2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy miért pont ide vezetett az utam? Nos, őszintén szólva fogalmam sincs. Igazság szerint néha csak megyek, amerre a lábam visz, majd automatikusan kilyukadok valahol. Ma pont a párbajteremben kötöttem ki. Fura egy véletlen, nem igaz? Hiszen, amikor érzem, hogy már minden ismét az én nyakamba ömlik, ezen a helyen szoktam levezetni a feszültséget. Mia halála, a szüleink baromira idegesítő szövegei meg az idióta leveleik... Most, hogy a kedvencük már nincs többé, maradt idejük velem is foglalkozni. Amit eleinte eléggé élveztem ugyan, de mára már kezd igazán elegem lenni belőlük. És ezt folyamatosan, nap mint nap a képükbe vágom, mégse értik meg. Szerintük csak a gyász beszél belőlem. Aha... Meg az ideg. De inkább az ideg. Új családra van szükségem, olyan emberekre, akik megértenek engem és nem basztatnak folyamatosan a hülye sületlenségeikkel. Feltett szándékomban állt ugyan Dantéval karöltve egy új vérvonal ősanyjává válni, de hát ő meg valamiért nem kér belőlem. Pedig igenis látom rajta, hogy oda meg vissza van értem, csak hát kéreti magát a szentem, mint valamiféle rossz apáca. Ha jobban belegondolna abba, hogy ha én és ő összeállnánk és gyerekünk születne... Istenem, az lenne maga a csoda! Mármint a gyerek. Genetikailag. Mindketten tökéletesek vagyunk ugyanis a magunk nemében, ezt kár is lenne tagadnia. Egyelőre tehát várat magára a vámpír-família, de mégis szeretnék magam mellett embereket tudni. Világéletemben magányos farkasként jártam ide-oda, fújtam Miára, amiért olyan fenemód tökéletes és feltett szándékomban állt megpattanni otthonról, amint elvégzem a hetediket, de a tragédia megtörtént, én pedig szépen lassan rájöttem arra, hogy de itt valami nagyon nem stimmel. Nem kellene, hogy hiányozzon. Örülnöm kellene. Mégis, a falra tudnék mászni amiatt, mert nincs mellettem és nem idegesít lépten-nyomon. Annyira megszoktam már, hogy van valaki, aki állandóan a szememre vet valami apró kis hibát, hogy konkrétan képes lennék visszarángatni őt a halálból is. Előveszem a pálcámat, majd pár perc erejéig csupán némán forgatom az ujjaim között, a gondolataimba mélyedve. Vámpír vagyok. Immár évek óta ekként élek és szeretek is az lenni, szóval - bárki is tette ezt velem - hálával tartozom érte neki. És talán nekem is osztozkodnom kellene ebben a csodában másokkal... Képesnek kell lennem arra, hogy valakit átalakítsak, habár annyira tahó még én se vagyok, hogy ezt az illető engedélye nélkül tegyem meg. De ők lehetnének az új családom. Egy-két ember körülöttem. És Dante ugyan nem kér belőlem, de más talán igen. Féltékennyé kell tennem annak érdekében, hogy ismét rám figyeljen. Kell mellém valaki. Egy társ. Olyasvalaki, akivel közösen elindíthatunk egy új vérvonalat a kettőnk utóda által, ha esetleg Dante még ennek láttán se térne észhez... - Stupor! - kiáltom el magam, majd tartom is a célpontra a pálcám, amint az egyik bábu hirtelen előtűnik a semmiből. A varázslatom talál ugyan, de szinte rögtön az adott pillanatban pattan is le a fáról, hogy végül pont az újonnan érkezőt vegye célba...
(Az jutott eszembe, hogy dobd ki kockával, hogy eltalálja-e Winniet a kábítóátok vagy semxd 1-3: igen, 4-6: nem)
Talán kikezdhető a logikám, de az érzelmeknek vajmi kevésszer van köze a logikához. Az igazság pedig az, hogy félek. Ez egy érzelem, ami nem racionális. Inkább a történtek hatása. És gyűlölőm ezt az érzést. Ahogy azt is, hogy nem tudom megvédeni azokat akiket szeretek. Mint Autumn. Apát, és anyát sem tudtam megvédeni. Pedig ők mindig mindent megtettek értem. Örökbefogadtak, amikor magamra hagytak egy ládában. Nem akarom, hogy valaha történjen még ilyen. Akár van rá esély, akár nincs. - És ha nem minket támadnak meg, de valaki másokat igen? Az ugyanolyan rossz, nem? És félelmetes a gondolat, hogy az aurorok nem tudják, hogy kik voltak, és miért tették. - ismerem el, hogy tényleg félek. Számomra ez egy igen reális, és ijesztő gondolat. Aki egyszer ölt valamiért, azt mi gátolná meg abban, hogy máskor is megtegye? Főleg, ha még az aurorok se kapták el. Ez a legrosszabb az egészben. A bizonytalanság. Ugyanakkor abban igaza van a tanárnőnek, hogy nem is félhetek örökké. Ezért is lenne jó olyan emberré felnőni, akinek nem kell semmitől félnie, mert minden helyzetet tud jól kezelni. Mint az apukám. - Utálom a bájitaltant. Az állatok meg engem utálnak. Tűzgolyót még sose próbáltam idézni! De azt hiszem azt szívesen megtanulnám. - pillantok fel máris valami furcsa lelkesedéssel. Na igen, még vagyok annyira gyerek, hogy szinte pillanatok alatt tudjak csapongani még az érzelmek között is, egészen a keserű sírástól, a végtelen tudásvágyig, és mások számára gyakran bosszantó lelkesedésig. Bűbájtanból nagyon jó vagyok, és minden érdekel, amit pálcával elő lehet idézni. Legyen az egy egyszerű praktikus bűbáj, mint a Reparo, vagy az olyan bonyolult igézések, mint ez a tűzgolyó dolog. Lehet utána is olvasok a könyvtárban. Még akkor is, ha nagyon bonyolult és nehéz, és ezért nem tanultuk még. Olvasni lehet. Bár nem a kedvenc időtöltésem. Általában gyorsan megunom. Csak akkor nem, ha valami szörnyen izgalmasra bukkanok. Az meg elég ritkán van. Ami pedig azt illeti Autumn gyakran mondja, hogy szelektív a hallásom. Mert szerinte csak azt hallom meg, amit akarok, és csak akkor, ha akarom. Például azt sose, hogy tanuljak többet. Meg is látszanak a jegyeimen, amik elég változók. Inkább közepesek, semmint jók. Szóval most is le kell nyelnem a korholást azt hiszem. A professzor asszony így is nagyon rendes, hogy nem büntetett meg. - Igen is! Érettem! - vágom rá a szavaira lelkesen. Sőt még valamiféle szalutáló mozdulat félét is próbálok utánozni, amit nem is tudom hol láthattam. Talán egy mugli filmben. Apa néha elvitt minket moziba. Az olyan hely, ahol a muglik mesélnek vicces történeteket, egy nagy fehér vászonra vetítve. Nagyon érdekes. Szerettem. Amikor a tanárnő magamra hagy, akkor még maradok pár percet, hogy összeszedjem magam. Eltüntessem a nyomait annyak, hogy sírtam, és újra a vidám Eddieként léphessek a folyosóra. Most nem megyek a tanárnő után. Világosan mondta, hogy szeretné, ha békén hagynám. Így inkább a klubhelyiségem felé veszem az irányt...
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem! Eddie olyan, mint a bumeráng, mindig visszajön. Szóval biztosan találkoznak még. //
A logikája erősen kikezdhető, hiszen az a gyakoribb, hogy bűntett esetén nem vadásszák le az egész családfát nem az, hogy egy családba többször üt a ménkű. Persze ehhez hallanom kell a részleteket, szóval egyelőre csak nézem mindent-látó szemekkel, mintha egyenesen a gondolataiba látnék és arra sarkallom, hogy tovább beszéljen. Lényegében nem is törődöm azzal, ahogy átöleli a lábait és szenved, a tényekre figyelek, amikre emlékszik, bár látszik az arcomon, hogy erőteljesen ráncolom a homlokomat. A vérlények nyomai eléggé egyértelműek kivéve, ha olyan szinten roncsolódott a test és annyira állatias volt a marcangolás, hogy alig maradt belőlük valami. Elkezdi törölgetni a könnyeit én meg félúton vagyok ahhoz, hogy rámorduljak, hogy a sírás nem segít, végül a tény, hogy egy fiatal kölyökről van szó és hogy nem tudom a saját szemével látta-e a széttépett szüleit arra sarkall, hogy inkább hallgassak. - Ezek alapján lehetett egyszeri támadás is, lehet, hogy félsz, de nagyobb az esélye annak, hogy teljesen feleslegesen, mint annak, hogy újra előforduljon egy ilyen támadás. - válaszolom, nem valami érzelgősen, de végül is a szavaim azt sugallják, hogy nem élheti az életét félelemben és nem kell, hogy ez motiválja az összes tettét innentől. Nyilvánvalóan mindeközben engem is rengeteg mindenre sarkallt, amikor a húgomat és a férjét a Halálfalók levadászták, de egy szemernyit se látszik rajtam, hogy elmélyülnék ezekben az emlékekben, az arcom mozdulatlan marad és továbbra is kimondottan távolságtartó. - Mérgezd meg az ellenséged a bájitalok mestereként, lődd nyakon egy tűzgolyóval elemistaként, eressz rá egy cerberust bestiamesterként, hagy ne folytassam a sort. - válaszolom egy kicsit türelmetlenül, ami azt illeti, hogy mennyire egysíkúan gondolkozik. Ha annyiból áll az erő neki, hogy képes legyen átkokat dobálni, akkor igen gyorsan tarkón fogják lőni akár egy rúnapisztollyal vagy akármilyen más fegyverrel, amit addigra fejlesztenek, mire jelentkezik az auror szakra. - Lehet, hogy ki kéne mosni a füledet, kölyök, már kétszer elmondtam, hogy nem vállalok taknyos magándiákokat. - válaszolom könyörtelenül, de amikor látom a nagy könnyes szemeit, ahogy bámul rám és még ígéri is, hogy nem lesz olyan idegesítő halkan felmorranok. - Jól van. Talán. De akkor jelenek meg, amikor akarok, ha nem én kereslek fel, akkor a létezésemet is elfelejted és eszedbe ne jusson magadtól megkeresni. Értette kadét? - szögezem le a szabályokat, ezzel igazából ott hagyom magamnak a kiskaput, hogy legrosszabb esetben egyáltalán nem fogom megkeresni és várjon csak a végtelenségig. Ha válaszolt - a bólintással nem elégszem meg, mondja ki, hogy értette -, akkor lényegében már próbaként, hogy tényleg békén tud-e hagyni egy biccentéssel el is köszönök és magára is hagyom. Hiába vagyok nő, az anyai ösztönnel egyáltalán nem áldottak meg, még a fejét vagy a vállát se lapogatom meg kínosan, hogy megnyugodjon, csak magára hagyom, ha akar sírjon, bár jobban örülnék neki, ha megemberelné magát és ezt az üzenetet valószínűleg végig látta az arcomon.
// Köszönöm szépen a játékot, Beast nem a legkedvesebb nőszemély, de csak sikerült kicsikarni belőle a segítséget... vagy nem, ha lusta lesz tényleg bekopogni nála. //
Nos, nem a tanárnő az egyetlen, akinek a szemében túl hebrencs vagyok. Ezt a jelzőt is elég gyakran megkapom. Főleg Autumn-től. Ő nagyon szereti túlzásba vinni az anyásokodást, és olyankor elég ciki, és idegesítő tud lenni. De a nővérem, és nekem kell megvédenem, és vigyáznom rá, mert hát ő mégiscsak lány. A lányokat meg nekünk kell megvédeni. Így illik, nem? - Nem is tudom... ha őket bántották, akkor minket is bánthatnak nem? Pedig apa minden bűbájt ismert. Ő mindent tudott... - fájdalmasan csuklik el a hangom, és igen kiérződik, hogy mennyire felnéztem az apukámra, és mennyire olyan akarok lenni, mint ő. Talán egyszerűen még nem nőttem ki a korból, hogy a felnőtteket, különösen a szeretteimet, ne tökéletesnek lássam. Talán a szüleimmel kapcsolatban nem is fogok soha kinőni ebből, mert számomra csak pár emlék, és egy túlidealizált kép maradt róluk a fejemben. Ez talán ártatlan gyermeki naivitás, de nekem csak ez van, amibe kapaszkodhatok. A következő kérdésére csak még szorosabban fogom át a lábaim, és szorosan becsukom a szemeim, mint akinek még visszaemlékezni is fáj. És lényegében ez így is van... - Minden nyáron elmentünk kempingezni... akkor viszont... nem sokra emlékszem... apa kiabált, hogy fussunk... a testvéreimmel elfutottunk, és elbújtunk, de ott is hallottuk... apa üvöltött... anya felsíkoltott... aztán... aztán csend lett... másnap aurorok találtak ránk... de addigra apa és anya... azt mondták talán vérfarkasok, vagy más vérlények lehettek... ők se voltak biztosak benne. Azt mondták nem egyértelműek a nyomok. - akadozva mesélem el a keveset, amit tudok, és végül szipogok egyet, és a kézfejemmel ösztönös mozdulattal próbálom letörölni a könnyeim. Látszik, hogy ez az a pont, ami még mindig nagyon fáj, és amiről nem szoktam beszélni. Mármint azt általában elmondom, hogy árva vagyok. Előbb-utóbb úgyis kiderül. Elég hamar híre tud menni, ha egy árvaházban laksz, és nincs hova meghívnod a barátaid a szünetre. De arról az éjszakáról szinte soha nem beszélek, pont ezért. Nem tudom kordában tartani az érzelmeim. És igen, félek a vérfarkasoktól, és minden vérlénytől. Gonoszak. Bántják az ártatlan embereket, mint a szüleim. És félek, hogy a testvéreimet is bánthatják... Talán, talán nem is kell, hogy oka legyen. Egyszerűen azért csinálják, mert élvezik, hogy másokat bánthatnak. - Nem kell? De akkor, hogy válhatok olyanná, aki képes megvédeni a családját? Segít ilyen emberré válni? - nézek fel rá könnyes tekintettel, de van ebben mégis valami mély, és elszánt. Nem tudom, hogy végül auror leszek-e, vagy varázsbaj elhárító, mint az apukám, vagy más. De olyan felnőtt akarok lenni, aki megvédi a szeretteit, és az ártatlan embereket, akik nem tudják magukat megvédeni. Ez egészen biztos. Talán ezért a vágyamért is osztott be a süveg annak ellenére a Griffendélbe, hogy egyébként egy rakás dolog van, amitől félek. Tehát nem tartom magam különösebben bátornak. Legfeljebb egyszerűen kíváncsinak, ami gyakran bajba sodor. - Igyekszem majd nem sokat kérdezni, és nem idegesítő lenni. - mondom, bár magam sem értem igazán ezt a hirtelen elhatározást. Vagy, hogy mért mondok el neki mindent. Olyasmit is, amit máskülönben nem szoktam, mert csak a rossz dolgokra emlékeztet, amitől szomorú, és dühös leszek, és nem szeretem azt az érzést. Szóval most egyszerűen várakozóan nézek a tanárnőre. Talán tényleg a kisugárzásában, vagy a lényében van valami, ami miatt ennyire felnézek rá, és ami miatt ilyen könnyen elmondtam azt is, amit nem akartam. Bár, hogy mi ez, azt nem tudnám megfogalmazni.
Habár azzal, hogy az ő szüleit is megölték, ahogy az unokahúgom és az unokaöcsém szüleit is felkeltette a figyelmemet, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé tartom hebrencsnek és idegesítőnek a kölyköt. - Ha nem tudod, hogy ki és miért ártott a szüleidnek, akkor miért gondolod, hogy titeket is bántani akarnának. Hogy haltak meg pontosan? - kérdezem egyenesen, kicsit talán könyörtelenül, de nem fogom körbetáncolni a témát, ha ennyire be van pánikolva, hogy ők a következőek. Ha ezek után azt mondja, hogy csak elütötte őket egy busz, akkor biztosan kisétálok a teremből szó nélkül. Merthogy eddig csak azt mondta, hogy az apja varázsbaj elhárító volt az anyja pedig egész egyszerűen háztartásbeli, azt nem, hogy mi történt és miért fél, hogy velük is megtörténhet. Lehet, hogy évtizedek óta dolgozom együtt aurorokkal, de alapvetően soha nem nyomozó voltam, inkább az erősítés, zsoldos, csatamágus. A Minisztérium nem kicsi engem pedig egyáltalán nem érdekeltek soha az ott dolgozók, tehát ennyi információból egyáltalán nem tudom, hogy kikről van szó, főleg, hogy a vezetéknevét még el sem mondta. Éppen ezért még nem is fogalmazódott meg bennem, hogy utána néznék ennek az egésznek, pedig minden jóérzésű ember ezt tenné. Éppen csak jóérzésű nem vagyok, se ember. - Ha csak az számít, hogy megvédd őket és erős legyél akkor egyáltalán nem fontos, hogy aurornak állj. Semmivel sem erősebbek a csatában, mint mondjuk egy elementalista, vagy akármelyik másik szak, amit tisztességgel kijársz. Kivéve a látványmágusok, azok egyszerű művészlelkű fajankók. - nézem végig összevonva a karjaimat magam előtt, ahogy leül és a térdeire könyököl. Habár egészen hosszú a keze-lába, látszik, hogy beütött már a tinédzserkor, így még is sokkal fiatalabbnak tűnik, de az emberi évek meghatározása soha nem volt az erősségem. - Kérdések nélkül is megfigyelheted a környezetedet. Például, ha befognád a szád, akkor lehet, hogy leolvashatnád az arcomról, hogy mennyire idegesítő, ha azok után is kérdezel, hogy külön szóltam, hogy hallgass. - nézek rá lesúlytóan, aztán egy sóhajjal fogadom el, hogy nem véletlenül nem foglalkozom fiatalokkal, fogalmam sincsen, hogyan kell elhallgattatni, habár a sárkány kisugárzásom, amivel tiszteletet keltek nyilvánvalóan közrejátszhat abban, hogy ennyire beavat az életébe. Vagy tényleg fűnek fának elmondja az élete történetét, ki tudja, akkor viszont tényleg nem lesz valami hosszú életű.
Igaz, még él bennem egyfajta gyermeki naivitás. Főként az emberek jóságát illetőleg. Annak ellenére is, hogy miken mentünk keresztül a testvéreimmel. De legalább itt vagyunk egymásnak, mi hárman. Még akkor is ha Aurumn anyáskodása gyakran az agyamra tud menni. De azt is tudom, hogy csak azért csinálja mert szeret. Igazából az egyetlen félelmem, hogy őket is elveszíthetem, és nem tehetek ellene semmit. Erre pedig még gondolni sem szeretek. A tanárnőről se gondolom, hogy rossz lenne, vagy rossz szándékkal tett volna bármit is. Akkor egyszerűen faképnél hagy tovább lógni a gonosz pléh doboz karmai közt, és nem segít egyáltalán. De még mindig itt van, hogy beszélgessen velem, tehet rendes. - Ide talán nem, de mi van az árvaházzal, ahol szünetekben vagyunk? Amúgy sem maradhatunk a kastélyban életünk végéig. Ha akkor történik valami, amikor elmegyünk innen? Nem engedhetem meg, hogy így legyen. - tudom, hogy a Roxfort biztonságos, igaza van, még a csapból is ez folyik. De akkor sem élhetünk rettegésben a kastély falai közt bujkálva életünk végéig. Ami remélhetőleg jó soká lesz. Szóval addigra erősebb kell legyek, és mindenre felkészült, hogy soha többé ne bánthassanak minket. Ehhez pedig mindenféle bűbájt meg kell tanuljak, ami hasznos lehet. Igen, annyira hozzám nőt a pálcám, és Flitwick professzor dicséretei, hogy el se tudom képzelni, hogy milyen ez nélkül létezni. Az árvaházban határozottan rossz, hogy nem varázsolhatunk. De cserébe van sok játék lehetőség. Ha a többi tárgyból nem is remekelek, és nem is én vagyok az évfolyam legjobb tanulója (de még a háztársaim közt is van szorgalmasabb és jobb tanuló az évfolyamon), de a bűbájtant azt nagyon szeretem, és mindent meg kell tanuljak, amit lehet. - Nem. Apa varázsbajelhárító volt. Mindenki kedvelte. Anya meg csak otthon volt velünk. - rázom meg szomorúan a fejem. Elképzelni sem tudom, hogy miért bánthattak egy olyan jó embert, mint az apukám. Hiszen még minket is örökbe fogadott. Az pedig hirtelen eszembe se jut, hogy néha a varázsbajelhárító osztagosok együtt dolgozhatnak aurorokkal, ha muglik is keverednek az ügybe, és gyorsan kell biztosítani, hogy a varázsvilág titka titok is maradjon. Így talán a tanárnő is ismerhette, vagy hallhatott apáról, és arról, ami vele történt. Már ha dolgozott aurorként. De szinte biztosan volt auror, hiszen másképp hogyan képezhetné a fiatalabb auror tanoncokat. - Régen én is varázsbajelhárító akartam lenni, mint apa... de most már csak meg akarom védeni a testvéreim. Ahhoz meg aurornak kell lennem. - sóhajtok fel, miközben levetem magam a küzdőpást szélére és rákönyökölök a térdemre. Elég nagy dilemma ez nekem. Szeretnék varázsbajelhárító lenni, és szeretném, ha apa büszke lenne rám, de aurornak is kell lennem, hogy elkapjam, azokat, akik bántották a szüleinket, és megvédjem a testvéreim. Mit kéne most tennem? Elég szörnyű ebbe belegondolni, és ha valami, akkor ez képes elbizonytalanítani a saját utamat illetőleg. - De ha nem kérdezek, akkor hogy tudjam meg a válaszokat? Az aurorok nem folyton kérdéseket tesznek fel a szemtanuknak, meg gyanúsítottaknak, meg úgy mindenkinek? - teszek fel egy újabb ártatlan kérdést a megjegyzésére. És hát persze, hogy csüngök a szavain, hiszen szeretnék minél többet tudni az auror szakmáról, ha már nagy eséllyel erre fogok szakosodni, hogy elkapjam a gonoszokat, akik tönkre tették az idilli kis családunkat.
Ha azt hiszi, hogy rendes vagyok, akkor tényleg nem szállt még fel a szeme elől a gyermeteg köd és vérbeli álmodozó szerencsétlen. Egy igazán rendes tanárnő nem nézte volna percekig, ahogy fejjel lefelé lóg és kiabál az életre keltett páncéllal, hanem azonnal leszedi. Egy rendes tanárnő nem csikarta volna ki belőle a tiszteletet és a "kérem" varázsszót, hanem mérlegre tette volna, hogy a kisfiú éppen pánikol és azért nem látja, hogy éppen ki jött ide. Azonnal begyógyította volna a kezét vagy felajánlja, hogy a Gyengélkedőre kíséri. És így tovább, a lista közel végtelen, pedig még csak pár perce hallottam meg a vinnyogását. Csak felvonom a szemöldökömet, amikor újra meg újra ugyanarra tér vissza, hogy erős legyen, megvédje a testvéreit, ne bánthassák őket újra. Elég rondán megkínozta a sors ezt a szerencsétlent, pedig még tényleg tejfelesszájú, viszont az ilyenfajta törődés lényegében a legnagyobb Achilles-ínam. Ha értenék a kölykökhöz, az árva kölykökhöz, akkor az unokahúgomat és az unokaöcsémet is magamhoz vettem volna. Ehelyett leléptem, hogy új életet kezdjek és az emberek háborúiban éljem ki a tehetetlen dühömet, amiért elvesztettem a húgomat. - A Roxfortban vagy. Nem tudom, hogy valaha mondták-e neked, de én már úgy érzem, hogy a csapból is ez folyik... A Roxfort a legbiztonságosabb hely az országban, akárki is bántotta a szüleiteket ide nem fog elérni a keze. - mondom egyszerűen, bár egy kis keserűség gyűlik a számba. Nem akarok ilyenekről beszélni, nem akarom a kölyök arca helyére Sheska ijedt kislányképét látni, ahogy elhelyezték az egyik szomszédnál és én csak a távolból figyeltem. Az elhivatottsága most már egy fokkal érthetőbb, talán mondhatom azt is, hogy indokolt, de ez nem jelenti azt, hogy akár egy mosollyal meglágyulnék előtte, csak azért, mert árva. - Tudod, hogy miért hm, bántották őket? - teszem fel a keresztkérdést, hiszen lehet, hogy a félelme teljesen alaptalan. Az egy dolog, ha valaki bevégzi a vendettáját két felnőttön ilyen vagy olyan okból, de az, hogy a megmaradt ifjaknak menjen utána, hogy levadássza őket már igen csak ritkább. Persze vannak a világban szörnyetegek, éppen olyan sok az emberek között, mint ahány pusztító varázslény vagy vérlény. Előfordulhat, hogy ennek a kis életképtelennek éppen olyan idegbeteggel van dolga, mint amilyen Greenwood nagyapja volt az elmondása szerint. - Igen, azt, és a legjobb módja a figyelemnek a hallgatás. Irgalmatlan sokat kérdezel és beszélsz, kölyök. - jegyzem meg, egy kicsit megforgatva a szememet, nem éppen elegánsan felciccenve, de félúton van a morranáshoz. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy mióta elmondtam neki, hogy auror kiképző vagyok teljesen máshogy néz rám, nem csak hálás a kis közbenjárásomért, hanem csak úgy csüng a szavaimon, hogy miként is lehetne auror. Minden tanár álma az ilyen diák nekem még sem tetszik ez az elvakult fanatizmus főleg, hogy tényleg nem szándékozok egy tizenhárom évest a szárnyaim alá venni.
Szeretném, ha minél többen kedvelnének. Talán még a furcsa, magas tanárnő is. Bár elég szigorúnak látszik, de mégis rendes. Segített a bábuval, és a sebemmel is. Az pedig szerintem csúcs, hogy még Aurorokat is képez ki mellette. Mert én még ártatlanul, és teljes gyermeki hittel tudok lelkesedni bármiért is. Sok tekintetben nem fertőzte még meg az elmém a felnőttek rideg racionalitás érzete. Lehet csakugyan naiv vagyok, ahogy a professzorasszony is mondta. Ezzel nehéz volna vitatkozni. Helyette inkább újabb kérdést teszek fel. - Hogy válhatok erőssé, hogy alkalmas legyek? - szeretnék alkalmas lenni. Már csak a testvéreim miatt is. Gideon nem az az aurornak való alkat. Autumn pedig lány, akit meg kell védenem, és akire vigyáznom kell. Soha többé nem bánthatja a családom senki. Nekem pedig csak ők vannak. Nem véletlen ragaszkodunk úgy egymáshoz, és lógok rajtuk, amikor csak lehet. Ha pedig ehhez aurornak kell lennem, akkor az leszek. Bár érdekelne a varázsbaj elhárító osztag is. Az aupkám is az az volt. De végül... Nos, tudjuk mi lett. Pedig gyerekként azt hittem, hogy apa mindenre tud megoldást, és mindentől meg tud védeni. Éppen csak anyuval saját magukat nem tudta megmenteni. Akkor mire jó az egész? A sok tanulás, és kiképzés, hogy az osztag tagja lehess, ha végül semmit sem ér. - Azok vagyunk. A testvéreimmel. Hogy tudom megvédeni őket, hogy soha többé senki se bánthasson minket? - nem szeretek erről beszélni, mert mindig nagyon szomorú leszek. De azt hiszem a tanárnőnek mégis elmondhatom. Nem tudom miért. Talán segítene megtalálni azokat is, akik apát és anyát bántották. Tulajdonképpen én nem is akarok mást. Csak biztonságban tudni magunkat, és azt hogy a gonoszok akik ezt tették velünk, kerüljenek az Azkabanba. Már elmosolyodnék, és lelkesednék újra, amikor azt mondja megtanít, de a folytatásra kicsit elhúzom a szám. Szeretnék most tanulni, nem csak évek múlva. - Az még négy év. Az sokára lesz. És ha megtalálnak közben azok, akik apát és anyát bántották, hogy minket is bántsanak? - igen, gyerek vagyok, és természetemből adódóan türelmetlen is. Mindent most akarok tudni, ami birizgálja a fantáziám. Másrészt minél előbb tanulom meg megvédeni magunkat annál jobb, nem? Jelentkeztem volna az Auror Akadémiára nyáron, mert láttam a plakátot, de az is oda volt írva, hogy 17. év a korhatár. Vagyis a nagykorúság. Én pedig csak 13 vagyok. Eleve nem volt esélyem bekerülni. Mért kell korhoz kötni a tanulást? Ez annyira nem fair! Ahogy megborzolja a hajam, tudom hogy gyereknek néz. Általában szeretek is gyerek lenni, de néha jó lenne már felnőni is. Az élet nagy dilemmája. Hogy legyek egyszerre ártatlan naiv álmodozó gyerek, és racionális felnőtt is? Lehetséges az ilyesmi? Néha siettetném az időt, hogy többet tudjak, néha pedig mindig kicsi maradnék. De ez nyilván nem fog megtörténni. - Lankadatlan éberség? Ez azt jelenti, hogy mindig figyeljek mindenkire és mindenre? Főleg, ha tanulhatok a helyzetből? - nézek kissé elgondolkodva fel a nőre, aki talán egyszer a mentorom is lehetne, vagy olyasmi. Már aki hisz az ilyen kissé ábrándos dolgokban. Elvégre minden hősnek kell egy mester, aki felkészíti az éltre, és a nehézségekre.
Talán még is egészen elviselhető ez a gyerek, ahogy tűri az ellátást és lakatot tesz a szájára nyafogást mellőzve. A fintor természetes, bár nyilvánvalóan illene már az arcát is uralnia - gondolom én, egyáltalán nem értve a gyerekekhez -, hogy ne legyen nyitott könyv az emberek számára. Ha egy ellenfele előtt se sikerül fenntartania a pókerarcot minden rezdülés, minden pillantás jelezheti, hogy mije és hol fáj, mi a gyenge pontja, merre fog haladni, hova fog támadni és így tovább. - Igen. Menő. - ismétlem, de kicsit tompán, felvonva a szemöldökömet, azon gondolkozva, hogy teljesen ütődötté vált-e ez a kölyök. Lehet, hogy már ennyitől el tudnak romolni ezek? Olyan törékenyek és gyengék... - Nem baj, csak naív elképzelés. Nem lehet a világ összes embere auror, nem csak azért, mert másra is szükség van, hanem azért is mert erre tényleg alkalmasnak kell lenni, kitartónak, erősnek, fizikailag, mentálisan és a mágiában is. - válaszolok, egyáltalán nem reagálva a gyerekes dacra, mintha lepattanna rólam, hogy mennyire felpaprikáztam a lelkesedését azért is. A szüleivel kapcsolatban viszont valahogy újra végignézek rajta, és egész egyszerű ténymegállapításként hagyja el a számat a következő. - Árva vagy. - mondom, de elnézést nem kérek, pedig élénken él bennem a kép a kis unokahúgom ijedt, kisírt tekintetéről, aki egy éjszaka alatt vesztette el a szüleit, akit Voldemort emberei megöltek és a bátyját, akit elragadtak. Elmentem hozzájuk, ott voltam, amikor a szomszédokhoz került, figyeltem és még sem vettem magamhoz. - Megtanítalak. - válaszolom végül, de a hangom is sejteti, hogy ez még sem lesz olyan egyszerű. - Ha előbb bejutsz a szakomra, kölyök. Nem vállalok magánórákat taknyosoknak. - teszem hozzá és ezúttal egy kis mosoly jelenik meg az arcomon és ha akarja, ha nem, mivel jócskán fölé magasodom kicsit összeborzolom a haját, ezzel is talán kifejezve azt a rengeteg évet, tapasztalatot, rangot, ami közöttünk elterül. - De ingyen és bérmentve talán még az egyik, ma már mondhatjuk, hogy legendás auror mondást elárulom, amit érdemes mantráznod. Lankadatlan éberség.
Azt hiszem én csak simán kezdek megkönnyebbülni, ahogy úgy tűnik, hogy a professzor asszony nem akar pontokat levonni. Ha megint miattam veszítenénk pontokat a versenyben, akkor tuti kapok a háztársaimtól. És nem csokibékát. Pedig én tényleg nagyon igyekszem jó gyerek lenni. Segítőkész is vagyok. Nagyon szeretnék egyszer majd ha ötödikes leszek, akkor prefektus is lenni, hogy segíthessek a kisebbeknek. A sérülésekről, és az ellátásukról nem sokat tudok, de azért igyekszem hősiesen viselni, és nem nyafogni, amikor a tanárnő bekötözi a sebemet. - Értem, köszönöm. - igyekszem engedelmeskedni az utasításnak, még akkor is, ha azért némi fájdalmas fintor átszalad az arcvonásaimon. Igyekszek is tartani magam az utasításhoz, de csak percek telnek el, és máris úgy lóbálom a karom magam mellett, mintha muszáj volna. Viszont az auror téma iránt nem tudok nem lelkesedni. Ezzel kapcsolatban pedig azt hiszem joggal vagyok nevezhető ártatlanul naivnak. - Maga aurorokat képez? Hűű.. az nagyon menő lehet... - jut el a mondat első fele hozzám, és a gyermeki lelkesedésemhez. Különben is, most is segített, tehát nem lehet rosszindulatú, és biztos csak mondja, de úgyse kaszálna el, ha tudja, hogy mennyire is fontos ez nekem. - És az miért baj, ha valaki el akarja kapni a bűnözőket, és az összeset az Azkabanba zárni, hogy többé ne árthassanak senkinek se? - teszem fel inkább a mai naiv kérdésem. Nyilván nem vagyok tisztában azzal, hogy az auror lét közel sem csak ennyiről szól. Sőt vélhetően több árnyoldala van, mint előnye. - Már pedig akkor is auror leszek! Ugysem buktathat meg, ha minden vizsgafeladatot teljesítek. - fonom karba a kezeimet, utánozva ezzel a tanárnő mozdulatát. Mintha valamiféle gyerekes dac éledt volna fel bennem. Amolyan "Csak azért is megmutatom" makacssággal. Még akkor is ha a mondatból süt, hogy nekem még mindig igen idealista elképzeléseim vannak arról, hogy a világ mindig igazságos hely. Pedig megtanulhattam volna már, hogy közel sem az. Az árvaház sem igazságos. - Mért baj, hogy szeretném, hogy a szüleim büszkék legyenek rám? Akkor is ha ez már... Nem is tudja mire lettek volna büszkék. - mondom dacosan felszívva magamat, noha azért a mondat közepén sikerül egy pillanatra fájdalmasan megakadni, és minden bizonnyal nem kerüli el a tanárnő figyelmét a túlságosan is végleges múlt idő használata sem. Meglehet igen fiatalnak, naivnak, éretlennek, talán idealistának is tűnök ebben a pillanatban, és talán az is vagyok, ezt nem tagadom, de mindez mellett azért érezhető az is, hogy ez nem egy egyszerű, hős akarok lenni, mert klasszak a hősök a mesékben pillanatnyi, valódi tett nélküli lelkesedés, amibe annyian belebuknak. Nem itt a felszín alatt van még valami, más is. Talán azt sem olyan lehetetlenül nehéz kitalálnia előbbiekből, hogy mi is az. - Akkor segít megtanulni, hogyan győzzem le az ostoba pléhdobozakat, és hogyan legyek auror, vagy jöjjek rá magamtól? - kérdezem makacsul. Nem úgy tűnik, mintha elgondolkodtam volna, hogy tényleg ezt az utat akarom-e választani.
Lehet, hogy más tanár valóban a pontlevonásra kanyarodna, miután nyakon csíp egy kisdiákot egyedül egy életrekeltett páncél karjaiból lógva, de én mérhetetlenül leszarom az "általános iskola" pontversenyét és úgy alapvetően a nevelést is. Én kiképző vagyok, nem bébicsősz, aki a gyámolítatlanokat terelgeti a helyes út felé. Bár elég stramm kölyöknek tűnik ahhoz képest, hogy alkatilag leginkább egy pálcikára hasonlít, hiszen eléggé gyorsan talpra kecmereg és még a sérüléséért se nyafog. Hm. Nem is válaszolok semmit, csak magamhoz húzom a kezét szemügyre venni és kicsit vontatottan, nem túl nagy életkedvvel emelem a pálcámat rá. - Ferula. - mondok csak ennyit, hogy egy szoros kötés jelenjen meg rajta, habár se nem húzza ez össze a sebet, se nem enyhíti a kellemetlen fájdalmat vagy égést. - Szorítsd rá a sebre az anyagot és emeld magasra, ne lógasd magad mellett. - adom ki a parancsot lényegében, nem éppen kedves, gondoskodó hangon, csak tényközlőn, mint aki túl akar lenni ezen a kötelező körön és távozni. Azt hiszem így is van, még is amikor elkezd beszélni újra azzal a gyermeteg lelkesedéssel megakad a mozdulat és nem hagyom szó nélkül faképnél. - Auror? Te is? Ebben az országban mindenki auror akar lenni és még is mindig hiány van belőlük, elképesztő. Úgy el foglak kaszálni a vizsgákon, ha csak a bűnözők hajkurászása és a dicsőség kergetése érdekel, hogy attól koldulsz, kölyök. - fonom össze a karomat, elrakva a pálcámat egy neki kialakított fakkba, mint a vadnyugati hősök pisztolytáskája. Nem különösebben tűnik úgy, mintha varázslatokat akarnék neki okítani, inkább összefonott karokkal magasodok fölé, hiszen az ő szemével nézve akár fél-óriás is lehetnék a magam 185 centiméterjével, széles vállával, szálasan keményre edzett testével. - Gondolom hős akarsz lenni, megváltani a világot, büszkévé tenni a szüeidet és így tovább, mint minden második szerencsétlen, mi? - teszem hozzá, kicsit kekeckedve, piszkálva az egóját. Gondolkozzon csak el rajta, bár akárhonnan nézem, jó pár éve van még meggondolnia magát, mert még nagyon fiatalka.
Ami azt illeti még sosem jártam ez előtt ebben a teremben. Még SVK óránk sem volt itt. Tehát lehetséges, hogy tényleg nem kéne itt lennem. De hát ezt még is honnan kéne tudnom? Nem volt az ajtóra írva, hogy "Belépni Tilos!" nagy piros betűkkel. Ráadásul az ember azt hinné, hogy az ilyen helyek direkt azért vannak a kastélyban, hogy bárki bármikor bejöhessen, és azt gyakoroljon a bábukon amit csak akar. Mert hát elvileg ezek az ócskaságok a gyakorlást szolgálnák elvben nem? A gyakorlás meg olyan tevékenység, amire mindenkinek szüksége van. Vagyis akkor mért ne használhatnám én is erre ezeket az átok pléhdobozokat? Legalábbis elméletben, mert gyakorlatban lehetséges, hogy nem egészen az én szintemre bűvölték őket. Ami nagy kár. Vagyis inkább szörnyen nagy pech. De azért, amikor a tanárnő végre úgy dönt, hogy segít, akkor elraktározom magamban az elhangzó szót. Ennek a bűbájnak utána nézek. Szörnyen hasznosnak tűnik. Bár azért az, hogy nyekkenek egyet a padlón, az nem a legkellemesebb élményem. Itt-ott biztos lesz egy-két kék foltom. Csak Autumn meg ne lássa. Akkor megint hallgathatnám az anyáskodását. Imádom a nővérem, de néha túlzásba viszi az anya szerepet. Szóval jó lenne, ha nem tudná meg, hogy mi történt itt. Viszonylag gyorsan talpra ugrok, és még vetek egy csúnya pillantást a gonosz páncélzatra, de aztán már mire a tanárnő felé fordulok halványan el is mosolyodom. - Nem vészes. Volt már rosszabb. Egyszer még a karomat is eltörtem. Köszönöm a segítséget! - mondom udvariasan. Mert hát legalább a károkat enyhíteni kéne valahogy nem? Nem lenne túl jó egy újabb pontlevonás, vagy büntetőmunka, amit a nővérkém úgyis megneszelne. Csak tudnám, hogy honnan tud meg mindig mindent. Egy apró megkönnyebbült mosollyal veszem vissza a pálcám. Végre. Nem szeretem elhagyni. Annyira hozzám nőtt már azóta a nap óta, hogy megvásároltuk Ollivander boltjában. Amikor megragadja a kezem, jobban megnézze a vágást azért meglepődőm, de nem is merek tiltakozni, vagy úgy elhúzni a kezem. Egyébként elég szép hosszú vágás a tenyeremen, de nem nagyon súlyos. Madame Pomfrey biztosan egy egyszerű sebösszehúzó varázslattal rendbe is tudná tenni. Csak előbb azt a fránya vérzést kéne elállítani. Nem igazán tudom, hogy mire számítsak a nőtől, mi lesz most. Még sosem láttam. Nekünk biztos nem tartott még helyettesítő órát sem. De csak hogy megtörjem a kínos csendet muszáj megkérdeznem. - Azt a varázslatot, amivel mozdulatlanná tette a páncélt megtanítja nekem is? Hasznosnak tűnt. Talán egyszer nekem is jól jön, ha auror leszek, és bűnözőket kell mozgásképtelenné tenni... - kezdek felélénkülni, és valamiféle naiv lelkesedés kezdi átvenni a hisztis dac helyét. Igen, az én fejemben nyilván még valami romantikus, idealista kép él az aurorokról, amiben hősként elfogják, és bebörtönözik a gonosztevőket, megmentve ezzel az egész világot, árnyoldalak nélkül. Hogy őszinte legyek fogalmam se lenne, hogy mit kezdjek magammal, ha elvennék a pálcám, és varázslat nélkül kéne boldogulnom bárhol is. Az biztos nagyon borzalmas lenne. Annyira megszoktam már, hogy jó vagyok bűbájtanból, és Flitwick professzor szinte minden órán megdicsér. Mondtam már, hogy a bűbájtan a kedvenc tantárgyam?
Nem rohanok sehova, hallgatom a türelmetlen jajgatását, hogy milyen meggondolatlanul esett neki az életrekelt szobornak. Csak egyetemistákat tanítok, de így is van egy olyan érzésem, hogy amilyen fiatalnak tűnik még be se szabadna lépnie ebbe a terembe egyedül, csak óra vagy szakkör keretében. Ahogy besétálok a közelébe és meglátja, hogy kivel is van dolga a habogására kénytelen vagyok elmosolyodni. Még mindig ott az a keménység az arcomon és az a vontatott lassúság, hogy szenveden egy kicsit, de miközben az ő pálcáját csak leengedem a bal kezembe, előveszem a jobba a sajátomét. Az ember azt hinné, hogy olyan hosszú élettel, mint az enyém, és azzal, hogy a legendákban a sárkányok őrizték a mérhetetlen kincseket érdeklődöm a varázstárgyak iránt, de az az igazság, hogy a pálcáját egyáltalán meg se nézem. Ha az ellenfelem lenne és leolvashatnám belőle, hogy mik a jellemző erősségei megtenném, de egy fejjel lefelé lógó vérző kezű kisgyerek, akivel soha többet nem fog összehozni az élet nem érdekel ennyire. - Immobilus! - fagyasztom meg a pléhdobozt a mozgásban és utána egész egyszerűen egy másik bűbájjal felfeszítem a kezeit, hogy a kisfiú nyekkenve koppanhasson a földön. - Talpra kölyök, nagyon kipurcantál? - mondom, bár túl sok aggodalom nincsen a hangomban. Ha talpra kecmergett odanyújtom neki a pálcáját, de amikor átveszi a felszabaduló bal kezemmel magamhoz húzom a vágást, hogy jobban szemügyre vegyem a komolyságát. Azt nem mondom, hogy gyógypuszit kap rá, mert előbukkant belőlem a nemlétező anyai ösztön, de nem fogom faképnél hagyni, hogy jöjjön rá magától, hogy elég-e belecsavarnia valamilyen anyagba, vagy irány a gyengélkedő. Katona/zsoldos/aurorként nyilvánvalóan ismerem a Ferulát, éppen csak nem vagyok hajlandó csak úgy meggyógyítani. Ez a baj a pálcás varázslókkal, mindent meg tudnak oldani egy perc alatt - ha nem ők maguk, akkor a javasasszony -, így alig érzik meg a tetteik következményét. Nem ártana kidobni őket valami lakatlan szigeten pálca és képességek nélkül, hogy megismerjék mi az igazi túlélés. Hm, talán ezért nincs gyerekem, mert simán végig néztem ennek is a szenvedését és még több szenvedést kívánok neki.
Megtanulhatnám már, hogy kicsit óvatosabb legyek. Úgy mindenben. De valahogy sosem jön össze. Elvégre még annyi minden felfedezni való van a világban. Ha folyton csak óvatoskodom, akkor mégis hogyan ismernék, és fedeznék fel új dolgokat? Persze egyesek azt is szokták mondani, hogy ne üssem bele mindig mindenbe az orromat. De nem tehetek róla, hogy érdekel, hogy mi van más emberekkel, és különben is, szeretnék minél több embernek segíteni, de ha nem érdekel a gondjuk, akkor honnan tudnám, hogy mire van szükségük? Akkor is, ha esetleg nem kérik. Most viszont nekem kéne a segítség az undok páncélzat miatt. Ez pedig cseppet sem tetszik, és már éppen eléggé kezdem elveszteni a türelmem. Ki akarok szabadulni, méghozzá most azonnal. Ám úgy tűnik, hogy a fura hang gazdája nem éppen akarja elsietni a kiszabadításom. Pedig igen hálás lennék érte, mert már tényleg kezdem hallani a vért az agyamban, ami annyira nem jó, és már végtelenül unom is a denevéresdit. Ennek érdekében pedig elég ügyesen sikerül még magamat is megvágni. Ezt sem így terveztem el. - Gondolkodtam rajta, de ez az átok, még azt se hagyta, hogy kigondoljam mit szeretnék csinálni, máris csak úgy felkapott. Azt hittem ezek gyakorlásra vannak itt, de ez így nem igazán mókás és nem is túl fair tőle. - válaszolok némileg türelmetlenül, és panaszosan. Vajon mért nem szed már le, ha ő tudja, hogy kell leszerelni ezt a buta pléhdobozt? Csak ez után, és némi fáziskéséssel sikerül felmérnem a látószögembe lépő nőt. Ajajj... azt hiszem Edmund Swann most megint bajban vagy. - Őöö... én elnézést... nem láttam, és azt hittem... mindegy... Bocsánat. - kezdek némileg zavartan magyarázkodni, de aztán végül abbahagyom mert rájövök, hogy ez mennyire nevetségesen hangozhat a fiútól, aki fejjel lefelé lóg egy páncél markában, és éppen összevérzi a padlót egy csinos kis vágással a tenyerén. - Segítene, hogy elengedjen végre a páncél, és esetleg a pálcám is visszaadná? Kérem szépen! - váltok jóval kedvesebb és udvariasabb hangra, hátha ez segít valamit enyhíteni a károkat. Ez sem az én napom lesz. Egyébként nem tudom mennyire ért a tanárnő a pálcákhoz, de ha jobban megnézi az enyémet, akkor láthatja, hogy vörös berkenye, 10 és negyed hüvelyk. Azt mondják erről a fa fajtáról, hogy oltalmazóbbak, mint bármelyik másik, és különösen erős, és megtörhetetlen védővarázslatokra is alkalmasak és egy sötét és gonosz varázsló sem birtokolt még ilyen pálcát, mert a tiszta és meleg szívű embereket kedvelik. Viszont ennek ellenére igen jól teljesítenek párbajokban is. Ezt az öreg bácsi mondta, akitől a pálcát vettem, mert megkérdeztem. Egyébként az enyémnek egyszarvú szőr magja van, bár azt nem tudom, hogy így külsőre meg lehet-e állapítani.
Lehet, hogy egy kicsit többet kéne használnia a fejecskéjét a kölyöknek, ha nem akar ilyen helyzetekbe keveredni, de ki vagyok én, hogy megneveljem? Ja, hogy tanárnak jelentkeztem ide... de az egyetemre, hogy még véletlenül se kelljen éretlen kis nyikhajokkal törődnöm. Nézem a szenvedését és már fordulnék is ki, hogy oldja meg magának, amikor észreveszem, hogy megsértette a kezét és kövér cseppekben vérzi össze a padlót. Félreértés ne essék, nincsen gyengepontom a kölykökkel kapcsolatban, de azért nem a talapzatért kezdek el aggódni. - Nem lehet, hogy ezen előtte kellett volna gondolkoznia, szájas? - válaszolok kérdéssel kérdésre, de nem távolodok el, hallhatja, ahogy a lépteim közelítenek hozzá, míg bele nem kerülök a látóterébe összefont kezekkel végigmérve tetőtől talpig, ami jelen esetből a földtől indul az ég felé. Ritka süket lehet mondjuk, ha az én mély és érdes hangomat egy egyetemista lányénak nézte, bár azt elhiszem, hogy az agyába ment a vér és ezért nem adja meg a tiszteletet. - Most már az a kérdés, hogy mit csináljon azzal kapcsolatban, hogy én kisegítsem. Esetleg kezdhetnénk alapvető tiszteletadással. - folytatom, nem éppen rohanok a segítségére még mindig, de magára sem hagyom. Vélhetően nem nézném végig, ameddig fejjel lefelé elvérzik, miután sokadszorra próbálta kézzel legyűrni a néhol igen éles páncélzatot, ami szorongatja, de azért még néhány perc tanító jelleggel belefér. Az is igaz, hogy egy szendébb lelkű tanár most bizonyára idegbajt kapna, hogy miért állok és csak nézek, de tekintve, hogy a tanári távol van nem tartok attól, hogy "tetten érnek". Keménykezű kiképző vagyok, mintsem tanár, de a módszereimnek mindig meg van a gyümölcse. Talán ez a kölyök is növeszt egy kis páncélt magára, miután végeztem vele vagy mondjuk néhány barázdát az agytekervényére. Lassan odalépek a pálcájához, lehajolom és felveszem, színpadiasan éppen olyan távolságban tartva, hogy érte kapva még se tudja megragadni. Nem adom olyan könnyen a segítséget, főleg, ha ilyen hisztis, pimasz hangot üt meg a bajbajutott. Az ember azt hinné, hogy ellágyít, hogy másodikos-harmadikosról van szó, de nem véletlenül nem vettem magamhoz az unokahúgomat és tűntem inkább el az életükből. Nem bánok valami jól a gyerekekkel.
A kíváncsiság gyakran sodorja bajba az embert. Viszont másként felfedezni, és tanulni sem lehetne sok mindent. Szóval a mai bajba kerülés is ki lett pipálva, amikor betévedtem ebbe a terembe. Azt hiszem nem mértem fel jól, hogy miért is vannak itt ezek a bábuk, vagy mik. Mármint nyilván valamiféle gyakorlásra. Csak arra nem számítottam, hogy még azt se engedi meg nekem, hogy kigondoljam, hogy mit akarok gyakorolni rajta. Azt hiszem naivitás volt azt hinni, hogy majd csak áll ott mozdulatlanul szépen, és kivárja, hogy mindenféle átkot kipróbáljak rajta. Pedig az menő lett volna. De nem. Ennek az átkozott pléhdoboznak el kellett kapnia, és fellógatni, mint egy denevért. Kedvelem a denevéreket, jópofa állatok. De azért nem akarok naphosszat fejjel lefelé lógósat játszani. Elismerem a gyerekotthonban vicces tud lenni, amikor fejjel lefelé lógok egy faágról, jó magasan, és a nevelőnők meg éppen frászt kapnak, hogy mi lesz ha leesek. Mondjuk legfeljebb ütődött leszek, mint egy túlérett gyümölcs, ami lepuffan a fáról. De ez most határozottan nem vicces. Főleg azért nem, mert nem én döntöm el, hogy meddig akarok itt lógni. Ezt most nem direkt csinálom. Ez az átokfajzat bábu csinálja velem. Nem szeretem, ha nem én irányítok, és nem az van, amit én kigondolok a kis agyacskámmal. A bábu meg én pedig egészen nyilvánvalóan nem ugyanazt gondoljuk, de még csak nem is ugyanazt a nyelvet beszéljük. Már ha tudnak olyat ezek. De szerintem süketek is, mert tök mindegy, hogy mit kiabálok, és vágok hozzá esze ágában sincs elengedni. Ami kezd nagyon felbosszantani. - Jó. Akkor mégis mit csináljak ezzel az átokverte pléhdobozzal, hogy elengedjen végre?! - csattanok fel bosszúsan a hangnak, aki hirtelen megszólított a semmiből. Nem igazán sikerül felmérnem, hogy kicsoda, és mennyivel lehet idősebb nálam. Akkor talán udvariasabban kérdeztem volna meg. De hát fogalmam sincs mennyi ideje lógok már fejjel lefelé, és eléggé elvesztettem már a türelmemet. Na, meg ebből a szögből nem is látom a beszélő illetőt annyira, hogy felismerhető legyen. Csak a hangból következtetek, hogy valami egyetemista lány lehet, aki most jót szórakozik rajtam, ahelyett, hogy segítene. Mondjuk úgy, hogy összeszedi a pálcám a kőről, és vissza adja, hogy tényleg süketre átkozzam ezt a gonosz páncélzatot. Apropó páncélzat! Próbáltál már kézzel szét szedni egy térdvédő rostélyt? Segítek. Hülye ötlet. A kísérlettel csak annyit értem el, hogy még a kezem is jól elvágtam, és már a vérem is szép komótosan csöpög a padlóra. A páncél meg vidáman lóbált rajtam egyet, de ezt leszámítva semmi haszon az egészből. Pech. Bosszantó pech.
A Roxforti tanév megkezdődött, ami azt jelenti, hogy az auror kiképzés számomra a nyári két hónapos gyorstalpaló végeztével nem szűnik meg, csak visszatelepül a Roxfort ezeréves falai közé. Bár élveztem a senkikből valakit faragni ilyen szoros határidővel, hiszen emlékeztetett a katonaságra - csak ezúttal a kellemesebb oldalon voltam -, Skócia hegyei sokkal szimpatikusabbak, mint a nagyváros. Évtizedek óta az emberek között élek, legyen szó muglikról vagy varázslókról, de soha nem fogom elfelejteni, hogy honnan származom. A földszinti Gyakorlóteremből falfehér arccal sétálnak ki a nyolcadikos Aurorszakot kezdő diákok az órám után, de én még néhány percig hátra maradok. Persze nem azért, mert olyan lelkesen olvasgatnám a kötelező tankönyvet vagy tanulmányoznám a névsort, hanem azért, mert legkevésbé sincsen kedvem szóba elegyedni egyik zöldfülűvel sem és ha van még olyan szerencsétlen, akit nem riasztott meg a szigor és az elvárások garmadája, akkor félő, hogy kimenet beszélgetést kezdeményezett volna. Már kiürült a folyosó, amikor meghallom a hangokat az egyik szomszédos teremből, és lévén jobb dolgom jelenleg nincsen elindulok az irányába. Ahogy meglátom a kisgyereket vergődni az életre kelt páncélzat kezeiben valószínűleg úgy illene, hogy azonnal rohanjak segíteni, de nem teszem. Megállok az ajtóban, végigmérve az egész jelenetet és lényegében még jó néhány pillanatig csak nézem. - Meglepne, ha válaszolna az a páncél, kölyök. Arra bájolták, hogy harcoljon, nem arra, hogy beszélgessen. - szólalok meg, felvonva a figyelmét az igen magas, szikár, keménytekintetű valómra. Nincsen túl sok együttérzés se a hangomban, se a szemeimben és továbbra is inkább végignézem a szenvedését, minthogy segítsek. Nyilván ha hirtelen úgy döntene a bájolat, hogy szeretné a földhöz vágni a gyereket, akkor közbe lépek, de ameddig csak fellóatja és lóbálja, addig tökéletesen elég nekem a megfigyelés. A kis nyomorult...
Oké. Ez a helyzet most egész kínos. Hogy kerültem ide? Na jó elmondom. Szóval van egy elvem. Sose menj ugyanazon az úton, amin már jártál. Különben sosem fedezel fel semmi újat. A Roxforban egyértelműen azt imádom a legjobban, hogy tele van titkos átjárókkal, utakkal, festmények takarta titkos szobákkal, még a lépcsők is szeszélyesek, és sosem tudod hova visznek. Néha csak úgy viccből várom ki, hogy elinduljanak, és valahol letegyenek, ahonnan teljesen más úton kell visszajutnom az hálókörletembe, könyvtárba, vagy akárhová, mint amerre már jártam. Már a harmadik évemet kezdem meg itt, de úgy érzem a kastély még mindig tele van ismeretlen felfedezni valóval. Szóval ezen elvemből kiindulva, egy földszinti teljesen ismeretlen folyosóra tévedtem, ahol ismeretlen ajtók kezdték birizgálni a fantáziámat. Naná, hogy be kell lessek mindegyikbe! A legtöbb sima tanteremnek tűnt, de az egyik teljesen más volt, mint a többi, így ide be is kellett mennem, hogy jobban megnézzem magamnak. Középen valamiféle küzdőpást van, oldalt meg fura bábuk. Szóval ez valami párbajterem lehet. Menő. Kedvelem a sötét varázslatok kivédését, de igazság szerint bűbájtanból sokkal jobb vagyok. De nem árt, ha az ember meg tudja védeni magát, és a szeretteit nem igaz? Márpedig én meg fogom védeni a testvéreimet. Tehát már csak puszta kíváncsiságból is közel kellett merészkednem az egyik olyan gyakorló bábuhoz, vagy mihez. Nyilván azért lehetnek itt, hogy rajtuk lehessen gyakorolni a párbajozást. Ebből kiindulva én miért ne gyakorolhatnék rajtuk olyanokat, amiket most vettünk SVK-n? Pálcát húztam és rászegeztem a bábura, de mielőtt kigondolhattam volna, hogy mit akarok kipróbálni rajta, az hirtelen megelevenedett, elkapta a bokámat, és fejjel lefelé fellógatott. Annyira megijedtem a hirtelen mozdulattól, hogy még a pálcám is elejtettem, ami persze a kőpadlón szép komótosan elgurult jó messze tőlem, és a bádogdoboztól. Én meg itt maradtam fejjel lefelé lógva, mint egy denevér. Kínos. Nem maradt hátra más, minthogy veszekedésbe kezdjek a bádogdobozzal. - Azonnal tegyél le! Hallod! Tegyél le, te buta pléhdoboz! Ha nem engedsz el, akkor... akkor... megnézheted magad! Hallod?! - szerintem ez a Merlin csapása süket is. Mert hiába kiabálok vele meg se moccan. Akárhogy próbálok vergődni, kiabálni, megütni ahol érem. Ez meg se moccan, én meg csak lógok, mint denevér a barlang falon. Pff... Most vajon mit csináljak? A pálcám, túl messze van, hogy elérjem. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.
Mindig naprakészen tartom magam a harci varázslatokból, ami nagyjából annyit jelent, hogy elalvás előtt védelmi varázslatokat ismételgetek a számmal, ahogyan a hozzá szükséges mozdulatokat a kezemmel. A reggeli első gondolatom, még a teljes felébredés előtt, hogy milyen varázslatot küldenék arra a személyre, aki álmomban megtámadna engem. Ezek a kis apróságok könnyen elérték nálam, hogy mindig minden helyzetre készen álljak, s ne kelljen aggódnom attól, hogy lefagyok. A komolyabb előkészületeket, vagy a több gyakorlást igénylő komplex elemi varázslatokra azért a gyakorlótermekben is többször elvégzem, ha kell akár napokig visszajárva, míg nem célzok velük tökéletesen. Az idézési sebességemen is egy több hetes gyakorlásmaraton segített, s láss csodát: az egyik legjobb vagyok az évfolyamomon. Nagyon fontos a számomra, hogy elemistaként az egyik legjobb lehessek, mert csak így nézhetek szembe minden természeti katasztrófával, vagy bokorból előugró görög fanatistával. Talán az utóbbival már nem kell foglalkoznom, de ahogyan már kezdetben is mondtam… szeretek minden eshetőségre felkészülni. A legjobb gyakorláshoz azonban nem elég a szorgalom és a kitartás, hanem egy képzett tanító vagy edzőpartner is kell. Vajon fogok ma találni?
[You must be registered and logged in to see this image.] Mint valami sóbálvány átokkal betalált pisztolyhős nézek vele néha farkasszemet, másszor pedig lazán kerülöm a tekintetét, mintha a Roxfort falai hirtelen roppantmód újszerűek vagy érdekesek lennének. Az én fejemben nem fordul meg olyasmi, hogy ez a Hugrabugos srác egyszer csak fordul egyet, és nekem esik, egyszerűen képtelen vagyok kinézni belőle, még azzal az információval is, hogy most már tudom, hogy egy Mortimer. Főleg, hogy azok után, hogy sikerült legyőznöm, félvállról vette, vagy sem, az önbecsülésem nem engedi, hogy azt feltételezzem, hogy könnyen elbánhat velem. Nem ezért vannak a tanítóim tartva… Meg kell tudnom védenem magam, a szüleim mindig ezt szajkózzák. És meg is tudom, ha fizikailag nem is nagyon, de párbajban igen, és a szócsatákban is általában. Talán nem most, mert most képtelen vagyok átgondolni, hogy mi a megfelelő lépés, a megfelelő felelet, ezért akarom rövidre zárni. A hidegség a hangjában nem tetszik, olyan kettősséget alkot, azok után, hogy a párbajban képes lett volna egy ponttyal arcon csapni, hogy valahol a tarkóm hátulján, a göndör fürtjeim alatt felállnak az apró pihék. Mivel nem vagyok tisztában azzal, hogy egyáltalán hogyan is váltak el egymástól a szüleitől, vagy mikor, vagy miért, így csak egy laza, sápatag pókerarccal hallgatom végig a szavait, de a srác ahogy lelép, és elhal lépteinek hangja, egy halk sóhaj szakad ki belőlem, mintha azóta nem is vettem volna levegőt, mióta először rájuk kérdezett. És most mi lesz? Várok, nem vehetem fel a kapcsolatot a szüleimmel rögvest, hiszen annál feltűnőbb nincsen, így hát nincs más hátra, mint kivárni a közelgő szünetet és kitálalni. Cody Lysander Martimor. Vajon tényleg csak tudni akarja, hogy hol és hogyan vannak a szülei? Miért kételkedek ebben ilyen nagyon? Én a helyében… mintha tudnám, hogy pontosan mi is a helye. A nap további részében már nem kerül sor párbajozásra, bevetem magam a könyvtárba és az elmúlt évek újságai között keresgetem ki, hogy pontosan mit is lehet tudni erről a gyógyító fiúról, mi is a története. Egyszerűbb lett volna megkérdezni? Lehet, de jobban szeretem, ha magamtól jövök rá a dolgokra, hogy utána ne lehessen semmivel sem élő szóban meglepni - és most csúnyán leszerepeltem, ami a meglepettséget illeti.
// Én is köszi, a játék lezárva, idővel folyt. köv. egy új helyszínen! :3 //
Corvus nem mozdul és én ezt nem bánom. Igaz a manókat kötelezi a hűség és a titoktartás, de se előttük, se más előtt nem kívánnék most szólni a következőkről, az érintetteken kívül, akármi is legyen. Így, ha nem indul el maradunk itt mindketten és próbálunk rájönni, mire is gondolhat a másik. Mivel fogalmam sincs, hogy a szüleimet a Flintek bújtatják, és bár van egy megérzésem arra, hogy amúgy de ott vannak, mert egyedül jelenleg nemigen tudnának túlélni, ha csak valamelyik családnál menedéket nem találtak. Az viszont, hogy a srác biztosan ismeri őket, legalábbis anyámat mindenképp egyértelmű. Így is vakon tapogatózok, és a legutóbbi értesülések óta ki tudja, hogy mindketten életben vannak-e. A régmúltból kiindulva mindenképpen ahol az egyikük, ott a másikuk is. De ki tudja mi minden változott tizenegy év alatt az ő elméjükben is. Mikor úgy dönt lepattintósat játszik, csak nézek rá nyugodtan. Amit az imént éreztem bizonytalanságot elszáll belőlem magamhoz képest komolyan nézek rá. Sem a szavai, sem az arca nem elég kifejező, de tudom mit keresek. És mikor a tekintetében felfedezek egy pillanatra némi űzöttséget... Elgondolkozom. Vajon ha nincsenek is a Flint családnál, Corvus szülei tartották jó ötletnek anyámat párbajmesternek felcsapni a srác mellé... Vagy az ő választása volt? Corvus csak egy gyerek. Vagy jobb lenne úgy fogalmazni, hogy egy koravén kiskorú? Ketten vagyunk, egy viszonylag nyugodt helyen, egy párbajteremben. Megtehetném, hogy ezúttal nem bénázok szánt szándékkal, kiütöm és elveszem az emlékeit, hogy egyáltalán találkozott volna velem de... Ez legfeljebb az ő fejében fordul meg. Figyelmeztetem magamat, hogy a szüleim ügyében különösen óvatosan kell eljárnom. Apránként. A pálcám eltéve, a mellényem belső zsebébe, a kezeimet pedig zsebre dugom. Ellépek Corvus mellett és halkabbra veszem a hangomat és valami hihetetlen hideg nyugalommal megjegyzem. - Jó lenne újra találkozni velük. Nincs mitől tartanod, anyám könnyű szívvel végezne velem helyben, ha hűségvesztésen érne. Előtte pedig semmi nem marad rejtve. - feltételezheti, hogy nem viccelek másfelől nem kockáztatnék meg ilyet mondani, ha nem így gondolnám. Sosem gondoltam, hogy a Varjúban töltött idő Nox és a Madame szárnyai alatt, olyasmi ragad rám, mint amit most is művelek épp...! Ezt követően mit sem várva egyéb tagadásra, vagy hasonlóra, egyszerűen odébb állok magára hagyva az ifjú Flintet a gondolataival és a döntéseivel.
//Köszönöm a játékot!! :3 Nagyon remélem, hogy megérjük a folytatást Noha ez erősen a kaland végkimenetelén múlik majd!!!!(mivel elv nyáron Corvus még kontaktban volt velük és lehet a Próféta tollára vette volna, ha kinyúvadnak szeptemberig) *kereplőt pörget*
[You must be registered and logged in to see this image.] Túllépek a kiugrott karon, sokkal gázabb az, ami jön. Menekülnék a helyzetből, ha nem lenne a menekülés olyan alantas dolog. Nehéz a gőgösségen és az ésszerűségen egyensúlyozni, amikor nincsen egyetlen jó döntés se, hiszen a megfutamodás lenne talán a legokosabb, ha az egóm engedné. Milyen lenne már, ha egy győztes párbaj után csak úgy elszaladnék előle, arra apellálva, hogy a válla talán még fáj és nem veszi a fáradtságot, hogy utánam fusson? És arról már nem is beszéltem, hogy egy iskolába járunk, nem fogok senki elől se bújkálni. Azt már nem. Egy ideig csak bámuljuk egymást, én próbálom feldolgozni, hogy a kegyetlen, de brilliáns tanítóimnak van egy fia, és éppen velem szemben áll, ő az, ő pedig valószínűleg azt, hogy hogyan is folytassa a mondandóját. A kajás megjegyzésemet elhárítja azzal, hogy velem tart, még se mozdulok meg. Ha erről akar kérdezgetni, akkor nem hagyhatjuk el ezt a szobát, nem kockáztathatom, hogy akárki más meghall minket. Pontosan tudom, hogy sötét mágusok, és azt is tudom, hogy lényegében bújtatjuk őket, mert már régen elő akarják őket állítani az aurorok. Tehát az a kérdés, hogy én kihez vagyok hűséges. Egy frissen megismert Hugrabugoshoz, vagy a hónapok óta nálunk bújkáló mestereimhez. Nem is tudom, hogy mi ebben a kérdés, nem kéne annak lennie. Nem indulok el, csak akkor, ha ő is, kicsit beletörődve a helyzetembe, de tartással, nem úgy, mint egy összeomlott kisgyerek, hiába lehetnék az is. De már nagyon rég elmúlt az a kor, amikor úgy is viselkedtem, mint egy gyerek. Kikerülünk négy fal közül, és bennem dübörög, hogy semmi esetre se áruljak el semmi többet, se az arcommal, se a szavaimmal. - Kik? Nem tudom miről beszélsz. - vonom össze a szemöldököm, gőgösen és kicsit lepattintósan. Nem gondolja, hogy ennyivel kihúz belőlem bármit is két keresett bűnözőről… Ha bármit mondanék, azzal egyértelmű lenne, hogy nálunk voltak, és mindannyain bűnösök vagyunk, anyáék befogadták őket, én meg… nem mondtam semmit. Most se mondhatok. Erre mit lépsz, Hugrabuggosok büszke diákja? Talán rám támad a folyosón vagy megfenyeget? Nehezen nézném ki belőle, bár bármire felkészülök már, mert valahogy ki kell keverednem ebből a helyzetből. Elzárkózom előle, felpeckelem az orromat és meredten bámulok előre, mintha ott se lenne inkább. De ott van. És jön. És biztos, hogy nem hátrál meg ennyitől. Francba. Azt se tudtam, hogy van, vagy volt kölykük, erre pont azzal mosom fel a Párbajtermet és felismeri a stílusukat? Erre mennyi volt az esély?
Az arckifejezéséből ítélve, ha egy ilyentől képes undorodni... Anyámék egy idő után ki fogják zsigerelni. Mert ő sem elég. Ahhoz a vérszomjhoz nem elég senki, csak aki komplett agymosott, vagy eleve van valami baj a fejével. Nem tartok neki orvosi kiselőadást, hogy ugyanez történik, ha varázslattal rakja helyre az ember, de nem baj ha látja "lassítva"... Nem gyógyítónak készül, nem oktatom ki. A lényeg úgy is az, hogy tökéletes felmérésként szolgált ez is. Az undora jó hír, olyan pont amibe lehet kapaszkodót ütni! Igen, kénytelen kelletlen apránként mérem fel Corvust a magam módján, kissé vásárra viszem ugyan a bőrömet közben, deee ez van. Arra, hogy feltörölte velem a padlót megejtek egy halvány mosolyt. - Egy ilyen helyzetben, a kiugrott kar életet menthet. Az más kérdés, hogy utána esélyesen nem csak kiugorva lesz. - Mindenesetre elég komolyan közlöm, a mosoly ellenére, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nem finnyáskodhat. De ezt azt hiszem, a Gina által meséltekből, hogy mik is történtek a Morgan birtokon, Corvus is jól tudja. És inkább helyre rakok egy szétszakadt vállat/kart, minthogy egy mágikus mérgeskígyó mérgére akarjak ellenszert csiholni a semmiből.
Megesik a bemutatkozás és látom rajta a megrökönyödést. Tehát semennyire nem ismer. Valószínűleg a történetet sem ismeri. Épp csak, hogy most már tud hová kötni. Nem feltétlen áll szándékomban kapásból lelkizni. Nem is valószínű, hogy célravezető lenne. Mindenesetre eléggé kicsaphatja az ember szemét, hogy azoknak az embereknek van egy kölykük... Aki nem hogy nem Mardekáros, de a leggyengébb és leglenézettebb házba került az aranyvérűek szemszögéből. És épp most mosta le a pályáról egy nála fiatalabb "tapasztalatlanabb". Kellően ellentétes pólus benyomását kelthetem benne...
Egy érdekes kör belső csata zajlik le bennem, mert hirtelen bizonytalanná valók a továbbiakat tekintve, bár ügyelek, hogy ez ne látszódjon nagyon. Végül vissza zökkent az az erőltetett lazasága, de ez csak újabb ötletet ad. - De. Történetesen tudok. De ha lefelé vesszük az irányt a konyhába és megkérjük a manókat, hogy készítsék el, lehet jobban járunk. - közlöm egyszerűen, bár remekül értek az átváltoztatáshoz, egy igazi hal az megiscsak jobb minden szempontból. Szándékosan többes számot használok, jelezvén, hogy ha kaja akkor vele tartok. Pár összetett pálca intéssel rendet rakok magunk után. És lényegében el is indulhatunk a konyha felé. Menet közben komolyabb kifejezés költözik az arcomra. - És... Hogy... - nyelek egyet - Hogy vannak? - kérdem egészen halkan, bár nyugodtan. És felötlik bennem az az egyszerű tény, hogy hosszú hosszú évek óta... Tizenegy éve semmit sem tudok róluk. És tény, hogy eddig folyamatosan azt kaptam csak vissza, hogy kinek mennyire tették tönkre az életét, miféle sötét és kegyetlen alakok és nem is szabad hogy érdekeljen a hogylétük...! most mégis... Mégis érdekel, őszintén, hogy hogy vannak. Corvus inkább olyasminek értelmezheti a pillanatnyi habozásom a kérdés kapcsán, hogy végülis olyan személyekről érdeklődöm, akik eléggé tabut képeznek. Közben tisztázom magamban, hogy ha most bele megyek abba, ami felmerült bennem, akkor abból nem lesz kiút, ameddig le nem zárul az ügy.
[You must be registered and logged in to see this image.] Kicsit undorodva fintorodok el, amikor megkér, hogy segítsek visszarakni a karját, még is megfogom, bár először bizonytalanul, aztán csak a kérésének elegettéve tartom erősebben, míg meg nem érkezik a mozdulata után az a hang. Elengedem a kezemet és legszívesebben kitörölném a fejemből, ahogy a szemem előtt vizualizálódik a csont és a visszacuppanása. Semmilyen szinten nem vagyok járatos a gyógyításban, se az ilyen barbár, egyszerűbb muglifélében, se a bájitalokkal vagy bűbájokkal. Tudom, hogy a Főnix könnye gyógyít, és ez minden. - Meglepett volna, ha egy halvány esélyed is van a kivédésre. Feltöröltem veled a padlót. - válaszolom vissza kissé öntelten, át sem gondolva, hogy az utolsó mozdulatot, a kegyelemdöfést fel se szabadott volna ismernie, hiszen nem elfogadott varázslat a tankönyvekben, csak a tanítóim alkalmazzák, és csak az ellenfeleik ismerhetik. Vagy ismerhették. Majdnem elkapott a vérszomj, de egyáltalán nem áll szándékomban ártani ennek a fiúnak, még akkor se, ha a győzelem, az elsöprő győzelem csodálatos érzés is. A tisztességes bemutatkozásra kicsit összevonom a szemöldököm, tökéletesen elég nekem, hogy Cody, a felsőbb éves srác, akit az évei ellenére is összecsomagoltam, nem értem, hogy miért van szükség további formalitásra. Nem érzem úgy, hogy az életem részévé szeretném tenni, vagy további kapcsolatot akarnék vele tartani, és így nekem tökéletesen elég lenne elsétálnia és ennyi. De ahogy belekezd elkezd összeállni a kép, a kisebbb részletek az elmúlt percekből és egy lépést lépek hátra. Na nem kapásból elmenekülök, csak egy tiszteletteljes távolságot tartok, várva, hogy pontosan merre halad ez a beszélgetés. Egy Martimor. Az a Martimor. A gyerekük. A mozdulataim lebuktattak, felismerte őket bennem? Mi másért hozakodna elő azzal, hogy kivel is állok szemben. - Nekem is. Olyan halat nem tudsz idézni, amit meg lehet grillezni? Megéheztem. - jelentem ki erőltetett lazasággal, mintha az éhség lenne a kifogásom arra, hogy ezt az egészet itt és most rövidre zárjam. Spicli vagyok-e? Ezt a fiút most láttam először, a tanítóim pedig hónapok óta mellettem vannak. Hozzájuk kell kötnie a lojalitásnak, akkor vagyok spicli, ha őket árulom el, és nem akkor, ha Cody-ról beszélek nekik. Azt hiszem.
Valóban nem adtam bele mindent, több okból is, de pont elértem vele a célomat, kiprovokáltam azt a viselkedést és mozdulatokat amiket vártam... Valahol van bennem egy alszentnek ható illúzió, hogy bár ne lett volna igazam, de valójában, bizonyos szempontból örülök. Más szempontból átjár valami zsigeri iszony az egészre. Mikor meg látom az utolsó varázslat mozdulatát nem kicsit nézek Corvusra olyan arccal, amiről süt, meg sem próbálom leplezni, tudom mi következne. És hiába a kötél, védésre mozdulna a kezem, persze hiába, de a pillanat szerencsére nem is jön el... Őszintén szólva kibaszottul örülök, hogy nem fejezte be! Mikor elengedi az átkot, kifújom némán a vissza tartott lélegzetemet és határozottan megkönnyebbülten hunyom le a szememet egy pillanatra. Végül rendezem a vonasaimat a szavaira, a kötelek felszívódnak. Elismeréssel biccentek és van valami indokolatlan könnyedség bennem. Mint akinek nincs mit vesztenie... És nem azért mert nincs egy egészséges egom vagy tartásom. Inkább.. Mint aki képes méltósággal tudomásul venni a helyzetét. - Szép volt! - és akárhogy is, sportszerű is maradt a srác, szóval nem panaszkodom. Örülök, hogy azt a fajta vörös ködöt nem vette még át, amivel ezt a hozzá állását elvesztené. Kezet nyújt, amit bár elfogadok, de csak mint egy újabb kézfogást. - Maradnék inkább még ülve. - mondom egyszerűen. - Nem kell, elég ha segítesz helyre rakni. Navigállak. - közlöm nemes egyszerűséggel, és amennyiben hajlandóságot mutat a segítségre, meg kérem, hogy csuklóban és könyékben tartsa meg a karomat, addig én bele nyúlok pár reflexpontba és lényegében levezénylem a dolgot. Nincs benne semmi hírtelen mozdulat, rántás vagy egyéb, én se ordítok kínomban. Igazából nem történik más, mint hogy helyre fordítjuk a karomat, a csont meg vissza cuppan az eredeti állásába. Van egy kellemetlen hangja, meg az izmok miatt van egy húzás, de semmi ördöngősebb. - Ah.. Kössz! - Azért pár mélyebb lélegzetet muszáj vennem, meg nyelek is egyet, de egy Hugráshoz képest távol állok a sztereotip rinyapina állapottól. Ép kezemet a sérült vállamra teszem, és meggyógyítom a sérült szalagaimat. A gyógyító képességemet nagyon halvány meleg sárgás fény kíséri, de nem csinálok belőle ügyet, hogy mit tudok. Ezt követően komoly képpel nézek fel a nem is alacsony Mardekárosra. -Azért remélem tudod, hogy ha azt az utolsó varázslatot elengeded, most nagyobb bajban lettünk volna, mint egy egyszerű vállficam. Feltéve, hogy nem tudom kivédeni. - közben felállok és megmozgatom magamat. - Tartozom egy tisztességes bemutatkozással Corvus Flint. - szemben állok meg vele, szemtől szemben. És most nincs a képemen az a mosoly, sem derű, bár kifejezetten komor sem vagyok. - Ha hallottad Cody Armstrong nevét a gyengélkedővel kapcsolatban, nos ez én volnék. Kilencedik évfolyam, gyógyító szak. - tartok egy pillanatnyi szünetet - A születési nevem Lysander Martimor. Amit nemrég, a Cody-t megtartva vissza is vettem. - végig figyelem Corvus reakcióit, egy ilyen után főleg! - Van pár kérdésem. - közlöm falazás nélkül. És bár tisztában vagyok vele; lehet, hogy Corvus egy kis spicli, ez esetben viszont fontos, hogy minden ami itt elhangzik, csak olyasmi legyen, ami nem gond, ha anyámék fülébe jut. Noha feltételezzük inkább a legjobbakat és azt, hogy Corvus minden területen van olyan sportszerű, mint amit párbaj alatt tanúsított!
Eddie olyan, mint a bumeráng, mindig visszajön. Szóval biztosan találkoznak még. 
// 
Noha ez erősen a kaland végkimenetelén múlik majd!!!!(mivel elv nyáron Corvus még kontaktban volt velük és lehet a Próféta tollára vette volna, ha kinyúvadnak szeptemberig) *kereplőt pörget*