2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Pontosan - feleltem aprót bólintva a kérdésre, mielőtt elindulnék arra, amerre a legközelebbi kirendeltség rejtekhelye lapul. Norwich utcáin is egész jól kiismerem magam, még ha maga az érzés furcsa is, akárhányszor itt járok, hogy ha nem veszítem el a gyerekkori emlékeimet, még ettől is több zugát ismerhetném... De most nem érek rá ezen merengeni, akad nagyobb problémánk is, ami megoldásra vár, így gyorsan elindulok a csatornafedél irányába. Miután felbukkanok az előtérben, mindössze néhány másodperc kérdése, hogy felbukkanjon mellettem Emma is. Nem gyakran járok az auror kirendeltségekben, számomra ugyanolyan rideg, mint akármelyik mugli hivatal is, de mégis más, így inkább csak átadom a stafétabotot Emmának. Ő jobban otthon van ezekben, mint én, még ha pont ebben az épületben nem is járt ezelőtt. Így ezúttal engedem, hogy átvegye az irányítást, csupán másodhegedűsként megyek utána a pulthoz, ahol az ott dolgozó varázsló máris segítőkészen néz ránk, ahogy megpillantja a felmutatott igazolványt. Amit mondott, nem szorult bővebb magyarázatra, a dolgozó néhányat kérdezett a pontos helyről, hogy mihamarabb intézkedhessenek. - A kilátó sziklájával szemben lévő öbölben ért földet - válaszoltam ezúttal én, és rövid adatfelvétel után máris továbbirányított minket, azaz szólt az egy kihallgatást végző mágusnak, aki arra volt kíváncsi, mit láttunk pontosan, hátha ez is közelebb viszi őket a megoldáshoz, illetve riasztást kapott egy ellenőrzőbizottság is, akik perceken belül a helyszínen lesznek. Innen egy kisebb szobába vezettek minket, ahol részletesen be kell számolnunk a becsapódás körülményeiről, mint szemtanúknak.
Nem hiszem el, hogy én vagyok az, aki vívódik, akinek meginog az erkölcse és fordulna vissza, de Eileen olyan magabiztossággal folytatja az útját, hogy egy furcsa rezzenés után - mintha halvány elektromosság állítaná fel a tarkómon a szőrt - sietős léptekkel követem. Én csak nyaralni érkeztem, alig ismerem a környéket, így minden bizalmam a lányban van. Nem lepődöm meg, mikor megfogja a kezem, én is belékapaszkodom, semmi ellenállás nincs bennem, hiába tudom, hogy csak ma ismerkedtünk meg, és hogy ő fogja irányítani a hoppanálást, mivel nekem fogalmam sincs, hogy hova készülünk. Mikor átérünk az egyensúlyom nem hagy cserben, de azért még néhány pillanatig fogom a kezét, mielőtt megindulnánk újra. - Hol vagyunk? Norwich? - kérdezem, csak hogy belőjjem, hogy merre keveredtem a kis apartmantól. Érzem a levegőben az autók szagát, az emberek szagát, hogy egy nagyobb városban vagyunk, a tengeri levegőt nem is érzem, ezért tippelem, hogy elhagytuk a partokat. Mikor Eileen eltűnik a csatornafedélen én is könnyedén rálépek, már ezerszer érkeztem a Mágiaügyi Minisztériumba és többféle módon, és ez csak még egy kreatív módja annak, hogy egy átjáró beszippantson minket. Lent azonnal körbefordulok, hogy felmérjem az épületet, és ugyan nem annyira díszes, mint a nagy Minisztérium, aminek csak az egyik szintje a sok közül az Aurorparancsnokság,, még is csak egyértelműen ugyanazok a táblák és elrendezések jellemzőek rá. Nem tudom, hogy Eileen mennyire van otthon ezekben a körökben, így rápillantok, hogy a testbeszédéből olvashassak - szeretne továbbra is vezető pozícióban lenni, vagy tanácstalan? Ha utóbbi, akkor ezúttal én lépek előre, és magabiztosan megindulok a megfelelő pulthoz és előveszem a meditéc igazolványomat, ami bár nem jelenti azt, hogy olyan szorosan az aurorokhoz tartoznék, de általában segítőkészebbek az emberek - hiszen én vagyok az a gyógyító, aki terepen fedezi a hátukat, akár el is kíséri őket helyszínre. Ugyan itt még sose voltam, senkit se ismerek, és nyári kirándulós ruhában vagyunk, de... - Jó napot! Szeretnénk bejelenteni meghatározatlan forrású mágikus tevékenységet mugli területen. - darálom el gyorsan, izgatottan, aztán nem sokáig marad csukva a szám. - Egészen pontosan egy mágikus üstökös csapódott be Sheringhamben!
Itt, ebben a városban, és amíg felmerült bennem, hogy a ködnek valami geológiában vagy kémiában keresendő oka lehet, valami természeti reakció, addig nem gondoltam, hogy esetleg az auroroknak kéne az elsőknek lenniük, akiknek szólnunk kellene. De így, hogy én is látok esélyt a mágiára és Emma is megerősít ebben, azonnal meg is változott a tervem azzal kapcsolatban, hogy a városba verekedjük vissza magunkat. Főleg, hogy a muglikat szerinte jó lenne kihagynunk ebből. - Azt hiszem, itt nem működik ilyesmi - mondtam kissé megtorpanva, de máris pörögnek a fogaskerekek az agyamban, hogy merre induljunk akkor segítségért. - De van egy tippem, hogy melyik "körzethez" tartozunk - tettem hozzá gyorsan. A környéken van egy nagyobb város, ahol viszonylag gyakran járok és tudom, hogy ott van egy-két épület a muglik szeme elől eldugva, és szerencsére tudom is, hogy merre találom ezeket. Biztos vagyok benne, hogy az ő fennhatóságuk alá tartozik ez a város is, de ha mégsem és már ott vagyunk, akkor biztosan nem hajtanak el minket egy ilyen kaliberű dolog kapcsán. - Tömegközlekedéssel sok időt vesztenénk, úgyhogy készülj... - mondtam és már meg is ragadtam Emma karját egy társas hoppanáláshoz. Ez a leggyorsabb módszer, amivel odajuthatunk. Máris egy másik város utcáin találtuk magunkat, egy kissé csendesebb környéken, ahol tutira nem hoztuk rá a frászt senkire a hirtelen megjelenéssel. - Erre kell lennie - mondtam és elindultam a kis zsákutca vége felé. Tudom, hogy itt, ebben az utcában kell lennie a helyi auror kirendeltségnek, de mivel még sosem jártam ott, kissé bizonytalanul néztem szét és kerestem egy felbukkanó ajtót, egy rejtett épületet, vagy bármit, ami a bejárat lehet... és meg is akadt a tekintetem egy csatornafedőn, amin bizonyos szögből jobban megvizsgálva egy felirat biztosított erről. - Ez lesz az - jelentettem ki teljes bizonyossággal, és amikor ráléptem a fedélre, mintha azonnal be is szippantott volna valamiféle pörgős és rázós érzéssel, és másodpercek alatt valami előtérszerűségben is találtam magamat.
Lehet, hogy van, aki az ellenkező irányba szaladna, vagy félelemből, vagy felelősségtudatból, hogy azonnal értesítse a hatóságokat és… Én is észnél szoktam lenni, de olyan izgatottság kerít hatalmába, mintha a telihold közeledne fényes nappal. Talán az üstökös hozzák ezt magukkal? Vagy kifejezetten ez az egy, ami becsapódott és a gőzt árasztja? Ügyesen leszaladunk, nincsen se bokatörés, se nagy csúszás, és amikor odaérünk és megszeppenek, aztán Eileen gyors döntést hozva visszafordul még egy pillanatig nem térek magamhoz. Nem mozdulok, bámulom a lila ködöt és a benne éppen hogy kivehető alakot, de… Semmi se történik. Megfordulok, követem Eileent, éppen csak a szemem sarkában moccan meg valami, az érzékeny fülem hall valami szisszenést, de az információ csak megbújik az agyam legmélyén. Még sem fordulok már vissza, követem Eileen sietős lépteit, be a városba, hogy szóljunk az illetékeseknek. - Azt hiszem… mágikus. És olyan ismerős. Pedig még sosem láttam csillaghullást sem, nem hogy meteort, de még is… Kinek szóljunk? Van a városban auror kirendeltség, ugye? - kérdezem, kicsi aggodalommal, hiszen azt mondta, hogy ez egy teljesen mugli város. Ha viszont mágikus ködöt láttunk, márpedig én varázslatot éreztem a levegőben, az egész testemet átjárja az ismerős érzése, akkor mugliknak nem szólhatunk, őket csak bajba kevernénk, meg magunkat is, ha kitudódik. Hiszen azzal nyomot adnánk nekik a varázsvilágra, ami tilos. - Nem mondhatjuk el mugliknak, semmiképpen. - teszem hozzá, picit vonakodva, az ajkamba harapva. Legszívesebben megállnék, visszafordulnék, és is magamtól szaladnék a lila ködbe, megnézni az üstököst, és ez hatalmas betűkkel a homlokomra is van írva, és az űzött tekintetembe.
Szerencsére a hegyoldalon való manőverezés nem okozott különösebb gondot a kisebb csusszanásoknál - igaz, nem voltam egy profi sziklamászó, ha nem pörög bennem túl a kíváncsiság, magamtól nem is biztos, hogy ennek nekivágok, de ahhoz képest abszolút beírtam magamnak egy pirospontot. Na meg ha mégis összehoztam volna valamit, egy gyógyító szakos egyetemista társaságában aligha kellett volna aggódnom, hiszen mégse egy tudatlan mugli volt a társam. A sík terep viszont ettől függetlenül is jól esett, a gyorsabb és problémamentesebb haladásnak mindenképp jobban örültem. Itt pedig hamar odaértünk már ahhoz a bizonyos helyhez, ahová a meteor becsapódott... de egyáltalán nem úgy festett, ahogy egy átlagos becsapódási helyet elképzelnék. Néhány lépéssel ugyan közelebb merészkedtem, mint Emma - a kevésbé kifinomult érzékeimnek nem ütött be annyira a szag, de én sem akartam túl sokáig a közelben tartózkodni, hiszen tényleg ki tudja, milyen hatása lehet hosszútávon a furcsa lila füstnek és a hozzá tartozó szagnak. - Menjünk, ez tényleg nem tűnik valami bizalomgerjesztőnek - értettem egyet, elvégre ez már messze nem a mi terepünk lesz, és távolabb is jöttem a krátertől. Azt nem tudom, hogy ennek vajon tudományos oka lehet-e, magyarán a föld alatt volt valamiféle gáz és ez terjedt ki a felszín fölé, ahogy a meteor becsapódott, netán a csillag hozott magával valamit... vagy éppen mágikus úton kell keresni a megoldást. De majdhogynem mindegy, hogy a mugli tudósok vagy a varázslók fognak előbb megoldást találni, az a lényeg, hogy valakinek mindenképp jelezni kéne, mielőtt ki tudja mi lesz, ha valaki másra hagyjuk, hogy észrevegye. - Vágjuk le az utat a városba - tanácsoltam, elvégre ha visszamegyünk az útra, az plusz idő, ahol meg most vagyunk, onnan viszonylag könnyű visszajutni, ha valaki ismeri az utat és nem retten el attól, hogy a növényzeten kell átvágnia itt-ott. - Erre! - mondtam és már el is indultam kicsit sietősebbre véve az iramot. Nem rohantam, de egy békés andalgáshoz vagy kiránduláshoz képest mindenképp gyorsabban haladtam, hiszen tényleg nem tudni, mi lehet ez, még csak hasonlót se tapasztaltam nagyon. - Szerinted... mágikus vagy tudományos? - kérdeztem út közben, hátha neki van valami elképzelése róla, mi lehet a jelenség forrása.
Számomra a csillaghullás nem színtiszta tudomány, nem szoktam követni, hogy ezek az égő üstökösök honnan jönnek és miért, éppen csak megkapta a fülemet, hogy ma várható néhány és milyen szép látvány lehet. Én is lemaradok a kívánságról, olyan elbűvölten nézem az égi jelenséget, és annyira elragad a buzgóság, hogy megtaláljam a közelben becsapódottat. Mint a szélvész indulok meg, fürgén, de ösztönösen minden pillanatban, amikor nehezebb a terep és Eileen megakad, vagy megcsúszik, akkor hátrafordulok és a kezemet nyújtom. Hív az a dolog, kíváncsi vagyok és látni akarom, de senkit nem hagyok hátra és nem sodrok veszélybe, és ez a mászás lehet, hogy nekem a véremben van, hiszen erősebb és ügyesebb vagyok, mint egy ember, de a lánynak veszélyes is lehet. Szóval amikor csak kell megállok, megvetem a lábam és segítek neki ereszkedni, előtte haladok, hogy ha kell, akkor elkapjam - bár nagyon remélem, hogy nem mutatunk be egy magasban lógós éppen hogy elkapós klasszikus jelenetet, mert az azért ijesztő lenne. Ahogy közeledünk a sziklás öbölhöz lilás gőz árad ködszerűen a területen és valamilyen furcsa illat csapja meg az érzékeny orromat. Nem tudom, hogy mihez hasonlítsam, egyszerre tűnik tömjénesnek, ózonnak és… akármilyen furcsán hangzik, mintha a mágia szaga lenne a levegőben. Mivel nyár van, és nem vagyok éppen túlöltözve a könnyű pólómat kapom le, amit a fürdőruha felsőmre vettem hogy eltakarjam az arcomat. Már nem mászunk, csak vízszintesen kell haladnunk a sziklák között, így egy kézzel is megy a dolog. - Nem tudom, hogy mi ez a lila pára, és mi ez a szag, szóval talán jobb, ha nem lélegezzük be… - jegyzem meg halkan, magyarázatként, hogy miért vettem le a pólóm és miért szorítom az arcom elé. Lehet, hogy butaság, lehet, hogy túl óvatos vagyok, de egy vérfarkas erős szaglását nagyon könnyű kikészíteni, ez elég erős gyengepontunk, így vigyáznom kell magamra. Még az egyszerű ammóniától, amitől egy ember mondjuk csak megszédül, én már elveszteném az eszméletemet. Lassan bontakozik ki a szirtek között a pontos hely, de a centrumában olyan erős ez a köd, hogy át sem látni rajta, csak halvány körvonalakat látni egy egészen szimmetrikus, autó nagyságú fekete gömbnek. - Lehet, hogy ez nem is volt jó ötlet, talán inkább csak szólnunk kéne valakinek... - torpanok és szeppenek meg, amíg beszélek elhúzva a számtól és orromtól a pólóm anyagát, Eileenre pillantva.
- Ja, a mugliismeret eléggé... nem elég - mondtam, mintegy dobva is a témát. Sajnos erről nem érdemes addig beszélni, amíg "odafent" nem változnak a vélemények, és amíg léteznek olyan varázslók, akik a halálfalókéhoz hasonló nézetet osztanak. Akár egy kisebb katasztrófa is lehetne belőle, tekintve, hogy még a diákok közt is megszívtam az elején, amiért muglik közt nevelkedtem. Sosem cserélném le a házamat, de az tény, hogy nálunk van a legtöbb sznob, akibe még ezt az utálkozást is sikeresen belenevelik az aranyvérű családjaik... Ezután kétlem, hogy kicsit is érdekelné őket, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a világ két részét, még ha az hasznos is lehetne. - Ahhoz képest elég korán jöttek - állapítottam meg. Órák vannak hátra tízig. Bár nem tudom, biztosan tévedhetnek a tudósok és a műszerek is, hiszen ők is emberek, és emberek alkotta eszközök, nem lehet minden tökéletes. Vagy ennyi kilengés még belefér a becslésbe? Annyira nem értettem ehhez, csak laikusként tudtam csodálni, és örülök, hogy még ha véletlenül is, de így elkaptuk az égi csodát. A csillagok jöttek egymás után, fel sem fogtam, hogy mennyi idő telik el, vagy hogy milyen különleges jelenséget is látunk. Elvileg ilyenkor kívánni kéne valamit, de ez is csak azután jutott eszembe, hogy lehull az utolsó is, legalábbis egyelőre, talán nemsokára érkezik még egy-két üstökös. Bár már kinőttem abból, hogy higgyek az ilyen kívánságok erejében, azért vicces lett volna, ha még időben eszembe jut. - Huh? - Szinte nem is hallottam meg Emma kérdését, csak az zökkentett ki, ahogy megérintette a kezem. De a tudatalattim szerencsére fogta annyira a kérdését, hogy tudjak válaszolni. - Menjünk! - egyeztem bele lelkesen egy kis fáziskéséssel, és máris követni kezdtem a lányt. Ugyan itt is látszott köztünk a különbség, ahogy kevésbé otthonosan mászok lefelé, de azért vettem az akadályt, ráadásul én is kíváncsi voltam a meteorra, így nem hagytam magam túlzottan kizökkenteni, ha pillanatnyilag meg is csúsztam a sziklákon.
El se tudom képzelni, hogy milyen lehetett neki. Persze nekem is más volt, mint egy egyszerű boszorkánynak, hiszen farkasok közül kaptam a levelet, ami igen ritka, jószerivel alig használ valamennyi született farkas pálcamágiát. Persze, én nem is vagyok született farkas csak… valami olyasmi. - Talán igazad van. - mosolyodom el galamblelkülettel az időutazás említésére, pedig akárki más vehetné úgy, hogy Eileen most ezzel egészen egyszerűen elmaradottnak tart engem, vagy a falkámat. De én nem, nekem semmi bántó nincsen ebben. - Ez igen hasznos lenne, de és talán lehet is rá mód. De egyelőre a Roxfort falai között csak az a nevetséges mugliismeret van, ami vajmi kevés gyakorlati segítséget ad ahhoz, hogy megértsük őket. Mondjuk néhányan vannak, akik az iskolán kívül azzal a mobiltelefonnal büszkélkednek, de ők jobbára mugliszületésűek, vagy gazdagok, akik még extrákat is bűvöltetnek a készülékbe rengeteg pénzért. - kalandozom el egy kicsit. Tényleg jó lenne, és hasznos, ugyan nem tudom hogy hányan jelentkeznének, hiszen vannak, akik szándékosan határolódnak el a mugli világtól, mert egyszerűen nem kíváncsiak rájuk. Aztán jön az az üstökös, vagy csillag, vagy akármi, és már el is felejtem, hogy miről beszéltünk. - Én tudtam, de hát még le se ment a nap, és tíz körülre becsülték. - mondom el neki, hiszen emiatt akartam olyan nagyon megtalálni ezt a kilátót. Persze többek között, mert csillaghullás nélkül is nagyon szép a kilátás innen, a környezet és a hosszan elnyúló tenger is lehetne elég… De most izgalmasabb dolgunk akad. Azok, amik követik az elsőt már nem csapódnak be, annak rendje és módja szerint a szemünk láttára gyúlnak lángra, aztán porladnak el, ki tudja milyen távol, milyen sebességgel, de csodálatos látványt nyújtva. Nem tudom megállni, hogy az ajkaim el ne nyíljanak, és meg ne álljak bámulni az eget, pedig valami nagyon erősen vonzz, hogy csak úgy, gondolkozás nélkül induljak meg a becsapódott aszteroida - vagy olyasmi, csak dobálózok a szavakkal, de fogalmam sincs mi a megfelelő - felé, hogy szemügyre vehessem. Csak néhány perc az egész, talán még öt sincsen, én pedig ahogy meglátom, hogy az utolsó is kihúny, minden gátlás nélkül, mintha már régi jó barátnők lennénk ragadom meg puhán Eileen kezét. - Másszunk le és nézzük meg az elsőt! - javaslom, csillogó, lelkes szemekkel. Nagyon szeretném, ha igent mondana, bár nem tudom, hogy mennyire erősen dübörög bennem a kiváncsiság, lehet, ha nemet mond, én akkor is futásnak eredek és kimászik a korláton leereszkedni.
Elönt valami nosztalgiaérzés, ahogy arról mesélhetek, hogyan is derültek ki számomra a dolgok. Az akkori abszurdságot most teljesen természetesnek veszem, emiatt és a gyerekkorom bizonytalansága miatt egészen szép emlék. - A levél volt az első - válaszoltam. Jah, szép is volt, ahogy még aznap szemétként végezte... - Aztán azt a szüleim poénnak gondolták, meg én is, hiába tűnt túlzásnak, de aztán személyesen is közölték természetesen a tényállást, úgyhogy mindkét módon bebizonyosodott végtére is - tettem hozzá. Vicces volt, ahogy csengettek a bejáratunkon, engem meg kiküldtek, hogy biztos csak a postás, erre nem a postás volt, hanem "egy néni, aki velem és a szüleimmel szeretne beszélni" - és ennek a beszélgetésnek az lett a vége, hogy megtudtam, mi is vagyok úgy valójában. A csattanó pedig az, hogy legbelül ezen meg sem lepődtem, inkább valami diadalittas büszkeség futott át a gyerek-énemen, hogy hát persze, én megmondtam! - Ez tök szép, és... egy kicsit olyan, mint egy kisebb időutazás - állapítottam meg elmosolyodva. Így már nyilván jobban értettem, miért is hasonlította magát a vikingekhez - ha egymás legyalulását mínoszuljok a szokásaik közül, akkor tényleg láttam a párhuzamot. Tényleg olyan élete lehetett, mint a régi természetközeli népeknek, azzal a különbséggel, hogy régen nem is volt más, ma meg elég eltökéltnek kell lenni ahhoz, hogy ebben a rohanó világban sikerüljön ennyire megőrizni a hagyományokat. - Azért az furcsa, hogy a varázslótársadalom ennyire hagyja elveszni magát a muglik között - elmélkedtem el egy kicsit ezután. - Úgy értem, ha a Minisztérium kevésbé lenne földhözragadt, simán be lehetne vezetni, hogy már az iskolákban is kezdjék el tanítani az eszközök használatátmondjuk évente egy két-három napos kirándulás keretein belül gyakorlatban, ahol szándékosan nem lehetne varázslattal megoldani semmit, mert így csak mindenki azonnal a mélyvízbe esik, ha varázslóként muglik közé kerül, és így ha minimális is, de lenne benne azért gyakorlata és nem lenne olyan elveszett - mondtam. Bár ez jó eséllyel sosem fog megtörténni és nem is annyira egyszerű, mint én gondolom. Valójában semmi baj nincs azzal, hogy mindent meg lehet oldani mágikus módon, de ha mégis olyan helyzet áll fenn, ahol ezt nem lehet, vagy mindenképp javarészt muglik lakta helyeken kell valakinek eltöltenie hosszabb időt, ott beüthet a krach, és megfelelő megelőzéssel ennek az esélye tényleg sokkal kisebb lenne. Oké-oké, ott van a mugliismeret is, de ameddig csak fakultatív tantárgy és egyszerű száraz adatokat oktatnak, addig nehezen fog menni a gyakorlat. Az ugyanaz, mintha sosem próbálhatnánk ki egy varázsigét, csak éles helyzetben, addig pedig maximum a nevét és a leírását olvasgathatnánk egy könyv lapjain, aztán meg első nekifutásra kéne tökéletesen sikerülnie. Ugyanígy nem lehet elvárni egy varázslótól sem, hogy tökéletesen eligazodjanak a muglik közt csak azért, mert valamicskét hallottak az órán a világukról. Beszélgetésünket egy égen átsuhanó fénycsóva "zavarja meg". Nemrég olvastam, hogy hullócsillagokra lehet majd számítani, viszont a dátumot már nem jegyeztem meg hozzá. Szóval ma lenne? - Úgy tűnik... - feleltem kissé elvarázsoltan, ugyanis még én is azzal voltam elfoglalva, hogy ilyet nem lát túl gyakran az ember. Már önmagában üstököst sem, hát még olyat, ami aztán be is csapódik, mi viszont ennek tökéletesen szemtanúi lehettünk. Wow. - Nem is tudtam, hogy ma van a csillaghullás. Ó, és nem is egyedül jött - állapítottam meg, ahogy a következő csóva is feltűnt az égen. Nahát! Ettől jobban talán időzíteni sem tudtunk volna azzal, hogy feljöttünk ide; a városból is egész biztos látványos, de innen aztán különössen sikerült elkapnunk a megfelelő kilátást.
Nagyon jól esik, hogy azt mondja, hogy kifejezetten tetszik neki az elképzelés. Persze, az egész teljesen más, mégis nagyon kedves emlék a számomra az a gyerekkor a természetben. Nem volt tévé, nem volt mugli kütyü semmilyen szinten, beszélgettünk, játszottunk, egymás társaságában töltöttük az időt. A Roxfort falai között sincsenek mugli eszközök, de mégis egy más világ, hiába van ott a nagy birtok, a Tiltott Rengeteg nem rejti az otthont számomra. Az az apró odú, ami ott van, amiben teliholdakkor rejtőzöm… Minden, csak nem otthon! Inkább egy magányos fészek. Elmosolyodom, barátságosan, ahogy az elmémbe befészkel egy gondolat. Nem ez az első életem, hogy természeti néphez tartozom. Rosetta, az apró kobold kislány is egy ilyesféle faluból származott, elszigetelt kis közösségből, bár ő nem egy trauma miatt hagyta el. Neki a traumák később következtek. Nem tudom mi van velem, sokkal ritkábban szoktak eszembe jutni ezek az emlékek, de most egészen egyszerűen van valami a levegőben. - Hogyan tudtad meg? A Roxforti levélben írták meg, vagy elküldtek valakit hozzátok? - kérdezem kíváncsian, miközben felérve ahhoz a bizonyos kilátóhoz, ugyan a nap még nem ereszkedett le, de már elkezdte narancssárgára színezni az eget és a felhőket. Szalad az idő, ha az ember jól érzi magát, és persze ha nem siet sehová. - Hát igen, tudod te válogathatsz abból, hogy mit hogyan és hol használj, de én csak ahhoz értek, csak azt ismerem, amit a varázsvilágból ismerni lehet. Ugyan anyám boszorkány volt, de nem igazán járt a muglik között még ő se, apám pedig pláne, így csak a gyógyítást és a természet szeretetét ismertem meg. Persze ez sem semmi, ezek jelentik nekem az egész világot. - mesélem kedvesen, aztán ahogy elpillantok a szirt kilátójából messze a tengerre, valami furcsára kapom fel a fejemet. Valami fényes, mint egy üstökös szalad végig az égen, de ez még nem lehet az a csillaghullás, amiről hallottam. Túl korán van, egy rajnak kéne elégnie az éjszaka közepén az égen, de ez láthatóan nem lesz porrá, sőt, olyan, mintha be is csapódna a tengerbe, egy olyan kis öbölbe, amire pont rálátunk, bár tekintve, hogy egy szirten vagyunk, nincs oda egyszerű, egyenes út. Elkerekedett szemmel fordulok Eileen felé. - Láttad ezt? Egy meteor, ami túlélte a becsapódást? - kérdezem izgatottan, és próbálok a körülbelül egy kilóméterrel odébb lévő területre nézni, de mindent elhomályosít a gőz, ami a becsapódás pillanatában felcsap ott.
- Teljesen városi gyerekként nehéz elképzelnem, hogy a mai napig akadnak, akik ezt az életmódot választják, de kifejezetten tetszik - állapítottam meg elmosolyodva, hiszen tuti jó lehet ennyire közel lenni a hagyományos dolgokhoz ebben az elkényelmesedett világban. - Falkában? - kérdeztem vissza reflexből. - Ez mindent megmagyaráz - tettem hozzá utalásként arra, hogy ezek szerint nem csak az játszik szerepet a természetmániájában, hogy erdőben nőtt fel. Gyakorlatilag... ide tartozik, basszus. Nem jutott eszembe félni tőle, ugyanis eddig sem úgy nézett ki, mint aki itt helyben szét akarna szedni, ráadásul több varázslény is akadt, akit ismerek, és sosem volt mérvadó számomra. Nyilván nem ezt gondolnám élesben, ha egy vérfarkas megtámadna, de amíg nem bántott egy sem, addig én simán hiszek benne, hogy ez semmin nem változtat. - Az a része volt a legizgalmasabb, mikor megtudtam, hogy boszorkány vagyok - vontam vállat. Tulajdonképpen mindig is sejtettem, hogy valami nem oké, nem vagyok átlagos ember, ebben az emlékképeim játszottak szerepet, amiknek a valóságosságáról mindenki le akart beszélni. Ennek ellenére mégis meglepett a tény, hogy ez valójában így is van. - Azóta egyszerűen csak hozzászoktam és nem tűnik akkora számnak, ha észben tartom, hogy a muglik előtt nem szabad akciózni varázslással, a varázslóknak meg akad, ami túl modern. Egyensúlyban lehet tartani a kettőt, szinte bele sem gondolok, hogy valakinek ez már furcsa lenne - magyaráztam. - De érthető, hogy fordítva ez már nem annyira könnyű.
Érdeklődve hallgatom, ez a viking dolog akármilyen durvának és erőszakosnak is írják a könyvek, még is csak érdekes, hiszen mai szemmel igen különleges nép lehetett, saját istenekkel, szokásokkal. Igazából minden nép története érdekel, bár leginkább a kelták állnak hozzám a legközelebb, hiszen az én törzsem is valami hasonlatos, mint amilyenek valaha ők lehettek. Legalább is én így hiszem, de hogy valójában mi milyen lehetett több száz évvel ezelőtt, ki tudja? - Tudod, nem városban nőttem fel, hanem az erdőben egy aprócska tisztáson volt néhány háza és egy nagyobb épülete a törzsemnek. Nagyrészt önellátóak voltunk, nagyon ritkán mentünk be a városba kereskedni vagy bármi másért. Alig voltunk talán huszan vagy huszonöten a falkában. - mesélem neki nyíltan, egy kis mosollyal az ajkaimon, ahogy visszagondolok azokra az időkre. Persze ezen a ponton, hogy a törzs után a falkát említem, talán egészen egyértelművé válik neki, hogy vérfarkas vagyok, bár lehet, hogy csak valamiféle becézésnek veszi az egészet a csoportunkra. Minden esetre ha meglátnám rajta, hogy valahogy máshogy néz rám ezután… Hát, megszoktam már sajnos, bár manapság egyre elfogadóbbak az emberek, már nyíltan lehet a vérfarkasságról beszélni, én is megteszem, és a szülők nem kapdossák ki a gyerekeiket, mert nem jelentünk rájuk veszélyt. Ahogy nekem se esik feltétlenül jól, ha mondjuk valaki megrebben, vagy egyenesen félelem csillan meg a szemében arra, hogy vérfarkas vagyok, úgy nekem eszembe sincsen sajnálkozni azon, hogy a lány muglik közé született, és akkor se tenném, ha beavatna az életébe. Persze empatikus lélekként valószínűleg azért átszaladna rajtam egy kis szomorúság, de inkább valószínűleg megkérdezném meg akarja-e őket keresni és felajánlanám a segítségemet. Az én szememben minden ember egyenlő és minden élet érdekes, így természetesen egy kedves mosoly után, amivel jelzem, hogy mi sem változott, azonnal érdeklődni kezdek. - Izgalmas lehet mindkét világhoz tartozni. Én akármennyire szeretném, úgy érzem, hogy egy szakadék van közöttem és a muglik között, hiszen nem lehetek önmagam semmiképpen közöttük. - mondom kicsit félrebillentve a fejem. Talán még a világháború téma miatt vagyok ilyen negatív, de valljuk be, mi történne, ha egy muglival szóba jönne, hogy vérfarkas vagyok? Vagy bezárnának valahová, hogy kikezeljék a zavarodottságomat, vagy félnének, hiszen üldöznivaló varázslény vagyok lényegében, sok-sok éve terjengenek a rémtörténetek a vérfarkasokról és ez éket üt közénk.
- Ez egy logikus megoldásnak tűnik - állapítottam meg elmosolyodva. Így belegondolva, rémlik is valami tábla, amin remélhetőleg nem csak az van feltüntetve, kinek jutott eszébe a kilátó építtetése és mikor, hátha van hozzá valami különleges sztori is, ami mágia jelenlétét is sejteti a városban, még ha a muglik szerint egyszerű kis legenda is. - Igen, vikingek - válaszoltam bólintva. - Telente szokott is lenni egy vikingfesztivál a városban - tettem hozzá. Gyerekkoromban egész szerettem kijárni, ma már ezt nem tudtam volna megtenni, mivel nem esik bele a karácsonyi szünet idejébe, így egészen esélytelen volt, hogy akár csak a fejemben is megforduljon. Az időm nagy részét a Roxfortban töltöttem, csupán a szünetek ideje alatt jártam haza, így kimaradtam a jóból, ami kicsit felrázná a város életét, elvégre ez olyan valami volt, ami nem csak a turistákat, hanem a helyieket is érdekelte. - És ezt egész pontosan hogy kell elképzelni? - kérdeztem rá. Volt egy elképzelésem, de nem egészen voltam biztos benne, hogyan is lehetett egy barbár néphez hasonló életmódot kivitelezni napjainkban. Bár a népszokásokat átgondolva, annyira talán nem lehetetlen elképzelés. Amikor a világháborút emlegettem, úgy láttam, mintha rossz pontra tapintottam volna Emmánál... talán a varázslóvilág is megérezhette ennek a hatását, ha a részét nem is vette ki belőle, így bármi is volt, ami eszébe juthatott, jobbnak láttam nem bolygatni vele, főleg, hogy úgy tűnt számomra, már túl is lépett a dolgon. - Azt hiszem, igen... bár előfordulhat, hogy él itt pár varázsló, akit nem ismerek, de az biztos, hogy a muglik vannak többségben - feleltem. Ami azt illeti, sosem gondoltam úgy Sheringhamre, mint egy olyan helyre, ahol előfordulhatnak varázslók túl nagy számban. Roxmortson kívül nem is nagyon találkoztam még ilyesmivel... Néha tulajdonképpen túlzottan külön világként kezeltem azt, ahol év közben tartózkodom, és azt, ahol nyáriszünetben, pedig egyértelműen vékony a határ. - Egyébként igen, a családom mugli - válaszoltam az egyszerűség kedvéért ezt. Nem volt kedvem lehúzni a hangulatot a történettel a részleges amnéziámról és arról, hogy a valódi szüleimet gyakorlatilag nem ismerem, pedig jó eséllyel varázslók voltak. Tapasztalat, hogy ilyenkor a többség sajnálkozásba kezd, amitől nekem herótom van.
Rákérdezek a helyek történetére, és valami vadregényes romantikus történetben reménykedek, vagy mágiával átitatott titkokban, de egy cseppet sem ez következik. Nem mutatok csalódottságot, így is hálás vagyok, hogy legalább mesél róluk. A kilátóról nem is tud semmit, de kicsit kuncogva barátságosan megszólalok. - Semmi baj, ha egy kicsit is ki van építve, majd elolvassuk a táblát és megvilágosodunk. - nyugtatom meg, ahogy kaptatunk fel a kis úton. Egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy csak a muglik történelmét ismeri, a városban talán nem is nagyon laknak mágusok, ha ennyire nincsen semmi említésre méltó a múltjukban. Mármint olyan, amiben varázslat is megmutatkozik. Mugli történelme van bőven. - Vikingek? - szalad ki a számon meglepetten, de valójában nem kéne meglepődnöm, hiszen a sziget keleti részén rengeteg ilyen városka lehet. - Ahogy mi éltünk Brighton mellett sokban hasonlít az ő életükhöz. Persze leszámítva a véres hódításokat. - vallom be, egy kis mosollyal, hiszen nem támadtunk meg környező településeket, egyrészt nem a középkorban vagyunk, másrészt viszonylag békés helyen éltem. Viszonylag persze, hiszen a nagymamám azért erélyesen odacsapott, ha valaki tiszteletlen volt vele. A bombázásnál kicsit elhúzom a számat, borzalom, amit a muglik művelnek egymással, a modern fegyvereikkel, az a rengeteg élet, amit egy csapásra elvesznek… Még az ősi viking öldöklésnél is rosszabb, hiszen ott legalább hellyel-közzel ember ember ellen harcolt, nem egyetlen bomba ölt meg százakat. Hiába nem halt meg itt semmi, felsejlik előttem az a néhány kép, amit a második világháborúról láttam, a gombafelhők a messzi japán felett... Borzalmas. A csatamezőn gyógyítani mágusként is nagyon megterhelő, de el se tudom képzelni milyen lehetett a mugli szanitéceknek akkor. Látszik rajtam, hogy a lelki békém kicsit megborult és átszaladt rajtam néhány zaklatott gondolat, de nem torpanok meg és nem akarok mélyre süllyedni ezekben, így picit megrázom a fejem, aztán gyengéden elmosolyodok. - Ezek szerint ez csak muglik lakta város, ugye? Nem meséltél semmit a boszorkányokról, mugli családból származol? - kérdezek, minden ellenérzés nélkül, nincsen bennem ítélet, az emberek, illetve humanoidok minden fajtáját egyként kezelem, legyen az mugli, mágus, sellő, vámpír, vérfarkas, akármi. Tehát távol álljon tőlem, hogy a kérdéssel megbántsam esetleg.
- Tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, igen - mondtam halványan elmosolyodva. Ez nem mint csak szófordulat volt így, hiszen gyerekkorom első éveire csak homályosan emlékszem, de az biztos, hogy azok a pillanatnyi képek nem innen származtak, szóval... tényleg mióta az eszemet tudom. Az egyszerűség kedvéért általában ki is hagyom az élettörténetemből Norwicht, ha bárki is kérdezné csak így nagyvonalakban, pedig nagyon is helyre szeretném tenni magamban az ottani éveket is. - Az erdő meg a kilátó, hát... nem is tudom, biztos van hozzájuk valamiféle legenda, amiről nem hallottam - gondolkodtam el. Oké, volt egy-két kulturális meg történelmi helyszín, de kétlem, hogy bármelyikhez is akkora dolog tartozna, amihez hasonló ne történt volna máshol is. Meg merem kockáztatni, hogy ha ismernék itt született boszorkányokat vagy varázslókat, ők már tudnának valamit mesélni, de így, muglik közt felnőve nem igazán hallottam ilyesmiket. Ezen kívül legfeljebb mást tudnék mesélni a városról, ami sokkal inkább történelem, semmint legenda, de magamból kiindulva, ha turista lennék, engem tuti érdekelne. - A városról általánosságban pedig... az biztos, hogy eredetileg egy viking település volt - mondtam, hiszen ez talán már érdekesebbnek hangozhatott. - 900 körül azt hiszem egy Scira nevű hadvezér tanyája volt, a város neve is innen ered. Silingham...? Valami ilyesmi volt az eredeti, Scira embereinek otthonát jelent - magyaráztam. Nem sokat tudtam erről a sztoriról sem, főleg annak a körülményeiről, hogy hogyan került pontosan a vikingek kezére a város, aztán hogyan szereztük vissza tőlük, de érdekességnek elmegy. Bár ez leginkább Felső-Sheringham területére igaz; hiába olvadt már egybe a két település a történelem során, régebben két külön helynek számított. Bár ez részletkérdés erre tekintve, elvégre a vikingfesztivált is itt tartják a belvárosban. - Illetve az első világháborúban volt itt egy bombázás. Nagy-Britannia-szerte az elsők közt volt a város, akiket Zeppelinről támadtak meg, de haláleset nem volt - tettem hozzá. Tudtam, hogy nem ilyenekre gondol, mikor azt mondta, meséljek valamit a környékről, de jobb híján csak ezekre futotta. Ha csak egyszer vettem volna a fáradságot, hogy utánanézzek a város történelmének... biztos találtam volna olyan helyi pletykákat, amiknek nincs ilyen egyértelmű történelmi alapja, és talán még a varázsvilághoz is köze van.
Biccentek mosolyogva, jól esik, hogy örülne neki, ha vele tartanék, hiszen még csak most futottunk össze. Hümmöghetne és lazán le is koptathatna annyival, hogy a legjobb barátjával szeretne elmenni, és én azt is megérteném, minden neheztelés nélkül. De nem így teszi, és a hálám a kedvességéért ott van a tekintetemben. Kaptatunk az emelkedőn, ami néha meredekebb, néha lankásabb, de egyértelműen érezhető, hogy egy magaslathoz tartunk, nyilván ahhoz, amit kinéztem magamnak a túristatérképeken korábban. Egészen elkalandozok beszéd közben így zavartan pirulok el, ahogy hallom megszólalni, bár a hangja egy cseppet sem megrovó. Nem akar kiszakítani ebből a békéből, sőt, úgy érzem, hogy kellemes társulnia. - Igen, pontosan. - válaszolok neki végül, miközben mély levegőket veszek, próbálom nem kapkodni, hanem egyenletesen venni, hogy végül nehogy kimerüljek. Bár ahhoz talán mérföldeket kéne hegymenetbe mennem, hiszen nem csak azért van ilyen jó állóképességem, mert az erdőkben nevelkedtem, hanem azért is, ami vagyok. - Te itt nevelkedtél a Roxfort előtt végig, ugye? Tudsz mesélni a történetéről, az erdőkről, a kilátóról, ahova tartunk? - kérdezem kiváncsian, hátha van valami történelme ezeknek a helyeknek, amit csak egy igazi helybéli tud a legjobban elmesélni. Reménykedek valami szép legendában, de ha csak azt meséli el, hogy mi hányban épült és hogy hány varázsló is lakik a városban, hát az is teljesen rendben van.
- Az nagyon szuper lenne! - válaszoltam elmosolyodva. - Szorítok, hogy kihúzhasd - tettem hozzá. Természetesen ha nem tudna maradni szombatig, akkor előbb-utóbb kerítenék valakit magam mellé ha nem is erre, de egy másik előadásra. Az biztos, hogy nem fogom kihagyni, ha már így rátaláltunk, én pedig kifejezetten szerettem King írásait és arra is kíváncsi voltam, hogy oldják meg ezt a színpadon. Az erdei ösvényen tett utunk közben hallgattam Emmát, mennyire közel is áll hozzá a túrázás. A vak is láthatta, mennyire otthon érzi magát az erdőben, és máris választ kaphattam ennek a miértjéről. A szavaiból pedig egyértelműen le tudtam szűrni, hogy gyakorlatilag teljesen odavan a természetért. - Akkor ezután meg sem lepődöm - mosolyodtam el. Határozottan megnyugtató volt néha otthagyni a várost, a sok mesterséges cuccot, de ahhoz én már túl kényelmes lennék, hogy bevállaljam, hogy itt éljek, ahogy a lány is mondta. Nyilván nem azt értette alatta, hogy teljesen kizárta magát a civilizációtól, hiszen egyértelmű, hogy a város a közelben lenne... de aki hozzászokik a tömegközlekedés meglétéhez, a kiépített utakhoz, és ahhoz, hogy egyáltalán mennyivel könnyebb így létezni, már jóval nehezebben gondol bele ebbe az egészbe. - Te aztán átszellemülten tudsz beszélni az erdőről - állapítottam meg. Szimpatikus volt, ha valaki így volt képes nyilatkozni arról, amit szeret, ami örömmel tölti el, egyszerűen érződik, hogy nem csak üres szavak, hanem komolyan is gondolta. - Én nem járok ennyire gyakran kirándulni, de azzal mindenképp egyet tudok érteni, hogy egész más, mint a város. Olyan... békés - találtam meg a számomra megfelelő szót, aztán átléptem egy kidőlt fatörzsön. Itt már szinte teljesen érintetlen terepen jártunk, ha nem lennének a fákon itt-ott a színes jelzések, nem is gondolnám, hogy emberek is járnak itt.
Én vajmi kevés szórakoztató irodalmat olvastam világ életemben, pedig szeretem a regényeket és a verseket, egészen egyszerűen nem nagyon volt rá sok időm. Lassan mondjuk véget ér a gyógyító képzésem, bár a tanulás sosem áll meg, de akkor is néha lecserélhetem a szakmai, ismeretterjesztő köteteket valami szórakoztatóra. Sejtem, hogy a kérdés inkább csak költői, így elmosolyodom és finoman ellépek a tábla elől, hogy Eileen kényelmesen odaférhessen és olvasgathasson. - Ha szeretnéd, én elkísérlek. Már ha szombatig még sikerül kihúznom a szabadságomat.- válaszolom lelkesen, bár van egy olyan érzésem, hogy erre nincsen sok esély. Hiába kezdik el annyian a gyógyító szakot, nagyon kevesen fejezik be, ráadásul vannak, akik végül háziasszonyként kötnek ki a férjük oldalán. Persze ez sem jelenti azt, hogy hiába tanulták a szakmát végül is. Elérünk az erdei ösvényhez, én pedig kezdem magam elememben érezni, ami meg is látszik rajtam, így hát szóvá is teszi. Nem jövök zavarba, nem titok az, aki vagyok, sosem volt az, így ahelyett, hogy mondjuk sietősre fognám, hogy kifulladjon a kérdések helyett, kényelmes ütemben haladok és felé fordulva válaszolok. - Ha tehetem mindig. Brightonban nem a városban éltem, hanem a környező erdőben, mindennapos volt a kirándulás, nem is tudom, hogy mekkora szakasz után nevezném túrának a túrát. - mesélem neki beszédesen, őszintén és szabadon. Amúgy is nyílt teremtés vagyok, de Eileen eddig kedvesen beszélgetett velem, így egyértelmű, hogy nem kezdek el előtte titkolózni. Mélyen beszívom az erdő illatát, látszik, ahogy tényleg kisimulok itt a fák között. Persze a tenger is szép, gyönyörű, meg is mártóztam, de az erdők… Az volt az igazi otthonom. - A város zúgása eltűnik, felváltja az állatok csendes zaja, a madárcsicsergés, a kellemes levegő, még a napsütés is egészen más a fákon átszűrődve. - mondom gyengéden, nem kell ehhez költőnek lenni, éppen csak hajlamos vagyok rá, hogy ami a szívemen az a számon. Legalább is ilyen esetekben mindenképpen. Rámosolygok a lányra, remélem nem néz hülyének, hogy képes vagyok ennyire átszellemülni. Bár úgy érzem, hogy nem fog, persze az emberismeretem csalható, könnyű félrevezetni, ha valakinek az a szándéka. De nem sokaknak az, miért lenne?
- Carrie? - kérdeztem vissza. Na nem azért, mert nem tudtam volna, miről van szó (egy-két éve kifejezetten rá voltam függve King könyveire), pontosan azért, mert meglepett, hogy ezt színpadra vitték, ráadásul itt, Sheringhamben. - Merész próbálkozás. Erre el kell mennem egyszer - állapítottam meg, leginkább magamnak. Ha nem futok össze Emmával, biztosan nem nézek rá a műsorra, egyébként meg nem biztos, hogy összetalálkozom ezzel a ténnyel. Kár lenne kihagyni, mindenképp érdekel, hogy hogy oldották meg színházban. A film nem lett rossz, de az eredeti élmény nem volt meg, ezek után talán a színdarabot sikerült eltalálni. A többi műsoron lévő darab között is voltak olyanok, amik érdekesnek tűntek, és néhány régi kedvencet is sikerült találnom a listában. Talán valamelyik héten eljövök pár barátommal vagy a szüleimmel, már csak a nosztalgia miatt is, de egyelőre abbahagytuk a műsor kielemzését, és folytattuk az utat. Leginkább szó nélkül haladtunk egymás mellett az ösvény felé, ami már nem volt messze, és egyébként sem tűnt számomra kínosnak a csend. Valahogy ez nem az a helyzet volt, ahol úgy éreztem, mindenképp erőltetni kell a beszélgetést még a semmiről is, ami ha nem történik meg, rosszul érzi magát az ember. A város utcáit elhagyva, ahogy a természetes kis közegbe vetettük magunkat, nem tud nem feltűnni, hogy Emma milyen lazán mozog a kavicsos, növényekkel borított, hepehupás talajon, hozzám képest profi túrázónak tűnik, pedig ha azt nézzük, hogy kettőnk közül én vagyok itthon, jobban ismerem a járást, ez simán lehetne fordítva is. - Sokat túrázol? - kérdeztem út közben, ugyanis azt sikerült ebből leszűrnöm. Nekem sincs ellenemre a kirándulás, sőt, kifejezetten szeretek kiruccanni ide-oda, de a gesztusaiból valahogy egyértelműnek tűnik, hogy gyakrabban jár, mint én.
Nem tudom, hogy miért is ébred fel bennem egyre jobban az érdeklődés a varázsvilág és a muglivilág eszközei és ötvözésük iránt, pedig sosem foglalkoztam ilyesmivel, világ életemben a varázsvilág része voltam, lényegében mondhatjuk, hogy varázslény is vagyok, de most… Perceknek kell eltelnie, hogy miután meghallgattam és csak elgondolkodva biccentettem a szavaira, leessen, hogy miért is érdekel ennyire ez az egész. Rosetta. Rosetta, aki oda volt a varázstárgyakért és lényegében minden szerkezetért. Eltemetem ezt a gondolatot és szelíden elmosolyodva bólintok a kedves szavaira. - Igen, kell, de megszokja az ember, muszáj, mert csak úgy lehet életet menteni. Tovább baktatunk, én pedig elkalandozom a táblán néhány pillanatra, aztán elkezdem sorolni a darabokat. - Carmen, A muzsika hangja és… Uh, Carrie a színházban? - torpanok meg picit, hiszen az a könyv egy mugliszületésű elfojtott vadmágiával rendelkező elnyomott lányról szólt, egy igazán véres történet, amit el se tudok képzelni ezen a színpadon. Persze ez a varázsvilágbeli oldala, arról mit sem tudok, hogy a muglik között az csak egy jó Stephen King regény, bár néhol brutális. Mindegyik hétvégére és estére van hirdetve, így nyáron nagyon ritka a műsor, csak úgy most amúgy sem tudnánk jegyet venni semmire, így végül tovább indulunk az úton, ezúttal pedig valóban elérünk az ösvényhez, ami a kiszögelléshez vezet, amit kinéztem magamnak. Még mindig van vagy egy óra naplementéig, így kényelmesen felérünk abban az időben, amikor még pont belátjuk a gyönyörű, szikrázó kék tengert, de még sincs soká az ámulatba ejtő naplemente… Az erdei kis ösvényen olyan simán mozgok, mintha ide születtem volna, persze valójában ez így is van. Mélyen magamba szívom az erdő illatát, ösztönösen ugyan, de azért átélve a kellemes érzést, ugyan a fák között van valami furcsa, valami egyedi. A szaglásom nem olyan érzékeny, mint egy teljes erejű született farkasnak, így csak valami idegen növénynek ítélem és nem is foglalkozom vele.
Érdekes irányba haladt a társalgásunk a muglik és a varázslók világának különbségeiről. Azt nem mondom, hogy soha nem néztem utána egy-egy dolognak a témában, de kissé hiányosak voltak az ismereteim a két világ működését és összehangolását illetően, így szinte minden hasonló témájú beszélgetés tudott újat tanítani. - De ha valakinek sikerült, akkor nem egészen lehetetlen - vetettem fel, hiszen ez azt jelentette, hogy bár lassan, de a varázslóknál is fejlődhetett a technika. - Viszont a jelenlegi helyzet is teljesen működőképes, na meg biztonságos, így személy szerint nem is látom értelmét annak, hogy túlzottan összefollyon a két dolog. Ha tényleg túlzottan összezavarta egymást a mágia és a technikai eszközök jelenléte, annak ellenére is, hogy valahogy mégis lehetséges az egymás melletti működtetésük... elég, ha egyszer beüt a krach, és semmi nem marad rejtve. Viszont ennek a hatalmas titkolózásnak is megvolt a maga hátránya. Nehéz téma ez, meg kell hagyni, és valószínűleg nem véletlen vannak azok a szabályok, amik. Persze a minisztérium is lehet, hogy konzervatív volt kissé, nem csak a praktikusság játszott közre, ezt már nem tudhatom, csak találgatás. Alig hat éve tudok egyáltalán a varázsvilág létezéséről, ennyi idő alatt biztos vagyok benne, hogy még bőven nem rendelkezem elég nagy tudással ahhoz, hogy pálcát törjek valami felett. - Hű, ez izgalmasnak hangzik - jegyeztem meg. - Biztos kell hozzá lélekjelenlét - tettem hozzá, bár ez egyértelmű volt. A mugli orvosok és mentősök se voltak semmik (ráadásul ők még mágiát se tudtak használni), de egy varázskatasztrófa helyszínén viszonylag gyorsan és eredményesen dolgozni... Elméletben hideg vérrel rendelkeztem én is, de abban már nem voltam biztos, hogy nem blokkolnék le, ha életek múlnak azon, mit csinálok és hogyan. Mondjuk ha továbbra is vonz az aurorság, mikor tényleg ott állok a továbbtanulás küszöbén, ezt is észben kell majd tartanom, bár nyilván senki nem profiként kezdi a padban. Akkor sem, ha előtte a fél családja is ugyanazt a szakmát űzte. - Ismerős... gyerekként kifejezetten sokszor voltam itt, mostanában már nem igazán - mondtam a megállapítására. Azt hiszem, kifejezetten elhanyagolódásra kerülnek mindenki életében azok a dolgok, amiket évekkel ezelőtt szinte csodának tekintettünk. De néha elfelejtem, hogy senki nem mondta, hogy a felnövéssel együtt el kell tűnnie annak, amit szerettünk és még ma is szeretnénk. Nem is értem, miért hagytam abba olyan sok mindent. - Van valami érdekes? - kérdeztem, aztán kis fáziskéséssel én is szemügyre vettem a falon kihelyezett plakátokat. Egyáltalán nem voltam vele képben, szégyen-nem szégyen, még annak ellenére is, hogy bármikor megtehetném, hogy eljövök megnézni egy előadást. Bár így nyáron ritkábbak, mint rendesen az évad alatt, ráadásul akkor a helyi iskolásoknak is van egy-két műsora, de a szünet alatt sem kell attól félni, hogy kultúra nélkül maradunk. Miután befejeztük a nézelődést, tovább is indultunk a pontosan kinézett cél felé. Nem lepne meg, ha ismét találnánk valami kis kitérőt, bár ha minden igaz, semmi nem fog már így szembejönni - a többi látványosság vagy inkább kívül esik a városból, vagy a kikötőben van. Az pedig már elég messze lenne.
A továbbtanulás, a jövő, a lehetőségek, nekem ez egy izgalmas téma, még úgy is, hogy milyen könnyen haladtam végig az úton. Vagy, ha nem is könnyen, hiszen mindenkinek vannak gyengeségei, az orvoslást senki se rázza ki a kisujjából, én se könnyedén sétáltam végig, mint aki erre született, keményen tanultam és gyakorlatoztam. - Azt hiszem igazad van, szerencsés vagyok. - mosolyodom el kedvesen, hiszen nekem nem volt továbbtanulási pánik, mindig tudtam, hogy az emberek gyógyításával akarok foglalkozni. Új nézőpontot adok neki, amin elgondolkozhat, miközben a muglik fejlődése is szóba jön. Meghallgatom, de egy picit megingatom a fejemet, jelezve, hogy nem igazán értek egyet a dologgal. - Szerintem nem ettől függ. Úgy tudom, hogy a modern eszközök, az áram, meg az ilyen mikrohullámos dolgok… Internet, megzavarják valahogy a varázslatokat, nem férnek össze. Persze láttam már mobiltelefont gazdagabb varázslóknál, akiknek sikerült valahogy összebűvölnie a telefont és a varázsvilágot, de biztosan nem egyszerű. Szépen haladunk, én pedig örömmel fogadom a látványosságokat, amiket ajánl, hiszen nagyon szeretek nyugisan nézelődni, hiába választottam olyan pályát, hogy a katasztrófák és esetleges ütközetek helyszínére hívjanak, ami minden, csak nem nyugodt. Talán pont ezért kell most ez a kis kikapcsolódás, távol mindentől. - Meditéc vagyok, külön kiképzést kaptam, hogy katasztrófa helyszíneken vagy összecsapások helyszínén eredményesen tudjak segíteni az Auroroknak. - magyarázom készségesen, hiszen ez egyébként nem az első dolog, amire az ember gondol, ha kimondjuk, hogy gyógyító. Ez inkább a régi háborúk szanitéc katonáiból származik, mint ahogy a neve is mutatja. - Az idejét se tudom, hogy mikor voltam utoljára színházban. talán még gyerekkoromban egy iskolai kirándulás alkalmával. Sajnos az irodalom és a dráma nem igazán fért bele az életembe, csak távolról csodálom. - mosolyodok el, de azért érdeklődve közelebb kerülök a színházhoz, hogy a hirdető falán megnézzem miket is játszanak. Nem sietünk sehová, csak olvasgatok egy picit, aztán mehetünk is tovább a kitűzött célhoz, a tanösvény végén eldugott szirthez.
Csendben hallgattam, hogyan is kötött ki ott, ahol jelenleg tart. Teljesen érthető, hogy szükségesek lehetnek a gyors beavatkozások, elvégre az aurorok élete közel sem veszélytelen, így bármikor jól jöhet valaki, aki egy kicsit is jobban ért a gyógyításhoz. - De legalább nagyjából tudtad, mivel akarsz foglalkozni - állapítottam meg annak kapcsán, hogy megemlítette, mindig is gyógyító akart lenni. Én nem voltam ennyire szerencsés helyzetben, hogy régóta tudjam. Amikor kicsi voltam, táncos akartam lenni, aztán tűzoltó, utána meg jött a levél a Roxfortból, és kitárult egy másik világ megannyi izgalmas lehetőséggel... - Erre még nem is gondoltam így - állapítottam meg. - Mindig csak külön-külön kezeltem a kettőt, de bogarat ültettél a fülembe, köszönöm - mosolyodtam el halványan. Ezelőtt tényleg egy percig se gondoltam arra, hogy ilyen módon kombináljam az alkímiát az aurorok munkájával. A kotyvasztást és a transzformálást inkább tartottam eddig úgy, mint hétköznapi vagy afféle tudományos célok segítőjét, mint ahogy Flamel is megalkotta a bölcsek kövét, az aurorok munkájáról pedig mint mindenkinek, nekem is a nyomozások, a rosszfiúk kiszűrése és kézre kerítése jutott az eszembe. A háttérben folyó, de fontos munkálatok elkerülték a figyelmem. Olyan ez, mint a színház, mindenkit a színészek érdekelnek, mégsem létezne a darab, ha nincs, aki megírja vagy megrendezze, vagy éppen megtervezze a jelmezeket és a díszletet... Folyamatok, amiket nem látunk, mégis fontosak. Emma ezzel az ötlettel más megvilágításba helyezte előttem a dolgot, és máris forogni kezdtek az agyamban a fogaskerekek. - Elgondolkodtató... - mondtam. - De... nem is tudom. Mi van, ha amikor a mugliknál elterjedt a gőzmozdony, akkor a varázslók még nem használták, hanem a klasszikus eszközöknél maradtak, és csak akkor léptek tovább, mikor a mugliknál meg elkezdett kimenni a divatból? Lehet, hogy csúsztatásban van az egész, és ha jön az új technológia, addigra a varázsvilág meg átáll a villanymozdonyokra. - Ez is egy lehetőség volt, bár furcsa lett volna látni, hogy a varázslók harminc-negyven, de lehet, hogy kevesebb év múlva olyan vonatokkal járjanak, ami most nagyon csúcsszupernek számít. Érdekes, kár, hogy nincsenek meg az ismereteim erről az egészről, mennyire volt párhuzamos, vagy éppen csúsztatott, hogy a különféle vívmányok hogyan követték egymást és milyen ütemben kerültek a dolgok innen oda és onnan ide. Biztos, hogy ennek utánanézek majd a Roxfort könyvtárában, ha véget ér a szünet és nem megy ki addigra a fejemből. Talán vannak róla könyvek, vagy esetleg Binns sem haragszik meg, ha rákérdezek mágiatörin. Biztos a többiek is jobban örülnének annak, ha kicsit izgalmasabb dolgokról szólna az óra. - Rendben - feleltem. Sajnos tényleg nem volt annyira érdekes a város, hogy túlzottan elsétálgassunk, de egyéb elfoglaltságra tudtam ajánlani egyet s mást, ha nem sajnálja rá a pénzt és érdekli is. - Akkor mindenképp nézz be később a Lifeboat Museumba vagy a Shell Gallerybe, ha van rá időd, szokták bírni a turisták - ajánlottam, hiszen nem tudtam, tervezett-e ilyen múzeumlátogatósdit is a strandolás mellett valamikor, ha épp nincs társasága. - Tényleg, milyen munkakörben is dolgozol pontosan? - kérdeztem, ha már így szóbakerült, hogy bármikor behívhatják. Az előbb ugyan említette, hogy a gyógyítói szakmán keresztül került az aurorokhoz, de ezen belül is annyiféle variáció volt... szinte nem is volt két egyforma gyógyító, akivel valaha találkoztam, hasonlóan szerteágazó volt a lehetőségek száma, mint a mugliknál, ha az egészségügyben akartak dolgozni bármilyen úton-módon, ha nem több. Lassan haladtunk a városon keresztül, egyelőre még a belvárosi részen járva. Itt is nyugodt volt a környezet, de azért a természethez közelebb eső részeken ez méginkább fokozódott. - Ez a Little Theatre - mutattam egy kicsi, alig díszes épületre, ami mellett elhaladtunk. - Ha szereted a színházat, ez se rossz, bár nem tudom, miket játszanak mostanság - dobtam be egy újabb ötletet arra, mivel tudja eltölteni itt az idejét.
Érdeklődve hallgatom az ötleteit, hiszen mindig is törődtem másokkal, még akkor is, ha csak fél órája ismerem, és lassan bólintok. - Az ambíció jó dolog. Én mindig is gyógyító akartam lenni, de az élet úgy hozta, hogy végül is… elég közel kerültem az Auror pályához is, mert rengeteg küldetésben szükség van egy szakavatott gyógyítóra. - mesélem neki, mosolyogva, és közben kicsit elgondolkozom. - Neked is lehet ebből a kettőből végül egy új utad. Az Auror parancsnokságnak szüksége van elemző alkimistákra, talán éppen te leszel az, aki egy új bájitalt fejleszt ki a harcba induló Auroroknak. Nem is tudom… - vetem fel, elgondolkozva a dolgon, hiszen annyi lehetőség van. Nem döntenék helyette, de ha magamból és az én esetemből indulunk ki, akkor alkimistaként el tud helyezkedni az aurorok között, de az auror képzésben csak arra készítenék fel, hogy tényleg nyomozzon, helyszínre menjen, rendőrösködjön, azzal pedig ha nagy dobást akar. akkor az egy nagyon veszélyes dobás is. Nem kezdem el sorolni, hogy mennyi mindenbe törhet bele a bicskám az aluljárókban a metró beléptetőtől kezdve, mert az csak az én szegénységi bizonyítványom lenne. Valóban nem vagyok otthon a villanymozdonyban és a dízelben, de azért nem vágok annyira buta fejeket, hogy még ki is nevessen, hiszen annyit, amennyit magyaráz még meg tudok érteni, akkor is, ha egyébként nem tudom, hogy melyik típus pontosan hogyan is működik. - De végső soron a muglik is a gőzmozdonnyal kezdték, csak a varázsvilág meg is állt itt. Azért érdekes lehet ennek a miértje. Lehet, hogy valaha közelebb állt egymáshoz a két világ, mint ma. - mosolyodom el kicsit. Nem zavar, ha nem lesz egy hatalmas városnézés ebből, ha ilyenre vágytam volna, akkor valamilyen híres városba megyek, nem ebbe a kis tengerarti városba, ahol semmi igazán híres látványosság nincsen. - Nem baj, a lényeg, hogy mozgásban legyünk és sétáljunk egyet, jól esik, szép idő van. - válaszolom egy kis mosollyal jelezve, hogy kicsit sem vagyok csalódott és nem is várom el, hogy nagy kitérőt tegyünk, csak hogy a kedvembe járjon vagy valami. - Még csak a parton voltam, nem rég érkeztem és az utazás után jól esett a pihenés. A nyarat is végig gyakorlatozom általában, lényegében már biztos állásom van és akármikor behívhatnak a Parancsnokságról is, csak erre a pár napra van mondhatni igazi szabadságom. Szóval ki kell használni minden percét. - válaszolom, miközben szépen haladunk, rábízom magam, csak felületesen figyelem, hogy mikor merre kanyarodunk, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy nem egy baltás gyilkos, aki becsábít a tanösvényre hogy utána felnégyeljen.
- Nem teher - feleltem. - Csak akkor unom ezt a témát végképp, mikor hetente többször előkerül, így nyáron meg nem túl sokszor volt rá példa - mondtam. Jó, előkerült így is, igen, de nem olyan, mint mikor az összes tanártól hallgathatom egymás után szinte minden órán vizsgák előtt, hogy tanuljunk, hiszen hamarosan eldől a sorsunk, vagy mikor kötelezően mindenkinek be kellett ugrania egy kis csevegésre a házvezető tanárához az RBF előtt, hogy milyen tárgyakat akarunk továbbvinni a RAVASZ-ra. Vajon erre megint sor kerül majd, hogy mi javasolt, vagy így az egyetemi továbbtanulással kapcsolatban elengedik a kezünk és ránk bízzák a döntést, mondván, felnőttek vagyunk eléggé hozzá, hogy eldöntsük? - Érdekel az alkímia, viszont ha belegondolok, akár aurornak is el tudom magam képzelni - válaszoltam, végül mi az a kettő, amire sikerült szükítenem az oly sok lehetőség tárházát. - Mindig is olyanok érdekeltek, amikben van lehetőségem továbblépésre, vagy valami nagy dobásra, érted... szóval valami izgalmasra - magyaráztam. Ez volt a lényeg számomra, ugyan még a sulit sem fejeztem be, máris azon agyaltam, mi az, ami miatt a világ megjegyezheti a nevem, ami egy kicsit... halhatatlanná tesz. Ezért gondolkodtam sokáig az ereklyevadászaton is, illetve az elemistán és a méregkeverőn is. Meg mondjuk bírom a varázslényeket is, azon a vonalon is el tudtam képzelni magam egy ideig, de mivel a mindenféle érvek felállítása meg a személyiségem alakulása győzött, sikerült rájönnöm, hogy az auror vagy az alkimista szak felé húz leginkább a szívem. - Ez érthető mondjuk, bár nem tudom, milyen helyzet alakulna ki, ahol egy túlzottan mugli szerkentyűt kéne használnod, ami nem menne - gondolkodtam el. - De szíved joga, nem tanulhat bele minden varázsló a muglik közti tájékozódásba - tettem hozzá. Tudtam, hogy van mugliismeret tárgy a Roxfortban, de mivel sosem volt rá szükségem, nem vettem fel, így nem láthattam azt sem, mennyire népszerű. Gondolom, nem nagyon, esetleg egy-két kíváncsibb alak néz be rá, de egy ilyen tanóra alatt nem is hiszem, hogy igazán át lehet adni a mindennapi életet, ahhoz ki kell menni a nagyvilágba és személyesen megtapasztalni. - Igen, ez is érdekes lehet - mondtam. - Bár a vonatos példa elgondolkodtató. Hiszen a Roxfort Expressz is gőzmozdonyt használ, meg gondolom az összes többi varázslók által működtetett vonat. Ezzel ellentétben a mugliknál egyre ritkábban találkozni vele, a villanymozdony gyakoribb, de dízellel is gyakran találkozni. Úgyhogy tulajdonképpen tényleg ugyanazt használják, csak más fajtáját, és ez szerintem elég sok dolognál előfordul - magyaráztam, remélem azért tudta követni, mire akarok kilyukadni ezzel. Illetve remélhetőleg nem zavartam bele a gőz-villany-dízel dologba sem, nem tudhatom, milyen gyakran találkozott már ezeknek az összehasonlításával, elvégre nem egy hétköznapi téma, ami csak úgy előkerül, főleg nem a varázsvilágban. Mivel ahogy elértük a szálláshelyét, igazán nem váratott sokáig az elkészüléssel sem, rögtön indulhattunk is. Ugyan felajánlotta, hogy akár kerülhetünk is, nem kell a legrövidebb utat választanunk, ha van valami szebb, erre csak megráztam a fejem. A legérdekesebb helyek a városban inkább olyanok, amiknek nem az a lényege, hogy elhaladjunk mellettük, mint mondjuk a Little Theatre, ahol az előadásokat érdemes megnézni, vagy a Lifeboat Museim a halásznegyedben, aminek szintén nincs értelme, ha kívülről nézegetjük, ahogy a Shell Gallery-t sem. Ami talán szép lenne, az a Priory Maze & Gardens, de az egészen kiesik már a városból, legkevésbé sincs az utunkban, ráadásul belépőt szednek, nem olyan, mint egy sima kis park, ahova bármikor csak úgy bemegy az ember gyönyörködni. - Sajna nem esik útba semmi, meg amúgy sincs sok dolog a városban, az itteni helyeket inkább belülről meglátogatni érdemes - mondtam, miközben továbbra is az eredeti tervemnél maradtam, miszerint a legrövidebb vonalat választjuk. Az lesz a legegyszerűbb. - Egyébként valamelyik múzeumban voltál már, vagy még csak a partot látogattad meg? - érdeklődtem ennek kapcsán. Igaz, ettől mindjárt érdekesebbnek tűnhet a város, de továbbra is csak egy turista számára. Nekem, aki naponta halad el mellettük és már gyerekkorában letudta ezeknek a látogatását nem is egyszer, már közömbössé válnak. De ha nem volt még egyikben sem az ittléte alatt, hát akkor adtam ötletet, mit csináljon legközelebb, ha a strandolást megunná és társasága sem akad.
