2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azt hiszem e miatt volt, hogy sosem hiányoltam a családot. Ne bántódj meg, de... - vonom meg tétován a vállamat végül. Hát igen, ahogyan ő beszél a családjáról nem épp a csodás családi idill jut eszembe róla, annak ellenére, hogy jártam náluk néhányszor és hogy a nagybátyja mentette meg az életemet. De egy saját család úgy igazán minden nap... Nem is tudom, kicsit ijesztő, talán azért is nem néztem az enyémnek utána soha. Gerard példája sem az igazi, hiszen őt meg örökbe adták és hát az örökbefogadó családja... Tudom, hogy nem a rossz példákat kellene néznem, de nem egyszerű. Mi lesz, ha mi sem leszünk sosem jó család? Én rengeteget dolgozom, ahogyan Gerry is egyre többet. - Csak az hibás Josh, aki azokat a pisztolyokat az utcára dobta! - talán kicsit meg is emelem hirtelen a hangomat, kész csoda, hogy a pár méterre ücsörgő kobold nem szól ránk, hogy halkabban. Végülis nem könyvtárban vagyunk, de irattárban, ami majdnem egy kutya. Csak hát érzékeny pont ez, révén én is ismerem Shannát és nem ezt érdemli és ha velünk történne ugyanez Gerarddal nem is tudom, hogy mi lenne akkor. Nekem is vannak ismerőseim, akik a Szent Mungóban fekszenek kómában és a barátaik, rokonaik már egyre inkább adják fel a reményt, hogy valaha is újra felébrednek majd. - Valójában... - akadok el révén biztos, hogy Gerry igenis zokon venné, ha tudná, hogy nem őt hívtam el utána nézni a családomnak, de Josht sem hívtam csak épp itt volt. Ha nincs, talán már visszafordultam volna, most viszont a neveket és az aktákat nézegetem, hátha találok köztük olyat, ami érdekes lehet. A Jennings viszonylag elterjedt név és nem is biztos, hogy ez az igazi nevem, de más ötletem egyelőre nincs, mint hogy ezeket a családokat fussam át. Időnként leveszek egyet miközben beszélünk, hogy aztán visszategyem, amikor egyértelmű, hogy életkori, vagy egyéb alapon biztos, hogy nem stimmel. - Nem esne jól neki, még ha tudja is, hogy nehezen kezelem ezt és nyílok megcsalád témában... - sóhajtok végül, amikor aztán az egyik sokadik aktánál megakadok. Életkorban és minden tekintetben akár még hozzám is kapcsolódhat. Kissé talán rémült tekintettel csukom össze gyorsan, mintha nagy titok lenne. Részben végülis az, és tényleg úgy érzem, hogy nem Josh kell, hogy az első legyen, akinek elmondom, amit találtam, hanem valaki egész más, aki azt sem tudja, hogy idejöttem kutatni. - Nem haragszol, ha ezt most... én most... - elnézést kérő mosollyal szorítom magamhoz az iratokat, de azt hiszem érti, hogy mire is gondolok pontosan. - Muszáj vele megnéznem. Megbántanám és azt nem akarom, de köszönöm, hogy segítettél. Azt hiszem, ha nem vagy itt, akkor félúton meghátrálok. - hálás mosolyt vetek rá, de végül egy gyors intés kíséretében a kobold felé veszem az irányt, hogy letegyem elé az aktát és másolatot kérjek, hiszen az eredetit nem fogják csak úgy odaadni. Végül a szerzeményemmel együtt távozom sietősen. Hogy most azonnal beszélek-e Gerryvel azt még nem tudom, de vele kell jobban beleásnom magamat ebbe ez biztos.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Mindig azt mondják, hogy mindenre van megoldás csak az a kérdés vajon mi is az. Persze nem akarok én lenni az örök pesszimista a családban, de… így is rám dobálják a legtöbb rosszat. Érthető a dolog, de azért… mindegy is. – vonom össze a szemöldökömet. Túlságosan elkalandoztam, ami rám nem jellemző, de azt hiszem a jelenlegi történések eléggé meghozták a hatásukat ami lehet jó is vagy rossz is éppenséggel. Azért valamilyen szinten jó egy ismerős arcot látni még, ha itt egy nem pont felemelő helyzetben. - Köszönöm. Bár részben azt hiszem én magam is hibás vagyok ebben az egészben. – feleltem amolyan köntörfalasan mert nem szívesen beszéltem erről az egészről. Minden más lehetett volna talán. Vagy legrosszabb esetben én feküdnék az ő helyén ami nem olyan szerencsés, de ez másodlagosnak is betudható. Egyszerűen bántam már a legtöbb dolgot életemben amit megéltem. Cseppet sem vetett fel az öröm és pont Jake esete az ami beletartozik. Talán egyrészről ezért is akarom annyira összeszedni a családot, ha már apám erre képtelen mert az ő szemében sokkal többet ér a hatalom bármi másnál. - Igen egy múltbéli dolog ami még most is kérdőjeles, de talán majd idővel kapunk rá válaszokat. Legalábbis nagyon remélem. Őszintén érthető, hogy félsz. A mostani saját meglátásommal jobb az ilyesmit már tisztán látni félresöpörni a kételyeket, de persze mindenki más. Nekem az egész felfordulás ami Körülöttem van az hozta ki belőlem ezt… azt hiszem. – válaszoltam. Talán a régi ismerősök sincsenek rám jó hatással, hisz néha könnyebben beszélek velük. Ami azt illeti nekem is sok múltbéli démonom van amivel még megkellene küzdenem illetve elégtételt adni ezekre az emlékekre és örökre elásni. Természetesen nem minden ember fog nekem megbocsájtani vagy éppen támaszt jelenteni, de kis lépésekben is segíthetek bárkinek. Amennyiben ez egy régi kedves ismerőssel kezdődik, hát állok elébe. Már, ha Daphne is hajlik rá. Persze ő hozzá anno is egy kiskölyök voltam, de valamennyit férfiasodtam az évek alatt. - Egyáltalán nem zavarsz. Az én ügyemhez jó pár papír most meg van és nem hiszem, hogy lábat növesztve tova szaladnának. Persze nem akarok én kellemetlenkedni a számodra egy ilyen helyzetben. Teljesen érthető, ha egyedül akarsz lenni. Csak gondoltam jobb egy ismerős arc ilyenkor még, ha olyan ember is aki nehezen ismeri fel az érzelmeket. – vonom össze a szemöldökömet. Janette biztos nem fog megharagudni mert segítek másnak miközben én magam is kutatok. Na meg persze még Joanne-val is foglalkoznom kell, de szívesen teszem. Szeretem őket még, ha ezt nehezen is tudom kimutatni és talán túlságosan fonákul is teszem meg mindezt. Remélhetőleg nem veszik zokon ezt tőlem, de egyenlőre ami tőlem telik mindent megteszek. Még akkor is, ha a múltat is meg kell bolygatnom a hazugmentes jövőért. - Persze akkor, ha esetleg a párod nem veszi zokon mindezt. Persze ez rajtad áll, de a titkod nálam marad ígérem. – nem tudom esetleg nem e amiatt is aggódik, hogy eljárna a szám. Soha nem szerettem a pletykát és ez meg is maradt. Undorító szokásnak tartom ami csak bajt és gondot szül annak is aki elkezdi terjeszteni, a pletyka alanyának és úgy a következő információ hordozóknak. Meg amúgy is a magán jellegű dolgok egyáltalán nem tartoznak rá senkire sem. Nem mintha én annyira közel állnék Daphne-hoz, hiszen csak pár közös melónk volt meg a nagybátyám a szárnyai alá vette, de akkor is valahol régi ismerős. Aki megérdemli a segítséget.
Bevallom nem tudom pontosan, hogy milyen elveszíteni egy rokont. A legközelebb ehhez még Mr. Troops állt, Janette édesapja, aki a szárnyai alá vett és akinek köszönhetem, hogy ki tudtam mászni a gödörből és hogy most auror vagyok és nem pedig azok közé tartozom, akikre az aurorok vadásznak. Ő afféle apafigura volt számomra, úgyhogy talán az eltűnése hasonló sebet ejtett, mint ha ténylegesen egy rokont veszítettem volna el, de a jó ég tudja. Mivel a saját családomról semmit sem tudok, nem mondhatom, hogy átérzem a helyzetét, mert valószínűleg egyáltalán nem lenne hiteles a dolog. - Oh hát biztosan neked is. Mégis csak a testvéred, de talán megtalálják a módját, hogy visszahozzák, hiszen oly sokan vannak már kómában. Az nem lehet, hogy nincs megoldás. - mennyi aggódó család és szerett, akik nap mint nap egyre reménytelenebbül járnak be a Szent Mungóba. Talán, ha megtalálnánk azt, aki a pisztolyokat készítette. Talán, ha végre megértenénk az egésznek a pontos mechanizmusát, ha pontosan ismernék a varázslatot, amivel alkották... Mindenki reménykedik, de ahogyan telik az idő érthető módon egyre kevesebb esély van rá, hogy megoldást találnak és ez azoknak is ijesztő, akik jelenleg küzdenek a Testvériség ellen. Biztos vagyok benne, hogy bőven akadt már, aki e miatt hátrált meg egy harcban, vagy döntött úgy, hogy egy időre szabadságolja magát, esetleg könnyebb részlegre jelentkezik, hogy ne kelljen minden nap attól félnie, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint a többiek. - Eddig én is így gondoltam, de most mégis itt vagyok, ahogyan te is és ennek biztos, hogy oka van. - pár hónapja is még talán egyetértettem volna vele, de most mégis valami arra ösztönöz, hogy próbáljak rájönni mégis kik az igazi családom. Gerardnak fontos volt, hogy megtudja ki az igazi édesanyja, és talán ez is motivál arra, hogy én is utánanézzek. Egész életemben ott volt bennem az űr, hogy biztosan eldobtak, de talán nem erről van szó és könnyebb lenne a lelkem, ha kiderülne, hogy nem volt választásuk, vagy tényleg jó okuk volt rá, hogy árvaházba adjanak, netán már nem is élnek. Nem is miattuk, inkább tényleg a saját lelki békém miatt lenne jó, ha találnék valamit. - Igen, de azt hiszem nem is rólam van szó. Mármint nem az ijesztő, hogy megtudjak valamit, hanem az, hogy ha tényleg igazam van és csak eldobtak. - megrázom a fejemet, hiszen ő azért ezt nem értheti pontosan, hogy milyen is árvának lenni. Nagy családja van, akikkel még ha nehezen is jön ki, de mindig ott voltak mellette. Nem tudja, hogy milyen, ha kicsit nem tudod, hogy ki vagy, mert nem ismered a múltadat. Persze tudom, hogy nem a múlt határoz meg minket, de azért mégis csak számít valamelyest nem? - Nem is tudom. - bizonytalanodom el, de persze tisztában vagyok vele. A hír, amit elakartam mondani Gerardnak, miután visszatértek és bezárták Deneirát, de eddig még nem volt rá lehetőségem, azt hiszem ez is motivált. - A párom... nem rég derült ki, hogy örökbefogadták és annyira motivált volt, hogy megtudja ki az igazi családja, kik a szülei, hogy azt hiszem rám is hatott a lelkesedése. - válaszolom végül, ami végülis egészen hihető és részben tényleg ennyiről van csak szó. - De könnyen lehet, hogy semmit sem találok. Az sem biztos, hogy a nevem az, amivel letettek az árvaház elé. - vonom meg a vállamat és ahogyan haladunk a sorok között végül megállapodom a J-nél. Jennings. Alapvetően elég gyakori név, úgyhogy ahogyan végigfuttatom a pillantásomat a polcok között akad belőle bőven. Lehet, hogy tű a szénakazalban ez az egész művelet? De a mágia sem old meg mindent, hogy csak úgy hopp kiderítse az ember kik a szülei. Gerardnak is kellett hozzá az a kép legalább, amit a birtokon talált mielőtt az egész házuk porrá égett.
[You must be registered and logged in to see this image.] Néha azt kívánom bárcsak a magam múltját kitörölhetném az időintervallumból. Talán nem lennék ennyire suta az emberekhez és talán elbaszottként sem léteznék. Mégis mindig mindenki azt mondja, hogy a múltunk nem lennénk azok akik. Akkor én példámból mit lehet tanulni? Ne legyél szerencsétlen és hamarabb nyíljon fel a szemed a szüleid irányába? Nevetséges. Mégsem akartam Daphne-n leverni ezeket. Egyrészről örültem, hogy újra látom őt. Hiszen jól van, felelősségteljes nő lett akinek jó munkája van. A nagybátyámnak is látnia kellene, de ő isten tudja merre van. - Elég nehéz, de leginkább a család nagyrészének nehéz ez az egész. – válaszolom neki és nagyot nyeltem. Nem valami könnyű ez a dolog főleg, ha lényegében te is tehetsz erről az egészről. Legalábbis én hibáztatom magamat a dolog miatt. Nem lettem volna annyira makacs és gőgös akkor elmentem volna arra a munkára. Csak a gyűlölet elég rendesen dolgozott bennem hála apám mellőzésének. Azt hittem az öcsém volt istenítve és kivételesként kezelve. Troops-nak lenni az én szememben egyenlő azzal, hogy valaki próbálja megmérgezni a lelkedet. Legyen szó akár a saját szüleidről. Ezen pedig az sem segít, ha te a magányos farkas szerepét próbálod magadra erőltetni. - Múltbéli ami leginkább kinyúlik a jelenbe, de talán találok rá valami támpontot vagy választ. Igazad van, de a múltam fényében úgy vagyok vele jobb a teljes igazságot látni mint csak tapogatózni a sötétben. Akár olyasmiben reménykedni ami nincs. Lehet túl nyers… ne haragudj. – húztam el egy kicsit a számat. Hát igen itt kezdődnek a bajok, hogy nagyjából egy aranyhaléval egyenlő az empátiám. Előbb mondom ki amit gondolok mint végig pörgessem milyen vihart kavarhatok vele. Nem igazán sértődnék meg, ha Daphne is megorrolna rám emiatt. Amúgy sem sikerült azóta sem beszélnem Shanna-val mióta elmondtam neki az igazat. Mégis az a nagy igazság, hogy többre tartom a tisztán látást mintha valaki a szemembe hazudna újra. Abból kaptam már eleget és talán egyszer sikerül megzaboláznom a magamban tomboló dolgokat. Addig is van mivel elfoglalni magamat. Ott vannak a tanítványaim és a munka. Ez is valami. Na meg a család amit próbálok összerakni, ahogy lehet. - Ne aggódj emiatt. Át tudom nézni utána is ma szabadnapos vagyok. Olykor jobb valakivel lenni mint egymagunk. Hiszen soha sem tudhatjuk mikor jön jól olyasvalaki akibe lehet kapaszkodni. – vontam vállat a kupaccal a kezemben. Nem tudom ezzel segítek e vagy csak rontok a helyzeten, ahány ember annyi szokás azt szokták mondani. Biztosan lenne olyasvalaki akivel szívesebben lenne itt, de jelenleg csak én állok itt vele szemben. Persze megakarom fejten a dolgokat Janette számára is és ehhez tartom is magamat, ahogyan próbálok segíteni Joanne-nak. Legszívesebben nála a kis patkány Westley-t kicsinálnám, de nem tehetem. De talán az is egy lépés a normális emberréváláshoz, ha segítek egy régi ismerősnek. Gondolom. - Tudom rémísztő valami újat megtudni saját magunkról. Hónapok óta gyakorlom ezt a tudományt… szóval mondhatni rutinos vagyok benne. – mormogtam, de nem akartam nagy súlyt adni az egésznek. Amúgy sem nagy kenyerem a lelkizés és hiába próbálok megértő lenni valahol mindig mellé siklik a dolog. Azt hiszem ebben én már nem igen fogok változni inkább csak rosszabb leszek benne. Persze megértem, hogy neki másabb a helyzet. Nem tudom miként viselkednék pontosan az ő helyében. - Lehet nem vagyok túl tapintatos, de… hogy-hogy hirtelen kutakodni kezdtél a múltad után? – nézek rá érdeklődőn. Hiszen gondolom csak van nyomós indoka erre az egészre. Na nem mintha feltétlenül bárkivel megakarná ezt beszélni.
Ha lett volna időm jobban megnézni a nevet a naplóban a koboldnál akkor hamarabb is beugrott volna, hogy ki ő. Így viszont kellett néhány pillanat, hogy felfogjam honnan ismerem. Mármint persze Shanna révén azért tisztában vagyok azzal, hogy a Troops familía több tagú és persze Janette apját is ismerem, de ettől még nagyon régen láttam az előttem álló most már felnőtt férfit. Akire emlékszem az tényleg jóval alacsonyabb, még kvázi egy kisfiú volt, bár már inkább tini, de azóta is sokat nőtt és változott, sőt láthatóan komolyodott is. - Igen, az ember változik. - mosolyodom el, hiszen a legtöbben nem tudják, hogy milyen voltam régen. Még Gerardnak se mutattam képeket, pedig azt hiszem egyszer nem ártana, hogy ne lepődjön meg, ha esetleg véletlenül kerül a keze ügyébe ilyesmi. Azzal azért tisztában van, hogy elég zűrös volt az életem gyerekként és persze mentegethetem magamat azzal, hogy nehéz volt árvaként, hogy nem voltak szüleim, de mostanra már azért eljutottam odáig, hogy nem keresem a kibúvókat. Az én döntéseim voltak azok akkoriban, még ha rossz döntések is voltak. Nem mutogathatok folyton másokra. - Oh igen, ezzel tisztában vagyok és... részvétem az öcséd miatt. Biztosan nehéz lehet. - együttérző félmosollyal pillantok rá. Tényleg nagyon komoly lett a tekintete és ez olyan szoktlan, hiszen még igazán kölyökképű, de hiába egykorú Gerarddal mégis olyan, mintha több nyomot hagyott volna rajta az idő. Persze nem tudom, hogy Jake állapotának felhozatala pont hogy nem jó ötlet és ez is olyasmi, ami mély barázdákat húzott az arcára. Sosem kérdeztem Shannát a kómába esés pontos mikéntjéről. Azt hiszem ez nem épp az a téma, amit az ember szívesen feszeget, főleg, hogy bár volt jópár közös ügyünk, de nem vagyunk komoly barátok, inkább csak jó kollégák. - Te is valamilyen múltbéli ügy miatt vagy itt? Tudod... nem vagyok benne biztos, hogy jó tudni mindent, mármint a magam ügyében. Megtudhat az ember olyasmit is, amit igazán nem akart. - sóhajtok egyet, hiszen igenis benne van a pakliban, hogy kiderül, hogy ez az egész nem volt több, mint amit mindig is gondoltam, hogy a szüleim eldobtak, mert nem kellettem nekik. Bár abban Joshuanak igaza van, hogy akkor legalább biztos leszek benne és nem lesz bennem egy csepp kétely sem, hogy mi van akkor ha más van a háttérben. Persze benne van a pakliban, hogy nem jutok majd semmire. - Oh hát igazán nem várom el és téged sem akarlak zavarni. Biztosan okkal jöttél ide és nem az én badarságom miatt. - mosolyodom el talán kissé zavartan. Furán érzem magamat. Remélem, hogy Gerard nem érezné magát kellemetlenül, hogy nem vele vagyok itt. Egyedül még egyszerűbb, mármint kimagyarázni neki, ha ha felmerül, hogy egy másik kollégával keresgéltem a családom után, lehet hogy rosszul esne neki. Viszont talán könnyebb olyannal, aki szinte idegen, mert hát hiába ismerem őt gyerekkorából, akkor még nem igazán lehetett komolyabb kapcsolatunk, hiszen épp csak tíz körül volt, én meg egy zűrös kölyök, akit a nagybátyja próbált valami normális útra terelgetni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nagyon szeretnék legalább egy kis jelet találni a nagybátyám honlétéről, hiszen talán a Janette kis darabjai amit talált akkor értelmet nyernek. Lehet jobb is, hogy addig nem láttam még, hiszen akkor próbálnék bizonyos dolgokba belelátni többet mint amit kellene. Erre el is húzom a számat egy kicsit, de tényleg a következő adaggal megindulok ki. Janette-nek talán tudnék küldeni egy baglyot, de félek, hogy esetleg más kezébe kerülne a levél. Azt hiszem jobb lesz, ha személyesen próbálom oda adni neki. Biztosabb az ilyen információkat személyesen megosztani a másikkal. Talán az Aurorkodás tett ennyire paranoiássá ilyen téren, de sosem tudhatja az ember, hogy hol üti fel a fejét a kisördög. Tehát egy adag papírral megpakolva indulok meg és okozok majdnem balesetet. Kellemetlen főleg, hogy talán jobban kinyithatnám a szememet és nem csak a gondolataimba kellene elmélyülni. Nevemre eléggé éberré válok és jobban szemügyre veszem az előttem álló nőt. Hirtelen kellene mondanom valamit rátippelném, hogy nem ismerem őt. Ahogy jobban figyelem őt a tekintete válik ismerőssé. - Igen, az volnék. Te pedig… ha nem tévedek Daphne Jennings. Hát valahogy ki kellett nőni a törpe korszakból. – vallom be egy kis mosollyal és figyeltem őt. – Mindenesetre te is sokat változtál. A lázadókorszakot azt hiszem rég elhagytad. – állapítom meg. Nos lehet nem fog éppen kellemes társaságnak tartani, hisz gyerekkoromban még úgy, ahogy kilehetett jönni velem, de mára… lennének efelől elég komoly kétségeim. Bár valószínűleg hallotta a pletykákat, azoknak senki nem szabhat gátat. Nem mintha amúgy sok alapot adnék az ellenkezőjére, aki teheti eleve kerül. Azt hiszem mint mindennek ennek is megvan a maga oka. A változás pedig nem csettintésre megy. Ezt már tapasztaltam és eléggé kellemetlen helyzetekbe sodor igazából. Valahol mégis meglep ez az egész, hogy emlékszik rám. Hány év is telt vajon el? Olyan tíz talán? - Oka volt annak, hogy ide jöttél, hisz elhatározás nélkül nem lennél itt. Ami engem illett a család mindig tud meglepetéseket okozni bizonyos helyzetekben… meg hát vannak szálak amik elvarratlanok. Nincs ezzel semmi gond. – válaszolom meg talán túl ködösen a kérdését, de nem hiszem, hogy Janie nagy dobra szeretné verni a keresést. Amúgy is, ha túl sok ember tud erről csak bajt szülhet. Amikor eljön az idő majd be lehet talán avatni egy-két résztvevőt. Próbáltam megfejteni mi játszódhat benne, de hát az érzelmekhez annyi közöm van mint egy aranyhalnak a számoláshoz. Külön világ még, ha próbálok is fejlődni és megtanulni mindezt kezelni. Azért persze nem akarok túl nyers lenni, ámbár lehet, hogy rég elkéstem ezzel a gondolattal. - Lehet nem sokat segít a véleményem, de… olykor jobb a színtiszta tényeket megtudni mint tapogatózni a sötétben. – na hát nem hiszem, hogy ezzel nagy segítség lehettem a számára ezért meg is vakarom a tarkómat. Nem értek én ehhez. Hamarabb menne még most is a szemétkedés mint, hogy értelmes emberi reakciót préseljek ki magamból. - Akár itt lehetek amolyan támasznak is… vagy ilyesmi. – vetem ezt fel sután. Azért talán, ha nem egyedül kutakodik akkor könnyebb ez az egész. Addig meg talán a saját kis kutatásomat is kicsit napolhatom. Ma amúgy is szabadnapom lenne és beáldoztam ezt az egészet. Meg hát Joanne-t is féltem és az ő problémájára is jó lenne valamit találnom… bár úgy érzem tehetetlen vagyok és ez hihetetlenül dühítő.
Nem vetem bele magamat a legnagyobb erőkkel a kutatásba már egyből, ami talán azért is van, mert nem vagyok magamban még mindig teljesen biztos. Mi van, ha tényleg találok valamit? Mi van, ha valami érdekeset találok? De mi van akkor, ha végül kiderül, hogy igazam volt, a szüleim eldobtak maguktól, mert nem kellettem nekik, vagy netán még itt sincs róluk semmiféle információ, mert egyszerű muglik voltak, netán szabadszellemű fiatalok, akik még szinte gyerekként futottak bele a babakérdésbe és nem tudtak vele mit kezdeni. Halkan sóhajtok egyet, ahogyan ácsorgok a hosszú sorok előtt és azon morfondírozom, hogy mégis csak hátraarcot vágjak és elinduljak vissza. Meg van a magam élete, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg bojgatni kell a múltat, csak hát, ha Gerard és én folyton veszélyben vagyunk csak kellene valaki, aki... Kissé tehát én is el vagyok varázsolva, így nem csoda, ha csak kicsin múlik, hogy végül ütközés legyen a dologból. Meglepetten torpanok meg és pillantok fel Joshuára. Bár egy osztályon dolgozunk, be az az igazság, hogy nagyon régen találkoztam vele, vagy beszéltünk. Jó eséllyel azért is lehet így, mert mindig is volt egy adag bűntudat bennem, amiért Janette apja után nem kutattam többet, hiszen mégis csak a mentorom volt, én pedig annyiban hagytam, hogy eltűnt. - Joshua? Joshua Troops igaz? Hogy megnőttél! - mosolyodom el, mert bár nem találkoztunk sokszor, de volt rá példa, hogy Janette édesapja elhívott egy-egy családi ebédre. Végülis, ha árva vagy, akkor egy jó mentor szinte olyanná válik, mintha az apád lenne. Néha úgy éreztem legalábbis, hogy többet törődik velem, mint amire ténylegesen a munkaköre miatt oka lenne. Így hát jó régen, lehetett az már vagy tíz éve találkoztam Joshuával néhány alkalommal családi ebédeken. Habár akkor még alig voltam húsz, és cseppet sem volt olyan pedáns a külsőm, mint most. Épp csak kezdtem elhagyni azt a külsőt, amit egyedül Shanna ismer, amikor látott fiatal koromban. A színes tincsek, a züllött külső, a gyakran sötétre festett szemek és persze a cseppet sem átlagos ruházat. Idővel ezek persze elmaradtak, de Josh még simán emlékezhet rá, habár ő még akkor bőven a Roxfort köveit koptatta, amikor legutóbb találkoztunk. - Nem zavarsz. Valójában egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy itt kell lennem most. És te? Ismered a múltad, a családod, mégis...? Bocsánat, biztosan nem rám tartozik. - szabadkozom, hiszen tényleg régen találkoztunk és elég komoly a tekintete ahhoz, hogy ne várhassam el, hogy most hirtelen csak úgy kiteregesse a szennyest, vagy beszéljen arról, hogy mit is keres itt. Én se könnyen tenném, hiszen még Gerardnak se mondtam el, hogy megpróbálok utána járni ténylegesen honnan is származom.
[You must be registered and logged in to see this image.] Mostanában elég sok minden történt ami miatt igen nagy nyugalommal állíthatom, hogy fenekestől kezd felfordulni minden körülöttem. Ott volt Jake balesete ami megrázott mindenkit szemmel láthatólag, hiszen hiába nem járok haza látom mi történik körülöttem és süket sem vagyok. Ezt követte apám csodálatos párfordulása ami még most is felkavarja a gyomromat és nem igazán tudom elviselni. Mintha csak lecserélhető lenne valaki, ha éppen lebetegszik vagy történik vele valami. Még a szőr is feláll ettől a hátamon. Mindig azt mondják a csalódás nagy úr és én pont egy ilyen embert bálványoztam az egész életemben. Ennél lejjebb már én magam sem tudom, hogy lehet e kerülni egyáltalán. Amikor bejöttem a Múlttérképező irodába mintha láttam volna még egy nevet utánam, de hirtelenjében nem is igazán foglalkoztam vele. Úgy akartam megoldani, hogy ne legyek már itt mikor a következő kutakodni vágyó megérkezik. Amint belépek a nagyterembe leginkább a Janie-vel való beszélgetésem dereng fel. Jó lenne megtudni valamit a nagybátyámról még, ha csak kis információ is sikeredik. Igaz még nem tudtam unokatestvéremet meglátogatni az iskolájában, de talán saját szakállamra is kideríthetek valamit itt a Minisztériumban. Hirtelenjében tűnt el a nagybátyám amit nem is tudtunk mire vélni igazán… remélhetőleg nem valami olyasmi volt az indok aminek a nagykutyák keze is benne van. Tényleg szeretnék Janie-nek segíteni és talán ezzel menni fog. Eddigi éveim során leginkább kihúzni próbáltam magamat az életükből. Nem mintha annyira szeretetteljes lennék… inkább ezzel ellentétesen viselkedtem mindig. Ott tettem pokollá az életüket ahol leginkább lehetett főleg Shanna és Jake életét. Mindezt miért? Csak mert apám elismerését elakartam nyerni. Megpróbálom kiverni a fejemből ezeket a kellemetlen emléketeket és leginkább arra koncentrálni ami előttem van. Információkat kell szereznem amennyire csak lehetséges. Amelyik iratokat sikerül magamhoz venni elkezdem átnézni remélve, hogy tényleg találok valami érdekességet. Még egy fél rejtett nyomnak is örülnék. Legjobb talán az lenne, ha az unokatestvéremmel jöttem volna, de őt nem igen engednék be csak úgy szó nélkül ami eléggé sok bosszúságot okozna. Miközben keresgélek egyszer csak hangokat hallok mire felkapom a fejemet már reflex szerűen. Észre sem vettem, hogy ennyi idő eltelt pedig még bőven nem sikerültrendesen átnyálaznom mindent. Így még egy kis papírt felnyalábolva indulok meg. Hallom a lépteket, de hiába gondolom úgy, hogy messze van még az újonnan érkező majdnem sikeresen neki megyek, ahogy kilépek a sorok közül. Megelőzve az esetleges kellemetlenségeket az ütközéstől hátrálok egy lépést. - Elnézést. Jobban szét kellett volna néznem. – vallom be és lenézek a nőre. Valahonnan iszonyat ismerős. Biztosan láttam már a Minisztériumon belül, nem mintha eddig nagyon foglalkoztam volna a körülöttem lévőkkel. Természetesen a küldetéseket százszázalékosan oda tettem magamat, de az más mint mikor ismeretségeket köt az ember és erősít. Eszembe ötlik, hogy szó nélkül tovább kellene mennem, de nem akartam teljesen bunkónak tűnni így figyeltem meg a nő vonásait. - Nem tudom zavarok e a kutatásban… vissza jöhetek később is. – vetem fel neki a dolgot, hisz sokan utálják, ha körülötte donganak egy ilyen kényes ügyben. Én nekem is azért van szerencsém a kutakodáshoz mert emlékszem a nagybátyámra. Ki tudja milyen kis rejtett dolgok történtek már akkor amikor én éppen a tomboló korszakomat éltem igazából.
Egyelőre gőzöm sincs, hogy tényleg akarom-e ezt, ezért nem is beszéltem róla Gerardnak. Amúgy is nem rég tért vissza megint egy újabb veszélyes küldetésről, de legalább már Deneira egy ládába van zárva, tehát egy gonddal kevesebb. Tudom én, hogy ez még nem jelenti azt, hogy minden rendben van, de mégis csak jobb, ha egyel kevesebb ellenfelünk van, hiába van még ott mindig Grindelwald és még mindig túlságosan sok a kérdőjel, hogy egyáltalán mennyire vagyunk hátrányban velük szemben. Teszem azt mi nem használunk rúnapisztolyokat és nem is nyúlunk piszkos eszközökhöz. Ez mindig is a hátrányunk lesz, ahogyan Gerardnak is elmondta ma legutóbbi után, amikor egy hónapig mindenki azt hitte, hogy meghaltunk. Bevallom akkor és ott elbizonytalanodtam és még mindig van bennem egy kis bizonytalanság. Mégis hogyan győzhetünk, ha eleve náluk a lépéselőny? Többmindent megtesznek, mint mi mert nincsenek korlátaik és ott vannak a terveik, amiket még mindig nem ismerünk pontosan. Időnként kilátástalannak tűnik a harc, talán e miatt is jutottam arra, hogy bár mindig is azt mondtam nincs szükségem családra, gyökerekre de most valahogy ez mégis kezd bennem megváltozni. Talán, ha vannak gyökereim, akkor én is erősebb leszek? Itt van Gerard, akinek mindig fontos volt a család, aki mindent megtett azért, hogy kiderítse ki az igazi anyja, még ha benne is volt a pakliban, hogy fájdalmas válaszokat kap, de akkor is tudni akarta őket. Én mindig úgy voltam vele, hogy kár ezzel foglalkozni, úgy se számít, mert ha a szüleim eldobtak, akkor nem voltam nekik fontos és akkor ők se fontosak nekem, de ha tényleg valami másról van szó? Sóhajtok egyet, ahogyan a kezemet a kilincsre teszem, majd végül megállok a kobold előtt, aki az irattárat felügyeli. Elnézek a hosszú sorok között. Lehetséges, hogy nem találok semmit. Azt mondják ez a hely valami módon képes rád hangolódni, de mi van akkor, ha én olyan fiatalon szakadtam el a szüleimtől, hogy nincs mire hangolódni? És ha már rég meghaltak? A nevem sem biztos, hogy ténylgesen tőlük van, bár azt mondták az árvaházban, hogy egy kosár és egy név volt, amit kaptak velem együtt. Minden olyan bizonytalan és olyan sok a kérdés. - Daphne Jennings, hadnagy, Auror parancsnokság. Jeleztem, hogy körülnéznék ma. - adom le a koboldnak az infokat, aki rosszallóan végigmér és felcsap egy méretes kötetet, hogy megnézze tényleg be vagyok-e írva. Nem is tudom, hogy Gerard hogyan viselte, hogy köztük dolgozott évekig a Gringottsban. Mogorvák, ellenszenvesek. Sose láttam még egyetlen koboldog sem mosolyogni, vagy kedveskedni. Lehet, hogy nem is képesek ilyesmire. Végül amikor megtalálja a nevemet egy kis pipát tesz mellé, hogy aztán hangos csattanással csapja be a kötetet és egy intéssel kinyissa nekem a kaput, hogy elindulhassak a sorok között. Mintha futólag láttam volna egy másik nevet is az enyém előtt közvetlenül. Lehet, hogy más is van odabent és kutakodik épp?
Persze, hogy biztos vagyok benne. Cosette máshogyan a barátom, mint Noriko, akivel igazából olyan, mintha testvérek lennénk. A japán származású lánnyal sülve-főve együtt vagyunk, és ölelgetjük is egymást, de meg se fordulna fejünkben egy csók, a szőkeség esetében viszont mintha mindketten zavarban lennénk egymás társaságában. Cosette igazi lelki társ, akit megbélyegeztek a magány billogával, esetében akkor is tudja, hogy miről beszélek, ha nem is mondom ki a mondat végén. Néha csak ülünk egymás mellett, vagy hallgatja, ahogyan gitározom, és kimondatlanul is átérezzük a pillanatot. Soha nem erőltetnék rá semmit, én nem vagyok olyan, hiszen azzal talán el is riasztanám, de hihetetlenül jó a társaságában, ezért hát bólintok, igya csak meg, ebben a pillanatban az ő boldogsága a fontos, hogy megtudja, hogy kicsoda, és hogy honnan származik. Az én eredettörténetem lényegében ráér, ha eddig ráért. - Egy úton fog végigmenni a hölgy, ahol az állomásokat az élete bizonyos szakaszai fogják jelenteni. – Bólint az öregúr. Kissé ködös ez az infó így, de ott állok Cosette mellett, fizikailag és lelkileg is, ha véletlenül megszédülne, hát el is tudom kapni. – Nem lesz semmi baj. Bizom benne, hogy olyat láss, amelytől boldog tudsz lenni. – Súgom oda, hiszen annak sincsen értelme, hogy nagyon elkeseredjen. A legjobb persze az lenne, ha élnének valahol még a szülei, és csak valami elfuserált oka van annak, hogy most külön vannak egymástól. Cosette lehetne valami modernkori Aranyhaj, hátha még valahogy visszakaphatja a családját. Amikor lehúzza az italt, akkor valóban egy ösvényen találja magát, már csak el kell rajta indulnia. Én csak annyit látok, hogy a távolba réved a tekintete, tehát bármi is történik, az csak az elméjében létezik, fizikálisan nincsen ott.
Lássuk be az eddigi életem során nem igazán jutottam volna el sehová, ha nem élek viszonylag logikus életet és hát ezt is tettem. Nem csoda, ha rákérdezek olyasmire, amire talán más nem tenné és persze... tény és való, hogy Zach nagyon kedves, de van saját élete és nem várhatom, hogy mindent feláldozzon értem igaz? - Hát... ha tényleg biztos vagy benne. - végül is legyen, bár az is érdekes lehet, hogy az ő múltjáról mit lehet tudni, de ha úgy gondolja, hogy nem annyira sürgős, vagy fontos ez az egész, akkor elfogadom, de idővel úgy is utána kell járni majd az ő életének rejtélyeinek is, mert engem is érdekel, miért vannak az álmai. Persze talán valahol mélyen az is benne van az ellenkezésemben, hogy félek is attól, amit találunk. Mi van, ha kiderül a családom már halott? Ha úgyis csak az lesz belőle, amire számítottam, hogy senkim sincsen. És ha az, hogy élnek, de nem kerestek eléggé és ezért nem találtak meg? Valahogy nem reménykedem abban, hogy ennek az egésznek valami jó vége is lehet akár. - És... mi lesz ,ha megiszom? - ezt már a fickónak mondom, hiszen egyértelmű bármennyire is hezitálok itt már nincs visszaút, nem adhatom át az italt Zachnek, ha egyszer személyre szóló. Bármennyire is akár még meg is akarnám tenni. Ez most az enyém, de vajon mire számítsak? Képek jelennek meg a fejemben, vagy ők fogják látni, hogy kik a családom, vagy mit lehet tudni róluk, netán neveket kapunk, ami alapján el lehet indulni? Nem tudom, hogyan működik a bájital, ezért csak akkor iszom meg, ha legalább tudom, hogy mire készüljek fel. Főképp, hogy eddig na nem mondom, hogy varázstalan, de nem olyan mágiájú világban éltem, amilyenben ők és ez... most nagyon új nekem ahhoz, hogy igenis tartsak tőle. A hatástól, attól hogy mit fogok tapasztalni, nem lesz-e... mondjuk kellemetlen, vagy valami rossz, amit aztán nem lehet megállítani.
Nem értem, hogy miért lepődik meg ennyire. Nekem eddig sem számított a pénz, szívesen áldozok belőle neki. Talán megvehetnénk mind a kettőnkét, de sokkal jobb érzés adni, mint kapni, Cosette esetében ezt hatványozottan így érzem. Persze zavarban van, de én ezt szeretem látni az arcán, mindaddig, amíg nem érzi azt, hogy már túl sok amit kap, hiszen elriasztani sem akarnám. - Talán kifizethetném a kettőt, de nekem azért megvan itt a helyem, végülis tudom, hogy kik a szüleim, te viszont még azt sem. Meg különben is, teljesen nem akarom lenullázni magunkat, hogy mindkettőt kifizetem, hidd el teljesen jó így. – Vonogatom a vállamat, megszokhatta már, hogy nekem a pénz nem számít, legalábbis olyan szinten, hogy amire kell, arra nem sajnálom, főleg, ha róla van szó, viszont most már annyira azért belegondolok, hogy mindkettő drága lenne, és komolyan elapadna a luxus, amiben élünk. Hiszen egyértelműen erről van szó, nem kell dolgoznunk jó sokáig, még akkor sem, ha befejezzük az iskolát. Talán a maradék jó részét betehetném a koboldoknak, mert ők aztán biztosan meg tudják annyira fialtatni, hogy a későbbiekben akár a kamatokból is élhetünk. Ez a különleges bájital, ami most a fél vagyonunkat felemészti, egy ritka összetevővel készül el, talán nem is tudnának csak úgy hirtelenjében szerezni belőle még egyet. Egyértelműen jó érzéssel tölt el, hogy ennyire bízik bennem, hogy nem engedi el a kezemet, miközben sodródva átvágunk a forgatagon. - Csak ennyi. Ez végülis csak egy bájital, ami segít felkutatni az eredetedet. És mielőtt rákérdeznél, ez csak rád hat. – Mosolyodom el, miután már szétváltunk, és csak az ő kezében van a döntés, hogy megissza vagy sem. Ebből tudhatja, hogy valami komponenst, vagy valamit hozzá kellett adni, hogy egyértelműen csak az ő eredete derülhessem ki, és még véletlenül se ihassa meg ezt az értéket más. Ez nem olyan, mint egy Szerencselé, pedig az sem olcsó, már ami az elkészítését, vagy a bonyolultságát illeti. Itt.. kárba veszne az egész. Az idősődő varázsló türelmesen, joviálisan mosolyog, megszokta már az ilyesmit, hiszen hozzá azok tévednek be, akik bizonytalanok, hiszen nagy összeget kockáztatnak. És persze komoly titkok kiderülésére várnak.
Azért hiába no van logikám, hiszen elég ideig éltem az erdőben ahhoz, hogy a látásmódom más legyen, mint a legtöbb korombelié. Nekem muszáj volt fejlődni, hogy életben maradjak és elérjek valamit, amit sokaknak ott abban az iskolában nem, tehát nem csoda, ha rávilágítok, ha olyan könnyű az ember múltját meghatározni, akkor az övét vajon miért nem kutatja ilyen módon fel? - Mármint úgy érted... annyira drága, hogy nem tudsz kifizetni belőle kettőt? - na jó azért ezen a ponton meglepődöm kissé és cseppet el is bizonytalanodom, hiszen ez azt jelentené, hogy a saját lehetőségeit háttérbe szorítja azért, hogy az én családomnak járjon utána. Abban sem vagyok biztos, hogy nem fogom-e visszautasítani a lehetőséget, ha így nézzük, hiszen ez finoman szólva is elég nagy áldozat tőle, amit nem várhatok el, hiszen én a számára lényegében csak egy idegen vagyok, akkor... miért tesz ilyen sokat értem egyáltalán? - Majd akkor... átgondolom, ha oda jutok. - bököm ki végül még mindig elég bizonytalan hangon, ami érthető azt hiszem, hiszen mégis csak... elég komoly ez az egész helyzet, sőt nagyon is. Főleg így hogy ilyen nagy áldozatot hoz valaki értem, amit én nem kértem tőle, ennek ellenére mégis megteszi és most valahogy fogalmam sincs, hogy mit is mondjak erre. Nekem adta a háza felét, pedig nem is ismert, most pedig egy költséges varázslattal segítene és az is lehet, hogy kiderül a családom már nem él, akkor pedig szinte teljesen felesleges volt az egész áldozat a részéről. Erre még rájön az érkezésünkkor tapasztalat fene nagy tömeg is abban a Minisztériumban... hát nem csoda, ha a kezébe csúsztatom a kezemet. Életemben nem találkoztam még ennyi emberrel, kész csoda, hogy nem mondom azonnal azt, hogy inkább forduljunk vissza, mert ez nekem sok. - Az nem kifejezés... rengeteg ember... - úgy mondom ezt, mintha nem is hittem volna el, hogy ilyen sokan vannak és talán valahol így is volt, talán a miatt, mert az iskolában is az udvaron, csak elvétve láttam diákokat és azokat is inkább csak estefelé, hiszen akkor jelentem csak meg az udvaron, akkor volt hozzá bátorságom, olyankor pedig már nem igen van tömeg. - Csak... ennyi lenne? - zavarban vagyok és látszik rajtam, hogy feszült és ideges is, nem csoda, ha még a köszönés is kimarad, de itt már elengedem Zachary kezét, főleg hogy előre megy az ajtóban. Ettől persze még nem vagyok biztos magamban. Lehetséges, hogy jobb lenne, ha inkább Zachary inná meg? Ha már ő fizette ki, hiszen nekem nem lenne rá pénzem. Ezért is habozok, amikor a kezembe kerül a fiola és egyelőre nem tudom, hogy mit is kellene tennem. A fickó és a fiú között jártatom a tekintetemet, időnként a zöld löttyre pillantva. Tényleg megérdemlek én ennyi segítséget egyáltalán?
Nem gondoltam volna, hogy Cosette bele fog kérdezni a merő logikátlanságba. De hiába, nagyon okos, leleményes lány, hát persze, hogy feltűnik neki hogy ha ha ilyen egyszerű a dolog, akkor miért nem lehet csak úgy bárkit is lekövetni, megtudni a származását. Így hát nyelek egyet, és bólintok, muszáj beszámolnom arról, hogy mit is intéztem. - Igazad van, ez bonyolultabb. Nagyon bonyolult, és költséges varázslat az, hogy valakinek az eredetét felfedjék. Egy olyan mágikus hozzávalóra van szükség, amit a gringottsi bankon keresztül lehet megrendelni, és kifizettem, hogy megtudd, hogy ki vagy, hogy meg legyen az alapod az iskolához. – Hát ez van, elmondtam, de remélem ebből nem lesz zűr. Nem akartam mellébeszélni, csak úgy láttam jónak, ha nem megyünk ebbe bele. Pedig Cosette nagyon odafigyel, tudja, hogy az én álmaim se szűnnek meg, Türelmesen megvárom, míg végez a reggelivel, felöltöznie pedig nem kell, hiszen már csupa szép ruhája van, így bőven jó, amiben most van. A fogmosást sem szorgalmazom, amikor az erdőben lakott, akkor is ezt természetes úton oldotta meg, nem hiszem hogy gond lenne a higéniájával. - Lehet, csak egy ötlet volt. Úgy értettem, hogy ismered a természetet, az erdőt, és ezt a tudást érdemes lenne valahogy felhasználni. Tudom, hogy segítőkész vagy, és olyan kedves arcod van, az erdő teremtményei szerintem bíznának benned. Mindegy, még van időnk átgondolni, a szakválasztás messze van. – Egyenlőre az is komoly lépés lesz, ha fel tudjuk vetetni az iskolába. Remélem, hogy ettől függetlenül hazajár majd a közös házunkba, hiszen úgy megszoktam már, hogy késő estig beszélgetünk, és ha olyan kedvünk van, akkor nekivágunk az ismeretlennek, ezt a Roxfortban azért nem lehet csak úgy megtenni. Kellemesen a tenyerembe simulnak az ujjai, na igen, Cosette-nek nem csak az arca kedves, hanem az egész lénye.. nagyon is egyedi, így kellemes bizsergés fut át rajtam, de erre most nincs időnk. – Igen, tudom, hogy nem szoktad meg.. – Na nem mintha én gyakran járkálnék errefelé. Némi keresgélés után megtaláljuk a liftet, és megyünk is a számunkra kijelölt emeletre. Ott rögtön az első ajtó lesz az, ahova be kell nyitni. Udvariatlanság, vagy sem, nem engedem előre a szöszit, hiszen jelenleg idegen neki az egész közeg. Belépve egy csúcsos süveges, okulárés öregúrba botlunk, aki barátságosan bólogatva ismer meg. - Ő lenne a hölgy? Üdv kisasszony, Monsieur Benedict vagyok, a bájitalok tudora. A fiatalúr volt szíves felkérni az azonosításra, hogy hivatalossá tegyük kegyed kilétét, mágikus adottságait. Előkészítettem a bájitalt, ízre semleges zöldségaroma. Hajtsa fel kedves, s a feje felett kirajzolódó aranyrúnából majd sok minden kiderül. – Lép közelebb és nyom Cosette kezébe egy fiolát, amiben spenótzöld, szörp állagú ital lötykölődik.
Nem mondanám, hogy az látszik rajtam, hogy aggódom, inkább csak kíváncsi vagyok, hogy ha tényleg annyira biztos magában, akkor vajon tényleg úgy lesz-e, ahogyan gondolja. Abban a Minisztériumban mindenre van válasz, megmondják kik a szüleim, a családom, akikre nem emlékszem és mindenféle előzmény és előzetes tudás nélkül is felvesznek majd abba az iskolába? Olyan nagyon nehéz elképzelni és egyelőre még mindig igen bizonytalan vagyok benne, hogy ez sikerülhet. Nem aggódom e miatt, csak nehéz elhinni, hogy tényleg így lesz és hogy ez ilyen egyszerű is. Hiszen így akkor nem lennének árvák, mivel mindenki tudná honnan származik nem igaz? - Hm... szóval mindent kiderítenek, de akkor a te álmaid miért nem tudjuk, hogy mit jelentenek? - vagy ő csak nem ment el ebbe a Minisztériumba és nem járt utána a dolgoknak, mert nem akart, vagy netán nem merte bevállalni? Azért ez elég jó kérdés, hiszen ha ilyen biztos az alaposságukban, meg a tudásukban, akkor nem kellene olyan sokat agyalnia az álmain, mert akkor már kiderült volna, hogy mi miért van és már rég rájöhetett volna a múltja ködös részeire, a családja dolgaira és a többi. De akkor kérdés, hogy ezt eddig miért nem tette meg. Közben persze lassan a reggelim ropogtatásának végére járok, úgyhogy lassan indulhatunk is. Bár fogat kellene mosnom, de valahogy azért ezt még nem teljesen szoktam meg, tehát most sem jut eszembe azonnal magamtól. - Jószolgálati követ? Nem hiszem... nem tudom. Tudod a kentaurok minden embert utálnak és az én csordám... ők meghaltak, mást pedig nem ismerek. - rázom meg a fejemet, hiszen a nevelő apám elég sokszor elmondta, hogy igenis más kentaurokkal is óvatosnak kell lennem, mert nem tudhatom ők hogyan állnának hozzám, de egyáltalán nem biztos, hogy barátságosan, szóval jobb ,ha átgondolom, hogy mikor mit teszek, az a biztos. Mindenesetre egyelőre még azt sem tudom felvesznek-e abba az iskolába, nem hogy később mivel foglalkozzam, de valami erdővel kapcsolatos dolog tényleg jó lenne. - Oké, akkor indulhatunk. Lássuk mennyire okosak. - és tudnak mindent, ahogyan Zachary mondta. Irány hát, amihez persze megfogom a kezét, aztán követem kérdés nélkül, bár furcsa egy dolog, hogy egy telefonfülkéből jutunk le oda, ahol... valami rengeteg ember van! Nem is kell szólnia, automatikusan a keze után nyúlok, hogy annyian vannak, hogy a végén még tuti, hogy elkeverednék itt és amennyi ember van, valószínűleg órákba telne mire sikerülne valahogy kikeverednem közülük. - Eszméletlenül... sokan vannak. - teszem szóvá is, miközben Zachary kb. húzhat maga után, hiszen a tömeg és persze a rengeteg minden itt, a sok fura ember és a látvány, meg a nagy beltér és a nagy szobor... nem csoda, ha elvonják az ember figyelmét. Olyan furcsa, hogy mégis mindenki csak szaladgál és meg sem nézik. Bár ez is egy kőépület, de egészen szépnek mondható. Igaz azért sok időt nem szívesen töltenék el itt, ahhoz azért nyomasztónak hat és persze igen távol van bármiféle természet, vagy csak akár maga az ég.
Aligha hiszem, hogy Cosette-el valaha úgy összevesznénk, hogy a saját varázslatom erejét akarnám visszavonni. Különben is, ez megmásíthatatlan, hasonló, mint a megszeghetetlen eskü. Kimondtam, és nincs visszaút, nem mintha ez felmerülne bennem. Ha valamiért mégse tudnánk dűlőre jutni, inkább lemondanék a saját részemről, hogy távozzak, ha úgy látja, hogy nincsen helyem az életében. Igazából még nem nagyon kötődöm sehova, senkihez, bár a banda, a Black Birds már kezd egészen csalásias lenni, Noriko igazán hű barát, Noelben szinte egy testvért látok, és a többiekkel is nagyon jól kijövök. Cosette még csak nem is találkozott velük, de ő pedig hozzám hasonlóan igazán elveszett lélek, így nem is kérdés, hogy vele aztán mindig jól érzem magamat. Neki is mutattam már néhány számot, saját szerzemények mellett még Noel dalát is, de vele aztán nem csak a zenében tudok kiteljesedni, hanem minden percnek tartalma, értelme van, ettől lesz az egész ilyen klassz. Tudom, hogy neki ez még nagyon új, bizonytalankodik rendesen, de ez nem is baj. Ha meg tudta szokni a csokis pelyhet, az iskolával sem lesz gond. Jó lenne a griffendélbe berakni, mert akkor hasonló lenne a társaságunk. Bár ha jobban belegondolok, a hollóhátban Noriko tudná a szárnyai alá venni, a hugrabugban pedig Jade. Nem, a véglegest tényleg a griff mellett kellene letenni, hiszen én akarok vele lényegesen több időt tölteni. McGalagony pedig már nem ijeszthetné el, hiszen a házvezető csak hetedévig oktat. - Száztíz százalékig. A minisztérium nagyon alapos, és a varázslóközösség kicsi, de összetartó népség. Ha hamarabb kezdesz szendvicseket vadászni, akkor korábban elkezdhetted volna az iskolát. – Bólogatok kedvesen, hiszen simán kinézem belőle, hogy tehetséges. Az állatokkal jól bánik, és mindenhez megvan a kitartása. Türelmesen várok, amíg eszik, én magam nem szeretem az ilyen préselt édességeket, a természetesebb étkek híve vagyok. Na nem mintha a kolbászba nem kerülne bele csomó plusz adadék. Nem tudom, valahogy mégiscsak finomabb, aminek tényleges illata is van. – Nem éppen, tudod az erdő teremtényei úgy vélik, hogy a birtok lakói érdemtelenül dúlják fel a területeiket. De hát neked beszélek? Te végülis belülről láttad ezt. Lehetnél afféle jószolgálati követ, vagy mifene.. – Ezek csak ötletek, semmi sem olyan, amit erőltetnék. Alig egy éve kezdtem én is az iskolát, nem mondhatom túlzottan tapasztaltnak, a ködös emlékek elnyomnak mindent. Alig tudok valamit a szüleimről, semmi biztos táptalaj. Elindulunk kifelé, hogy a házamtól Londonba hoppanáljunk, a minisztérumi telefonbejárathoz. Betárcsázom, hogy a közigazgatási ügyosztályra akarunk menni, és már be is szippant minket a fülke. Látogatói jelvények kerülnek a ruhánkra, és amint kilépünk a liftből, ahova kerültünk, több száz elsiető embert veszünk észre. – Azta.. Fogd inkább a kezemet. – Nyúlok az ujjai után, hogy ne veszítsük el egymást. Mutatok egy nyílat, hogy merre is kell mennünk.
Tény és való, hogy igen nehéz volt beleszokni ebbe a fajta életbe. Nem azért, mert rossz lenne, épp ellenkezőleg. Pont a miatt, mert túlságosan jó és túlságosan egyszerű ahhoz képest, amit megszoktam és ha megszokod a jót, a kellemeset, akkor nehéz utána visszatérni a régi rosszhoz, ha nincs más választásod. Hosszú hetek kellettek ahhoz, hogy elfogadjam azt, hogy Zachary nem fogja egyszer csak azt mondani, hogy menjek és ehhez a varázslata nem volt elég, hogy nekem adta a háza felét, mert az még összességében semmit sem jelent. Nekem ennél azért több... mondhatni biztosítékra volt szükségem és persze időre, hogy lássam tényleg bízhatok benne és tényleg van értelem megszoknom az ágyban alvást, vagy épp a csokis gabonapelyhet, meg a tejet reggelire, amiben lássuk be eddig nem igazán volt részem, hiszen az erdőben ilyesmi nem terem. - Ebben tényleg száz százalékig biztos vagy? - kíváncsian pillantok fel, miközben egy újabb adagot nyomok be a számba a kanállal és jóízűen ropogtatni kezdem. Na igen elég magabiztosnak tűnik, de hát neki is vannak kérdései a saját életével kapcsolatban és ha mindent meg lehetne oldani, ha a mágia mindent megoldana akkor minden bizonnyal már ő is tudná, hogy kicsoda valójában és hogy mik azok az álmok, amikre még mindig nem tudj a választ, nem igaz? - Talán igen... vagy foglalkozhatnék mágikus lényekkel, mint a kentaurok. Nem túl jó a viszonyotok velük igaz? - furcsa lehet még mindig, hogy most sem azt mondom nem túl jó a viszonyunk velük, valahogy még mindig nem teljesen soroltam be magamat sehová sem, hiszen évekig éltem az új családommal, kentaurok között, távol az emberektől... sőt félve az emberektől. Azért ez olyan gyorsan nem múlik el, ahogyan azt is nehéz elhinni, hogy idővel én is pálcával hadonásszak, mint ahogyan ők is teszik. Még mindig az eget figyelem éjjel, a csillagokat vizsgálom, hiszen én ezt tanultam. Számomra a mágia a természetben rejlik, e miatt abban tényleg igaza van, hogy ez illene hozzám, csak kérdés, hogy abban az iskolában is úgy vélik-e, hogy lehet velem kezdeni valamit. - Jól van, mehetünk. - bólintok végül, bár talán még mindig kissé vonakodva, de inkább a miatt mert izgulok, mint a miatt, hogy ne akarnám megpróbálni sem. Nem csak azért vállalom, mert neki fontos. Talán tényleg mondanak valami érdemit, talán tényleg lesz ennek haszna és kiderül pár dolog... hátha. Szóval felkapom a kabátomat, miután az utolsó falatot is a számba egyensúlyoztam és szépe ott hagyva a mosatlant indulok felkapni a cipőmet. Az új cipőmet, hiszen kb. minden új rajtam, még a hajam is meg van mosva és igen a végén még megszokom ezt az állapotot.
Tényleg viccesnek tartom, de aranyosnak viccesnek, hogy Cosette kezd ismerkedni a modernkori civilizációval. Ezért is jó, hogy van nekem ez a ház, amit félig a nevére tudtam varázsolni, mert ha az iskolában próbálgatná a szárnyait, akkor biztosan lennének olyan alakok, akik kigyúnyolnák őt ezért. Én magam nem vagyok egy hősies, odamondós alkat, ezért fogalmam sincsen, hogy mivel védhetném meg, esetleges odacsapok a gitárral? Most is öröm nézni, ahogyan fal, ahogyan nem tud lemondani a kedvenc reggelijéről. Még szerencse, hogy ha sikerül rávennem, hogy jőjjön majd velem egyetemistának, akkor a nagyteremben azt, és annyit ehet, amit csak akar. - Egyél csak, most nem sietünk. A minisztérium késő estig nyitva van. Biztosan meg tudják oldani, hogy rájőjjenek, hogy ki is vagy hivatalosan. Tudod a név nem minden. – Pedig nagyon szép neve van, amolyan félig francia, félig brit, és annak ellenére, hogy szegény csontsovány volt, nem vadult el annyira, hogy ez végleges nyomot is hagyjon rajta. A kérdése egyébként teljesen helyénvaló, készültem is ilyesmire, hogy felmerül. Ugyan még én is csak egy éve járok ide, és fogalmam sincsen róla, hogy előtte mi is történt velem, de ennek ellenére teljesen jól be tudtam illeszkedni. – Úgy vélem, hogy igen. Van valamiféle mágikus lenyomatod, egyedi aurád. Az egyetem pedig bizonyos mértékben nincs időhöz kötve, nem olyan szigorú rend szerint működik, mint az alsó iskola. Azt is el tudom képzelni, hogy ebben az évben csak általános tárgyakat tanulj, amik alapján jobban átlátod a mágia működését. Mármint elméleti szinten is. És aztán kitalálod, hogy mi tetszene igazán. Szerintem neked határozottan jól állna valami természetközeli tárgy, például hogy állatokkal foglalkozz. Vagy növényekkel. – Talán kicsit bő lére eresztettem a gondolataimat, de ő kérdezett, és csak hangosan gondolkoztam. Remélem, hogy ezzel sikerült megnyugtatnom, mert én nagyon szeretném, ha előre tudna lépni. Szó se róla, jó vele együtt lenni, de mi van, ha valamiért nem tud majd rám támaszkodni? Nem kéne, hogy visszamenjen az erdőbe. - Ha lesz varázspálcád, és az eltörik, vagy elvész, akkor jóval nehezebb a varázslás, de azt magát nem tudják kiszedni belőled. Ha készen vagy, akkor mehetünk? – Én már mindennel megvagyok, ettem, mosakodtam, és fel is öltöztem, már csak rá várok. Ha minden jól megy, akkor mehetünk először a minisztériumban, és ha ott nem lesz gond, akár az iskolát is megmutatnám neki estefelé, hogy egyeztessünk az én házvezetőmmel, hogy megoldható-e egy áthidaló év, hogy Cosette belejőjjön a dolgokba.
Nem mondom, hogy erőlteti a dolgot, mert erről tényleg nincs szó és talán nem is lenne rossz. Amúgy is tudni szerettem volna ki vagyok valójában, hogy élnek-e a szüleim, tudni-e róluk bármit is, még ha igazából már nem őket tekintem a családomnak és azt hiszem ez nem is menne így utólag, de attól még szeretném tudni kik is valójában, vagy egyáltalán élnek-e. Viszont tényleg tudni, hogy kiderülhet, tényleg válaszokat kapni azért kissé ijesztő, nem csoda hát, ha a kérdését hallva megáll a kezemben a kanál, ahogyan a gabonapelyhet lapátolom be. Biztosan számára ez vicces lehet, de azóta, hogy először megkóstoltam csak ezt vagyok hajlandó enni reggelire, annyira finom. Sőt aznap, amikor először ettem belőle egész nap el voltam vele és nem ettem igazából semmi mást, még főtt kaját sem. Azt hiszem az volt az újdonság varázsa. Azért azóta ezen sikerült túllépni és már változatosabban eszem megint. - Igen, csak... szerinted egyáltalán ki tudják deríteni ki vagyok? Vagy... felvesznek abba az iskolába? Láttam, hogy oda nálam fiatalabbak is járnak. - nem értek hozzá, de nem vagyok túl idős? Van bennem mágia, az tény, de ettől még nem biztos, hogy alkalmas vagyok arra, hogy oda járjak. Aztán persze nem lehet tudni, de én azért nem vennék mérget rá. Könnyen lehet, hogy bár Zachary pozitívan áll ehhez, de aztán mégis azt mondják majd, hogy nem mehetek, hogy már késő és nem tanulhatok meg varázsolni, sőt... - És... nem vehetik el a varázserőmet? - na igen ebbe belegondolva egy kissé ijedtebb arcot vágok. Nem értek a varázsvilághoz annyira mélyen, de mi van, ha megtehetik? Mi van, ha elveszik az emlékeimet is az egészről, tehát a csordáról, a családomról is? Na azt biztos, hogy nem hagynám, úgyhogy nagyon remélem, hogy Zachary erre is gondol és ha netán valami baj lenne, akkor ki tud hozni onnan, abból a Minisztériumból. Már valahogy a neve alapján és nagy és félelmetes helynek tűnik.
Hónapok teltek el, és végül nem indultunk el Afrikába, mert az olyan messze van, és Cosette-et még az erdőből is ki kellett szakítanom, nem kérhettem, hogy puszta lakótársi haverságból kövessen a világ másik felére, csak mert furcsa álmaim vannak. Ezek az álmok amúgy ritkultak, halványultak úgy, hogy nem mentem utánuk, ezért remélem nem is voltak olyan fontosak. A zavaros, felszínes emlékeim pedig csupán a múlt részei, már nem is fontosak. Végre van valaki az életemben, akivel beszélgethet, ő pedig Cosette. Persze ott van Noriko és a banda, akikkel egy másféle oldalamat tudom kiélni, hiszen a zene oly kifejező, de Cosette már kezdi elfogadni, hogy egyikünknek sem kell egyedül lennie, végülis lehetünk barátok úgy, hogy mindkettőnknek hányattatott a sorsa. Arra próbálom rábeszélni egy ideje, remélhetőleg sikerrel, hogy az ősztől induló iskolai évtől már ő is a Roxfortba járjon. Talán az erdőben élt, de van benne varázserő, ez egyértelmű. Pálcát még nem vettünk neki amíg nem adta be hivatalosan a jelentkezését, de én biztos vagyok benne, hogy van valami felzárkóztató tanfolyam, mint mondjuk a kvibliknek a varázsvillám. Kár lenne a szöszike tehetségét elpocsékolni. Már csak az a kérdés, hogy ha én maradtam vele, akkor ő képes-e saját magáért áldozatot hozni. Először azért be kéne menni a minisztériumba, hogy azonosíthassák, hiszen csak úgy lehet a Roxfort hallgatója, ha pontosan lehet tudni, hogy honnan származik. - Ugye rendben lesz így? –Kérdezek rá reggeli közben, már a vége felé járunk, de nem akorom erőltetni a dolgot, csak hogy ne pusztán tőlem függjön. A Roxfort komoly hátteret adhat, lehetnek barátai, igazi mágikus tudása, hogy aztán egyszer tényleg a saját lábára álljon az én egykori cuki kis tolvajom.
Az ember a saját érzéseit az énekléssel tudja a legjobban átadni a közönségnek.
Zachary Cross
Reveal your secrets
Tárgy: Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály - Múlttérképező iroda 2017-08-06, 11:14
Múlttérképező iroda
A hivatal a Minisztérium 9. szintjén található. Főként olyan esetekkel foglalkoznak itt, ahol a delikvens valamilyen okból kifolyólag nem emlékszik a múltjára, vagy netán árva, vagy más okból való családfa kutatásba kezd. Az itteni dolgozók részletes hozzáférést nyerhetnek mágikus varázsfákhoz és még enyhébb vérmágiákat is hivatalosan is használhatnak, ha komoly ügyről van szó és más megoldást nem találnak. Részlegesen, ha nem túl régi az amneziálás, néhány esetben már arra is volt példa, hogy sikeresen oldottak fel exmemoriam varázslatokat is, de erre még viszonylag ritka esetekben találtak tökéletes megoldást, vagy véglegeset és nem csak néhány részlet visszaszerzését.
//
