Nox Djarum páholya

- Ők az elvtelenségben dagonyázók, akik körül vesznek... - ujjaimmal játszadozva mutatok a függöny túloldala felé - ...mi pedig a produktív törekvés. - komolykás félmosollyal kísérem a kristálypoharak koccanását.
Valahol természetes, mi több, ösztönszerű színpadiasság a részemről, hogy majd' minden apróbb, már-már flörtnek vélt mozdulatomat szépségének szentelem. Tehetek én róla, hogy gyönyörű testet választott?
Ha valaki, ő bizonyosan tudhatja, mi mocsok áramlik időnként unatkozó milliárdosok között, legmélyebb bugyrait azonban én is csak felszínesen ismerem. És szeretném, ha ez így is maradna.
- Azt hiszem abban rejlik a sikerem, hogy sosem vágytam nyílt hatalomra. - apró, nosztalgikus sóhajt hallatok. A felszín, a köznép, ha mondhatjuk így, értetlenséggel viszonyul hozzám: nem tudják ki vagyok, még akkor sem, ha tetteim közvetlenül sújtották életszínvonalukat. Olyan ez, mint egy irányított pillangó effektus: elhinted az ingert, s terelgeted a következményeit. A játék lényege, hogy minél tovább kontroll alatt tartsd. Erről szólt ezidáig az életem.
- Ez is, az is. - felelem rezignált arccal, látszólag a legkevésbé sem zaklat fel a rabszolgaság ténye. - Mielőtt megkérdeznéd, nem utazom benne. Személyes okokból. - ami azonban feltűnhet neki, hogy tekintetem egy pillanatra szomorúan megtörik. Elvégre én is rabszolgaként kezdtem: saját tragédiám tart távol az iparágtól. - Azt is kimagyarázom. - halványan elmosolyodok.
Nem vagyok hozzászokva, hogy felfedjem sebezhetőségem, még magamat is sikerül meglepnem sérülésem leleplezésével. Csoda, hogy volt türelme megvárni.
- Kénytelenek vagyunk osztozkodni rajta. - s ennél a ritka, émelyítően idilli pillanatban, amikor kezét a combomra teszi, pajzsom eloszlani látszik: a kimért, rideg műsorszámot szakadozva ugyan, de felváltja az őszinte, kötődni képes, szeretetreméltó énem, melynek felbukkanása szinte elképzelhetetlen, s mégis... Kezemet a kezére teszem, gyengéden megszorítom, finoman meg is simogatom hüvelykujjammal, és mélyen a szemébe nézek. Színpadiasság nélkül, ködösítés nélkül. Érzelemdúsan.
- Sehol nem vagyok biztonságban.

Visszapöccinthetném, ami azt illeti. De kíváncsi természet vagyok. Túlontúl kíváncsi. És bár nem hiszek a sorsszerűségekben, mégis relatíve ritkán potyognak iskolás fiúk a kandallómból. Hát miért ne szánnék rá pár percet az életemből? Bólintok, miszerint ismerős vagyok - legyünk őszinték, ez annyira nem meglepő. Mostanság kevésbé sikerült a háttérben maradnom, még a nyavalyás Reggeli Próféta is leközölt egy cikket rólam, hiába a busás kenőpénz.
- Nox. - a nyakkendőn csak elmosolyodok, ha netalántán kezet nyújtana, nyilván viszonzás nélkül hátat fordítok, ahogy az teátrális dívához illik, és lecsüccsenek a kanapéra, összefont lábakkal. A tény, miszerint verdammt heiß (?) lennék, egy pillanatra elgondolkodtat, no nem azért, mert tudom mit jelent, hanem mert a német nyelv - amire az elbűvölő akcentusából következtetek - valahogy mindig olyan benyomást kelt, mintha olyasvalakivel beszélnék, aki épp egy piszkavasat egyensúlyoz a légcsövével miközben hangokat formál.
- Feltételeztem nekem is töltesz. - jegyzem meg, és egy árnyalatnyit elmosolyodok - Az enyém a hely. Családi vonás. - azt nem teszem hozzá, hogy körözött bűnöző vagyok, agyturkász, szexmunkás, informátor, meg hasonlók. Pedig nyakamat rá, hogy értékelné.
Cheers.

- Miért nem vagyok meglepve. - leteszem a pezsgőspoharat, koccan az üvegasztalon, pár pillanatig összevont szemöldökkel figyelem a jövevényt, ösztönszerűen közelebb lépkedek hozzá, innen-onnan megszemlélve vonásait leporolom vállairól az ősöreg kandalló ősöreg szutykát. Elmosolyodok. Konstatálom, hogy egészen impozáns teremtés, van benne valami megfoghatatlan, kisfiús báj, és egy-két ismerős vonástól sem tudok eltekinteni.
- Szolgáld ki magad. - az asztalra mutatok, azon is egy mérhetetlenül giccses aranytálcára, rajta egy üveg lángnyelv... nos, valamivel, amit ő mondott, és ami nyilván nem azért került hozzám, mert olyan finom, és annyira értek hozzá, hanem mert méreg drága volt és előkelő francia név van arannyal az üvegére gravírozva. Le is ülhet, nem bánom. Épp nincs jobb dolgom. És hát valljuk be, kíváncsivá tett. Nem mindennapi eset, nem mindennapi látvány. Talán még valami hasznom is származhat belőle. Mondjuk úgy, látszólag könnyen befolyásolható.

Mi tagadás, volt már rá példa hogy egy-egy eltévelyedett testrész a kandallómban kötött ki, vélhetőleg figyelmetlen, pórul járt házi manóké, de hogy valaki, egészben, meghívás nélkül itt landolt volna... Felettébb különös. De legfőképp indokolatlan.
- Hé. - vonom fel fél szemöldököm, egyik kezemmel intek Normannak, aki kérdés nélkül veszi a célzást, összeszedi a cókmókját és kiandalog, őt ismerve egyenest a bárpultot fogja célba venni. Én és az alkoholista könyvelőim.
- Arra van a kijárat. - mondom a fiúnak, a poharam mögül mutogatva a szoba elfüggönyözött része felé. Nem vagyok benne biztos, hogy részletekbe menően szeretném taglalni, miszerint egy londoni bordélyházba csöppent, ahol kiskorúaknak tartózkodni finoman szólva is illegális. Majd rájön magától, vagy nem. Végtére is meghívó nélkül érkezett, nem róhatnak fel nekem egy efféle... Nos, szerencsétlen véletlent.

Egyhangú nap, monoton hangulat. Épp a szokásos, mérhetetlenül, ám valahol lenyűgözően unalmas tanácsadás vége felé járunk Mr Normannel, aki rendszerszerűen lavírozik helyettem a mugli papírmunka rejtelmeiben - mondjuk ki, könyvelés -, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a varázstalan adóhatóságoknak fogalmuk sincs mit kezdjenek néhány hegynyi galleonnal, amikor is kandallóm váratlanul felizzik, és egy ifjú, szőke, viszonylag diák küllemű fiú pottyan páholyomba a semmiből. Mr Normann a kanapén, én állok, meglepetten, kezemben pezsgőspohárral, arcomra fagyva a negédes, számító mosoly, mellyel minden emberemet megilletek. Ketten bámulunk rá, kikerekedett szemmel.
- Már megbocsáss...? - a legnagyobb kérdés talán az, hogy hogyan szerzett tudomást a privát hopp-hálózatomról. Egyáltalán lehetséges, hogy valaki ép testtel megússza? Ezek szerint.

Hogy egyidősek volnánk, azt minden bizonnyal cáfolnám, ha szóba kerülne - noha kétlem, hogy valaha vallanék bárkinek valós koromról, azon egyszerű tényből kifolyólag, hogy én magam sem tudom pontosan. Különös, ritka, szerencsés vagy szerencsétlen véletlen, hogy elkerült a roxforti levél, edukációm azonban így is teljesnek mondható: amit másnak az iskola, azt nekem az élet megtanította, s amiről nem beszél senki, mert sötét és kegyetlen - és nem mellesleg tiltott -, azt egykor a Martimorok könyvtárában tettem magamévá. Ennek ellenére tisztában vagyok az itteni iskola szisztémájával, el is gondolkodtam párszor, hova osztana a legendás süveg... Bár azt hiszem ez valahol evidens.
- Erőszakot, kapzsiságot, meggondolatlanságot. Legyen ez egy új era, a te tiszteletedre: a következetességé, az elvtelenségben dagonyázó produktív törekvéseké. - elismerősen biccentek magamnak, erőteljes szónoklat volt, s színpadiasan megemelem pezsgős poharamat. Igyunk rá.
A pillantások hízelgőek, még gyengéden végig is simítom feszes idomaim, csak hogy legyen mit néznie rajtam.
- A boldogság és én ezidáig elkerültük egymás, ugyanakkor... - elgondolkodom mit osszak meg vele és mit nem, míg arra a következtetésre jutok, hogy ugyan mit veszíthetek? - Megosztom veled, mert a barátom vagy. Tudod, ez a hely több, mélyebb, veszélyesebb mint egy szimpla bordélyház. A tevékenységek zöme a legkevésbé sem legális, drogok, ember- és fegyverkereskedelem, telis tele életunt multimilliárdosokkal, akik jó dolgukban már azt se tudják milyen gyomorforgató fétishez nyúljanak, ami eltereli a figyelmüket a kietlen űrről, mellyel szép lassan eggyé válnak. És bár nincs bennem túl sok erkölcsi gátlás, mégis, ha mindez a te kezed alatt fut, és nem vagy rá elég felkészült... Felemészt. Nem akarok bezsebelni egy dupla életfogytiglant az Azkabanban. - őszintén beszéltem, ezt érezheti, még néminemű kíváncsisággal vegyes aggodalmat is kiérezhet a hangomból. Mint egy megfáradt lélek a társadalom peremén, akinek már mindegy mit tesz, a múltja bűnös és megmásíthatatlan, mégis kételkedik a folytatásban. Ez vagyok én, jelenleg.
Aztán Griffinre terelődik a szó. Kimért bájjal teszem keresztbe lábaim, s amint a kivágott szoknya alól kivillan hófehér combom egy része, megláthatja rajta a redőzött, pirosas égésnyomokat.
- Megtartottam, emlékeztetőül. Nézőpont kérdése ki járt rosszabbul, ő a testem cincálta szét, én az elméjét. - hosszú ideje ez az első, hogy valaki előtt nyíltan felvállalom sebezhetőségemet. Különös érzés.

A mézesmadzag célba talál, ahogy legkedvencebb vendégem is: pár másodperc várakozás után Neira páholyomba talál, s közelről is megcsodálom impozáns jelenségét. Mosolyra húzódik a szám, különös örömmel tölt el, hogy feltűnik neki a vadi új dekor. Bár tudom jól, hogy a közelében irreleváns a színjátszás, ez sokkal inkább az iránta tanúsított tiszteletem jelképe, mintsem a fényűző látszat mániákus bizonygatásáé. Különleges vendégnek különleges fogadtatás dukál.
- Érett már a frissítés, a régi közeg csúnya emlékeket idéz. - felelem őszintén. Esetemben a színeknek semmi köze a roxforti házakhoz, bár bevallom kissé vicces belegondolni, hogy míg ott a vörös-arany a bátorság és nemes lelkűség szimbóluma, addig itt az erkölcstelen, parázna éjszakáké. Időnként azonban eltöprengek, hova osztott volna a legendás süveg egykoron, de az a hajó bizony réges-régelúszott.
- Az én alakomra szabták, hogy mindig tökéletesen mutasson. - viszonzom a puszit, s megpaskolom a kanapé mellettem lévő részét - úgy gondolom nincs már oka tartania a közelgésemtől, s amúgy is, ki tudna ellenállni a cikláman bársony ölelte, pihe-puha kanapénak? Még egy hímzett rózsás párna is dukál mellé, sok-sok ezüst színű rojttal szegélyezve. - Hol is kezdjem... Mint láthatod, a Varjú ismét biztonságot nyújt, s azt rebesgetik, a Madame is beszélni kíván velem egy bizonyos... új pozícióról. Elgondolkodtam, mi lenne, ha én vezetném ezt a helyet... - elmerengek egy picit, mélyet szippantok a levegőből, erősen érződik benne új kedvenc aromám: a friss, harmatos liliom. A szaglásom mindig is rendkívül érzékeny volt. - Oh, és a Griffin lány is volt oly kedves meglátogatni. tiszteletét tenni előttem.

A Varjú kesernyés, tökéletlen sötétsége. Oly rég volt már, hogy szabadon szállhattam a vágyak ezen börtönében, hogy kiterjeszhettem jelenségem annak vendégkörére - büntetlenül. Szó mi szó, merőben másképp képzeltem el a visszatérésem, s talán kész akart, ám bugyuta meggondolatlanság a részemről ilyen sebességgel a centrumba vetni magam, mentségemre szóljon utána jártam egynéhány kétes alaknak, és fogalmazzunk úgy, már nem tényezői a képletnek. Hogy ki a nagyobb hal, arra nem sikerült rájönnöm, de bárki is legyen, tűzszünetet tart - legalábbis ellenem.
Ünnepnap a mai. Nem klasszikus értelemben vett, csak amolyan személyes szeánsz. Vendéget várok. Gyönyörű vendéget, kinek tiszteletére én is épp úgy díszelgek. A megszokottól eltérően hófehér tincseim laza kontyban díszelegnek a fejemen, de még rúzsom, s körmeim is az ikonikus vörös helyett céklaszínben pompáznak. Kiegészítők terén az ezüstnél állapodtam meg, szó sincs visszafogottságról, fekete ruhám esetében szintúgy, ám letisztult eleganciát, merész sugároz.
Egykori szokásomhoz híven, a Varjú főterében andalgok, asztalról asztalra, hol egy dúsgazdag iparmágnás fülét cirógatva, hol egy milliárdos szerencsejátékos térdére csüccsenve álcázom, hogy szórakoztat a társasága.
Aztán megjelenik Ő. Tekintetemmel kísérem be, anélkül hogy észrevenné. Nem megyek oda hozzá, épp csak megvárom míg kiszúr a tömegben, s megragadva tekintetét intek mutatóujjammal önmagam felé, s eltűnök páholyom függönye mögé. Ha belép, szemtanúja lehet, hogy a beltér ezúttal külcsínyemmel havmonizál: a gazdagon díszített szobrok, keretek s korlátok arany helyett ezüstben játszanak, s ami eddig vörös bársony volt, most lilás bordóvá lett. Készültem a különleges alkalomra.