2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nézi a fiút. Valahol mélyen az anyai ösztönei erősen késztetik, hogy gondoskodjon róla. Úgy, ahogy az igazi anyja nem tette. Mégis emlékeztetnie kell magát, hogy ez a kölyök, nem az ő kölyke. Bár büszke lenne, ha az lenne. Hiszen számtalan nehézségen, és szörnyűségen ment már át, ami talán sok felnőttnek is túl sok volna. De talán most kicsit megkönnyebbülhet a lelke ettől a mélyre ható beszélgetéstől.
- Persze, hogy maradhat. Ki sem engedném... Fiam...– válaszolja csendesen a fiú kérdésére. Nézi, ahogy újra mély álomba zuhan. Ahogy ez megtörténik gyengéden betakargatja, és még egyszer anyaian végig simít a fiú homlokán, és arcán.
Majd egyszerűen visszaül a székébe és ismét olvasni kezd. Időnként azért felpillantva a fiúra. Végül hajnal 5 órakor megérkezik Madame Pomfrey, és leváltja, így ő is aludhat az első órája előtt még pár órát. Azért még néhány csendes tőmondatban elmondja a gyógyító kolléganőjének, hogy tartsa még itt Codyt egy-két napig, és gondoskodjon a zavartalan pihenéséről. Most jobb, ha nem enged be hozzá senkit. De ez után a mély pont után talán már lelkileg is képes lesz újra felépülni, és jobban lesz...
//Én is köszönöm a játékot, és természetesen tűkön ülve várom a folytatást //
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-07-05, 00:51
Hallgatom a tanárnőt és valami megmoccan bennem. Valami reményféle, nevezzük így. Bizakodás és miegymás. Egy félénk szívben remegő lángocska. Ami bármikor kinőheti magát. Nézek magam elé és Vivana szavai egyfajta megnyugvást hoznak. Akárcsak Nox szavai. Viszont muszáj volt valakivel olyannal is beszélnem erről az egészről, aki kívülálló. Aki nem volt ott pár szobával arrébb és nem műveltek vele semmi borzalmat... Felsóhajtok mélyen, mélységesen kimerülten és hanyatt ejtem magamat. Kegyetlen szarul festek továbbra is, és még talán holnap is nyoma lesz annak, hogy egy hisztéria-rohamom és minden egyebem volt. - Tanárnő? Itt maradhatok holnap még? - azt hiszem, egy nap pihenés és semmit tevés pont szükséges lesz. Szükséges lesz, hogy át gondoljam a dolgaimat, szelektáljak és mindent ami nem kell kidobjak a francba. Sajnos azonban alig, hogy feltettem a kérdést, már el is bóbiskoltam. Egy biztos azonban; A tanárnőt egy teára biztosan meg fogom hívni egy viszont-beszélgetéssel egybe kötve, a közel jövőben és szerzek valami kávé különlegességet, meg valami bonbont. - Remlém a cskit szereti...- motyogom még alig érthetően és már húzom is a lóbőrt. A légzésem azonnal bele csúszik abba mint mikor az ember nagyon mélyen alszik álom nélkül. Nagyjából mintha altattak volna. Lehet, hogy a szer hatása még, vagy ténylegesen ennyire ki vagyok merülve de eddig bírtam, jó hogy a nyálam nem folyik... A következő kör már jobban fog sikerülni.
//Köszönöm a játékot! Folyt köv a tancinéninél mikor felszabadul a szobája!*3*//
Türelemmel hallgatja végig az újabb szóáradatot. Ez az az alkalom, az itt és most, amikor a fiú megszabadulhat néhány súlyos tehertől, melyeket eleve nem is lett volna szabad hordoznia. A tanárnő pedig pont ezért van itt. Egy töredék másodpercre sem fordul meg a fejében, hogy esetleg valahol máshol lenne, vagy mást tenne. A diákja állapota most mindennél előrébb való.
- Maga még most is helyes kölyök. És a legkevésbé sem kell félnie attól, hogy megmutassa ki maga valójában. És a legkevésbé sem defektes. Legfeljebb más, mint az átlag. De ez nem defekt. Hangsúlyozom maga egy értékes ember, aki értékes életet él. És még rengeteg minden vár magára az életben. –azt azért nem teszi hozzá, hogy az ő szemében a "defekt" valahol ott kezdődik, ha egy anya úgy kínozza a gyermekét, ahogy ezt a szerencsétlen fiút kínozhatták. A legkevésbé sem ott, hogy valakinek milyen a nemi identitása.
-Nincs azzal semmi baj, hogy céljai vannak, és dolgozik értük. Sőt. És igen értékelendő a gesztus, amit egy jó barátnőjéért tenni szeretne. De ennek nem szabad az egészsége rovására mennie. Nem minden a pénz. Aszt még ráér gyűjteni. Segíteni pedig ott, ahol két baba van, ráadásul ikrek ott mindig, és számtalan módon lehet segíteni. Én már csak tudom. - suhan át egy enyhe mosoly az arcán, ahogy saját ikerlányaira gondol, de ez hamar el tűnik, és komolyan néz a fiúra a következő mondandójához.
- Néha a legképzettebb, és legtapasztaltabb gyógyítók sem tehetnek semmit. Ez a szakmánkkal jár. Ahogy az aurorok szakmájával együtt jár a veszély. Amikor erre a pályára lépnek elfogadják, hogy ez bármikor megtörténhet. Nekünk pedig meg kell tanulni elfogadni, hogy olykor tehetetlenek vagyunk. Tudom, jól tudom, hogy ez szar érzés. És évek, évtizedek múlva is az lesz, ha nem tud megmenteni valakit. De idővel megtanul elvonatkoztatni. Megtanulja, hogyan tegye le, és eressze el a dolgot. Persze ettől nem lesz kevésbé rossz. Ami a Millenniumon történt sajnálatos. De [NEM a maga hibája. Nem tehetett volna semmit másképp.- ki ne tudná nála jobban milyen egy aurorral egy fedél alatt élni, és elveszíteni végül. És kudarcból is volt elég. Volt, hogy nem volt szerencsés, és a betege a karjai közt halt meg. Szörnyen szar érzés. De el kell engedni, vagy beleőrül az ember. A paralízis említésére felszalad a szemöldöke, és egyetlen pillanatra szigorúbb tekintet vet a srácra, mint eddig. De úgy dönt végül, hogy nem most fogja letolni azért, mert nem szólt korábban. De el nem felejti!
- A paralízis leküzdésének egyik legjobb módja, ha nyugodt, állandó életkörülményeket teremt magának. Beleértve a pihentető alvást is. A rendszeresség, és a megfelelő egyensúly megtalálása sokat segít tapasztalataim alapján. Ha sikerül megnyugodnia, és nem stresszelni olyan dolgokon, amikről nem tehet, és megtalálja a lelki egyensúlyát a patrónusa is visszatér. - azt persze nem köti a fiú orrára, hogy a tapasztalatai gyógyítói jellegűek, vagy saját maga is küzdött hasonlókkal, élete egy szakaszában. - Nézze. Maga fiatal felnőtt ember. Nekem nincs jogom bármit is megtiltani magának. De nyomatékosan kérem, hagyjon fel azokkal a tevékenységekkel amik nem viszik előrébb, vagy még a saját szavaival élve értéktelenek. Keressen helyettük értelmes, és értékes időtöltést. Például az éjjeli kimaradások helyett bevezethetné a rendszeres pihentető alvást. A kérdését már saját maga megválaszolta. Amit saját maga szemében értéktelennek talál, annak sosem lesz valódi mélysége, és valódi íze. Azt csak a fontos, és értékes dolgoktól várhatja. - nem fog pálcát törni a fiú feje felett. Nehéz időkön megy át, és hibázhat. És a tanárnőnek emlékeztetnie kell magát, hogy nem a fiú anyja. Nincs joga beleszólni az életébe. Ugyanakkor reméli, hogy a helyes irányba terelheti...
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-06-23, 02:34
A mozdulat meglep, de vagyok annyira tompa és totál kész állapotban, hogy csak erőtlenül hagyjam, talán még egy kicsit bele is bólintok Viviana kezébe. Mint mikor valakit mágnesként vonzanak az őszinte megnyilvánulások. Meglepne, talán még össze is rezzennék egy józan pillanatomban, de jelenleg az egész olyan borzalmas eufóriát hozott magával, mint mikor részegen bőgi rongyosra magát az ember és eltompulnak az érzékei is. Így inkább csak kókadtan hagyom az egészet. Mert bár szót nem ejtek róla, panasz nem hagyja el a számat ezzel kapcsolatban, legalábbis igen ritkán, éhezem a törődés és a kedvesség minden formáját. Az egyetlen módja annak, hogy márpedig ne fájjon, hogy a vágy erre az egészre ne tépjen szét, az egyszerűen a tagadás. És persze a félelem ezer válfaja. Nem kerülik el a figyelmemet a részletek, azonban önző módon még bőven van minek kijönnie, és vesztére mindez a tanárnőt érte utol. Utána azonban bármit meghallgatok én is. Mert az érdeklődésemet nem hagyta hidegen. Halkan kezdek bele az újabb körbe hát némi torokköszörülés után. - Kerülhettem volna nevelőszülőkhöz. Nyaranta sok lehetőségem volt rá. Alapvetően helyes kölyök voltam, barátságos, érdeklődő. Mégsem mertem megmutatni aki valójában voltam. Mugli árvaház, a legkevésbé kerestek varázsló kölyköt.- aztán hozzá bököm megadóan... már minden mindegy - Vagy olyat aki defektes...- és most nem arra gondolok, hogy a muglik szemében a mágikus dolgok defektesek... Nem most egy másik defektemre gondolok. Ami nem rajtam múlott, nem a családomon múlott, ami egyszerűen csak velem jött. Aztán Rennes-re nézek miután végig hallgattam. - Épp ez az, hogy igyekszem olyan életet élni, ami hírbe nem hozható semmiféle névvel. Egy életet ami én vagyok. És ez legyek mások számára is. - hallgatok és sípolva lélegzem, bedugult az orrom, de már nem attól mert bármi lenne benne és emellé rekedt is vagyok. Csodás párosítás. Megcsóválom a fejemet. És bármit is éreztem Október és december között... bármennyire is rádöbbentett mennyire magányos vagyok... Arról semmiképp nem beszélhetek Vivianának. Nyelek egyet. - Tudja... múltévben, munkát vállaltam egy jól menő éjszakai szórakozó helyen mint pultos. - igen erős szépítés... - Tavaly február óta lényegében. Nincs ezzel baj. Annyit fizet, hogy mindent tudok belőle finanszírozni, amit szeretnék, tudok félre tenni belőle, hogy mire kikerülök az egyetemről, lehessen saját lakásom, talán még előbb is... - újra nyálat gyűjtök a beszédhez. - És Jadenek is nemsokára itt vannak a babák, őket is szeretném támogatni. - az erőtlenebbnél is erőtlenebb szeretettel telt kifejezés fogan meg az arcomon. Mintha valóban közöm lenne hozzájuk... Azonban határozottan csapongok a témákban. - A millenium után.. mikor szembesültem vele, hogy Ariadne-ért semmit sem lehet tenni, az szar érzés volt. Már bocsánat.. - csóválom meg a fejemet, már tényleg kissé minden mindegy. - Télen kezdtem érezni hogy egyre durvábbak a rohamaim is a viharok alatt, holott a nyáron már javult, sőt hetedik év vége körül el is múlt.. - itt viszont elharapom a dolgot mert eszembe jut hogy Megant nem akarom bele keverni. Meg leesik az is, hogy kinyögtem, hogy rohamaim vannak.. Rennes tanárnőre nézek, mint aki szégyelli magát és tudja, hogy ezzel kapcsolatban hamarabb kellett volna segítséget kérnie. - A millenium előttig csak egyre erősödő pánik rohamaim voltak, de az átok... és a lövés után.. - igyekszek össze foglalni - Teljes paralíziseim vannak... ezek gyakran jelentkeznek alvásnál is... - lemondóan megzuhannak a vállaimat. - De arra legalább jó volt, hogy felfedezzem, elvesztettem a patrónusomat. - Hogy ezt mind hogyan tudtam mindeddig titkolni, az is igen beszédes. - A Millenium után minden mintha ostrom alá vett volna. És most.. - olyan mozdulatot teszek mintha átszakadna valami gát. - Bele keveredtem dolgokba munka után.. az utóbbi másfél hónapban különösen aktívan... Éjszakai kimaradások, semmi... illegális.- szögezem le mielőtt túlgondolnánk. Bár a gesztusaimból süt, hogy azért ezek sem erkölcsi partik. - Ez... okozhatja hogy minden ízetlenné válik? Vagy csupán az értéktelenségük és mélységük hiánya ami ízetlenné tesz mindent..? - Igen nagyon virágnyelven fogalmaztam de talán mégsem vágom a tanárnő elé, hogy hajnal hármas végzések után még orgiapartikra jártam, vagy csak simán össze szedtem akit értem...
Több mint 20 év. Ez hosszú idő. Sok minden történik ennyi idő alatt egy emberrel. Kitanulta a szakmája minden csínját-bínját, férjhez ment, gyereket szült, és nevelt... és özveggyé lett. Voltak jó idők, és kevésbé jó idők. Mint minden ember életében. Ahogy a fiú a kezébe adja a medált, elveszi, és eltöprengve nézegeti néhány másodpercig. Egyben rájön, hogy a fiú bizonnyal súlyos titkokat, és terheket cipelhet magában. Hiszen egyértelmű kinek a neve áll a medálon. Inkább egy fajta komor érdeklődéssel néz a fiúra, semmint ítélkezéssel a családja miatt. Csendben, türelemmel hallgatja végig minden mondatát. Arcán, ha belül ki is alakul egy fajta véleménye, kívülről nem tükröződik semmiféle érzelem. Végül, ahogy a fiú befejezi a történetét a tanárnő egy percig töprengve hallgat. Közben talán némileg megenyhült arckifejezéssel, gyengéd már-már anyai gondoskodással törli le a vért a fiú szájáról, aki talán észre sem vette, hogy kiharapta az ajkait. A mozdulatban van valami sokat gyakorolt finom, és törődő gesztus. Olyasmi, amit minden bizonnyal nem nagyon érezhetett még ez a kölyök a saját szüleitől. Ez a gondolat pedig mélyen megmozgat valamit a nőben. A saját féltő és védelmező anyai ösztönei hangosan sikítanak fel a lelkében ez ellen az egész szörnyűség ellen, amit végig kellett hallgatnia. Kell néhány perc, mire lehiggad a lelke annyira, hogy a tőle megszokott nyugodt tárgyilagossággal szólaljon meg. Miközben visszacsúsztatja a tanítványa kezébe a medált.
- Bárcsak lennének hasznos életbölcsességeim, amikkel könnyebbé tehetném mindezt. De az igazság, hogy nincsenek. Elképzelni sem tudom miként élhette meg mindazt, amit elmesélt. És azt, amit nem. A bennem élő édesanya, hevesen tiltakozik az ellen, hogy egyetlen gyermeknek is így kelljen felnőni. – vesz egy mély levegőt, mielőtt folytatná. Ugyanakkor, ha Cody figyelt, a szóhasználatból rájöhet, hogy a tanárnőnek is vannak gyermekei. Sőt, ha a tanárnő kezére téved a tekintete észreveheti, hogy a gyűrűsujján, mint mindig most is ott egy arany karikagyűrű, félre érthetetlen jelentéssel.
- A név, az csak egy név. Kevesebbet határoz meg belőlünk, mint hinné. Én szólíthatom akárhogyan, akármilyen néven, ahogyan szeretné. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy találja meg a módját, annak hogy normális életet éljen, tanuljon, dolgozzon, és a világ máris egy sokkal jobb hely attól, hogy maga benne él. Én pedig máris elképesztően büszke vagyok rá, hogy egy olyan rendkívüli tanítványom van, mint maga. - a tanárnő hangjából a teljes őszinteség, és ugyanaz a féltő gondoskodás érződik ki, mintha csak a saját lányaival beszélgetne. - Nem fogok hazudni. Sosem tűnnek el az életünkből a rossz tapasztalatok, és fájdalmas emlékek. De ha szembe néz velük, és rájön, hogy nem kell a szülei bűneit magán cipelnie, nem felelős értük, és nem kell bűntudatot éreznie semmi miatt, akkor ezek az emlékek hatalmukat vesztik. Legfeljebb arra lesznek jók, hogy emlékezzen, mi az, amit maga sosem követne el. -a tanárnő önkéntelenül is ahogyan beszélt a gyűrűjéhez nyúlt, és kissé megforgatta az ujján. Bizony őt sem kerülték el a személyes tragédiák. Egyetlen igazi szerencséje, hogy ezek felnőttként érték, és nem gyermekként, mint ezt a szerencsétlen gyereket. A tanárnő Cody és a viharok viszonyáról mindeddig pusztán annyi megfigyelést tett, hogy ilyen időjárásban szinte lehetetlen megtalálni a fiút. Amit elég különösnek gondolt, de nem gyanakodott igazán semmire. Most viszont határozottan kezd feléledni benne egy gondolat ennek okait illetőleg. Egy elég szörnyű gondolat. Számára felfoghatatlan, hogy egy anya, hogyan is lehet képes ilyesmit tenni a saját fiával. Maga részéről talán a legszigorúbb anyai döntése az volt, amikor a lányai kaptak az apjuktól egy-egy puffskein-t, amik sajnálatos módon hirtelen szaporodásnak indultak, és rövid idő alatt árasztották el a házat. Így lényegében parancsba adta, hogy a szaporulatnak új gazdikat kell találni, de gyorsan! Bár a lányok eleinte haragudtak ezért, azért valahogy mégiscsak megbékéltek. Na de, hogy valaki megölje, és elásassa szakadó viharban a gyerekével a kedvenc háziállatát... Erre nem tud megfelelő kifejezést. És ez meglehetősen ritkán esik meg vele. A tanárnő tekintete a fehér hegekre téved. Mély levegőt vesz, mielőtt folytatná. De hangja továbbra is nyugodt, sőt a lehető legmegnyugtatóbb, és a tőle telhető legkedvesebb hangszínt igyekszik megütni.
- Maga sosem lesz otthontalan senki. Ami fontos, hogy szedje össze magát, és éljen olyan életet, amit saját maga számára is elfogadhatónak, és jónak tart. Koncentráljon a tanulásra, a jövőre. Néha a múltunk igyekszik visszahúzni, de ennek nem szabad engedni. Én mindig itt leszek. Hozzám bármikor fordulhat bármilyen problémával, gonddal, segíteni fogok mindenben, amiben tudok. Rendben? - valami komoly, mégis gondoskodó arckifejezés ül ki az arcára. Egy bátorító mosollyal kísérve simít végig a fiú arcán, gyengéden, és anyaian. - Idővel könnyebb lesz. És maga is rendben lesz.
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-06-08, 03:30
- Húsz év..- visszhangzom halkan, aztán biccentek, hogy tudomásul vettem, azt is hogy Rennes tanárnő nem amerikai, akármennyire is azt hittem valamiért és azt is, hogy húsz éve én még csak gondolat voltam. Ezt követően a nadrágom zsebébe nyúlok, és egy láncot húzok elő belőle. A lánc végén egy ovális zárhatónak tűnő fehér fémből készült medál van, átlósan pedig írás van rágravírozva. A tanárnőnek nyújtom és a kezébe is adom, minden különösebb nélkül. Ha kézbe veszi és elolvassa egy név áll rajta: Liberyus Martimor Hagyok egy másodpercnyi időt, aztán hozzá teszem, magam elé révedek és a hangom is kissé halott, bár a mondat végén Rennes-re nézek. - Ezt.. a születésemkor kaptam. - Nem lehet nehéz kikövetkeztetni, hogy eszerint a medálon az én nevem van. Az eredeti. Egy pillanatnál tovább azonban nem tudok a tanárnőre nézni, sem állni az esetleges tekintetét. Leginkább úgy sütöm le a szememet, mint aki maga is bűnös lenne. - Azt hittem, ha elhagyom a nevemet, normális életet élek, tanulok és dolgozok és arra törekszem, hogy a világ egy jobb hely legyen, még ha csak apránként is... akkor eltűnik az a kilenc-tíz év árnyék és bizonytalanság.. - hallgatok egy jókorát és innentől nem kerülöm a szemkontaktust, cserébe annál elgondolkozóbb a tekintetem. - A birtokon lakni... Egy külön életforma volt. - megcsóválom a fejemet leheletfinoman. - Több kísértettel találkoztam otthon, mint itt a Roxfortban... bosszúálló néhai cseléden át, Lilitha.. - sóhajtok egyet mint akinek nehéz kimondania a következő szót - az anyám által kivégzett foximon keresztül a féltestvéremig... Túl sok.. életet tettek tönkre a felmenőim. - most van bennem némi harag, de inkább félelem, tehetetlenség és rám zuhant szomorúság. - És folyamatos árnyék volt Voldemort is... - újabb gondolatok rohannak meg. - Szerettem volna szeretni őket... - tényleg igyekeztem így tenni. - Az elején.. kerestem volna a kapcsolatot velük. De..- megcsóválom a fejemet. Elakadok és úgy érzem nem tudok ennél mélyebbre menni. Élénken él bennem minden. Belemenni, és beszélni róla, nem csak úgy felületesen elhinteni ezt azt... teljesen más. Mégis érzem, hogy nem szabad tovább hallgatnom. Nem szabad tovább a jég felett maradni. Hiszen pont ez a baj.. Rennes tanárnő pedig... elég dolgot megélt és merem feltételezni, hogy "nem hal meg a betegével együtt". Akárhogy is, most sem megy, hogy bele helyezkedjek. Most is úgy kezdek el beszélni az egészről mint egy kívülálló. - Képzeljen el, egy.. évszázadok óta fennálló családot, akik valamiért mindig is közel álltak a sötétséghez. Fényűzés és rettegés kísérte őket mindenhová. - tartok egy rövid szünetet és bele gondolok miféle monumentális családfa áll mögöttem és ez ki is ül az arcomra. És nem tudom csak szinte suttogva folytatni. - A család azonban a belső viszályok miatt az utolsó évszázadban mérhetetlenül hanyatlott. - képtelen vagyok úgy beszélni róluk, hogy a családom. - Voldemortban emberükre leltek és mérhetetlen fanatizmussal kezdték követni őt, mint felvirágzásuk reménysugarát. Sötét virágok voltak ezek... Sötétben tenyészett borzalmak, ragadozó bestiák.. - a beszédem továbbra is halk, de mind e-mellé még bele is csúszik egy jól felismerhető nemesi angol is és a légzésem is felszínessé szaporává kezd válni. - Lilitha-nak... négy nővére volt... De - megcsóválom a fejemet. Noxot nem merem bele vonni így az anyjáról említést sem teszek. Hatan voltak a Martimor nővérek, de Angharad-ról szeretnek megfelejtkezni... - A birtokon ténykedő kísértetek miatt, mind az.. öt nővér borzasztó terméketlen volt, de elhagyni nem merték az ősi kúriát... - jó messziről fogtam bele de van ez így. - Lilitha hatszor vetélt el mielőtt én túlléptem a gondolat szakadékán és testet öltöttem. - Rennes-re nézek és voltaképp együttérzés van bennem némi keserű tehetetlen indulattal, de még mindig lefojtott hangerővel. - Ez iszonyatos megterhelés egy nőnek.. - beharapom a számat észre sem veszem, hogy véresre haraptam és a körmöm épp annyira a tenyerembe váj, hogy nyoma maradjon átmenetileg. Néma düh... Mélyebb és rothasztóbb mintha kiabálnék és hisztériázva csapkodva kiengedném az egészet. - Bele is roppant... megkockáztatom, hogy sosem volt ép. És a drágalátos férje, ahelyett, hogy mellette állt volna, vagy legalább megpróbálta volna, inkább egyik nőtől a másikig rohant, aki egy kicsit is emlékeztette néhai istennőjére akibe valaha bele szeretett... - voltaképp ha normális emberekről lenne szó, nem egy ön és közveszélyes pszichopata párosról... sóhajtok.. tulajdonképpen mindenhogyan tragikus: Szerelem első látásra; hatszor vetél el a nő, közben megőrül a férfi pedig vele együtt őrül meg és nem tudja elfogadni, hogy a nőnek azt az állapotát akibe bele szeretett elvesztette és sosem kaphatja már vissza.... Komolyan drámát kéne írnom az egészből. Lehet rongyosra keresném magamat... KHM.. Némiképp felengedek. És máshonnan folytatom. Remegve sóhajtok fel és veszem a levegőt. - Gargoth... az apám - teszem hozzá kelletlenül - egy időben, gyakran bejárt hozzám a szobámba. - kezdek bele egy újabb gondolatmenetbe. - Mindig... Leült az ágyam szélére… Pont olyan arccal, mint aki azon tűnődik, engem öljön meg előbb, vagy magát, vagy egyszerűen csak anyámat… Arról beszélt ezeken a meghitt estéken, hogy mennyire szeret minket. Szereti anyámat, szereti azt aki volt, szeretné visszakapni, ha pedig azt már lekéste, szeretné elfogadni. És szeret engemet is. De nem tudja mit tegyen... - megremeg az állam. - Voltaképp apám velem/előttem beszélte meg, hogy az elhatalmasodott félelemből fakadóan, miféle sorsokat latolgat nekünk. Amit egy olyan hit, egy olyan vezér és egy olyan élet tolt rá, amit valószínűleg a kezdetekkor semmiképpen nem így képzelt el. - csodálatos idilli családi kép. Szebb már nem is lehetne. Fogalmam sincs hogyan lettem olyan amilyen, hogyan lehettem az aki lettem. Gyakran gondolok rá, hogy én csak tévedésből születtem hozzájuk, vagy valami irdatlan mocskot követhettem el előző életemben és ezt most mind valami ilyesmi miatt kapom... És azt kell mondjam, ezt a gondolatot ezerszer könnyebb elfogadnom, mint azt, hogy "mert csak". Nem én sem úsztam meg ép bőrrel, sem elmével. - Öt éves lehettem.. és Lilitha-ból elő törtek az anyai ösztönök. Egy rövid, megtévesztő pillanatra. - megnyalom a számat, és újabb cafatot rágok le, lassan az államon fog folyni a vérem, de mit számít... Sosem mentem ilyen mélységekig abban, hogy bárkinek is beszéljek erről az egészről. Csak örültem hogy mögöttem van... - Iszonyatos vihar volt. - mindig minden a kibaszott viharokkal indul. - Kimentem a szobámból a foxterrieremmel, és a hallban... megláttam a kandalló melletti szófán anyámat. Odamentem hozzá - a hangomban van némi meghittség valami elfúló vágy után, amit odahaza sosem kaptam meg én mégis mindig is éreztem... Érthetetlen. - Csurom víz volt, a cipője saras, az arcába ázott göndör haja. Aludt. Betakartam és mellé bújtam. Sosem csináltam még ilyet! - teszem hozzá gyorsan mintha valami illetlenségről lenne szó. Pedig csak egy gyermek, aki az anyjához bújt némi szeretet reszketeg reményében. - Féltem is, biztos voltam benne, hogy összeszid majd. De nem. Felébredt a mocorgásomra és drága kisfiam megszólítással a karjaiba ölelt. Dúdolni kezdett nekem, aztán mesét mondott. - itt elcsuklik a hangom és a szemeimet meg az arcomat is kénytelen vagyok megdörgölni. Mivel jószerivel nincs már mára mit kisírnom, és a fejem is borzasztóan fájni kezd.. csak szeretném az arcizmaimat ellazítani. Aztán rekedten köhögök egy sort végül halkan szerteszakadtan folytatom. Tudom azt, hogy mindezt, soha többé nem akarom még egyszer végig mondani. Elég volt... - Zord mesét mondott. Bele vont engemet is, apát is, magát is, meg a kutyámat is. A mese végét azzal zárta hogy “..Visszatért. Érzem…” - Voldemortra gondolt, mondanom sem kell... itt ismét kell tartanom egy jó hosszú szünetet. Ma este minden bizonnyal megsemmisülök. Egy megsemmisülés, cserébe hogy újjá szülessek! - Serafra tartotta a pálcáját és kimondta a halálos átkot... Aztán, csak mosolyogva közel hajolt hozzám.. emlékszem, hogy eső, föld és cseresznye illata volt... - állati groteszk és hátborzongató, az egész közepén ez a bensőséges apró közbeszúrás ami képtelen bárkivel is elfeledtetni a tényt, hogy anyámról van szó, nem egy idegenről. - A kezembe adta a halott kutyámat és azt mondta “A gyengék a múltba vesznek. Válj erőssé, hogy majd te is szolgálhasd!”. Ezek után karon fogott és kivitt a viharba és elásatta velem a kutyámat a kúria mögötti szobor-kertben. - fogalmam sincs hogy Rennes tanárnő tud-e arról, hogy hogyan viszonyulok a viharokhoz, de most megkaphatja a válasz egy nyomatékos felét, hogy mi is lehetett a generátora a dolognak. És hogy mi az ami igazán nyomatékosította, az csak ezután jön! - Az ember... egy idő után képes hozzá szokni ahhoz, ha valami, vagy valaki nincs többé. - össze harapom az állkapcsomat, olyan erővel, hogy még a halántékomon is kirajzolódik egy ér, nem csak a rágóizmom ölt leterhelt alakot. - Seraf.. attól a naptól kezdve soha többet nem láttam, de... minden reggel az ágyamnál várt a kedvenc labdája és.. valahányszor megkértem.. mert tudtam hogy ott ragadt ő is... hogy menjen ki a szobámból mert most nem akarok vele játszani... Mindig hallottam ahogy kaparja az ajtót és nyüszít... - újra rám tör egy keserves köhögőgörcs. Varázsvilágban élünk, a békésebb kísértetek el vannak magukban, az emberiek legalábbis. De egy állat nem fogja sem tudomásul venni, sem felfogni hogy halott és te miért nem kívánod a társaságát már. Miért kívánod neki, hogy végre szabad lehessen és elmehessen. Hosszan hallgatok ismét ezek után, a köhögésem is kitart egy darabig. - Egyetlen élő Martimor gyermekként, ráadásul fiúként az egész család fennmaradását és egyben a család hírnevének fennmaradását is rám akarták ruházni... - hátra vetem a fejemet a párnákra és egy már már eszelősen ironikus, rekedt kacagás tör ki belőlem. Igen borzasztó nevetségesnek találom ha bele gondolok hol tartok most és minek szántak akkoriban. Hátra ejtve hagyom a fejemet, de a tanárnőre nézek miután elhallgattam. - Fogalmam sincs mi lett volna velem, ha Voldemort nem bukik el.. és a birtok nem omlik össze. Valószínűleg egyedüli örökös ide vagy oda... azúttal nem úsztam volna meg, csak emlékeztetőkkel az engedetlenségeimért... - a karomon kezdek el piszkálni egy heget, és ha Rennes tanárnő végig néz rajtam, a trikó miatt, most bőséges belátás nyílik arra, hogy tele vagyok kisebb nagyobb fehér nyomokkal. A lőtt oldalammal szemközti vállam ízületi táján egy különösen csúnya forradás van. - Hála annak a nőnek, akit akkoriban a birtokon kínozgattak, egy otthontalan senkivé váltam és... és életemben nem voltam olyan boldog mint akkor és azóta. Tönkre tett mindent és voltaképp engem leszámítva tényleg sikerült kiirtania a családfát bosszúból... Mégis.. - a tanárnőre nézek - Valami elcseszett módon hálás vagyok neki..
Együtt érző, érdeklődéssel hallgatja a fiút. A Martimor névre mélyen eltöpreng néhány percre, de különösebb érzelem nem tükröződik az arcán. Csendes higgadt hangszínnel szólal meg.
- Amennyire én tudom aranyvérű család. Már gyerekkoromban, amikor én jártam a Roxfortba keringtek róluk, mondjuk úgy negatív, sötét pletykák. És később is, időről-időre. De sosem tudtam meg, hogy mi igaz, és mi nem ezekből. Egyrészt sosem érdekelt, másrészt nem adok kósza pletykákra, amiknek vagy van, vagy nincs igazságtartalmuk. Többnyire nincs. Tudós vagyok, a vizsgálatokban, eredményekben, és tényekben hiszek. – most kifejezetten fürkészően néz Codyra, de különösebb érzelem nem tükröződik rajta. Inkább csak afféle érdeklődés. Vajon mi köze lehet ennek a fiúnak, egy olyan a pletykák szerint sötét mágiát űző családhoz, mint a Mortimerek? Talán a fiú magától megválaszolja majd a kérdést. Végül még egy enyhe mosollyal fűz hozzá egy személyesebb gondolatot. - Nem mindig Amerikában éltem. Pusztán az egyetem miatt költöztem oda, és hát több mint 20 évre ott ragadtam. De ez nem jelenti, hogy a családom, és a hazámban történt fontos események ne érdekeltek volna. - nincs különösebb szemrehányás a hangjában, a megjegyzés miatt, hogy csak nem rég jött Angliába. Ha úgy vesszük tényleg. Több mint 20 év kimaradt számára a közvetlen hazai életből. Ráadásul Cody nem is tudhat róla, hogy azért nem mindig élt a nagy Amerikában. Legalábbis eddig, mert épp most árulta el neki. Nem mintha a származásából különösebb titkot csinált volna valaha is. Egyszerűen nem érezte szükségét, hogy a diáksággal beszélgessen erről. A tanárok pedig úgyis tudják. Hiszen egy részük őt magát is tanította, mint a vén McGalagony, vagy nagyjából egy időben jártak iskolába, mint Perselus-szal is. Aztán a röpke mosoly el is tűnik az arcáról, és komoly érdeklődéssel várja a folytatást a fiútól. Mert egész biztos van tovább.
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-05-30, 01:06
A másod véleményre pislogok egy sort kissé fáradtan. Aztán nyelek egyet és egy erőtlen röpke mosolyféle rándulása tódul a szám szélére és egyben tíz év kimondatlan szennye.. és az azt követő lassan kilenc éves hallgatás az egészről. - Csak... egy szófordulat volt..- motyogom szelíd erőtlenséggel és a fejemet is megcsóválom. Tény, de attól még pillanatra valós volt az érzés. Azt is el kell fogadnom, hogy bizonyos szempontból nem úsztam meg ép elmével a gyerek korom következményeit. Bár az én esetemben ezt talán pozitív elmebajnak titulálnák. Noha az inkább Jadenek van. Bár imádom, szeretem, mégis durva, hogy mennyire nem léteznek számára a negatívumok. Olyan szintű az ignorálása ezekre, mintha nem is ezen a bolygón lenne... De dolgos és szeretetre méltó, és annyi energia szorult belé, hogy egy űrhajót ki lehetne vele lőni egy másik naprendszerbe! Igazán nem lehet elítélni, vagy orvosi számításba venni a rózsaszín kis burka miatt. A fátyol lassan felenged a tekintetemről és fókuszba veszem Rennes professzorasszony arcát. - Mivel a tanárnő nem olyan régen érkezett Angliába, ezért nem biztos, hogy ismeri, vagy hallott a Martimorokról. Legfeljebb ha kollégák említették, vagy Dumbledore professzor említett róluk bármit is... - egyenlőre nem folytatom. Illetve, majd az alapján teszem, hogy mit felel. Fogalmam sincs önszorgalomból minek néz vagy jár utána...
Nem mondhatni, hogy könnyen nézi végig a fiú szenvedését. Noha nem először találkozik ilyesmivel a pályafutása alatt. Egyrészt, mert mindennél jobban kívánja, hogy ez a szerencsétlen kölyök megtalálja magában az elvesztett lelki békéjét, másrészt mert a vergődése a saját fájdalmaira emlékezteti. Mégis csendes, kedves anyai törődéssel viszonyul a fiú felé. Ez a támogató magatartás még csak egy kósza pillanatra sem szűnik meg a nőtől. Jelenleg valami megmagyarázhatatlan okból úgy érzi neki kell gondoskodnia Codyról. Ahogy sikerül egy kicsit csillapodnia, a nő ismét zsebkendőt ad a tanítványának, hogy kifújhassa az orrát.
- Nincs miért bocsánatot kérnie. Maga is csak ember. Ez pedig minden emberrel megesik olykor-olykor. – mondja a maga halk, de határozott stílusában. Mégis abban, ahogy azt mondja ez mindenkivel megesik, abban van valami különös, ami arra enged következtetni, hogy bizony maga a professzor asszony is volt már ilyen állapotban. Neki is meg kellett birkóznia már a maga démonjaival. Na persze kinek nem? - Ez esetben a diagnózist inkább hagyja rám. Maga még túl fiatal, hogy csak úgy megőrüljön. - mondja határozott hangon, mégis valami különösen biztató kedves hangszínnel. Az öndiagnózis veszélyes lehet, ezt az első órákon tanítják az egyetemen, és nem óhajtja végig nézni, ahogy a fiú tényleg megőrül a saját téves elképzeléseibe... Türelemmel hallgatja végig, amit mond. - Kezdje a legelején. Vagy bárhol, bármivel, ami úgy érzi bántja, vagy visszarántja oda, ahova nem kéne. A lényeg, hogy kimondja, és szembe nézzen vele. Akkor fel tudja majd dolgozni, és a múltnak nem lesz többé hatása az életére. Nem fogja elfelejteni, de nem gátolja többé. - a hangjában van valami mély, és megnyugtató tónus. Csendesen, de határozottan beszél. Ugyanakkor érződik rajta az őszinte törődés a fiú iránt.
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-05-20, 20:43
Nos ez a gondoskodó hozzá állás azt eredményezi, hogy egy bő másfél- két órát, vagy még többet, csak zokogok olyannyira, hogy abba a rekeszizmom is belefárad és minduntalan csuklani kezdek, rendszertelenül kapkodom a levegőt és a némaságból apránként felszakad egy egy nyöszörgés, a közepe táján, szaggatottan rekedtre üvöltöm magamat, bőségesen beszédülök, zsibbad az arcom, a tagjaim, egy kicsit még szó szerint is fetrengek, a végére csak hanyatt ejtve a fejemet a párnán, a mennyezetet nézem és totálisan kimerülve, fáradtan szipogok. Az arcom a könnyektől kiázott, az erőlködéstől vörös és nyúzott, a szemeim pedig mintha bevertek volna. De végre lenyugszom... Ez egy kivételesen nagyon nagyon hosszú este. A tanárnőnek sem lehet kellemes mindezt látnia. Végül miután lehiggadtam többnyire, a rekeszizmom önkényes tónusváltása miatt szaggatottan, rekedten, sípolva csak annyit mondok - .... Most... jobb. - a fejemet is felemelem és Vivianára nézek. Mivel a tekintetem jelenleg képtelen egyértelmű dolgot tükrözni, csak bólintok párat megerősítésképp. Majd... öt perc csönd után... önkénytelenül elég vérszegényen, de valami elmondhatatlanul megkönnyebbülten nevetem el magamat, aztán megcsóválom a fejemet. - Sajnálom tanárnő, bocsásson meg, hogy ezt látnia kellett... Én... Azt hiszem megőrültem.... - nyögöm ki aztán újra "felnevetek". Kész ez már a vég... Tuti idegszanatóriumba kerülök. Veszek egy hatalmas levegőt és lassan kiengedem. Végül halkan, de megtalálom a hangomat. - Én... fogalmam sincs... hol kezdhetném vagy mit mondhatnék... - dünnyögöm esetlenül. - Eddig olyan egyszerű volt minden.. Nem volt szükségem rá, hogy vissza nézzek. Nem rágódtam rajta sosem. Hiszen az ilyen öntépések nélkül is láttam, hogy van életem és jövőm... Most... viszont csak azt érzem hogy helyben járok... És magába ránt egy olyan élet, ami már rég nem kellene, hogy hatással legyen rám! - már az is kérdéses eddig hogy nem volt rám olyan hatással, hogy benne ragadjak. Lehet tényleg megőrültem.
A tanárnő csendes figyelő szemeit a fiún tartja, amíg kiissza a vizet, majd aggódó érdeklődéssel figyeli, ahogy megrázkódnak a tanítványa vállai, a nemleges választ, az előtörő könnyeit. A professzor asszonynak akkor is nyilvánvaló lett volna, hogy valami nagy és mély baj van, ha a fiú nem mondja ki, hogy nincs jól. Ez nyilvánvaló. Azóta nyilvánvaló, amióta visszajött a kórházból. Ennek a beszélgetésnek már hamarabb meg kellett volna történnie. Ugyanakkor ahogy Cody itt ül előtte összetört, megsebzett lélekkel kellemetlen emlékek őt magát is utol érik. Jól emlékszik, ahogy férje halála után a lányai ültek ugyanígy vele, és nem tudták hogy lesz ez után? Hogyan folytathatnák az életüket az apjuk nélkül. Ő maga pedig nem tudta, hogyan folytassa a férje nélkül. De végül a lányai, és ő maga is megtalálta az utat, amin járhat. Sajnos túl messze egymástól egy anyai szívnek. A lányai lassan önálló felnőtt életet alakítanak ki maguknak, neki pedig nem kell többé a gondjukat viselni. Ez jól van így. De tanárnő bensőjében megmozdul valami a fiú iránt. Sajnálat? Vagy egy sajátos anyai ösztön? Talán mindkettő.
- Ne tartsa vissza. Ne fojtsa el. Jobb ha kiereszti, mintha belülről emésztené el. – mondja csendesen. Igen, éppen eleget látott már ahhoz, hogy tudja Cody még így is a legjavát magába fojtva tartja annak, ami valójában bántja, és ami igazán megsebezte a lelkét. - Itt vagyok. - érezhetően arra vonatkozott az utolsó mondata, hogy most a fiúval van, csak rá figyel. Most kész meghallgatni, bármi is nyomja Cody lelkét, most mindent rázúdíthat a nőre. Ezért van itt. Hogy utána ismét visszakaphassa azt a vidám és szorgalmas tanítványát, akit megismert az első órán szeptemberben. Átül a fiú ágyára szembe vele, és valami kedves anyai gondoskodással törli le Cody könnyeit egy zsebkendővel. - Akármi is sebezte meg a lelkét, minden rendbe jön. Bízzon bennem. - ereszt meg egy enyhe biztató anyai mosolyt. Ritka kivételes alkalom ezt. Talán Cody vissza sem tud emlékezni rá, hogy látta-e egyáltalán látta-e mosolyogni a tanárnőt. Nem úgy, mint amikor órán a maga sajátságos módján ironizál, hanem így közvetlenül. Érezhetően közelebb engedte ma éjjel magához a fiút, mint bárkit eddig a tanítványai közül. A kérdés csak, hogy miért? Mi oka lehet rá? Talán még saját maga sem tudja. Egyszerűen talán csak érzi, hogy a fiúnak most szüksége van valakire, ami bántja azzal nem tud egyedül megbirkózni...
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-05-20, 00:18
Hamar ülő helyzetbe tornászom magamat. Csak a tüdőm ég, apró levegőket vettem, felületesen lélegeztem csak, olyan mélyen aludtam és most minden nagyobb lélegzetvétel olyan, mintha az első lenne. Plusz még ki is száradtam, így karcol minden. Mikor a tanárnő a poharat nyújtja átveszem és apró kortyokban nyelem a vizet míg ki nem ürül a pohár. Mielőtt megkérdezhetném mennyi az idő, már választ is kapok. Biccentek egy aprót. Megdörgölöm az arcomat. Mivel a nevelőkön kívül nem volt aki aggódott volna érte valaha, így tulajdonképpen újszerű az érzés de értékeli egy erőtlen pillanatra felvillant mosollyal. - Nem... - aztán bele gondol, látszik rajta, hogy átgondolja, analizálja változott-e valami és ha igen mi? Végül csak lemondóan megcsóválja a fejét. - Nem sokkal. De azért köszönöm. - a köszönetem őszinte. Valamiért olyan dolgok is felszínre kívánkoznak jönni most, amiről voltaképp nem vettem tudomást hosszú hosszú éve. És közvetlenül utána sem beszéltem róla egyszer sem. Nem vettem nem megtörténtnek, nem írta át az agyam az emlékeimet, csak egyszerűen a jelenben igyekeztem élni, és a jövőbe tekinteni. Most meg voltaképp úgy bugyog fel bennem minden árnya a múltnak, mint egy fortyogó sok éven át váratott gejzír. És egyszerre csak megrázkódnak a vállaim és a mellkasom és ugyanazzal a kiüresedett arccal, csak az állam remeg meg néha, a szám ugyan elnyílt, de hang nem jön ki rajta, cserébe a könnyeim utat verekszenek maguknak és olyan szakadatlanul patagzani kezd, hogy félő, a könnycsatornáimon át fogok kiszáradni. Még ez is egy érezhetően lefojtott állapot, mert minden hang nélkül zokogni, olyan, mint ordítás, vagy izomfeszítés nélkül szülni... Érezhetően betanult dolog. Hiszen odahaza nem sírhattam. Az gyengeség volt és anyám kegyetlenül megbüntetett, ha rajta kapott... Igazán vergődni, csak viharok alatt szoktam, bár a zokogás olyankor gyakran elkerül, de olyankor keresek egy csendes sarkot, vagy a Szükség Szobályát, ahol senki nem lát. És utána, a vihar távoztával semmi bajom. Egy két durvább alkalom volt eddig csak, mire eljutottam a pániktól kergetve odáig hogy sírjak... Kellemetlen, hogy a teljes össze omlás második fázisa most ért utol, Viviana Rennes társaságában.
A tanárnő Cody ágyától nem messze ül egy széken. Lábait felrakta egy másik székre. Kezében egy könyv amit éppen olvas. Tulajdonképpen az egész délutánt, és estét itt töltötte a fiú ágyánál. Ha már egyszer elkezdett törődni vele, akkor nem hagyja magára. Legfőbbképpen most nem, amikor láthatóanproblémákkal küzd, és egyedül úgy fest nem képes megbírkozni velük. Csak azt sajnálja némiképp, hogy nem korábban keresett alkalmat erre a beszélgetésre, amit meg fog ejteni a fiúval. Már akkor kellett volna, amikor a kórházban felébredt. Vagy legkésőbb, amikor visszajött az iskolába. Természetesen tisztában volt a fiatal reményei szerint egyszer majd kolléga állapotával. Nem egyszer maga is bent járt a szobájában, amíg kómában volt. Mivel nem ismerte a fiú irodalmi és egyéb izlését egyszerűen az épp aktuális tananyagról beszélt neki, remélve hogy a hangok, ha nem is jutnak el a tudatáig, hogy megértse őket, de mégis ösztönzik majd valahol, hogy felébredjen. Végül így is lett, és visszatért az iskolába. De valahol a lelke is megsérült, amít eddig elmúlasutottak kezelni. Legalábbis most így látja a tanárnő.
Már éjjel fél egy is elmúlik, amikor Cody megmozdul és felébred. A tanárnő, ahogy észreveszi a változást becsukja a könyvet, és a tanítványa ágyához lép. Az éjjeli szekrényre lerakja a könyvet, melynek boritóján dőlt aranyozott betűkkel olvasható: Herman Melville: Moby Dick. Azbelőre oda készített kancsóból önt egy pohár vizet, és ahogy Codynak sikerül felülni, szelíd törődéssel adja a kezéba a poharat.
- Sima víz, de jót fog tenni. –mondja csendesen, és megvárja, amíg diákja megissza a vizet, és csak aztán szólal meg újra.
- Már éjjel fél egy is elmúlt. - közli az időt, mert jól tudja a fiú tudni akarja majd meddig aludt. - Jobban érzi magát? - az utolsó kérdés valódi szinte anyai gondoskodással átitatott, ugyanakkor érezhetően a tanárnő nem csak Cody fizikai állapotára kiváncsi. Arra is mi nyomja igazán ifjú tanítványa lelkét. Éppen ezért odahozza a széket, amin eddig ült, és olvasott, majd a fiú ágya mellé helyezve újra helyet foglal, majd őszinte érdeklődő tekintettel várja a választ...
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-04-23, 16:18
Nem támaszkodom a tanárnőre teljes súlyommal, a segítség viszont jól jön, hogy ne kúszva közlekedjek. Gyorsabban is haladunk. Szerencsére nem is vagyok egy súlyos darab, magasságom ellenére sem. Bár még az egészségesnek mondható kategóriát képviselem a kiskutyatestemmel.
Egy kissé zombiüzemmódban vagyok. Rám marhára nem jellemző melankólia telepszik a hangulatomra és minden annyira álomszerű lesz. Mintha a tudatod azért sikítana, hogy végre foglalkozz vele egy kicsit, foglalkozz azzal ami bent van, gondold végig, te viszont félsz és inkább ötszáz másik dologgal foglalkozol, vagy csak rálegyintesz : "Hagyj békén... majd máskor!" Eljut egy nagyon halk nagyon erőtlen gondolat hozzám, miszerint, most olyan jó lenne sírva fakadni! Egy kicsit hagyni, hogy minden kijöjjön, minden helyre kerüljön. Sajnos tudatosul még valami, mégpedig, hogy olyan fáradt vagyok jelenleg, hogy annyira átlendültem a holtponton, hogy maximum már csak elájulni tudnék. Előjön egy ijesztő gondolat is, mégpedig, hogy a hasonló szintű alvászavarokból keletkezhet, vagy nőheti ki magát a skizofrénia... Ennek gondolatára a szervezetem úgy rándul össze mintha áramütés érte volna, a belassult légzésem, ami majdnem megállt, most újra normalizálódik és mintha álomból ébrednék, a gyengélkedő egyik ágyán ülve jut el a tudatomig amit a tanárnő mond. Rá is nézek, és kivételesen kérdezés és gondolkodás nélkül fogadom el és hajtom fel a pohár tartalmát. Nyilvánvalóan az ilyen hülye és összefüggéstelen gondolatok akkor a legveszélyesebbek, amikor az ember minden értelemben ki van merülve. Bár hallom a párbeszédet, nincs ereje szöget ütni a fejembe. Csodálom, hogy felkelni volt erőm.. meg úgy bármihez. Minden akaraterőm elhagy, hümmenek egyet halkan, magasabb tónussal. Ami a beleegyezésem akart lenni arra, hogy ha majd felkeltem megbeszéljük és éppen csak leteszem a poharat, már el is borultam. Úgy ahogy voltam. Hogy mennyit alszom? Fogalmam sincs, álmaim sincsenek. Csak békésen szuszogok. Egyszerűen ébredek, szinte átmenet nélkül, kivételesen tünetmentesen. Kissé kiszáradva. Az arcom különösen kifejezéstelen hirtelen. Odakint pedig jócskán sötét van már. Veszek pár mélyebb lélegzetet, amit egy kiadós ásítás követ. Már nem remegek, nem fáj semmim, csak üresnek érzem magamat. Pár pillanatig azonban, az ég világon egyetlen gondolat sem környékez meg! Aminek szívből örülök.
A tanárnő még vár egy kicsit, hogy a fiúnak legyen egy kis ideje összeszedni magát. Aztán határozott, mégis finom mozdulattal segíti fel. Úgy karolja át, hogy Cody bármikor rá tudjon támaszkodni, akár a fiú teljes testsúlyát meg tudja tartani, ha esetleg újabb roham törne rá, vagy csak simán össze akarna csuklani, mert nem bírja el a saját testsúlyát. A mozdulatban van valami tapasztalt gyakorlatiasság. A professzor asszony meglepően jó fizikai erőnlétben van. Vagy talán csak jól ismeri a sürgősségi osztályokon használt fogásokat, amikkel könnyíthet a saját terhén, és a betegén is...
Viszonylag lassú, de határozott léptekkel kíséri fel a gyengélkedőre tanítványát. Ott lényegében átadja Madame Pomfreynak. Gyors halk, de határozott hangon mond el mindent a hirtelen rohamról, beleértve a varázslatot is, amit alkalmazott a folyosón. Utóbbira az idős javasasszony csak elismerően bólint egyet. Leginkább azért, mert az egy rendkívül bonyolult, és nehéz varázslat volt, amivel a tapasztaltabb gyakorló gyógyítók közül se mindenki próbálkozik meg. Legfőbb képen, ha a dolog kiváltója egy átokheg. Még váltanak néhány szót Pomfreyval, pár lépésre Codytól, halkabban mint sem, hogy a fiú hallja.
Lényegében ezt követően a tanárnő otthagyja a gyengélkedőt. De csak röpke negyedórára. Ez alatt gyors határozott utasítássokkal lezárja a gyakorlati órát, majd a szobájába siet, és a magán bájitalkészletét tartalmazó kis üvegajtós szekrénykéhez, melyet gondos varázslattal zárt le. Most gyors, határozott pálcaintéssel oldja a zárat, és nyúl be a második polc hátújába. Egy kisebb feliratozott üvegcsét vesz ki, majd visszazárja a szekrényt. Ezt követően tér vissza gyengélkedőre.
Ott egy poharat vesz elő megtölti vízzel, majd 6 cseppet csepegtet az üvegcse tartalmából a pohárba, egy ezüst kanállal megkeveri, és úgy lép oda ismét a Codyhoz, és Madam Pomfreyhoz.
- Ezt igya meg! –adja Cody kezébe a poharat. Majd lerakja a kis üvegcsét a mellettük lévő kis szekrénykére. Az üvegcse címkéjét olvasva Pomfrey egy enyhe döbbent, és kérdő pillantást küld Viviana felé, aki csak egy keserű félmosollyal csendesen válaszol.
- A magán készletemből... Személyes célokra. - Értem.- nyugtázza a dolgot az idős javasasszony, és nem firtatja tovább. - A kartonozóban leszek, ha szükség volna még rám. -azzal lényegében magukra is hagyja őket.
Emögött a röpke párbeszéd mögött így is érezhetően sokkal több húzódott, mint amit diák valaha is megtudhatott Rennes tanárnőről. Sokkal mélyebben, és személyesebben.
- Most próbáljon meg aludni egy keveset. Szüksége van rá. Minden tekintetben. - a hangja most is halk, de határozott, és nem tűr ellentmondást. Ahogy a gyógyszer hatni kezd, úgy érzi a fiú egyre könnyebbnek magát, és egyre álmosabbnak, bár ez nem biztos, hogy csak az orvosság mellékhatása. Viszont a fájdalom, szorongás, és pánikszerűség maradéka is szűnni látszik... - Ha felébredt, és jobban lesz megbeszéljük.
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-04-18, 02:32
Szokatlan, kifejezetten szokatlanok számomra ezek a nagyon is gondoskodó gesztusok, de az érintésekkel ritkán van problémám és a tanárnőtől különösen nem vehetem rossz néven! Tulajdonképpen elszenvedtem volna magamat szép csendben a fiú végéig és ott kerestem volna valami megoldást a hirtelen jött rohamra, de az, hogy Rennes tanárnő ennyire támogatóan lép fel, tulajdonképpen jól esik, még ha amúgy menekülnék is leginkább ki a világból minden és mindenki elől.. A kíváncsi szemektől különösen megkíméltem volna magamat. Csak egy rosszullétet jelentettem be, gondoltam leléphetek, de... Rennes tanárnő megnyilvánulásáért nem tudok mást, csak hálás lenni. Nem mondom, hogy könnyű elfogadnom a hirtelen jött segítséget, de nem fogom lerázni magamról, akkor érdemelnék ki minden bizonnyal tőle is egy pofont. A hálátlanság alattomos dög. De legalább felismertem, hogy a viselkedésem azért volt rohadtul sértő, mert valami félelmetes módon hálátlanul és szemét módon reagáltam le egy egyszerű, ártatlan szituációt azon hiányosságomból fakadóan, hogy a hirtelen jött mentést nem tudom megfelelően kezelni, mert nem volt benne túl sűrűn részem... Tény, hogy volt ahol nem tetszett Axel mondandója, vagy fura volt a stílusa, nekem meg nem volt kedvem inni a szavait... de mondjuk ezt elüthettem volna másképp is. Nem úgy, hogy neki állok hülyíteni, meg genyózni vele. Még ha az alkohol rá is tett... A konzekvencia fontos. Mivel ez egy hasonlóan hirtelen helyzet, és a különös értetlenkedő érzést sem tudom teljesen lerázni, Rennes tanárnővel már nem vagyok sem bunkó, sem vissza utasító, sem félre vezető. Bár ilyen helyzetben aligha lenne energiám, vagy akaratom arra, hogy bárkit csőbe húzzak. Nem is lenne mivel!
Leülök hát ahová vezet és igyekszem az utasítását követni. A másik kezemmel kissé görcsösen kapaszkodom a kulcscsontom azon bizonyos pontjába, de mikor lefejti a kezemet a vállamról, igyekszek oldani. Légzésem remegős és szapora, azonban koncentrálva sikerül először hasi légzéssel feltölteni az alsó lebenyeket, aztán követheti a mellkasi légzés, kihasználva a tüdőm nyújtotta teljes lehetőséget. A görcs lassan oldódik, és bár a csontfájdalom csak részben múlik el, már nem az az elviselhetetlen. Látszik rajtam, hogy valamiféle pánikszerűséget is kiváltott a fájdalom, tehát valami összetettebb van itt...is... A kérdésre csak bólintok. Aztán mikor a tanárnő közli velem, hogy irány a gyengélkedő egy kissé megszédülök, főleg ha felállunk, de az már csak vérnyomás. Nincs energiám tiltakozni, akkor sem, ha tudom, a gyengélkedőn nem sokat fognak tudni tenni. A Szent Mungóban már megtettek mindent amit tudtak a sérülésemmel kapcsolatban.. Elgondolkoztat, vajon Viviana tudja-e hogy mi történt.. Hogy miért volt az az egy hónap kimaradás...? Vagy úgy bármi..
A tanárnő miután ismertettea a részletes feladatot visszaül a helyére. Voltaképp elmerül a dolgozatok javításában. Néha ugyan felpillant, és körül hordozza a tekintetét a termen, elgondolkodva egyes diákpkon. Ilyenkor különösen sokat téved a tekintete Cody felé. Úgy fest valahogy ma mégis kicsit összeszedettebb. Ennek pedig igencsak örül. Ugyanakkor előbb-utóbb csak el kell beszélgetnie vele azokról a sötét karikákról a szeme alatt. Amikor valaki kérdez valamit természetesen válaszol. Olyankor fel is áll és oda megy az illetőhöz segíteni. Aztán amikor meggyőzödött róla, hogy minden rendben van, akkor visszatér a 9. évfolyam dolgozataihoz. Nagyon úgy néz ki, hogy a mai gyakorlat zökkenőmentes lesz...
Aztán a gyakorlat vége fele Cody főzete látványosan megy tönkre. A tanárnő odakapja a tekintetét, és fel is pattan. Nem kell külön kommentár hozzá, hogy pillanatok alatt lássa át a fiú nagyon rosszul van! Néhány villámgyors lépéssel éri be Codyt, épp a terem ajtajánál. De közbe azért még rászól az első diákra akit meglát, hogy szedje össze Cody holmijait, és takarítson el helyette! Ma már nyilván valóan nem engedi vissza a terembe a hugrabugos tanulót! Ahogy kilépnek a folyosóra a tanárnő becsukja az ajtót maguk mögött. Majd nemes egyszerűséggel fogja át a fiú vállát, és tereli az első pad felé amit meglát, hogy szelid de határozott mozdulattal ültesse le oda.
- Lassú mély levegő! Tudom, hogy fáj, de mindjárt jobb lesz. – néz Cody szemébe, közben pálcát húz, másik kezével szelid de határozott mozdulattal húzza el a fiú kezét a kulcscsontja felől. Halkan egy varázslatot kezd mormolni, mire enyhe zöldes fény dereng fel a pálcából és éri el a görcs helyét, mely fokozatosan oldani kezd, és végül lassan a varázslat végére teljesen elmúlik.
- Jobb már? Elég ha bólint.- mondja szelid, csendes de határozott hangon. - Most felkísérem a gyengélkedőre.- ezt nem kérésnek, vagy választható opciónak szánta. Határozott tényközlés volt, mely nem tűr ellentmondást, bár semmivel sem emelte meg a hangerejét és hangszínét.
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-04-17, 19:06
Végre meghallom a tanárnő hangját és rá is nézek. - Értettem Tanárnő! - azért a hangomban benne van, hogy szeretnék bizakodni. És nem mondtam le a mai napról. Szépen elő is készítek mindent, bár az egyik mérőkét majdnem eldobom, de sikerül elkapnom és nem lesz semmi gebasz. Miután mindent elő készítettem, meg várom míg a tanárnő felvezeti, a mai órán mit fogunk csinálni. Lejegyzetelek mindent amit kell és szép csendben, szakszerűen neki is állok. És ma valami hihetetlen csoda folytán, minden sikerül is! Ezen felbuzdulva, visszatér belém az élet és egyből bezsongok.. Valamiért tényleg ennyire jól hat rám, hogy minden gördülékenyen megy. Bár kicsit lasabban haladok mint a többiek, de ismét felvillan a remény az álmom irányába. Aztán ahogy felvillant, úgy el is tűnik ugyanis a befejező mozdulatomnál bele nyilal a bal karomba egy váratlan fajdalom, mire kicsit bent rekedt levegővel, nyuffenek egy nagyon halkat. A kezemből az szűrő és a tetején megült már átszűrt maradványok, rá borulnak a feladatra. Voltaképp kiesett a kezemből a cucc... A bal kulcscsontomhoz szorítom a kezemet és még mindig vissza tartott lélegzettel meredek magam elé. Nagyjából olyan arccal, mint aki most fogja ossze szarni magát a fájdalomtól. De egy hang nem hagyja el a számát. A légzésem felgyorsul én pedig kipréselek magamból egy rekedt -Bocsánat! Rosszul vagyok.- ot. A cuccaimat sem szedem össze csak célirányosan az ajtó felé veszem az irányt és rekord sebességgel igyekszem kimenni a teremből, tartva magamat annyira, hogy ameddig a teremben vagyok, ne váltsak futó lépésre...
A tanárnő meglehetős gyakorlattal, és gyorsasággal percek alatt javítja ki a dolgozatokat. Éppen mire a hallgatók befejezik a gyakorlati feladat áttanulmányozását, és odakészítenek maguknak minden szükséges eszközt, és alapanyagot az asztalukra.
- Mindenki elérte a minimum szintet. –közli egyszerűen, és minden diák megkönnyebbülten sóhajthat fel, nem lesznek kidobva az óráról a dolgozat miatt. Még gyorsan feljegyzi az eredményeket egy kis füzetbe a diákok névsora mellé, majd ahogy a tanulók neki állnak a gyakorlati feladatnak, a tanárnő is feláll, és mindenki asztalára lerakja a kijavított dolgozatot. - Ms. O’Braine remélem jövő hétre jobban felkészülten érkezik! Ha csak fél ponttal kevesebbet ér el... ugye érti? - néz egy szigorú tekintettel a lányra, aki lesápad, és nem igazán tud reagálni. De a tanárnő már tova is siklik következő áldozata felé. - Mr. Armstrong, őszintén remélem, hogy a mai gyakorlat jobban fog menni, mint a múlt heti. Remélem értve vagyok! - úgy látszik a tanárnő ma szokatlanul rossz kedvű, és megtalálta mára a két potenciális áldozatát, akit szekírozhat, levezetéskép. Míg előbbin senki sem csodálkozik igazán, utóbbi kivált néhány érdeklődő pillantást. Elvégre eddig Cody-ról az a hír járta, hogy a tanárnő kedvence, akivel szinte nyíltan kivételezik... A tanárnő tovasiklik, és visszaül az asztalához. Neki áll a 9. évfolyamos méregkeverők elméleti dolgozatait javítani. Olykor-olykor viszont azért felnéz belőlük. Különösen sokat téved a tekintete Cody felé. Sajnos a fiú most sem néz ki fizikálisan jobban, mint az előző hetekben. Ez pedig finoman szólva is elgondolkodtatja. Elvégre év elején volt már erről egy beszélgetésük... de úgy fest nem ártana az ismétlés...
Cody L. Mortimer
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szedje össze Magát!!! 2018-04-17, 03:48
Mint minden órára, az elméleti részből, most is tökéletesen felkészülten érkezek. Abban általában még egyetlen egyszer sem sikerült hibáznom. Akármilyen állapotban is vonszoltam be magamat órára. Sajnálatos, de mostanában gyakorlaton különösen sok apró hibát vétek ahhoz képest, hogy év elején mennyire remekeltem. Most is vannak jó kérdéseim, meglátásaim, de sajnos számtalanszor van olyan kérésem is, mikor a lediktált, vagy röptében elhangzott dolgokat szeretném felírni és egyszerűen kicsúszott a fele a fejemből.. Pedig pillanatokon múlik az egész. Na meg a koncentráción. Amiből jelenleg annyi jutott mint aranyhalnak aranyból. Masszívan dupla vagy tripla napok folynak egybe. Egyetemen órák, házik, dolgozatok külön készülni mindenre amire kell, odahaza gondozni az üvegházamat és a benne cseperedő növényeimet. Itt a gyengélkedőn két három órákat lenni gyakorlaton, a maradék időben pedig helyt állni a Varjúban. És ha ez még nem elég, akkor műszak után mostanában ki ki maradozok. Annyi feszültség van bennem, frusztráció és szarság, hogy már lassan nem tudom hogy levezetni vagy hová tenni. Persze ez különösen meglátszik a szemem körüli sötét karikákon, azon, hogy napról napra sápadtabb vagyok és lépten nyomon az összes létező szünetben elalszom. Bár késni valami hihetetlen csoda folytán még nem sikerült! Leginkább annyira elveszek a röpdolgozatban, hogy sajnos Rennes tanárnő hangját meg sem hallom. Ellenben a dolgozatom tökéletes... Kár hogy túl sokra nem megyek vele így. A mindig sugárzó energiával és élettel, jókedvvel teli hangulata a közelségemnek most igencsak megfogyatkozott és mondhatni, üressé vált. Hiába minden siker... hiába a tanulság.. hiába Nox szavai a túlélésemért... Egy ideig tökéletesen megértettem és enyhülni látszott minden, de addigra a gyakorlati átlagom leromlott. Ami igencsak kudarcként ért.. sok minden más mellett és azóta nem is igazán javul... Ez pedig egészen kétségbe esetten hajt afelé, hogy megbukjak Rennes tanárnő óráján! Ha valamit ezen az órán is elrontok, az biztos, hogy a gyakorlati rész lesz...Vagy csak valami csoda folytán fog sikerülni borzasztóan kicentizve..
A tanárnő egykedvűen készülődik órát tartani. Azaz gyakorlatot. Mint minden gyógyfőzetek készítése gyakorlati óra előtt, most is minden egyes padra írással lefelé helyez egy pergamen lapot. Természetesen a gyakorlatra beugró röpdolgozat feladatai. A lapon az előző heti elméleti órán feladott vegyületekből a tanárnő random választ 5 képletet, amit el kell nevezni, és 5 nevet, aminek fel kell rajzolni a képletét első feladatként. A második feladat egyszerűbb. Felsorol 5 hatóanyag párt, és el kell dönteni róluk, hogy melyik pár, milyen kölcsönhatást produkál. Tulajdonképpen az egész dolgozat 10 szóból, és 5 képletből áll, amit a tanárnő vár. A szabály egyszerű. Aki nem képes a 10 vegyületből 7-et felismerni, és vagy az 5 kölcsönhatásból 3-at megmondani, az nem vehet részt a gyakorlaton. Aki nem vesz részt csak egyetlen gyakorlaton, vagy nem fejezi be, vagy csak simán nem képes a feladattal megbirkózni, azt megbuktatja. Ez szigorúnak tűnhet, de ez itt már az egyetem. Neki is épp ilyen szigorú vizsgákon kellett átmennie. Ők pedig gyógyítók lesznek. Nem védekezhetnek azzal, hogy „Bocsi, műhibát követtem el, mert nem figyeltem, amikor erről tanultunk…” Nála ez bizony nem fog előfordulni, amíg tanít. Amikor egy bizonyos Hugrabugos fiú asztalához ér, és teszi le a papírt megáll, és eltűnődik pár pillanatra. Nem tetszik neki az, az irány, amibe a fiú elindult. Fogalma sincs, mi van a háttérben valójában, de abban egyre jobban meggyőződik, hogy valami nincs rendjén. Az első félévben lelkesen brillírozott, most pedig meredek zuhanórepülésbe kezdett. Ez pedig feledtépp helytelen. Amikor végre az összes diák betalált a terembe, és az aszataluknál ülnek, csak int, hogy fordítsák meg a papírt, és álljanak neki a beugrónak. Minden a szokásos mederben folyik. A hallgatók írják a dolgozataikat, és a tanárnő köztük sétál, hogy még véletlen se támadjon senkinek, semmi rossz gondolata, holmi puskákról.
- Nem, Ms. O’Braine! A második képlet NEM a Xantofil. Nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy senki NE írja a papírra, hogy Xantofil. Mert NEM AZ. A mai dolgozatban NEM szerepelnek növényi színanyagok! – a tanárnő a szemét forgatva sétál tovább a padok között. Ma mintha szokatlanul türelmetlen, és nyomott? kedvű lenne… Ráadásul a dolgozatban feladott feladatok is, mintha szándékosan a legnehezebb, és legbonyolultabbak lennének a múlt heti anyagból… - Merem remélni ma jobban felkészült Mr. Armstrong, mint a múlt héten. - jegyzi meg, mikor elhalad a fiú asztala mellett. Már a megszólításban van valami fura. Általában nem hívja a vezetéknevén, csak akkor, ha valamiért roppant elégedetlen vele. Egyéb iránt csak Ifjú Kolléga-ként szokta szólítani. Végül, amikor lejár a dolgozatra kiszabott idő, egyszerűen egy pálcaintéssel az asztalára röpteti mindenki elől a pergament, és egy másik kupacot meg kioszt helyette, ahogy az lenni szokott. A hallgatók nekiállnak tanulmányozni, a mai szokatlanul nehéz, és nagy odafigyelést, és pontosságot igénylő feladatot, illetve nekiállnak az előkészítő műveleteknek, addig amíg a tanárnő kijavítja az asztalánál a dolgozatokat…
// 
Folyt köv a tancinéninél mikor felszabadul a szobája!*3*//
