Kevin x Mandy

– Helyes, nem szeretem ha valakinek titkai vannak előttem. Elég ha nekem ott van az az egy amiről még mindig nem jöttem rá, hogyan beszélhetnék. Egyáltalán érdemes volna bárkinek is megemlíteni vagy sem. – a gond ott kezdődik, hogy nem tudom milyen arcot vágnának a társaim a hír hallatán. Mert hát mégis csak a mugli balettről van szó! Ami egyet jelent azzal, hogy a vakációmat nem a varázsló és boszorkány társaimmal töltöm el, hanem velük. Van akit sokkal jobban megkedveltem a keleténél és azt kívántam, hogy bárcsak az illető is boszorkány volna, mert szerintem jól kijönne az itteni ismerőseimmel. Az határozottan nagy öröm lenne a számomra, mert a két különálló világ eltörlődne és nem valami buta hazugságra hagyatkoznék miért nem vagyok sokkal sűrűbben velük. Lehetetlen. Ez a kívánság sosem fog valóra válni és ez így jól van. Vagyis egyáltalán nem, de nem tehetek ellene semmit.
– Te is így kezdted még nagyon régen a kezdetek kezdetén? – kíváncsiskodtam egy kicsit, mert hát az mindig is érdekelt, hogy neki milyen volt például kezdetben egyszerű kezdőnek lenni. Vajon mikor határozta el a kviddics lesz az egész élete? Tudta vagy legalábbis sejtette, hogy ennyien fognak majd érte rajongani egy nap? Meg igazából mindenfélére kíváncsi lettem volna, de azt hiszem nem ez az alkalom arra, hogy mindent egyszerre feltegyem neki. Még akkor se ha jobban meg szeretném ismerni őt.
– Jól ismerem az öcsédet Kevin Ellis, teljesen felesleges bemutatnod neki. – kiöltöttem rá a nyelvem, mintha nem tudná, hogy a szomszédban laknak és az öccse... Ahogy mondta csapodár és nemtörődöm! Az azonban enyhe kifejezés rá, én másnak is tudnám őt nevezni. De minden bizonnyal csak azért, mert az öccse mindig rosszkor van rossz helyen és mindig sikerül megkaparintania egy kicsit a haragomból, amit azok után a kevésbé épelméjűek után érzek akikkel ő képes szóba állni és még a barátainak is nevezni őket. Persze mindenki maga választja meg a barátait, ha ő jól érzi magát azokkal akikkel barátkozik az az ő dolga, nem az enyém. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ettől függetlenül jobban meg tudnám kedvelni. Az a baj, hogy mindig Kevin-hez hasonlítom és hozzá képest az öccse egy kelta tündérmanó.
– Igen, nem vagyok belőle híres világsztár, mint mondjuk amilyen Piton professzor is volt bájitaltanból, de attól eltekintve még értek hozzá. Szerinted ha nem értenék a főzetek elkészítéséhez akkor, hogy lehetnék jó gyógyító? Az olyan volna mint egy kviddics játékos varázsló vagy boszorkány a seprűje nélkül: semmire sem menne a játékban. Nem így van? – nem azért kérdeztem meg, mert nem tudnám, csak szükségem volt az ő beleegyezésére is, hogy igen van egy kis igazam.

Egy részem határozottan zavarodott volt a jelenlétében, nem mindennap adatik meg, hogy vele beszélgethessek. Így ezt a napot biztosan sosem fogom elfelejteni és bekerül a legkedvesebb napjaim közé is. Tehát a top tíz legszebb nap közé. Amint tovább haladtunk és azok a lányok is jó alaposan megbámultak minket természetesen úgy éreztem az arcom színe is kezd átváltozni egy árnyalattal vörösebbé. Ez határozottan nem jó, vissza kell húznom magam a valóságba és el kell hessegetnem a lehetetlenebbnél lehetetlenebb álomképeket. Tény, hogy szerettem nézni őt mindig, amikor éppen nincs semmi dolgom vagy akkor is, ha van. Én azonban egyáltalán nem éreztem magam olyannak, mint amilyenek a sikítozó rajongok szoktak lenni. Felnézek rá, meg hasonlók, de sosem éreztem úgy, hogy bálványoznám Kevin-t. Mindig jobb szeretek megmaradni a nyugalmas és békés határokon belül, ami senkit sem fojt meg az erőssége miatt. Tehát ki kell tartanom és nem válhatok rákvörössé. Még akkor is, ha irtó nehéz. Valami igazán lehangolóra kellene gondolnom, igen az észhez térítene, és rögtön elmúlna ez az érzés. Kár, hogy minden örömöm most sokkal erősebb, mint bármikor máskor.
- Több mint valószínű, hogy a lustasága is rásegít az ügyetlenségére. – ezt a témát úgy döntöttem ennyiben hagyom, és nem kezdek el tovább panaszkodni arról, hogy mennyivel jobb lenne, ha másoknak is ugyanolyan lába volna, mint neki. Megint visszatértem a lábára. Oh, te szentséges Merlin!
- Igen titkaid. – válaszoltam a kérdésére egyszerűen, amikor Kevin visszakérdezett s, hozzá még bólintottam is, hogy jobban kifejezzem az igenlésemet.
- A szüleid nagyon bölcs emberek. – jegyeztem meg halkan miközben tovább figyeltem és hallgattam a szavait. Tudtam én, hogy érdekli őt a kis balesetem és valójában a részletekre is kíváncsi. Ez persze nem baj, legalább addig tovább beszélhetek hozzá és több időt tölthetek vele. Legalább lesz egy emlékem róla, amikor nem csak köszönéssel, és hogy vagy kérdéssel lezárjuk az egész beszélgetést.
- Nemes egyszerűséggel ügyetlennek tetettem magam és a kezemben lévő könyvvel együtt orra estem egyenes Zoë lábai elé. Irtó nehéz volt, mert direkt el kellett engednem magam és a kinyújtott hátsó lábamat valahogy úgy elrejteni a szeme elől, hogy úgy tűnjön, mintha éppen megbotlódtam volna a padlóban. Ami határozottan bénaságra utal, ha elhitettem vele, hogy tényleg annyira tökkelütött vagyok még a sima padlózatban is orra esem. – sohasem voltam jó abban miként írjak le egy képet, annak a kinézetét, abban meg pláne nem, hogy miként képzelje, el valaki azt én hogyan esem orra. Bár szerintem Kevin már van annyira okos, hogy tudja, amikor orra esésről beszélek, akkor mit kell elképzelnie.
- Micsoda? Öhm nem. – hevesen megráztam a fejem ellenkezés képen.
- Nem teljesen. Én az érett gondolkodású fiúkat szeretem, akik egyáltalán nem az én korom alatt vannak és legalább velem egykorúak. Azt nem mondtam, hogy pont az én évfolyamomból valónak kell lennie az illetőnek! – nem voltam felháborodva, szó sincs, róla csak túlzottan magyarázhatnékom volt vagy inkább mentegetőzhetnékem.
- Ne aggódj miatta. Ha akkor robbantod fel a bájitalodat, amikor ő a közelben van, és éppen kap egy kicsit az ő arca is egy kis piszkot, aminek a valószínűsége kicsi, még jól szórakozhatsz rajta. Talán megtanítod úgy neki, hogy ne kötekedjen a Griffendélesekkel annyit. – tény, hogy ez csak elméletben hangzott jól, gyakorlatba ültetni… nos, az határozottan nehéz feladat lehet.

Természetesen egy részem határozottan tisztában volt azzal, hogy nem kellett volna jártatnia a száját. Nem akartam téves következtetéseket levonónak tűnni, aki nem igyekszik megismerni a másikat, de hát nagyon kevés kivétel volt akiről el lehet mondani, hogy nem látszik melyik házba jár és igazán barátságos személyiség. Azt a baj, hogy az igazán barátságos személyiségek mindig elbújnak előlem és olyanok bukkannak elő akikkel jobb lenne nem is találkozni. Mindezt azonban nem mondtam ki hangosan, hogy Kevin aztán végkép összezavarodjon rajtam és egy szavat se értse. Inkább egyszerűen csak átsiklottam a megjegyzése felett. De csak mert igaza volt és ha ezt be is ismerem neki akkor... Nem, igazából fogalmam sincs, hogy mit tenne. Annyira nem félek attól, hogyha kinevet, bár jobb megelőzni az ilyesmit. Nem igaz? Szóval hallgattam őt és érdeklődve figyeltem, még mindig ugyanolyan, mint régen. A mosolya olyan, mint a frissen megért vöröslő eper, ami arra vár, hogy végre megtalálják és leszedjék. Tehát ezzel csak azt akarom mondani, ugyanolyan élettel teli a mosolya, mint a megérett eper. Már ha egyáltalán használhatok ilyen hasonlatokat a mosolyára. Szerintem ez az amivel azt a rengeteg rajongót leveszi a lábáról! Biztos tisztában van ezzel ő is. Különben miért mosolyogna annyit mindig ilyen szédítően? Ha mondjuk megtanítaná mosolyogni a tanárainkat az határozottan jó volna, sokkal szívesebben járnék a mosolygós tanáraink órájára mint azokéra akik halál komoly arcot vágnak és nem örülnek, nem dicsérnek meg senkit semmiért.
– Több mint lehetséges, bár szerintem az volt az illető gondja, hogy nem gyakorolt eleget. A gyakorlás teszi a mestert. Vagy egyszerűen nem neki való a tánc csak még nem igazán jött erre rá. – mindenki számára nehéz kiválasztani azt a pályát amit járni szeretne talán akár még élete végéig is. Az elején elismerem, hogy én is vacilláltam, de ahogy kiderült milyen veszélyes egy varázsló, illetve egy mugli élete úgy döntöttem gyógyító leszek. Nem egyszer felosontam már és megnéztem, hogyan dolgozik Madam Pomfrey. Leginkább az érdekelt, miként látja el a diákok sérüléseit, tehát a kötözésre ha éppenséggel arra van vagyis volt szükség.
– Mindenkinek szüksége van titkokra. Nélkülük az élet biztos silány és unalmas volna. Azt ne mondd, hogy neked nincsenek titkaid amit még senkivel sem osztottál meg, mert biztosan vannak. Én valahogy így próbálom felfogni ezt az egész mondhatni kettősséget. Bár nehéz, legutóbb például majdnem lebuktam amikor az egyik szobatársam Zoë benyitott. – természetesen azt már nem részleteztem neki, hogy zene nélkül milyen vicces jelenség lehettem a szobatársam számára aki csak annyit láthatott valamiért nagyon igyekszem kinyújtani a bal lábam hátra és úgy feltenni a könyvet a polcra ahová való lenne. Emellett hamar el kellett hallgatnom ha azt akartam, hogy az a közeledő lány csapat ne hallhassa mit mondok éppen Kevin-nek. Az nagyon 'humoros' volna tőlük ha valami valótlant kezdenének el feltételezni és azt tovább adni másoknak akik meg el is hiszik. Bár az amit most Kevin gondol az még valótlanabb.
– Nem. Nem. Nem erről szó sincs. Én inkább megmaradnék a saját korosztályomnál, mintsem hogy szemet vessek egy tanárra. – az elég vicces lenne, de annyira, hogy azon már nem nevetnék hanem egyszerűen sírnék.
– Valójában csak olyan van aminek a hasznára nem jöttem még igazán rá. Vagy számomra túl sok rizikóval jár. De nem utálok igazán egyet sem. Neked?

Szerettem ha beszéltek hozzám és ha én is beszélhettem valakihez, bár azt őszintén megvallom, hogy sosem gondoltam volna az a valaki egyszer Kevin lesz az. Beszéltünk már azelőtt is, csak nem ennyit és nem hoztam szóba sohasem olyasmiket, amit most például igen. Néha tényleg úgy éreztem, mintha ismeretlen ismerősök lennénk néhány közös emlékkel és annyi. Most igazán jól esik beszélni hozzá és többet hallani a hangját. Vicces volt ahogyan megbökte a felkaromat és arról beszélt, hogy neki egyáltalán semmi gondja sincs a szüleivel – ezek szerint én beszéltem egy picikét félre vagy rosszul értelmeztem az elején a szavait amikor panaszkodott – és hogy a legkevesebb azok után amit tőlük kapott teljesíteni a kérésüket. Na ezét tisztelem én Kevin-t, szereti a szüleit és tiszteli őket, emellett sosem tenne olyat amire ők nem lennének büszkék. Nagyon-nagyon ritka ha egy fiút érdekel az mit is mondanak vagy gondolnak róla a szülei. Elmosolyodtam a szavain, persze szerintem neki fogalma sem lehetett arról, hogy igazából miért tettem ezt. Én azonban tudtam. Valójában büszke voltam rá, arra, hogy megismerhettem őt és volt szerencsém látni a balett órákon is. Azokat az időket mélyen az emlékezetembe véstem, azóta is valahányszor arra gondolok, hogy ő ott táncol a színpadon mindig elmosolyodok. Most azonban az ő színpada a kviddics pálya lett, ahol szintén ugyanolyan jól teljesít, mint régen. Bár enyhén szólva a jól teljesít kifejezés semmi ahhoz képest amit ő ott produkál a nézőknek.
– Lehet, hogy a jó öreg Hugrabugosokról van szó, de én közülük akkor sem bíznám néhányra az életemet. A lányokkal nincs semmi bajom, de a fiúk. Ha feltűnési viszketegségről van szó akkor verhetetlenek, de a sznobizmussal egyértelműen a Mardekárosok viszik a ''Hogyan keserítsük meg mások életét?'' kupát. – nem akartam, hogy azt higgye megfeledkezem a Griffendélről, csak róluk azonban nem tudtam mit mondani, úgy értem rosszat biztosan nem. Legalábbis nekem eddig nem okoztak fejfájást és bosszúságot. Bár ha meg is tették volna, minden bizonnyal megpróbáltam volna visszavágni valamivel, nem törődve azzal akár még bajba is kerülhetnék.
– Azt jól teszed. – nem azért mondtam ezt mert olyan hű de jó tanácsot adtam volna neki azzal amit mondtam, azonban amíg elkerülhetjük a többieket és nem ismerik rögtön fel őt nem lesz baj. Vagy legalábbis remélem, hogy nem úgy fogadják őt ahogy elképzelem, mert akkor tényleg tehetetlen leszek. Nem arról van szó nem tudna elbánni a rajongóival és nem tudná kezelni őket a megfelelő módon csak én mindig valamiért rémes fülzavaró ricsajra gondolok ha a rajongó szót hallom. Amint végre a szabadban vagyunk, megnyugszom. Idekint amúgy is sokkal, de sokkal jobb.
– Igen. Éppen valami ehhez hasonló miatt választottam ezt a szakot a jövőre nézve. Sosem lehet tudni mikor éri egy balszerencse azokat akiket szeretek és ha nem lesz éppen akkor kéznél valaki akkor sosem bocsátanám meg magamnak a tehetetlenségemet. Tehát jobb felkészültnek lenni és tudni, hogyan kell kezelni az olyan helyzeteket, mint bambán állni és azt nézni miként szenved a hozzánk közel álló személy. – ez éppen elég magyarázat lehetett arra nézve, hogy miféle belátásból és célból választottam ezt. Emellett tudtam milyen veszélyes a kviddics, pláne akkor ha eltalál egy gurkó vagy lezuhan az illető a seprűjéről onnan fentről a magasból.
– Értem, végül is hasznos ha meg tudunk valakiket menteni egy hatalmas hurrikántól még mielőtt az nagyobb károkat is okozna. Így nem lesz áldoztat és sérült sem. A szüleid nagyon előre látóak! – ezt természetesen nem rosszból mondtam, mert valóban ez volt az igazság és ezt bizonyára ő maga is tudhatta.
– Nem haragszom, szeretem ha beszélsz... úgy értem ha beszélnek hozzám. Igen, még mindig táncolok. Legutóbb én lehettem Giselle, mondanom sem kell, hogy Albert herceg ugyanolyan béna volt, mint régen a Diótörőt alakító fiú.

Felnéztem rá, csak azért, hogy megbizonyosodjak arról tényleg azt kérte idézzem fel az emlékeiben azt a jelenséget miszerint én elkezdek lábujjhegyre állni csak azért mert el akarom érni a magasságát. Mostanra azonban már megtanultam, hogy semmi értelme sincs magasabbnak tűnni annál amekkorák vagyunk. De Kevin kedvéért mégis lábujjhegyre állok, persze már sokkal biztosabbak a lábaim, mint kisebb koromban. Akkor még féltem, hogy előre esem és ki fog nevetni. De most jól megtanultam a pointe lépést vagy lépéseket és nem félek akár a lábujjhegyemen táncolni. Csak a cipőmmel volt a gond, mert ami most rajtam volt egyáltalán nem alkalmas a lábujjhegyes járkálásra vagy éppenséggel ebben a pillanatban állásra.
– Tessék, azt hiszem ha kisebbek lennénk most elkezdenék előre dőlni és te jót nevethetnél rajta. – nem említettem meg neki, hogy most azért nem történik meg ez, mert a balett szinte már az életem részévé vált. Éppen úgy ahogy az ő számára a kviddics. Vele ellentétben azonban én titokban tartom a tehetségemet a varázsló világ előtt. Nem akarom, hogy még ezzel is piszkáljanak az órákon. Mason-t meg amúgy sem érdekli mivel töltöm a szabad időmet, mert neki is megvannak a saját szokásai amibe én nem szólok bele. Tehát a bátyám bizonyára nem fogja elmondani senkinek sem, hogy én balettoztam, balettozom és balettozni is fogok egy jó pár évig. Elmosolyodtam a megjegyzésén, majd úgy döntöttem visszahúzódom a saját magasságomba. Bár az igazság teljesen más, éreztem, hogyha sokáig állok lábujjhegyen és teljes mértékben a szemeibe nézek közben akkor az arcom színe megváltozik s, az a kis pír ami általában lenni szokott rajta megnő teljesen beterítve az ábrázatomat. Azt meg természetesen nem akartam, hogy emlékezzen a magyarázatomra, amikor azt mondtam a Diótörős előadásnál a két haragos táncos nem a szerelemtől vörös mint a rák, hanem mert a lány nem viseli el a fiú érintését, mert tudja milyen tökéletlenül ér hozzá. Ezzel persze csak azt akarom mondani, hogy ha netán én is elvörösödnék az nem a méregtől lenne. Hanem talán azért mert örülök a társaságának, hogy beszélgethetünk és nem kell a távolból figyelnem őt, a mosolyát és a lábait. Igen, még mindig szerencsésnek tartom a lábait, hogy egy olyan nagyszerű fiú birtokában vannak, mint amilyen Kevin is.
– A szülők már csak ilyenek akik azért vannak, hogy féltsenek minket és megmondják nekünk mi a helyes vagy a helytelen. Ne felejtsd el ez a szeretetük jele. Jobban örülnél ha egyáltalán nem törődnének veled? – tudom, elkezdtem okoskodni és valamilyen szinten megpróbáltam rámutatni arra ne sopánkodjon feleslegesen ilyesmin. De ő férfiból van, kétlem, hogy megértené ezt a rejtett üzenetet, mert a férfiak mindig mindent szó szerint vesznek. Legalábbis ha a családomban lévő férfiakra gondolok akkor minden bizonnyal.
– Szerintem elmondhatom, hogy szinte ugyanolyanok, mint régen. A tanárok szokásai egy cseppet sem változtak, Piton ugyanolyan szigorú mint eddig és szerintem ezután sem fog megváltozni ez a ''jó'' szokása. Én egyszerűen csak nem bírtam több időt a Hugrabugosokkal együtt eltölteni. Egyesek annyira reménytelen esetek. – felsóhajtottam, de rövid időn belül én is elnevettem magam, mert mellette nem tudtam szomorú lenni.
– Rendben. Ha javasolhatom, akkor még semmiképpen se akarj oda bemenni. – mutattam hátra a kezemmel a bejárat felé. Emellett szerintem lesz elég alkalma a folyósokon, a nagy teremben és a termekben járkálnia és ott akár bárki lesikíthatja a fejét a helyéről. A lényeg, hogy nekem ne kelljen látnom, mert semmiképpen sem állnám meg azt ne húzzam el őt a fanatikusoktól. Amit ő lehet, hogy nem nézne jó szemmel, mert kötelességének érzi mondjuk autogramot adni a rajongóinak.
– Gyógyító. – válaszolom rögvest a kérdésére mindenféle mellébeszélés nélkül, hogy igen szeretnék tovább tanulni és gyógyító akarok lenni.
– Belőlük ugyanis mindig jó ha van egy kéznél a balesetek, sérülések során. – adtam gyorsan magyarázatot a választásomra. Bár nehéz elképzelni, hogy egy balett táncos a varázs világban a gyógyító szerepét akarja elsajátítani. De így volt. Nem beszélve arról milyen okból kifolyólag határoztam el magam.
– Sétáljunk egyet, addig elmondhatod, hogy te mit választottál a tovább tanuláshoz és miért pont azt. – elmosolyodtam, mert ugyebár egész idő alatt nem vághattam komoly vagy savanyú képet.

Mondhatom, hogy meglepődtem? Hogy nem gondoltam volna éppen ő lesz az akinek szépen neki megyek? Te jóságos Merlin! Egy cseppet sem változott a szokása, most minden bizonnyal meg kellene mondanom neki hogyan szólítson ezután, de inkább nem teszek ilyet. Ha már itt van, tényleg itt van és ezután ide fog járni újra lesz miért aggódnom. Így legalább megfeledkezhetek a bátyámmal kapcsolatos rémálmomról! Vagy legalábbis remélem, hogy sikerülni fog. Akaratom ellenére is, de elmosolyodom a megjegyzésén, amúgy sem lehet rá haragudni amiért ilyen berögződése van, amit mai napig nem hagyott el. Kisebb koromban lehetséges, hogy ehhez hasonló pillanatokra vártam, amikor végre megtörnek ugyanazok a kérdések és másról kezdünk el beszélni. Bár azért azt nem gondoltam volna, hogy a legelső szava a családnevem lesz, bár mondjuk nem is tudom mire számítottam. Nem Kevin lenne ha nem így kezdte volna! Így legalább ezer biztos, hogy az igazi Kevin Ellis van itt és nem valaki más akar megtréfálni Százfűlé-főzet segítségével. Abba hagytam a csodálkozást, nem akartam, hogy bolondnak nézzen aki nem képes jól hallani és látni a szemével s, ebből kifolyólag össze-vissza beszél. Igen, beszél, nekem is ezt kell tennem. Csak hát mégis mit mondhatnék? Örülök annak, hogy újra látom? Azt bármelyik rajongója sikítozva mondaná neki ha az én helyemben volna. Sőt szegényt még meg is fojtaná az ölelésével, de én képtelen vagyok ilyesmit tenni. Úgy értem zavarba hozni saját magam előtte és úgy viselkedni, mint azok akik bármit megadnának azért, hogy legalább egy aláírást kapjanak tőle vagy akár egy közös fotó erejéig megérinthessék őt. Ha nem tennék valami hasonlót biztosan hűvös egyéniségnek nézne, aki egyszerűen képtelen örülni az ittlétének. Én igenis örültem annak, hogy itt van csak... Nem, egy ölelésbe és egy örülök, hogy itt vagy mondatocskába egyáltalán nem halok bele. Sőt talán még jó néven is venné azok után, hogy volt szerencsém neki menni. Tehát tettem egy lépést közelebb hozzá.
– Azt hittem már el is felejtetted, hogy Brocklehurst-nak szoktál hívni! – ez akart lenni a jó, hogy itt vagy változata az én szemszögemből. Na jó nem, csak vissza akartam vágni valamivel, régebben ezt úgysem tettem valami sűrűn meg. Természetesen értelmet adtam az egy lépés előre cselekedetemnek is, látszólag szinte gondolkodás nélkül megöleltem őt.
– Nem is voltam olyan kicsi! Ha lábujjhegyre álltam mindig felértem a bátyámat vagy akár téged! – szándékosan akartam vicces lenni, ha halál komolyan reagáltam volna a megjegyzésére akkor minden bizonnyal mindent megtenne azért, hogy borsot törjön az orrom alá. De nem fogom hagyni, hogy ha ilyesmi zavarna meglátszódjon az arcomon és ettől még inkább csipkelődjön velem. Vagy legalábbis igyekszem.
– Hát az úgy volt, hogy... – kezdtem bele a mesébe, amit rögvest el is vetettem. – Nagyon hosszú, ne menjünk bele a részletekbe, úgyis nagyon unalmas és nem is olyan fontos. – nem akartam, hogy rákérdezzen miről van szó, ezért úgy döntöttem gyorsan én teszek fel neki valami kérdést vagy inkább témát váltok. Igen, a téma váltás sokkal jobb megoldás.
– Mindennek ellenére azonban... örülök, hogy itt vagy és úgy döntöttél folytatod a tanulmányaidat. – utoljára még szorosan megöleltem, aztán elhúzódtam tőle mivel én ugyanis sokkal egészségesebb rajongó vagyok, mint a többi akikkel eddig találkozhatott. Nem sikítozom és nem is teszek meg mindent az aláírásáért akár, amivel mások biztosan az agyára mehetnek.
– Amúgy még egyszer bocsánat a figyelmetlenségem miatt! Úgy ki akartam jönni már a szabadba, hogy nem figyeltem semmire és senkire sem.

Egy újabb nap, egy újabb békés nap, egy újabb békés nap a Roxfort falai között, egy újabb békés nap a Roxfort falai között az Egérkirály nélkül. Amikor itt volt, tudtam miért aggódni és nem rémálmok miatt gyötörtem magam egész nap, hanem azért mert elmondhatja másoknak, hogy én is balettezem. Ez nem olyan szégyen, csak nem akarom, hogy bárki megtudja. Első, másod és harmad évben még elmegy, mert jó szórakozás egy kis testmozgás meg sosem árt, de én egyszerűen nem tudtam abba hagyni. A muglik között minden olyan más, nincs varázslat és senki sem szegez pálcát a másik fejéhez ha meg akarja átkozni. Náluk inkább csak a szitokszó létezik, amit szerintem napestig abba sem hagynának ha képes volnának huszonnégy órát megállás nélkül veszekedni. Egyszer persze mindenki elfárad, még ők is nem csak mi. Most persze nem voltam a muglik között, nem nevetgélhettem boldogan a rossz vicceiken a próbák során és nem is hallgathattam a történeteiket a normális varázs mentes életükről. Tény, hogy van olyan személy aki véleményem szerint megállná a helyét a varázsvilágban is, de sajnos nem rendelkeznek semmiféle adománnyal amivel mi igen. Bevallom egy picit hiányoznak a mugli ismerőseim közül egy páran, mellettük azonban eltörpül a 'Brocklehurst' névmániás Kevin. Rajta kívül senki sem hív így, már ha a tanárokat nem számítjuk bele akik szintén megrögzötten használják a Miss Brocklehurst megszólítást. Mason-t talán egyáltalán nem zavarja ha a családnevén szólítják, ő már jóval régebb óta hozzászokott ehhez és nem is zavarja, mert büszkén viseli a Brocklehurst családnevet. Velem más a helyzet, mivel igyekszem barátságos lenni és együtt érző nem tudom elviselni ha nem Mandy-nek neveznek. A Brocklehurst olyan barátságtalan és hivatalos, mintha soha senkinek sem lennének barátai ebből kifolyólag meg senkinek sem engedik meg, hogy a keresztnevükön szólítják őket. Bár mondjuk Kevin-nek sosem mondtam, hogy nyugodtan hívjon Mandy-nek, mert azt jobban szeretem, de nem is volt rá alkalmam. A köszönésen, a másik hogyléte felőli érdeklődésen kívül nem beszéltünk sokat. Nem volt mit, pontosabban nem tudtam mit kérdezhetnék tőle. Bezzeg ha egyszer szomorkodna akkor nem félnék odamenni hozzá, hanem egyből azon kattogna az agyam, hogy felvidítsam még ha ő köszöni szépen nem kér az én jó szándékomból. Ilyesmi sosem történt meg, nem kellett sosem felvidítani mert mindig ott volt az arcán a mosoly és arról árulkodott, hogy jól van, boldog vagy legalábbis azt látni rajta s, ugyanilyen beleéléssel magyaráz valamit a társainak, akik jóízűen nevetgélnek körülötte. Vagy legalábbis én mindig ilyen következtetéseket vontam le akkor amikor láttam őt. Ebből kifolyólag meg semmi szükségét sem láttam annak, hogy zavarjam őt. Most meg nincs itt, mert építenie kell a karrierjét, hogy híresebb legyen minden idők leghatalmasabb kviddics fogójánál. Ezzel a tudattal 'száguldottam' lefelé a bejárati csarnok lépcsőin a kis udvar felé, vagyis csak 'száguldottam' volna ha nem ütközöm össze az első személlyel aki be akar lépni a bejárati ajtón.
– Uh... Bocsi! Bocsi! Bocsi! Az én hibám volt! – hadartam el ezt olyan gyorsan, hogy még az illetőre sem voltam képes nézni. Mert ugyebár minél előbb ki szerettem volna jutni a szabadba, hogy megkeressem Mason-t.