2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán kissé érdes a jellemem. Sőt... nem talán, egyértelműen nagyon az, de hát ilyen vagyok, akkor mégis mit tehetnék? Az is kész csoda, hogy beszélek vele, vagy vállalom, hogy segítek neki és nem hagytam itt már eleve. Ezek után még kedvesnek is kellene lennem? Ő is egy ember és nem ismerem és nem tudom, hogy mit akar majd tenni velem, vagy mit akar tőlem és azért még mindig nem bízom meg benne olyan maradéktalanul, mint eddig, szóval... nem olyan könnyű ez nekem. De legalább, amit teszek beválok, az hogy ráripakodom, és végül is feláll. Oké, nem az volta terv, hogy ennyire kiakad rajta és lényegében faképnél akar hagyni. Ennyire nem akartam szegényt kiborítani, egyszerűen csak mondhatni így jött ki a lépés, ő máshogyan reagálta le ezt, mint ahogyan én reagáltam volna le. Azért mégis segítek neki és talán majd egyszer ő is rájön, hogy mégis csak jól tettem, hogy rászóltam, mert így legalább elért valamit egyedül is, legalábbis részben és ez is egyértelműen előrelépésnek tűnik. - Igen, az volt a cél, hogy te nya... hogy összeszedd magad. - oké nem kéne elvágni a dolgot azzal, hogy le nyafkázom, bár én azt mondom, hogy akkor is túlreagálta a dolgot és a pálcája nélkül tuti, hogy el lenne veszve és nem nagyon tudna mit kezdeni magával, de hát... nem az én dolgom. Amúgy is jól el van itt a kastélyban, nem hiszem, hogy túl gyakran keveredik majd még bajba, vagy jó eséllyel soha. Ő nem az a típus, aki bármikor is véletlenül is az erdőbe menne, szándékosan nem, maximum, ha eltéved. - Innen menni fog ugye? - nem megyek vele annyira messze és azért a kedélyes beszélgetéstől is távol állok, de a bejáratig elkísérem, annyi belefér. Ott már tuti, hogy talál valakit, aki mondjuk segít neki.
Tisztában vagyok vele, hogy sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok, de nem így történt. Nem vagyok egyedül, Bolyhoska sincs a közelembe és rajta kívül semmilyen farkas falka sem terrorizál, akik elől futnom kéne. Egyedül Cosette próbál rajtam segíteni, nem sok sikerrel… elvégre nem ő az, aki mindjárt idecsinál a fájdalomtól. Persze, hogy nem is kívánnék neki egy ilyen kaliberű sérülést, de fel nem foghatom miért nem egy kicsit… megértőbb. Nem ismerem olyan jól a természetét,de egész eddig abszolút szimpatikus volt. Nem mintha most már nem lenne az, de kétlem, hogy sértésekkel feljebb lehetne tornászni azt a szintet, ahol most vagyunk… Úgyhogy megengedem neki, hogy ő is legalább olyan szarul érezze magát a válaszom után, mint ahogy én, azok után, amit mondott. Egyébként meg nem akarok átgázolni a lelki világán, úgyhogy már csak azért sem vágok hozzá semmi bántót. Egyszerűen azt akarom elérni, hogy bánja meg, amit mondott, ahhoz pedig semmi más nem kell, csak semleges hang és egy elutasító mondat. Mert amúgy is mi mást válaszolhatnék? Megdicsérni nem fogom azért, mert lehurrogott. És mivel elüldözni sem szeretném… nem igazán van választásom. Már úgy is látom rajta a megszeppenés első jeleit, miután sikerült feltornásznom magam álló helyzetbe. Majdnem még egy elégedett mosoly is megjelenik az arcomon, de aztán még mielőtt ennek bármilyen jelét látná elfordulok tőle és megindulok a kastély felé egy lábon. Nem kérem, hogy segítsen… ha gyengének tart nem muszáj szenvednie velem. Én amúgy sem sűrűn szoktam másoktól segítséget kérni. Többségben azért nem, mert tudom, hogy mi a véleményük rólam és nem szeretném közelről látni a lenéző tekintetüket. Vagy szimplán bizonyítani szeretném, hogy egyedül is meg tudom csinálni… aztán ebből általában az lesz, hogy elkövetek valami hatalmas hibát és mindent elcseszek. Múltkor is például szerettem volna magamnak otthon, nyugodt körülmények között elkészíteni egy-két muffint, mi lett belőle? Az egész konyhát felforgattam, mire megtaláltam a hozzávalókat, de végül nagy szenvedések árán kikevertem a tésztát. Beraktam a sütőbe, erre felmentem fürdeni, mondom a recept úgy is 20 percet ír, addig elkészülök. Erre nem bent felejtettem? Körülbelül egy óra múlva jöttem rá, hogy ki kéne szedni a muffinokat,de addigra már késő volt. A szomszéd kutyának, Barkie-nak sem mertem már odaadni őket, annyira elégtek. Utána ráadásul még a konyhában is rendet kellett raknom… abszolút megérte megpróbálni a muffin készítést. Mindegy, ez már a múlt, felesleges rágódni rajta, a jelen úgy is sokkal érdekesebb. Meglepődve stoppolok le, amint megérzem Cosette segítő kezeit. Egy pillanat erejéig még a tekintetét is sikerül elkapnom, de aztán inkább az előttünk elterülő kitaposott ösvényt nézem. A kérdésére azonban csak késéssel válaszolok. –Semmi gond… tényleg –hibázott, ezért viszont nem fogok hisztizni, az nem az én stílusom. Ha már beismeri, hogy elcseszte, az már nekem bőven elég. -Csak motiválni akartál, értem én –bólintok egy kisebb mosollyal, majd másodszorra is elindulok. Valószínűleg még hosszú lesz az út felfele és fárasztó, de ha időközben újra sikerül legalább olyan jól elbeszélgetnem Cosettel, akkor már megérte szenvedni.
/Köszönöm a játékot Jó hosszúra elnyújtottuk! /
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-02-13, 21:40
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Nem is tudom, talán nem akarok vele ilyen lenni, ennyire bántó, de az az igazság, hogy már nem tudom, hogy mit tegyek, hogy jobb legyen. Próbáltam én mindent, rábeszélni, vagy segíteni, még azt a hülye varázslást is, nem tehetek róla, hogy nem megy és nem értek hozzá. De... mintha semmi nem lenne neki jó és igenis nem kéne ennyire gyengének lennie. Nem mindig van valaki, aki segít. Mi lenne, ha mindegy úgy történt volna, hogy egyedül van itt kint? Mi van, ha nem vagyok itt, hogy segítséget hívjak? Mi van akkor, ha a tetejében ez a fák között történik meg és farkasok közelednek? Egy ilyen kemény helyzetben vége lenne és kész... feladná? Mert most azt teszi. Azzal, hogy nem hajlandó megpróbálni bejutni akár a segítségemmel, feladja, és igenis jöhetnek olyan idők az életében, amikor szüksége lenne rá, hogy megpróbáljon gondoskodni magáról, hogy túl tudjon élni nehéz körülmények között is. Az ember soha sem tudhatja, hogy mikor vágják ketté az életét. Mint... mint nekem. Én se számítottam rá, hogy ez lesz, hogy a csorda minden tagja pár óra alatt meghal, hogy megölik őket és én teljesen egyedül maradok. Ha az apám nem készített volna fel mindenre, ha nem tanít meg, hogyan éljem túl az erdőben, hogyan gondoskodjam magamról, akkor... már jó eséllyel nem is élnék. Azt hiszem én is csak segíteni akarok neki, még ha nem is teszem éppenséggel a legjobb módszerrel, de hát... nem vagyok én ebben profi és nem is vagyok az anyja, vagy az apja, no meg éppenséggel emberi kapcsolatokban sem vagyok túl jó. A szavai után azt hiszem... kicsit rosszul érzem magam, pedig nem szoktam, olyan könnyedén vagyok undok bárkivel, hogy csak na, de az eddigiek után ez a semleges hang... Megrázom a fejemet és eszem ágában sincs megmoccanni és itt hagyni. Ha más nem hát hívok segítséget, ha minden áron ezt akarja, de... végül úgy fest, hogy még sincs rá szükség, de ettől még nem érzem magam jobban. Végül is a célt elértem, mert megmoccan és felhúzza magát a faág segítségével, én pedig végül szépen felállok, de azt hiszem azért kissé megszeppenten meredek rá. Az eddigiek után ez a mostani stílus azért eléggé fura és nem tudom, hogy mégis hogyan kéne reagálnom rá. Ezért maradok le, amikor elkezd egy lábon ugrálni és csak nézek pár pillanatig utána. Talán igen... talán mennem kéne, vissza a fák közé, mert ez a kinti világ nekem túlságosan furcsa és érthetetlen, de... akkor tuti, hogy csak még inkább rossz embernek nézne. Végül egyszerűen csak szó nélkül utána indulok, hogy ha engedi, ha nem, szépen a válla alá nyúljak, és elkapjam a kezét. Sérült igaz? Kétlem, hogy ellenkezni tudna, vagy mondjuk tenni tudna igazán az ellen, hogy segítsek neki. Elszaladni... végül is nem tud. - Jól van... bocs... talán egy kicsit erős volt, de... felálltál. - bököm ki végül, ha mégis megpróbálna ellenkezni. Ha nem teszi, jó eséllyel akkor is kicsúszik végül a számon, maximum egy kis idő múlva, amikor már sikerült rávenni magam. Nem igazán vagyok az a típus, aki egy könnyen elismeri, ha hibázik, és most tényleg úgy gondolom, hogy ez az egész rossz lépés volt. Nem kellett volna így megbántanom, mert... láthatóan nagyon megbántottam.
Tudom, hogy nem kéne így viselkedne és szorulhatott volna belém egy kis kurázsi ehhez az egészhez. De az a helyzet, hogy ez az első olyan sérülésem, ami komolyabb és igazán fáj. Ezen kívül egyszer sikerült eltörnöm a jobb karomat, mikor futóversenyen hasra estem. Viszont azt hamar helyre is hozták varázslattal, szóval mire elkezdett volna fájni úgy istenigazából, addigra már nem volt semmi bajom. Most meg… már percek óta itt szenvedek a földön a mocsokban és próbálom legalább annyira tartani magam, hogy ne üvöltözzek vagy ne az legyen minden második mondatom, hogy „A krva életbe, mennyire fáj!”. Úgyhogy lehet, hogy Cosette szemében ez még mindig gyengeség, amit csinálok, de nekem haladás. Egyébként meg nem szoktam káromkodni. De ilyenkor simán tudnék egy sort legalább. Nem csoda, hogy inkább a varázslás mellett szavazok. Úgy gondolom ha én eddig nem rontottam el egy varázslatot sem végzetesen, akkor ő sem fogja. Cosette nem lehet nálam nagyobb balfék, mert… ő ilyen helyzetben is meg tudja őrizni a nyugodtságát és biztos vagyok benne, hogy jobban tud koncentrálni. És ide most pontosan koncentráció kell. Ha ő tényleg olyan hidegvérű, mint amilyennek mutatja magát, akkor biztos vagyok benne, hogy képes varázsolni. Még az én pálcámmal is. De nem, nem jön össze, pedi g szemmel láthatóan szorítok érte. A térdem ugyanúgy fáj, lüktet és úgy érzem minden egyes eltelt perccel egyre jobban bedagad. Szerintem még annak is fájna a sajátja, aki megfogja, nemhogy nekem… Azt az ötletet gyorsan próbálom kihessegetni Cosette fejéből, hogy én valaha is felsétáljak a Roxfortsba. Sokkal gyorsabb lenne, ha ő egyedül felfutna és hozna segítséget. Nem is muszáj medimágust, nekem még a vadőr is elég lenne, ha útközben összefut vele. Vagyis nem. Morgant inkább ne hozza, mert tőle biztos, hogy még fejmosást is kapnék. Plusz, belőle még azt is kinézem, hogy kiröhögne. De rajta kívül mindenki más jöhet. Na jó, azért lenne még egy-két emberke, akinek nem örülnék… de túl hosszú az a lista ahhoz, hogy most felsoroljam. Már éppen arra készülök, hogy valami nyomós indokot hozzak fel arra, hogy miért nem lenne jó, ha megpróbálna engem felvonszolni a Roxfort-ba, de aztán meghallom azt a bizonyos szót. Néhány másodpercre elfelejtek levegőt venni. Most komolyan ilyenkor akar sértegetni? Ez nem a legalkalmasabb időpont, főleg akkor nem, ha azt akarja, hogy felmenjek vele. Persze, hogy megszoktam azt, hogy ezt azt hallok a hátam mögül a folyosókon, de az megint más… az ottaniak különben sem számítanak. A diákok felét nem is ismerem, a másik fele meg levegőnek néz. Ebből kifolyólag jó, ha százból tíz alkalommal hallom meg, hogy röhögnek rajtam vagy… pletykákkal foglalják le a szájukat (mikor mással is lehetne). -Nem. Hagyj itt –mondom ezt teljesen érzelemmentesen. Most kivételesen a világfájdalom sem érződik a hangomból, ami a térdemhez vezethető vissza. Szeretném azt hinni, hogy Cosette kedvel engem legalább egy minimális szinten, de… már nem tudom mit higgyek azok alapján, ahogy megszólalt. Persze tudom, hogy kettőnk közül ő a talpraesettebb és hozzá képest lehet, hogy én tényleg kevesebbet bírok, de nem is az erdőben nőttem fel. Nem edződtem hozzá a komolyabb sérülésekhez sem és ha ezt Cosette ennyire nem díjazza akkor… akkor lehet, hogy ebből még lehet egy-két összetűzésünk. -Nem... nem muszáj segítened –körülnézek magam körül. Felettem lóg egy méretes faág, amit csak a minimális szerencsém miatt nem fejeltem le az előbb. Szorosan megmarkolom… a faágat. Aztán úgy húzom fel magamat valahogy, hogy közben arra támaszkodok, meg a még ép lábamra. Meg sem próbálom tesztelgetni, hogy mennyire tudnám leterhelni a sérült térdemet, mert már attól is fáj, hogy tartanom kell. Mégis maradt az egy lábas megoldás. Amint biztosan állok, el is indulok a kastély felé ugrálva. Ha Cosette tényleg itt hagy és egyedül kell mennem, akkor egy órát saccolok „menetidőnek”. De lehet lesz abból még több is.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-02-10, 21:59
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Szeretnék neki segíteni, őszintén, de nem tudok varázsolni és a legjobb megoldás még mindig az, ha segítek neki eljutni valahogy a kastélyba, vagy én teszem helyre a térdét, de szerintem az nem bírná ki, így viszont nem sok ötletem van, hogy mégis hogyan javítsak a helyzetén, hiába szeretnék. Az a baj, hogy Ryan... nem épp olyan, mint én. Ő emberek között nőtt fel, biztonságban és nyugiban, és nem igazán van hozzászokva az olyan élethez, amit én élek, ami igenis nehéz és... kemény és benne van, hogy időnként el kell viselni a fájdalmat is. Neki erről fogalma sincs és ha jól sejtem, akkor esze ágában sincs önként vállalni, hogy még rosszabb legyen neki. Na erre mondtam, hogy az olyanok, mint ő nem tudnak mit kezdeni magukkal akkor, ha nincs meg a varázspálcájuk, vagy nem tudják használni, pedig az életben úgy is boldogulni kell, ha csak a sivár valóság vár rád, de kétlem, hogy az itteni diákok közül ezt valaha is bárki elfogadja majd, vagy megpróbál úgy élni, ahogy mondjuk mágia nélkül lehet. - Oké, értem, mindenhogy váj, de... - próbálok én ellenkezni, mert hát az a helyzet, hogy rosszabb is lehet. Elszúrhatom én annyira azt a varázslatot, hogy végképp beteszek a lábának és azt igazából nagyon nem szeretnék, úgyhogy érthető, ha bizonytalan vagyok és nem adok bele mindent, legalábbis először, aztán... másodszor egy fokkal határozottabban intek a pálcájával, de amúgy is az övé, szóval... nem hiszem, hogy nekem kéne ténylegesen alkalmaznom, nem is megy. A szavaira csak sóhajtok egyet. Hívjak segítséget... na ja, komolyan gondolja, hogy menjek be a kastélyba egyedül? Eszem ágában sincs, azt sem tudom, hogy kinek szóljak és ha végül olyan felnőttel futok össze, aki nem épp jól kezeli a helyzetet, vagy engem, vagy nem hisz nekem, akkor mi van? Nem akarok segítséget hívni. Kicsit elhúzom a számat, aztán szépen megkeményítem a tekintetem. - Jól van Ryan... mi van, akkor ha nincs varázslás és nem jön senki, hogy segítsen hm? Szóval... a karod alá nyúlok, te rám támaszkodsz és szépen bemegyünk, gyerünk! Ne legyél ennyire... gyenge! - oké, talán kissé elragadtatom magamat, nem akarom én ennyire leszólni, de mégis kikívánkozik. Nem kell a nyafogás, elvileg pasiból van, vagy mi nem? Hát akkor szépen szedje össze magát, engedje, hogy segítsek neki feltápászkodni és kész. Akkor majd együtt elmegyünk a gyengélkedőre. Végszüksége esetén még szólhatok annak a... rémes vadőrnek is, de ezt szívesen kihagynám az életemből, mégis csak miatta tört be az orrom, úgyhogy nem sok kedvem van pont őt megkeresni, jó lenne, ha sikerülne összekapnom Ryant, valahogy nyomatni belé egy kis akaraterőt. Kerülhet még rosszabb helyzetbe is élete során, nem tudhatja, hogy mi vár rá, szóval nem kéne máris feladni.
Nem hittem, hogy valaha is kerülök még ilyen helyzetbe, hogy tiszta sárosan –legalább olyan arcot vágva, mint akinek szorulása van- szorongatom az eldeformálódott térdemet, miközben egy Sam-re való lány próbál rajtam segíteni, eredménytelenül. Bízok benne, de annyira nem, hogy megengedjem neki, hogy mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül helyére rakja a térdemet. Sőt, szerintem még akkor sem engednék meg neki ilyesmit, ha a jegyesem lenne. Semmikor, semmilyen helyzetben. Van egy bizonyos fájdalomküszöböm nekem is, és ez a sérülés már így is erősen a határát súrolja. De nem tehetek ellene semmit, sok mindent kibírok, de a fájdalom az az, amit a legkevésbé sem. csak annak köszönhető, hogy tartom magam és nem kezdek el ordítozni eszeveszettül, hogy Cosette itt van. Nem szeretném, ha ennél is nagyobb majom lennék a szemében. Már így is szerintem nagyon furcsának tart, meg merném kockáztatni, hogy feleannyira sem kedvel mint én őt. Eleve nem tűnik olyannak, akinek könnyen el lehetne nyerni a bizalmát, ha meg még hozzátesszük, hogy pályázhatnék az „Iskola legnagyobb balfékje” címért is, akkor még nehezebb dolgom lesz. Bár abban azért reménykedek, hogy előbb-utóbb megérte majd, hogy sok közös van bennünk, én nem ítélem el, szeretném, ha neki is pozitív véleménye lenne rólam. Elvégre nekünk össze kéne tartanunk. Mi ketten egy-egy személyek, bajtársak vagyunk egyenesen a kiközösítettek népes, sosem fogyó táborából. -Mindenhogy fáj –sziszegem a fogaimat csikorgatva. Nem szeretnék úgy viselkedni, hogy bunkónak tűnjek, de jelenleg az egyik legnehezebbnek tűnő feladat az, hogy normálisan beszéljek és ne dülöngéljek össze-vissza, miközben még mindig a térdemet szorongatom. Szeretném, ha Cosette segítene, de fogalmam sincs, hogyan tudná ezt megvalósítani a lehető legegyszerűbben és leggyorsabban, ha nem varázsol. -Nem lesz rosszabb –többet nem tudok kinyögni, én tisztában vagyok vele, hogy ezt a gyógyító varázslatot nem lehet végletesen elcseszni. Én sem tudtam elsőre, lényegében csak annyi történt…. hogy nem történt semmi. Hallottam rémtörténeteket innen-onnan, hogy mennyire el lehet rontani egy-két bűbájt, de én a balszerencsém ellenére sem követtem el végzetes hibákat. Egyszer viszont volt egy olyan emlékezetes alakításom, hogy amikor a Ferula bűbáj alkalmazását tanultuk párokban, fogalmam sincs hogyan, de ahelyett, hogy a srác megvágott kezét kötöztem volna be vele, a feje köré csavarodott az anyag. Ezután olyan hangos röhögés tört ki belőlem, hogy azonnal kaptam egy jobb egyenest. Teljesen jogosnak éreztem, azóta nem merem ilyen hangosan kifejezni a kárörömömet. -Sikerülni fog –kár volt elszólnom magam, ment amint kimondja a Hippokrax-ot, semmi sem történik. Már éppen hozzátenném, hogy próbálgassa, de másodikra sem sikerül. Őszintén szólva egy kicsit el vagyok keseredve ez miatt, de nem sok időm van ezen bosszankodni, hogy Cosette miért nem tud varázsolni… még mindig majd’ szétszed a fájdalom, ő meg rövidesen gondolom azt szeretné, hogy felálljak. Mármint lábra álljak. Mert jelenleg kétlem, hogy más értelemben fel tudnék állni… -Hi-hívj segítséget –kapom el tőle a pálcát, talán a kelleténél erőszakosabban. –Bocsi –igazán megértheti, hogy ezek nem a legcsodálatosabb pillanataim, amikor arra koncentrálok, hogy a mozdulataim minél finomabbak legyenek. Mondjuk a tekintete alapján nem ez az, ami a legjobban zavarja velem kapcsolatban. Oldalra nézek, egyenesen a Roxfort felém magasodó épületével szemezek, majd a lépcsőkön és számos hídon át haladva lefelé vezetem a tekintetemet. Grimaszolva, reményvesztett pillantásokkal bombázom Cosettet. Három lábam van ugyan, de nem várhatja el, hogy egyet használva valaha is feljussak a gyengélkedőre. Elkeseredettségemben még azt is elképzelem, hogy a lány visz fel engem. Bár talán még maradt annyi a férfiúi becsületemből, hogy ezt még akkor se engedjem meg neki, ha egyébként képes lenne rá… bár, ő és én két külön kategória vagyunk, nem látok rá sok esélyt, hogy valaha is elbírjon. –Nem… nem tudok felállni. Nem megyek el. Odáig.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-02-06, 10:00
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Igazából különösebben nem is érdekel, hogy mit gondol rólam bárki is, szóval nem venném én zokon azt sem, ha furának tart, amíg szerez nekem enni valamennyit legalább. Bármit gondolhat, ha a kezembe nyom utána egy szendvicset, amivel meg van a mai vacsim és... ebédem úgy egyben. Nem eszem túl sokat, abban a világban amiben én élek nincs napi háromszori étkezés. De hát látszik ez a testalkatomon is, nem vagyok valami nagydarab alkat. Annyit eszem, amennyire lehetőségem van és kész, ezzel mindenki így van, aki az erdőben él, legyen az állat, ember... kentaur, teljesen mindegy. - Nem igazán. Akikkel eddig találkoztam ezen a birtokon nem kifejezetten voltak... kedvesek. - rántom meg a vállamat. Ezzel valahol azt is mondom, hogy ha azt nézzük, akkor ő azért igenis kedves srácnak mondható, legalábbis egyértelműen odafigyel valami miatt rám, vagy szimplán csak neki sincs senkije és ezért érdekli valaki olyan, akinek szintén nincs? Nem igazán tudom, hogy mi az igazság, de... talán nem is számít ez annyira addig, amíg nem akar ártani nekem, mert akkor aztán megmutatom ám, hogy a vékony testalkat egyáltalán nem jelenti azt, hogy olyan túlságosan gyámoltalan lennék, aki nem tudja megoldani, ha valaki ártani akar neki. Egyébként sem tűnik Ryan annyira ügyesnek, vagy erősnek, erre az is rávilágít, hogy esik egy nem kicsit futás közben. Ha én ennyire ügyetlen lennék már rég nem lennék életben, szóval... azért sokkal jobban kell az embernek figyelnie. - Leginkább ne csinálj semmit, ha attól fáj. - le kéne nyugodnia, mert láthatóan nagyon ki van borulva és attól semmi sem lesz jobb, ezt azért ő is beláthatja igaz? Egyértelmű, hogy a lába szorongatásával nem ér el semmit sem, úgyhogy más taktika kell. nem mondom, hogy tökéletesen helyre tudnám tenni, de legalább megpróbálhatnám, bár nem úgy fest, mint aki túlságosan lelkesen fogadja az ötletet. Valahol ezt is meg lehet érteni, nagyon tud fájni, ha helye rakják a kifordult térdedet, vagy bármi mást, de ha más nem, hát valahogy bejuttatom a kastélyba és akkor ott majd segítenek neki igaz? - Jól van! Nem nyúlok akkor hozzá. - nem sokon múlik, hogy ne tegyem hozzá, hogy ne nyafogjon már ennyire, de végül sikerül magamat visszafogni ilyen téren. Komolyan... rosszabb, mint egy lány, még én is jobban viselnék egy hasonló helyzetet, ő meg mintha minimum egyből a halálán lenne, fel nem foghatom. Értem én, hogy fáj, de majd helyre jön és kész, nem fog belehalni, vannak... sokkal rosszabb dolgok is, bármennyire is nehéz ezt elhinni. - És ha... rosszabb lesz? - mert hát ennek is meg van az esélye nem? Lehet még sokkal rosszabb is a lába, ha én próbálok meg rá varázsolni, nem tudom, hogy ezzel vajon tisztában van-e. - Jól van, de ha nem sikerül... én előre szóltam. - veszem végül a kezembe a pálcát kissé talán dühösen. Nem kéne rá haragudnom, de tartok ettől az egésztől, remélem ezt azért megérti. Azt se tudom, hogy mit kell csinálni a pálcával és még csak nem is az enyém. - Hi... Hippokrax. - nem valami erőteljesen mondom ki a szót, nem is igazán áll a nyelvemre, de nem is történik láthatóan semmi sem. A második próbálkozás már kicsit határozottabb, de arra sem történik az ég világon semmi. Elhúzom a számat és a kezébe nyomom a pálcáját, ha nem épp a lábát szorongatja. - Jó... segítek bejutni oké? - annak több értelmét látom, ő meg szépen megembereli magát és kibírja valahogy.
Oké, talán egy kicsit furcsa ez a Cosette, viszont nem szólnám le, mert… akkor én mégis mi vagyok, ha nem furcsa? Az iskolában mindenki különcként tekint rám, még az is, aki nem ismer személyesen. Látom a tekintetükben azt, hogy nem szívesen állnak velem szóba. Holott én sem sokban különbözök tőlük, maximum annyiban, hogy az átlaghoz képest visszafogottabb vagyok és könnyebben kerülök kínos helyzetekbe. Na meg persze fogékonyabb vagyok a tudományra és szeretek olvasni. És ezek miatt összességben sosem voltam népszerű gyerek, de ez nem azt jelenti, hogy úgy kell kezelni engem, mint egy leprás csövest. Mondjuk én már nem is várok el tőlük mást, ilyen ez a mai világ. Ha egy kicsit másabb vagy mint a többiek, akkor rögtön te leszel az, akin jót röhögnek. Úgyhogy átérzem mi játszódhat le Cosette-ben, de attól még nem mondanám rá, hogy furcsa. A kérdésére bólogatok, majd lehajtom a fejem pár pillanat erejéig. Nem tudom mit mondhatnék még neki. Plusz tartok tőle, hogy előbb-utóbb mosolyognék rajta, ha meglátnám az arcán, hogy mennyire nem esett le neki mire gondoltam valójában. Persze minden szemszögből nézve bóknak számít a mondatom, de… azért nem teljesen ugyanaz a Sam-re való és a szemrevaló. –Még nem mondtak neked ilyent, igaz? –szólalok meg végül. A hangjából kicsengett az újdonság varázsa, ez alapján pedig gondolom nem igazán szokták dicsérni. Pedig amúgy arcra nem csúnya, meg amennyit az alakjából ki tudtam venni eddig, az is tetszik. Formás lány, csak gondolom a ruhája nem mindenkinek imponál. Nekem sem igaziból, de ha meg tudnám „szelídíteni” és beköltözne a Roxfortba, akkor biztos sokkal jobban nézne ki. Egyelőre azonban nincs sok időm ezen filozofálni, mert hála az őrültségemnek és a balfékségemnek, nemsokára már a földön kötök ki sérült térddel. Ez a baleset pedig szerintem elég bizonyíték arra, hogy semmi jogom másokat furcsának nevezni, mikor én sem vagyok százas. Egy átlagos ember lehet, hogy nem vállalt volna be ekkora kockázatot egy magazinért, hogy az erdőt keresztülfussa, mikor az mindenhol sáros és csúszós. –Mit-mit-mit csináljak? Szétszakadok –a nadrág miatt nem látom pontosan hogyan néz ki a térdem, de azok alapján, hogy mennyire fáj és van rajta egy baromi nagy púp, szerintem sikeresen kiment a helyéről és valószínűleg az elülső keresztszalagomnak is befellegzett. De nem vagyok orvos, azon kívül , hogy tudok pár gyógyító varázslatot fogalmam sincs, hogy mit lehetne vele csinálni. Annyi biztos, hogyha ezt most Cosette próbálná helyrerakni, akkor itt szarnám össze magam a fájdalomtól. Már így is könnyesek a szemeim,izzadok, mert ez… talán még rosszabb mint egy csonttörés. –Meg ne próbáld! –figyelmeztetem Cosettet, amint felhozza, hogy így is helyre lehetne rakni. Egyrészt fogalmam sincs neki mennyi tapasztalata van a kiugrott ízületek helyrerakásában, másrészt itt ájulnék el a fájdalomtól, úgyhogy nem fogom neki hagyni, hogy kezelésbe vegyen. –Cosette –nyúlok a kezéért, egyfajta biztatásképpen. –Használd a pálcát –nézek rá pár pillanat erejéig, de aztán újra eltorzul az arcom és inkább előre hátra dülöngélek, mintha ettől elmúlna a fájdalom. –Meg… tudod… csinálni -magamon még nem próbáltam varázslatot alkalmazni, de szerintem nem is működne, főleg azért, mert most koncentrálni sem tudnék rá. Úgyhogy Cosette az egyetlen reményem.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-31, 10:27
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
- De attól még azok furcsák. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal, hiszen ő is épp eléggé meg volt lepődve, amikor elmondtam neki, hogy az erdőben élek és hogy nálam az otthont jelenti az a hely, mert szerinte otthon, csak tetővel és falakkal ellátott hely lehet, akkor viszont végeredményében valahol ő is furcsának tart, maximum nem mondja ezt ki nyíltan. Mondjuk azt hiszem már annak is örülhetek, hogy legalább nem kapott telibe valami varázslattal, hanem csak szimplán a szememet égette ki a nagy fényárral. A következő mondat viszont határozottan meglep. - Szemrevaló lány vagyok? - na ilyesmit se mondott még nekem senki az életben, úgyhogy nem kezelem éppenséggel könnyen a dolgot, sőt azt se nagyon tudom, hogy mégis hogyan álljak a szavaihoz. Szemrevaló... pont én? Azt hiszem erre talán azt kéne mondanom, hogy köszönöm? Sejtelmem sincs, nem nagyon kerültem még ilyen helyzetbe. Tökéletesen kezelem a csapdákat és ismerem az erdőt is, de... az efféle megjegyzések nagyon újak nekem. Az ártatlan kérdésem viszont láthatóan nagyon meglepi őt, sőt nem csak meglepi, mintha kissé talán rosszul is érezné magát e miatt, jól érzem vajon? Az a baj, hogy nem vagyok én annyira közösségi ember, hiszen nem volt lehetőség rá, hogy kifejlődjön a szociális érzékem, szóval csendben lépkedek tovább mellette. Nem igazán akartam én szándékosan megbántani, szimplán csak egy azt hiszem logikus kérdést sikerült feltenni, ami úgy fest, hogy elég kényes pontra tapintott rá. Sokáig viszont nem tudok ezen gondolkodni, ugyanúgy nem sokára már eltűnik mellőlem, én pedig a pálcájával együtt várok rá. Nem merül fel bennem, hogy eltűnjek... na jó talán egyszer azért igen, de végül még sem teszem meg. Nem vagyok olyan, hogy ilyet tegyek ellene, hiszen csak nem érdemli meg igaz? A visszatérése viszont nem sikerül valami jól, majdnem nekem is fáj az, ahogy roppan a térde. Nem lehet vlaami kellemes. - Szerintem nem nagyon kéne mozgatnod. - mondom óvatosan, mert hát eléggé szorongatja a térdét és az szerintem most határozottan nem tesz jót neki, abba kéne hagyni inkább. A javaslatra viszont csak a szemem kerekedik el. Megrázom a fejem és inkább visszanyomom a kezébe a pálcáját. - Én nem tudom ezt használni. - a végén még rosszul sülne el a dolog, azt meg végképp nem akarom. - Talán helyre lehet tenni így is nem? - na jó azt hiszem azt nem viselné jól. Nekem mondjuk volt már olyan, hogy kiment a vállam és akkor nem volt más út, nem volt varázslás helyre tettük, bár baromira tud fájni. Végül csak sóhajtok egyet. - Na jó... hogy segítsek? - azért a sóhaj, mert tudom, hogy ennek az lesz a vége, hogy be kell juttatnom őt jó eséllyel az iskolába és hát oda pont nem akartam menni, főleg nem ilyen módon, emberek közé. De talán becsempészhetem, hogy más ne nagyon vegyen észre, más ötletem nem nagyon van és akkor már lesz valaki ,aki mondjuk segít rajta.
A kérdésére vállat vonok. –Nem vagy furcsa, csak mások az… az életkörülményeid –jó, mondjuk ha a Roxfortban láttam volna a többi diák között, akkor azért lehet meglepődtem volna, mert ott azért valamivel jobban fel vannak öltözve mint Cosette. Rajtam is még virít az egyenruha, pedig már levehettem volna legalább az inget vagy a vászon nadrágot. Csak ugye arra számítottam, hogy randim lesz… de hát, ez van. Nekem mostanában semmi sem sikerül. Illetve nem csak mostanában, hanem sosem. –Egyébként igazán Sam-re való lány vagy –csak mondjuk nem ártana neki egy új szerelés és egy alapos fésülködés. De ez még a legkisebb probléma. Főleg azok után, amiket megtudtam róla. A kérdésével viszont rendesen mellkason rúg. Ennyire nyilvánvaló, hogy kitaszított vagyok? A fejemet lehajtom kissé és úgy csóválom. Őszintén szólva még nekem is fáj az igazság, de nem tudok ellene mit tenni. Illetve tudnék, ha nem lennék olyan, aki beéget mindenkit, saját magával együtt. Múltkor is mit történt? Az egyik csinos csoporttársammal sétáltam a folyosón, a számmisztika rejtelmeibe próbáltam beavatni, ha már megkért rá. Erre én hülye nem elég, hogy kiléptem előtte az ajtón, de még rá is csaptam reflexből, ezzel pedig a taláromat odacsíptem és így az ajtó letépett belőle egy jókora darabot. Batman megirigyelte volna a szerelésem. Csak sajnos azóta egyszer sem állt szóba velem a lány. Pedig egész jóban voltunk. Már ha lehet annak mondani azt, hogy kéthetente megkért, hogy korrepetáljam számmisztikából. Egyébként ennél gázabb helyzetbe is kerültem már. Például akkor tényleg égett a pofám, mikor kísérletezésnél véletlen beleültem egy zöld folyadékba, ami egy szép lyukat égetett a gatyámba. És úgy kellett végigmennem az egész folyosón. Na, az ilyenek miatt nincs sok barátom. Meg azért, mert eleve nehezebben nyitok mások felé. Cosette mondatára már nem tudok reagálni, mert eszembe jut, hogy a magazinomat ott hagytam a sziklánál. Muszáj visszamennem érte, még van egy cikk benne, amit végigszerettem volna olvasni, nem szabad pazarolni! Főleg azért nem, mert ez a magazin a kedvencem és amúgy is csak limitált kiadásban jelenik meg, kevés van belőle. Persze lehet, hogy nagy hülyeség volt visszafutni érte, gondolhattam volna rá, hogy megint lesújt rám a balszerencse és jól… térden vág. Ugyanis a visszaúton sikerül megcsúsznom és ennek köszönhetően nemcsak feltörlöm a sarat a ruhámmal, de még a térdem is úgy fáj, hogy lassan csillagokat látok miatta. Próbálom magamhoz húzni, de ahogy egyre jobban behajlítom, egyre jobban fáj. Még az sem tud megnyugtatni, mikor már hallom a közeledő lépteket és Cosette letérdel mellém. -A térdem!-sziszegem miközben ülő helyzetben, összegörnyedve szorongatom a fájó területet. Őszintén szólva, ennél még a gyomorrontás is kellemesebb. Nagyon kell koncentrálnom, hogy eszembe jusson valamiféle gyógyító bűbáj, ami segíthet rajta, még a szememet is becsukom, annyira koncentrálok. –Hippokrax. Mondd, azt, hogy hippokrax –ha nem sikerül neki varázsolnia muszáj lesz felsegítenie innen, mert én egyedül fel nem tudok állni… lábra.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-28, 23:14
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Nem hiszem, hogy szükségem lenne igazán a sajnálatára, vagy arra hogy bármit is mondjon erre. Az én életem, velem történt meg és nem kell, hogy bárki is szánjon e miatt. Minden bizonnyal lehetett volna más, lehetett volna az életem szebb és kényelmesebb, de... nekem így volt jó. Nem bánom azt, ami elmúlt és amire nem emlékszem, csak azt bánom, hogy az új családomat elveszítettem, de abban a világban, amiben én élek az ember nem lehet gyenge, nem szomorkodhat a miatt, ami történt vele, egyszerűen nincs rá lehetőség, mert akkor hamarabb lesz véged, mint hinnéd. Én nem kényelmes ágyban alszom el minden nap biztonságban és... talán nem is lennék képes rá, ha erre lehetőségem lenne, mert én nem ezt szoktam meg, mert... azt se tudom, hogy milyen puha és kényelmes ágyban aludni, vagy úgy pihenni, hogy nem kell figyelned a zavaró zajokra, hogy csak úgy eléd teszik az ételt és nem neked kell gondoskodni róla, hogy megszerezd magadnak. Ez nekem... valahogy teljesen elképzelhetetlen életnek tűnik, szokatlannak és... furcsának. - Miért szeretnéd, hogy megismerjelek. Mindenki itt... betolakodónak tart, furcsának... riasztónak. Te nem? - láttam én már egy-egy pillantást és tudom, hogy a legtöbben hogyan állnak hozzám. Jó persze az esetek nagy részében erre sikerült rá is szolgálni, ez mondjuk igaz, de tudom, hogy a külsőm nem elfogadható sok esetben. Nem fürdöm teszem azt minden nap és nem ritka, hogy a hajam kócos, a ruhám piszkos... nem igazán vagyok olyan, mint az itteniek, mint amit elvárnak egy másik embertől. Én a fák között nőttem fel, azt szoktam meg és nem vagyok egy beszédes, vagy fecsegős fajta, mert... nincs rá igényem. Ő pedig ennek ellenére mégis mintha... - Nem sok barátod van igaz? - nem szánom én ezt bántásnak, tényleg nem, inkább csak egy kíváncsi kérdés, mert hát nagyon úgy fest, hogy így van, nem az a típus, akire sokan figyelnek, főleg hogy elég gyakran zavarba jön, no meg valami miatt rám is figyel, pedig én elég könnyen el tudok marni bárkit az amúgy kissé kellemetlen stílusommal. Fura srác, bár... ezt ne én mondjam igaz? - Hallottál... gondolom valakitől, akivel találkoztam, hét ők nem nagyon érdekelnek, szóval... - kb. itt folytja belém szinte a szót, amikor egyszerűen elrohan. Hát jó, azt hiszem kissé sikerül meglepődnöm, és meg is fordul a fejemben, hogy eltűnjek, esetleg itt hagyjam a pálcáját, de eléggé éhes vagyok ahhoz, hogy talán jobb ötlet legyen maradni. Szóval végül mégis a várakozás mellett döntök. Csak felhangzanak végül a léptei a távolban, viszont nem sikerül úgy visszatérnie, ahogyan kéne, mert... csúszik és esik és... hát az a roppanás nem tűnik kifejezetten jónak és az ordítása se valami megnyugtató. Egy pillanatnyi meglepett ledermedés után indulok meg felé futva, hogy végül gondolkodás nélkül térdeljek le a piszkos földre. Az én ruhámnak nem igazán árt, szóval... nem gond. - Mi fáj pontosan? Ezzel tudsz segíteni, vagy... segítsek én? - a hangom nyugodt, nem tárgyilagos, csak nyugodt. Nem rég tört el az orrom és volt már elég kellemetlen sérülésem, tudom, hogy kell ezeket kezelni, bár ha jól sejtem akkor a varázslatok sok mindenre jók és nem biztos, hogy e téren rám van szüksége, de... addig nem tudom hogy pontosan mi is történt, amíg nem mondja el. Nem ismerem annyira, az is lehet, hogy csak megrándult a térde, de nem bírja a fájdalmat és azért ordít, egyáltalán nem biztos, hogy annyira komoly sérülésről van szó, ahhoz, hogy tudjam előbb meg kellene néznem, vagy... akárkinek.
Nem tudom mit mondhatnék még azon kívül, hogy sajnálom. Ha ezerszer elmondom mennyire együtt érzek és megértem a helyzetét, neki akkor sem lesz jobb. Úgyhogy inkább úgy döntök hanyagolom egy kis ideig a témát. Annyira még úgysem ismerjük egymást, hogy vájkáljak az életében, erre alapozva pedig egyszerűen egy bólintás kíséretében szomorú arckifejezéssel lefelé nézek. Pedig annyi kérdést tudnék feltenni! Például az, hogy kentaurokat említette családként felvet egy-két problémát. Például azt, hogy miért őket tekinti annak. De igaziból mindegy, még így is meg vagyok róla győződve, hogy közte és a griffendéles Kathleen között van valamiféle kapocs. Nem lehet véletlen, hogy a név is egyezik azzal, amit Kathleen mondott és a leírás is. Majd utánajárok ennek, ha nem sikerül ma odacsalogatnom hozzá Cosettet. Amint a lány kéri a pálcámat, némi habozással ugyan, de végül a kezébe adom, ezzel is példát mutatva neki, hogy mi is pontosan a bizalom. Ő is varázsló, ha nagyon akarna, akkor biztos rám tudna szórni pár átkot, de én az ilyesmi gondolatokat próbálom kikergetni a fejemből. Egész eddig rendesnek tűnt a Cosette, kétlem, hogy a halálfalóknak dolgozna. Ha mégis, akkor minden elismerésem az övüké, nagyon jól sikerült az álca. -Remélem, hogy megismersz -mondom pár másodperces csend után. De aztán rájövök, hogy megint hülye voltam. Ilyenkor annyira le tudnám magam szidni. Miért nem vagyok képes normálisan fogalmazni? -Úgy értem, a nevemet tudod, de... ez nem minden, igaz? -nem muszáj messzire menni, elég ha magamból indulok ki. Esetemben sem pár perc, mire elnyerik a teljes bizalmamat, ahhoz meg kell ismernem a másikat. Jó, persze azért én nagyobb alappal indultam, mint Cosette. Mert legalább már annyira bízok benne, hogy odaadjam neki a „fegyveremet”, ő meg... nem kis munka lesz, mire eljutunk legalább a közeli ismerősök fokra. A kérdésére hanyagul vállat vonok. Nem kicsit vagyok felcsigázva attól, hogy úgy néz ki, sikerül becsalnom a lányt a kastélyba, de ezt az izgatottságot próbálom leplezni. -Hallottam rólad -a barnás színű vászon nadrágom zsebébe dugom a kezeimet, ha már egyszer úgy sincs bennük semmi. Semmi. Nem csak pálcával jöttem! A magazinom! -Vissza kell mennem! Várj meg itt! -mutatom neki, hogy maradjon ahol van, majd a taláromat gyorsan leveszem és a kezébe nyomom. -Köszi! -ezzel meg is indulok gyors futólépésekkel az előbbi sziklához, ahol voltunk. Szerencsére alig egy perc alatt oda is érek. Gyorsan felkapom a magazint, majd visszafelé is legalább olyan gyorsan sprintelek, mint idefele. Nem vagyok hozzászokva ehhez a nagy tempóhoz, de most muszáj futnom, nehogy Cosette időközben meglépjen. A pulzusom már valahol az űrben járja a csárdást, a tüdőm lassan felmondja a szolgálatot az erőlködéstől, erre meg még rátesz egy lapáttal, hogy egy éles kanyarhoz érek. Valamennyire lefékezek, de még így is túl gyors vagyok és valahogy sikerül megcsúsznom a sár miatt. A jobb lábamra túl nagy terhelés jut, rendellenes szögben hajlik és mielőtt még átesnék egy kisebb farönkön már érzem az elviselhetetlenül nagy fájdalmat. A jobb vállamra érkezek és szépen csúszok legalább egy métert, de mielőtt megállnék, már ordítok. Az arcom teljesen eltorzul a fájdalomtól, és a sérült jobb térdemet kezdem el szorongatni.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-25, 23:53
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Nem vagyok hülye, sejtem, hogy minden bizonnyal ez az egyetlen kijelentés is felvethet benne jó néhány kérdést velem kapcsolatban, de mivel eddig se volt olyan, aki túl sokat kérdezett volna remélhetőleg ez most sem fog változni és sejti azért, hogy nem akarom majd hirtelen az egész életem történetét gyorsan felvázolni neki. Igazából... tényleg nem tenném meg, ha nagyon elkezdene kérdésekkel dobálni sem, mert nem akarom és mert nem ismerem annyira, hogy mindent elmeséljek magamról. Azért mégis csak ott van az az apróság, amit bizalomnak nevezünk és ez még nem alakult ki néhány szendvics miatta. - Emberek, varázslok, olyanok, mint te is, akik pálcával hadonásztak és nem értették meg, hogy a kentauroknak az erdő... nem csak sok fal és föld. - ebből talán sejtheti azt, hogy nem az eredeti családomról beszélek, nem azokról akikkel felnőttem legalábbis nagyon kis koromban. Nekem nem ők a család, mivel nem emlékszem rájuk és nem is tudom, hogy mi történt velük. Az én családom az a három kentaur, akik befogadtak és felneveltek, akik segítettek nekem, hogy túléljem az erdőben a maguk szigorú stílusában, akik sok mindenre megtanítottak és akik igenis a maguk módján befogadtak és szerettek is. Őket ölték meg varázslók, pálcával és mágiával... azt hiszem érthető, ha nem sok bizodalmam van e miatt azok felé, akik itt a birtokon laknak, főleg hogy eddig még nem volt jó tapasztalatom, ami ezen bármennyit is változtatott volna. Épp e miatt van, hogy nehezen szánom rá magam, hogy bemenjek a kastélyba és úgy nem vagyok rá hajlandó, hogy nem adja oda a pálcáját. Talán csak még nem varázsolt, mert itt kint kiabálhatok, vagy el tudok futni, de bent... azt sem tudom mi van bent. Eddig még nem is mentem túl közel a kastélyhoz és most se nagyon merek. Kell ehhez valami... megerősítésféle azt hiszem, hogy egy fokkal bátrabbnak érezhessem magam és tényleg ne tartsak attól, hogy bármikor csapdába csalhat. Azt pedig tényleg nem tudom, hogy mire gondolna a varázspálca alatt, ha nem arra, amivel varázsolni tud. Annyira azért már értem ezt az egészet, hogy ha a kezembe nyomna egy botot, tudnám, hogy nem erről volt szó. - Sose tudhatom, hogy ki vagy, ha nem ismerlek. - rántom meg a vállamat. Tudom, hogy ő nem mások, hogy ő nem bántott és nem volt velem undok, de... attól még nem tudhatom, hogy nem lesz-e ilyen, hogy nem valaki olyan küldte, aki csak bántani akar, vagy ártani nekem és csak ügyesen játssza el a szerepét. Bármire van esély és én inkább nem kockáztatok, hanem várok, addig eszem ágában sincs bemenni, csak amíg a pálca a tenyerembe nem kerül, amit felé nyújtok rendíthetetlenül. - Köszönöm... Ryan. - bólintok egy aprót. A pálcáját simán csak marokra fogom és leeresztem magam mellé, de ez maximum egy pillanatig tart, mielőtt még megszólalna már emelem is a kezem, csak a szavai fagyasztják be a mozdulatot, ahogyan a lépteim is leállnak néhány másodpercre, csak aztán indulok vele tovább. - Hogy érted, hogy ismersz olyat, akit... ismerhetek? Nem is ismersz. - a nevemet sem tudta, akkor hogyan ismerhet olyat, akit ismerhetek? Ha olyat ismer, aki veszélyes, akkor... az nem jó, netán Kylet, vagy... a vadőrt? Egyik se jó hír, akkor talán nem kéne tovább mennem, pedig határozott szándékom volt, hogy visszaadom a pálcáját, mert úgy se tudok vele mit kezdeni és ez inkább csak afféle teszt volt, hogy vajon hajlandó-e nekem adni. A bizalom jele végül is, de... mégis kit ismer vajon?
Az újonnan megszerzett információ kicsit, hogy is fogalmazzak... sokkolóan hat. Megölték a szüleit. De hogyan? Kik? Miért? És ő hogyan került ide? Gondolom vannak társai, de kik azok? Annyi kérdés motoszkál már megint a fejemben, de annyi, hogy lassan már eldönteni sem tudom melyikkel kezdjem. Oké, talán azzal kéne, amelyik kevésbé személyes. -Sajnálom -jelentem ki együtt érző arckifejezéssel, hogy lássa: komolyan gondolom. -Kik voltak azok? -illetve kérdezhetném arról is, hogy nem-e emlékszik a nővérére. Beszéltem már párszor Kathleen-nel (legtöbbször csak néhány szót) és olyannak írta le az eltűnt húgát, mint amilyen Cosette... és a tény, hogy névként is pont ugyanezt említette már elég figyelmeztető. De főleg az az összefüggés, hogy mindkettejüknek meghaltak a szülei. Ez nem lehet véletlen! Kár, hogy Cosette még túl bizalmatlan velem szemben. Muszáj meggyőznöm arról, hogy nem akarom bántani. Szépen becsalom a kastélyba, anélkül, hogy rögtön felfedném előtte a lehetséges összefüggéseket. -Szinte mindenre van -vonok vállat egy barátságos mosoly kíséretében. Persze látom rajta, hogy nem nagyon hajlik ám az felé, hogy a tűz mellett melegedjünk, ami annyiból nem gond, hogy legalább hamarabb sikerülhet a „befogása”. Nem mintha bármi miatt is sietnem kéne, igaziból ráérek. Nem keres senki, nem kellek senkinek, az egyetlen dolgom a mai napra, hogy segítsek ezen a lányon és aztán olvassak. Az utóbbi, az ami mindig itt van nekem... ha boldog vagyok, ha szomorú, ha semleges hangulatú, olvasok. A könyvek rengeteg ismeretet adhatnak át, plusz az ilyen-olyan kalandregények vagy éppen sci-fik sokszor izgalmasabbak mint a filmek. Persze azt azért nem mondanám, hogyha lenne TV akkor is mindig csak olvasnék. Csak ugyebár errefelé nincsenek elektronikus eszközök, azok híján pedig meg vagyok lőve. Nincs más választásom, ha nem szeretnék unatkozni vagy keresek magamnak egy szerencsétlent, aki elvisel legalább egy rövid ideig, vagy kinyitom az egyik könyvemet. A következő mondatára nem reagálok. Tény, hogy nem adhatok neki mindig kaját, nem lehetek mindig mellette, de most itt vagyok. És azért vagyok itt, hogy segítsek neki, mert rendes lánynak tűnik és reményeim szerint ő... nem néz le. A többiek emberszámba sem vesznek sokszor, ő viszont még mindig itt van és hallgatja a marhaságaimat. Plusz pont, hogy még így mocskosan, szakadt ruhával is tetszetős. Egy báli ruhában pedig biztos káprázatosan festene.. főleg egy feszülősebb darabban, szépen kiemelné a dekoltázsát és fenekét. -Persze, mi mást... -zavartan megvakarom a fejemet, majd beletúrok a frissen vágott hajamba. A földet fixírozom ahelyett, hogy Cosette-re néznék. Attól félek, hogyha meglátnám az értetlen arckifejezését rögtön pironkodnék... vagy bármi mást észrevenne, ami arra utal, hogy már megint nem vagyok normális. Nem túl férfias, de az a helyzet, hogy még nem tanultam meg kezelni az ilyen helyzeteket, amikor beégetem magam. -De én nem vagyok... „mások” -állok meg és vetek rá pár pillantást. Annyira jellemző... az egyik csaj mással smárol, mikor én hívom meg, a második el sem jön egy randira, a harmadik nem bízik bennem. Add fel Ryan, ez már veszett ügy. A pálcámra nézek. Nem szívesen adnám olyannak a kezében, akinek lehet, hogy fogalma sincs arról pontosan miként használhatná. De mivel nem vagyok irigy végül a lány felé fordulok és a kezébe nyomom. -Bízz bennem -eleinte csak ez az egyetlen hozzáfűznivalóm, de mivel látom, hogy ennyi neki nem elég, ezért felsóhajtok. Muszáj elérnem, hogy kövessen. -Ismerek valakit, akit te ismerhetsz.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-21, 15:49
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Végül is az ember általában azért lesz olyan, amilyen, mert az élete egyszerűen úgy alakítja. Esetemben is természetesen erről van szó. Lehetnék más, lehetnék nyitottabb, de nem igazán van túl sok bizodalmam az emberek felé, épp ezért felé sem. A miatt egy kicsit talán akad, hogy nem kérdezgetett sokat eddig és mert adott egy szendvicset, de ez önmagában indokolhatja azt, hogy megbízzunk valakiben, vagy nem igazán? Igazából erre azt hiszem én magam sem tudom megadni a pontos választ, ezért van, hogy a kérdésére csak finoman megrántom a vállamat. - Félek... az olyanoktól, mint te, az... emberektől. Megölték a családomat. - válaszolok végül lassan. Nem is tudom, hogy miért teszem, talán mert egyszerűen csak megkérdezte, nem úgy, ami bántó lenne, csak megkérdezte, bár gondolom majd így is fenn fog akarni a dolgon, hiszen én is ember vagyok, de őszintén szólva nem érzem magam annak. Nem úgy értem... az vagyok, de igazán még sem... értitek. Nem bízom az emberekben, mert nem köztük nőttem fel és eddig még csak túl jó tapasztalatot se szereztem felőlük, így azért talán érthető. - Igen tűzrakóhely, a nélkül nem gyújthatunk tüzet, bár gondolom akkor el is tudnád oltani, ha baj lenne, erre is van valami... varázslat? - legalábbis, ha jól sejtem ez így megy, ha tud tüzet csinálni, akkor minden bizonnyal mondjuk vizet is, ha épp arra van szükség, hogy el lehessen oltani a tüzet. De nem biztos, hogy ezt most és itt érdemes lenne kipróbálni, amúgy sem hiszem, hogy most igazán tűz körül akarok melegedni, az amúgy is csak túl sok figyelmet vonzana ránk, amire pedig főleg nincs szükség. Ilyenkor este azért már sok minden mászkál az erdőben, ami nem lenne jó kicsalogatni onnan, ahogy ő fogalmazott veszélyes dolgot, szóval jobban járunk, ha nem hívjuk fel magunkra a szükségesnél jobban a figyelmet. Bár ugye gondolom ez is nézőpont kérdése, mert számára jobb az, ha a fény megvilágítja azt a bizonyos veszélyt és nem az a fontos, hogy elrejtőzzön előle. Azt hiszem ebben úgy sem fogjuk tudni meggyőzni egymást a másik véleményéről, már csak azért sem, mert... lássuk be más világból származunk, másféle életből. - Te sem adhatsz mindig. - rántom meg a vállamat. Attól még ugyanúgy el kell tartanom magam, vagy hogy is fogalmazzak, azért mert most mondjuk ad szendvicset, vagy valamit. Egyébként is ez az iskola... kastély nagy, én nem vagyok ide való, hogy gyakran bejárjak ide, nem is vagyok bele illő, hiszen nincsenek olyan rendes tiszta ruháim, mint mondjuk neki, nincsenek szüleim, akik kifizessék az iskolát, mert gondolom ez sincs ingyen. Lehet hogy az erdőben nőttem fel, de apám sokat mesélt arról, hogy milyen a kinti világ, mennyire nehéz és mennyire rideg és hogy mennyi minden szól arról, hogy kinek van elég pénze. Amikor visszakérdez bólintok, bár kissé értetlenül gondolok rá, hogy vajon mi másra gondolhatnék varázspálca alatt. - Persze, mi mást? - értetlenül nézek rá továbbra is, de még mielőtt belépnék akkor is tartom a kezemet. Nem igazán akaródzik úgy csapdába sétálni, hogy a másik bármit tehet, amit akar veled, mert az a pálca... eddig nem sok jót hozott rám, vagyis nem pont ez, de ilyen mások kezében. - Mert félek attól, hogy... használnád ellenem. Mások is megtették már. - igen itt a birtokon, nincs valami jó tapasztalatom. Az orrom még mindig fáj, ha erősebben érek hozzá, szóval nem szeretném még csak kockáztatni sem, hogy mondjuk valamit rám varázsol és odabent még csak nem is tudok eltűnni előle, az... nem az én terepem.
A válaszára bólintok. Ezen nincs mit részletezni. Fogalmam sincs miért nem vagyok bátrabb, olyan mint a többiek. Nem tudok olyan dologról ami kihatott volna a jellemem fejlődésére, és erősen befolyásolta volna azt. Maximum a nővéremmel történt dolgok. De ugye azok nem egészen indokolják azt, hogy miért vagyok sokkal csendesebb mint más és miért erősítem a szobakukacok csoportját. -És te miért vagy olyan amilyen? -azért kíváncsian meghallgatnám, ha történt vele olyan dolog, amit úgy érzi még megoszthat velem. Úgysem mondanám el senkinek. Nem is lenne kinek. Eléggé magamnak való típus vagyok, a baráti köröm szűk, akik pedig közel állnak hozzám, azokat nem hiszem, hogy a tóparton üldögélő lány története érdekelné. Van annál fontosabb dolguk is, minthogy vele foglalkozzanak. Nekem viszont jelenleg nincs fontosabb dolgom. Szeretném egy kicsit jobban megismerni, mert úgy érzem sok közös vonásunk lehet és ő talán... megértene. -Nem, tényleg kell hozzá valami... a közelben láttam egy tűzrakót. Tűzrakó helyet -nem olyan nagy dolog varázslattal elérni, hogy begyulladjon. Csak odáig ugye el kéne sétálni, én meg pontosan nem tudom hol van. Újabb akadály. Lehet, hogy tíz percünkbe is beletelne, mire megtalálnám újra, amit múltkor megláttam, miközben Bolyhoska elől próbáltam menekülni. Komolyan mondom, veszélyes az a Kerberosz, még a Roy Harper-es alsógatyámat is majdnem elhagytam miközben futottam az életemért. Mivel azt a dögöt kibocsátották a Tiltott Rengetegbe rendszeresen összefutok vele. Már tanácsot is kértem Hagridtól, hogy mégis mit csináljak, hogy ne egyen meg, ha az útvonalaink keresztezik egymást, de egyik módszer sem vált be. A leghasználhatóbb tanácsa talán az volt, hogy maradjak a szobámban vagy legalább a rengeteg közelébe ne merészkedjek. -Az igaz - végül is tényleg nézőpont kérdése minden. Például én már megszoktam, hogy Bolyhoska nem kedvel engem és ha találkozunk a Rengeteg határán, akkor általában annak az a vége, hogy én futok. De van, aki azt sem hinné el, hogy léteznek Kerberoszok, nemhogy megszokja azt, hogy kergetik ezek a természetfelettiek. Úgyhogy végső soron ez az otthon kérdés is ugyanolyan. Bár én nem tekintem otthonnak a barlangot, de Cosette-nek lehet, hogy ez az ideális. -Minek fáradnál, illetve fáradoznál, ha én tudok neked adni? -egy rövid ideig kérdő tekintettel nézek rá. Logikus, ha segíthetek neki akkor segítek. Nincs olyan opció, hogy feladjam a próbálkozást és itt hagyjam egyedül Cosettet, hátha talál magának kaját. Maximum akkor, ha erőszakosan elzavar. Azt viszont nem nézném ki belőle. Annyi esze talán van, hogy nem engedi el a „prédát” Miután leugrott a szikláról elengedem a kezét, pedig őszintén... szívesen fognám még egy darabig. Jó érzés a kis méretű, hosszúkás kezéhez érni amin egész finom, puha a bőr annak ellenére, hogy ő az erdőben lakik és valószínűleg kénytelen elvégezni férfias feladatokat is, plusz valószínűleg nem is mos olyan sűrűn kezet. -Ezt? -kérdő tekintettel lesek rá, miközben felmutatom a varázspálcát.- Ugye erre gondoltál? -mi másra? Ez megint csak egy hülye továbbragozás részemről... valószínűleg csak én vagyok olyan perverz, hogy ha a varázspálca szóba körül, akkor rögtön két jelentéssel gondolkozok. Nem igazán merek a lányra nézni, inkább a pálcára bámulok. Próbálom kerülni a szemkontaktust egy darabig, hogy még véletlen se olvasson a gondolataimban. -Miért kell? -talán nem bízik meg bennem eléggé? Vagy másoktól szeretné megvédeni magát? Annyi kérdést tudnék feltenni... de egyszerre csak egyet, hátha továbbfűzi a gondolatmenetét magától. Miközben várok a válaszra megindulok a kastély felé, hogy haladjunk is, ne csak egy helyben álljunk mint... egy oszlop.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-16, 21:34
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Igazából valami miatt nem zavar annyira a srác, mint mondjuk a nagy átlag zavarni szokott. Nem tudom, hogy ennek mi az oka. Ő valahogy... hát a jó ég tudja, annyira nem vészes, még ezzel a név dologgal sem, sőt érdekesnek mondanám a témát. Mondjuk sose gondolkodtam rajta, hogy miért az a nevem, ami. Azt hiszem ezt még a szüleim adták nekem... mármint az igaziak, és nem a csorda, mert már ők is ezen a néven szólítottak. Azt mondták eleve úgy találtak rám, hogy csak a nevemmel voltam tisztában, de legalább azt tudtam. Vajon a szüleim tudták, hogy miért ezt a neved adják nekem? Vajon franciák voltam, vagy... csak tetszett nekik a név és ezért lett végül ez? Igazából azt hiszem ezt már soha sem tudom meg, legalábbis én ebbe már valahol beletörődtem, talán nem is akarom megtudni, mert ki tudja, hogy mennyire lenne fájdalmas tudni, hogy mi történt a családommal. Bőven elég volt végignézni, ahogy az új családommal végeztek, nem hiszem, hogy még több fájdalmas emlékre lenne szükségem. - Szóval egyszerűen csak ilyen vagy. - bólintok egy aprót. Na igen, talán ez valahol egy célzott kérdés is volt. Hiszen minden bizonnyal benne is felmerülhet az, hogy én miért vagyok ilyen, hogy miért vagyok este egyedül a tóparton miért félek az emberektől, vagy épp miért élek az erdőben és hát mondhatnám én is, hogy ez nehéz kérdés, bár azt hiszem én azért nagyjából sejtem az indokokat. Az erdőt jobban ismerem, az erdő nem bánt, itt viszont... minden felettébb zűrös és zavaros, de valahogy majd csak lesz. A telet kell átvészelnem csak, amíg nincs annyi kaja, amíg nehezen boldogulni, tavasszal már könnyebb lesz, nem kell olyan gyakran bemerészkednem a birtokra. A nevetésére csak egy mosoly a reakcióm, én azért nem oldódom ennyire könnyen, de jogos a tűz csak meleg lehet és őszintén szólva azt hiszem örülnék egy kis melegnek. Nem valami ütőképes a téli öltözetem, de hát ezt tudtam összeszedni. Azért nem olyan vészes, ha eleget vagyok mozgásban, akkor nem érzem olyan vészesen a mardosó kemény időjárást, csak nem szabad túl sokat ücsörögni egy helyben, ez a fontos. Azért még így is elgondolkozom azon a feltett kérdésen. Vajon tényleg jó ötlet lenne, ha varázsolna, vagy sem? - Ahhoz kéne valami alap is nem? Mármint tábortüzet sem csinálunk csak úgy a semmibe, vagy varázsolva úgy is lehet? - oké a tóparton vagyunk, sok a víz, nem annyira éghető a közeg, de hát pont ez az, akkor meg mit gyújtunk meg? Szóval valahogy egyelőre még nem tudom, hogy ez mennyire jó, vagy rossz ötlet, hogy mit lehetne ebből az egészből összehozni. - Az is csak nézőpont kérdése, hogy kinek mi a hagyományos. - rántom meg a vállamat, mert hát nekem egész más számít hagyományosnak mint neki. Számára a mágia teljesen átlagos és megszokott, neki az otthon az, aminek teteje vannak és falai, de én más vagyok, én más körülmények között nőttem fel és épp e miatt mást szoktam meg. Gondolom ezért elég nehéz is lenne közös nevezőre jutni, vagy eldönteni, hogy akkor most kinek is van igaza. - Igazából tudok magamnak szerezni kaját... kábé, de megköszönöm, ha tudsz segíteni. - nekem eszembe sem jut, hogy puszit adhatnék az arcára, vagy ilyesmi, főleg mert azért eléggé tartok is ettől az egésztől. Nem igazán mertem eddig sem bemenni a kastélyba és ez most sem változott. Oké, hogy megvéd, de... azt nem tudhatom, hogy benne mennyire bízhatok és ez azért nagyban akadályozza a pozitív döntést. Végül csak megfogom a kezét, miután leugrott a szikláról. Esetleg a meleg miatt bemerészkedem, és... majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége. Az biztos, hogy baromira résen leszek, és ha kell, akkor gyorsan távozom, bár ezt nagyban megnehezíti ez az egész varázslós dolog. - A kapun csak akkor lépek be veled, ha odaadod azt a pálcát. - mert ha jól tudom azzal tudnak varázsolni, tehát ha nincs nála, akkor nem tud valami csapdába vezetni és aztán mégis elkapni ugye? Ez... valahol mégis csak afféle biztosíték számomra, mert nem tehetek róla, de nem tudok csak úgy megbízni benne, végül is nem ismerem, no meg ellene szól az az aprócska tény is, hogy ember.
Igaziból nem tudom honnan jön ez az egész „ nevek és jelentéseik” téma. Kétlem, hogy ez lenne az, amitől pozitív személyként kerülök a láthatatlan nagykönyvébe. Egyszerűen csak mondanom kellett valamit és ez jutott eszembe. Az a helyzet, hogy rengeteg dolognak utána szoktam nézni, plusz a szobakukac életmódomból következik, hogy technika híján sokat olvasok. Nem igazán tudnék mást csinálni, mert nem valami széles a baráti köröm. Jó, ha kéthetente egyszer lemegyek velük a Szárnyas Vadkanba, akkor is nagyjából annyiból áll a délutánom, hogy hallgatom őket gyerekpezsgő ivás mellett. Alkoholt eddig nem igazán adtak nekem, úgyhogy kénytelen vagyok beérni valami üdítőszerűséggel. -Igen, magas is vagyok -tehát sikerült nekem kipécézni olyan nevet, ami jelentésében tökéletesen az ellentétem, de gondolom ezzel nem én vagyok az egyedüli. Egyébként sem zavar különösebben a dolog, durván 14 évig nem is tudtam róla, szóval nincs is miről beszélni. Már éppen zárnám a témát, mikor Cosette bedob egy kérdést kettőnk közé. Pár pillanatig meglepett arccal nézek feléje és próbálom összeszedni a gondolataimat. -Ez... -nyújtom el a szót, majd vállat vonok. -Nehéz kérdés -de tényleg, passzolom miért lettem olyan amilyen. Ha van köze a nővéremmel történt dolgoknak ehhez, akkor is csak minimális. Már azelőtt sem voltam egy szószátyár, inkább tartottam magam csendes szemlélőnek, aki még azt is lazán hagyta, hogy elvegyék a műanyag motorját. -Logikus. Olyan tűzről nem tudok, ami hideget ad -amióta találkoztunk először röhögök a saját hülyeségemen, azon, hogy le tudtam csapni a labdát. Nem szokásom ilyen stílusban válaszolni, de az ember ugyebár eltanul egy-két dolgot a másiktól és egy idő után akaratlanul is használja. Nyilván nem sértésnek szánom a mondatot, leginkább halvány próbálkozásnak mondanám arra, hogy Cosettet is megmosolyogtassam. Eddig neki is csak a komoly oldalát láttam. És a kissé paprikásat, miután belevilágítottam a szemébe. -Varázsoljak? -teszek fel egy lényegre törő kérdést miután sikerült lenyugodnom. Sejtem, hogy valószínűleg a lány nincs jóban a mágiával, de sokkal kevesebb erőfeszítésbe kerül ilyen módon tüzet gyújtani, mint hagyományosan. -Gondolom nem, mert... nem az a hagyományosnak. Nem azt tekintik annak -neki végül is lehet, hogy egy barlang az otthona, de egy normál ember szemében akkor is hajléktalan. Elvégre már úgymond kinőttünk abból az időszakból, amikor ősemberként a barlangok jelentették mindenki számára egységesen az otthont. Ezért is szeretnék rajta segíteni, mert sajnálom. Másrészt kedvelem (bár egyelőre főként a külseje miatt) és kitaszítottként talán azon kevés személyek közé tartozik, akik megértik a helyzetemet. Őszintén bánom, hogy nem hoztam magammal szendvicseket. Ebből az egészből azt a tanulságot szűrtem le, hogy ezentúl egy tapodtat sem mozdulok szendvicsek nélkül. -Ha szépen kéred -a gondolatra is mosolyra húzódik a szám, mikor eszembe jut, hogy csórhatnék tőle egy puszit. Hát igen, én már csak ilyen vagyok, a legkisebb dolgokat is nagyra értékelem. -Olyan nincs. Majd karatézok. Ellenük -igaziból ezt is valami viccnek szántam, az már más kérdés, hogy mi lett belőle. Mondjuk csoda, hogy egyáltalán eddig eljutottam. Nálam ezt azért már értékelni kell. Felkapom a pálcámat, aztán leugrok a szikláról és a kezemet nyújtom a lánynak, hogy kövessen.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-13, 15:19
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Már csak egy szimpla hümmögés a reakcióm a szavaira. Nem vagyok az a típus, aki túlságosan szeret vitatkozni, amúgy sem beszélek gyakran másokkal, szóval ez azt hiszem e miatt érthető is. Egyébként is, ha ő így gondolja, hát világítson csak bele mások képébe, hátha attól kisebb lesz a veszély, vagy ha látja, akkor majd nem lesz annyira nagy. Én inkább húzom meg magam és figyelek oda mindig, hogy még véletlenül se fussak bele semmibe, ami gondot okozhat, ehhez pedig az kell, hogy csendben és észrevétlenül maradjak. Talán ő se vett volna észre akkor, ha egy kicsit figyelmetlenebb, vagy ha én tűnök el jobban, de a fene gondolta volna, hogy ilyen sötétben még mászkál itt kint bárki is. Egyébként is a nevek jelentésének fejtegetése már egy fokkal érdekesebbnek tűnik, sőt ha épp észreveszi, akkor van olyan pillanat, amikor határozottan gyermeki kíváncsisággal figyelem a szavait. Tanultam én sok mindent a csordában, de inkább olyasmiről, ami a túléléshez kell, vagy épp a csillagokról. Tökéletesen ismerem a kentaurokat, a történelmüket, de azért sok minden van, ami az emberekhez kapcsolódik és valahol mélyen azért mégis csak érdekel, még ha ezt az esetek nagy részében igyekszem is titkolni. - Oh, értem már! Azért, mert magas vagy igaz? - így már világos, hogy mi a baja a neve jelentésével, de hát gondolom a szülei, amikor született még nem tudhatták, hogy mekkorára fog nőni, és épp e miatt nem adhattak neki olyan nevet, ami mondjuk nagy előjelzővel rendelkezik. - Miért nem? - csúszik ki a számon az őszinte érdeklődő kérdés. Az ember abból tanul, ha sokat kérdez igaz? Én pedig végeredményében azért előfordul, hogy szoktam kérdezni, talán még néha mondhatnám, hogy szeretek is. Mondjuk annyit észrevettem, hogy ő az a csendesebb fajta, talán visszahúzódónak is mondhatnám, ha már ilyen gyakran elakad a szavai, de minden bizonnyal ennek is meg van az oka. Talán csak az idegenekkel viselkedik így, bár legalábbis próbálkozik, hiszen ő ült le mellém és nem ment egyből tovább, pedig azt is megtehette volna. - Tüzet könnyen tudsz varázsolni, ami meleget ad? - na ez az, felvágnak itt a mágiával, de közben nem tudja megoldani, hogy ne fázzam, akkor meg mégis mi a fene értelme van az egésznek? Igazából tüzet én is tudok csinálni, csak nekem nem kell hozzá pálca, de mondjuk gondolom varázslattal jóval gyorsabb, mint hagyományos módszerekkel. - Csak a stabil kőház számít és a kő tető? Barlang, vagy egyszerűbb ponyva nem sorolható ide? - én sem csak úgy a csillagos ég alatt alszom. Jó a jó időben ez is előfordulhat, de ilyenkor hidegben régen is mindig behúzódtunk valahová, mert éjszaka meg lehet fagyni. De persze értem én, hogy mire gondol, de én sem úgy élek, hogy egyik nap ott, másik nap ott alszom, nekem is meg van a saját kis vackom, vagy hogyan fogalmazzak, csak épp az nem egy fűtött és meleg kastély, de hát nem lehet mindenkinek egyforma élete nem igaz? - És hoznál is nekem? - a másik javaslatot először, mintha simán elengedném a fülem mellett, hogy menjek be vele a kastélyba. Arra eddig még senki sem tudott rávenni és hogy ez innentől változna-e... na abban nem igazán vagyok biztos. - Mi van, ha bemegyek... aztán nem engednek ki? - az a kapu nagy és nehéz, nem olyan egyszerű, hogy csak bemész és kész. Azt sem tudom, hogy kik élnek odabent. Akikkel eddig találkoztak nem voltak mind kedvesek sőt. A vadőrnek hála eltört az orrom, az a lány varázslattal gáncsolt ki, a másik srác, Kyle pedig üldözött a zöldségek miatt. Nincsenek éppenséggel jó tapasztalatim az emberekről és a fák közül is láttam már csúnya dolgokat, vannak akik egymást is bántják időnként, akkor én miért mennék be csak úgy oda?
A homlokomat ráncolom a gondolatmenetére, úgy látom még mindig nem értette meg a helyzetemet. -Nem, de látom a veszélyt -zárom le röviden a témát egy vállvonással. Persze, hogy neki is igaza van, reflektor erősségű fénnyel könnyebben kiszúrnak. De szerintem ha a lány helyett egy halálfaló várt volna rám, akkor ő már amúgy is kiszúrt volna, hiszen látótávolságon belül voltam és nem is a fák között rejtőztem. Ha nem világítok a sziklára azzal csak azt érem el, hogy nem tudom beazonosítani az alakot, hogy ellenség vagy barát. Ez ilyen egyszerű, nem tudom miért kell túlbonyolítani. De nem hibáztatom a lányt, ez biztos megint valami női mizéria, hogy mindent meg akar magyarázni és ahelyett, hogy sémákban gondolkodna túlbonyolítja a dolgokat. Én hozzá képest nagyon egyszerűen lettem összerakva. Látok egy ismeretlen alakot, aki nagy valószínűséggel észrevett, felkapcsolom a fényt, hogy lássam kicsoda és ne érjen kellemetlen meglepetés. Mert mondjuk ha közelebb megyek hozzá és akkor derül ki, hogy kicsoda, azzal lehet, hogy nem járok jól... annyira logikus és ösztönös viselkedés. A következő mondatára már inkább nem szólok semmit. Csak reménykedek benne, hogy hamar elfelejti majd a bénázásomat. Tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy kevesebb hülyeséget beszéljek, de minél jobban ráfeszülök a dologra annál rosszabb. Igaziból azért van ez az egész, mert ismeretlenekkel nehezebben találom meg a közös hangot. És ugyanez a helyzet a lányokkal is. Ha pedig az ismeretlen egy lány, akkor kész káosz. Nem tudom mikor növöm ezt ki, de tényleg örülnék neki, ha egyszer az életben nem égetném be magam semmivel. -A kicsivel van gondom. A 'kis' jelzővel -nem is kell itt rosszra gondolni elsőre (csak másodiknak), elég ha odaállok egy átlagos magasságú ember mellé. Nem hiszem, hogy kicsi vagyok. Anya régebben nyaggatott is a kosárral, hogy miért nem próbálom meg, a velem egykorúak körében biztos hatalmas előnyt jelentene az, hogy egy felhőkarcolónak készülök. De aztán egy próba edzés után rájött, hogy tényleg nem ez a nekem való sport. Sőt, nincs is olyan sport, ami nekem való. Ha választanom kéne a könyvek és a kviddics között a könyveket választanom. -De nem erősségem az uralkodás sem. Jól mondod -hát igen, anyáék jól félrelőttek ezzel a névvel. Mindegy, a lényeg, hogy szeretem. Van egy könyvem tele nevekkel és a jelentésükkel. Ott már láttam pár durvát, amivel szerintem végképp nem tudnék beilleszkedni a többiek közé. -Meleget? Maximum tüzet -meleg varázsoló bűbájról még nem hallottam, azt maximum úgy tudnám megoldani, hogy elteleportálok egy ferde hajlamúhoz és visszateleportálok vele. De nem hiszem, hogy Cosette erre gondolt. -Úgy gondoltam, hogy tető... tető van a fejed fölött. Van házad, ilyesmi -szerintem anélkül nem is otthon az, amit otthonnak tartasz. Az a normális, ha házban élsz és nem csak úgy az erdőben egyszer az egyik fa alatt szunyálsz, másnap a másik alatt. Az úgy milyen élet? Jó persze, aki tapasztalt, mint Cosette, annak ez így megy, nem tabu. De én max. két napot bírnék ki varázslatok nélkül. -Nincs nálam, de hozhatnék neked. Vagy bejössz velem -egy halvány mosoly azért csak megjelenik az arcomon, hátha szeretne élni a lehetőséggel. Nem bánnám, ha tenne egy futó látogatást a Roxfortban az oldalamon. Nem muszáj beköltöznie, de legalább bejöhetne kajáért, ha már annyira éhes. Sajnos most nincs nálam egy hátizsáknyi szendvics, máshogy meg nem tudnám elnyerni a... tetszését.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-09, 13:40
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Azért a válaszát még így is meglepetten hallgatom. Ha innen nézzük, akkor jogos volt a fény, bár attól még mindig úgy érzem, hogy kicsit sok volt és túlságosan erőteljes, de hát... van aki ennyire fél a sötéttől ezek szerint. - És ha világítasz, akkor már egyből nem fenyeget veszély? És ha azzal hívod fel magadra a figyelmet? - ha jól sejtem akkor nem sokat tud azokról a bizonyos farkastörvényekről. Pont hogy csendesnek kell lenned ott, ahol veszély fenyegethet. Bele kell olvadnod a környezetedbe és azt ilyen nagy fénnyel elég nehéz megtenni, bár gondolom ezzel ő is pontosan tisztában lenne, ha egy kicsit jobban átgondolná ezt a kérdést. Amúgy sem hiszem, hogy nekem kéne kioktatni arról, hogy mi a logikus és mi nem. Igazából nem is számít, hogy mikor mit világít meg, amíg nem az én szememet próbálja meg kiégetni a hirtelen jött fényárral. Ennek ellenére láthatóan mégis beszélgetni és ismerkedni próbál. Nem is tudom... annyira nem zavar, legalábbis addig nem fog, amíg nem akarja majd elmagyarázni, hogy milyen jó az a kastély, mint Kyle tette, vagy nem próbál meg kioktatni, mint az a mogorva vadőr. - Egyébként sem lenne értelme, hogy direkt más nevet aggassak rád. - rántom meg a vállamat. Vannak becenevek, de az ember akkor becéz valakit, ha már jól ismeri. Persze a csordában engem sem hívtak mindig Cosette-nek. Apa ezt főleg akkor alkalmazta, ha valami fontos, vagy komoly dologról esett szó, no meg persze az első jó néhány hónapban nem ritkán fordult elő kellemetlenebb megnevezés is, ami talán szintén érthető, hiszen gyerekként még nagyon a terhükre voltam, ezt már így utólag én is megértem. Én se viselném jól, ha most hirtelen hozzám csapódna valami kis gyerek, aki még nem ért semmihez, nem evidens neki az, ami nekem már teljesen. Egy kicsit mindenki ilyennek tűnik nekem, mindenki, aki nem az erdőben él, hiszen nem igazán értenek semmit sem abból, amilyen az én világom, csak ezt a nyugodt és békés részt ismerik, legtöbbjük nem hiszem, hogy huzamosabb ideig életben maradna a fák között, még azzal az idegesítő varázspálcával a kezében sem. - Kis király... nem szeretsz vezetni, vagy uralkodni. És nem lehet, hogy másra utal ez? - nem tudom, annyira azért nem vagyok névszakértő, azt viszont határozottan értékelem, hogy leteszi a pálcáját, legalább már tényleg nincs rá esély, hogy teszem azt újra megpróbálna az arcomba világítani, vagy bármi egyéb kellemetlenséggel rontaná el ezt a mai estét. - Meleget nem tudsz varázsolni? - ha már van, legyen haszna annak az izének, mert azért felettébb hideg idők vannak mostanában. Bírom én a telet, muszáj is, de azért hiányzik a nyár, az igazi jó meleg, amikor tényleg felolvadhatsz. A tűz mellett azért annyira nem rossz, de azt sem tudom túl gyakran megtapasztalni. A Tiltott rengeteg nem az a hely, ahol okos dolog gyakran tüzet gyújtani... az embert úgy könnyen észreveszik azok is, akiknek nem kéne. - Miért ne lehetne az erdő otthon? Az az otthonod, amit a legjobban ismersz, ahol élsz nem? - értetlenkedem azért egy sort. Jó persze ők sok mindent máshogyan gondolnak, gondolom ha nincs tető a fejed felett, ha nincs meleg, ha nem lobog tűz a kandallóban, akkor az már nem is lehet otthon, de én az erdőben nőttem fel, csak ezt ismerem, ott ismerem ki magam és ott tudom, hogy mi pontosan mit is okoz, ha megteszem. Az emberek... bonyolultak, az itteni világ... egyszerűen túl komplikált. Varázsolnak, fura dolgokat csinálnak és én nem igazán igazodom ki ezen. A kijelentésre, ami szinte kérdés csak tétován bólintok. - Hogyan tudsz segíteni? Van nálad étel? - nem hiszem, hogy tudna vadászni, vagy bármi egyéb és most nem láttam, hogy lenne nála valami. Remélem, hogy nem azzal akar nekem ő is jönni, hogy majd a kastélyban minden szép és jó lesz. Én oda ugyan be nem teszem a lábamat!
A sértésre nem szólok semmit. Nem vagyok egy veszekedős típus, sőt, részben még meg is értem a lány helyzetét. Tényleg nem kellett volna reflektor erősségű fénnyel kiégetnem a retináját, de muszáj volt megtudnom ki ül azon a sziklán. Hallottam már egy-két történetet, arról, hogy ki rejtőzhet a sötétben, nem akartam megvárni míg közel kerülünk egymáshoz. Az ember nem lehet elég óvatos, ha az erdőszéli tónál mászkál tök egyedül. Mi van, ha Cosette helyett egy halálfaló csücsült volna itt, arra várva, hogy kivégezzen? Inkább legyek paranoiás, mint kerüljek egy ilyen kellemetlen helyzetbe és gyanútlanul elhaladjak mellette, hogy ő meg hátba támadhasson. -Elővigyázatosságból. Szeretnék biztos lenni. Biztos lenni abban, hogy nem fenyeget veszély -magyarázok néhány laza kézmozdulattal. Abban igaza van, hogy túlzásba estem. Nem kellett volna ilyen erős fény, de ugye ilyenkor általában a legtöbben ösztönből cselekszenek, én is így tettem. Gondolkodás nélkül lumossolen, amivel a legjobban beláthatom a terepet. A következő alkalomnál már persze nem ezt használnám, mert az nekem sem válna a hasznomra, ha megvakítanám vele a lányt. -Igen. Rád úgy látszik illik a neved -mosolygok először azóta, amióta találkoztunk. Majd újra végigfuttatom rajta a tekintetem. Tényleg elég kicsinek tűnik, legalábbis hozzám képest abszolút. Az én immár törökülésbe húzott lábaim az övéihez képest gólyalábak. Ebből kiindulva ha felállnék -a szikláról-, és ő mellém lépne, valószínűleg legalább egy fej különbség lenne köztünk, ha nem több. Az évfolyamtársaim között is nyugodtan versenghetnék a legmagasabb címért, kétségkívül elég nyurga vagyok már kiskorom óta. De sosem bántam, sőt, szeretem a magaslati levegőt. Azt, hogy rendezvényeken sem kell előretolakodnom, mert hátulról is általában jó rálátásom nyílik mindenre. Tényleg mindenre, nem túlzok... -Igen. Jogos, máshogyan nem is szólíthatnál -jelenik meg egy sokkal szélesebb, de zavart mosoly az arcomon, amiért megint hülyeségeket beszélek. Valamiért már kiskorom óta ez van, annyi fejlődésen azonban átmentem, hogy kevesebbet dadogok, mint régebben. Sokkal jobban ki tudom magam fejezni, de akkor sem az erősségem a dolog. Nem véletlen vagyok szinte láthatatlan a többiek számára, annak ellenére, hogy milyen magas vagyok. Sokan csak átnéznek rajtam, mert látják, hogy a társadalmi ranglétrán valahol legalul gubbasztok. -Igen. Mármint azt is tudom. Oké, Igenember lettem -jelentem ki megint leginkább a földet fixírozva. Még pár ilyen mondat és Cosette sírva fog elfutni előlem. Szedd össze magad, Ryan! -Akkor fussunk neki. Szóval az én nevem jelentése „kis király”, de ez annyira nem találó, mint a tied -teszem le a varázspálcámat -mármint azt amelyik fából készült-, és újra a lányra nézek. Hosszú idő után először vizsgálom meg jobban az arcát tüzetesebben. Nem tudom pontosan hány éves, de maximum egy 18-at néznék ki belőle. Mielőtt azonban a szemei színét is be tudnám lőni, hirtelen kapom el a fejemet. Nem, nem megy ez nekem! Pedig egész tetszetős, ráadásul kedvesnek tűnik. Ó, miért nincs nálam még egy szendvics?! Komolyan mondom, ezentúl egy egész hátizsákot tele fogok vele pakolni. -Erdő? Az nem otthon -ráncolom a homlokom a kijelentésére. Na, tudtam én, hogy hajléktalan, csak nem mertem ezt így kijelenteni, hátha sértésnek veszi. Mondjuk ennyi erőből azt is annak vehetné, hogy egyáltalán felhoztam ezt a lakhelyes témát. Pedig mentségemre szóljon, szimplán kíváncsi voltam.. és még most is az vagyok. Annyi kérdést tudnék neki feltenni! Például, hogy miért lett erdőlakó és a hasonlók. -Akkor gondolom éhes vagy -jelentem ki, itt fölösleges lenne kérdeznem. -Tudok neked segíteni -legszívesebben iderendelnék egy egész vagon ételt.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2015-01-06, 12:02
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Nem vagyok túl lelkes, amikor valaki konkrétan kiégeti a retinámat a hülye varázsigéjével. Mintha itt tényleg képtelen lenne mindenki csak úgy önállóan létezni varázslat nélkül. Jó persze van abban valami, hogy ha már van valami, ami megkönnyíti az életedet, akkor használd, de... azért akkor is túlzásnak érzem azt, hogy én már hányszor futottam bele ilyesmibe, nem kevésszer, hogy mit ne mondjak és már komolyan kezdek akkor mérges lenni, ha meglátok egy előkerülő pálcát. Egyébként is simán meg lehet szokni a sötétet, ha az ember egy kicsit igyekszik, nem kell egyből vad reflektort bekapcsolni, teljességgel értelmetlen az egész. - Esetleg máskor kisebb fénnyel, ha már félsz a sötétben. - bököm ki. Ez nálam a finoma közeledési mód, ennél sokkal kellemetlenebbül is tudok reagálni, bár gondolom még így se tűnhetek valami kedvesnek. Nem is kell annak lennem. Odaadta a szendvicsét igen, ez tény és való, de... ennyi történt, attól még nem lettünk puszipajtások és ahogy az lenni szokott az ember mindig könnyebben jegyzi meg a rosszat, mint a jót és ez estben a rossz a szemem világának veszélyeztetése volt. Az új autós megjegyzésére csak ráncolom kicsit a homlokomat. Tudom mi az, de nem nagyon mentem még sosem ilyesminek a közelébe, úgyhogy nem pont ez a legjobb összehasonlítási mód azt hiszem. - De miért kell mindig ilyen... erőteljesen? - oké, használja csak bátran, nekem az nem tetszik, hogy mindenki támadólag lép fel, mert egy ilyen erősségű fény is támadónak számít a szememben. Kész csoda, hogy nem látok még most is pöttyöket magam előtt, annyira sok volt a fény. Mások meg a lábamat gáncsolják ki a varázslataikkal, szóval... azt hiszem érthető, ha nem vagyok én ezért kifejezetten oda és jó eséllyel nem is fogom a dolgot egy hamar megkedvelni. Én valahogy tudok létezni varázslatok nélkül is, pedig van bennem mágia, akkor másnak ez miért nem megy? A valahogy ide nem illő megjegyzés eléggé meglep, ráncolom is kissé a homlokomat, hogy mit is akar ezzel. - Kis dolog... nem tudtam. Azt igen, hogy francia, legalábbis sejtettem és végül is nem nőttem túl nagyra. - rántom meg a vállamat, miközben kicsit felhúzom a térdeimet, hogy azokra támaszkodjam. Az a helyzet, hogy azért egy kemény szikla is idővel kényelmetlenné tud válni, én pedig már jó ideje ülök itt, és mellesleg kellően éhes is vagyok már. Nem maradhatok sokáig beszélgetni, az én életem nem olyan egyszerű, mint az itteni diákoké, nekem sokkal több teendőm van, és nem ücsöröghetek sokat egy helyben. Nem teszi elém senki sem a kaját, és nem oldja meg helyettem a téli élet nehézségeit sem. - Igen, ha egyszer úgy hívnak, akkor valószínűleg Ryannek hívnálak. - oké egy halvány mosoly azért megjelenik az arcomon, mert mintha nem is tudom... varázsolni azt tud, de a szavakat nem igazán találja, ahogy látom. Nem mintha én lennék a beszédesség mintaképe, de azért nem akadozok annyira, mint ő. Neki valahogy úgy látom bonyolultabb megtalálni, hogy mit is akar kihozni a dolgokból, mint ahogyan a nevem jelentését is bedobta csak úgy. - És a te neved mit jelent? - talán akkor már azt is tudja, ha az enyém ment neki csak így a semmiből, a saját nevének talán már kifejezetten utána is járt. Az újabb kérdés megint csak meglep. Legutóbb nem kérdezett és valahogy úgy sokkal egyszerűbb volt minden. - De van... a erdőben lakom. - bár gondolom ő nem erre gondolt. Meséltek nekem erről, az apám sokszor, hogy az emberek házakban laknak, ők azt szokták meg. Kemény és erős házakban, amiket kőből, fából építenek. Nem úgy laknak, mint mi, a fák között, olyan helyeken, amiket sikerül összedobni az erdő adta hozzávalókból. Náluk azért ez más, szóval gondolom neki az erdő nem számít otthonnak.
Fogalmam sincs mit követtem el, amiért nem jött ide eddig a lány, akit randira hívtam. Megértem, hogy nem én vagyok az iskola főcsődöre, de azért egy csődtömeg sem vagyok, ugye? Jó, lehet, hogy a levélben meghívásos dolog nem volt az egyik legjobb húzásom, de élőben nem mernék senkit sem csak úgy leszólítani. Nálam már-már berögződött ez a levelezés, sokkal egyszerűbb valamit leírni, mint élőben a másik szemébe mondani. Tudom, hogy ettől nem lépek feljebb a társasági élet ranglétráján, sőt talán még zuhanok is miatta, viszont ez az egyetlen módszer, amit bátrabban merek alkalmazni. Rettegek a személyes visszautasítástól, még akkor is, ha csak barátokat próbálok szerezni... valahogy nem megy. Már több mint fél óra eltelt, ezért úgy döntök belemerülök az olvasásba. Nagyon úgy tűnik, hogy egész életemre könyvolvasásra vagyok ítélve. Szívesen tévéznék egyébként, de a közelben ugye a varázslatok miatt nem működnek az elektronikai eszközök. Úgyhogy csak akkor nézhetek filmeket, mikor hazamegyek. A nővérem azt szokta mondani, hogy szerinte pont az a jó, hogy itt egyel kevesebb dolog van, amivel elfoglalhatom magamat a szobában... legalább többet mozdulok ki. Hát, én mondjuk teljesen máshogy látom a helyzetemet, de mindegy. Ezen nem szoktam vele vitatkozni. Estefelé indulok vissza a kastélyba, azon a ponton, amikor már nem reménykedek benne, hogy valaha is idetalál hozzám az a lány. Csak arra nem számítok, hogy időközben megint összefutok azzal a szőke hajú csajjal, akinek múltkor odaadtam a szendvicsemet. Tudom, hogy a környéken szokott járkálni, viszont már legalább két hete nem láttam sehol sem. Fogalmam sincs milyen rejtőzködő életmódot folytathat, de az biztos, hogy profi benne. Néha én is azt kívánom, hogy bárcsak eltűnhetnék pár napra a többiek szeme elől. -Bocs, bocs! -vágom rá rögtön, miután hallom a nem tetszését. Lehet, hogy nem volt egészen fair, amit csináltam. De nem akartam én megvakítani, csak kíváncsi voltam rá ki az, aki ilyenkor egy sziklán ücsörög. Furcsa egy lány, az biztos. Mindenesetre odasétálok hozzá és leülök mellé, úgysem terveztem semmit sem estére, nem lesz abból semmi gond, ha később megyek be a szokásosnál. A kérdésre már nyitom is ki a számat, hogy válaszoljak, aztán mielőtt még bármit mondanék inkább hallgatok néhány másodpercig. Ezalatt a magazinomat a földre dobom és a varázspálca elejével piszkálom a sziklát, amin ülünk. -Nálam már lehet, hogy reflex. Igen. De miért ne használnám a varázserőmet, ha van? Ez olyan, mintha vennél egy új autót azért, hogy álljon a garázsodban -próbálom elmagyarázni a gondolkodásmódomat egy egyszerű példával, így abban reménykedve, hogy könnyen megérti mire akarok kilyukadni. Egyébként először nem az autó jutott eszembe, csak aztán úgy döntöttem inkább nem hozom fel a gumit... még nem tartunk ott. -Kis dolog -fordulok felé, amint kimondja a nevét. A szabadon hagyott vállára siklik a tekintetem és egy pár másodpercig csak nézem. - Mármint a neved. Úgy értem a jelentése, kis dolog. Francia -kezdem el megint a sziklát piszkálni a pálcám elejével. Mondták már, hogy ne tegyem, ne „rajzolgassak” vele a falba és egyéb helyekre, mert tönkremegy, de sosem foglalkozom a figyelmeztetésekkel. -Ryan. Blackstone. Ryan Blackstone -emelem a tekintetem egyenesen a lányra, egészen a következő néhány mondatig. - De hívhatsz csak Ryan-nek. Bár gondolom amúgy is úgy hívnál... -nem véletlen vagyok olyan csendes. Ha beszélnem kell nagyon könnyen teremtek magam köré kínos helyzetet, ez már-már védjegyem. Volt olyan időszak, amikor rendszeresen gúnyt űztek belőlem ez miatt. De mivel nem törődtem a szemétládákkal, ezért leszálltak rólam egy idő után. -Cosette, neked nincs otthonod? -nyúlok bele egy elég kényes témába, miközben próbálom magamat rávenni arra, hogy ne kapkodjam el a tekintetem. Nagyon nehéz, mert szép szóval is egy balfék vagyok a csajokkal.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan & Cosette 2014-12-31, 21:28
Ryan & Cosette
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
Néha már tényleg úgy érzem, hogy határozottan veszélyes ide jönni, kitenni a lábam a fák közül, mert valahogy soha sem lesz jó vége. Eddig sikerült összeszednem egy orrtörést, plusz hasra esést, bár legalább akkor a végén egészen sok zöldségem is lett, aztán még egy hasra esést... komolyan nem bírom már ezt a sok varázslást. Mintha mindent ezzel próbálnának megoldani, én pedig egy sima átlagos kis ember vagyok itt a nagy varázslók között. Baromira nem fair. Szerintem még wc-re sem tudnak elmenni a nélkül, hogy ne vinnének magukkal pálcát... de komolyan, ennyire össze vannak nőve vele? Miért? Miért nem lehet egyszerűen csak normális módon élni, létezni... viselkedni? Mintha mindenki minden áron mindenre azonnal varázsolni akarna, fel nem foghatom én ezt, de komolyan. Most is csak nyugodtan ücsörgök itt a sötétben, nézem az alig fodrozódó vizet, próbálom kitalálni, hogy vajon mi lehet a mélyben, amikor majdnem sikeresen a képembe világít valaki, de olyan istenesen, mintha minimum valami brutális fényszóró lenne itt, vagy... valami vallatás. Nem sokon múlik, hogy a meglepetésnek hála ne ugorjak meg annyira, hogy simán megint a földön kössek ki, de végül csak szimplán ijedtemben egy halk riadt kiáltás csúszik ki a számon, olyan ösztönös, amit nehéz visszafojtani. - Héj! Mi a... - itt akad el a mondat, amikor már látok és nem csak sűrű pöttyöket. Ismerős az arc, ő volt az, vele találkoztam már, ő adta oda a szendvicsét és nem kérdezgetett, mint Kyle és nem próbált meg minden áron meggyőzni arról, hogy menjek be a kastélyba, mert ott majd nagyon kedves lesz mindenki és úgy megmentenek, mint a fene. Bocs, ha én ezt nem veszem be és nem fogok csak úgy bemenni egy idegen helyre, ahol folyton mindenki rávarázsol a másikra, és pofára ejti, vagy kiégeti a szemét a nagy fényárral... meg ilyenek. Azért most is lenne pár keresetlen szavam, de a szendvics miatt végül visszafogom magam és hagyom, hogy leüljön mellém a sziklára. - Szia! Máskor ezt... nem kéne oké? Ti miért varázsoltok állandóan, bármi is történik? Ez valami reflex? - mint nekem a járás, ők úgy hadonásznak folyton a varázspálcával. Mondjuk ebből sejthető, hogy akadt már ebből problémám nem is egyszer, és lehet, hogy még lesz is. Jó ő legalább nem bántott és talán nem teljesen szándékosan igyekezett kiégetni a retinámat, de na, attól még ugyanúgy nem esett jól az egész. Én már teljesen jól megszoktam a sötétet, nem tehetek róla, hogy van olyan, aki ilyen kis parázós. A tekintetem közben visszasiklik a tó vízére, csak akkor nézek rá megint, amikor elhangzik az a bizonyos kérdés. Na igen előzőleg nem volt ilyen, nem beszéltünk, de most gondolom nincs nála szendvics, pedig... komolyan nem lenne rossz. - Cosettnek, és téged? - tudok én beszélni, nem arról van szó, hogy nem, csak szimplán nem vagyok valami kommunikatív, főleg nem olyanokkal, akikben nem igazán bízom, az elég erősen hátráltat a kapcsolatteremtésben.
Jó hosszúra elnyújtottuk! /