Báli felfordulás előjátéka egy zabos nővérrel

Felszaladt szemöldökökkel nézek Leora. Ezt honnan? Nem gondoltam, hogy otthon van férgek terén... Úgy tűnik tévedtem.
- Ajánlom, hogy ne változatsson azzá - húzom el a szám, majd elnevetem magam. Nem, Leoból nem lesz korhadéklakó, "nnevö". Lehet, hogy Marie tényleg poénra vette a fenyegetőzést?
Fura, hogy ezek valahogy egyáltalán nem érdekelnek. Bár anyut azt hiszem, hogy fogják... már ha... esetleg... találkozik egyszer vele, és kb. úgy fog reagálni, akár a nővérem, de majd megoldjuk.. ketten. Végső esetben pedig apu biztosan segít csitítani a kedélyeket. Tudom. - Mindenesetre engem nem zavarnak - mosolygok vissza rá. - Főleg, ha nem egy fecske, hanem egy veréb lenne a nyakadon - élcelődöm a dolgon -, vagyis a villás farkából gondolom, hogy az egy fecske. Bár ha úgy vesszük madár, madár - rántom meg én is a vállam. - És kit érdekel ha nem vagy aranyvérű? Nem kell annak lenned, jó vagy nekem így is, ahogy vagy.
- Remélem is - suttogom konkrétan a mellkasának. Ha ez pedig lehetséges, akkor méginkább elönt a megkönnyebbülés minden tekintetben.
Majd végülis magam rángatom vissza a táncparkettre, hogy folytathassuk magát a bálozást, és a szórakozás részét. Úgy értem kiakadások, bénázások, pofonok, könnyek, és minden egyéb nélkül, pusztán jól érezve magunkat, élvezve a másik társaságát, elfelejtve az erkélyen lefolytatott idegesen elhangzó párbeszédeket, vagy éppen monológokat. És tényleg jobban fogok emlékezni az utána történt nevetgélésekre, beszélgetésekre, vagy éppen magára a táncra, amire már annyira nem is figyeltünk, ahogy a zenére sem. Vagy legalábbis részemről. Csak akkor kaptam fel a fejem rá, ha valami olyan dallam csendült fel. Azonban a tánc nem is lett olyan mellékes, mint ahogy éreztem: elgémberedtek a tagjaim figyelmeztettek arra, hogy jó lesz abbahagyni, mielőtt még nagyfokú sajogásba, vagy görcsölésbe nem fordítják át magukat, ha gondolnak egyet. Mint kiderült nem csak az enyéim tiltakoztak a további mozgás ellen, így hát kézenfogva neki is vágtunk az útnak a hálókörletünkig... vagyis mindenki a sajátjáig... félreértés ne essék... szóval ugyebár a Mardekáré és a Hugrabugé egy irányba van, egy bizonyos pontig, tehát ezért indultunk el ketten. Meg mert Leo úriember is... bár ezt lehet én képzeltem csak hozzá, amiért kedvesen felajánlotta, hogy elkísér. Naná, én meg egyelőre nem akartam elszakadni tőle... meg hát mégiscsak magassarkú volt rajtam, amennyire szerencsétlen vagyok, nélküle eltaknyoltam volna. A fene ebbe a kiöltözősdibe. Leo is megkönnyebülve dobta a vállára a zakóját, és valahol a nyakkendőjét is elhagyta... Hm... Azt hiszem nem volt annyira jó ötlen meglazítani, ha ilyen lazán kicsúszott a nyakából. Báli listán egy új feljegyzés: mínusz egy ruhadarab... Atya ég! Nem olyan értelemben...
A kezét átvetette a vállamon, én pedig a mellkasát öleltem át, és úgy baktatunk a folyosón, és bámulok a kócos hajú Leo szemeibe, mert puszit nyomott a kobakomra, amikor befordulunk egy folyosón, és akkor megláttam Charlene-t és Ront. Végre! Már azt hittem sosem találkozunk velük. Kellemetlenül éreztem magam, hogy úgy indultunk visszafelé, hogy velük még össze sem futottunk, de Merlin ezt a gondomat is szertefoszlatja...

El sem hiszem, hogy Marie rögtön apát hozza fel. Persze ha van jobb dolga, akkor meg talán az lenne a legjobb, ha nem is törődik velem. Igen, akkor talán örülni fog. Lesz mindenre újra ideje, én meg kiszenvedem magam egyébként is, ha gond lesz. Lehet ez lesz a jó megoldás mindenkinek. És hogy ezt mennyire gondolom komolyan? Erre én is szeretnék választ kapni...
Mindenesetre nővérkém talán az utolsó szó jogán megtartja az intelmi beszédét. Nem akarok felelni rá, nem lesz igaza. Persze Leot ismét "befenyíti", ami akár kedvesnek is tűnhetne egy más hangsúllyal, egy mosollyal, és ha tudnám, hogy nem gondolja komolyan. De nem így van. Marie ezt nem heccből mondta, el tudom róla képzelni, hogy megcsinálja, akármivé is akarja változtatni őt.
Majd pedig bejelenti, hogy eltávozik köreinkből. Ismét megkövülten állok, és bámulok utána. Mintha karót nyeltem volna. Mi van ma velem?
- Mi az a szaprofita? - vándorol a tekintetem Leora, és összeráncolt szemöldökkel nézek rá, ahogy Marie lépteinek hangjai már teljesen elhalkultak. Neki pedig valószínűleg ekkor tűnik fel, hogy azért nem így szoktam festeni. Úgy értem azért ennél tisztább szokott lenni a szemeimmel érzékelt kilátás. Vagy ki is mondhatom, legalább gondolatban: egy bőgőmasina vagyok. Ő meg a könnyeimet törölgeti, milyen szerencsétlen vagyok már...
Apu... Ez az a szó, amire lassan már egy éve összeszorul a szívem. Sőt, ha a legutóbbi alkalom után nem próbálnám meg fegyelmezni magam, akkor valószínűleg esélyes lenne a sírás.
- Jól ment? Marie majdnem nekedesett? Tudod mennyire megijedtem? És bocsánat azért, amiket hozzád vágott - húzom el a számat. - Bár azt hiszem, hogy apától nem kell félned - nézek a szemeibe egy halványka mosoly kíséretében. Valahogy ő kevésbé vérengző típus, ha azt látja, hogy kedvelem Leot, nem lehet gond. A helyében én inkább anyutól félnék. Emlékszem mi volt mikor meglátta Marie hátát... Bár azért lehet apukám is megfenyegetné, de az már a baráti típus lenne. Hiányzik apa!
Nem lesz semmi baj. Bárki bármit mond, ez a világ legjobb nyugatója, a kapott öleléssel együtt. Ha eddig aggódtam is az eddigikeért, akkor ezek a gondolatok egyszerre elillantak. Olyan fura ez az egész. Már azzal megnyugtat, hogy átölel, beszél, vagy akármit csinál. Ez normális? Vagy mi ez az egész? Ahogy persze a karjaiban tart, én is a hátára fonom a kezeim, egyszerűen csak belemosolygok a mellkasába, és behunyom a szemem. Értelmetlen az egész, viszont mintha semmi baj nem lenne. Hallom a szívverését, érzem, ahogy veszi a levegőt, és ettől valamiféle béke árad szét bennem. Lassan már kissé túl erősen belenyomódnak az ujjaim a vállába. Nem tudom, hogy megszorongattam-e annyira, hogy ismét kinyomjam belőle a szuszt, de remélem nem fog érte haragudni.
- És ha az voltál? Vagy most utálnom kellene érte? - fogalmam sincs, zavar-e vagy sem. Kéne? Valami egészen furcsa okból kifolyólag bízom benne, még ha egy piszok nagy nőcsábász is, tulajdonképpen nem tudom, így van-e. Ez normális? Vagy tényleg elment az eszem? Ez nem fog változni... Gondolom... - Én.... én nem tudom, szóval érzek valamit, és nem hiszem, hogy az agyamnak van beleszólása a dologba... Meg hát hiszek neked, vagy benned, egyelőre. Úgyhogy ne élj vissza vele - mosolygok rá halványan biztatóan. Egyébként meg mit kellene kezdenem ezzel az információval, mármint tényleg az van, amit mondtam, az agyam csak fogja be, ha ellenvetése van, tartsa meg magának, és ne jöjjön nekem azzal, hogy mi ésszerű. Leo mellett semmi nem tűnik annak, vagy minden elveszti, és közben meg igen, mindennek megmarad. Hogy is van ez? Ez értelmes gondolat egyáltalán.
- Neeem. Vagyis... Hideg van? - kérdezem értetlenül nevetve. - Vagy lefagytam úgy hőmérséklet szintjén is, és azért nem érzem? Vagy... - jó, igen, elmosolyodtam, és belepirultam, a fejemet pedig ismét a mellkasába fúrtam, és megragadtam a kezeit. - Vagy menjünk inkább be? - kérdezem beleszuszogva ezzel az említett testrészébe, majd újból Leora arcára tekintettem fel. Kegyetlenül normálatlannak érzem magam. Dehát e' van. Ha meg kell szoknom, megszokom, ha nem, akkor... akkor majd lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. - Gyere! - engedem el az egyik kezét, és mosolyogva húzom vissza a forgatagba.

A kíméletlenül sértő őszinteség sosem jár következmények nélkül, de bizonyos pillanatokban mindenki van olyan heves, hogy ezek eszébe se jussanak, csak egy valamire koncentráljon: arra, hogy megakadályozzon valamit. Nekem sem a végeredmény volt az első gondolatom, ezért eléggé meghátráltam Marie pofonjának hatására, ami kellően nagyot csattant az arcomon. Újra elvesztettem az irányítást a saját testem felett, így a megmozdulás nem igazán ment, csupán a szemembe szüktek könnyek. Igen, fájt, de nem ezért, hanem mert azért kaptam, amiért kimondtam, amit gondolok, amiért megvédtem valakit, akit... aki Leo. És ezért jár a pofon? Mert ő ezzel nem ért egyet? Fel sem fogom, hogy a fiú nem sokkal később elém kerül.
Már éppen venném a nagyobb levegőt, hogy válaszoljak Marie kijelentésére, amikor Leo kezd beszélni helyettem, ezzel pedig csupán a nővérem neve csúszik ki a számon.
- Marie...
Tehetetlenül állok, és hallgatom, amit a partnerem mond. Aztán mikorra elkezdi mondani a magáét, lassan észbe kapok. Nem akarom, hogy Marie bármit is mondjon neki még sértő szándékkal, nem akarom hogy bántsa, vagy fordítva, bármit mond, attól még a testvérem, Leo pedig... nos, nem merek kifejezést használni. Végülis talán annyira megijedek, hogy Leo mögé lépve ölelem át a srácot, a kezeinket pedig a mellkasára csúsztatom. Majd lassacskán azt hiszem ő is lenyugszik, mert én mi mást csináltam volna, minthogy belefúrom a fejem a vállába, és kvázi belekönnyezek, persze reménykedek, hogy érzékeli, hogy azt akarom elérni, hogy ne durvuljon el a dolog. Remélem nem marad rajta semmilyen smink. Még szerencse, hogy azért vannak rajtam vízhatlan dolgok, már abban a csöppnyiben, amit magamra kentem. Viszont a szememből folydogál a sós víz. Tényleg nem szeretném, hogy bármelyiküknek baja legyen, és talán Leot Marie-től jobban féltem. Mióta vannak nekem ilyen gondolataim? Honnan jöttek? Mi a ményküves...?
Felkapom a fejem. Mi? Milyen pletykák? Erre a mondatra elengedem Leot, és az arcát kezdem fürkészni értetlenül, de a kezét még mindig nem engedtem el. Először ráncolni kezdem a szemöldököm furcsálkodva, aztán hamar megenyhülnek a vonásaim, és csak bámulni bírok Leo szemeibe. Valami oknál fogva eszembe sem jut, hogy hazudik. Nem tudom, hogy azért-e, mert már ennyire elszédített, vagy... vagy mert igazat mond... de nem érdekel.
- Hé-hé-hé-hé... Tudom - nézek a szemébe, miközben egy puszit nyomok az arcára. Furcsa vagy sem, de nem voltam minden percben vele, de ettől még tudom... vagy hiszem, és kész, ez nekem elég. Mintha csak ketten lettünk volna. De mikor a srác folytatja, újra visszacsöppenek a hideg valóságba.
- Marie.... - nézek reménykedve a nővérem szemeibe, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, majd visszafordulok. - Nem Leo, nem vagy az - rázom meg a fejem. Nem ettől lesz valaki jó, vagy rossz ember. Nem a hibáink, vagy a múltban elkövetett pillanatnyi döntéseink határoznak meg minket, ha aztán más lesz belőlünk aprányit valamivel később, legalábbis szerintem. Leo pedig.... Sosem gondolnám, hogy ő egy "rossz ember". A tekintetem újra a nővéremre vetül, azonban nem tudom mit is mondjak. - Mit akarsz elérni? Miért akarod bántani Leot? Mire jó ez? Mi lenne, ha megismernéd, mielőtt idecsörtetsz szidni? Marie... elrontottad az esténket, sértegetted őt, megpofoztál... Mit akarsz még? - kérdezem könnyezve. Vannak dolgok, amiket nekem kell elmondanom, nem másnak. Nem vagyok hajlandó eltűrni, ahogy beszél vele. Ő pofonüt a hangnememért, én a sértegetésére lényegében így válaszolok. Ennyit a vehemenciáról. Én nem tudom elviselni, hogy a kezem az arcán csattanjon.

Lesokkolódtam, ahogy megláttam a felénk újtatva vágtató nővéremet... Az eseményeknek sem voltam abban a pillanatban teljesen tudatában. Mikorra felfogtam egyáltalán mi is történik, Leo már mellettem állt, és a kezemet fogta, talán bátorításképpen, jelezve, hogy nem lesz baj. Kár, hogy ő nem ismeri őt.
- Szia - próbálok rámosolyogni, egy meglehetősen halk köszönéssel, és egy kisebb nyeléssel. Talán megenyhül egy kicsit ettől, mielőtt még belekezdene. De miben is reménykedek? Hiszen Leoról még egy szót sem szóltam. Azt akartam, hogy találkozzon vele, találkozzon és ne nyomozzon utána, ahogy azt egyébként tette volna.
De nem, nem nyugszik le. A teljes nevemet mondja ki. Ez miért nem jelenthet sosem jót?
- Én... én.. . - be sem tudom fejezni, vadul Leora mutat, és tovább folytatja. Miért akadt ki ennyire? Mi baja vele? Nem is ismeri. Milyen lázadás, és milyen hóbort? Mi az, hogy jobbat érdemlek, minél? Földbegyökerezett a lábam. Ajjaj! Aztán meg azt várja, hogy megmagyarázzunk, lassan nem értem mit is akar, vagy éppen a miérteket. Mondjuk speciel a mellettem álló srác nem úgy néz ki, mint akit nagyon megrázott volna a jelenet. Csak elmosolyodik, és kezetnyújtva bemutatkozik.. A jómodor... Nem tudom, hogy célzsá akar-e lenni Leo részéről, hogy még nem találkoztak, de azt hiszem az. Szóval legalább erre meg kellene próbálnom első körben lépni valamit.
- Ő itt Marie, a nővérem - mutatok felé zavartan, hiszen ő azt sem tudja kicsoda. Meglep, hogy az elvileges táncpartnerem (mert ezek után túl sokat nem fogunk szórakozni, legalábbis nem hiszem, hogy Marie hagyna bármit is csinálni) milyen nyugodtan reagál, persze ezzel belém is tuszkol egyfajta tartást, vagy nyugalmat. Aztán... aztán tulajdonképpen átadja nekem a szót, amire azért elkerekednek a szemeim. Világos, hogy az én dolgom mondani valamit, csakhát... csakhát azért még vér kellene, hogy szálljon a fejembe, hiszen eléggé lesápadtam, ahogy Marie itt termett.
Mindenesetre egy dolog tart életben, hogy Leo még mindig nem engedte el a kezem. Ez jelenleg a legnagyobb támaszom, így veszek egy nagy levegőt (hátha segít), rászorítok a kezére, és belekezdek. Menni fog.
- Marie. Fogalmam sincs, hogy mit akarsz tőlem hallani... Ő itt Leo, és vele jöttem ide ma este... Nem tudom ebből mi nem világos. Nem egy ilyen, meg egy olyan srác. Úgyhogy jó lenne, ha békénhagynád - egyszerűen lövésem sincs mit csinálok, de nem fejezem be, ne sértegesse őt, én sem sértegetem sem a barátait... sem pedig... Nos, Leo azt hiszem már nem a barát kategória, hanem valami teljesen más, bár annyira bizonytalan vagyok a saját érzéseim megítélésében, de tudom, hogy ez... ez más. - Vagy nem tudom, féltékeny vagy? Vagy mi bajod van vele? Miért hiszed azt, hogy Te fogod nekem megszabni azt, hogy kivel találkozok, vagy mit csinálok? Nem vagy a testőröm! Nem érdekel, hogy kiakadsz-e vagy sem, nem érdekel, hogy mit szeretnél hozzátenni a dologra, és tojok rá, hogy mi a véleményed Leoról, de... én... én azt hiszem érzek valamit iránat - pillantok a srácra a szemem sarkából -, és ezen TE rohadtul nem tudsz változtatni, jobb ha befejezed ezt! - hűűű.... Kimondtam. Őszinte voltam. Ezeken már nem tudok változtatni, de nem is akarok, mert nem bántam meg. Marie meg ne próbáljon helyettem gondolkodni. ÉN nem Ő vagyok, ezt azért megtanulhatná már. A saját szememmel fogom látni a dolgokat, és Leot is. Mi lenne, ha ehelyett rámosolyog illedelmesen, és köszön neki, ha már látja, hogy együtt vagyunk? És ehelyett megpróbálja megismerni?

- Nem akarom, hogy megagyabugyáljanak - mosolygok rá. Nekem teljesen jó Leo úgy, ahogy van, nincs szükség rá, hogy megverjék miattam. - Tehát ne merészelj felmenni a hugrás lelátóba, nem szeretnék még ennél is több heget, vagy kék-zöld foltokat látni rajtad, nem akarom, hogy bajod essen.
Elszabadultak a szavaim, így kimondtam, amit talán nem is kellett volna. Annyira reménykedem benne, hogy most nem néz zakkantnak. Mi a fenéért nem tudok lakaterdőt varázsolni arra a nagy számra? Mikor magához ölel, megnyugszom, hogy nem néz idiótának... Vagy lehet, hogy igen, csak próbál lenyugtatni, hogy utána elvihessen egy diliházba? De a második variáció sem érdekel, már nem aggódom amiatt, amit mondtam, egyszerűen csak magamba szívom az illatát, és érzem, hogy csupán a csend van, ami körülvesz minket, és az szívdobogtató, szinte rohamot okozó jelenléte, ami ezúttal mindennél jobban megnyugtat... nem tudok rá mást mondani, minthogy megnyugtat.
Amikor pedig ismét a szemeibe nézek, kicsit vége szakad ennek a képnek, ugyanis visszatér a szokásos jelenség: kalapáló szív. Lehet ennél jobb? Kellene valami főzet, ami szabályozza a vérnyomásom legalább Leo jelenlétében, de ha én akarnám megcsinálni.... nos, azt hiszem megmérgezném magam, vagy felrobbannék, vagy... vagy nem akarom elképzelni. Majd beszélni kezd, nekem meg folyamatosan megy át a színezetem rákvörösbe, és csak mosolygok lányos zavaromban... Igen, megcsináltatom azt a löttyöt Marie-vel! Megálljt kell parancsolni annak, hogy ez kb. 5-10 percenként megtörténik. Ez nem egészséges.
- Nem félek tőled. Én... szóval... - pontosan mit is érzek? Elkezdhetném felstrigulázva a tüneteket, de értelmetlen, vagy őrülten hangzana. Álljunk csak meg egy pillanatra... Ő is ugyanezt érzi? "Tejóég!" Akkor nem vagyunk őrültek... és szóval, ha ő is. Nos, igen folytatja is a mondókáját, ami nincs túl jó hatással az eddigi helyzetre. Lehet még tovább pirulni? A szemei látványától a lélegzetem is eláll, ahogy pedig az arcomhoz ér ismét pillangók röpködnek a hasamban. - Leo... én... - azonban az újabb megszólalás eredménye csupán egy vigyor. Néha jó volna, ha bármelyik hasonló jellegű mondatom be tudnám fejezni, de csak a mellkasába fúrom az arcomat. Zavarban vagyok, és boldog vagyok - igen, ezt egyszerre, miközben dölöngélni kezdünk a bentről kiszűrődő hangokra. Nem akarok elmenni innen. Mintha a világ sem lenne, csak mi ketten. És Leo... fogalmam sincs mit mondhatnék...
Egyszercsak elemelem a mellkasáról a fejem, és hátrébb dőlök, miközben őt is eltolom kicsit az ujjaimmal, hogy a szemeibe nézhessek. Atya ég! Azt sem tudom pontosan mitől vezérelve hajolok újra közel hozzá, hogy lábujjhegyre állva megtegyem, amit a rengetegben nem mertem: megcsókolni. A kezeim a tarkójára fonódtak, aztán összeérnek az ajkaink. Szokatlan volt a dolog... mert legutóbb is ő tette meg, de persze az érzés azonos volt: forróság a mellkasomban és az a kis pumpagép újra rákezdett arra a nem túl normális tempóra, a végére pedig azok a nyavalyás pillangók is megjelentek már a hasamban.
Ekkor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít, ami egy pöppet váratlanul ért, így az lett a vége, hogy beleharaptam az ajkaiba. Ez fantasztikus!
- Au - kapok a számhoz.
Ki a fene...? - nézek el Leo mellett, amikor... amikor meglátom a nővéremet.

- Szóval a véredben. É-é-értem, táncoslábú... - mosolyodom el. Igen, és most próbálhatok rendesen levegőt venni.... ki, be, ki, be... közben pedig egy-két-há... És egy nagy levegő.... Eddig is ennyire jó illata volt, és szemtelenül mélybeható tekintete?
- Igeeen, persze - hogy nem. Vagy nagyon is. Na de melyik is a normális? Leo mellett valahogy nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik kéne, hogy legyen... hiszen nem vagyok jól, de mégis... Mert azt hiszem az továbbra sem helyénvaló, amit a testem akaratlanul produkál, de eközben pedig annyira jó érzéssel tölt el már az is, hogy itt van mellettem.
Kicsit váratlanul ér, hogy nem telik túl sok időbe, és el akarja hagyni a táncteret. Mit csináltam? Persze nem mondok semmit, csak bólintok egy aprót, Leo pedig kivezet a táncolók kavalkádjából. Rögvest egy kis levegő közelében találom magam, amiből nagyot szívok magamba, annyira jól esik.
Csak lesütött szemmel ácsorogtam, és még mindig a légvételeimre figyeltem, amikor Leo... nos, nem tudom, hogy fejezzem ki magam... megdicsért, vagy próbált levenni a lábamról, megnyugtatni, egyéb. Persze a szemeim azonnal az arcára, sokkal inkább az övéire csúsznak, ő pedig rámkacsintott. Megszeppenten álltam. Erre kell azt mondani, hogy köszönöm? Vagy mit?
Természetesen, az én számból nem érkeznek hangok, hiába nyitnám szólásra, végül csak elmosolyodom, és irulok-pirolok.... Mi a fene van velem? Miért csinálom ezt? Miért nem tudok viselkedni? És miért vagyok ennyire gáz? Azt hiszem erre az a válasz, hogy beleestem ebbe a srácba, mint légy a cukros vízbe... de ennyire...
- Én... én meg iszonyatosan örülök, hogy elhívtál... - nevetem el magam, LEo arcát fürkészve. Végre kezdek lenyugodni egy picit. Talán csak annyi kellett, hogy elhigyjem, hogy itt vagyunk. Vele. Ketten.
Miközben konstatáltam a helyzetet megkérdezi, kérek-e valamit. Háááát.... Öhm... Tényleg! Kaja! Ezen a napon még egy cukorkát, annyit sem sikerült elfogyasztanom. Egyáltalán nem tudtam ma még enni, úgyhogy fel is kaptam pár kisebb falatot.
Kár volt elkiabálni azt a nyugalmat! Ahogy Leo elmondja, hogy lejön a következő meccsre, mert látni szeretne, legalábbis így vettem ki... Bár lehet, hogy én értettem félre valamit... Mostanság már amúgy sem lehet tudni. Na de engem? Ezért jön el meccsre, hogy engem lásson? Öhm... Itt helyben elalélok, ha ilyeneket fog mondani. Persze a szemeim tágra nyílnak a hallottak után, és nagyot nyelek, amit követően természetesen az iménti ételdarab elszorult valahol a nyelőcsövemben. A fenének kell ilyen kijelentést tenni. Ha nem elalélok, akkor meg megfulladok. Mindent ki lehet váltani valamivel. Fantasztikus! Azt hittem ennél vörösebb nem lehetek. Tévedtem. Ismét.
- Khm... Khm... - igen, félrenyeltem. Így most a kezem a mellkasomra szorítva igyekszem addig köhécselni, amíg jó vágányba nem fut ismét az előbbi falat. Egy fél perc múlva megnyugodva lélegezhetek fel, ugyanis jelentem: túléltem. Egyszer ettem előtte, ráadásul egyetlen harapást, akkor is ez a vége.  Viszont, hogy hogy lehetek ilyen béna, azt senki meg ne kérdezze... Eddig tartott az evészet. Többet nem nyúlok semmihez. Kiszámíthatatlan egy este a mai. A partnerem eledele is hamar visszakerül az eredeti helyére. Nem evett belőle. Persze, mellettem merjen csak bármit is csinálni ezek után, hiszen kb. önként fulladok meg, még a segítsége sem kell. Viszont ha kapnék még valami öntetből, az a csúcs lenne... Ismerve magamat, pedig haragudni sem tudnék, csak elszonytolodnék.
A mindenféle gond után végül az erkélyen kötünk ki. Friss levegő, kaják nélkül! Tökéletes. Így csak mi vagyunk, meg az a töménytelen mennyiségű nyugalom a csillagos égbolt alatt. Ennyi kellett csupán. Ez azt hiszem helyre tett. Ideje volt. Már nem kapkodom a levegőt, nem vagyok kipirult (vagy legalábbis nem látszik), és a pulzusom is halad az átlagos szám felé. Ahogy a partnerem, úgy én is az erkély kövének támaszkodom kissé. Vagyis próbáltam, de hideg... és szóval... Úgyhogy inkább eltolódom attól.
- Úgy kimondottan nem... Kb. annyit, amit apukámmal táncoltam kiskoromban. És a szobában baromkodtunk egy hangyányit zenére, de hogy az mennyire volt táncnak nevezhető... - mosolygok rá. - De Te egészen megleptél Mr. Blue - keresem a tekintetét. - Visszatérve a kviddicsre... Mégis, hogy tervezed? Ha ellenetek játszunk, akkor kivívod mindenki ellenszenvét? Vagy éppen a húgodét, ha ellenük? Hiszen a Te döntöd el, melyik színezésű lelátóba merészkedsz fel - nem tudom miért kezdek erről beszélni. - És bocsánat a bentiekért, azt hiszem kicsit feszült vagyok... vagyis nagyon jó, hogy itt vagy, hogy Te vagy itt... csak... csak kicsit furán érzem magam. Utoljára a Tiltott rengetegben éreztem ezt, szintén veled. És szörnyen izgulok, és... - és ezt most nem kellett volna bevallanom. Nem csak a pumpagép kezdi meg a hihetetlen gyorsaságú ütemet a mellkasomban, hanem lesütöm a tekintetem is egy pillanatra... Ilyeneket gondolom fiúknak nem kéne elmondani... Minek kotyogtam ki? Lehet, hogy Ő nem is érez semmit, én meg itt megrémisztem, azzal, hogy azt hiszem, ami nincs. Szégyenemben Leo vállába fúrom az arcomat. Miért kell, hogy ilyen illata legyen?

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy vvalaha láthatom ilyen elegánsan. De tévedtem. Nem is kicsit. Általános igazság talán, hogy minden srác jobban néz ki öltönyben, de.... de Leo... Nos, khm... a helyzet az, hogy valahogy már-már meseszerűen királyfis.... Ezzzz milyen mondat? Megzakkantam. Piton üstjére, hogy jutnak nekem ilyenek eszembe?
Neki meg teljesen higgadt a hangja. Hogy bír nyugodt maradni? Nekem miért nem megy? Hogy csinálja? Vagy én hagyom hidegen, vagy ennyire borzasztóan festenék, vagy...
Nem, ez nekem nem fog menni. Amikor pedig kézcsókot kapok a helyzet egyre kétségbeejtőbb lesz: nem elég, hogy végigfut rajtam valami jóleső borzongás, ahogy hozzám ér, de a szívem sem a szokott ütemben kalimpál, ennek megfelelőel persze kellőképpen elpirulok (sőt, még talán kissé jobban is, mint kéne). Még szerencse, hogy megszólalnom nem kell, de valamiért úgy érzem, hogy biztosan kicsúszik valami... Egyáltalán tudok összefüggő mondatokban beszélni?
- Szörnyen fess vagy - szalad ki a számon a dicséret. - És igazán nem muszáj... vagyis nem kell ragaszkodnunk a múltkori... szóval a múltkori antik történethez... - kezdek szabadkozni cseppet sem egy egész értelmes mondatban. Magam sem tudom, hogy az-e az oka, hogy zavarban vagyok tőle, vagy tényleg nem kell folytatnia csak azért, mert vicces volt. De ha már így esett, hiába van a kezem még mindig az ujjai szorításában én is megejtek egy kisebb pukkedlit némiképpen ügyetlenül.
Leo eközben rámkacsint, amitől megkövülten állok egy helyben. Ennyire feltűnő, hogy hangyányit feszengek, és ideges vagyok, hogy nehogy elszúrjak valamit? Azt se merem megkérdezni, mit gondol, vagy netalántán gondol-e valamit. Szuper, a szavak is belémszorultak. Vajon meddig tart ez a remélhetőleg átmeneti állapot, amit szívem szerint Leo-féle sokkhatásnak keresztelnék?
Aztán hova máshova, mint a táctérre invitál. "Szépségem"... Te jó ég! Biztos, hogy hozzám beszél? Kénytelen voltam körbesandítani, hátha mögöttem mondta valakinek, sose lehet tudni, elvileg.
- Én... én... ha nekem mondtad, akkor persze. Semmit sem szeretnék jobban - igyekszem válaszolni mielőtt még elragadna a parkett irányába. Nem járok teljes sikerrel. Mi lenne ha mutatnék valami tartást? Vagy emberi magatartást? Pirulok, mint a napon, és lassan egy 2 éves folyékonyabban gögyörög (tudom, hogy beszél, de azért még mindent nem érteni, tehát gögyörög), mint én, és kb 8-szor annyi idős vagyok.... Húúúú.. Ez így olyan öregnek hangzik....
Velem ellentétben természetesen Leo még mindig higgadt és határozott. Az egyik kezem az övében, a másik a vállán nyugszik, miközben magához szorít. Azt hiszem ilyenről sokan álmodoznak... Erre semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy legalább az a kis pumpagép álljon vissza a rendes ütemére a mellkasomban, és lehetőleg vegyek levegőt, mert ebben a pillanatban is elmaradt. Amikor pedig a szemeibe bámulok, szintén. Nos, ez vagy egy jó kezdet, vagy a vég. Szól a zene, Leo pedig elindul. Mikor tanult meg táncolni? Vagy hol? Ő is ezt gyakorolta? Nem, ez szamárság. Tuti, hogy nem táncikált a szobájában, azt csak mi csináltuk....
- Hol... Hogy... Mikor tanultál meg táncolni? - nevetem el magam, miközben még mindig vezet a partnerem.