2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valószínűleg, ha Bexnek nem lenne lehetősége, hogy itt maradjon az iskola után, akkor sokkal korábban döntötte volna el, hogy mit akar az életétől, mert rá lett volna kényszerítve. Vagy így, vagy úgy, valahogy mindig van. És mindenből ki kell hozni a legjobbat, amit én meg is teszek, és kész vagyok rá, hogy segítsek ebben neki is. - Ebben igazad van, már ezek maradjanak inkább közöttünk, nehogy bárki azt higyje, hogy bíráljuk a professzorainkat. - mosolyodom el, hiszen még is csak diákok vagyunk, még ha én már bőven felnőttnek is számítok. Sose volt komoly problémám Piton professzorral, valószűleg azért, mert jól teljesítettem, pedig az vérfarkasságom ellenségességet váltott ki belőle. Semmi másra nem tudok gondolni, hogy miért lehettem szálka a szemében az első pillanattól. De így sem tagadta meg az oktatásom, csak kicsit nehezebbé tette. Amitől csak még jobb lettem, és végül is hálás is lehetnék érte. Végignézem, ahogy pakolászik, egészen lelkesnek tűnik, és ez jó érzéssel tölt el. Pedig csak egy egyszerű munkában segédkezik, de pont ezért talán végre kicsit másabb, mintha egy könyv fölött görnyedne csak. - Jól hangzik, akkor holnap találkozunk. Kíváncsian várom milyen témákban segíthetek. - engedem útjára, és amikor elindul az ajtó felé én elfoglalom a székemet, ami mögött azelőtt is üldögéltem, hogy bejött, aztán barátságosan intek neki búcsút. - Neked is szép napot Bex, örülök, hogy benéztél. - mondom, még akkor is, ha így újabb teendő került a listámra. Örülök, ha segíthetek és úgy érzem, hogy most tényleg szüksége van rám. És ha valakinek szüksége van rám, én itt vagyok.
//Köszönöm a játékot, most kezdődhet a lányoknak a korrep! Egyet pislogsz és Bex már osztályelső is lesz //
Az emberek mindig találnak hibát mindenben. Sosincs olyan, hogy őszintén valamiben minden klappolna egy adott személynek. Persze itt csak magamból indulok ki és biztos lenne olyan, aki elméletben rácáfolna, de gyakorlatban nem hiszem, hogy menne. Ilyen az iskolarendszer is. Pár évvel ezelőttig nálunk sem volt egyetem és továbbtanulási lehetőség, de édesanyám szerint a mugliknál mág évszázadok óta van erre igény, s kapacitás. Nem tudom, hogy mit kezdenék magammal, ha a hetedik év végén kikerülnék a semmibe és csak néznék körbe, hogy most mégis mit csináljak. 17 évesen nem feltétlenül jó kikerülni a nagyvilágba és dolgozni kezdeni. Természetesen az is benne van a pakliban, hogy nem fog tetszeni a választott szak, de még ez is jobb a nagy tanácstalanságnál. Plusz nem feltétlenül kell abban elhelyezkedned, amit tanultál és szerintem időközben még váltani is lehet, de nem vagyok teljesen tisztában a rendszerrel. Fiatal vagyok még és nem merültem annyira bele. - Sosem kedveltem a kivételezést, de ha azt nézzük Pitontól sem áll ez messze – rántom meg a vállam őszintén. Akármennyire is szeretem tagadni a többi ház diákjai előtt jól tudom, hogy Pitonban is megvan erre a hajlam. Nem tudom, ha nem lennék mardekáros, akkor is továbbengedett volna bájitaltanból vagy évet ismétlek. Valamiért inkább a második variációt tartom valóságosabbnak. - Rendben, csinálom is – pattanok fel a helyemről mosolyogva és szinte már-már ugrálva jutok el a szekrényig és kezdem el belepakolni a fiolákat. Nagyon koncentrálok, hogy semmit se keverjek össze. A nyelvemet picit kinyújtva a számból nyalom meg az ajkaimat, míg olvasgatom a különböző bájitalok neveit. A biztonság kedvéért még magam mellé rakom a listából a saját példányomat és közben egyeztetek, de tudom, hogy nincs rajta hiba. Habár emiatt elég lassan haladok, de nem baj. – Lehet akkor, hogy most inkább visszamennék a klubhelységbe és összegyűjtögetném a témákat, aztán holnap beugrok a listával és megbeszélhetünk egy időpontot, amikor ténylegesen összeülünk tanulni – vázolom fel az ötletemet. Közben a papírt felkapom magam mellől és a hónom alá dobom, majd el is indulok ki a gyengélkedőről. – További jó munkát és szép napot, Emma! – köszönök el kedvesen, s a kolibri közben felröppen a vállamra és így távozunk.
Néhány évvel ezelőtt nem is volt szakosodásra lehetőség és azonnal kikerültek a diákok és el kellett kezdeniük dolgozni, az öregeknek még az is furcsa, hogy 17. évünk után még itt maradunk tanulni és nem megyünk el azonnal valamilyen munkahelyre. Nekem tetszik, hogy még fejleszthetem magam és felkészültebben kezdek el gyakorlatozni, nagyobb a magabiztosságom, persze annak is biztosan meg volt a haszna, hogy a mélyvízbe dobták az embereket és a munkahelyen tanultak bele a szakmába. - Igen, éppen ahogy mondod. - válaszolom, és egy picit elmosolyodok, mert megérzem a beszédén, hogy azért bonyolódik bele, hogy felvidítson. Persze ennyire nem egyszerű ügy az, hogy elvesztettem azt az aurort, de igazán kedves a próbálkozása, így nem szomorkodom látványosan, nem akarom, hogy a figyelem erre irányuljon. Végighallgatom miért is érdeklődött Lumpsluck iránt és értően bólintok. - Ez csak természetes, most, hogy felhoztad én is igazán kíváncsi lettem rá, hogy milyen tanár is ekkora tapasztalattal. Én úgy tudom, hogy kedves ember, de nagyon kivételezik azokkal, akiket tehetségesnek vagy befolyásosnak talál és mindig rájuk tereli a szót, őket beszélteti. - mondok el mindent, amit csak tudok az öreg professzorról, ha már ilyen kis kíváncsi. Megértem, én is eléggé kíváncsi fajta vagyok és ha tényleg gyógyító akar lenni, akkor nagyon is számít, hogy a Bájitaltanárja kicsoda. Végignézem, ahogy befejezi a jegyzeteket és kis mosollyal állok mellé. - Nagyon jó, nincs más hátra, minthogy a fiolákat szépen visszapakoljuk a fiókokba és szekrényekbe. A fiókokon rajta van a kezdőbetű, hogy hogyan tedd sorba és fiókon belül is ABC sorrendben kell lennie. - kicsit elhallgatok, aztán felpillantok az órára a falon. - Ha kész vagy nem is tudom mi mást csinálhatnánk, nekem még fél óra hátra van az ügyeletből. Szeretnél beszélgetni, vagy inkább mész és összegyűjtöd melyik tantárgyból hogy állsz és milyen témákat szeretnél átvenni, ha legközelebb találkozunk? - kérdezem meg kedvesen, segítőkészen, ugyan még nem beszéltük meg az időpontot, de ami késik nem múlik.
Kissé igazságtalannak tartom a mai világot. Miért kell már tinédzser korban eldönteni, hogy mivel szeretnénk foglalkozni a jövőben? Szerintem még bőven ráérnénk ezzel, de egyszerűen nem lehet. Állandóan tanulni kell, rengeteg a tananyag és nem is tudjuk élni igazán az életünket. Én eddig mindig is magasról tettem a tanulásra, de ez nem jelenti azt, hogy a többi diák is. Kevés olyan magamhoz hasonló lusta, iskolakerülővel találkoztam, akikkel jól kijönnék. Persze így utólag belegondolva az sem biztos, hogy adtam nekik esélyt egyáltalán. Eddig annyira magamnak való voltam, sosem foglalkoztam másokkal semmilyen körülmények között, de most hogy velem történt meg a baj talán ez változni fog. Azt mondjuk nem ígérhetem, hogy kedves és segítőkész leszek, mert azzal meghazudtolnám magam. - Ha valaki gyógyító, akkor elkerülhetetlen, hogy az életében elveszítsen pár pácienst. Természetesen ez nem mindegy, hogy mikor és kivel történik, mert tegyük fel, hogy alapból nagyon kivagy és még ismered is az illetőt, akkor az rettentően megterhelő tud lenni. Nem mintha alapból nem lenne az csak na érted – motyogok összevissza. Igazából csak azért mondom ezt, hogy Emma jobban érezze magát, mert látom rajta, hogy már nem olyan vidám és mosolygós, mint amilyen volt, amikor idejöttem. Talán ő is veszített már el valakit és biztos vagyok, hogy nem én vagyok az, aki ezt szebbé teszi majd neki, de azért próbálkozom. - Akkor jó, remélem nem rontom majd el – bólintok mosolyogva, s úgy érzem, hogy máris jobb vizekre evezünk. Szívesebben beszélgetek vele a suliról és az alap dolgokról, minthogy jobban belemerüljünk a személyes dolgokba, még ha az a munkával kapcsolatos is. – Reménykedtem benne, hogy tanított, de most, hogy így belegondolok ezeket már én is hallottam. Igazából a módszerei érdekeltek volna és az, hogy olyan szigorú-e, mint Piton. Igazából nem tudom elképzelni, hogy ezt a tárgyat egy laza, aranyos bácsi tanítaná – rántom meg a vállam és folytatom a leltárt. Már nem maradt sok üvegcse, nagyon gyorsan haladok vele. Szívesen segítek ebben máskor is Emmának. - Szimplán érdekelt, nincs különösebb oka, de figyelek majd mindenképp – válaszolom és befejezem az Emma által kiszabott feladatot. Gyorsan átfutom még mind a két lapot, hogy minden ugyanolyan-e és olvasható, s amikor ezt is befejezem a saját példányomat gondosan félbehajtom, míg a másikat odanyújtom a lánynak. – Meg is van! – mondom büszkén és egy levakarhatatlan vigyor kúszik az arcomra.
Én nagyon remélem, hogy nem csak fellángolás, persze akkor sem haragudnék meg, ha úgymond kárbaveszne a vele töltött idő és inkább más irányba indulna el. Hiszen azzal, hogy feljavítja a jegyeit, ha a gyógyító szakos tantárgyakra gondolunk, akkor is lehet még bájitaltan vagy méregkeverő, meg úgy egyáltalán bármi. Még csak negyedikes, hosszú ideje van eldönteni, hogy milyen szakra akar menni, ha egyáltalán végül tovább akar majd tanulni, nem azonnal kikerülni a nagybetűs életbe. Hiszen néhány évvel ezelőttig nem is volt egyetemi képzés és úgy is kikerültek a hetedik év befelyezésével az emberek. Elmagyarázom neki a meditéct és mosolyogva bólintok. - Sokkal megterhelőbb. Persze az ispotály körülményei között is veszíthetsz el beteget, ha olyan területen dolgozol, de a helyszíni gyógyítás, ahol sosem lehet tudni, hogy meg van-e minden, ami kell a sérült ellátásához, és nagyrészt rögtönözni kell, sokkal rizikósabb. - magyarázom, de látszik rajtam, hogy ugyan vesztettem már el egy embert helyszínen, egy kis fájdalom ott van a szememben, de az elhivatottság sokkalta erősebb. Már készen állok újra visszatérni és kamatoztatni a hosszú évek tudását, amit magamba gyűjtöttem. Nem jut eszembe, hogy a bájitaltanra lehetőségként tekinthet a lány, talán a naivitás bukik ki rajtam, így nem gondolom, hogy erre lenne szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon és egy kicsit elfelejtse a cikkben írtakat. - Bonyolult bájital, de a könyvben a leírás is érthető és az órán is biztosan lépésről lépésre meg fogjátok tanulni. - bíztatom kedvesen, aztán a kis témaváltásra felvonom a szemöldökömet. - Engem sosem tanított, mikor megkezdtem a Roxforti éveimet már Piton professzor volt a tanár, de annyit tudok róla, hogy nagytudású elme. Ötven éven keresztül tanította a Bájitaltant, mielőtt nyugdíjba ment és most Dumbledore kérésére tért vissza helyettesíteni. Ő volt a Mardekár ház feje is, Piton professzor váltotta fel, mikor nyugdíjba ment, már lassan húsz éve. - mesélem neki, bár kicsit bizonytalanul, hiszen én sem tudok sokkal többet a férfiról. Annyi dolgom van, a tanulás, az ispotály, az auror kapitányság, hogy nem kívántam vele igazából felvenni a kapcsolatot, még akkor se, ha tudom, hogy az öreg mágus nem csak a bájital és egyéb mágiában jártassága legendás, hanem a kapcsolati hálója is. De nekem nincs szükségem kapcsolatokra meg protekcióra, már így is megtaláltam az utamat és tudom, hogy mit és hogyan akarok csinálni. - Miért kérdezted? Biztosan elképesztő rutinnal oktat, így figyelj majd az óráin minden szavára. - teszem hozzá, hiszen nem tudni, hogy mennyi időt fog itt tölteni. Persze, Piton professzor tanított engem is, és mindent megtanultam amit kellett, de van, akinek jót tesz, ha megismer több tanárt is, és lehet, hogy eddig Piton professzor enm tudta ösztönözni Bexley-t, de most Lumpsluck díjazós oktatására felébred benne valamiféle érdeklődés és versenyszellem. Ki tudja. Biztosan van különbség azért ötven év tapasztalata és húsz között. Eddig eszembe se jutott ez, de most jól elültette a bogarat a fülembe és a kíváncsiságot a szívembe, hogy milyen is lehet ez a régi-új tanár.
Furcsa ezt mondani úgy, hogy szinte nem is ismerem a lányt, de fogalmam sincs, hogy most mit kezdenék magammal, ha Emma nem lépett volna be az életembe. Valószínűleg a szobámban csücsülnék mély depresszióban, hiszen az egész eddigi világom összeomlott, de most mégis itt vagyok és teszek azért, hogy az én jövőm szebb lehessen. Pár hete nem gondoltam volna, hogy a gyengélkedőn fogok ülni és szorgalmasan jegyzetelek ahelyett, hogy aludnék vagy Corvusszal lógnék. Vaklószínűleg, ha bele tudnék nézni a jövőbe, akkor nagyon csodálkoztam volna, hiszen ez nem én vagyok. Vagy mégis? Lehet, hogy egy változáson fogok átmenni és ez nem mindössze pillanatnyi fellángolás lesz a részemről. - Értem, ügyes vagy nagyon. A meditéc pontosan mit jelent? – kérdezem összehúzott szemöldökkel. Igazából vannak sejtéseim, mivel a traumatológia szó eléggé árulkodó, de nem akarok hülyeséget mondani és rosszat elraktározni az agyamban, s így jobbnak gondolom, ha megkérdezem. – Ez izgalmasabbnak hangzik, mint egy ispotályban dolgozni, ám ezt mégsem csinálnám. Nekem ez valahogy lelkileg megterhelőbbnek tűnik – mondom, s közben szorgalmasan jegyzetelek. Úgy kaparom a betűket, hogy az egyébként szép, dőlt kézírásom elég csúnya lesz. Nem azért sietek, mert nincs időm itt lenni, hanem annyi sok van és mindent minél hamarabb meg szeretnék tudni. Olyan vagyok, mint aki nem tud betelni az új információkkal. - Valóban? Nagyon érdekes. Nehéz elkészíteni? – kérdezem a lány felé fordulva és megállok az írásban. Lehet, hogy pont erre van szükségem, ellazítana és nem foglalkoznék olyan számomra eget rengető dolgokkal, mint az apám, Andrew Benedict vagy éppen Corvus Flint. Mondjuk jobban belegondolva, ha azt mondja, hogy év végén már tanuljuk, akkor nem lesz olyan vészes. – Egyébként Lumpsluck milyen professzor? – teszem fel a kérdést hirtelen. Volt már vele órám, de még nem tudtam hosszútávra megítélni. Aranyos bácsinak tűnik, s Pitonnál valószínűleg rendesebb is ezerrel. Boldogít a gondolat, hogy semmit sem tud rólam és a korábbi tanulmányi eredményeimről, így tiszta lappal indulhatok nála.
Jókedvűen pillantok rá, jó látni, hogy nem merül el a pletykák okozta szomorúságban és ilyen érdeklődő. Egy igazi szivacs gyerek, amilyennek lennie kell. Most az egyszer tényleg kapóra jön, hogy fogalmam sincsen, hogy eddig hogyan teljesített az órákon, vagy éppen hogyan viselkedett másokkal. Velem az első pillanattól kedves volt és okos kérdéseket tett fel. - Valójában már mesterszakos vagyok, a gyógyítóképzést elvégeztem, meg van a képesítésem, amivel elhelyezkedhettem volna bármelyik ispotályban. Az utolsó két év a mesterképzés, mondhatni most egy szakterületre specializálódom, ami a traumatológia, én meditéc leszek. - mondom, aztán, kicsit félrebillentem a fejem, Bex arcát figyelve, hogy tudja-e, hogy mit jelent, hiszen ez nem valami gyakori szakterület. - Helyszíni gyógyító leszek, az Aurorparancsnokság kötelékében fogok dolgozni, ha egy aurorcsapatnak bevetésre kell mennie, vagy sérülteket kell ellátni, én oda megyek és helyben segítek. - magyarázom a lánynak, aztán lepillantok a kezére és a lila üvegcsére. Lehajolok és kikeresem az eredeti leltár listából a bájital nevét és rámutatok a kezemmel. - Ez az, a negyven kettes. A Béke Elixírje. Megnyugtat és ellazít, néha muszáj néhány cseppet feloldani egy pohár vízben vagy tejben, hogy megnyugodjanak az idegek. Azt hiszem év végén fogjátok tanulni. - válaszolom készségesen. Szép lila színe van, szóval elég könnyen megjegyezhető, remélem a lány szerez majd egy jó pontot, ha esetleg Lumpsluck professzor felteszi azt a bizonyos "mit gondoltok mit tartok a kezemben?" kérdést.
Kissé úgy érzem magam, minth még mindig órán lennék, ám mégis merőben másabb annál. Emma nem olyan, mint a professzoraim nagy része. Nincs befásulva, nem rémítően szigorú és még csak nem is unalmas. Ezt én bóknak szánom, de persze nem merném előtte hangosan kimondani, mert attól tartanék, hogy sértésnek venné. Alig ismerem még, nem tudhatom milyen értékrend szerint él, s amúgy is még csak ez a második rendes találkozásunk. Azokat nem számolom bele, amikor még a Roxfort folyosóin elsétáltunk egymás mellett nem tudva, hogy ki a másik. Érdekes, hogy mennyi színes egyéniséggel találkozhatunk össze az iskolában, de a mai világ csak szalad és meg sem állunk a másik mellett, mert olyan önző az emberiség, hogy csak saját magunkkal foglalkozunk. Vicces, hogy pont én gondolom így, aki soha sem törődött mással magán kívül. - Őszintén nem irigyellek, persze ez csodás, hogy ennyi mindent csinálsz és már most megbíznak benned, pedig még csak tanulod, de nem értem hogy bírsz el ennyi mindent. Én már most kiakadok, ha kicsivel több házim van a kelleténél – húzom el a számat. Gyorsan abbahagyom a mondandómat, mielőtt hozzátenném, hogy pedig bele se kezdek a házi feladataim megírásába, sőt konkrétan sokszor azt sem tudom, hogy miről van szó. Corvus bezzeg olyan okos, hogy neki mindig megy minden csak éppen a szájára nem tudott lakatot zárni. Oké, hogy ittunk és az is közrejátszott, talán én sem mondtam volna el neki, ha nem nyomok le előtte kicsivel több, mint két korsó vajsört. Na jó, nem most jött el az ideje, hogy átértékeljem magamban a dolgokat. - Mindig is érdekeltek a familiárisok, rengeteget olvastam utánuk már amennyi elérhető, mert azért nem sok minden van még róluk – rántom meg a vállam egyszerűen, s közben szorgalmasan jegyzetelek két felé is. A következő üvegcse egy lila, igen sűrű folyadék, amilyet még sosem láttam. Tovább bámulom a kelleténél és még a pennát is lerakom. - Ez mi? – kérdezem kíváncsian, s közben egy pillanatra sem szakad el az anyagtól a tekintetem.
Mivel nincsenek előismereteim nagyon Bexről, még csak pár hete ismerem, így fogalmam sincsen, hogy milyen volt ez előtt, és abban is csak reménykedhetek, hogy milyen lesz ezután. Egy magabiztos, független lány, aki a Gyógyítást választotta hivatásául és el is éri a céljait. Persze ha tényleg ez válik az álmává, és nem csak a világ elől akar a tanulásba menekülni hosszútávon. És csak remélhetem azt is, hogy az ő útja nem lesz olyan keserédes, mint az enyém. Hiszen a szörnyű éhségem arra, hogy egy falkában éljek és nem magányos farkasként a hosszú évek alatt megmaradt, és csak percekre nyugtathatta meg a lelkemet, hogy hány és hány embernek segítettem. Kicsit elmosolyodok a védekezésen, és barátságosan biccentek - Hát igen, azért rengeteg tanulással jár a mesterszak, sok gyakorlatot kell szerezni, itt, az ispotályokban, és én már pár éve az Auror Központban is segítek helyszíni gyógyítóként. - mesélem neki, de ezzel nem azt mondom, hogy egyáltalán nem fér bele az időmbe, csak azt, hogy ez azért egy nagyon nehéz szakma néha. Persze az alap roxforti kérdéssel is lehet gyógyítással foglalkozni, mondjuk ápoló nővérként egy ispotályban, de a szakosodással már igazi gyógyítóvá válhat és a mesterképzéssel különböző területekre szakosodhat, mint én a traumára. - Nem csak számodra új, semmi baj. Szinte kísérleti mágia még, maximum két éve oktatják az elméletét. Tudod, ezeket a lényeket ha megidézed, idővel mágikus képességekkel is felruházhatod, és én mindenképpen azt akartam, hogy képes legyen beszélni hozzám és elmondani a gondolatait. Lehet, hogy belőlem született, de saját gondolatai vannak. - magyarázom, miközben a hiúz okos pillantással megdönti a fejét, helyeselve. Hagyom, hogy Bex üljön az asztal mögé és dolgozzon, én csak mellé állok és az oldalammal nekidőlve az asztal lapjának figyelem, ahogy dolgozgat, hogy néha ellenőrizzem, vagy ha kérdése van segítsek. Ültem már eleget, jól is esik egy kicsit az állás úgy is.
A legtöbb értelemben különcnek vallom magam. Már a vörös hajam is ritkának számít, de persze egy Weasley kölyök mellett ez tök normális dolog. Egyszer régebben olvastam egy tanulmányt arról, hogy milyen ritka, ha valakinek vörös haja és kék szeme van, s mikor tükörbe néztem utána büszkén könyveltem el, hogy az emberiség legkisebb százalékához tartozom. Ez meglátszik nálam abban is, hogy nehezen barátkozom, de talán nem is ez a legjobb szó rá. Nem is igazán akarok barátokat magam mellé, s Corvus árulása után már mindenben megingott a hitem. Lehet, hogy ez az oka a hirtelen tanulási vágyamnak vagy annak, hogy Emmát ennyire jó színben tüntetem fel magam előtt. Szükségem van valami kapaszkodóra, ami nem hagyja, hogy lezuhanjak és ezt egy felsőbb éves, aranyos griffendéles lánytól várom. Ez egyáltalán nem vall rám, teljesen kezdek kifordulni önmagamból, vissza akarom kapni a régi énem. - Most nyilván nem fogom eltitkolni, ha rákérdeznek, hogy ki segített, de ne aggódj nem fogok mindenkit a nyakadra küldeni, hiszen tudom, hogy a te időd sem véges – válaszolom egyszerűen. Ez amolyan védekezés a részemről, mert valóban úgy jöhetett le neki, hogy minden nebulót a nyakára küldök majd, de persze ez egyáltalán nem a célom. Csak szeretném, ha Emmát elismernék rendesen, hiszen megérdemli. Kissé megrezzenek, amikor a hiúz nem hagyja, hogy simogassam, s rögtön Emma felé kapom a fejem, aki azon nyomban magyarázattal áll elő. Még kérdeznem sem kell. Hirtelen belém ötlik a felismerés és nem is értem, hogy lehettem ilyen bugyuta. - Ja hát persze, bocsi csak néha erről teljesen megfelejtkezem. Új még ez a familiáris dolog a számomra – mosolyodom el kedvesen. Az biztos, ha meghallom legközelebb a hiúz hangját megtartom a kellő távolságot. – Egyébként megkérdezhetem hogyan tud beszélni? – teszem fel a kérdést, ami elsőre el sem jutott a tudatomig, de most már volt elég ideje arra, hogy koppanjon egy hatalmasat. - Így van, a kolibri szerintem nagyon jó választás, habár így nem a legerősebb, de én tökéletesen meg vagyok vele elégedve – magyarázom és nézem, ahogy elreppen a vállamról vissza az ajtóhoz. - Rendben – bólintok, amikor a feladathoz érünk és izgatottan kezdem nézegetni a különböző színű, állagú folyadékokat. Amint a pergameneket a kezembe adja az egyikre rögtön felfirkantom a nevem és a mai dátumot, hogy később tanulni tudjak róla.
Lehet, hogy Bex nem tartja magát okosnak, de amennyit én láttam belőle az LLI órán igen is tud figyelni és érdeklődni, és ez tökéletesen elég lesz. Lehet, hogy nem okos a szerzett tudások terén, hiszen nem volt hajlandó tanulni, de a valódi eszével semmi baj. Csak motiváció kell, és most, hogy másra akar koncentrálni és elfelejteni a cikkezést, a támogatást megadhatom hozzá. Látom, ahogy az arcára fagy a mosoly és a szívem összefacsarodik, hiszen úgy tűnik, hogy tényleg nagy a baj, ha azt se tudja, hogy kinek mesélné el, hogy gyógyító akar lenni. Mivel még annyira nem ismerem, nem megyek oda megsimogatni a karját vagy ilyesmi, ahhoz előbb tudnom kell, hogy az ilyen nyugtatgatásokra vevő, vagy éppen hogy elhúzódik. Marad az, hogy a tanulásra tereljük a szót. Elmosolyodok és halkan még fel is kuncogok, amikor arról beszél, hogy reklámozni fog engem. - Ugyan, nem kell majd magasztalnod a nevem, szívesen segítek, amennyit tudok. - utasítom el finoman a reklámot, hiszen más "tanítványokra" nem lenne amúgy sem időm, meg hát nem is tanárszakos vagyok, csak egy egyszerű gyógyító, aki elég empatikus ahhoz, hogy törődjön a jövő nemzedékével. De ettől függetlenül elsősorban még is csak gyógyító és nem tanár. - A kisegítést és a gyakorlást tőlem megkapod. - biztosítom, aztán a familiárisom közbe szól, felvonva magára a figyelmet, de kicsit meglep, hogy Bexet ez egyáltalán nem lepi meg. Hiszen egy férfihang szólalt meg a semmiből, és nagyon ritkák a beszélő familiárisok. Mikor letérdel mellé, hogy simogatni kezdje az állat egy simítást enged meg, aztán kikerüli a kezét és elhúzódik tőle. - A bókot köszönöm, ifjú hölgy, de nem kell engem édesgetni. - válaszolja helyettem a hiúz, és odébb sétál, hogy ott üljön le. Kicsit elmosolyodom, és én magyarázom meg a dolgot. - A familiárisok a lelkünk darabjai, sebezhetőek vagyunk rajtuk keresztül, így ha egy ilyen mágikus lényt simogatsz, az olyan, mintha engem simogatnál. Kiszolgáltatott és bennsőséges dolog, amit leginkább az egymáshoz igazán közel állók tehetnek meg gond nélkül. - mesélem, nem mentegetve, hogy a hiúz nem akar simogatást, hanem csak megmagyarázva a dolgot. Hiszen ő is olyan jószándékú, mint én magam, belőlem született. Észreveszem a kis kolibrit a vállán és mosolyogva dicsérem meg. - Ügyes, és milyen aranyos kis formát választott magának a familiárisod. Fürge és ha akar eltűnik a szemek elől, mert apró. - mondom ki az egyértelműt most bókba fordítva, aztán odaintem Bexet az asztalhoz és megmutatom nekik az üvegcséket és a listát. - Akkor kezdjük azzal, hogy az üvegcséket egyesével átnézed, és amelyikben a felénél kevesebb van, azt feljegyzed a listára, amelyikben több, amellé csak raksz egy pipát, hogy megvan. Megnézzük, hogy mi van fogyóban, vagy éppen mi fogyott el, és közben adok egy másik papírt, amire lejegyzetelheted mindegyiknek a nevét, színét és állagát. - adom ki az első feladatot, a keze alá tolva pergament, tollat, tintát.
Sosem tartottam magam valami okosnak, szorgalmasnak meg egyáltalán nem, így amikor sikerült megidéznem a familiárisomat hatalmas örömmel és büszkeséggel töltött el. Az apró kolibri azóta is mindig itt van velem, habár ritka, ha közel merészkedik hozzám. Többnyire lemaradva repül mögöttem vagy ha valahova betévedünk kellő távolságból figyel. Nem szeretném, ha mindenki megtudná, hogy nekem is sikerült megidéznem egyet. Az tőlem sok embernél dicsekvésnek vagy nagyzolásnak tűnne. Szeretném továbbfejleszteni, hogy láthatatlanná tudjon válni, de eddig még kudarcot vallottam, pedig sokszor próbálkozom vele. Nem adom fel, mert tudom, hogy egy napon majd sikerülni fog és akkor újra elönt majd az a büszkeség, amit akkor éreztem, amikor sikerült megidézni ezt a csodálatos teremtményt. Minden nagyítás nélkül mondom, hogy ő az egyik legjobb dolog az életemben. Mostanra már egyetlen támaszommá is vált. Corvus árulása óta sokkal jobban kötődöm a kolibrihez és bátran öntöm ki neki a szívem, amikor nincs senki más a szobában. - Ha úgy érzem, hogy van esély rá, hogy tényleg gyógyító váljon belőlem, akkor majd elmondom a hozzám közel álló embereknek – jelentem ki mosolyogva, de ekkor belülről ledermedek. S mégis kinek mondanám? Elég szomorú, hogy nem jut eszembe egy ember sem, akivel olyan kapcsolatot ápolok, hogy meg is bízom benne. Talán a bátyámnak. - Benne vagyok és majd elmondom mindenkinek, ha odáig érek, hogy te segítettél nekem – mondom csillogó, lelkes szemekkel. – Fogok figyelni az órákon meg jegyzetelni is. Nem vagy tanár, azt nem várhatom el tőled, hogy ugyanannyi tananyagot leadj nekem, amit órán kell. Mindössze kisegítésre, egy kis plusz gyakorlásra lenne szükségem – mosolygok. Tényleg nem várhatom el Emmától, hogy a tanáraim helyett tanítson engem. Az már a kihasználás felső foka. Természetesen nem várom el, hogy ingyen segítsen nekem, így ha kiforogja a beszélgetés fel fogom hozni ezt a témát is. - Úristen de gyönyörű a familiárisod! – kiáltok fel hirtelen és felpattanok az ágyról. Letérdelek az állat mellé és simogatni kezdem, mire a kolibrim hirtelen a szokásos helyére, a vállamra reppen. Ő is kíváncsi vagy féltékeny, nem tudom melyik a kettő közül. – Egyébként ez nagyon jó ötlet. Szívesen segítek benne és akkor én is haladok meg te is haladsz a munkáddal – válaszolom, s remélem, hogy nem mondtam most hatalmas hülyeséget, pedig még el sem kezdtük.
Én sosem voltam hajlandó behódolni az iskolai házak beosztásának, nem vettem magamra, ha egy Mardekáros nekem jött, csak zavarbaejtettem a nyugalmammal és a kedvességemmel, és teljesen mindegy volt, hogy ki milyen házba tartozik, mindenkinek bátran segítettem. Annak is, aki láthatóan megérdemelte, és annak is, aki kevésbé, hiszen egy kis segítséggel is ösztönözhettem arra, hogy a jövőben ő is valami jót tegyen. Nem tudok mindenkinek segíteni és mindenkinek a lelkivilágát ápolni, de azért megpróbálom. Feldob, amikor megerősíti a szavaimat, hogy nincs lehetetlen, ez a jó hozzáállás. Nem hallottam a lányról sokmindent, hiszen jóval idősebb vagyok és ennyire nem ápolok jó viszonyt a tanárokról, hogy nálam panaszkodjanak a lusta diákokra, de amennyit én Bexből láttam, az csak pozitív. A hipogriffnél is lelkes volt és ügyes, és most ő jött ide hozzám, elhatározva, hogy tanulni akar. Erős, független kislány, és nagyon talpraesettnek is tűnik - ha akar. - Rendben. Sajnálom, hogy ilyenektől kell tartanod, és megértem, ha így döntesz. Nem kell nagy dobra vernünk. - mondom, és valóban kicsit kellemetlen érzés tölt el, hogy valaki ahelyett, hogy támogatná, mert ilyen szép szakmát akar tanulni és felzárkózni minden tantárgyból, inkább belekötne és kinevetné. A gyerekek néha nagyon gonoszak... Eszembe se jut, hogy Bex fejében pont a másik vöröshajú lány jár, aki azt kérte, hogy Karvalynak szólítsam. Pedig ő is elég helyesnek tűnt, még ha aközben, hogy kisétáltunk, rengeteget is beszélt meg kérdezett. De érdeklődő volt és lelkes ő is, persze azt nem felejtettem el, hogy egy megjegyzést azért tett Bex-re. - Semmi baj. Akkor úgy fogjuk kezelni az egészet, mintha először hallanád és itt az alkalom, hogy mindent megjegyezz. De mostantól az órákon is nagyon jegyzetelj, mert nem tudom mennyi időm lesz segíteni. - válaszolom, és kicsit elmosolyodom, bátorítóan. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy pontosan hogyan is kéne hozzzáfogni, esetleg hozza ide a könyveit, vagy később találkozzunk a könyvtárban, de ameddig gondolkozok, egy fiatal férfi hang szólal meg. - Nem lesz itt semmi baj, kislány. Kezdetnek mi lenne, ha megnézegetnéd az itt használt bájitalokat és segítenél katalogizálni Emmával? - szól a hang, láthatóan a semmiből, de én felállok és az asztal mellé sétálok, ahol a hiúzom ül, és a fejére simítom a kezemet. - Ez nem is olyan rossz ötlet. Bex, meg akarod nézni a bájitalokat és a jegyzéket? - fordulok vissza a lányra és az asztalon lévő üvegcsék és papírok felé intek a szabad kezemmel.
Emma aranyos lány, látszik rajta, hogy tiszteletben tart másokat és nem dobálózik eltitkoltnak szánt kérdésekkel. Kevés ma már az ilyen ember. A legtöbben rosszat akarnak másoknak, ami megfertőz lassan mindenkit és teljesen elromlik a társadalmunk. Mindenhol csak a rossz dolgok, a keresztbe tevések és ez ránk, varázslókra is fokozottan igaz. Már gyermekkorban is meglátszik, hiszen itt vagyok a világ egyik legmenőbb iskolájában és az, hogy házakba vagyunk osztva már szakadékot állít közénk. Nem barátkozunk akárkivel, előítéletesek vagyunk és a legszörnyűbb az egészben, hogy ezt normálisnak tartjuk. Talán egy nap majd változik ezekről a véleményünk, de addig még hosszú, rögös út vezet. Én sem tudnék előítélet nélkül pillantani bármire, belém van nevelve attól még, hogy nem hangoztatom minden sarkon. - Nincsen bizony – erősítem meg. Mostanában tényleg rájöttem, hogy a lehetetlen egy nem létező fogalom. Lehet a jövőben sem fogok másként vélekedni erről. – Attól függetlenül még nem szeretném hangoztatni a diáktársaim között. Elég sokan hülyének tartanak és sutymorognak rólam a hátam mögött a kezdetektől fogva. Ez csak még egy olyan dolog lenne, amivel kihoznának a sodromból és amin nevethetnek. Ezt el szeretném kerülni egyenlőre, ha majd már biztosnak látom a tudásom, akkor elmondom pár embernek – rántom meg a vállam. El sem merem képzelni, hogy Gina Accipiter mit mondana, ha megtudná, hogy mire készülök. Valószínűleg a képembe röhögne, hogy mekkora egy üresfejű liba vagyok és ez sosem fog sikerülni nekem. Szeretném az ilyen reakciókat messze elkerülni. - Hát azt is átismételhetjük, de előre szólok, hogy nem biztos, hogy mindenre emlékezni fogok vagy lehet hogy egyáltalán nem olvastam vagy hallottam róluk annak ellenére, hogy kellett volna – húzom el a számat. Nem tudom, hogy mi ragadt meg, de rengeteg órán inkább aludtam, mint hogy odafigyeltem volna az adott tanárra. Suli után pedig mindent csináltam csak azt nem, amit kellett volna. Most viszont itt az idő, hogy változtassak ezeken a rossz szokásaimon.
Jól látja a helyzetet, ha magától nem hozakodik elő a témával, akkor biztos, hogy nem fogom felhozni és megbántani azzal, hogy újra az eszébe jut az egész. Így is valószínű, hogy miközben beszélgetünk, újra meg újra bevillan a dolog a fejébe, hiszen én se tudnék nyugodtan ülni és nem ezen gondolkozni. Most másba akarja belevetni magát, és ahelyett, hogy valami butaság lenne, valami cél nélküli hobbi, a kisdiákok szekírozása vagy éppen a lopás vagy a szabályok feszegetése, ő a tanulást választotta. És ezt muszáj támogatnom, mert annyi rossz döntést hozhatott volna, és még is okosan döntött. És majd ha készen áll rá, hogy beszéljen a bajairól, beszélni fog. - Nincsen lehetetlen. - bíztatom mosolyogva, és én tényleg hiszek is ebben, nem csak süket duma. Látszik is a kisugárzásomon, a megnyugtató kedvességemen, hogy pozitívan látom a világot és minden helyzettel megpróbálok megbirkózni. Másképpen nem is tudnám a saját életemet se túlélni. Sok a dolgom, de ha Bexnek szüksége van rám, akkor biztosan nem fogok kihátrálni a feladatból és elküldeni azzal, hogy nem érek rá. Az elég csúnya lelketlenség lenne és én biztos, hogy ilyet nem teszek, segíteni akarok neki. - Nem kell az ilyet titokban tartani, a Gyógyító egy szép szakma. És mindenki nagyon segítőkész azonnal, ha elmondod, hogy ezek a szándékaid, ebben biztos vagyok. - folytatom, aztán felállok és odasétálok az ágyhoz, amit Bex kiválasztott. Nem közvetlen mellé ülök le, hiszen teret akarok adni neki, ha nagyon a közelembe akart volna lenni, akkor nem az ágyra ül. Csak a vele szemközti ágyra, szóval néhány lépés azért elválaszt minket egymástól. - Én is biztos vagyok benne, hogy jól fog menni. Amikor segítettél a hipogriff ellátásában akkor is látszott rajtad, hogy élvezed és érdekelt az üvegcsék tartalma is, nem csak a varázslény. Esetleg átismételhetnénk először azt, hogy a három alap gyógyítófőzetet hogyan kell csinálni, amiknek a variánsa volt a három üvegcse. Vagy van valami, ami most azonnal érdekelne inkább? - kérdezem meg, hogy megadjam a lehetőséget, hátha van olyan téma, amiről beszélgetne.
Olyan nekem ez a kis beszélgetés, mint egy menekülés a külvilág elől. Emma túl kedves ahhoz, hogy felhozza a történteket, legalábbis eddig nagyon úgy tűnik nekem és nem hiszem, hogy ez a véleményem egy hamar változni fog. Pedig ott van előtte a Reggeli Próféta, látom, nem vagyok vak és azt is tudom, hogy Angliában szinte az összes varázsló és boszorkány olvassa ezt a napilapot. Minden egyes reggel. Én is szoktam, elüti az időmet a reggelinél és néha a sok pletyka mellett egész érdekes dolgokat is lehet olvasni benne. Még mindig jobban vonz, mintha a vaskos, régi kiadású tankönyveket kellene átnyálaznom. Vagyis kellene, de lusta vagyok hozzá. - Tudom, hogy fontos, de lehetetlennek tűnik mindenből jó jegyeket szerezni – rántom meg a vállam. Ugyan odahozott egy széket a sajátja mellé, de jobbnak találom, ha az ágy szélén foglalok helyet kicsit távolabb Emmától. Már nem bírok ácsorogni, s ez tűnik jelenleg a legjobb ötletnek és kényelmesebb is, mint egy szék. – Áh nagyon hálás lennék, ha tényleg tudnál segíteni. Te lennél a megmentőm, Emma! – mosolygok a lányra őszintén. Valóban így gondolom, s remélem, hogy végre ő rá tud majd venni a tanulásra. Az még Corvus-nak sem sikerült... - Megpróbálkozom vele, aztán meglátjuk sikerül-e – bólintok. – Mondjuk ez még egyenlőre az én titkom csak egy bará... – egyszerűen nem tudom befejezni a szót, így gyorsan elharapom és lógva hagyom. Nem kell itt érzelmeskedni, nem azért vagyok itt, s olyan szörnyű, hogy még ilyenkor is eszembe jut az egyik legfontosabb személy az életemben, aki csúnyán elárult. - Tudom jól, hogy nem minden gyakorlat és ígérem mindent beleadok majd. Jól fog menni a tanulás, előre érzem – mondom, s közben végig arra gondolok, hogy most valóban tanulni szeretnék életemben először. Furcsa most még erre gondolni, s biztosan az évfolyamtársaim, akik ismernek és tudják, hogy mennyire félvállról veszem a sulit meg fognak lepődni, hogy mit csinálok. Mostanában sok minden meg fog változni.
Arról ugyan nem tudok, hogy a Legendás Lények Ismerete órán látott furcsa fiú volt az, aki Rita Vitrol bizalmasaként van említve a cikkben, de ha tudnék róla, akkor csak még jobban megszakadna a szívem a lányért. Engem a saját nagyanyám árult el, amikor kisgyerekként képtelen volt elfogadni, hogy az unokája nem fogja átvenni egyszer majd a falka vezetését, mert hiába hordozza a farkasgéneket, képesség nélkül született. És megkockáztatva, hogy lehet, hogy megöl, még is átváltoztatott. Jó, jelen esetben a lányt nem keverték életveszélybe, de ezekkel is éppen eléggé meg lehet törni az életét és a jellemét. De Bex is úgy tűnik, hogy erősebb annál, mintsem a padlón maradjon a pofon után. - Minden tantárgy fontos. - mosolyodok el kedvesen, kicsit megcsóválva a fejem. Persze nekem is van gyengébb tantárgyam, de egy elfogadható osztályzatot illik összeszedni, még ha azzal még nem is lehet RAVASZRA menni, de még is csak azt jelenti, hogy volt értelme bent ülni az órákon. - Bájitaltanban és Gyógynövénytanban biztosan tudok segíteni, utóbbiban kimondottan jó voltam, de persze a Bájitaltan is nagyon fontos a szakmához. - mondom ki, és ahogy befejezem a mondatot egy kicsit előre főlök a székben, mintha egészen új megvilágításban nézném a lányt, még egy kicsit fel is ráncolom a homlokomat. - Hm. Csak nem te is a Gyógyító szakot szeretnéd választani? - kérdezem és ha a válasz igenlő, akkor egy sugárzó mosollyal egyenesedek ki. - Az nagyon szuper lenne! És persze, hogy elég okos vagy hozzá, a lényeg, hogy ne csak okos, hanem szorgalmas is legyél. Tudom, hogy azt szeretted a vendégórámon, hogy nem csak tankönyvből tanultunk, de nem lehet minden szituációt előidézni, inkább örülni kell, ha nincsenek sérülések és bajok. De némelyik veszélytelenebb bájitalt azért majd ki is próbálhatjuk. - biztatom, bár sajnos a Gyógynövénytanban tényleg rengeteg az elméleti tanulás, a gyakorlat általában csak a növények gondozása, a felhasználásuk már inkább Bájitaltanon fordul elő. De a tantárgyak minden részével meg kell birkóznia, akkor is, ha a gyakorlat vonzza jobban. És én szívesen segítek neki, amikor tudok, igazán.
Nem azért jöttem ide, hogy panaszkodjak és a rossz dolgokra gondoljak. Ki kell kapcsolódnom, hiszen az nem megoldás, hogy folyamatosan magamba roskadva szeljem a folyosókat és még a tulajdon szobatársaimmal se legyek hajlandó szóba állni. Mióta mindez kiderült még a közös klubhelységbe se mentem le beszélgetni a többi diákkal. Ha tehetem a kastélyban vagy a birtokon sétálgatok egyedül, olvasok vagy alvást színlelek a szobában. Mindent megteszek, hogy az összes lehetséges módon elkerüljem Corvus-t. Jelenleg ő az utolsó ember, akivel találkozni szeretnék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik, mert hihetetlenül nehéz nélküle, de most nem tehetek mást. Nem bocsáthatok meg neki, túl nagyot vétkezett. - Hát öhm... számmisztika, ami szerintem annyira nem fontos, de bájitaltanból és gyógynövénytanból sürgősen kell javítanom. Az utóbbiból még nem is állok annyira rosszul, de jobb jegyre van szükségem abból is. A többi tárgyat megoldom magamtól is – rántom meg a vállam. Így hangosan kimondva egy kissé megkönnyebbülök, hiszen azt hittem, hogy sokkal targikusabb a helyzet és súlyosabbnak fogtam fel a lemaradásom, de ez nem is olyan rossz. Azt nem mondom, hogy meg vagyok elégedve magammal, de így lehet mégsem volt olyan szinten szükséges anyám rivallója. Lényegében, ha azt nézzük, ha anyám nem lenne most sem kezdenék bele a tanulásba. A rivalló megadta a kezdő löketet, míg a megcsalásos botrány már tényleg a tanulásba menekít, hogy ne kelljen másra gondolnom. Szeretném azt hinni, hogy ez egy jól kitervelt csúnya terv. Bárcsak tényleg az lenne! - Igazából nem várok nagy csodát, mivel nem tudom, hogy vagyok-e olyan okos, hogy jól tudjak teljesíteni ezekből a tárgyakból – mondom őszintén. Szeretném azt gondolni, hogy nem vagyok hülye, de ki tudja. A múltkor mondjuk Piton professzor is megmondta, hogy vagyok olyan okos, mint Gina csak nem tanulok egy árva szót sem. Remélem ezt nem csak azért mondta, hogy idegesítse az Accipiter lányt, hanem ez tényleg így van.
Csendesen bíbelődök, egészen addig, míg ki nem nyílik a gyengélkedő ajtaja és meg nem látom a vörös leányzót közeledni. Megáll a kezem az írásban és amikor megtorpan követem a tekintetét az újságra, aztán együttérzően biggyed le egy kicsit az ajkam és a papírmunkát, amivel foglalkoztam egy laza mozdulattal rádobom. Már megtörtént a baj, már meglátta, de ez nem jelenti azt, hogy szemeznie is kell vele, ameddig itt van. Szegény kislány... - Szia Bexley - köszönök vissza, egy kedves mosollyal. A kérdésre kicsit meglepődök, hiszen nem gondoltam volna, hogy ilyesmivel keres fel. Azt hittem ha hippogriff ápolások után ha legközelebb találkozunk csak beszélgetünk egyet, vagy a gyógyításról lesznek kérdései, de most olyan komoly tekintettel és félénken pillant rám... Kicsit meglep, mert eléggé karakán, vidám lánynak tűnt eddig. Lehet, hogy ez a nagy balhé fogja a jó irányba terelni, hogy talpra álljon és a tanulmányaira figyeljen? - Szívesen segítek, amiben tudok. Mikből állsz rosszul? - kérdezem, miközben felállok a székemről és egy másik széket odahúzok az asztalhoz neki. - Ülj le és mesélj. - azzal visszaülök a saját helyemre és érdeklődve pillantok a lányra. A hiúzom most csak hever a közelben és a mancsai közül nyitja fel néha a szemét, hogy Bexre pillantson, aztán újra lehunyja. Nem tudok eltekinteni attól, hogy mik történtek a lánnyal, ezért látszik rajtam egy kis aggodalom is, de ameddig nem beszél róla magától, nem akarok tapintatlan lenni és rákérdezni, nem véletlenül tettem a papírokat a prófétára.
Úgy érzem, hogy minden, amiben eddig hittem összeomlott körülöttem. Sem család, sem barátok és még a jövőm is kilátástalan. Eddig mindig is úgy voltam vele, hogy nem érdekel, hogy mi lesz holnap egy hét, hónap vagy év múlva. Most már belátom, hogy ideje változtatnom ezen. Kis idővel ezelőtt még anyám rivallóját is poénra vettem, amit a tanulásom miatt küldött nekem. A jegyeim két tantárgy kivételével szörnyűek és félő, hogy így elég kevés RBF-et sikerül majd összeszednem. Már Corvus-nak régebben az ominózus eset előtt megemlítettem, hogy mennyire vonz a gyógyítás, de ezt eddig másnak nem mondtam és magamban is próbáltam elnyomni. Ebben a kilátástalan helyzetben úgy gondoltam, hogy mindössze egy valaki segíthet rajtam. Nincs szükségem lelkizésre és mindenféle vigasztaló szövegre. Erősebbé kell vállnom és bebizonyítom mindenkinek, hogy nem vagyok olyan buta liba, mint amilyennek Accipiter tart. Emma Marshall nagyon aranyos volt a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Lenyűgözött azaz óra, amit tartott és a mai napig örülök, hogy a részese lehettem. Úgy érzem, hogy a tanulás most elterelhetné a figyelmem és sok dolgot elleshetnék a Marshall lánytól. Ezekkel a gondolatokkal veszem az irányt a gyengélkedő felé, ahol rögtön meg is találom Emmát. Arcomon egy mosollyal közelítek a lány felé, habár kissé megtorpanok, amikor megpillantom a Reggeli Prófétát. Miért is álltatom magam? Már mindenkihez eljutott a hír. Kissé tovább legeltetem a szemem az újságon, mint kellene, de aránylag hamar erőt veszek magamon és újra elmosolyodom. Nem azért vagyok itt, hogy letörjön a cikk vagy Corvus árulása. Ami azt illeti az utóbbi talán még nagyobb űrt hagyott a szívemben, ám nem ez a megfelelő időpont a szomorkodáshoz és az önsajnálathoz. - Szia Emma – köszönök illedelmesen. – Örülök, hogy itt talállak. Tudnál nekem segíteni, hogy feltornázzam egy kissé a jegyeim? – kérdezem kicsit félénken. Remélem igent fog válaszolni, hiszen nagy szükségem lenne a segítségére. Reménykedem, hogy vele nem csak a száraz anyagot kell megtanulnom, hanem gyakorlatiasabb, mint a professzorok a Roxfortban.
Nyugodtan üldögélek a Gyengélkedőben a gyógyszeres szekrény mellett az asztalnál. Ügyeletes vagyok, hiszen akármikor megjelenhet egy sérült diák, főleg, hogy az egyetemsiták még felelőtlenebbül és szabadabban szaladgálnak a Tiltott Rengetegben. Hétköznap van, tanítás idő, óránként váltják egymást a gyakornokok, amikor Madame Pomfrey-nak éppen más dolga van. Még csak most kezdődött meg az én időm, és az asztalon előpakolva néhány üvegcsét listázom a fogyóban levő és már ki is fogyott bájitalokat. Néha ezt is meg kell csinálni, és ha már teljes csend van, inkább csinálok valamit, minthogy csak úgy üldögéljek haszontalanul. Muszáj lefoglalnom magamat valamivel és szeretek segíteni. Mártom a pennámat és körmölök, miközben néha elkalandozik a tekintetem a mellettem heverő Reggeli Prófétára. Nem szoktam túl gyakran olvasni a híreket, de már a címlapon ott van egy feltűnő főcím és a tipikus "lapozz a 24. oldalra", hogy felkeltsék a figyelmet a pletykarovatra. Egy kis szomorúság jár át, hiszen ahogy megláttam a Wildfield nevet hátra lapoztam. Szegény lány... Nem akarom első pillanattól elhinni, amit Rita Vitrol az újságban írt, de akár igaz, akár nem, Bexley Wildfield közszereplővé vált és az egész iskola figyelme ráirányul. Persze, ha tényleg igaz, az még fájdalmasabb lehet a kislánynak, mintha csak egy gonosz pletyka lenne. Felsóhajtok és folytatom a bájitalok jegyzékét a Gyengélkedő csendjében.
