2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Hahh - kommentálom első szavait, mert erre már szavakat se találok igazán. Mármint... Most mit mondjak? Persze, hogy mondta, de mégis, csodálkozik tán? Ki ne akadt volna fenn ezen? De az, ahogyan hozzááll, olyan, mintha nem is érdekelné az egész, sőt, csak bosszantaná, hogy megakadok ezen a részleten. Hihetetlen. S ha tudnám, hogy eközben ő Abi pofijáról mereng magában, talán még fel is pofoznám, hogy az övé ne cuki, hanem vörös legyen, lehetőleg minél inkább, hogy lássam, hogy nagyon is érzi... Érdekes ez, nem? Fogalmam sincs, mit jelent fájdalmat okozni igazából, ezért néha talán felelőtlenül is okozok másoknak, mert nem érzem a súlyát az egésznek... De most nem támadom meg, uralkodok magamon. - Azt hiszed? - kérdezek helyette csak vissza kissé fintorogva. Hát persze... Tudnia kéne, nem csak tippelgetni, úgyhogy ezt inkább csak rám hagyja, semmint bevall valamit. Siralmas. Következő szavaira viszont csak révedek rá meglepetten, kissé bizonytalanul. Na, ha már felképelés, más talán most vágná pofán, én ezúttal sem lépem ezt meg. Mázlija van velem, azt hiszem. - Hehh? - kérdezek vissza nagyon elmésen első körben, mert el se akarom hinni. Persze, aludni például én is remekül tudok az ágyamban, de sejtem, hogy nem erre céloz. - És, mit gondoltál, hogy szerződésbe foglalhatnánk, hogy egy héten belül megtanítasz minden mesterfogásra, amit tudnom kellhet az ágyban? - kérdem kissé csípősen inkább csak, ahogy megpróbálom értelmezni szavait. Igazából nem lenne rossz ötlet éppenséggel az sem, csak... Csak akkor tudnia kellene a titkomról, amit nem akarok felfedni. De mondjuk ránézéses alapon is tudok tanulni, azt hiszem, de azt meg csak nem mondhatom, hogy egy pár hétig tartanám nekik a gyertyát, ha gondolja. Az amúgy is... Gusztustalan lenne, azt hiszem.
- Látod mondtam, hogy ezen fogsz fennakadni - rázom meg a fejem mosolyogva majd úgy döntök inkább rá hagyom a dolgot. Had dühöngje ki magát. Mikor kijelenti, hogy vonzanak az oltári cuki pofikák csak vállat rántok. Elvégre Abigail is az, egy oltári cuki pofika. Nem valamu fullos, halál vadító bige akinek minden mozdulatából süt a magabiztosság és erő. Inkább olyan gyámoltalan leányzó akinek ragyogó lelke van, olyan aki védelemre szorul. - Nos végülis igen, azthiszem vonzanak - teszem hozzá a nem túl határozott megjegyzésem. Magam sem tudom, elvégre mindenkiben van valami vonzó. Nyilván Odessaban is csak lehet még nem vettem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem és észrevegyem. Nos, jelen helyzetben nem tervezem túl nagyra nyitni a szemeimet úgyhogy maradunk ebben a felállásban. Megkérdezi miben vagyok jó mire jobb szemöldököm a homlokom közepére fut majd elgondolkdova pillantok oldalra. - Hát... például jó vagyok az ágyban - jelentem ki egyenesen a lány szemeibe nézve. Gondolom nem pontokba szedett felsorolást akart hallani és ez az első dolog ami eszembe jutott. Oké kamuztam. Tulajdonképpen szeretném ezzel egy kicsit megbotránkoztatni, igen direkt egy ilyen témával hozakodtam elő. Most majd biztos megforgatja a szemeit és faképnél hagy de azért előtte még elhord mindenféle szerencsétlen, esetlen és perverz szatírnak. Alig vááárom...
Megsértett azzal a csakkal, igenis tudja csak, mert én nem vagyok egy félredobható senki, akivel "csak" egy csók volt, de ő maga is "csak" egy lány, ezért aztán nem is számít. De úgy látom, tudja fokozni a helyzetet, bár a témától kicsit talán elvörösödöm, nekem nem tűnik fel, fura is lenne. Ellenben már azt se tudom, mégis mit mondjak? Mi az, hogy tehetett volna rám mélyrehatóbb benyomást is...?! Hát álljunk már meg, nem, nem tehetett volna! Ahhoz két ember kell, ugyebár, és lehet, hogy ő tett volna, ha épp úgy alakul, de ne feledje már le, hogy én is itt vagyok, és engem nem lehet csak úgy megcsodálni belülről is. Nem is értem, mit gondol, így egy hosszú pillanatig csak révedek rá, már-már elképedve, tűnődve rajta, hogy vajon ilyenkor gondolkodik-e egyáltalán, vagy csak beszél...? - Sok minden van, ami "lehetett volna, ha..." - kezdem tehát, s talán már ebből is érzi, hogy hol a hiba, de ha esetleg mégse, hát folytatom szavaim, megspórolva neki a felesleges gondolkodást, úgy érzem, az nem erőssége. Mondjuk végső soron nem néz ki rosszul, de lássuk be, nem az eszéért szeretik: illetve én erre jutottam, aztán persze fene tudja - ...De az efféle mélyrehatóbb benyomásokhoz attól tartok, legalább két ember kell. - jegyzem meg. Tehát igen: vagy én is akarom, és akkor nincs miről beszélnünk most, vagy nem akarom, abban az esetben megerőszakolt volna: és az ég óvja a haragomtól egy olyan esetben, ami azt illeti. Persze mindkettőnk szerencséjére egyik eset sem áll fenn. Na éppen ez az: "volna, ha". Az pedig már csak ráadás az egészre, ahogyan rólam beszél, mint valami édes kisded, és meg kell valljam, ez az elképzelés sem nyeri el tetszésemet. Sokféle bók van, amit ha nem is vallanék be, de azért megérintene valahol, és egy-kettő olyan, aminél talán már el se tudnám titkolni, hogy teli találat, na de ez...? Tényleg ezzel akart javítani? Ha harminc környékén huszonötnek néznek, az jó. Ha tizenévesen babákhoz hasonlítanak, az inkább kínos. Nem? - Szóval vonzanak az oltári cuki pofikák - összegzem szavait, és inkább nem megyek bele, hogy épp azt mondta, hogy nagyjából minden másodikat meg is hágja, mert épp úgy tartja kedve. Ilyen szöveggel erősen kételkedem, de sok sikert, persze. Na meg - nekem azért ez más, mint sokaknak. Nekem fel se tűnne, ellenben a partneremnek bizonyosan szemet szúrna, hogy ötletem sincs, mit csináljak, így már eleve rettegnék tőle, hogy ilyesmibe belemenjek. Így meg aztán érthető, hogy erőnek erejével tiltakozom minden közeledési kísérlet ellen, legalább fejben, és úgy alakítom a dolgokat, hogy olyan helyzet ne alakulhasson ki, amiben én meg egy fiú... Szóval igen. - Hát... Mihez értesz? Vagy mikben vagy jó? - kérdem végül lassan. Tudom, most az lenne az illendő, ha bájosan elmosolyodnék, és nem érnék semmit sem tőle, de az nem én vagyok, az a helyzet. De ahhoz, hogy eldöntsem, mit is kérhetek, tudnom kell, mihez ért. Talán lenne, amire megtaníthatna, vagy amit megtehetne nekem, vagy helyettem. Majd kiderül. És persze van itt még valami - kíváncsian kérdezem, és meglepően másabb hangsúllyal, mint eddig. A franc esne bele; de jól játszik: máris megenyhültem.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Odessa 2015-02-04, 14:05
Ehh... jó a csak nem kellett volna. - Azért mondtam mert...nos tehettem volna rád, hogy úgy mondjam mélyrehatóbb benyomást is - köszörültem meg a torkom majd elvigyorodtam. Ez a kifejezés a maga nemében bizony roppant találó, akárki mond akármit félreérthetetlenül őszinte. Persze a bók se jött be bár tény, hogy nem erőltettem meg magam. Nem tudom azt mondani rá, hogy életem legjobb numerája lehetne mert akkor hazudnék. Hé, bocs. Bírom a szőkéket ez egy jó pont de nekem egy kicsit túúúl... egyenes. A homokóra alkat a gyengém. Darázsderék, széles csípő, formás lábak és fenék. Ah no had ne soroljam. Egyszóval számomra ő inkább a cuki lány kategória, ez a helyzet. Persze ég adja, hogy meglepjen. - Jó elismerem, nem volt az igazi. De nem szeretek hazudni. Ha nem lennél oltári cuki pofika valószínűleg most nem arról beszélgetnénk, hogy "csak" megcsókoltalak. És igen tudom most jön a felháborodás, hogy te nem de... sok volt már az ellenpélda szóvaaaal... javaslom lépjünk túl ezen - bólogatok úgy mintha a világ egyik nagy igazságát mondtam volna most ki. Ezután visszakérdez, hogy tényleg komolyan gondoltam e iménti kijelentésem mire homlokráncolva nézek fürkészően a lány fakókék szemeibe. - Ő naná. Miért mondtam volna, hogy bármit ha nem így gondolom? - itt széttártam a kezeimet - Parancsoljon velem felség.
Meg se próbálom igazán félrevezetni, érezheti, tudhatja, hogy igen, most megbántott. Nem azzal, hogy akkor mi történt, hanem azzal, hogy egy sokad rangú, lényegtelen kis senki voltam számára, amire még csak emlékeznie sem sikerül. Oké, furák a lányok: ha emlékezne, akkor meg az lenne a bajom, mert tök béna voltam, ami még hagyján, de szerintem ilyen lennék legközelebb is. A következő kérdésére megakadok kicsit - mi az, hogy "csak"? - Csak? - kérdezek vissza tehát lassan. Vészesen lassan. Nekem ez nem "csak", mert azóta nem szabadulok bizonyos gondolatoktól, és azóta érzem magam egyre defektesebbnek, aki még ennyit sem tud igazán értékelni, viszonozni. Számomra ez egy olyan gesztus, aminek nagyon fontos jelentése van, mert tudom, másoknak mit jelent, mit ad ez... És most szembesüljek azzal, hogy az elképzelésem alapjaiban hibás? Fűvel fával lehet csinálni, nem lényeges, amíg "csak" ennyi? Ezen... Ezen még gondolkodnom kell. Lehet, hogy nem is annyira gond, hogy számomra ez semmi, mert másoknak sem jelent sokkalta többet? Vagy pont ezért mindenki fűvel-fával csinálja titokban, és így még nagyobb gond, hogy már ezt az alapvető dolgot sem tudom megfelelően csinálni? - Csak ennyi, nem volt más - erősítem meg végül nyugodt, már-már közömbös hangon, mintha engem se érdekelne az egész így már. Ha lett volna valami "lényegi", talán, na de így...? Persze, ez hazugság, de ő ezt nem tudhatja. Gondolom én. De ahogyan magyarázkodni kezd, felszalad szemöldököm. - Oltári cuki pofikám? Mint a kisdedeknek? Nem tudom, te ezt mennyire gondolod hízelgőnek, szerintem inkább kínos. - világítok rá, hol a hiba. Ezzel nem lehet hódítani: igaz, amúgy se tudom, azt hogyan is kéne csinálni igazán, vagy, hogy mit csinálnék, ha véletlenül sikerülne. Talán sikítanék és elszaladnék. Utolsó szavaira azonban rendesen megütközöm, és úgy nézek rá, mint, ha olyasmit látnék, amit még soha annak előtte. - Bármit? - kérdezek hitetlenkedve. Mármint, azért ennyire nem nagy dolog... Már kezdtem hülyének is érezni magam, erre meg...? Nem, biztos vannak korlátai, feltételei, esetleg ár azt is tudja, mit adna valójában. Hülye lenne, ha hagyná, hogy tetszésem szerint kihasználjam. Vagy nem? Akárhogy is, ha kicsit is komolyan gondolja, azzal kiengesztel - ez bizonyos.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Odessa 2015-01-06, 10:57
Az első pillanatban nem is gondoltam, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hozom őt. Csupán akkor jöttem rá amikor ugyan szavaival azt bizonygatta, hogy jelentéktelen volt számára a dolog jómagam mást éreztem. Furcsa dolog, hogy mugli szülők gyermeke legilimentor vénával szülessen nem? Mármint nyilván nem csak számomra kusza ez az egész dolog. Van az amit Lily mond meg az amit én tudok és ez többnyire nem egyezik. Esküszöm, nincs ennek a két halmaznak keresztmetszete. Egy viszont biztos, engem nehéz átverni pláne ha nő az illető. Különösen érzékenyek a szenzoraim ha más emberek jólétéről van szó, pláne ha egy nő az. Ezért szeretnek a lányok ugye... nem átallom kihasználni az adottságom azokban a pillanatokban amikor mérvadó, hogy jó benyomást tegyek a hölgyekre. Visszatérve azonban Odessara, úgy döntöttem felvidítom őt. De előbb még azért tisztába jövök a helyzettel - ergó jön a következő full h&lye kérdés. - Csak csókolóztunk? Úgy értem nem volt esetleg...? - kezdtem bele a kérdésbe ám a lány arckifejezéséből rögtön levágtam, hogy nem. Nem volt semmi komolyabb. Asszem életemben először ennek örültem, mármint ha úgysem emlékeznék rá akkor meg minek? Jó jó - csak próbálom jobb színben feltüntetni magam. Igazából bizonyára nem bántam volna. Menthetetlen nőfaló vagyok, rajongok értük. Annyira csodálatosak, sokszínűek, érzelmesek és olyan hevesen tudják viszonozni a szeretetet, gondoskodást. A teremtés csodái, én mondom. - Jó, nézd. Nagyon sokat ittam csak ezért nem emlékszem. Nem veled van a baj vagy ilyesmi hiszen oltári cuki pofikád van - kezdtem bele a magyarázkodásba, asszem ez a duma nem talált. Lehet ez is h&lye ötlet volt. - Oké nézd, nem akarok magyarázkodni de engedd meg, hogy jóvá tegyem. Bármit kérhetsz tőlem! - néztem a lány azurkék szemeibe. Őszintén szerettem volna őt kiengesztelni, egy dolog van a világon amit képtelen vagyok elviselni. Nem tudom megemészteni ha nem kedvelnek, mármint a nők. A férfiak között természetes dolog a rivalizálás szóval azt nem veszem annyira komolyan de egek, ha egy ilyen kétlábon járó égi jelenés csúnyán néz rám abba biza belefacsarodik a szívem. Pláne ha lefelé görbül a szájuk, ne adj isten sírnak. Attól aztán teljesen kiakadok.
Vállat vonok a szavaira. - Kétlem, hogy ez rajtam múlna, ha eddig nem tudtál semmit, lehet, már úgyis mindegy. De talán nem kérdez amúgy se. - felelem kissé hanyagul. Én elég jó vagyok abból a tantárgyból, hogy ne kelljen igazán aggódnom, így nem érzem át a problémáját. Hovatovább, nem is érdekel. Persze az már más kérdés, hogy én se szívesen néznék szembe Piton dühével, elég undok tud lenni, időnként még velünk is. Tapló, no - van ez így. Bár nem sok helye van az iskolában az ilyennek, szerintem, de valahogy engem erről még senki sem kérdezett meg. Pedig lennének ötleteim. - Hát találj, de tényleg menő legyen! - vigyorintok rá, kissé kényszeredetten talán, mert szerintem nem ragadta meg a lényeget, de ahogy jelzi, hogy lenne itt még valami, sejtem, hogy de - talán mégiscsak. Így hát várakozóan nézek rá, hogy no, bökje csak ki. Kérjen elnézést, valljon szerelmet, bánom is én. Csak legyen valami. - Odessa Blähen. - javítom ki némileg, ami a nevemet illeti, de aztán hallgatok, nem vágok többet a szavába, míg be nem fejezi a mondanivalóját. Talán egy pillanatra látványosan elképedek. Most erre mit mondjak? Mégis? Mármint... Merlin! Merlin retkes szakállása, hát ennyire borzalmas nem lehettem, nem? Hogy ennyire semmi, de semmi nyomot ne hagyjak benne, még a nevem, arcom, a csókom se rémlik neki?! Na jó, csóknak talán túlzás lesz nevezni, mert én csak álltam ott, mint egy diplomás balfasz, de... De akkor is! Most örüljek, hogy nem lepleződtem le, hogy nem tart bénának? Olyannyira nem tart bénának, hogy a "felejthető" egészen új értelmet nyert. Engem előtte még soha nem akart megcsókolni senki. Most... Most kicsit összetört bennem valami, mert úgy érzem, hogy most se, csak egyszerűen... Így sikeredett, de lehetett volna az bárki, aki kellő távolságból nőnek néz ki. Kicsit megsemmisülten emberelem meg vonásaim, és öltöm fel visszafogott, halovány mosolyom. - Nem történt semmi. Semmi lényeges. - közlöm tehát. - Valóban találkoztunk, és váltottunk néhány szót, egy csókot... Semmi említésre méltó. - közlöm, hangomban nincs sértettség. Erre ügyelek, nem veheti észre, hogy a lelkembe taposott. Nem kínálok fel senkinek sem támadási pontokat. Ne érezze azt, hogy így elkaphat, hogy gyenge vagyok.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Odessa 2014-12-23, 10:57
- Ha hiszed ha nem én is tanulni indultam. Mégsem akarhatom, hogy holnap Piton leharapja a fejem - húzom félre a számat hiszen lelki szemeim előtt rögvest megjelenik Piton szigorú tekintete. Akár mardekáros vagy akár nem ha semmit nem tanulsz s€ggbe leszel billentve. Ez garantált. Közben Odessza felhozza, hogy csinálhatnánk valamit együtt. Persze az egész úgy hangzik mintha engedélyt adna rá, hogy kitaláljak valami állat programot és invitáljam őfelségét. Nem vagyok szívbajos úgyhogy előbb csak elvigyorodok. - Akár még ki is találhatok valami menő programot de előbb... - emelem fel a mutatóujjam majd azzal a lendülettel zsebre is vágom a kezem. - Geoffrey azt mondta, hogy Odessza a neved. És, hogy találkoztunk már egy bulni de őszinte leszek totál zavaros a kép. Megtennéd, hogy felvilágosítassz... mégis mi történt? Már ha te emlékszel rá...- vakargatom meg zavartan a tarkómat majd a hajamba túrok. Ne igyon aki nem bírja, milyen igaz is ez a rövid jótanács. Akkor most nem lennék ilyen helyzetben. Valószínűleg persze ez az egész neki sokkal kellemetlenebb mint nekem, mondjuk ez attól is függ, hogy mi történt. Jómagam csak abból tudok kiindulni, hogy általában engem nem nagyon lehet zavarba hozni - amit teszek mindig bevállalom, még ha nem is emlékszem rá. Ha már úgy döntöttem, hogy ilyen zűrösen élem az életem nem menekülhetek el a döntéseim elől. Egy biztos ezen az estén a sok mézsör volt a hibás nem pedig az általam jól ismert emlékezetkiesések - utóbbiak gyakran még kellemetlenebb szituációkat szülnek mint a tudatosan elkövetett tetteim.
Ahogy kilépek a folyosóra, egyértelmű, hogy nem vagyok egyedül. Több hangot is hallok, d hát ez egy iskolában amúgy nem túl meglepő. Mármint, hogy tanítási időn kívül diákok flangálnak egy amúgy bentlakásos suli folyosóján. Azt hiszem, az lenne meglepő, ha kihalt lenne az egész. Igazság szerint annyira nem is foglalkoztat a kérdés, mert mekkora az esélye, hogy olyannal fussak össze, akivel nem akarok? Nem sok, mivel, hogy kevés olyan ember van, akivel semmi esetre sem futnék össze. Így tehát, ahogyan az írva vagyon, fel is hangzik a köszöntés, természetesen az egyik olyan szájából, akit nem akarok látni. Kellemetlen, kínos ügy ez, de talán igaza van, talán tényleg meg kellene beszélnünk, mert... Meg kellene, nem? Épp csak, fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Mármint, nem mondhatom, hogy bocs, majd legközelebb jobb lesz. Nem lesz jobb... Mi a francot gondolok eleve? Mi az, hogy legközelebb jobb lesz? Lesz legközelebb? Francokat, ennek a srácnak minden mindegy, csak kellő távolságból nőnek tűnjön az alany, nem akar ez tőlem semmit, mármint semmi olyat, amit ne akarna mindenki, vagy legalábbis bárki mástól is. Felesleges a folytatás, ráadásul annyira tapasztalt, csak ég kínosabb lenne az egész. A szörnyű az, hogy amíg neki mindegy, mert egyre megy, csak nő legyen, úgy nekem is mindegy. Mármint, mindenki ezen van odáig, hogy kivel, hogyan, és mit érez. De én mással épp úgy nem éreznék semmit, mint vele - akkor mire fel válogatok? Lehet, nincs is jogom válogatni? Szörnyű gondolat ez. De csak nem ugorhatok mindenki nyakába, hogy amit csak akar, gyerünk... Fogalmam sincs, hova tovább. Abban biztos vagyok, hogy ez a fiú nem akar tőlem semmit, és abban is, hogy alig ismerjük egymást. Vagy nem is tudom. Akárhogy is, lassítok kicsit. Kár lenne úgy tenni, mintha nem hallanám, kár lenne leszaladni, főleg, hogy szinte észrevétlenül ért be mellém. Előveszem legbarátságosabbik arcom, még, ha kis fáziskéséssel is, de bájos-aranyos mosolyt villantok rá, amit tükör előtt annyiszor gyakoroltam már, hogy valami hihetetlen. - Cameron! - üdvözlöm, majd csak vállat vonok. - Nincs különösebb dolgom, igazság szerint, arra gondoltam, talán ideje lenne tanulni valamit, tehát... Semmi sürgős. - felelem nagy ártatlanul. Tényleg, mi sürgős dolgom lenne? Lehangoló, de jellemzően szinte semmi, mert mindig igyekszem távol tartani magam a veszélyektől, kezdek belefáradni. Kezdem unni, hogy mindig én vagyok a felelősségteljes, a komoly és érett fiatal nő, miközben engem kínoz a legtöbb kétely. Ó, basszus, már megint, hova jutottam, egy ártatlan kérdésből? Na nesze neked... - De talán neked van valami tipped egy könnyed délutáni programra? - pislogok rá. Remélem, van: beszélnünk kellene, de előbb a kötelező tiszteletkörök. Mindennek megvan a maga menete. De nyitottnak és barátságosnak mutatom magam, hogy érezze: beszélhetünk, nem fogok elfutni. Megint.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Odessa 2014-11-26, 12:33
Miután megebédeltem a többiekkel kimentünk a birtokra. Levezetés céljából belógtunk a Tiltott rengetegbe, hogy meglessük a hipogriffek karámját. Nem maradhattunk sokáig, elvégre mégiscsak tiltott helyen mászkáltunk. A csarnokban váltunk el egymástól, jómagam egy másik fiú kíséretében a klubhelyiségbe indultam, hogy készüljek egy kicsit a holnapi megmérettetésre. Igen néha tanulni is kell, nem szeretek leégni az órákon. Ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam de azért igyekszem szinten tartani a dolgot. Ahogy így sétálgattam az egyik hugrabugos pajtival hirtelen oldalba bökött és az előttünk sétáló lányra mutatott. '- Te ez az az Odessa lány - súgta oda nekem mire én homlokráncolva ráztam meg a fejem. - Odessa? - kérdeztem vissza hasonlóan visszafogott hangon. '- Jaj már tudod az a csaj akit fogadásból csókoltál meg azon a bulin... - vigyorodik el. Valami rémlik de azért nem teljesen tiszták az emlékek. - Akkor majd később - veregettem meg a fiú hátát búcsúzólag és futólépésben ugyan de nemsokára beértem Odessa mellé. - Hello nagylány! - üdvözöltem mosolyogva miközben zsebrevágott kézzel felvettem a sétatempóját. - Merre, merre? - kérdeztem továbbra is sziporkázva. Lehet megint elmarad a tanulás? Úgy tűnt mintha ő már sokkal kevésbé örülne a jelenlétemnek. Talán tudja, hogy fogadás volt? Őszinte leszek én tökre nem emlékszek az egészre, az meg aztán még zavarosabb, hogy mi történt utána. Csak a nagy röhögés van meg ami a csók után következett be.
Vége az óráknak, a vacsora pedig még igencsak odébb van - nemrég ebédeltem. Onnan tartok épp lefelé, a klubhelyiség felé. Igaz, előtte még be kéne ugranom a wc-be, hogy átnézzem magam, megmérjem a lázam, felmérjem, eltört-e valamim, begyulladt-e a torkom, bevérzett-e a szemem, vagy bármi ilyesmi. Szóval rutinfeladatok. Ha véletlenül nem figyelek oda, és ebédnél az ujjaimat is felszeletelem, vagy leharapom a fél nyelvem, effélék, azt is ott hozom rendbe, addig nem is szívesen beszélek: ha véletlenül tényleg ömlik a vérem, és nincs nyelvem, azt nem kell mutogatni. Nos tehát, ennek fényében a mosdóba tartok, az alagsorban, mert ott kevesebben vannak, mint fent a Nagyterem szintjén. Én pedig kerülöm a tömeget. Meg még mást is, például a Mortensen-fiút - nagyon furcsa szerzet, és kicsit tartok tőle. Akar valamit, ebben biztos vagyok, és jobba békesség: igyekszem nem kísérteni a szerencsém. Vagy ott van Caster, jó isten... Nem bírok a szemébe nézni. Az a csók... Szerintem ő sem gondolta komolyan, persze, hogy nem, azt se tudta, hol van. Szerintem. Merlinre, én se tudtam, honnan tudtam volna... Mármint, velem ilyen még soha nem történt, és na! Mondanám, hogy furán érzetem magam, zavarban voltam, ilyesmi, de ez mind csak zöldség, velem ez nem fordulhat elő. Ami történt helyette, na, az rosszabb. Megcsókolt. Engem. Én meg álltam ott, mint egy tökéletes idióta: fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni, teljesen zavarban voltam, nem éreztem, mit csinál. Egyáltalán tényleg, mit csinál? A nyelvével matat számban, nem? Az tök gusztustalan, mit élveznek ebben? És nekem mit kell csinálni? Ezt egyszer kérdeztem már az egyik barátnőmtől. "Majd ha oda kerülsz, ösztönösen érezni fogod". Aha, kösz... Erre nehéz mit mondani, azt csak nem mondhatom, hogy nekem aztán biztos nem lesz ösztönös ráérzésem a dologra. De ha ezek szerint mindenki másnak van, akkor ez több is, mint kínos. Egy lány számára nagy pillanat ez, alig várják, én meg geometriailag kiszámított módszert keresgélek, hogy mit is kell ilyenkor pontosan tenni, és hogyan. Hjajj. Besunnyogok hát a mosdóba, ahol jó fél órára eltűnök. Minden a legnagyobb rendben, bár a nyelvem kicsit sebes volt, de semmi vészes, egyébként meg egyben vagyok, amennyire egyedül meg tudom állapítani. Így lépek hát ki a mosdóból, kicsit meggondolatlanul is, hiszen így simán összefuthatok bárki olyannal, akivel amúgy nem akarnék. Egyszerű, iskolai egyenruhám van most rajtam amúgy, belül bélelt, fűzős fekete csizmával, valamint egy vékony kis szürke, minta nélküli kabátka. Nyakamban zöldes körsál, mely eltakarja nyakláncom. Kesztyű, sapka, fülvédő, ilyesmi nincs rajtam, hiszen idebentre az azért nem kell. Gyűrűm rajtam, más ékszer szokás szerint nincs. A hajam hátul összefogtam, de elől egy-egy rakoncátlan, vastagabb tincs kimaradt, hogy véletlenül-e, avagy szándékosan? Másoknál ez inkább szándékos, én csak nem érzem tejesen, hogy minden tincs megvan-e: de így hagytam, nem néz ki rosszul. Remélem.
