2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ugyan a fiún nem kevés sérülés nyoma van, még is ha a saját talpán jött, bizonyára nem kell Madame Pomfrey-ért kiáltani, főleg, mivel Cody végzős, felnőtt diák már, aki tudja mi az a felelősség. Ha minden igaz. Az öreg varázsló tehát ahelyett, hogy elküldené gyógyítóhoz, végigméri egy kis aggodalommal az arcán és meghallgatja. A félszeg hebegésre a legtöbb kollégája közbevágna, hogy gyorsabban, összeszedettebben az istenért, de ő csak hallgat és figyel. - Veszélyben van még bárki? - kérdezi elengedve a korlátot és tovább haladva lefelé, hiszen ezekből a félszavakból is sejthető, hogy nem arról akar beszélni a fiú, hogy a rengetegben piknikeztek és egy kentaur elvitte a pillecukrukat. Nem agresszívan, de a fiúhoz lépve megragadja mind a két vállát és magafelé fordítja, stabilan, és olyan mindentudóan tekint a szemébe, hogy ezek után képtelenség nem elmesélni a történteket. - Mondj el mindent, miközben elkísérlek a Gyengélkedőre. - engedi el a fiút és csak néhány pillanatot vár, hogy az megforduljon és elinduljanak vissza a folyosókra. Maga kíséri el, mert egyértelmű, hogy a Hugrabugos diák vele akar közölni valamit, valami fontosat. És mivel a diákok nem szokták megkeresni csip-csup ügyekkel az igazgatót, így biztosan fontos. No persze, előfordulnak kivételek, akik mindenre azt hiszik, hogy fontos. Nem fut, de a hosszú talárszerű mágus ruhája így is elegánsan lobog mögötte.
Menet közben, kezembe toccsan egy béka... Méghozzá az elvarázsolt csokoládé fajtából. Pillanatnyi meghökkenésem, és az igazgató ezt követő megnyilvánulása enyhén szólva össze zavar. Tény a professzor mindig is szerette az édességeket... Mikor méltatlankodik az elszalasztott csokibéka miatt beharapom a számat. - Ööö... sajnálom professzor. Majd...meghívom egyre. - tényleg alaposan sikerült kizökkentenie. Egyébként tiszta föld, meg kosz vagyok, itt ott véres, meg kátrányszerű ragacs és egyébként a ruhám se ép. Főleg a bal vállamnál, ott színte telibe le van szakadva az ujja a felsőmnek és bizony a septébe össze fércelt vállamon is jól látszik, hogy friss sérülés éktelenkedik rajta. És bár a képességemnek hála, a karom a helyén van, nem sikerült nyomtalanul eltüntetnem. Graves jobban járt, rá odafigyeltem, mikor össze hegesztettem. Hirtelen, zavaromban fogalmam sincs hol kezdjem... -Épp önhöz indultam. - Valójában határozottan gombóc szorul a torkomba és csak egy félszeg hebegésre futja. -Professzor... v..van egy kis... probléma.- nyögöm ki végül, közben egyik lábamról a másikra állok. - A Rengetegben... - elcsuklik a hangom.
A hosszú, hófehér szakállát lebegtetve korát meghazudtoló gyorsasággal közeledik a lépcsőn lefelé az iskola nagyrabecsült igazgatója, de nem ez az első, amit a fiatal fiú észrevehet. Az történetesen az, hogy ahogy indulna felfelé egyszer csak a semmiből felé repül egy vadul menekülni készülő... csokibéka. Egyenesen a kezébe pottyan és egy másodperccel később meg is jelenik a gazdája. - Merlin szakállára, Cody Armstrong, maga egy született békavadász! - mosolyodik el félholdas szemüvege mögül, miközben a gyors lélegzése megnyugszik és megállapodik a lépcső azon fokán ahol megkapaszkodott a korlátban Cody-t meglátva. A következő pillanatban viszont a csokibéka úgy dönt, hogy még sem adja meg magát és nagy vergődéssel ugrik ki a fiatal kezéből tovább ugrándozva az életéért. A legendás mágus bosszúsan, vagy éppen csak bosszúságot mímelve tárja szét a karjait és lemondóan szólal meg újra. - Hát még is csak megszökött... A héten a harmadik...
A délután, lassan este felé történtek utan kissé nehézkesen vonszolom fel magamat, a legmagasabb torony, legfelső szobájához. A folyosón, ami egyenest az irodához vezet már, szabály szerűen fújtatok. - Ó Dumbledore, engedd le arany szakállad! - nyöszörgöm ki a jól ismert mondatot, kissé át kötve. Hát most jól jönne ha nem kellene végig kúsznom az egészet. Remeg kezem lábam. Zakatol a fülemben a vérem. És bár a küzdelem oroszlán részét Graves intézte. Sőt... Engem kissé leszippantott a pácolódás abban a teremtményben. És bár még magam sem tudom, de gyógyítói képességem is új szintre emelkedett, cserébe jó adag energiát kivett belőlem. És a napnak még közel sincs vége... Szorgosan szedem össze a gondolataimat és igyekszem összefüggően megfogalmazni magamban mindent.