Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


2000-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 1999-2000-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb




ϟ Axel & Cody
  Today at 14:26
Cody Armstrong




ϟ Jane&Bastien
  Yesterday at 20:23
Jane Willow West

A hónap posztolói
Cody Armstrong
 
Gina Accipiter
 
Bexley Wildfield
 
Quinn A. Perold
 
Ivarn-vo Inor
 
Megan Smith
 
Corvus Flint
 
Jade Wilson
 
Rose-Neira Brooks
 
Viviana Rennes
 
Statisztika

Összesen 623 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Yedda Andrews

Jelenleg összesen 36558 hozzászólás olvasható. in 3349 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Cornelius & Odessa

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2015-02-04, 21:26


Cornelius & Odessa


Vannak dolgok, amikben az örömöm lelem. Na már most, a Corneliussal való egy helyen tartózkodás, még inkább a beszélgetés nem tartozik ebbe a listába. Épen ezért is kerültem eddig, de ha már így alakult, akkor mindegy. Elfutni nem fogok - nem, mintha hagyott volna rá lehetőséget amúgy. Bunkó. Akárhogy is, most már tudjuk le az egészet inkább, nem fogok elrongyolni, így lépdelek be a sötét kis folyosóra, amire küld. Érdekel is engem, hova megyünk, komolyan ártani nekem úgyse merne - nem? Igaz, ami eztán következik, nem nyeri el a tetszésemet, de nekem sem adathat meg mindig minden.
- A túlzott önbizalmat beképzeltségnek is szokás hívni. - jegyzem meg arra, hogy őt aztán soha, semmikor nem kapják el. Hát hogyne, arrogáns barom. Majd meglátjuk, na nem, mintha én tennék érte, hogy őt bárki is elkapja, nem érdekel annyira... De abban biztos vagyok, hogy aki így intézi az ügyeit, az előbb-utóbb hibát vét, előbb-utóbb olyannal kezd, akivel nem kéne, vagy olyat tesz, ami már nem maradhat észrevétlenül... - Csak természetes, szívemen viselem a diáktársaim sorsát! - értek egyet gunyorosan. Naná, hát még a háztársaimét, nem igaz? Hajlandó lennék aggódni érte talán, de ahhoz ennél kicsit több kell azért. Arról valóban nem tudok, hogy animágus, de igazság szerint nem s érdekel - ahogyan a családja sem, ha választani lehetne, ők azok az emberek, akik inkább maradjanak tisztes távolságban tőlem.
- Persze, hogy hagytad, egy gyereknek nem sok választása van... De az már nagyon is számon kérhető valakin, ha később is egy eszmét vakon követő őrült marad, kár hárítani. Amíg nem ismersz jobbat... Persze, hogy a mostani is jónak tűnik. - vonok végül csak vállat. Ez sokakkal így van, nem? Fel se tűnik saját nyomoruk, amíg rá nem jönnek, hogy másképpen is lehet mindezt. Bizonyára ő is találna másabbat, jobbat, ami talán a környezetének is elfogadhatóbb lenne... Na nem, mintha ne lennének hozzá hasonló eszelősök a társadalomban, felőlem maradat ilyen is, csak engem felejtsen el. Szerintem nem lesz neki nehéz, ha már úgyis alpárinak tart, ugyebár. Aligha akar megismerni, akkor meg kár is ezt erőltetni. Ha meg csakugyan meg akar... Nem is tudom, félnék tőle, mit akar tőlem valójában. Bár attól már így is tartok kissé. S persze, az bizonyos, hogy a magamfajta ritka, még a muglik között sem épp mindennapi, nem, hogy a varázsvilágban. De ha már ilyen remek megfigyelő, bizonyára nem lesz neki nehéz keríteni még egyet... Szavaira nem felelek, csak egy sértett fintorral. Még, hogy én megyek az ő agyára, és én vagyok fárasztó? Kezeltesse magát... De az idő, az azért talán jól jön. Ördögi kör, mert nincs kitől tanácsot kérnem, kivel megbeszélnem ezt az egészet, mivel egyedül ő van, aki tudja a legféltettebb titkomat; éppen csak tudom, ő mit mondana, és miért. Így tehát ismét magamra maradok, s megeshet, csakugyan rengeteg dilemma elé állított. Bár ne kéne foglalkoznom ezzel inkább... De ha már a titkomnál tartunk...
- Majd elválik. - felelem szavaira hűvösen. Én aztán nem félek tőle, és talán senki sem hinne nekem - most még, de bizonyára képes lennék meglelni a megfelelő módját annak, hogy igencsak kínos helyzetek elé állítsam. É kevés dologtól félek igazán, és ha csak egy utalást is tesz bárkinek erről az egészről, hát esküszöm, hogy a legrosszabb rémálmává válok, és fanatikus módon fogom keresni, hogy hogyan tehetném őt végleg tönkre. Mert ha az életem rommá válna miatta, hát garantálom, hogy magammal rántom őt. Akkor is, ha végül az én halálom talán elkerülhetetlen lenne... Összeszűkülnek szemeim, ahogyan próbál ő fenyegetni engem. - Biztosíthatlak, bosszúálló típus vagyok. - sziszegem, és nem érdekel, ha ezért álmában kell is megmérgeznem, vagy elmetszenem a torkát. Utána úgyis hasonlóan végezném én is, nem lepne meg, ha álmomban rommá vagdosna valaki, azt lesve, vajon mikor kelek fel minderre... Nem, mintha ne bíznék a szobatársaimban, de... - De talán mégiscsak megállapodhatunk majd valamiben. - vetem oda végül. Jó, jó, mi kéne? Pénz? Szex? Ígéret, hogy legalább én elmegyek a temetésére majd? Akárhogy is, ajánlatot nem teszek. Még ezen is gondolkodnom kell. Addig is... Bizonyára nem fog kitálalni, mert kísérleti patkánynak akar. Már csak emiatt is hallgatni fog. Ugye? UGYE?!
- Chh! - húzom fel orrom, ujjaim ruhám tépett szélébe vájnak, és rántanak egy erősebbet rajta, így szaggatva azt tovább - Zavar, ha látnak, mert nem tudom kezelni, ha... Akarnak is tőlem valamit. Nem tudom viszonozni, fogalmam sincs, mi történne, vagy... Mikor. - magyarázom közben, mert ez az egyik nagy félelmem. Az se tűnne fel, mikor veszítem el a szüzességem, és igazából ötletem sincs, akkor mégis mit kellene csinálnom. Ez tabu téma, nem beszél róla senki se, ez nem az a kor, amikor kiplakátolják ezt a bejárati ajtóra. Az az ókori Róma... Azt hiszem, nem tudom, korokkal, nemzetekkel kicsit bajban vagyok néha. - De mit érdekeljen, ha valaki lát? Jól nézek ki, akkor meg?! - nem tépem le magamról a teljes ruhát azért, de eléggé megtépázom hirtelen felindultságomban, de egy ponton megállok, s eleresztem. Mindegy is, meg aztán úgyse akarnék úgy visszamenni a körletembe. Lehet, így is kivárom az éjszakát, hogy senki se lásson majd. Megkoronázná a napom persze, ha ennek jegyében elkapna majd valaki a folyosókon, mégis mit mondanék, honnan jövök épp? "Ó, Professzor, ha Ön azt tudná, micsoda orgia volt..." na persze, énköztem és a Fúriafűz között, legfeljebb. Ahogy az én szexuális életem kinéz. Mondjuk ilyen esetben nem is tudom, kinek örülnék a legjobban, ha már mindenképpen le kell buknom végül.
Következő szavaira csak lemondóan legyintek, ahogyan hirtelen jött felindultságom alábbhagy, persze, hogy őt nem érdekli. De hogyan kérdezhetnék erről? Kérdeztem már, milyen csókolni például. "jó". Ha nagyon forszíroztam a témát, legfeljebb azt a választ kaptam, hogy "ösztönösen jön". Na remek. Nekem nem.
- Nem - felelem a következő szavaira. Csak úgy nem adom oda magam senkinek sem, mert az éppen szimpatikus. Nem tehetem, hát hogy a francba nem érti? Csak egy idióta nem venné észre, hogy akármit csinálhat, én csak nézek, mint egy komplett hülye, és ötletem sincs, mit csináljak vele, vagy magammal, vagy egyáltalán kell-e mondanom bármit is...? Vagy mi jó, mi nem, minek kéne örülnöm, vagy... Akármi. Ha nem lennének efféle aggályaim, lehet, már rég áruba bocsátottam volna magam, na nem pénzért, az van nekem is... De így?
S persze, nekem aztán mondhatná, hogy ez is lehetne a kísérlet része, ha véletlenül tényleg éreznék, én... Még mit nem, nem őt akarnám először érezni, hát meg van őrülve?
Ahogyan a csókról kezd el beszélni, zavartan lesütöm a szemeim. Kellemes, hát hogyne. Elképzelni sem tudja, mennyire ég a pofám a legutóbbi "csók" miatt is, amikor is csak álltam, mint egy darab deszka, és néztem ki a fejemből közben. Siralmas. Na az bizonyosan nem volt jó a másik félnek se.
- Eddig is sikerült. - motyogom, s bár valahol talán meglep távozása, meg sem próbálom feltartani, menjen csak, ha akar.
Én maradok, és álldogálok itt, egyedül, gondolataimba süppedve - ha mást nem, legalább egy dolgot el kell döntenem: tényleg megvárom az éjszakát?
Talán azt azért nem.

//Köszönöm a játékot! ^^ //



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2015-01-30, 11:59

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Való igaz, elkerülhetőek lennének a beszélgetéseink, de addig erre nem adhatok lehetőséget Odessának, amíg meg nem hallgat, amíg el nem árulom neki azt, amit oly nagyon szeretnék és az után… nos, lehetséges, hogy a jövőben is fog még találkozni párszor velem, hiszen ki tudja, hogy mikor lesz képes rábólintani szavaimra. Nemsokára tehát terelgetni is kezdem, egészen egy kicsinyke, sötét folyosóra, ahova mint valami jókislány, úgy sétál be magától. Nem hittem volna, hogy ennyire egyszerű dolgom lesz, de úgy tűnik, hogy így alakult, én pedig elvégzem az utolsó kísérletet arra, hogy megtudjam, vajon igazak-e sejtéseim. Tévedhetek természetesen, akkor elég hamar békén hagyom, örülhet neki, de nem, én nagyon-nagyon ritkán tévedek, az ilyesmit nem igazán engedhetem meg magamnak.
- Ha elkapnak, akkor bizonyára kellemetlen helyzetbe kerülök majd, de ilyesmi nem fog előfordulni, erről biztosíthatlak. De kedves, hogy… aggódsz értem. – döntöm oldalra cseppet fejem, melynek hatására hófehér tincseim is egyik irányba rendeződnek. Tudom egyébként, hogy nem aggódik, ahogy azt is, hogy mivel jár az, amit teszek, de ahogy a szüleim se buktak le, úgy én se fogok, a birtokunkra egyébként se teheti be senki se úgy a lábát, hogy mi ne tudnánk róla, az alagsor pedig úgy el van rejtve, hogy nem tud akárki bemenni. Oh, ha tudná Des, hogy az egész családom animágus, méghozzá kígyó, így a közös kis kulcshoz is szükség van e képességre. Nem tudja ő, hogy kihez van szerencséje, tényleg nem vesz komolyan, mily kár.
- Meglehet, de én hagytam, hogy ilyenné alakítsanak és köszönöm szépen, de remekül érzem magam a bőrömben. Megfelelnek számomra a családom eszméi, bármilyen meglepő is ez most a te számodra. – tény, hogy tehettem volna ez az egész ellen, eleinte még akartam is, főleg a sok kísérlet ellen, de aztán… én is be lettem törve, nyugodtan fogalmazhatunk így is, a lelkem egy része sérült, de ezt nem fogom pont ennek a lánynak elmondani, ehhez semmi köze. Mostanra viszont már elfogadtam így az életemet, sőt, élvezem is, a szüleim pedig büszkék rám, az erőszaknak pedig… nos, közöttünk már nincs helye. Na de ideje rátérnem arra, amiért ide hoztam őt, így nemsokára Des tudtára adom, hogy tökéletesen tisztában vagyok a betegségével és még egy lehetőséget is kínálok neki, amit először természetesen nem ért. Lehet, hogy túl sokat gondoltam róla, de a kísérletekre időnként szükség van, az ő esetében biztosan, hiszen honnan szereznék még egy ilyet? Egy mugli nekem nem elég jó.
- Ez így van, bár az életedet akkor se áldoznám fel, ha nem mész az agyamra, bár ki tudja. A mostani beszélgetésünk is már kezd fárasztóvá válni. – masszírozom meg némileg halántékomat. De nem hazudok neki, jól mondja, lehetnek mellékhatások, problémák, de azokkal ráérnénk utána foglalkozni, számomra ez az egész egy remek lehetőség lenne.
- Te tudod, hogy mennyit ér meg számodra az, hogy érezz, de mint mondtam, kapsz némi időt tőlem, hogy átgondold. – egyelőre még hajlandó vagyok várni, bár jelenleg magam sem tudom, hogy pontosan meddig. De hogy hallgatok-e a dolgairól, nos… Igen, egyelőre mindenképpen, de azért nincs ám minden ingyen, ezt ő is tudhatná, így mosolyodom el, amikor magyarázni akar.
- Azt mondasz rólam, amit csak akarsz, így is vannak bőven pletykák, ahogy másokról is. Szerinted ki fog majd pont neked hinni? És ha hisz is, mi történne? Ne próbálj meg pont engem megfenyegetni Des, mert azzal te is tudod, hogy nagyon rosszul fogsz járni. – akkor még eljárhat a szám, kísérlet ide vagy oda, de az ilyesmit nem tűröm és ezt ridegen csillogó tekintetem is elárulhatja neki.
- De mivel úgyis nemet mondtál, végülis, nem érdekel, hogy bajod esik-e. Majd én is… átgondolom, hogy mennyit fecsegek ki a dolgaidról és majd úgyis érzékelni fogod, ha esetleg elárultam másoknak. – hiszen akkor be fogják találni. Érezze csak az édes bizonytalanságot, a félelmet, hogy bármikor, bárki azért közelít hozzá vagy van pálca nála, mert éppen Des fájdalomérzetét próbálgatja. Minő szórakozás lenne az a számomra. Néhány napig tényleg nem fog ilyesmire sor kerülni, de a mai viselkedése után semmit se garantálok és igen, ő fog eljönni én hozzám, ha másért nem, hát hogy megkérjen ténylegesen, hogy ne szóljak senkinek se róla. Az viszont furcsa, hogy ez az egész beszélgetés után mégis pont az én véleményem érdekelné, így egy pillanatra azért meglepődöm, bár ezen érzelem nem ül ki arcomra, csak őt fürkészem, majd beszélni kezdek, elmondva hát azt, amit gondolok.
- Már akkor is szégyenlős voltál, amikor a ruháidat megtéptem, meztelenül szerinted nem lennél az? Nem váltana ki semmit se belőled, ha úgy érintenének? Lehet, hogy nem éreznéd… - kérdezek rá előbb ezekre, majd végül biccentek arra, amit mond, mert persze, értem én a hozzáállását, de akkor is marhaságnak tartom. És hogy a fiúknak mindig jó lenne? Azért én is fogtam már ki rossz partnert, bár nem mintha olyan rengeteg lánnyal lettem volna eddig, de tény, szűz már nem vagyok.
- Nem véletlenül hoztam szóba a kísérletet, akkor talán értenéd, hogy mi a lényege a szexnek, ahogy sok más dolognak is. Akár egy egyszerű csókot is figyelembe vehetünk, de nem hiszem, hogy én velem kéne ezekről társalognod. Inkább a barátnőiddel próbáld meg ezt megbeszélni, engem amúgy se érdekel a szexuális életed. – nincs közöm hozzá, hát miért érdekelne? Bár játszadozom vele, de nem kívántam meg, nem akartam a magamévá tenni, de persze ez még változhat, mégis, én tudom, miként bánnék vele. De nem mindenki olyan elborult elméjű, mint én ugyebár. Persze elhiszem, hogy szar neki, de most mit foglalkozzak a lelkivilágával? Őt se érdekli az enyém, bár… az enyém még a saját szüleimét se érdekel, nekem pedig még barátaim sincsenek, ellentétben vele. De jó nekem ez így, én amúgy se adom ki a dolgaimat, az gyengepont lenne.
- Nem tudok neked válaszolni a kérdéseidre, mert egyszerűen nem érzed át a hiányosságaid miatt. De akkor tégy belátásod szerint, feküdj le valakivel, aki éppen szimpatikus és majd meglátod, hogy mit vált ki belőled. – vonok vállat, és bár úgy mutatom, mint akit nem érdekel egyáltalán az ő baja, mégis, belül azért érzem, értem, hogy mi a problémája. Hát tényleg rémes lehet neki, de nem áll közel hozzám, egyáltalán nem, a segítségemet pedig nem fogadja el. Pedig hmm, a kísérletek során akár a szexualítást is megismertethetném vele, persze nem rögtön a szexre gondolok, de kipróbálni, hogy mit érez, ha mondjuk a lábai közé nyúlok és izgatni kezdem, ez is egyfajta kísérlet, a kellemesebb fajtából természetesen, de mégis, meghagyom ezt most csak gondolatnak.
- Hát ha neked így jó, tedd azt. Pedig egy csók igazán kellemes élmény tud lenni, megfelelő partnerrel. – harapom be ajkam egy pillanatra. Igen, szeretek csókolózni, bár mostanában nem találok rá megfelelő partnert, de Des érezze csak, hogy mit hagy ki. És hogy eltolja magától a pasikat? Ez se igazán az én problémám.
- De magányosan élni a végtelenségig se túl jó terv. És az, hogy igyekezni fogsz, nos… az mind hazugság lesz Des. Hazug érzelmeket próbálsz majd kivetíteni felé, ahogy most is bár lereagálsz dolgokat, de nem valósak és ebbe te fogsz belerokkanni. Elméletileg nem egy bábu vagy. – végül úgy érzem, hogy ennyi mára pont elég volt, nem akarok belemenni a lelki dolgaiba, ennyire nem vagyunk jóban, hogy én tovább hallgassak és próbáljak tanácsokat adni neki, na meg, így is túl sok minden történt vele az elmúlt órában, amióta találkoztunk, tudom, hogy hagynom kell neki egy kis időt, hogy megeméssze ezeket magában és talán akkor észhez tér majd. Ha meg akar majd találni, úgyis meg fog, de attól már nem kell félnie, hogy ismét megtámadom valamelyik sarkon, nem jelent számomra élvezetet ez vele kapcsolatban, hiszen úgyse érzi, így csak egy unalmas játék lenne.
- Én most lépek és hagylak depizni, úgyis egész jól belejöttél, na pás! – emelem fel jobbom, így intve neki, elköszönésképpen, majd ahol bejöttünk, én ott távozom is. Ő maradhat, ameddig csak szeretne, sírhat is felőlem, tényleg nem izgat a problémája, hiszen a segítségemet elutasította, sőt, vádaskodott, én pedig nem vagyok egy népjóléti intézmény, távol áll tőlem az, hogy csak úgy megértsek másokat, főleg olyanokat, akik így viselkednek.

//Köszönöm a játékot, szerintem nagyon érdekes volt! *-* //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2015-01-17, 00:58


Cornelius & Odessa


Annyira nem érdekel, hogy ő mit gondol. Ami azt érdekli, nem az a kérdés, hogy vannak-e hibái, hanem, hogy van-e, amiben nincsenek. Na jó, a külseje, vagy a képességei nem érdekelnek, azokkal rendezze le magában, hogy mi a helyzet. De a mentalitása, az egész jelleme, az... Borzalom. Ezzel lenne elégedett? Torz ízlése van, attól tartok, de ezt alighanem hallotta már másoktól úgyis.
- Kérlek! Akkor igazán nem tartanálak fel. - húzom el ajkaim. Hát én kezdeményeztem beszélgetést? Én tartom őt fel? Én terrorizálom őt talán? Nekem ne pofázzon akkor arról, hogy én fárasztom őt, hát mi a francokat képzel már, mégis?! Magamban káromkodások és  szitokszavak egész hadát fedezem épen fel, de kultúrálom magam, nehogy megint az alpári stílusommal jöjjön itt nekem. Nem is vagyok alpári, kikérem magamnak. Vagy csak nem vettem eddig észre. A rák egye meg.
- Szerintem bármi elkerülhető, akár a mi beszélgetéseink hosszas sora is. - jegyzem meg, mintegy mellékesen. Nem, egyáltalán nem muszáj beszélgetnünk, most éppen úgy, mint később.
S, hogy eztán egy szűk folyosóra vezet, ahol nekiáll a falnak nyomni, és ki tudja, mit csinálni - vajon taperol? -, nos... Nem tesz érte különösen, hogy a róla kialakult, alpári véleményem kicsit is jobbra forduljon. Sőt. És nem, nekem nem kellenek efféle lehetőségek, nem tőle. Ő csak hagyjon békén, én nem fogom hagyni, hogy ki tudja, miket műveljen velem. Így is jó, megéltem már pár évet, mert jobb vagyok, mint néhány sorstársam. Azok, akik képtelenek vigyázni magukra, kellően ellenőrizni magukat időnként, és sorra halmozzák a hibákat, míg végül elpatkolnak. Velem ez nem történhet meg. Ebben hiszek, mert máshogy... Máshogy nem lenne értelme az egésznek.
- Ha te mondod - hagyom rá. Nem izgat, volt-e benne hiba, vagy sem. Az elsődleges hiba ugyanis ott van, hogy megmérgezett, és nem ott, hogy mennyire (nem) szúrta el azt a mérget.
- Csakugyan. Míg itt legfeljebb kicsapnak, odakint... - nem fejezem be. Tudja ő is, mivel járhat, ha egyszer elkapják. Ha egyszer olyat tesz, amit nagyon nem kéne, de talán ha nem tesz, már akkor is mindegy, az apróságok is összeadnának valami kellően nagy büntetést. Remélem érzi a súlyát ennek ő is.
- Tévedsz. Olyan lesz, amilyenné alakítják, és amilyenné akar. - közlöm szenvtelenül. - Hárítod a felelősséget, de bárki szembefordulhat a neveltetésével bármikor, ha ráébred, hogy nem tud annak eszméivel egyetérteni, vagy csak nem érzi magát jól bennük. - a felelősség az övé, engem ne etessen. Persze, neveltetés így megy úgy, nyilván. Így aztán mindenki háríthat mindent; "megöltem valakit, van ez így, anyámat vonják kérdőre, ő tehet róla..." - ugyan-ugyan, én bérelnék cellát Azkabanba, ez ilyen egyszerű. Szép dolog a neveltetés, de túlértékelik, szerintem. Persze sok minden ragadt rám anyámtól, de... Sértene, ha azt kéne hinnem, nem vagyok több, mint amivé ő tett. Üres lennék, egy darab fa, amibe ő erővel belevert ezt-azt, és ennyi. Ezzel az elképzeléssel pedig nem tudnék együtt élni: muszáj, hogy legyek valaki, valami egyedi, nem csak egy gyári hibás bábú.
- Úgy hiszed, csak azt kerülöm, akitől félek? Nem kedvellek, mondhatnám azt is, hogy a legkevésbé sem tartom kellemesnek a társaságod, ez minden. Nincs okom keresi azt. - magyarázom, bár érzem én is, nem érdekli. Eztán azonban súlyosabb téma jön fel. Összegezzük.
Megmérgezett. Megtámadott a folyosón. Majd ezek után közli, hogy bízzak benne, mert kísérletezgetni akar rajtam? Megveszett, vagy mi? Állítom, a mérgeit is magán tesztelgeti, az mehetett így az agyára. Egy időben engem is érdekeltek a drogok, vajon azok hatnának-e rám, és hogyan, végül sose mertem igazán próbálkozni velük... Nesze, itt az elrettentő példa is.
- Az, hogy nem akarsz megölni, nem jelenti azt, hogy garanciát is vállalhatsz. Nem egy tesztelt és biztos eljárásról beszélsz, sőt, még a siker esetében sem láthatod előre a mellékhatásokat, vagy szövődményeket... - ez meg akar ölni, tiszta sor. Mellé még komplett idiótának is néz. A hülye. A fájdalomtól nem félek igazán, mármint azt hiszem. Valójában sosem féltem tőle, rettegés nélkül sétáltam bele, ha kellett, de... Azt nem tagadhatom le, hogy mások évekig ismerkednek vele, mire megtanulják elviselni. Nem tudom, én képes lennék-e, ha egyszer, véletlenül mégis megismerném az érzést. Ennek ellenére is, valahol mélyen érdekelne... Valahol mélyen betegesen vágyakozom rá, hogy érezzek, hogy normális legyek, hogy... Igen, hogy igent mondjak neki. Csináljon bármit, csak vezessen eredményre. De nem, nem tehetem. Neki nem, mindaz, amivel megalapozta a viszonyunkat, nem engedi, hogy belemenjek. Eszemnél kell, hogy legyek, mint szinte mindig. Ez a pillanat sem kivétel.
- Valóban nem. Egy olyan lehetőséget ajánlasz, amelyről magad sem tudod, végül mivel járna. Egy bizonytalan és távoli célért tennél ki ki tudja, miknek, de egy esetleges, kétséges cél szerintem nem ér ennyit, attól tartok. - közlöm végül ítéletem szép lassan. Van időm dönteni? Nem, nincsen. Ha sokat gondolkodnék rajta, talán meginognék, és ezt nem engedem meg magamnak.
- Chöhh - kommentálom következő szavait, sejtetve, mennyire értek egyet azzal a "szórakozással". Mást inkább nem is mondok. Nem, ő sem köszönné meg, ha mondanék. Meg a végén megint ezzel az alpári dologgal jönne... Tahó. Lányoknak nem mondunk ilyeneket, tudhatná.
Ami pedig a függőséget illeti... Számomra az is külön kockázatot jelent. Mármint, szedjek valamit, életem végéig, rendszeresen, aminek ismeretlenek a mellékhatásai, szövődményei? Lehet, hogy egy-két hét alatt semmi bajom, de két hónap múlva meg... De ő ezt vagy nem érti, vagy nem érdekli. Inkább az utóbbi, ha tippelnem kéne. Engem se érdekelne, ha őróla lenne szó.
- Mi? - pislogok rá eztán hirtelen, kissé értetlenül, de persze, igaza van. Miért nem lepődöm meg valójában? Reméltem, hogy hallgat magától, mert tudja, tudnia kell, hogy mire kérem, és hogy miért. Neki is biztosan éreznie kell, mi történne, ha eljárna a szája, hogy mit veszíthetnék én... De valójában érthető, hogy magára gondol. - Én is hallgatok a dolgaidról, amiket a Roxforton kívül művelsz. - vonom meg a vállam - Egyébként sem akarnád, hogy bajom essék... Hiszen azzal garantálnád, hogy soha nem kísérletezhetsz rajtam. A te érdeked is az, hogy békében túléljek, minél tovább, reménykedve, hogy egyszer meggondolom magam. - egy fél pillanatig hallgatok, tán látja is, hogy valamit még hozzá akarok tenni, hogy meg akarom kérdezni, mit akar, de nem... Inkább hallgatok. Ha azt látja, bármit megtennék érte, neki, akkor visszaélne vele. Így is vissza fog, nem segíthetem még jobb alkupozícióba. Egyelőre hallgatok tehát, legalábbis ez ügyben. Inkább következő szavaira felelek.
- Valóban nem kell. - legalábbis nem szükségszerűen, de... Nem tudom, szeretném megfelelően használni a magam különcségét például, csak időnként magam sem tudom, jó úton járok-e. - De. - felelem hát szavaira tömören és halkan, jelezve, nagyon is érdekel. Mást nem mondok, nem fogom bizonygatni. Felhoznom sem kellett volna, ezt jelzem is, de felel mégis, és ez valahol azért jól esik. Még akkor is, ha nem ismerném be neki.
- Igen de... Ez nem olyan egyszerű. Úgy értem, mások érzik, másoknak ez fáj, vagy örömet okoz, velem legfeljebb csak úgy megtörténik egyszer, és megyek tovább. Miért érdekelne? Mármint, mi jelentősége lesz? Úgy értem, nekem nem tudna adni senki semmit, én pedig... Neki gondolom jó lenne, mármint azt mondják, a fiúknak mindig jó... - nem vörösödöm el, remélem, de azért kicsit kínos a téma, főleg, hogy éppen vele társalgok erről. Jó ég. - Még akkor is, ha fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, hogy a másiknak jó, vagy jobb legyen. Vagy csak ne vegye észre, hogy tőlem bármit csinálhatna éppen, nem lenne másabb. - éppen ezért... Na és? Mármint, mit számít nekem, épp ki az illető? Ez nagyon bizalmas dolog, legalább annyira, mint maga az aktus. Belsőséges dolog két ember között, de ha én sose tudom megélni igazán, akkor számomra logikus módon nem annyira belsőséges - így nem is veszíthetek vele. Ez az én logikám, de figyelek szavaira. Elfintorodom, de nem azért, emrt megbántana. Talán ő is látja, tudja, hogy a szavai egybecsengenek önnön gondolataimmal, legalább részben, itt-ott.
- Sokaknak nem számít az ilyesmi, pedig éreznek, nem? - próbálkozom lassan, majd csak felsóhajtok. - Ha bárki is elvenné, mivel lennék kevesebb? Miért érezném magam úgy, hogy összetörök lélekben? Úgy értem, nem érezném, nem tűnne fel. Ha ez egyszer változna, akkor az aktualitást élném meg, és nem azt, amit egyszer régen elszenvedtem, mondhatni. - Mély levegőt veszek, mert ezt nehéz kimondani, főleg olyasvalakinek, akire ily kevéssé tartozik a dolog - Eddig sem igazán kellettem senkinek, és mindig tartottam is a távolságot... Már egy egyszerű csók is kifog rajtam. Igen, ha kell, leélem az életem egyedül, eddig is ezt tettem. - pedig jól jönne a segítség néha, egy-két dologban, de ezt nem említem meg neki. Nem érezheti át ilyen mértékben, mennyire gyenge is vagyok valójában, azt nem engedem neki.
- Igyekszem értékelni! - vágom rá azért utolsó szavaira, leheletnyi sértettséggel. Ő... Ő igazán tudhatná, érezhetné, mennyire is igyekszem ezen, de nem megy, tényleg nem. Talán ha lesz valakim, aki majd szinté tud erről, ő mag elfogadja, és értékeli. Végső soron... Miért ne lehetne egyszer egy lelki társam, aki aszexuális? Vagy, aki az ilyen, bábszerűen érzéketlenekre bukik? Nem lehetetlen, nem? Eztán azonban elfordítom róla tekintetem, mert én is tudom, hogy nem számon kért az imént, mégis úgy támadtam le, mintha legalábbis a világ legsértőbb mondatát sikerült volna megfogalmaznia. - Előbb-utóbb talán lesz, aki ezt elfogadja, és én tényleg igyekezni fogok. - igyekezni. Persze. De amiről én beszélek, az akaratlagos igyekezet, egy látszat produkálására, és nem a valóság. Leképezem azt, amit másokon látok, és nem pedig valójában értékelem az ilyen dolgokat.



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2015-01-02, 18:48

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Bármily hihetetlen is, én tényleg meg vagyok elégedve saját magammal, az életemmel, a képességeimmel. Elég jónak tartom magam ahhoz, hogy remekül éljem majd tovább az életem, és hogy akadnak-e hibáim? Ha elvétve igen, akkor azokat is van időm szépen lassan kijavítani.
- Nem fogok gyerekesen viselkedni és azt mondani, hogy nincs igazad, mert kezdek belefáradni a veled való beszélgetésbe. – úgyis csak megismételné önmagát, hogy neki van igaza, szóval minek menjek bele? Hagyjuk, nem számít… És mint hallom, másokkal kedvesebben viselkedik, bár ezt őszintén szólva nehezen nézem ki belőle. Nem tartom alapvetően túl kedvesnek és érdekesnek sem, az egyetlen dolog, amiért most vele beszélgetek az a betegsége, nem más, egyébként úgy néznék át rajta, ahogy sokan másokon, még egy pillantással se méltatnám.
- Van valami, amihez mégse elkerülhetetlen az, hogy mi ketten beszélgessünk és kicsit jobban megismerjük egymást, nemsokára pedig megkapom a választ, hogy megéri-e számomra a dolog. – nem fejtem ki bővebben, még nem árulom el azt, hogy mit akarok tőle, majd idővel, addig meg maximum gondolkodhat, már ha képes rá. Rákérdezhet egyébként, de tényleg semmit se fog elérni vele, a válaszom nem fog megérkezni hozzá, csak némi idővel később, majd úgyis megtudja. Bejutunk tehát a szűk folyosóra, ott pedig megkezdem édes kísérletem, melybe nem volt beleszólása, és nem is lesz soha. Ha én akarok valamit, hát megteszem, elveszem, erővel, ha kell, de még úgy teszek, mintha lenne lehetősége. Ha el is utasít, idővel úgyis ő fog majd eljönni én hozzám. Nem biztos, hogy most, hogy pár éven belül, de ha a magány és az érzéketlenség már túl sok lesz neki, akkor fel fog keresni engem.
- Mint mondtam, nem volt hiba a méregben. – ismét nem fogom feleslegesen bizonygatni, ő is tudja, hogy működött, látszottak a nyomai, így nem is értem, hogy miért akarja ily nagyon letagadni, csak saját magából csinál hülyét, de csak tessék. A következőkre viszont csak felvonom szemöldököm és ez után egy lemondó sóhajjal csóválom meg fejemet. Ettől továbbra se lesz nőiesebb vagy szimpatikusabb, nem is értem hogy egy ilyen szép lány hogy képes így beszélni, ilyesmiket mondani, mert igen, ez jelen pillanatban a legnagyobb problémám vele.
- Nem csak a Roxfort létezik cicám. – nem csak itt szoktam kipróbálni a mérgeimet, de ennél többet nem érzem úgy, hogy kellene mondanom, már így is túl sok információt tudott meg a dolgaimról, ennyi most elég lesz. – Mindenki olyan lesz, amilyenné alakítják. A szüleimnek panaszkodj, ha nem tetszik az eredmény, amivé lettem. – mutatok egy pillanatra végig magamon. Nem azért vagyok ilyen, mert én ezt az utat választottam, nekem se volt választásom, de már megbékéltem a Sorsommal, tudom, hogy mi a kötelességem, hogy miért élek, hogy miért születtem. Ez az, amit neki is tudnia kéne, ha vinni akarja valamire az életben.
- Ha kínosan érintene, tennék érted. Te pedig ha nem félnél tőlem, nem kerülnél. – rövid válasz, már nincs kedvem ezekhez a témákhoz, idejét látom rátérni a lényegre, arra, amiért most én is itt vagyok és rá pazarlom az értékes perceimet. Ő persze élből elutasít, bele se gondolva abba, hogy milyen jól járhatna, én pedig vagyok oly kedves, hogy segítek neki. Mégis, fél, retteg a kísérletektől, ezt már most tudom, ezért kezd el magyarázni nekem arról, hogy milyen sokan belehalnak. Igaza van, nem kevés ember és állat halt már meg a kezeimtől, főleg régen, amikor még tapasztalatlan és kíváncsi voltam, de talán rá vigyáznék, az egyik értékes kis kincsem lenne, amíg érdekes maradna a számomra, természetesen. Utána dobnám ki, mehetne a kukába, de ezt az információt nem osztom meg vele, nem vagyok hülye, bármennyire is annak szeretne nézni.
- A kockázatokat vállalni kell a szent cél érdekében, de nem akarlak megölni és biztosíthatlak, hogy élve megúsznád a kísérleteimet, ahogy arról is, hogy sikerülne. Azt nem állítom, hogy nem éreznél fájdalmat idő közben, de az egyébként is a kísérlet része lenne… - hogy miért vagyok ennyire biztos a dolgomban? Ismerem magamat, a határaimat és addig nem nyugodnék, amíg nem sikerülne. Évekbe is telhet, természetesen, de ő addig kiélvezhetné csodálatos társaságomat, mert nem kevés alkalommal kéne velem lennie, a közelemben.
- Nem állítottam, hogy erőszakot alkalmaznék, ha nemet mondasz. Egy lehetőséget kaptál Odessa, egy olyan lehetőséget, amelyre talán soha életedben nem lesz példa. Nem azt mondom, hogy azonnal válaszolnod kell, de a végtelenségig nem fogok várni! – ha ismerne, ha ismerné a családomat, akkor sejthetné, hogy miért mondom ezt. Piton professzor is remek méregkeverő, mégse hiszem, hogy annyi kísérletet élt volna át és csinált volna, mint én magam, hogy olyan dolgokkal találkozott volna, mint a Mortensen család. Hatalmas könyvtárunk van régi feljegyzésekről, remek laborunk és sok pénzünk, képes lennék rá, érzem, tudom és akarom is, de egyelőre még úgy tárom ezt elé, mintha lenne választása, pedig nincs. Jól érzi… Én türelmes vagyok, így meglehet, hogy a Roxfort után kapnám el és vinném el magamhoz, de ő se akarhatja, hogy szó szerint kísérleti patkányként éljen, hogy egy ketrecben kelljen élnie, amikor éppen nem veszem hasznát. Szóval ő is jól járna, ha inkább a kellemesebb utat választaná, az még némi szórakozást is jelentene a számomra.
- Semmi se garantálja, de nem volt ilyen tervem. Mindenesetre köszönöm az ötletet, megfontolom más esetében, még egészen érdekes szórakozást nyújtana. – hümmögök fel kissé, de más választ nem adok. Nincs garancia, meg kell előlegeznie a bizalmát. Mégis mit adhatnék? Nem fogok esküt tenni neki, azt elfelejtheti. Egyébként is, ha elkészül ez a szer és hatni is fog, ő pedig élvezné a használatát, önmagát szoktatná rá, hogy mindig érezhessen, hogy a betegsége ne jelenjen meg ismét. De ennyiből egy szívbeteg vagy egy cukorbeteg is függő, beveszik a gyógyszereiket, hogy életben maradjanak. Na de térjünk rá a hallgatásra…
- Valóban? És miért? Mit adsz a hallgatásomért cserébe? – kérdezek rá kíváncsian, miközben érdeklődve fürkészem arcát. Valamit valamiért és eddig nem volt éppen kedves velem, se pedig együttműködő. Miért kéne hát hallgatnom? Tudom egyébként, hogy mivel járna az, ha kiderülne a kis titka, hogy akár meg is ölhetnék, pusztán szórakozásból. Többen kipróbálnák, főleg a Mardekár házból, hogy vajon tényleg nem érez-e semmit és előbb-utóbb meghalhatna. Veszélyes ez a számára, ő pedig tisztában van azzal, hogy milyen információ birtokába jutottam ezen a napon.
- A különcség nem feltétlenül kell, hogy negatív dolog legyen az életedben. – kezdek bele, hiszen én magam se vagyok átlagos, ezt láthatja rajtam, ahogy látta eddig is. Sokan már a külső miatt elítélnek, én pedig ilyenné váltam, ilyenné alkottak és szüleim tökéletes kis művévé váltam.
- De nem hiszem, hogy őszintén érdekel Téged az, hogy mit gondolok erről. – végül mégis csak felelek, hiába integet, hogy nem fontos. – Szerintem nem ártana átgondolnod néhány dolgot, mert bár most a te elgondolásod tűnhet logikusnak és megfelelőnek, ha megtörténik a dolog, lehet, hogy rájössz arra, hogy tévedtél, utólag pedig nem tudod már visszacsinálni. – csak egy jótanács tőlem, mert képes vagyok ám erre is, hogy normálisan kommunikáljak valakivel. Lehet, hogy ő hülyének néz és őrültnek tart, de elég nagy intelligenciával rendelkezem, máskülönben nem lennék képes oly sok mindenre és nem jöttem volna rá Odessa titkára se.
- A női lélek igazán érzékeny, te pedig tapasztalatlan vagy, minden téren. Azzal, hogy ilyen betegségben szenvedsz, nem látsz tisztán, de ha teszem azt elvenném a szüzességed, lehet, hogy közben jönnél rá arra, hogy mekkora hibát követtél el, hogy mégis számít és ott törne apró darabokra a lelkivilágod. Talán tényleg nem érzel semmit, de mit gondolsz, lehet így élni? Képes lennél úgy leélni az életedet, hogy mindent csak tettetsz? És szerinted kinek kellenél úgy igazán, őszintén, hogy nem vagy képes átélni azt, amit adni akar? – végül ismét elé lépek, de nem fenyegetően, miközben finoman érintem meg arcát, simogatóan, lágyan… - Egy aprócska, kedves gesztust se tudsz értékelni, mert nem érzed. – úgy mondom ezeket, mintha ő nem tudná, mintha ő nem lenne tisztában saját életével. Ez után engedem le kezem, majd vállat vonva lépek vissza a falhoz. Felőlem még beszélgethetünk, nem sietős a távozásom, de minden egyes perccel, amit velem tölt, nekem ad lehetőséget arra, hogy rávezessem a helyes útra, hogy igent mondjon nekem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-26, 21:09


Cornelius & Odessa


Felhúzom orrom. Ha akarna, se tudna olyan lenni, mint én, mert alapvető tapasztalatai nincsenek meg, amik nekem igen. És persze másfélék pedig megvannak, amik nekem soha nem is lesznek. Ha belegebed, sem tudna olyanná válni, int én, és hát persze, hogy nem is akar. De, hogy meg lenne elégedve önmagával? Ugyan...
- Mindenki elégedetlen így vagy úgy. - közlöm szenvtelenül. Az már mindegy, hogy mivel nem elégedett, vagy kihez akar hasonlítani, egyáltalán akar-e valakihez is, vagy csak a tény adott, hogy valami nem tökéletes. Ez már az ő dolga. - Kedvesebben beszélek azokkal, akik megérdemlik. - közlöm hűvösen, hangyányi sértettséggel a hangomban. Alpári? ÉN alpári?! ÉN?! Kikérem magamnak, téved. Sőt, inkább csak szándékosan sérteget. Persze, nem vagyok tökéletes, nyilván, na de mégis, alpári...?! Na jó, talán nem a legszebben fejeztem ki magam, de lehetne rosszabb, nem?
Igaz, nem kifejezetten akarok megfelelni - nem neki, legalábbis, mégis zavar valahol, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Pedig ami azt illeti, én csak egy dolgot akarok tőle: maradjon tőlem távol. Akkor meg nem mindegy, mit gondol rólam? Én se értem magam, miért zavar ennyire, mások esetében is, ha kifejtik, hogy nem felelek meg az elvárásaiknak. Olyan, mintha nem tudnék megfelelni. Pedig aligha erről van szó...
- Valóban nem. - értek egyet vele. Nem ismerem, de amit eddig megismertem belőle, az nem adott rá okot, hogy mélyebben is meg akarjam ismerni. Márpedig vannak emberek, akik az első pár perc alatt bebiztosítják maguknak, hogy ne akarjam őket megismerni, és tegyük hozzá, egyáltalán nem kell mindenkit ismerni, és mindig mindenkivel jóban lenni. Nem ismerem őt, na és? Ő se engem, szóval mi itt a gond? - Nem látom, ezen miért is kéne változtatni. Ha egyszer úgyse különösebben akarjuk megismerni egymást, nem igaz? - mert, hogy nem akarjuk, és remélem, ebben egyetért velem. Mert szerintem őt se érdekli különösebben, milyen vagyok, vagy milyen nem.
Felhúzom orrom. Már én is tudom, hogy nem fojtogat, de ez nem jelenti azt, hogy bíznom kéne benne. S ahogy elengedi torkom, s hallom szavait...
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez most az ötórai teázás. - felelem lesajnálóan, éreztetve, hogy csak szóljon, ha én tévedtem el, és majd moderálom magam; mint egy amolyan úri lány. Aki amúgy vagyok, csak soha nem tudtam igazán megtapasztalni, mert egyfelől az apám megpattant, másfelől meg az anyám is azzal volt megáldva, hogy belőlem valami átlagosat faragjon, és nem törődött azzal, hogy igazán nemesnek tűnjek. Pedig aranyvérű vagyok, mellékesen. Sajnos, esetemben ez tényleg leginkább mellékes részlet.
- Hát persze, tökéletes... Mégis besült. - jegyzem meg gunyorosan. Mert, hogy nem hatott, lám-lám. - Ó, értem. És, kinek engeded ezért, hogy seggbe nyomjon, hogy még nem csaptak ki? - kérdem fagyosan, éreztetve, az, hogy csak úgy megmérgez fűt-fát, talán mégse tartozik a mindennapos dolgok közé. - Egyébiránt nem tudom, mégis mit képzelsz magadról, de segítek; mások megmérgezése a legkevésbé sem tartozik a szokványos, vagy az elfogadható dolgok közé. - közlöm hűvösen, sejtetve, jobb, ha átértékeli eddigi életét, és ha mást nem, engem békén hagy. A többiek amúgy nem izgatnak annyira, de ezt sejtheti ő is szavaimból is talán.
Ajkaim megrezzennek szavaira. - Csak nem kínosan érint? Pedig nem a legjobb stratégia, amit követsz... Nem érdekel a célod, de jegyezd meg, én nem félek tőled. - vetem oda azért, habár talán mostanra már ő is sejti, engem nehéz igazán megrémiszteni. Vannak dolgok, amiket nem szeretnék, amik nem illenének bele a jövőképembe, vagy a jelenbéli terveimbe, de igazán kevés dolog ijeszt meg. Ő nem tartozik ezek közé, szóval jobb lesz, ha esetünkben inkább ő kerül engem.
Eztán végre elereszt. Ideje volt, ha hamarabb megteszi, alighanem nekimegyek. Most... Most már nem, csak állok ott, és nézek rá, kissé bizalmatlanul, miközben csuklóimat, ujjaimat mozgatom, masszírozom át kicsit. Nem biztos, hogy szükséges, de fene tudja, így egyszerűbb.
A felvetésére elfintorodom, s arra, hogy burkoltan, de hülyének nevez.
- Akkor próbálj meg Te is gondolkodni egy kicsit. Nehéz lesz, de talán sikerül. Adott mondjuk száz beteg. A kísérlet végére egynehány elpatkol, de megvan a gyógymód - megérte az áldozat? Persze. - Talán már kezdi sejteni, hova akarom kivezetni a gondolatmenetemet, de azért folytatom, had érezze, nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek be akar állítani. - Azonban ha van egy darab alanyod, akkor semmi sem garantálja, hogy ő még élni fog, mire meglesz, amit keresel. Vagy, hogy egyáltalán meglesz... Ez csak azt jelenti, hogy fájdalmas vagy hosszadalmas kísérleteknek vetnéd alá, és vagy lesz valami eredmény, melyből ő is profitálhat, vagy ha mást nem, legalább megszenvedi a paktumot.
Eztán azonban felszalad szemöldököm.
- Szóval nem kérsz semmit, feltéve, hogy önként adom magam. Tehát, arra kívánsz célozgatni, hogy ha nem adom magam önként... Úgy erőszakot kívánsz alkalmazni? - kérdem fagyosan, érezheti, hogy itt csak egy jó válasz van. Ha nemet mondok, az nem, méghozzá olyasféle, mait jobb, ha elfogad és kussol. - Másfelől... Mi garantálná, hogy nem csak rászoktatsz egy szerre, hogy egy-két napra rá már a padlón kússzak, sírva, hogy ugyan, add meg nekem a következő adagomat...? - kérdem szenvtelenül. Persze nálam nehéz az ilyesmit kiváltani, de sose tudni, ez a kísérlet lényege, nem?
Ráadásul van itt még valami. A többiek kiskoruk óta ismerik a fájdalmat, hozzászoknak, megerősödnek, és megtanulják bizonyos mértékig elviselni azt. De én... Mi a garancia, hogy én el bírnám viselni a legfinomabb érintést akár? Honnan tudja, hogy tapasztalhatnék gyönyört...? A kisgyermekek is hogy szenvednek egy eséstől is... Nem vagyok benne biztos, hogy a valóságban nyernék ezzel a lehetőséggel. Bár érdekelne, kíváncsi lennék rá, legalább egyszer, de... És itt van ez a fránya de.
Azonban van még itt egy apróság.
- Ha nemet mondok, akkor is hallgatnod kell - közlöm. Attól, hogy az év lehetőségét nem fogadom el, mert... Nos, részben azért se, mert nem bízom benne, ezt elkúrta, de... Szóval neki ettől függetlenül is hallgatnia kell rólam.
- Nekem ezek a dolgok nem jelentenek semmit. Soha nem is jelentettek igazán. Csak... Talán mégis az én értékrendem hibás, nem mindenki másé, hm? - eztán elhallgatok. Ezeket nem vele kell megbeszélnem, még véletlenül se, egyfelől, mert nincs hozzá köze, másfelől, mert nem érdekli, harmadrészt mert úgyse tud rá mit mondani, hisz mit mondhatna? Épp csak... Megörültem, mert nincs más, akivel ezeket megvitathatnám, azt hiszem, elragadtattam magam. Legyintek is hát inkább, jelezve, hagyja csak, nem várok választ.



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-20, 19:35

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Nincs kedvem tovább ragozni ezeket a szavakat, szóval hiába utalgat továbbra is arra, hogy megüthetem a bokámat, már teljesen hidegen hagy, így nem is kap több feleletet tőlem, higgyen akkor azt, amit csak szeretne, ha neki ettől könnyebb vagy jobb lesz. Rám vár más, amit még ki kell derítenem, a felesleges szócséplés ideje pedig talán már lejárt.
- Soha nem is akarok olyan lenni, mint te. Tudod, bármily meglepő is lesz a számodra a tény, de én meg vagyok elégedve magammal. – mind a külsőmmel, mind a jellememmel, tehát mindennel, igen. És hogy milyennek kéne lennie? Mi állna jól neki? Most komolyan választ várna erre?
- Nem hiszem, hogy őszintén érdekelne, ahogy engem se, de kezdetben annyit tanácsolok, hogy beszélj kissé kedvesebben és szebben, ne ilyen alpári módon. – mert én annak tartom már mostani megnyilvánulásait is, cseppet sem nőies, én pedig egy nőtől ennél több kifinomultságot várok. Előkelő vagyok, bármilyen hihetetlen is lehet ez egyeseknek, így nem adom lejjebb az igényeimet, tudom, hogy majd lassan nekem is találnom kell magamnak egy párt, egy hozzám tökéletesen passzoló lányt, hiszen a családunk nevének fent kell maradnia, ahhoz pedig szükségem van a gyengébbik nemre is. Bár még van időm, de a választék nem túl nagy, sajnálatos módon.
- Csak érezteted velem, bár talán van némi okod rá, mégse ismersz engem, közel se. – pedig még hasznos lehetnék a számára, de erre térjünk ki egy kicsikét később, majd ha bizonyosságot nyer elképzelésem. Magammal hívom tehát, ő pedig jön, engedelmesen, ahogy elvárom tőle, így a beszélgetést már egy szűk folyosón folytatjuk. Testem az övének nyomul egy időre, de minderre csak addig van szükség, amíg kiderítem azt, amit oly nagyon szeretnék. Bár hallom szavait, mégse hiszek már neki, nem érdekel, hogy mit mond, hogy milyen fáj szavai alapján, így inkább végrehajtom a tesztet, mely tökéletes lesz és úgy hiszem, hogy túl sokáig ő se lesz képes titkolni előttem az igazat. Nem fojtogatom, kap levegőt, csak kezem van a torkánál, de nem sokáig már, felesleges tovább ily közel tartanom őt magamhoz.
- Látod? Már megint nem beszélsz túlságosan nőiesen… - csóválom meg a fejem, majd finoman emelem fel egyik ujjamat. – Másfelől, soha se hibázok! Az a méreg tökéletes volt, mivel már teszteltem te előtted is. Ahhoz pedig nem sok közöd van, hogy mit miért teszek. – hiába ő volt az egyik áldozatom. És hogy miért kerülnek? Igen, tudom, hogy félnek tőlem, de féljenek csak, majd lesz olyan, aki nem így tesz, számomra is akad valaki, de nem vágyom arra, hogy oly hamar megtaláljam, ráérek én.
- Ez Téged nem érint, hogy engem ki kerül vagy ki nem. – jelzem felé, hogy én lezártnak tekintem a témát, hiába lovagolna rajta tovább, nem fog vele semmit se elérni. Na de végül eleresztem, majd egy olyan szó hagyja el ajkaimat, amelyet szinte mindenki negatívan értelmez. Van rá ok, persze, de most nincs… Mégis, nem szólok azonnal közbe, hagyom kibontakozni, mondja csak el azt, ami benne van.
- Igazán édes vagy, amikor fenyegetőzni próbálsz Odessa, de mondd csak, néha nem akarod egy kicsikét az eszed is használni? – mutatok is kobakja felé, majd ez után túrok bele hosszú, fehér tincseim közé. – Te semmit se tudsz rólam, nem ismersz engem, de a Mortensen család híres a kísérleteiről. Persze olyanok is akadnak közötte, amikre most te utaltál oly kedvesen, én nekem is volt részem bennük, de szerinted egy kísérlet eredménye csakis rossz lehet? Gondolj csak bele a betegségek gyógymódjaiba… - itt már elkezdem elültetni a bogarat a fülébe, de nem kell aggódnia, most nem hagyom félbe mondandómat, folytatni fogom.
- Ahogy a vérfarkasok is megszelidíthetőek némi bájitalnak hála, úgy mit gondolsz, oly lehetetlenség lenne akár csak ideiglenes gyógymódot találni a te problémádra? Gondolj csak bele… ha meginnád a bájitalt, egy időre normális ember lehetnél, érezhetnél, akár fájdalmat, akár gyönyöröket, normális életed is lenne és hidd el, én képes lennék ezt megadni neked. Nem kérek érte semmit se cserébe, nekem pontosan elegendő az, hogyha önként engeded meg, hogy segítsek rajtad, mivel a kísérletek a gyengéim, már maga a lehetőség csodálatos a számomra. – most már tudhatja, hogy mit is akartam tőle ma, csak nem kezdem rögtön ezzel, nem kezdhettem ezzel. Azzal nem áltatom, hogy örökké tartó ellenszert tudnék gyártani, az bizonyára hosszú időbe telne, már ha lehetséges volna, de időnként néhány óra… vagy akár óránként bevenni a bájitalt, mint valami gyógyszert, akkor tényleg normális lenne az élete. Nincs sok dolga, csak velem jóban lenni, engedelmesen tenni, amit mondok és persze… mindehhez nem megfelelő helyszín a Roxfort se. De még nem térek ki arra, hogy hazajöhetne velem akár a szünetre, és akkor nekikezdhetnénk a kísérletezésnek, előbb még a válaszát akarom meghallgatni, hiszen attól függ sok minden. Persze egy ilyen főzethez idő kell, lehet, hogy eleinte nem lenne teljesen tökéletes vagy rövid lenne az időtartama, de időnk van, még mindketten fiatalok vagyunk és hiszem, hogy én képes vagyok rá, a kérdés az, hogy ő elhiszi-e ezt vagy hogy egyáltalán merné-e kockáztatni, merne-e érezni, ha meglenne rá a lehetősége.
- Nem szándékoztam nagy dobra verni, hiába nézed ki ezt belőlem. Mint mondtam, más terveim vannak veled, a kérdés az, hogy élni fogsz-e a lehetőséggel. – nem fogok örökké várni rá, nem segítek neki a végtelenségig, amikor majd eldönti esetleg a jövőben, hogy jó, mégis csak beadja a derekát. Most kell válaszolnia, ezt pedig szerintem mondanom se kell neki, tudja ő magától is.
- Ezt neked kell tudnod, hogy neked mi mennyit ér meg. – tőlem ne várjon más választ. Nem vagyok nőből, hogy átérezzem a helyzetét, de éppen az előbb ajánlottam fel neki a lehetőséget, melynek hála érezheti… igen, érezheti, sőt, élvezheti is a szexet. Persze én lennék az, akitől megkaphatja a bájitalt időről időre, kötve lenne hozzám, nem tudna szabadulni talán soha, de mindennek ára van, méghozzá nálam nem is kicsi.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-16, 02:01


Cornelius & Odessa


Ahogy a tökéletességemre tér ki, sértetten húzom fel orrom. Nem, nem vagyok tökéletes, sőt, nagyon nem vagyok az, de erről sem ő, sem más nem tud, nem is tudhat, így igazság szerint kívülről tekintve legfeljebb annyira lehetek tökéletlen, mint a nagy átlag - szóval megközelítőleg sem annyira, mint mondjuk ő.
- Mi gond is lehetne, hm? Ugyan, nem akarsz ártani nekem, egyfelől már megtetted volna... Másfelől te is tudod, hogy van, ami nem maradna következmények nélkül. - felelem hűvösen. Hát minek néz ez engem? Tőlem aztán csináljon, amit akar, de lám, csak az időt húzza, nem mást. Pofázni én is tudok, nagyszerű, de amikor a tettekről van szó, lám, mégsem tesz semmit. Akkor meg nekem ne pofázzon itt arról, hogy ő milyen istenadta tökéletességgel rendelkezik bárkihez képest is, mert amiről magyaráz, az nem több, mint beképzeltség. Az meg nem olyan ritkaság, nem kell túl messzire menni, hogy találj valakit, akire jellemző.
Következő szavaira nem is felelek tehát, mellébeszél, magyarázza a semmit, nem is érdekel már olyan nagyon. Tőlem magyarázza csak, hogy tud valamit, amit majd egyszer elárul nekem is, talán most, talán nem, így misztifikálni én is tudom, hogy fingottam, például. Talán elmondom, talán nem, talán most, talán máskor, na, egyből érdekel mindenkit, nem? Aztán amikor kiderül, miről volt szó, valahogy mégse tűnik már olyan fontosnak, vagy érdekesnek. Márpedig ha fontos, érdekes lenne, akkor nem így tálalnám, ha pedig titokban akarnám tartani, egyszerűen nem beszélnék róla - semennyit sem. Ilyen ez, de lehet, én gondolok túl sokat már megint.
- Hát persze, hogy nem vagyunk egyformák. Sose lehetsz olyan, mint én... - puffogom, majd csak sértetten elhúzom ajkaim. Nyilván ő végletekig laza és nyugodt lenne a helyzetemben, sőt. Hát hogyne. És, hogy nem áll jól?! Na ne szórakozzon velem! - Nem áll jól? Gondolod, töröm magam, hogy tetszem neked? De kérlek, mond, mi állna igazán jól? - kérdem szenvtelenül. Valahol érdekel a válasza, mert talán mondhat olyat, ami máskor, másnál jól jön. Hogy neki nem tetszem, legalábbis nem így, az nem érdekel, nem is akarok tetszeni neki. Hát ki ő nekem, mégis? Jobban örülnék, ha olyannyira nem tetszenék neki, hogy elhúzna a fenébe.
De nem megy, sőt, még a ruháimat is szaggatja. Hát, nem túl kedves, a legkevésbé sem lovagias úriember viselkedés, fogalmazzunk így. És akkor én legyek kedves, meg megértő? Na szép, de hol van mindez az ő részéről? Elvárni, követelni bezzeg tudna, azt látom. Na remek, csakhogy én meg ezt nem szeretem, így még kevésbé akarok megfelelni neki.
És, hogy ennyire gyűlölném-e? Nem. Őszintén szólva félek tőle. Félek, mert a múltkori mérgezés... Félek, hogy valamit megsejtett, és nem tudom, mi lenne akkor. Persze nem hiszem, vagy nem tudom, remélem, de... Szóval igen, pokolian örülnék, ha elfelejtene engem, vagy ha simán csak eltűnne innen, a közelemből, mindegy, hogy miért.
- Mondtam én, hogy utállak? Szimplán tele vagyok rosszakarattal, meglep? - kérdem csak színtelenül, némileg gunyorosan. Igazából nem is tudom, mi lenne a legjobb. Ez a bizonytalanság talán hozzájárul, hogy hagyjam, hogy felsegítsen, és bekísérjen abba a bizonyos szűk folyosóra. Minő hiba...
S, ahogy a falnak présel, hát az tényleg fáj. Mármint nem érem, persze, hogy nem, de láttam, hogy megütöttem magam, és, hogy biza nyoma maradt, kizárt, hogy ne fájna. Mármint, kéne fájnia.
- Mi?! - hördülök fel kérdésére. Nem tetszik a kérdés. Nagyon nem, rosszat sejtet. - Lassan mindenem, ha már így kérdezed, de főleg az oldalam, úgyhogy leszel oly kedves... - rántok magamon még egyet, s rúgkapálok tehát, persze hiába, igazából ezt sejtettem én is, ebben a pózban láttam előre, hogy kár a gőzért, de azért én megpróbáltam. Még egy-két elkeseredett rúgás, majd ellazítom magam. Oké, semmi vész. Úgyse tehet velem semmit.
És még, hogy ne ellenkezzek, nem bánt? Hát könyörgöm, épp megfojt! De mire ezt kimondom, én is rájövök, hogy nem. A hangom simán jön, gond nélkül - nos, igen. Legközelebb ezt jó lesz tesztelni, mielőtt kibököm, azt hiszem. Ráadásul egyre inkább tudattá erősödik a gyanúm: tudja. Mindent tud... Mit mondhatnék erre? Mégis, hogy tudnám most már meggyőzni, hm? Lázasan zakatol ezen az agyam, de azt hiszem, vesztésre állok.
- Még egy ok, hogy elengedj, és ne húzz fel még jobban - felelem a szavaira halkan, izmaim teljesen ellazítom közben, nem tiltakozok tovább, csak várom, hogy eleresszen végre. Persze meglesz ennek még a következménye, várja csak ki... - másfelől, azt a mérget meglehet, hogy csak elszartad, van ez így, de senki se fogja megtudni, ne aggódj... - jegyzem meg neki, mert márpedig igen, ő is hibázhat néhanapján. - Egyébiránt kétlem, hogy kifejezetten kedves dolog lenne másokat megmérgezni csak úgy... Vajh miért is kerül téged szinte mindenki, hm? - kérdem gunyorosan. Mert persze, tudom én, hogy másokkal sem kedvesebb, és nekem ne merjen megint azzal jönni, hogy még én nem tetszem eléggé neki bármi miatt is.
S ahogy elereszt, leengedem kezeim, és kicsit megmasszírozom a csuklóimat, és átmozgatom ujjaim is, meggyőződve róla, hogy különösebb kárt nem okozott. E közben persze végig a kezem tanulmányozom, másképp nem látom az eredményt... Eztán azonban felpillantok rá.
- Ennél bűbájosabb leánykérést még sose hallottam, Mortensen. - felelem fagyosan. Kísérletezni, rajtam? Ó, hát igazán nem is tudom, mit mondhatnék! Legyek hálás, kedves és aranyos még mindig, vagy most már azért lassan lehetek dühös? - Kísérletezgetni szép dolog, de kétlem, hogy komolyan gondolod, hogy én leszek az önként jelentkező hülye, akiért úgyse kár, ha időközben elpatkol, vagy maradandó kárt szenved... Mert persze, velem nyilván bármit megtehetnél, úgyse érezném, nem igaz?! Hát persze, akkor velem alighanem bármit megtehetsz, hiszen szinte ezért vagyok! Sőt, lehet, nekem kéne kérni, hogy használj ki, fel, vagy ami tetszik épp, nem?! - elsötétül tekintetem, érezhetően nem nyerte el tetszésemet a megjegyzése - Akkor most jegyezd meg, lehet, hogy ha mások az élet és a halál közt lebegnek, akkor az ájulás és a földön fetrengés opciókon túl nem jut nekik más... De én még akkor is utánad megyek, és kitépem a belső szerveid, ha kell, körömmel kaparva ki őket, világos? Légy oly jó, és ne akarj velem szórakozni! - sziszegem, meg se próbálok most már tagadni: ez nyílt fenyegetés.
Arra nem hívom fel külön a figyelmét, hogy erről hallgasson, mert úgyse hinne neki senki. Jobban belegondolva azonban... Ha sorozatosan mindenki tesztelgetni akarna, aligha lennék túl boldog ettől a tudattól. Kérni tőle valamit azonban... Nem fűlik hozzá a fogam különösebben, mert ez olyan, mintha rá lennék utalva, mintha minden eddigi kísérletem, tettem, hogy elrejtsem másságom, máris egyenértékű lenne egy zsák szeméttel, amit ki is rakhatok a kukába akár most rögtön is. Mintha aláírnám, hogy nem, ha tesztelgetnének, nem lennék képes mindenkit meggyőzni átlagosságomról.
- Erről hallgatnod kell, mindenki előtt. - jegyzem meg felé.
Egy hosszú pillanatig hallgatok, és csak szemlélem őt. Igazából jó lenne, ha valaki tudná a titkom, valaki, akiben bízhatok, és aki segít nekem; aki megért, és időnkét hajlandó rám nézni, meggyőződni róla, hogy még élek, sőt mi több, nincs semmi bajom, főleg nem olyan, ami miatt holnap ilyenkorra már nem fogok élni. De... Ez az ember nem ő lesz. Benne nem tudnék bízni. Talán láthatja rajtam a tűnődést, de akárhogy is, szavai végül kirángatnak a merengésből.
- Már megadtad a választ erre a kérdésre, ami azt illeti, Cornelius. - mormolom, most már a keresztnevét használva, ez már nem az előző fenyegetés része. - Nem érzek sem fájdalmat, sem gyönyört, ha megerőszakolsz, az épp olyan, mint, ha nem erőszak lenne, valójában egyre megy. Miben is lenne más, mond? Annyira nem erőszak, ha célom van vele, például, hogy megszabaduljak valakitől, nem gondolod? - kérdem. Valójában ez... Ez komoly kérdés. Pedig nem vele kéne megvitatnom, de érdekel a véleménye, mert valójában én sem tudom, mit gondoljak. De most így gondolom, hisz később is, miféle célom lehetne? Én nem fogom élvezni soha, hogy valaki felettem lihegve rabolja az időmet, akkor meg nem mindegy, hogy az illető manipulálása, vagy eltávolítása motivál-e adott esetben? Ez nem több, mint türelemgyakorlat, semmi más. Legalábbis nekem.
Bár igaza volt még valamiben - sosem próbáltam még, szóval ez csak az elmélet, amihez így is ne megy kétségem fűződik.



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-15, 13:18

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Majd akkor szándékozom elmondani neki azt, amire rájöttem, ha már biztossá válik a számomra, de ahhoz még el kell őt csalnom innen, hogy ne ilyen nyílt helyen fogjam le, még a végén rajta kapnának és bajom származna belőle, azt pedig nem kockáztatom feleslegesen. Ahogy viszont hallom, Des-nek nagyon kinyílt a csipája, így csóválom meg finoman a fejem, a szavai pedig szépen pörögnek le rólam.
- Mert te aztán tökéletes vagy, ugye? Végtére is, most se én hiszem azt a te helyedben, hogy olyan egyszerűen ki tudok szabadulni és hogy nem lesz semmi gond. – oh, dehogynem tudok ártani neki, nagyon is, hiszen vannak dolgok, amikhez nem kell fájdalomérzet, amik oly megalázóak, hogy éppen elegendőek lennének ahhoz, hogy kikészítsem a másikat. De nem, egyelőre még nem teszem meg.
- És mit mondtam, idővel megtudod, talán percek kérdése mindez, de higgy, amit csak akarsz, végülis, nem számít. – vonom meg vállaimat, mert én belőlem akkor se fogja kiszedni ezt az információt, szeretek biztosra menni és nem kockáztatnám meg azt, hogy esetleg tévedjek.
- Nem vagyunk egyformák Des, ne várd azt, hogy én majd úgy viselkedjem, ahogy te tennéd. De miért húzod fel ennyire magad? Tudod, nem áll igazán jól… sőt. – egyáltalán nem szimpatikus ez a viselkedés, kezdi érdeklődésemet veszíteni, de azért a fájdalomérzetét még kiderítem, mielőtt elereszteném a madárkát, mert nem szándékozom mindent egy alkalomra hagyni, érezze csak a félelmet irányomban, próbáljon meg kerülni, csak bátran, én pedig lépésről lépésre fogok játszadozni vele. Időnk van. Végül az újabb átok is elhagyja számat, így szakadnak el a ruhái a lánynak, majd ez után tudom meg azt, hogy mi mindenre nem lenne képes azért, hogy eltűnjek a közeléből.
- Hát ennyire gyűlölsz? Mivel érdemeltem ezt ki? – őszintén érdekelne, mert oly sokat még nem ártottam neki. Mindenesetre ő tudja, hogy mi éri meg neki és mi nem, de ha ilyen könnyen adná magát, mindjárt érdeklődésemet veszíti ez is. Eddig se érdekelt különösebben olyan szinten, ahhoz még nem találom eléggé egyedinek, de ez a stílus… nem, nálam ez nem nyerő, örülhet. Mégse áll szándékomban megosztani vele gondolataimat, még a végén örülne neki. Ideje viszont a tettek mezejére lépni, így nemsokára már egy szűk járatba kerülünk mi ketten, ahol nem vagyok rest szinte azonnal elkapni a kicsikét és a falhoz nyomni. Fáj neki? Valóban? Én ebben nem vagyok olyan biztos.
- Akkor mondd csak el, hogy hol fáj és mi! – nézek bele igen csak kihívóan a szemeibe, csak tessék, csiripeljen nekem nyugodtan. A taposással semmit se ér, de a pofont azért érzem és bár kellemetlenül kéne, hogy érintsen, különösebben nem hat meg, kaptam én ennél már rosszabbat is. Bár én érzem a fájdalmat, de elég jól tűröm, hiszen a saját szüleim kísérleti patkánya voltam egy ideig… Nem csoda, hogy némileg valóban őrültté váltam. Lefogom tehát, nem törődve sopánkodásával és mivel testemmel is nekifeszülök, így hiába rúgkapál, nem ér el különösen sokat vele. Ahogy ellazul, úgy se eresztem el, nem veszem be az ilyen könnyed trükköket, de ha nem ellenkezne ennyire, egyszerűbben is kideríthetném azt, amit akarok.
- Van, aki engedné, igen, de most nem az a lényeg. Ne ellenkezz ennyire és hamarabb végzünk, nem foglak bántani! – ez akár egy ígéretnek is hangozhat, így kezem végül torkára kerül, de nem bántom, ahogy azt mondtam, ő mégis, azt hiszi, hogy igen. Nos… ez volt a következő teszt, de most már biztos vagyok elképzelésemben.
- Csak megérintettem a nyakad Odessa, nem fojtogattalak. – közlöm vele higgadtan, majd nemsokára már arcára tér át kezem, így jelzem felé azt, amire rájöttem. Tessék, itt a nagy titok, amire még az alagsori folyosónál oly kíváncsi voltam.
- Hiába mondasz bármit, mindketten tudjuk, hogy nem érzed a fájdalmat… és talán a gyönyört sem. Már a múltkor sejtettem, amikor megmérgeztelek… Azt a mérget senki se tudta volna úgy viselni, ahogy te, most pedig teljes bizonyosságot kaptam. – eleresztem arcát, majd végül kezeit is, így lépek hátrébb tőle. Megmondtam, hogy nem fogom bántani. Hátamat a vele szemben lévő falnak vetem, kezeimet pedig összefűzöm magam előtt, de azért figyelek ám minden mozdulatára és nagyon ajánlom neki, hogy ne próbáljon meg megtámadni, akkor lehet, hogy tényleg kellemetlen napok várnak majd rá.
- Egészen jól titkoltad eddig, őszintén meglep, hogy képes voltál erre. Nem lehet egyszerű, de… a tested rendkívül érdekes. Szívesen kísérletezgetnék rajta… - lassan végignézek rajta, ismételten, miközben most már gondosan figyelem meg testfelépítését, mintha csak keresnék rajta valamit.
- Így pedig még inkább érthető, hogy miért nem hatna meg az se, hogyha megerőszakolna valaki. Mondhatsz bármit, hidd el, lelkileg megviselne. – mást nem fűzök hozzá ehhez, úgyis hiábavaló lenne, vele nem lehet normálisan beszélgetni, egy kész vadmacskával állok szemben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-14, 02:23


Cornelius & Odessa


Elfintorodom. Velem is? Hát hogyne, meg amit még elképzel. Én nem vagyok játék, engem nem lehet ide-oda dobálni, azt csinálni velem, amit csak akar. Illetve de, megteheti, kockáztatva, hogy egyszer, amikor azt hinné, hogy biztonságban van, mert nincs az az isten, hogy megmozduljak, felkelek és kitöröm a nyakát. Mert én ilyen vagyok, és a meglepetés ereje az oldalamon áll. Azt teszek, amit akarok, ilyen tekintetben, nekem nem szab gátat sem fájdalom, sem kín; én halálos sebbel is utána megyek kitépni a szívét a helyéről, ha ahhoz van kedvem. Lehet, hogy utána elpatkolok, persze, nem vagyok halhatatlan sajnos, de a lényeg nem ezen van. Míg mások eszméletüket veszítik a kínok közt vergődve, én csak képen röhögöm... És erre még ő sem lehet felkészülve. De persze, gondoljon csak, amit akar, hát persze, hogy azt tesz velem, amit épp kigondol. Hogyne. Na gyerünk, élje ki magát, csináljon, amit szeretne, aztán hagyjon végre békén - mára. A bosszú úgyis eljön előbb-utóbb, és én türelmes vagyok. Már azt illetően legalábbis.
- Egoista barom. - kommentálom szavait. Az én helyzetemben ez talán őrültségnek tűnik, de nem tehetek róla, hiányzik belőlem a félelemérzet. Mégis, mit tehetne velem? - Senkit sem érdekel, mit tudsz, ha hallgatni kívánsz róla, majd akkor szólj, ha időszerű másokkal is megosztani. Pofázni róla, mi mindent tudok, amit senki más nem tud, és ne mis fog, én is tudok, sőt, bárki. Ezt egyébiránt blöffnek is hívják. Vagy nem túl meggyőző titoktartásnak. - folytatom lesajnálóan. Hát hogyne, információ, amit majd egyszer megoszt velem. Nem tudni semmit egy dolog, kérkedni vele egy másik. És, ha tudna is effélét, na és? Ha hallgatni akar róla, csak csinálja, de a titkokról jobb tényleg hallgatni, nem minden folyosó mentén kiplakátolni, hogy épp hallgatok valamiről, amúgy. Idióta.
- Nem igaz?! Hát hogyne, ha már így mondod, én is mindenkivel ÍGY szoktam ismerkedni, ha csak tehetem. Sajnos nem minden alkalommal jut rá módom, úgyhogy külön örömömre szolgál ez most. - sziszegem. Kezdem unni ezt a színjátékot. Hazudik, ez egyértelmű, mégis, mit akarna tőlem? Megismerni engem? Hagyjon a francba, ne nézzen hülyének. Megmérgezett. Tudja ezt ő is, én is, azt is, hogy szándékos volt mindez. Most pedig itt vagyunk, ebben a felállásban, és van képe arról beszélni, hogy ismerkedne velem? Ne szórakozzon velem, mert kezdem megunni. - Van valami furcsa, megmagyarázhatatlan oka, tudod, hogy az emberek jellemzően nem így szoktak ismerkedni. - fűzöm hozzá azért megvetően, mintegy célzásképp: nem nyerte el tetszésemet ez az újítás!
Felhúzom orrom eztán szavaira. Még, hogy ő nem kapja fel olyan simán a vizet? Bahh, hát persze, hogy nem, de megnézném én fordított helyzetben. Egyszer meg is fogom. Ígérem.
- Várd csak ki - sziszegem az orrom alatt, szinte némán az ígéretem tehát. Türelem... türelem!
Majd jön a ruhaszaggatós jelenet, és itt már tényleg nem bírom türtőztetni magam, és kifejtem véleményem. Na, gyerünk, vesse csak rám magát, mire vár? Még ma kirúgatom innen, esküszöm! Úgyhogy csak gyerünk, ne fogja vissza magát, biztosíthatom, és akár a kellős közepén is csak röhögni fogok rajta, és az erőlködésén, hogy valahogy fájdalmat okozzon nekem... Akarom mondani, persze, nyilván nem. Nagyon fájni fog, sikoltoznék is, ahogyan azt kell, de ez egy másik rész.
- Látod, nem ismersz, ennyit a nagy ismerkedésről... Másfelől, én nem "valakiről" beszéltem, hanem rólad, konkrét esetről, kedvesem. Hogy megérné-e? Fogalmam sincs, attól függ, megúszod-e egy kirúgással. - felelem nagy ártatlanul. Na és, ha a szüzességemről beszélünk? Nekem az se jelent semmit, odalent épp úgy nem érzek semmit, mint bárhol máshol. Próbáltam, szóval így van, ez biztos.
Jó, persze, hülye voltam, hiszen ez tudható volt, mégis ki kellett próbálnom, úgyhogy tükörrel a kezemben végigtapiztam magam, egyszer, még tavaly. Ez lehet, kínos, de nem is hozom szóba mondjuk. Mégis, mit mondanék? Inkább hagyjuk, főleg, hogy ha meg is akarnám ezt beszélni bárkivel, hát nem vele. Ilyenkor sajnálom, hogy az anyám már nincs többé, így nincs, akivel tudnék ezekről beszélni. Vele sem tudtam, mert határozott nő volt, sziklaszilárd elképzelésekkel, rám vonatkozóan is, nem igazán értette meg soha, ha valamit én máshogyan gondoltam, akartam, mint ő.
Akárhogy is, végre eljön a pillant: a pillanat, amire már oly régóta vágyom, és végre felkelhetek. Felsegít, hát jól meg is ropogtatom a kezét, mire rájövök, hogy mekkora emeletes ökör vagyok, és persze ez tudom fokozni is, mert ennél látványosabban aligha tudnám a kezemet tanulmányozni. Gratulálok, Des, ma is hozod a formád!
Így aztán előadom, hogy igazság szerint fáj egy kicsit. Hihető, lehet, ráestem, amúgy meg. Fogalmam sincs, hogy érkeztem le pontosan.
Eztán csak megemelem állam, és sértődötten, büszkeségem maradványait kapargatva vonulok arra, amerre küld. Ennél mélyebbre úgyse mehetek már, legfeljebb fizikailag. Ez a mai nap, ez... Azt hiszem, sokáig fogom magamban emlegetni, mint az idei év egyik negatív rekordját. És ekkor még csak, hogy fel sem voltam készülve arra, ami következett. Előre akartam engedni, jó ötletnek tűnt, de lám, tessék - ennél semmi sem jó ötlet. Ez se.
Ahogy a falnak szorít, vad vergődésbe kezdek tehát, sipákolva arról, hogy így-úgy fáj. Tényleg fáj, nem? Mármint biztos elég durva velem, bár lövésem sincs, mit csinál.
- Semmit? Ez neked semmi?! - Még, hogy nem csinál semmit, hahh? Ez... A képembe hazudik?! Csinál valamit, biztos, hogy csinál, hát mit gondol, hülye vagyok? Nem hiszek neki, egy percig sem. Legutóbb is mi lett. Egyébként nem ijedek meg különösebben, megölni nem merne, mástól pedig nem nagyon tartok, nincs okom. Bár ijedtnek tettetem magam, és próbálom őt is meggyőzni róla, hogy fáj, amit csinál, de azért a szavai zavarnak. "Még". Bár tudnám, mit akar!
Így hát nem aprózom el, rátaposok a lábára, s mivel ez nem vezet eredményre, nincs mit tenni, lekeverek neki egy isteneset, had emlegesse egy darabig. De lehet, nemvolt jó ötlet, mert bár látom rajta, hogy ő igenis megérezhette ezt, olyan gyorsan szerel le, hogy köpni-nyelni nem tudok, mire felfogom, mi is történt, már a kezeim a fejem fölött vannak a falnak szegezve.
- Eressz el, megőrültél?! - vágom a képébe, és egyre vadabbul kezdem dobálni magam, de ha haszontalan mindez, hát stratégiát váltok, és ellazítom izmaim, várok. Szavaira felvonom kissé szemöldököm, közben megpróbálok beléje rúgni, de ebben a pozícióban ez... Inkább komikus, semmint igazán nagy és erőteljes sebzést okozó manőver, attól tartok. De próbálkozni szabad. - Meg vagy lepődve tán? Mások engedik? ERESSZ! - hát mit gondol?
De ahogy ujjai a torkomra vonulnak, elhallgatok, majd ismét rákezdek, mert az nem lenne túl vicces; azt én is megérezném: jobban mondva a következményképpen beálló halált. - Megfojtasz, hééé! - túl simán jönnek a szavak, a hang. Azt hiszem.
Ahogy arcomhoz ér, megpróbálom elhúzni fejem, de... A szavak elhallgattatnak. Lebuktam...?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz... Megőrültél? - pislogok rá zavartan, mintha elmebajos lenne. Egyébiránt nincs nehéz dolgom, mert tényleg az. - Te megvesztél, erre alapozva kínzol másokat is? Hányszor mondjam még, FÁJ, amit csinálsz... Na és, ha fakír vagyok? - gyenge magyarázat, én is érzem. De... Nem. Nem tudhatja meg éppen ő. Másoktól is félek, nem tudhatja meg még a barátnőim közül sem senki, nem, hogy pont ő...
Visszaélne vele, tudom, érzem, és nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Egyszerűen nem!



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-13, 20:34

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]- És veled is! – jelen pillanatban is ez látható. Ő se akadályozhat meg abban, hogy vele ne játszadozzam, mert ha nekem úgy tartja kedvem, akkor bizony máskor is megátkozom a folyosó közepén, meg nem igazán állíthat. Na de az biztos, hogy még nem fogom elárulni neki azt, hogy mit sejtek vele kapcsolatban, addig még visszavan egy utolsó próba, tehát nem árt, ha türelmes lesz… A türelem nagy erény, de belőle hiányzik.
- Tudod, ha ilyen információkról van szó, mint ami most az én kezemben van, akkor igen, én döntöm el, hogy ki tudhatja és ki nem. De ne aggódj, de meg fogod tudni, csak várd ki, amíg eljön az ideje. – jó nézni ahogy hergeli magát egyre jobban, mert látom ám, hogy nem bírja igazán a feszültséget, pedig még nem is ártottam neki igazán. És hogy én is azt akarom-e, hogy ne ismerjen meg?
- Ha nem akarnék veled ismerkedni, akkor most nem lennék itt. Szóval nem, nem igaz. – rázom meg a fejem, ezzel is jelezve Des felé, hogy nem értek vele egyet, egyáltalán nem. – És hiába gúnyolódsz, engem nem hat meg. Én nem húzom fel magam olyan egyszerűen, mint te, szépségem! – szóval hiába mondja azt, amit, tényleg lepereg rólam, ami bizonyára idegesítő lehet a másik számára, de rajtam nehezen fog tudni fogást találni. Na és hogy mi lesz a későbbi találkozóinkon? Egyelőre még nem tudom, hogy miként fogom őt köszönteni, de szavai mosolyt csalnak arcomra. De aranyos, hogy így igyekszik.
- Meghiszem azt. – nemsokára viszont a szavai mégis csak kiváltanak belőlem valamit… valami negatívat, ezért is lendül ismételten a pálcám, a leányzón pedig szépen szétszakadnak a ruhák, felfedve előttem bájait. Mégis mit képzel magáról? Miket beszél? Nem… nagyon nincs ő még tisztában a dolgokkal, de mint hallom, ő komolyan gondolja azt, amit mond, ez pedig furcsa.
- Te komolyan úgy érzed, hogy megérné? Ha megerőszakolna valaki, az neked semmit se jelentene, ha ezért kirúgnák? Furcsa felfogás… azt hittem, hogy az ilyesmi a nőknél nagyon érzékeny téma, főleg, ha az illető még szűz is. – ez az elképzelésem Des-ről, de természetesen tévedhetek is. Persze értem, hogy most rám céloz a kirúgás alatt, de nem érdekel különösebben, mivel nem fog tudni csak úgy eltüntetni innen. Én nem szándékozom rámászni, ezt pedig már ő is tudhatja, én nem így oldom meg a dolgaimat. Amúgy se így érdekel engem, inkább más téren… Az ártást végül megszüntetem, majd felsegítem, de ahogy kezemet szorongatja, kissé meglep, mégis, ez után ahogy figyelni kezdi saját mancsát, úgy mosolyodom el ismételten, hiszen hazudik, már megint… Azt nagyon tud, csak nem teszi elég jól, legalábbis én átlátok rajta, úgy hiszem.
- Hát persze! – hagyom rá, mintha elhinném azt, amit mond, de eztán jelzem neki, hogy merre menjen, mivel akad egy konkrét hely, ahol beszélni szándékozom vele. Vagyis… nem csak beszélgetni. Jó kislány módjára tehát Des besétál abba a bizonyos átjáróba, amely be is csukódik mögöttem, de a helyett, hogy bárhová mennék vele, inkább megállok közvetlenül előtte, majd erős kezeimmel lefogom őt egy pillanat alatt. Tudom én, hogy megijed, már hogyne ijedne, de őt nem zavarná, ha bármit tennék vele, ezt már tisztázta az előbb is…
- Fáj? Valóban? Hiszen nem csinálok semmit se… még! – nézek bele mélyen a szemeibe, ami talán ilyen közelről még ijesztő is lehet, mégis csak albinó vagyok, nem pedig egy átlagos külsejű srác, bár akad olyan is, akinek ez tetszik. A taposással egyébként semmire se megy, hála az acélos csizmának, így nem érzek fájdalmat, ellenben a pofonnal… nos, az már betalál. Fejem is elfordul egy rövid időre, de eközben kezem durván markol oldalára, amit nem viselne ilyen jól, abban biztos vagyok, végül érzékelem, hogy nem adja ám ilyen könnyedén magát, így nemsokára két eleresztem oldalát, hogy mindkét kezét kaphassam inkább el, melyeket összeszorítok és egy kezemmel szorítom végül neki a falnak feje fölött, így tolva oda, testemmel pedig szintén testének dőlök, nem hagyva, hogy meneküljön. És persze akad még egy szabad kezem is, most már.
- Megtenném, hogy eleresztelek, ha nem akarnál ilyen kis harcias lenni. De végülis, már megtudtam azt, amit akartam… - igen, most már teljesen biztos vagyok abban, hogy jól vettem észre a jeleket, Des nem érzi a fájdalmat… de vajon mit érezhet. Jobbommal tehát most nyakát érintem meg, ráfogok, mintha fojtogatnám, pedig nem ez történik, csak finoman fogok rá, majd ez után halad feljebb a kezem, hogy tenyerembe kerülhessen az arca.
- Te tényleg nem érzel semmit, ugye? – hangom most meglepően szelíd, szinte lágyan cseng, miközben le se veszem szemeimet az övéiről, de balom erősen tartja azért azokat a mancsokat, nem bízok semmit se a véletlenre. Érdekes lehetne megműteni ezt a lányt, még csak érzéstelenítőre se lenne szüksége hozzá, felvághatom ott és úgy, ahol és ahogy akarom, sőt, még azt se érezné meg, ha ezeket a tengerkék szemeket távolítanám el a helyükről. Na jó, egyelőre eddig nem mennék el, de azért a gondolat csábítóan érdekes.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-07, 01:16


Cornelius & Odessa


Elfintorodom. Had döntsem már el én, hogy mit hittem, és mit nem, hát mit gondol ez? Sértetten húzom fel orrom, nem tűröm, hogy így lenézzen, lekezeljen.
Mit bánom én, hogy ő egyébként másokkal tisztességes, vagy sem, felőlem ő maga is felfordulhat. Hogy enné ki valami vadállat a beleit, az állítólag piszkosul fáj... Tele vagyok ma jókívánságokkal, ejha. Bár nem tudom, tőlem ez nem olyan rossz kívánság, mint bárki mástól, nem tudom, mennyire kívánok rosszat, csak azt, hogy megszenvedne vele, én pedig nem bánnám.
- Ki mondta, hogy legyél mindig etikus? Tőlem aztán azt csinálsz másokkal, amit akarsz. - közlöm, rávilágítva a lényegre: másokkal. Engem meg hagyjon békén.
S, hogy nem török meg? Persze, hogy nem, erősnek kell lennem, ezt tanultam, szinte kiképzésszerű programként anyámtól, éveken át. Erős vagyok és szívós, fizikailag épp úgy, mint mentálisan. Ilyennek kell lennem, no.
- Ne legyél ilyen beképzelt tahó, mi vagy te, valami önjelölt főbíra, aki dönt, kinek mikor mit kell, lehet tudnia, és mit nem? - húzom fel magam, noha sejtem, hogy miről van szó, hogy mire akar célozni, na de mégis, mi a francot képzel, ő a helyi istenség? Másokkal szemben esetleg, velem meg ne szórakozzon, mert letépem a nyelvét és megetetem vele, még akkor is, ha közben tövig rágja az ujjaim!
Így forrongok magamban, mint egy durcás kislány. Végső soron, most pontosan az is vagyok, így arra a részre, hogy vajh miért is kerültük el eleddig egymást, nem felelek. Felesleges is, amúgy: mind a ketten tudjuk, hogy azért, mert nem akartam vele találkozni.
Most se akartam volna, amúgy.
- Valóban nem ismerlek, és kétlem, hogy ezen szeretnénk változtatni, nem igaz? - szúrom közbe - Így láttad jobbnak, hehh? Végül is, igazán szép környezet, ezek a falak szinte már művésziek, szeretnél valamelyik repedésről esztétikai értekezést folytatni, esetleg? - húzom el ajkaim, jelezve, én már nagyon mennék innen. Sejtheti, mire megy ki az egész: én viszont nem véletlenül akarok társaságba menni, oda, ahol van élet is, mert itt és most nem érzem azt, hogy jó irányba haladna ez az egész.
Persze, hogy oka van, hogy már megint édes kettesben vagyunk, legutóbb is meglett az eredménye, nem akarom megint eljátszani ezt.
- Ó, remekül hangzik, de mit szólnál valami egészen átlagoshoz? Mindig meglepődnék, hogy pedig te vagy az... - jegyzem meg szarkasztikusan. Hát igen, lassan az lenne meglepő, ha valaki normális ember módjára üdvözölne, aztán meg kiderül, hogy Cornelius az. Lehet, ő se hinné el ezt önmagának.
A következő szavakra nem reagálok, ugyanis ezt követi szinte rögtön egy egészen egyedi vetkőztetés, ami nem nyeri el annyira a tetszésemet, az a nagy helyzet. Kicsit összébb húzom magam, de nem tudom, pontosan hol takargassam magam, avagy hol ne, esetlen vagyok, és mire rájövök, mit és hogyan, hol kéne tennem, már úgyis látott mindent, amit akarhatott, így leginkább felesleges minden törekvésem, hogy takargassam magam.
Lemondóan elhúzom hát ajkam, ez se az én napom, attól tartok...
Látom, hogy végignéz rajtam, és... Ez azért akkor is kínos. Ahogy közelebb lép, tán még össze is rezzenek, igaz, ez már csak a hatás kedvéért van. Nem fejetettem ám el, hogy mikor kell alakítani, na.
De a szavai... Mint, ha képen vágna. Ez már megint egy nagyon idióta hasonlat volt, mert alapvetően azt le se tojom, ha valaki képen vág. Mármint felkapom a vizet, és megsértődöm, meg fájlalom, meg amit kell, csak, ahogyan szokás, de ezek a szavak most tényleg megsértenek.
Egy kicsit.
- Ugyan... Amiről beszélsz, az számodra megalázó, nekem legfeljebb fájdalmas emlék; de talán megéri, ha cserébe az illető repül innen. - húzom fel orrom. Mert világos, ha valaki megerőszakolna, annak következményei lennének; nekem pedig nincsenek olyan aggályaim, hogy kínos erről beszélni, meg a többi. Egyébként meg, tőlem azt csinál, amit akar. Neki lenne kínos, ha egyszerűen képen röhögném közben, és nem nekem... Ráadásul kinek gáz, ha egy szinte megbénított nőt erőszakol meg a folyosó közepén? Márpedig nekem nem tudna sem a kedvemben járni, sem fájdalmat okozni, épp annyira nem hatna meg, mint még megannyi egyéb esetleges tett, így maradna az egész erőszak, nem több. Ezt persze nem részletezem, de az elméletem világos: megalázó, mocskos dolog ez az egész, és ha nem járna élvezettel, az ember annyira undorodna tőle, hogy nem is csinálná. Na, én ezért se csinálom.
Mármint, kell valami ok, nem? Valami, ami igazolja, miért is nem vagyok játékszer, amit a fiúk egymás közt passzolgathatnak kedvükre, mert neki úgyis mindegy...
Akárhogy is, eztán megszünteti az ártást, és felsegít, s miután alaposan megszorongatom a kezét, rájövök, hogy egy retardált hülye vagyok, ezért aztán a helyett, hogy a testem takargatnám, a kezem kezdem el fixírozni, persze olyan feltűnően, hogy ő is kiszúrja.
Hát ennél nagyobb idióta is nehezen lehetnék már, azt hiszem, de semmi vész, valahol mindent el kell kezdeni...
- Keresni? Fáj a kezem, ha rászorítok, azt hiszem, kicsit megüthettem... - felelem közönyösen, ami persze hülyeség. Ezt ő is tudja, én is tudom, meg azt is, hogy mi történt legutóbb.
Ennek ellenére megyek vele, oda, ahova küld. Nem tartok tőle, magamban már eldöntöttem, hogy ezt az egészet le kell zárnunk, most. Nem bírom már sokáig ugyanis, nem akarom megint napokig kerülgetni, aztán ki tudja, mikor, hol és hogyan kap el legközelebb. Essünk túl rajta most, bökje ki, mit akar, aztán felejtsen el.
Én attól még úgyse feledem el őt: tudom, mit tett legutóbb, így tudom azt is, hogy én ezt meg fogom bosszulni, és én piszkosul türelmes vagyok. Nem is sejti, mennyire. Lehet, hogy padlóra küld, de míg bárki más ottmaradna, és csendben meghalna, én felállok, utánamegyek, és kitöröm a nyakát. Na nem szó szerint. De, akár úgy is, de az szélsőséges eset lenne.
Embert ölni nem lehet nagy dolog.
Így hát belépek a feltárulkozó átjárón, majd a falhoz simulok, s jelzem, menjen csak előre, mutatva az utat. Én ugyan előre nem megyek, felkínálva a hátam, álmodozzon csak. Erre tessék, nem kell előre mennem, hogy olyan történjen, aminek nem kéne.
A kialakuló helyzet kísértetiesen hasonlít arra a múltkorira: arra, amikor megmérgeztek. Ahogyan ujjai az államra simulnak, egyből tiltakozni kezdek, testem megfeszül, majd megpróbálok kiszabadulni fogásából, testem kicsit megcsavargatva akár. Látom, vagy legalábbis látni vélem, hogy a másik keze megy valamerre, nem tudom, hogy megtámaszkodik oldalt, vagy engem kezd taperolni, de csak nem akar itt helyben megerőszakolni...?
- Eressz el, hééé... Ez fáj! - nyígom, kissé elvékonyodó hangom, de nem játszom túl a szerepem. Az államra értem, hogy túl erősen fog, és ki tudja, talán már megint megmérgez, akkor pedig nem árthat a szerep. Közben lábammal megpróbálok az övére taposni, erőből, ámbár nem tudom, nem látom, pontosan hol a lába, így csak tippelek. Balommal felé csapok, pofon akarom kenni, de úgy rendesen, hogy érezze a törődést. - Eressz! - dörrenek rá újra, ez már nem kérés, vagy üres nyígás. Ez parancs. Nem tudom, mit akar tőlem, de csak ne akarja. Öt méter távolság, így illik, nem?
Jobbom pálcám markolatára suhan közben.
Nem is tudok róla, de elkövetek egy súlyos hibát: az oldalamnál taperoló kezével nem foglalkozom igazán. Mármint, ha lehet, azonnal oda nézek, ha sikerül kiszabadulnom a fogásából, de... Az talán már késő lesz. Talán már megmérgezett, vagy ki tudja, mit tett, tesz.



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-12-04, 11:48

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Engem eléggé nehéz kihozni a sodromból, így nem hiszem azt, hogy Des-nek ez esetleg sikerülne… ő se akarhatja, saját maga érdekében. Így hát következő szavai se érnek el túl sokat nálam, pusztán egy kisebb mosoly jelenik meg arcomon, miközben arcát tanulmányozom.
- Dehogynem hitted, de tény, a hátulról való támadás se áll távol tőlem. Miért kéne mindig etikusnak lenni? – mások se azok, nem véletlenül kerültem a Mardekárba, ne akarjon már szentet játszani, hiszen ő se az, ha az lenne, akkor véleményem szerint másképp viselkedne, mondjuk most is. De ő nem törik meg oly könnyedén, mint mondjuk az a Hugrabugos lány, Lena, kinek látását vettem el egy rövid időre és ez igazán tetszik nekem, szórakoztató, bár tény, hogy Des-t nem is szándékozom teljesen megtörni, inkább próbálgatom lelkének határait, mivel a testi az majd csak ez után következik.
- Egyelőre elég ennyit tudnod, majd idővel kifejtem. – ha ő maga esetleg nem jönne rá. És hogy úgy néz-e ki, mint aki töri magát, hogy elkerüljön? Igen, pontosan úgy!
- Ez költői kérdés volt? Mindketten tudjuk, hogy nem véletlenül kerültük el egymást eddig. Mindenesetre már nem számít. – ő már a földön van, én pedig itt ácsorgom mellette és most biztos lehet benne, hogy addig nem fog tudni elbújni, elsietni, amíg én úgy nem döntök, hogy mehet. Arra viszont még várnia kell, egyelőre tegyünk egy kis sétát, majd ha úgy határozok, hogy felkelhet.
- Látszik, hogy nem ismersz, mindenesetre most jobbnak látom ezt a környeztet. – mert amit tenni fogok, az jobb, ha nem mindenki szeme láttára történik. Ha az agyát gondolkodásra is használná, néha napján legalább, akkor tudná ezt ő maga is, hogy oka van mindennek, nálam legalábbis.
- Ha ráunnál, akkor majd kitalálnék egy új fajta köszöntést, szóval ne aggódj. – bízhat bennem, elég kreatív tudok lenni. De persze ezek csak szavak, nem óhajtom feltétlenül mindig így köszönteni, bár bizonyára lesz még alkalom rá, mert miért ne, főleg, hogy őt hallhatóan nem zavarja. De ezek ismét csak szavak, nem tartozik hozzájuk valós jelentés. Végül csak kibököm azt, hogy ő nem átlagos lány, egyáltalán nem az, tehát az apró célozgatás kezdetét veszi, de ahogy azt sejtettem, úgy tesz, mint aki nem tudja, hogy miről van szó. Egyértelmű, titkolni próbálja.
- Hát hogyne. – teszek úgy, mintha ráhagynám, ugyanis a felesleges vitához most semmi kedvem. Minek győzködjem? Nem így akarom a tudtára adni, de kezd idegesíteni a folyamatos flegmázásával, ahogy azzal is, hogy mint egy férfinak, úgy akarja felhívni rá a figyelmemet. Ha nem akarná, nem mondana ilyeneket, nekem ez egyértelmű, de akkor lássuk, milyen is ő valójában. Pár egyszerű pálcamozdulat, az anyagok szakadnak, ő pedig egyre jobban feltárulkozik előttem. Szerencséje, hogy más nincs a közelben, így csakis én láthatom, bár vagyok oly úriember, hogy azért a legérzékenyebb pontoknál meghagyjam a ruhát, mégis, mellei felső része azért szemeim elé kerül, ahogy vékony teste, formás dereka, fenekének és combjainak is egy része. A sérülése se kerüli el tekintetemet, mégse utalok rá, inkább csak visszanézek a tengerkék szempárba, majd ez után kérdezek rá a közelebb menésre, de úgy tűnik, hogy még ebben a helyzetben is képes feleselni velem.
- Te pedig tényleg nem tudod, hogy mikor kell befogni a szádat. – vetem oda neki, de csak egy lépést közelítek, viszont nem úgy, mint aki rá akarja vetni magát. Nem, ennél többre tartom saját magamat, hogy ilyesmit műveljek, egy ilyen helyen. Engem se kaphat meg akárki, büszke vagyok ehhez, szóval arra várhat, hogy valóban a közelembe kerüljön.
- Rám vágytál… tudod, tényleg merész vagy, ez pedig tapasztalatlanságról árulkodik. Ha nem akarod, hogy valaki hozzád érjen, akkor ne biztasd folyamatosan vagy legalább állj le vele egy idő után, légy tisztában a határokkal. – mert most nincs, ez tisztán látszik. Ez csak egy kedves figyelmeztetés tőle, mert ha sokszor mondja valakinek, hogy lépjen felé, rá vágyik, ilyesmiket, akkor bizony vannak, akik meg is fogják tenni, nem törődve se a hellyel, se az idővel, se pedig a személlyel, tehát úgymond szerencséje van, hogy én nem vagyok ilyen. Végül megszüntetem az ártást, majd kezemet nyújtva felé húzom fel, de a ruhák ismét engednek valamelyest, hiszen testhelyzetet változtatott, de most nem nézem meg különösebben, a terv már összeállt a fejemben. Miután felkel, feltűnik, miként tekint le kezére, amelyikkel engem érintett, ez pedig ösztönösen csal mosolyt képemre.
- Csak nem keresel valamit? – célozgatok, hát persze, de nem mondom ki nyíltan azt, hogy igen, én voltam az a múltkor, akinek hála meg lett mérgezve, de nem találta el a mérget igazán. Nem a kezemen volt, de lényegtelen is úgy hiszem, ezek csak apróságok, de mivel a múlt, már nem számít. Viszont meglep, hogy nem mutat igazán szégyenlősséget, sőt, még velem is tart, pedig próbálkozhatna még mindig ellenkezni, nem hogy egy eldugott járatba jöjjön velem. Vajon milyen indíttatásból teszi mindezt? Nem bízhat bennem, ezt már ő is tudja, de csak a durcás, aranyos pofit látom, majd pedig a formás hátsót, miközben arra megy, amerre mondom neki. Jó kislány! A folyosó kinyílik előttünk, így engedem be a lányt, majd miután ő belép, én magam is ezt teszem, a járat pedig bezárul mögöttünk. Néhány méterre tőlünk felvillan egy fáklya, de én nem előzöm meg a lányt, nem szándékozom igazából tovább menni, Odessa pontosan olyan pozícióban van, amire szükségem van, így amikor a falhoz lapul, én pedig úgy teszek, mintha el akarnék menni mellette,  hirtelen kapom el állát és emelem feljebb, így irányítva szemeit arcomra, hogy ne tudjon majd lefelé nézni, míg másik kezemmel erősen markolok rá oldalára. Megfigyeltem, hogy hol van az a csúnya sérülés a bordái közelében, tehát most arra nyomok rá, de ő nem fogja látni, hogy mi történik, ahogy érezni se. Ez volna az én utolsó tesztem, itt és most minden kiderül!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-11-30, 00:23


Cornelius & Odessa


Felhúzom orrom, ahogy hülyének néz. Nem, nem kérdés volt az, idióta. Barom. Seggfej.
Nem, én vagyok az - mivel, hogy minderre egy árva mukkot se szólok. Mármint nem véleményezem, nem fejtem ki, hogyan is gondoltam, meg sem próbálom igazolni, hogy valójában kettőnk közül jelen helyzetben ő a retardált. Mert nyilván ő az, kizárásos alapon, mivel én nem lehetek.
De azért nem hagyom teljesen szavak nélkül...
- Egyértelmű? Nem hittem volna, hogy szoktál párbajozni is, és nem csak hátulról padlóra küldeni másokat... - vetem oda, már-már sértetten. És, ha sértettnek tűnök esetleg tényleg? Nem baj, tűnjek csak annak! Sőt! Ideje kiengesztelnie, egyébként is. Azok után, ami legutóbb történt... Mármint, gondolom, hogy történt, mert kicsit zavaros a dolog. De csak ő lehetett, és... Na.
És, hogy kivételes lennék? Úgy bizony, nekem eszemben sincs neki támadni. Itt, most, így. Hát hülye vagyok én? na, ugye, hogy nem. Ez még nem jelenti azt, hogy meg kéne bíznia bennem, sőt, ha lehetőségem lesz rá, biztos lehet benne, hogy nagyon, de nagyon megbánja még mindezt. És szerencsétlenségére, én nem felejtek, ráadásul fenemód türelmes vagyok. Ha az igazi, sikeres bosszúhoz hónapokat kell várnom akár, hát megteszem: a lényeg, hogy fájjon. Nem tudom, mennyire, nagyon. Nem tudom, milyen az, de senki sem szereti, ő pedig megérdemli. És szenvedni fog... Ígérem. Így, vagy úgy.
- Célszerűek? - akadok meg a kijelentésén. - Amennyiben? - kérdem hát, mert itt valami nem stimmel. Nagyon nem. Célszerűségről beszél itt nekem, de mindketten tudjuk, sejtjük, hogy e mögött valami más áll. Kezd egy szörnyű gyanúm támadni, de elhessegetem magamtól inkább. Nem. - Úgy nézek i, mint ak annyira töri magát, hogy elmeneküljön? Alighanem a véletlen műve, hogy elkerültük egymást, nagy ez az iskola, nem? - kérdem hűvösen a fiú következő szavaira. Hát mégis, mit gondol? Hogy látványosan fel-alá futkosok, hogy ne találkozzak vele? Hogy sietősen rohanok csak végig a folyosókon, amelyeket ő is sokszor használ, hogy előre kilesek a sarkon, mielőtt egy újabb folyosóra, terembe lépnék...?
Jól gondolja.
Na jó, ez szánalmas. Így van.
De tessék, itt vagyok, elkapott, na, most mi lesz? Na? Na? Gyerünk, most kezdjen velem valamit, ne csak nézzen! Hát ezért kajtatott utánam folyton? Mert ezek alapján keresett engem, nagyon is.
- Valahogy gondoltam, hogy nincsenek túl nagy igényeid, Mortensen... - Nyomom meg kicsit a nevét. Távolságtartás. Nem vagyunk barátok, ebben a helyzetben semmiképpen sem. Barátok között az efféle magatartás ugyanis nem biztos, hogy illő.
- Igazán kedves gesztus lenne tőled, de attól tartok, sajnos egy idő után ráunnék, azt pedig igazán nem akarnám. - vetem oda. Most tényleg erről beszélgetünk? Hát ez... Hihetetlen. Mit gondol, mégis? Hogy jó lenne napjában többször feltörölni a padlót? Nem, nem vagyok hajlandó napi szinten aggódni azon, hogy esetleg belső vérzésem támadt, vagy ilyesmi. Nem aggódom persze, mert szerintem most nincsen. Nem, mintha feltűnt volna, de szerintem már szólt volna, ha nagyon elsápadtam volna, vagy bármi olyan jelent adnák, ami arra utal, hogy nagy gáz van.
Meg nem estem én akkorát. Hang alapján. És... Egyébként is, mások is estek már el a folyosón, gond nélkül túlélték. Siralmas lenne, ha nekem meg ennyi se menne.
- Nem vagyok? - kérdem meglepetten. Mi az égre akar célozgatni? Nyilván nem tud semmit. Nem tudhat semmit. Nem merek belegondolni, hogy esetleg tud valamit. - Fakír vagyok, épp csak megleptél, és? - húzom hát fel orrom. Bírom a fájdalmat, mi van abban? Tudatosan hozzá lehet edzeni magad, apránként, fokozatosan, ha van hozzá önkontrollod, és akaraterőd. Nekem van, és valami miatt rá voltam kényszerülve, és akkor mi van? Na? Gyerünk, ő sem tudná megmondani, hogy erről van-e szó, avagy valami teljesen másról. Mert nem tudná. Remélem.
Ha pedig így van, akkor szerintem lehetséges, hogy csak nem vagyok hajlandó a jelenlétében fájdalmat mutatni, mert megalázó lenne. A földön fetrengeni persze, nyilván nem az. De mégis, mit mondhatnék? Nem tudhatja meg a titkom pont egy ilyen vadállat. Mert valami nem százas nála, az is biztos. Nálam se, hogy egyáltalán szóba álltam vele.
Meg se rezzenek, ahogy végignéz eztán rajtam, nem nézek ki rosszul. Ilyen téren van önbizalmam, ellentétben sok társammal. Na, gyerünk, nézzen csak - és? Nem merne hozzám nyúlni, és úgyse lát semmit. Semmi olyat, amit nem kéne, azt pedig kétlem, hogy titokban rám vágyakozna.
Ha meg mégis, akkor se járna jól velem, egy nyomorék csókot nem tudok tisztességgel viszonozni, amíg senki se mondja meg geometriailag kiszámítható módon, hogy hogyan kell. Akkor lehet, megpróbálnám begyakorolni tükör előtt, de néha az evés se megy tökéletesen, van, hogy el- (vagy le)harapom a nyelvem, efféle... Mit kezdene velem az ágyban, mégis? Mondhatni, frigid vagyok. Mármint, kívánom... Azt hiszem, na nem őt. Magát az együttlétet, mert érdekel, mi történik, miért olyan jó, effélék, de szerintem soha nem fogom megtudni. És soha nem fogom fizikailag élvezni. Ez ilyen. Bár őt biztosan nem zavarná. Mármint az, hogy én nem élvezem, az már esetleg, hogy nem is különösebben szenvedek.
Igazság szerint ezen már gondolkoztam korábban. Én nem vágyom igazán senkire, nem akarom ezt az élvezetet megadni jelenleg senkinek sem, nekem pedig senki sem adhat semmit, úgymond. Lehetséges volna, hogy igazából nincs is jogom válogatni a fiúk között, mert szinte mindenkivel ellentétben, nekem úgyis egyre megy? Súlyos lehetőség lenne ez... És egyelőre nem merem meglépni. Nyomaszt, mert senkivel sem beszélhetem meg. De ha meg is beszélhetném, mégis, ki adhatna tanácsot, és mifélét?
A gondolatsorom itt megszakad, mert a tekintetét olyan szavak, sőt, tett követi, amire nem voltam felkészülve. Összerándulok, amint észlelem, hogy szakadnak ruháim, hisz hallom, látom mindezt, és nagyon pocsék, mert nem érzem, hogy pontosan hol szakad le rólam valami, vagy hol nem, effélék. Összehúzom magam kissé, felé eső kezemmel eltakarom magam, amennyire tudom, s amennyire feltétlenül kell.
Különösebben sok sérülést nem láthat rajtam - nem ebben a szögben, így a padlón. De ha felállok, alighanem lát majd mindenfélét, többet, mint most. Ő is, én is. Amit már most is láthat, az egy elég nagy felületű zúzódás egyik fele, az oldalamon, a bordák tájékán, ez talán durvának tűnhet, és kezd is lilulni rendesen; ezen kívül valahol a bal lábamon megpillantható egy horzsolás, ez pár cseppnyi vért - vagy annyit se - hullajtott, de semmi komoly.
- Te aztán tudod, hogyan kell kezdeményezni, mi? - húzom el ajkam. Tahó. - Úgy reméltem, ennél tapintatosabban nyitsz, ezzel a lendülettel akár meg is erőszakolhatnál, itt és most. - zsörtölődöm tovább, majd csak összepréselem ajkaim. Nem, az nem hiányzik. Hozzám ne merjen érni...! Most ne, azt hiszem, nem tudnék mit kezdeni a ténnyel, mentálisan. Fizikailag nem érdekel. Hiszen, mi változik? - Kedvem szegted, rád vágytam, nem bűbájokra. Talán majd máskor. - közlöm hát, nagy "csalódottan" a kérdésére. Van benne igazság, ez a közelítési forma megalázó, mindenféle varázslatot alkalmazni a másikon, csak úgy, kikérem magamnak. Nem vagyok egy darab fa - nem egy ilyen darab fa vagyok.
Ez nem jelenti azt viszont, hogy ha normálisan közelített volna hozzám, az sokat változtatna a helyzeten. Szerintem sejti ezt ő is, hogyne sejtené. Nem akar tőlem semmit, a megalázásomon kívül, én meg vagyok olyan barom, hogy lelkesen asszisztálok is neki ehhez. Na, azt hiszem, ez az igazán degradáló.
De ettől még engedem, hogy segítsen nekem felállni, noha menne az magamtól is. Bármily hihetetlennek tűnik ugyanis, kiskoromban, mint oly sok más ember, én is megtanultam egymagam felkelni, sőt, segítség nélkül ülök, vagy fekszem le, ami azt illeti. De, ha már lefeküdni segített, hát segítsen felállni is.
Csak eztán suhan végig agyamon a gondolat - jó ég! Legutóbb, az az érintés... A nyakam táján... Én meg itt szorongatom a kezét, mint egy futóbolond. Ekkora őrültet, mint én, ritkán látni, azt hiszem. Ahogy elereszt, vetek egy futó pillantást a kezemre, bár felesleges; kétszer ugyanazt nem lőné el. De lehetett rajta valami bőrön át felszívódó cucc, amire ő már előre beküldte az ellenmérget, én meg... Túl pörgöm.
Mindezen gondolataim azonban túlságosan lekötöttek, így megfeledkeztem a ruhákról. Hát... Már mindegy, így bár megrezzenek, ahogy hirtelen indul kezem, hogy takargassam magam, de már felesleges. Már mindent látott, amit láthatott, és akarhatott is.
Több szabad felület is kínálkozik, itt-ott a selymes, puha bőr, máshol a lilás, minimálisan talán feldagadt, vagy horzsolt felület. Nem láthat rajtam komolyabb sebet, zúzódások, horzsolások, karcolások, egy melltartó szegélye, ilyenek... Ezeket én is felmérem magamnak, egy gyors pillantással, de most nem állhatok neki ezeken sírni.
Semmi komoly, már megmondta magamnak.
Így hát csak megemelem állam, és sértődött durcássággal indulok meg, szinte csörtetek a megadott irányba. Mi a francért megyek vele, amúgy?
Az ominózus folyosóra pedig belépek, amint feltárul előttem, mert így illik, de eztán a falhoz simulok, utat nyitva neki.
- Mutasd az utat, Kedves - susogom. Nincs az az isten, hogy magam mögé engedjem, felkínálva neki a hátam; olyan felületet adva, amivel azt kezd, amit csak akar, úgy, hogy az nekem fel sem tűnik, hacsak fel nem lök. Az előzmények tükrében, inkább nem bízom meg benne túlságosan.



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-11-29, 19:26

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Kiszórakoztam volna magam? Oh, ugyan már, még csak most kezdem. Minden tettemnek oka van, így természetesen a köszöntésemnek is. Nem szokásom azért így viselkedni, ennyire nem vagyok bunkó, de Dessel szemben megtehetem, mivel van valami vele kapcsolatban, mely nagyon is érdekel, és ahhoz, hogy azt megfejtsem, szükséges néhány… apróság, mint mondjuk egy lábbilincselő átok.
- Nem igazán értem a kérdéseidet kedves Odessa, mivel én éppen arra utaltam, hogy nem akarnál párbajozni velem. Nekem se így szokásom, ez szerintem egyértelmű. – szemöldököm feljebb szalad, miközben a földön fekvőt figyelgetem, ugyanis akadnak olyan diákok, akik bármilyen pozícióban nekiállnak harcolni, csak azért, hogy ők győzzenek, láttam már nem egyszer ilyesmit, még velem szemben is, de ezek szerint ő másmilyen, ebben a tekintetben is.
- Egyébként változó, hogy kivel szemben hogy viselkedem, de a múltkori találkozásunk után ezt láttam célszerűnek. Egyébként is, úgy tűnt, mintha kerülnél, és még mielőtt elmenekülnél előlem, megelőztem a problémát. – mert igen, kinézem belőle, hogy elfut, amint kiszúr, hogy a közelében vagyok, szóval jobb volt biztosra menni. Nem nevezem őt gyávának, de… talán picit tart tőlem, hiszen valami történt legutóbb, amit utólag ő is észrevehetett, hiszen azok a fekete erek és a méreg nem tűnt el csak úgy a szervezetéből,bizonyára gyógyító is kellett hozzá vagy egy ügyes méregkeverő, tehát biztosan rájött, hogy én tettem azt vele. Akkor szórakozás volt, most már minden csak kísérlet. Bár nekem olykor a két fogalom ugyanazt jelenti. Következő szavai bár iróniától csöpögnek, én mégis úgy teszem, mintha nem érzékelném és csak halkan hümmögök fel a kérdését hallva.
- Nekem ezek a sötét folyosók is megfelelnek, ahogy a különféle járatok is. – nem szükséges elmenni máshová, elég csak olyan folyosóra sétálni, amelyet ritkán használnak, szóval nem pont ezt, amelyen mi vagyunk, mert kétségtelenül nem ért még véget a kísérlet, még éppen csak kezdetét vette.
- Vágysz az ismétlésre? Rajtam ne múljon Odessa, szívesen köszöntelek mindig így. – hangom komolyan cseng, de egyelőre nem folytatom, inkább a lány szavait hallgatom, minek hatására tekintetem némileg mintha elsötétedne. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az átlagos emberek tovább „nyavajognak”, ha fáj valamijük, de mindketten tudjuk Des, hogy te nem vagy átlagos. – nem érdekelnek egyébként se a srácok, se pedig az, hogy most másokat bántsak, nekem jobb személyt sikerült kiszúrnom, aki nem fog igazán könnyen elmenekülni előlem. Lassan végignézek rajta, de külső sérülésnek a ruhák miatt nem látom nyomát, de arra egyelőre nem vetemedek, hogy itt szaggassak le róla mindent, ennyire nem kell sietni és amúgy se úgy érdekel, mint nő, ahhoz túlságosan is fárasztó eset, nem érzem úgy, hogy megérné. A következő szavai viszont a helyett, hogy célt érnének, most már egy őszintébb, gonoszkás mosolyt jelenítenek meg arcomon, miközben most már direkt zavaróan nézek végig rajta.
- Szóval publikusan szeretnéd? Nos, én nem így gondoltam ezt a találkozót, de ha valóban ez minden vágyam, ahogy a társaságom is… - végül pálcám ismét lendül felé, minek hatására a lányon lévő ruhák elszakadnak, méghozzá több helyen is, így nemsokára fel fogják fedni előttem Odessa testének néhány részletét, olyanokat is, amelyeket nem mutogatna szívesen csak úgy bárkinek, de azért nem viszem túlzásba egyelőre a dolgot, mégis, ha megütötte magát az előbb, annak nyomait most mindketten látni fogjuk.
- Szeretnéd, ha közelebb is mennék hozzád? – teszek még egy lépést felé, de egyelőre még nem érintem meg, még nem utalok arra, hogy rá is másznék, de a pálcám készenlétben van továbbra is. Voltam már nővel, számomra ez nem jelent újdonságot, de mégse érzem úgy, hogy Des komolyan rám vágyna, elég érdekes lenne, szinte pálfordulás. Ez után végül mégis kezem felé nyújtom, de most már nem tagadom meg magamtól azt, hogy őt is nézhessem, így segítem fel, és ajkam se rándul az erősebb szorítástól, inkább kíváncsian figyelem a ruhadarabokat, hogy vajon miként a lány feláll, mennyi mindent engednek meg nekem láttatni.
- Természetesen! – eresztem el kezét, majd fejemmel biccentek egy kihaltabb folyosó felé. – A harmadik fáklyánál lesz egy rejtett folyosó, arra megyünk tovább. – jelentem ki neki, majd ha odaér, akkor a fáklyatartó megfelelő részét megmozdítom, mire a fal feltárul előttünk. Ott kevesebb fény van, de azért néhány fáklya felgyullad, így előre engedem Dest, majd ez után én magam is követem, nem maradva le igazán. Mivel elég szűk a járat, így jó nekem mögötte, jobban tudok figyelni rá és felkészülni a nagy tervre, eljött az idő.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-11-24, 22:07


Cornelius & Odessa


Ha így kell, ha nem, ez a srác úgy levett a lábamról, ahogy még soha senki más, az is biztos. Nyekkenek is egyet, ahogyan azt kell, kicsit összébb húzom magam, ujjaim a pálcámra suhannak, amikor is közbe szól. Ő nem tenné?
Ha már így mondja, rengeteg minden van, amit én se tennék, például nem küldenék a földre ártatlan és védtelen lányokat csak úgy. Legalábbis magamat nem, mások meg nem érdekelnek olyan mélyen.
De lám, neki pont én kellek. Francba. Pedig most, hogy így kiszórakozta magát, elhúzhatna, itt hagyva magamra. Igaz, aligha tört el bármim is, azért nem volt ez olyan vészes esés, nem? Mások napjában többször is elvágódnak, fáj egy darabig, aztán mennek tovább. Nagyon pocsékul kell ahhoz esni, hogy gond legyen. Erre alapozva nem is nyekergek tovább mély fájdalmaim felett.
- Párbajozni? Ez lenne az ideális párbaj pozíció? Másokkal is így nyitsz, vagy ez már a zárás szokott lenni? - zsémbelek kicsit, de igazából nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel, csak húzzon már el végre. Nem véletlenül kerültem őt eddig is, szerintem elmebeteg. Békén hagyhatna végre, igazából ötletem sincs, mit akar tőlem. Élvezi, ha árthat valakinek, szinte biztos vagyok benne, de más meggyőzőbben visít, ha kell, nem? Hát akkor meg?
És az a kérdés... Hát mit gondol, mégis, hova akarok vele menni? Ő mehetne a Pokolra, én meg dolgomra, mondjuk. Vagy ha mást nem is, mindketten dolgunkra, lehetőleg ellentétes irányba.
- Nem is tudom, hol lehetne ezt a kellemes délutáni kis sziesztát eltölteni a legjobban, közösen... Mit javasolsz? - felelem megvetően. Hát mit gondol, hova mennék én vele szívemből?
És, hogy kell-e sietnem? Nem, nem kell, és megalázó lenne, ha most mindenféle blöffbe kezdenék. Nincsen bajom a hazugságokkal, de ez olyan könnyedén leleplezhető lenne, hogy inkább hagyjuk is. Ráadásul, nem félek a sráctól, hogy effélével kelljen takaróznom, így biztosabb, ha egyszerűen csak nem mondok semmit: így aztán ezt hagyom elsikkadni, némán mondva ki, hogy valójában semmi dolgom sincs.
A következő kérdésére viszont felszalad szemöldököm meglepetten - legalábbis szerintem felszalad, mert tényleg meglep a kérdés. Nem élvezte ki az előző jelenetet eléggé? Mit vár, jajgassak még? Hát nem fogok; ez egy egyszerű esés volt, fáj egy röpke ideig, a becsapódás maga, aztán talán lüktet, de azért nem annyira, hogy folyamatosan vinnyogjak rajta, azt csak a hisztisebbek csinálják. Nem? Majd legközelebb a felállásnál hasít belém a fájdalom, így van. Legalábbis én így gondolom, és nem hagyom, hogy elbizonytalanítson.
- Most, hogy mondod, tényleg, szinte jó volt, vágyom már az ismétlésre. - vetem oda hűvösen - És ha már így kérdezed, de, megütöttem magam, de a fiúk szokása, hogy a legapróbb karcolásokon is órákig nyavalyogjanak, menj, szekáld őket, ha arra vágysz... -kérem ki magamnak. Sebet aligha láthat rajtam, nem vérzik semmim, ez bizonyos, és épp elég ruha van rajtam, semmint, hogy horzsolásom és zúzódások nyomát láthatná, pedig van, ebben én is biztos vagyok. Így aztán nem is moccanok, egyelőre nem, de adjon alkalmat! Csak egy óvatlan pillanat, nekem elég lesz, ígérem, élek a kínálkozó alkalommal még.
Következő szavai azonban mintha arcon csapnának. Hülye példa, fogalmam sincs, milyen is igazából, ha arcon csapnak, pedig volt már rá példa.
- Mondtam, hogy a társaságodra vágyom, más ezt nem megalázónak venné! És, ha én publikus tereken szeretem? - vágom hozzá sértetten. Nem, nem szeretem publikus helyeken, sehol se szeretem, vagyis... Fogalmam nincs, hogy szeretem-e valahol, de vele biztosan nem szeretném, helytől függetlenül. De ha mást nem, talán zavarba hozom.
És kikérem magamnak, önnön akaratomból heverészek még itt, így! Meg se próbáltam felkelni, világos? Ahogyan kezét nyújtja... Kicsit "megborzongok", de elfogadom a felém nyújtott kezet, erősen rászorítok, teszem mindezt mosolyogva: nem láthatja, hogy erőlködnék ekkora erőkifejtés mellett se, így ki tudja, mekkora erő rejlik bennem, ahol már tényleg erőlködnöm kéne...?
Persze nem akarom csontját törni, efféle, de érezze csak a szorítást...! Majd felkelek, közben kicsit nyöszörögve, mintha azért érezném én mindezt. Amúgy fogalmam sincs, mennyire húz fel ő, s mennyire teszem ezt önerőből, szerintem semmi jelentősége sincs, de hagyom, hogy úgy érezze, ő segített. Ha neki ettől jobb lesz... Nem tett jóvá semmit se.
- Indulhatunk már? - kérdem sürgetően, s némileg lesajnálóan. Ő lesz olyan kegyes? Csakugyan? Hát melyik bokámat fossam le nagy megtiszteltetettségem közepette?



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-11-24, 16:35

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Tisztában vagyok vele, hogy nem éppen így kell levenni egy lányt a lábáról, de engem ez most pont hidegen hagy. Egy átokkal köszöntem hát Odessát és érdeklődve nézem végig azt, ahogy meglepetten csapódik bele a földbe. Figyelek minden rezdülésére, hangjára és mintha némileg késve érkezett volna az a nagy felkiáltás vagy nyögés… vagy én érzékeltem rosszul? No, majd nemsokára kiderül. Lassan közelítek tehát felé, miközben figyelemmel követem mozdulatát, így amikor keze rásimul pálcája markolatára, fejemmel nemet intek felé.
- Á-á, én nem tenném. Tudod, mindenhogyan rosszabb helyzetben vagy és nem hiszem, hogy velem szeretnél párbajozni kicsi lány. – végül megérkezem mellé, de a helyett, hogy leguggolnék mellé vagy felsegíteném, esetleg lennék oly kegyes és még az átkot is megszüntetném csak lazán dőlök neki a falnak, mintha nem lenne most jobb dolgom, mint a leányzó szenvedését figyelni. Bár… őszintén szólva nem tűnik úgy, mint aki szenvedne. A köszöntésnek nevezett megszólítása egyébként nem hat meg, egyáltalán nem, így arra nem is reagálok már, inkább csak útjára kérdezek rá, hogy hová is megy, de persze ezt a kérdést nem kell szó szerint értelmezni, ő mégis képes megtenni, természetesen.
- Oh, szóval arra vágytál, hogy csatlakozzam hozzád? Most itt vagyok, mit szeretnél, hová menjünk? – hangomból őszinte érdeklődés cseng ki, mintha nem is érzékeltem volna, hogy valószínűleg szavai mind irónikusak voltak. Mindketten tudjuk, hogy ő pont az én társaságomra nem vágyik, így tehát arra se, hogy majd velem sétálgasson a szabadidejében, de most nem ússza meg azt, hogy itt maradjak, mivel én végeztem mára és nincs jobb dolgom ennél a mostaninál.
- Azt csak te tudhatod, hogy sietned kellene-e, nem én, tőlem ez csak egy ártatlan kérdés volt. – na de ez után közelebb lépek hozzá, hagyva tovább magányában a falat, majd pillantok le rá. Láthatóan nem érez szégyent, nem zavarja, hogy milyen pozícióban van most előttem, de nekem annál jobban tetszik.
- Úgy látszik, hogy nem is fájt annyira az az esés, mint ahogy jelét adtad. Szóval nem i sütötted meg magad? – érdeklődésem ártatlannak tűnik, miközben lassan pillantok végig rajta, valamiféle sérülést keresve testén, de nem túl valószínű, hogy a ruhák miatt látnám, ha esetleg nyoma lenne zúzódásnak, így végül ismét a tengerkék íriszekben tekintek, de pálcám készenlétben áll, hogyha bármivel is próbálkozna, ő járna rosszabbul.
- Jó látni, hogy így előttem fekszel ebben a felettébb megalázó pozícióban, de mégis, leszek oly kegyes, hogy elengedlek, ha eljössz velem sétálni egyet. – ha már közös sétát említett, akkor nekem az tökéletesen meg fog felelni, bőven lesz alkalmam majd arra, hogy kitapasztaljam, fáj-e valamije, hogy érez-e valamit. Az átkot tehát megszüntetem egy egyszerű pálcaintéssel, majd végül balomba átveszem azt, jobbom pedig ez után felé nyújtom, hogy felsegítsem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-11-21, 01:07


Cornelius & Odessa


Ahogy megindulok, könnyeden, lazán, hiszem, hogy sehol senki rajtam kívül. Kicsit naiv vagyok, mert bár akkor épp valóban kihalt a folyosó, azért nem teljesen igaz ez, hiszen bármikor rákanyarodhat bárki.
Tényleg paranoid vagyok, de nem ennyire, nem nézegetek folyton a hátam mögé, de lehet, hogy kéne pedig. Így is annyi dolog van, amit mások nem csinálnak, de én kényszeresen, annyi dolog van, ami megnehezíti az életemet, nem tudnám elviselni, ha még mellé jönne ez is.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék körültekintő, nagyon is az vagyok, kapásból vannak többen is, akiket gondosan kerülök az elmúlt napokban: például Caster, vagy Mortensen.
Valahogy olyan nehéz hirtelen lépnem. Vagy nem is nehéz, csak nem haladok annyit, mint gondoltam, talán ha nagyobb erőt fejtek ki... Beleléptem valamibe? Az egész nem tart sokáig, talán egy-két lépést, ha megyek még, annyit se igazán, és már látom is, hogy közeledik a föld.
Oké, oké, gondolkozz!
Kezemmel tompítom a becsapódást, igyekszem minden sérülékenyebb pontomat védeni. Hát ez nem igaz, kigáncsoltam magam, vagy mi a franc? Nem mozdul a lábam, valami tartja, azt hiszem. Jó eséllyel egy átok nem enged, hiába is feszítem meg összes izmomat.
- Ááááá! - nyögök fel, fájdalmasan, nem sokkal a becsapódásom pillanatát követően, mintha csakugyan fájna. Lábam ellazítom, nem küzdök az átok ellen, felesleges lenne, ezt azért épp én is tudom. Jobbom pálcám után nyúl, rásimul annak markolatára, ezt fél szemmel ellenőrzöm is, de csak, mintha véletlenül néznék el arra, ahogyan körbetekintek: mégis, ki volt ez?
Hamarost belépdel látómezőmbe az illető. Nem vagyok meglepve... És ez a hang. Másokat talán kirázna tőle a hideg, engem csak irritál, de nem hat meg különösebben.
- Mortensen - köszöntöm megvetően. Szavaimban kimondatlanul is benne van: engedj el most rögtön, vagy nagyon megbánod! Én nem félek tőle ugyanis, habár talán kéne. Kevés dolog van, amitől én félek, és ő még nem tett eleget ahhoz, hogy így legyen.
- Sietősen? Úgy nézek ki, mint aki siet? Épp a délutáni sziesztámat töltöm, mint láthatod, és csendes magányomban reménykedtem, esetleg csatlakozik majd hozzám valaki, mondjuk te... - vetem oda neki. Sietés, mi? Itt heverek, mintha minden oly rendben lenne.
Remélem, rendben is van, igazán nem örülnék, ha mondjuk eltört volna valamim, de mások naponta esnek egy-egy ilyet, minden gond nélkül. Túlaggódom a helyzetet.
Így aztán csak könnyed nyugalommal nézek fel rá, kék szemeim kifürkészhetetlenek: bár az előbb úgy tűnt, fájt az esés, fájdalomra a legkisebb rezzenés sem utal, sem tekintetemben, sem arcomon. De hát az esések nem járnak hosszú, tartós fájdalommal, nem? Meg szerintem a lábbilincselés se. Szerintem.
- Vagy szerinted sietnem kéne? Mesélj, kérlek! - teszem még hozzá. No, hát csak nem mondja? Sietnem kéne, ilyen jól ismeri a napirendem? Vagy csak tud valamit, amit én nem? Egyszerűen úgy hiszi, ideje lenne menekülnöm előre? Nem menekülök, csak kerülöm, okkal. Legutóbb is olyan... Furcsa volt, és nekem az effélék nem hiányoznak. Nagyon nem.
Ujjaim szorosabban markolnak rá pálcámra, talán el is fehérednek, nem tudom, nem látom. De ezt talán most megengedhetem magamnak. Utálatos ez a helyzet.



Vissza az elejére Go down
Cornelius Mortensen
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 22
ϟ Hozzászólások száma : 45

TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa 2014-11-20, 17:34

Des & Cornelius


[You must be registered and logged in to see this image.]Egyetemistaként már rég nincs annyi órám, mint az első hét évfolyamra járó tanulóknak, így igazán sok szabadidővel rendelkezem, amelyek nagy részét komolyan a tanulmányaimmal töltöm. Most is a nap nagy részében a bájitaltan gyakorlóteremben voltam, de természetesen már előzetesen egyeztettem Pitonnal a dologról, ahogy néhány könyvet is kaptam már tőle, amelyek a fejlődésemhez segítségemre lehetnek. Most viszont már úgy érzem, hogy mára ennyi éppen elég volt, ideje lenne egy kis friss levegőt szívni vagy mászkálni egyet, vállaim is kissé fájnak, így igazán szükségszerű lesz már megmozgatni izmaimat. Mivel nem tanóráról jövök és egyébként is gyűlölöm az iskolai egyenruhákat, így csak szokásos, fekete öltözetemben vagyok látható, tehát az elegáns, egyedi ing, bőrnadrág, nehéz bakancsok vannak rajtam, hajamból pedig még a teremből való kilépés előtt halászom ki a hajgumit, ugyanis kibontva sokkal jobban szeretem hordani, de egyes főzeteknél nem árt azért az elővigyázatosság, tehát jobb összefogni, még mielőtt leég vagy egy hajtincs is belekerül egyes főzetekbe. Szóval a lényeg az, hogy végülis átlagosan nézek ki, az övemnek pedig több üvegcse is található, amelyek most a ruházatomnak hála nem látszanak. Szinte mindig hordok magamnál néhány bájitalt, így a legfrissebb mérgek közül is pár akad nálam, de jobb is, hogy ezt nem tudja itt mindenki, azt hiszem, hogy többen – főleg a Hugrabug házba járók -, sikítva menekülnének a közelemből.
Kisétálok tehát a folyosóra, az ajtót gondosan becsukom magam mögött, majd ez után indulok meg a hosszú folyosón, hogy talán én is felfelé haladjak, de néhány lépés után egy ismerős lányt szúrok ki. Nocsak… egy ideje nem láttam, mintha kerülne is engem, de most éppen ráérek, a vacsoraidő pedig még odébb is van, miért ne beszélgethetnék hát egy kicsit vele? A múltkor is oly jól sikerült az a kis játszadozás, én pedig azóta nyomoztam is utána egy kicsikét… Vagyis nem pont utána, inkább az után, amit tapasztaltam, mivel elég nagy ritkaság az, hogy valakin ennyire ne hasson egy mérgem. A hatását biztos vagyok benne, hogy kifejtette, Des nyakán az erek feketévé váltak, de a fájdalmat mégse érezte, ezt tisztán láttam rajta, de 100%-os még nem lehetek a dolgomban. Ideje hát kideríteni, hogy tényleg jól sejtem-e, mert ha igen, akkor ez a kékszemű lány érdekesebb lesz a számomra, mint azt valaha is gondoltam volna. Nem megyek utána, nem kezdek el sietni, hogy beérjem, inkább egy frappáns, bár gonoszabb megoldást választok, pálcámat tehát előveszem, majd egy egyszerű átok hagyja el ajkamat.
- Locomotor mortis. – lábbilincselő átok, szóval egy láthatatlan kötél fog a lány lábaira kulcsolódni, így fogva le, és hát elég valószínű az is, hogy el fog hasalni a folyosó közepén a Mardekáros lány. Szerencséjére viszont nincs itt most más a folyosón, csakis én. Pálcámat magam mellé engedem, majd így közelítek felé, keresve azokat a tengerkék szemeket, amik biztosan rám fognak pillantani, úgy hiszem, hogy kíváncsi lesz majd arra, ki tette ezt vele.
- Hová ily sietősen? – kérdezek rá menet közben, majd amikor mellé érek, csak egyszerűen pillantok le rá. Eszem ágában sincs feloldani az átkom hatását, se pedig segíteni neki, inkább a hűvös falnak vetem hátamat, pálcám még mindig kezem ügyében tartom, úgy figyelem a lány reakcióját. Vajon mit váltok ki belőle? Nem hiszem, hogy örülne annak, hogy itt vagyok, de a múltkori után, nos… érdekel, így hát ideje megtudnom azt, hogy jól raktam-e össze a kirakós képeit vagy sem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Cornelius & Odessa 2014-11-17, 20:47


Cornelius & Odessa


Vége az óráknak, a vacsora pedig még odébb van. Ez azt jelenti, hogy van pár órányi szabadidőm, aminek egy részét arra szoktam szánni, hogy elmenjek a mosdóra, majd ezt követően átnézzem magam, szemmel, kézzel, tükörrel, varázslattal, akármivel, amivel csak lehet. Megnézzem, nincs-e torokgyulladásom, nem tört-e el időközben valamim, vagy például nem húzok-e magam mögött vércsíkot, mert az efféle kondenzcsík elég veszélyes dolog. Ilyesmik.
Néha attól is félek, hogy megmérgeztek, vagy csak romlott kaját ettem. Amíg másoknak ez feltűnne, nekem nem, egyrészt, mert nem érzek ízeket, így gond nélkül eszem meg akkor is, ha rémesen keserű, vagy nem is tudom, milyen, másrészt pedig később sem lesz gyanús, hogy baj van. De aztán mindig megnyugtatom magam, hogy paranoiás vagyok, de nem tehetek róla, anyám belém nevelte. Ezt is, meg azt, hogy soha, de soha ne bízzak meg senkiben se. Ebben mondjuk igaza volt, de sose ismerném be.
Akárhogy is, a kötelező körökön túl vagyok, állapítom meg a wc-ben, így egy könnyed kézmosás, bűbájos műmosoly a tükörre, majd dolgom végeztével elegánsan megindulok hát, így lépek ki a folyosókra ismét, hogy meginduljak valamerre, felelőtlenül céltalanul. Egyben vagyok, szép vagyok, jól vagyok, úgyhogy nagy baj nem lehet, ez a tudat egy-két percre mindig megrészegít.
De nem többre.
Hanyagul körbepillantok, majd csak megindulok tehát, könnyeden, lazán, első blikkre céltalanul, de hamar találok azért úti célt, a vég nélküli flangálást ritkán engedem meg magamnak. Talán elmegyek a könyvtárba, hiszen oda úgyis kéne mennem, akadna pár dolog, ami miatt ideje lenne már elnéznem arra... Igen, az lesz a legjobb, nem jó dolog halogatni ezeket, mert halmozódik a munka, a házik, a tanulnivaló pedig valahogy sosem lesz magától kevesebb. Nem vagyok buta, gyorsan és könnyen tanulok, szerencsére, de azért nekem is idő kell a jó munkához. Felsóhajtok, majd csak arra veszem hát az irányt.
Egyszerű, iskolai egyenruhám van most rajtam amúgy, belül bélelt, fűzős fekete csizmával, valamint egy vékony kis szürke kabátka. Nyakamban zöldes körsál, mely eltakarja nyakláncom. Kesztyű, sapka, fülvédő, ilyesmi nincs rajtam, idebentre nem kell.



Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Cornelius & Odessa

Vissza az elejére Go down

Cornelius & Odessa

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Kastély és Birtok :: Alagsor :: Pincefolyosók-