Arthie & Nine

Jenine hamar megunja az álldogálást, és helyet foglal egy nagyobb kövön. Ami engem illet, eszem ágában sincs leülni, körülöttünk bármihez hozzáérek, az egész biztosan jéghideg. Rászólnék, hogy fel fog fázni, de nem vagyok az anyja, és ha fel is fázik, megérdemelte. Meg amúgy se nagyon érdekelné, bármit is mondok neki. Az ajánlatát egy vigyorral díjazom, igazából, ha róla van szó, el is tudom képzelni, hogy ha szükségem volna rá, valóban megtenné. Igaz, idegesítőnek idegesítő, de belevaló egy lányhoz képest. Meg hozzám képest is, de ezt csak magamnak vallanám be, és magamnak se szívesen.
Alice kényelmesebb helyet keres, és nekem hirtelen az jut eszembe, hogy ha valaki esetleg erre jár, és megkérdezi, mit művelünk mi itt kettesben, akkor baglyok nélkül nem igazán van bármi álcánk. A legtöbben ugyanis nem tudják, hogy féltestvérek vagyunk, nem szokásunk reklámozni, és kínos volna visszahallani valami pletykát arról, hogy kavarunk. Jenine-t aztán nem érdekem elcsábítani. Pfujj.
- Ha nem tudnám, hogy nem érdemes veled ujjat húzni, már nagyon érdekelne, hogy lehet, hogy még nem kaptál be valami igen csúnya ártást válaszul ezekre a kedves megjegyzésekre... - vonom fel a szemöldököm, miután kifejti nekem a véleményét arról a pár emberről, aki hajlandó őt megtűrni.
Igazán megtisztelő, hogy hajlandó volna bevenni a bosszújába, bár nem hiszem, hogy nagy szüksége volna rám. Persze ő mindig benne van a buliban, legyen szó bármiről, és néha csatlakozom is hozzá, de ha el is kapnak, rákenem az egészet. Bár azért viszonylag ritka az ilyesmi, egyrészt mert kerülöm a túlzottan veszélyes helyzeteket, amikért ő egyébként odavan, másrészt meg mert még mindig nem vagyunk puszipajtások. Nem is utáljuk egymást, inkább valami a kettő között, mert közömbösnek sem mondanám magunkat. Belegondolva elég fura szerepet tölt be az életemben.
Ahogy a gyerekkorunkat emlegeti, nosztalgikus félmosolyra húzódik a szám, és elgondolkodva idézem fel az általa okozott akkori traumákat. Kiskorában épp ugyan ilyen volt.
- Egyszer vigyél el abba a kocsmába. - nézek rá komolyan, bár a hangomat megtartom egy könnyed hanglejtésen. Nyilván megérti a mögöttes tartalmat, és ezzel együtt leesik neki ennek a mondatnak a súlya is. Mióta megismerkedtünk furcsállta, hogy nem akarok találkozni az anyjával, azaz anyánkkal, hogy megfelelően fejezzem ki magam. Már egy ideje gondolkodom az ügyön, és úgy érzem, vagyok már olyan érett, hogy túllépjek a múlt sérelmein.
A sértegetésére már csak a szememet forgatom, nem tartom éppen reálisnak, hogy engem tartson fekete báránynak, amikor ő annak a nőnek a lánya, aki elhagyta apámat és engem, amikor még egy éves sem voltam, majd bekopogtatott az ajtónkon, és azóta is engem nyúz. Mindezt persze nem mondom ki, eléggé túllőnék a célon, és anyánk nálam is épp elég kínos téma. Mit is mondtam arról, hogy már elég érett vagyok, hogy változtassak a hozzáállásomon? Hát maradjunk annyiban, hogy annak kellene lennem.
Ahogy apámra terelődik a szó a hangulat is meglehetősen borús lesz, és már az odavetett sértés is csak lóg a levegőben. Csak ülünk (illetve én állok) csendben, és bámulunk magunk elé, míg meg nem töri a csendet. A kijelentése természetesen épp annyira meglep, mint várta, mármint, most komolyan, épp az előbb írtam le, mennyire groteszk, hogy csak úgy megjelenik nálunk. De az, hogy még levelet is ír apámnak, már mégiscsak túlmegy a furcsaság határain is. Persze, hogy nem válaszol neki, nem tudom mit várt... De várjunk csak, mért, én mit vártam...?
Megint ő töri meg a csendet, ahogy már kiskorunk óta, most ő is ő az, aki az idő java részét kitölti a fecsegésével. Látom rajta, hogy igyekszik már megszabadulni a borús légkörtől, és valami könnyebb témát próbál felhozni. Elvigyorodom a kijelentésén.
- Tudod, nekem nem lenne ellenemre, hogy sok lánnyal legyek összezárva. De meg tudom érteni az álláspontodat, egyszer helyet kellene cserélnünk, bár kétlem, hogy akkor kevésbé volna zajos bármelyik szoba is. - vigyorgok rá. Pontosan tudom, mennyire népszerű a fiúk között, bár nem túlzottan érdekel, de sajnos mindenképpen a fülembe jutnak róla egyes dolgok. Valószínűleg azért is van ez így, mert meglehetősen egyéni, a maga módján. Különösebben nem foglalkoztat kikkel kavar, csak lehetőleg ne az orrom előtt csinálja. Pfujj.

Arthur & Jenine

Fanyar mosolyra húzódik a szám, valószínűleg Nine reggele sem éppen tökéletesen indult. Azért nem mindig ilyen 'kedves', néha egész jól is ki lehet vele jönni. Valójában akármennyire is tagadom, még mindig eléggé kedvelem őt, és fel nem foghatom, hogy került egy ilyen személyiség mint ő, azok közé a nyomott griffendélesek közé. Nagy kár.
Nem értékelem igazán a medvebundás poént, az évek során már elég sokan élcelődtek ezen a gyengeségemen, és párszor mintha már javasolták volna. Azért belemegyek a játékba.
- Nem is rossz ötlet. - válaszolok szárazon - Ha már itt vagy, nyúzz meg nekem egyet légyszi. Meghívlak cserébe egy vajsörre. Esetleg kettőre is. - nincs az az isten, hogy vele mutatkozzam Roxmortsban, de viccnek még elmegy, nem túl elmés, de hát nem is ez az erősségem.
- Na igen, a kis sárvérű, griffendéles barátaid biztosan sokkalta felemelőbb társaságot nyújtanak, bár mintha gyakrabban látnálak mardekárosokkal lógni... Kíváncsi vagyok, mit szólnának, ha megtudnák milyen jó véleménnyel vagy róluk. - Már én is gúnyosan vigyorgok, az egész persze nem több egy komédiánál. Egyébként is, Jenine maga épp eléggé kilóg ezekből az idióta sztereotípiákból, amikkel most dobálózunk, ahhoz, hogy még véletlenül se gondolhassa komolyan amiket mond.
A kis magánbosszúja egész jónak hangzik, de nem ajánlom fel a segítségem, nincs rá szüksége, hogy a bátyja pátyolgassa. Majd találok én magamnak más szórakozást. De azért szívesen megnézném.
- Remélem még ott helyben lerendezed, hogy páholyból nézhessem végig. Vagy legalább szólj előtte, hogy válthassak jegyet.
A következő megjegyzésére duzzogva megigazítom friss, és kellemesen illatozó sötétszürke sálamat, és elhúzom a számat.
- Tudod, milyen boldog tőle. Nekem meg nem kerül semmibe se. Amúgy sem szeretem ha idegenek nyúlkálnak a személyes cuccaimhoz. - nem igazán tudom mit magyarázkodom itt összevissza. - Egyébként tőled is igazán kedves, hogy így törődsz a baglyommal, egészen olyan lehet, mintha lenne egy igazi barátod. - próbálok gonoszkodni vele, de hát ez sose ment igazán, egyrészt mert nem is igazán akarnám bántani, meg mert közönség nélkül valahogy nem megy jól az improvizálás. Bezzeg, mikor a barátaink körében találkozunk...
Apám említésével viszont alaposan betalált. Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból, és sziszegve válaszolok neki:
- Hát igen, már nem pazarolom a tintát, amióta a nyáron megtaláltam a tavalyi leveleimet a fiókjában... Bontatlanul. - vonom meg a vállam az utolsó szónál. Nem mintha igényt tartanék a sajnálatára. Épp ezért nem is mondtam el neki eddig, de ha már így megkérdezte, mért is ne válaszolhatnék. Erről persze megint eszembe jut az a nyavalyás rémálom, és a bőröm már lassan viaszos árnyalatot ölt, miközben tüntetőleg kibámulok a bagolyház egyik keskeny ablakán.