2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Leticia egyelőre nem tér magához, úgy tűnik, hogy elég rendesen kitütötte ez a hír. Biztosan volt már benne egyébként is egy jó nagy adag feszültség, ezért is küldte ájulásba a látvány a szobrokkal és a többivel, főleg hogy az egész tényleg nagyon úgy jött le, mintha rá lett volna szükség valami feltámasztáshoz. Jensen anyja, azaz a szelleme viszont békésen lebeg csak a szoba közepén, időnként az ájult lányra pillantva, de leginkább szeretetteljesen nézve a fiát, aki Leticia kényelméről igyekszik gondoskodni, ha már szegény ki lett ütve. - Tudom drágám, te is nekem. - közelebb suhan kicsit, mintha csak ezzel jelezné, hogy ő is szeretné megölelni a fiát, de nincs rá lehetősége, hiszen csak a jeges fuvallatot érezné az élő, ha a holt közelebb menne hozzá. A kérdést hallva megrázza a fejét és körbepillant a szobán. - Próbáltam szólni neki drágám, hogy fejezze be, de nem látott engem, úgyhogy nem tudtam megtenni. Amivel apád próbálkozott... úgysem lehetséges. Nem lehet csak úgy visszatérni a halálból, de ő ezzel képtelen volt megbékélni. - sóhajt egyet, körbesuhan a szobán, mintha csak nyughatatlan lelke képtelen lenne egy helyben lebegni és várakozni, miközben beszélgetnek. Jensen kiskorában látta már az anyját, de valami miatt akkor alig-alig tudtak szót váltani, talán mostanra már valamelyest megerősödött a lélek az itt töltött idő alatt, vagy a fiú képessége lett erősebb? Ez egyelőre nem egyértelmű. - És ő... apád kiszemeltje volt. Életet az életért, úgy gondolta, ha valakit feláldoz, akkor visszakap engem, de nem volt benne biztos, hogy sikerült, amikor viszont meglátta őt... Épp olyan, mint én voltam... - egészen ellágyul a hangja, ahogyan kicsit közelebb lebeg Leticiához, aztán újra Jensenre pillant. - Ha sikerült volna neki? Ha az apád sikerrel jár, de ő az ára.. nem örültél volna nekem? - szomorú pillantással suhan az egyik tükör elé, hogy megnézze saját magát. Igen, tényleg nagyon hasonlít Leticiára, ez most még jobban látszik, kivéve persze a tényt, hogy ő felnőtt és persze azt, hogy áttetsző kékes színben pompázik. A tekintetében mintha mégis rejtve ott bújna meg valamiféle vágy, hogy milyen is lenne újra rendesen látni önmagát a tükörben...
Leticia nem igazán igyekszik bejönni, habár ebben teljes mértékben meg tudom érteni őt is. Nehéz lehet számára, hogy anyám kiköpött mása, ezt még nekem is kissé nehezemre esett feldolgozni. A kapcsolatunk szempontjából pedig még akár végzetes is lehet a dolog. Mégis, nem bánom, elvégre így érzem helyesnek. El kellett mondanom, nem tehettem mást. Megoldhattam volna úgy is, hogy kitörlöm ezt az egészet az emlékezetemből, ahogy azt már számára is felvetettem, de az ilyesmi sose vezet semmi jóra. - Normális? - fejezem be a lány helyett a mondatot. Hogy ezt gondolom-e apámról? Még nem tudom. Tény, hogy az anyám iránt érzett szeretete már-már beteges lehetett, de ki tudja, mi állt a kapcsolatuk hátterében. És talán én gondoltam rosszul. Talán nem visszahozni szerette volna, hanem megérteni a halál működését. - Let? - fordulok a tompa puffanás hallatán hátra, miközben észre se veszem egy pillanatra sem, hogy más is van a szobában rajtunk kívül. Apám papírjait tartottam eddig a kezemben, de habozás nélkül hajítom el azokat, amint a lány elájul, majd ugrok oda hozzá, hogy még időben elkaphassam. Szerencsére sikerrel járok, pont a karjaimba omlik, nem terül el a földön, mint valami zsák. - Hé, ébredj! Számítottam valami hasonlóra, hiszen ez így túl sok lehetett számára. Hiba volt magammal hoznom, ez már teljesen világos. Még nem heverte ki teljes mértékben a történteket, várnom kellett volna vele addig, amíg teljesen fel nem épül. Mégis, most az én ostobaságom áldozata ő is. A hangra, amely hirtelen megüti a fülem, reménykedve pillantok le a lányra ismét. De nem, nem lehetett ő, hiszen továbbra is eszméletlen. - Tessék? - teszem fel a kérdést csodálkozva, amikor megpillantom a nőt, aki – a Lettel való hasonlóságból ítélve – csakis anyám lehet. - Maga... Anya? Csak azért nem rohanok ki a teremből, mert a szőkeség a karjaimban fekszik és az anyám... Ő is itt van. Nem félek tőle, hiszen a tekintete nem arról árulkodik, hogy bántani szeretne engem. Különben is, mintha láttam volna már ebben a formában valamikor. Említettem is apámnak, de ő nem hitt nekem. - Én... Annyira hiányzol – remeg meg a szám széle egy pillanatra. Annyira abszurd, hogy itt van velem, amikor csupán ködös emlékfoszlányok jutottak régebben róla eszembe. Bár megfoghatnám és magamhoz ölelhetném! Mivel azonban szellem, jóformán esélyem sincs megtenni ezt vele. Helyette a karjaimban heverő lányt szorítom magamhoz. - Te tudtál erről? - teszem fel a kérdést, noha annyi minden megbeszélnivalónk lenne. - Apám kísérletei... Kapcsolatba tudott lépni veled valaha? És miért nem jelentél meg korábban is? Elmondhattad volna... Inkább elharapom a mondandómat, elvégre tisztán érzem, hogy nem helyes anyámon számon kérni a dolgokat. Ő is csupán áldozat, ha azt vesszük. De ha szeretne visszatérni az életbe, talán találhatunk rá más módszert is, ami senkinek se fájna. Ő velem lenne és végre boldogok lennénk. A hiánya egy hatalmas űr a szívemben és most belegondolni abba, hogy ismét magamra hagy, a lehető legfájdalmasabb.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
A lány ájulása előtt egy pillanattal jelenik meg a szőke nő szellem alakja, aki egyértelmű lehet, hogy kicsoda, főleg amilyen tekintettel néz Jensenre. A pillantása tele szeretettel és egyben szomorúsággal is. Ki tudja, hogy mióta bolyonghat már itt az épületben, vagy hogy pontosan miért van itt, hiszen Jensen sosem találkozott vele. Talán valamiféle nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy most láthassa, de már régóta itt volt, csak nem láthatóan? Egyelőre ezek még kérdések csupán, de az biztos, hogy most itt van a nő előtte, aki egyértelműen az édesanyja, és a szoba közepén lebeg, ami tényleg tele van könyvekkel a holtakról, tekercsekkel és persze igen élethű szobrokkal is róla, a sok fotóról nem beszélve. Úgy tűnik ezek alapján, hogy az édesapja tényleg szinte már beleőrült a nő hiányába és képtelen volt kezelni, hogy minden bizonnyal a saját hibájából veszítette el. - Jensen... milyen sokat nőttél! - lágy, anyai szavak, könnybe lábadt szemek, igazán semmi rossz nem feltételezhető róla. - Annyira sajnálom, hogy ilyesmit kellett átélned... apádnak nem volt joga ilyesmivel próbálkozni. - sóhajtva csóválja meg a fejét, miközben tovább suhan, hogy az ájult lány mellett állapodjon meg. Lepillant rá, de nem látszik rajta, hogy furcsálkodna a hasonlóság miatt, minden bizonnyal tisztában lehetett azzal, ami itt történt, a kérdés csak az, hogy vajon mennyire értett egyet vele, bár a tekintetéből úgy tűnik, hogy neki sem tetszett ez a fajta sötét mágia.
- Nem emlékszem, hogy ébren is lettem volna, talán csak tudat alatt emlékszem... nem tudom. - akadok el és persze torpanok meg, amikor elérjük az ajtót. Nem tudtam, hogyan viselem majd ezt, de őszintén szólva ilyen meglepetésekre se számítottam, mint hogy kiköpött mása vagyok az anyjának. Ez így már-már morbid és még nem is tudom, hogy mi van az ajtó mögött, ha már a morbidságról esett épp szó. Idegesen várok, észre sem veszem, hogy már a felsőm alját gyűrögetem, pedig nem szoktam ilyesmit. Az apámmal való sok éves harcban megtanultam erősnek és dacosnak lenni, de most ez a kemény és komolyabb énem teljesen tovaszállt és gőzöm sincs, hogy be merek-e majd menni oda. Nem csoda talán, ha nem megyek be elsőként, hanem türelmesen várok, amíg Jensen már egy ideje bent is van és én addig is csak bekukkantok. Hasonlóan ledöbbenek, mint ahogyan ő is. Látom jól, hogy most nem túl kellemeseket gondolhat az apjáról, és nem is lep meg. Tehát amikor rájött, hogy hasonlítok az anyjára, talán valahogy engem is felakart használni arra, hogy visszahozza? De hát tudjuk jól, hogy ez lehetetlen varázslat, ha sikerült is volna akkor se lett volna semmi jó belőle, hiszen aki meghalt már lehetetlenség visszahozni csak úgy az életbe. - Az apád nem volt... - elharapom a mondatot, részben mert rájövök, hogy talán még így se illene befejeznem és kimondani, hogy nem volt normális, részben pedig azért, mert lassacskán megjelenik a szemünk előtt valami más is. Elképedve kerekedik el a szemem és ez már tényleg olyasmi, ami határozottan sok nekem és egy pillanat múlva egyszerűen elsötétül a világ...
- Rendben, menjünk. De ígérem, később mindent elmondok – teszem azért még hozzá, hiszen nem szeretném pont őt kétségek között hagyni, amikor annyi minden történt kettőnk közt. Kényes téma ez számomra is, de ha Letnek kérdései lennének, válaszolok rájuk. Elvégre, sok még a megbeszélnivalónk a történtek után. A kapcsolatunk és az, amit apám tett volna vele... Együtt maradunk mi még egyáltalán? Már az is csodaszámba megy, hogy szóba állt velem és eljött egészen idáig. - Az elméd blokkolja az emlékeket, ha azok túl sokkolóak lehetnek számodra – jegyzem meg, miközben elindulunk lefelé a lépcsőn. A pálcám végig a kezemben tartom, minden eshetőségre felkészülve. Ritkán jártam idelenn, akkor is csak abban az esetben, ha apám is velem volt, nem tudhatom hát, hogy vannak-e csapdák. - Ez lenne az – állok meg hirtelen egy egyszerű ajtó előtt, amely semmiben sem különbözik a házban található más ajtóktól. Egy külső szemlélő számára talán fura lenne, hogy itt és most habozok kinyitni, de Let nyilván tökéletesen megérti az érzelmeimet. Rettegek attól, amit mögötte találhatok, hiszen ide hurcolta a szőkeséget, itt végzett volna vele, de végül őt érte utol a halál. Nem egyszerű ez egyikünk számára sem, de azt hiszem, ha máskor nem is, most viszont felül kell kerekednem az érzelmeimen. A pálcámat a kilincsre szegezve szólalok hát meg: - Alohomora! Legnagyobb meglepetésemre a zár engedelmesen kattan, noha komolyan azt hittem, hogy ennél nehezebb varázslatok védik a szobát. Úgy tűnik, apám sokkal jobban hitt a szavai súlyában, semmint holmi varázslatokban. Ő volt a ház ura, mindenki engedelmeskedett neki, számára ez pedig tökéletesen elég volt. Nem érezhette hát szükségét annak, hogy még jobban levédje a titkos helyét. Már önmagában a tekintélye is bőven elégnek bizonyult. - Bemegyek – szólalok meg némi bizonytalansággal a hangomban, noha fogalmam sincs, miért is jelentem be ezt. Talán azért, hogy Let felkészülhessen lelkileg, esetleg hogy megerősítsem magamat az elhatározásomban? Nem tudom, de minden bátorságomat össze kell szednem annak érdekében, hogy végül lenyomjam a kilincset. Az ajtót szélesre tárom és attól, amit ott látok, elakad a szavam. A terem egy szentély anyám számára, ez már az első pillanattól nyilvánvalóvá válik számomra. A falakon őt ábrázoló festmények lógnak, miközben a helységben itt-ott, rá a megszólalásig hasonlító viaszbábok foglalnak helyet, egy-egy ruhájában, más-más életkorban ábrázolva őt. Azt tudtam, hogy apámat megviselte a halála annak idején, de ez már túlzás. Kereshetett volna valaki mást, ő azonban betegesen kapaszkodott a múltjának eme szeletébe. Egy asztal foglal helyet az egyik sarokban, rajta könyvkupacok hevernek, láthatóan elég viharvert, régi példányok. Belépek hát, majd minden szó nélkül odasietek, végül felkapom az egyik kötetet. A halál anatómiája címet viseli, én pedig belelapozok. Igen ritka példány, fogalmam sincs, honnan szerezhette apám, hiszen tiltott kiadás, hallottam régebben a nevét, már-már egy szinten áll a tiltott mágiákkal. - Azt hiszem, arra készült, hogy feltámassza anyámat – szólalok meg kissé undorodó hangon, majd olyan lendülettel hajítom el a könyvet, mintha égetné a kezem. - Ha tudtam volna, hogy ennyire beteg... Talán azért hozott pont ide, mert a te tested annyira hasonlított rá, így úgy érezhette, sikerrel járhat. Valószínű, hogy apám a lányt megpillantván meggondolta magát és úgy döntött, hogy az ő testébe ügyködi vissza valahogy anyámat. Tudom, hogy a fekete mágia érinti a holtak feltámasztását is, de olyanról nem hallottam még soha életemben, hogy bárki is sikerrel járt volna ebben. Ráadásul, az ilyen őrült fekete mágiát gyakorló embereket nem pont egy olyan alaknak képzeltem el, amilyen apám is volt.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért elég sokkoló, hogy pont úgy nézek ki, mint az anyja. Nem akarok én ennyire előre gondolkodni, de na mondjuk tíz év múlva végképp úgy fogok kinézni, nem lesz az nagyon furcsa mindkettőnknek? Nem is tudom, hogy mit kezdjek az infoval, próbálok nem kiborulni, de hogy ha még jobban belegondolok ebbe az mit fog majd szülni az agyamban az nagyon jó kérdés, de hogy nem sok jót az is biztos. Neki is tudom, hogy igen fura lehet, csak hát ő legalább tudott eddig róla. Persze ezek szerint örülhetek, mert legalább e miatt életben vagyok és csak kómába estem hónapokra. Ollé! Mintha olyan könnyű lenne örülni ennek. - Ez nem lett volna túl fair, bár részben megértem, mert tudni se valami jó. - ráncolom a homlokomat. Jobban is kibukhatnék, de nem tudom az hová vezetne, főleg hogy pont nem valami békés helyen vagyunk, ahol csak úgy leléphetnék, vagy faképnél hagyhatnám, amiért nem mondta el és végülis nem az ő hibája, viszont ezek alapján a kórházban történt vallomása... Ha csak azért tetszem neki, mert úgy nézek ki, mint az anyja, az azért nem valami jó ómen és végképp baromi fura lenne. Neki nem? Igaza van nem mélyült még el a kapcsolatunk, na de már egy csók is, mintha az anyjával csinálná? Megborzongok, még a karomon is feláll a szőr. Gőzöm sincs, hogy mit csinálnék, ha utólag kiderülne, hogy Jensen pont úgy néz ki, mint az apám fiatalon. Mázli, hogy erról szó sincs! - Oké, akkor... inkább menjünk. Nem is hiszem, hogy itt és most jó lenne ezt megpróbálni felfogni. - húzom el a számat, valamiféle félmosolyt próbálva produkálni mellé, ami most azért jócskán nehezen megy. Nem tudom, hogy mit fogok, fogunk kezdeni még ezzel, hogy ezek után mennyire lenne okos ötlet együtt elutazni arra a versenyre, vagy úgy általában együtt lenni. Nem tudom mennyire lenne fura, vagy lehetne mindezt megszokni. Neki egyáltalán hogyan sikerült? - Csak inkább te menj előre. Nem emlékszem semmire, de azt hiszem álmodtam róla, mintha lennének ködös részletek, de még sem. Magam sem értem pontosan. - az agy különös szerkezet, senki se érti igazán, senki se tudja kiismerni teljesen, végül is érthető, ha nem lehet mindent megmagyarázni, ami a fejünkben történik. Talán valahol a tudat alattim fogott fel dolgokat abból, ami történt velem, de nem voltam magamnál, így nem tényleges emlékeim lettek róla.
Ha Let megosztaná velem az aggályait, akkor aligha nevetném ki őt miattuk. Oké, számomra kissé abszurdnak tűnik a menekülés gondolata, de én itt nőttem fel, nekem ez a hely mindig is biztonságot nyújtott. Ebből a szempontból azért a lány gondolatmenetét is meg lehet érteni. Nem emlékszik arra, hogy mi és hol történt, de a ház szimbolizálja számára a támadást. Apám ide hurcolta, az egyetlen olyan helységbe, ahová még én se léphettem be. Fogalmam sincs, hogy a szőkeség mivel is szembesülhetett ott, már ha egyáltalán magához tért akár egy pillanatra is. Kínzókamra? Vagy csak egy egyszerű dolgozószoba lehet? Ha az emlékeim nem csalnak, amikor még kicsi voltam, egy házimanó ruhát kapott apámtól, mert bement oda takarítani. Törölte az emlékeit, majd elküldte. Mégis mi a fészkes fene lehet ott? - Szerintem fogalma se volt róla – csóválom meg a fejem, miközben visszaveszem a képet, majd ismét a fiók mélyére temetem. - Ha tudta volna, akkor nem kér meg arra, hogy öljelek meg téged. Az persze már más tészta, hogy látnia kellett a hasonlóságot, amikor elrabolt. Csakis ezért kerültél kómába ahelyett, hogy meghaltál volna. Leticia apja ugyan időben közbelépett, de apám elég sokat tanulmányozta annak idején a fekete mágiát ahhoz, hogy képes legyen a lányra olyan átkot helyezni, amely a halála esetén megöli őt is. Nem vétett volna olyan hibát, hogy csak kómába esik. Bőven lett volna ideje rá egy ilyen varázslatot elmormolni. A kérdés már csak annyi, hogy miért nem tette meg? Miért tartotta életben? És miért hagyta életben azután is, hogy ő meghalt? A fejemben kavargó gondolatokat azonban nem vetem fel, hiszen Let nyilván kombinálni kezdene, ami nem sok jóra vezet. Már így is azt teszi, holott csak annyiról van szó, hogy anyám akár az ikertestvére is lehetne, annyira hasonlítanak egymásra. - Őszintén? De – biccentek egyet a lány kérdése hallatán és lassan kezdem már megbánni, hogy megmutattam neki a képet. Elég ostoba voltam, de előbb-utóbb úgyis sort kerítettem volna rá. - Nem szóltam azonban, hiszen a kapcsolatunk nem vett mélyebb irányt, így nem éreztem ennek szükségét. Előtte pedig nem is tudtam róla. Utána meg a támadás, a kómába esésed... Igazság szerint, ha nem jöttél volna velem, akkor talán el se árulom neked. Volt egy olyan tervem, hogy anyám fiatalkori képét elégetem, majd kitörlöm az emlékezetemből. Elvégre, valóban elég kellemetlen volt szembesülni a dologgal és utána nap, mint nap Leticia szemeibe nézni. Szinte állandóan anyám jutott róla eszembe, ez pedig nagyon is megterhelő volt számomra. Apám pedig nyilvánvalóan észre is vette a hasonlóságot. Mit gondolhatott akkor? - A szoba, ahová vitt, odalenn van, az alagsorban – bökök fejemmel egy ajtó felé, mely mögött egy lépcső vezet le a ház alá. Igazság szerint, van ott egy titkos alagút is, amelyet még apám építtetett akkor, amikor halálfaló volt. Menekülési útvonal a minisztérium emberei elől. Szeretett velük szembeszállni, párbajba keveredni, de amikor összeházasodott anyámmal, némileg előtérbe kerül számára a biztonság is. A gond csak az, hogy még így se volt képes teljes mértékben megvédeni minket a gőgje miatt. Legyőzhetetlennek hitte magát és ez lett mindkettőjük veszte. - Ezt majd később megbeszéljük, rendben? - lépek kissé közelebb a lányhoz és – ha nem húzódik el még jobban előlem – lágyan megfogom a kezét. - Meg szerettem volna mutatni, hogy tudj róla. A ház teli van anyám képeivel, nem örültem volna neki, ha te veszed észre. Felnőttkoriak ugyan, de itt-ott felfedezhető még némi hasonlóság. Ha a szőkeség kiborul, akkor elég problémás lenne pont ezen a helyen lenyugtatni. Úgy érzem azonban, hogy a körülményekhez képest egészen jól vette az akadályokat. Talán képes lesz összeszedni magát annyira, hogy lemerészkedjen velem oda. Már egyáltalán nem áll szándékomban egyedül végigcsinálni ezt az egészet. Ha nem tart velem, akkor hagyom a francba...
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Csendben követem, hiszen ő tudja a járást, én amikor itt voltam, akkor nem voltam magamnál, így a helyet sem ismerem fel úgy érdemben. Egyébként is könnyebb, ha követem, ő pedig ha nem lepődik meg a nyitott ajtón, akkor nincs gond. Végülis a birtokra eleve nem jöhet be csak úgy akárki, hiszen most vette le a bűbájt, aki épp ettől védte, tehát simán tárva-nyitva lehet egy ajtó végülis. - Nem, szerintem jó lesz így. Nincs meleg. - végülis tavasz van, de azért annyira nincs forróság még, hogy bentre le kelljen venni a vékony dzsekit, ami rajtam van. Meg aztán, ha bármi olyasmi történik, nem bírom a gyűrődést és le akarnék lépni nagy hirtelenséggel, akkor elég kellemetlen lenne, ha még félúton a kabátomat is le kellene vennek az akasztóról. Ha rajtam van úgy ez sokkal egyszerűbb. Na jó, nem akarok már eleve azon agyalni, hogy lelépjek, de... mindenre fel kell készülni. Egyelőre még sejtelmem sincs, hogyan fog rám hatni a hely, ahogyan azt sem tudom Jensen hogy viseli majd, hogy itt aztán lépten-nyomon olyasmibe botlik majd, ami az édesapjára emlékezteti és ezáltal a halálára is. - Persze, rendben, mi csodát? - fontos lehet, legalábbis úgy látom rajta, így nem csoda, ha kíváncsi vagyok. Egyébként is igyekszem rá koncentrálni, akkor nem a helyre kell figyelnem, most mégis körbepillantok, amikor megáll előttem és keresgélni kezd a fiókban. Nem tudom, hogy mit szeretne, de így hátulról nézve is látom rajta, hogy ideges, szinte felállnak azok az apró kis pihék a nyakánál, ami valószínűleg nekem is így lehet, csak esetemben a hosszú haj ezt igen jól leplezi. - Igen, hallottam már ilyesmiről, de ez most hogyan...? - csak nem most akarja belejelenteni, hogy valójában valami ismert ember hasonmása, akit én pont nem ismerek. De ahhoz nem kellett volna ide jönni, mármint ezt akárhol máshol is megtehette volna. Feszülten várok hát, amíg végül megfordul és a kezembe nyomja a képet én pedig megnézem és szépen lassan kerekedik ki mindkét szemem, szökken fel a szemöldököm is. Majdnem sikerül a számat is eltátani, de csak résnyire nyitom, ahogyan jönnének a szavak, de aztán még is benn ragadnak, miközben Jensenre nézek, aki tovább magyaráz, de én alig hallom a hangját. Ez meg hogy lehet? - De hát... de pont úgy néz ki, mint én. De hát akkor az apád hogy tehette és te... Ez így nagyon fura. - visszaadom neki a képet és akaratlanul is hátrébb lépek egyet. Most mit mondjak, ez most olyan, mintha Jensen a saját anyjával... Vagy neki nem? Tudom, hogy már kiskorában elveszítette, de ez attól még nem lesz furcsább, tudat alatt persze azt mondják mindenki az ellentétes nemű szülőjét keresi a párjában, na de nem szó szerint?! Nem tudom, hogy mit mondjak, nem is tudom, hogy mi a jó reakció. Azért elég rossz belegondolni, hogy ennek fényében még ha nem is tudott a képről, de attól még tudja hogyan nézett ki az édesanyja felnőttként és igenis tudat alatt azokat a vonásokat felfedezte nálam is és akkor csak azért... - Neked nem furcsa ez így? - rámutatok aztán magamra, majd egy újabb kör ebből, lényegében nem kimondva de arra célozva, hogy amióta tudja nem érzi magát furcsán a kapcsolatunkban? Mármint tudom, hogy egyébként is elég érdekes volt az apja támadása előtt is köztünk minden, hiszen lelépett és most újra kell építenünk mindent, nekem pedig ott volt Neal, még ha épp csak futólag is, de... Lehet, hogy ezért volt az egész? Neki is fura volt és nem tudott mit kezdeni vele?
Valamilyen szinten megkönnyebbülök, amikor Leticia azt mondja, hogy bejön velem, hiszen abban teljes mértékben igaza van, hogy semmi kedvem se volt egyedül nekivágni ennek az egésznek. Kísértetek vannak abban a házban, még ha nem is szó szerintiek, de a jó és rossz emlékek kellemetlen egyveleget alkotnak odabenn. Anyám hangja, csilingelő kacagása és apám durva, olykor kemény beszédei... Nos, némileg fura számomra, hogy ők ketten annak idején egymásra találtak. - Tényleg nincs – mosolyodom el bátorítóan, majd megfogom Let felém nyújtott kezét és enyhén meg is szorítom, hogy érezze, mellette vagyok. A mozdulat számomra sokat jelent, még némi terhet is levesz a vállamról. Mintha én és ő ketten osztoznánk ugyanazon, ami valamilyen szinten igaz is. Amit ő és én átéltünk, nos, egyikünk számára se volt túl könnyű. Most pedig igyekszünk ezen a lehető legjobban és leghamarabb túllépni, ennek az egyetlen módja pedig az, hogy szembenézzünk a múltunkkal. Amikor felérünk a lépcsőn, az ajtót nyitva találom. Nem mintha meglepődnék ezen, hiszen a házimanók folyamatosan végzik a munkájukat, még apám halála után is. Immár én vagyok a gazdájuk, a tulajdonjoguk átszállt rám, nem is volt kérdés hát számukra, hogy tovább maradnak. - Van egy fogas a bejárati ajtó mellett, ha szeretnéd levenni a felsőd – szólalok meg, immár a márvány padlón álldogálva, majd kezemmel egy elegáns darab felé intek, amely az előbb említett helyen áll. Apám egyik vékonyabb, fekete kabátja is ott lóg még, szóval azt villámgyorsan lekapom onnan, nehogy zavarja Leticiát. Csak reménykedem abban, hogy azt hiszi, enyém a ruhadarab, habár nagyon is jól tudom, hogy nem ostoba. - Még mielőtt tovább mennénk, mutatnom kell valamit – lépek egy kisebb szekrényke mellé, amely a tágas nappaliban helyezkedik el, ahová a bejárati ajtón át beléptünk. Apám kabátját időközben elrejtem egy másik szekrény sötét zugába, majd később kipakolom és kidobom vagy talán odaadom valakinek, még nem tudom. A szekrényke fiókját kihúzom, majd belenyúlok. Szerencsére, nem sokáig kell keresgélnem, hamar kitapintják az ujjaim. - Tudod, azt mondják, mindenkinek van egy hasonmása a világon – szólalok meg, miközben Letnek továbbra is háttal állok. - Mintha legalábbis ikertestvérek lennének. Sokan össze se futnak egymással, csupán véletlenek folytán derül ki a dolog. Közös ismerős, esetleg az egyikük sztár és egy újság címlapján mosolyog. El kell mondanom a lánynak, lehetőleg még azelőtt, hogy ő jönne rá. Egyrészt lesokkolná a dolog, másrészt pedig én se igazán szeretném, ha valamiféle szerencsétlen véletlen miatt derülne ki. Ha emiatt sarkon fordul és faképnél hagy, megértem. Elvégre, már évek óta ismerem, hamarabb is szólhattam volna róla, de úgy gondoltam, hogy sose fog idejönni, leginkább apám miatt sem. Ő ugyanis valaki teljesen mást képzelt el a feleségemként, nekem pedig nem állt szándékomban bemutatni neki Leticiát. - Tessék – fordulok meg, majd a kezébe helyezek egy fényképet, amelyen édesanyám látható. A képen fiatal, egyidős a szőkeséggel és – ami igazán sokkoló – teljesen ugyanúgy néz ki, a ruháját leszámítva. A mosolya, a szeme, a haja, az alakja... Mind-mind Leticiában testesül meg ismét. Amikor a lányt megismertem, még nem tudtam erről, hiszen ez az egyetlen kép anyámról abban a korban. - Ő az anyám, nem sokkal azután, hogy elvégezte az iskolát és hozzáment apámhoz. Hidd el, erről én se tudtam – pillantok bocsánatkérően Let felé. Kiborul? Hozzám vágja a képet, majd elrohan? Benne van a pakliban, elvégre nemrég hatalmas traumát élt át, most pedig ezzel sokkolom... Bölcs dolog volt pont most előhozakodni ezzel?
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén szólva én magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez jó ötlet, de már nem igazán hátrálhatok meg és nem is akarok. Ha nem megyek most be, talán sosem menne és talán Jensenre sem fogok tudni úgy nézni, ahogyan szeretnék. Mégis csak vallomást tett a Szent Mungóban és az egész előtt már alakult közöttünk valami, erre most... Olyan más lett minden, mintha újra kellene játszanunk azt, ami már megtörtént és nekem muszáj valahogy rendezni magamban, hogy ha rá nézek, akkor ne az apja tekintete köszönjön vissza. - Szia! - még mindig a házat nézem, csak néhány pillanat múlva pillantok oldalra. A kérdése teljesen jogos és igen hezitálok kicsit, de végül mégis csak bólintok. - Nem, eldöntöttem, bemegyek és akkor neked sem kell egyedül. Nincs baj. - nem mondom, hogy a hangom teljesen meggyőző, de azért igyekszme, hogy annak tűnjön legalább valamelyest, vagy legalább nagyrészt. Eljöttem eddig, tényleg nem fordulok már vissza, de persze ez nem jelenti azt, hogy könnyű lesz bemenni oda. Végül Jensen mellé lépek, aki közben az ajtóval bíbelődik és mielőtt elindulna befelé a kezemet nyújtom felé. Úgy könnyebb lesz, ha fogja az enyémet és talán neki is, hiszen bár őt nem érte itt olyan attrocitás, mint engem, de attól még neki se könnyű vissszatérni ide, hiszen itt volt, amikor az egész történt és még sem menthette meg az apját, ahogyan nem tudott segíteni rajtam sem. Ha apa nincs itt, talán Jensen későn hoz döntést, ahogyan nem kért segítséget időben akkor sem, amikor már tudta, hogy mi fog történni. - Nézzük meg. - veszek végül egy nagy levegőt, megszorítom kicsit a kezét, aztán elindulhatunk az épület felé. Nem emlékszem arra, ami itt történt hiszen már eleve elkábítva hozott az apja ide. Arról, ami történt nincsenek konkrét emlékeim, már a Szent Mungóban tértem csak magamhoz, de valahol tudat alatt, álmomban mégis csak bevillannak képek, halvány képek, amik majd ismerősek lesznek, ha belépek abba a házba újra.
Hogy tudom-e mit találunk apám kúriájában? Sejtelmem sincs. Igazság szerint, nem volt elég lelkierőm ahhoz, hogy egyedül menjek be az épületbe a halála után, szóval most Lettel együtt fogjuk felfedezni a régi házat. Mióta nem voltam itt? Egy-másfél éve? Apám nagyjából a tanév vége felé halt meg, én pedig nem utaztam haza az ünnepekre, elvégre anyu halála óta nem tartottunk családi összejöveteleket. A Roxfort Expresszel elutaztam az iskolába és egy egész évet voltam ott anélkül, hogy betettem volna a küszöbön a lábam. Az utána lévő időt pedig Londonban töltöttem, hogy minél közelebb lehessek a Szent Mungóhoz és ezzel együtt Leticiához. Borzalmas időszak volt az, most pedig mindkettőnknek fel kell idéznie a régi emlékeket. A házimanók ugyan rendbe tettek ezt-azt, de a személyes dolgainkhoz nem nyúltak hozzá. Londonból hoppanálok a birtokra, a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt pedig szinte egyből megpillantom a szőkeséget. Nekem háttal áll, szóval egyelőre nem vette észre, hogy megérkeztem, én pedig egy röpke pillanatra megtorpanok. Tényleg jó ötlet őt is belevonni ebbe az egészbe? Egészen idáig úgy éreztem, hogy így talán sikerül lezárnia a múltja eme részét, de valóban ez lenne a gyógymód? Kegyetlen módszer ez vele szemben, de nem erőltettem, ő döntött úgy, hogy velem tart. Nyilván tudja, mi az, amit kibír és mi az, amit el szeretni temetni magában. - Szia! - lépek a lány mellé, miközben egy mosolyt erőltetek az ajkaimra. Nem túl őszinte, de ezzel talán némileg megnyugtathatom, hiszen láthatóan ideges és feszeng. Ismét átvillan a fejemben a gondolat, miszerint ez mégse jó ötlet, de gyorsan elhessegetem magam elől a rémképet. Nem hiszem, hogy bármi komolyat is találnánk odabenn. Leticia emlékei pedig előbb-utóbb úgyis a felszínre törnek, ehhez semmi kétség sem fér. - Felkészültél? Ostoba kérdés, hiszen más esetben nem lenne itt, de újabb esélyt adok számára, hogy visszalépjen a dologtól. Én már bemegyek, hiszen nem véletlenül jöttem el egészen idáig, habár számomra se könnyű elviselni az épület látványát. Itt töltöttem a gyerekkoromat, anyám itt nevelt és itt halt meg apám. Jó és rossz emlékek kötnek ehhez a helyhez, most pedig üresen áll. Elviselhetetlen ez a gondolat számomra. - Ha szeretnéd, akkor idekinn is megvárhatsz – szólalok meg, miközben leveszem a bűbájt a kapuzárról, amely ennek révén a szárnyak engedelmesen kinyílnak előttünk. A vasak csikorogó hangot adnak ki, nyilván nem mostanában tartották karban őket, habár apám kínosan ügyelt a részletekre. Mindig is pedáns és pontos ember volt, ugyanezt várta el tőlem is. Nyilván a bosszú részleteit dolgozta ki élete utolsó napjaiban, így nem maradt ideje másra. Várakozóan pillantok a lány felé. Átérzem, mennyire nehéz lehet ez számára, hiszen még nekem se könnyű. - Végig melletted leszek, de ha úgy érzed, hogy nem menne, azt is teljes mértékben megértem.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szívesen vagyok itt, mert nem, de talán Jensen számára segítek ezzel és mindig úgy gondoltam, hogy a félelmeinkkel szembe kell néznünk, különben felemésztenek. Nem nagyon emlékszem arra, ami itt történt, csak igen halvány képeim vannak róla, azok is inkább olyan, mintha álmok lennének, amik éjjel jönnek csak elő, de nem konkrét emlékképek. Nem ismerős hát a birtok, de mégis a hely borzongatóan hat rám, hiába, hogy nem emlékszem az épület részleteire. Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk, miután tegnap megkaptam a zárójelentést, apa visszakísért a Roxfortba. Persze neki nem említettem a tényt, hogy visszajövök ide, hogy segítsek rendbe tenni a dolgokat a srácnak, akinek az apja majdnem megölt. Végülis apa nem neheztel rá, mármint nem éreztem, hiszen Jensen segíteni próbált, ő is itt volt, hogy megmentsen és azt hiszem részben azért is halt meg az apja, mert nem volt más mód és inkább apa legyen, aki lezárja ezt, mint hogy esetleg Jensennek kell megtennie a saját apja ellenében. Nem tudom azt hogyan dolgozta volna fel. Persze így meg árva lett. Nem panaszkodhatom, nekem legalább egy szülőm még van és bár a hajamban maradtak ősz tincsek, de a szőke fürtök között szerencsére ez alig látszik. - Oké... nem lesz semmi baj. Nem a ház bántott téged. Önmagában a hát nem veszélyes. - mormogom szinte csak magamnak a kapuban állva és várakozva, amíg Jensen is felbukkan majd mellettem. Nem, azért egyedül tuti, hogy nem mennék be, annyira azért nem akarom legyőzni a félelmeimet és annyira nem is érze merősnek magamat. Fizikailag már rendben vagyok persze, különben nem engedtek volna ki és apa bár nehezen, de abba is belement, hogy elmehetünk a világversenyt megnézni Dél-Afrikába, de persze ragaszkodott a nyomkövető bűbájhoz, hogy ha bármi történik akkor mégis csak megtaláljon. Ha jól sejtem még mindig tart attól, hogy bajom eshet, bár legalább már addig eljutottunk, hogy nem mond mindenre nemet és hogy elfogadja, hogy felnőtt vagyok és meg tudom védeni magamat, vagy legalábbis talán. Mondjuk a legutóbbi elrablás után nem is nagyon ellenkeztem. Nem mondom, hogy nem csorbított a bátorságomon a dolog, és még csak nem is az emlegetett banya miatt történt az egész, tehát attól, hogy jelenleg jól vagyok, még mindig bajba keveredhetek, ha az a nő megneszeli, hogy nem egy védett helyen vagyok. Na jó, azt hiszem nem okos ötlet a falra festeni az ördögöt. Kell nekünk ez az utazás, hiszen rendbe kellene tenni a kapcsolatunkat is. Jensen legutóbb, amit mondott... olyan kedves volt és még se tudtam viszonozni, ahogyan illett volna. Talán az utazás tényleg segít rendbe tenni mindent és most elhessegetem a zavaró gondolatokat, hogy itt legyek fejben. Inkább csak csendben figyelem a házat és várakozom.
Ruha: Viselet A tükrön túl: Viselet Zene: Light of the seven
Egy elrablás körülményei
Jensen végül visszaviszi az iskolába Nealt, aki már ott tér majd magához. Philip heves varázspárbajban végül kénytelen végezni Gordonnal, másképp nem menthetné meg a lányát a lassú sorvadástól, hisze na rábocsátott varázslat folyamatosan emészti őt, amíg a férfi életben van. A McKinney birtok a fiára száll. A varázslat Gordon halálával elszáll Leticiáról, így Philip el tudja vinni a Szent Mungóba, ahol néhány nap kezelés után végre magához tér majd és végül teljesen rendbe jön. Az eseményekből alig emlékszik valamire, csak az elrablása legelejére, a többi időben nem volt magánál. Ez a fenyegetés tehát egyelőre megszűnt, ha csak idővel Jensen nem akar majd bosszút forralni, hiszen végtére is Philip végzett mindkét szülőjével. De ez már a jövő zenéje.
Amint megkaptam Jenssen jelzését, hogy hol is van Leticia, késlekedés nélkül indulok. Felkészülnöm sem kell, hiszen ha az a sorsom, hogy ott haljak meg, akkor nincs az a védővarázs, mágikus pajzs, amely megóvhatna. Jós vagyok, a saját halálomat már megannyiszor láttam, aztán mégis elkerült a végzet. Odáig jutottam, hogy számba vettem a lehetőségeimet, s csupán egyetlen út van, hogy apaként messzemenőkig kiállok a lányom mellett. Nem gondolom, hogy McKinley zsarnoki gonosz lenne, ez a mi kettőnk ügye, amelybe belekeveredett a felesége, így aztán nem mondhatom, hogy alaptalan a bosszúvágya. Csak abban reménykedem, hogy Leticia mégiscsak eszköz, nem több, azért, hogy odacsaljon, hogy szembenézhessünk. Az iránnyal tisztában vagyok, mint ahogyan azzal is, hogy akadály nélkül el fogok jutni a főépületig, lévén a férfi szembe akar nézni velem, hogy méltó párbajban győzhessen le, hogy lássa, ahogyan kihuny az élet a szememből. Az ajtót tárva nyitva találom, s a nappalihoz közeledvén látni vélem az asztal romjait, amin a tanár teste fekszik ájultan, magatehetetlenül. Jenssenre téved a tekintetem. - Vidd őt vissza a Roxfortba. Vagy bárhova.. el innen. – Kérem a fiút, hogy hoppanáljon, vagy bárhogyan tűntesse el Charmaine-t, hiszen ő fene tudja, miért van itt, de nem vesztegetek rá több időt. Csupán azt várom, hogy a kölyök távozzon, Leticiát vélhetően nem tudja magával vinni, ám most kettesben kell maradnom McKinley-vel, hogy elintézzük a saját dolgunkat. - Nos.. megértem az indokait uram, mindazonáltal.. Továbbra is a békés megoldás híve vagyok. Nevezzük fegyverszünetnek, vagy ahogy gondolja. Elviszem a lányomat, és nem háborgatjuk egymás köreit. Most még elsétálhatunk vérontás nélkül. – Ám tudom én, hogy mindez esélytelen, csak vagyok annyira úriember, hogy még fejajánlom a remi lehetőségét. Ettől függgetlenül kibiztosítom a pisztolyom reteszét, hogy az első mozdulatra, amely nem tetszik tőle, azonnal előrerántsam. Nem vágyom most amolyan hajnali pirkadatot megidéző párbajra, leginkább egy pillanat alatt lerendezném a kettőnket feszegető kérdést..
Tisztában vagyok vele, hogy apám soha az életben nem fogja belátni, miszerint anyu halála részben az ő hibája is, hiszen évek álltak rendelkezésére ahhoz, hogy Let apját hibáztassa. Elhitette magával, hogy minden egyes lépés az auror felelőtlensége miatt történt, nem pedig azért, mert ő esetleg olyasmit tett, amit nem kellett volna. Márpedig tett, nem is keveset, ennek köszönhető hát, hogy jómagam már egy ideje őt hibáztatom. Régebben túl gyáva voltam kimondani ezeket a szavakat, hiszen féltem a reakciójától, de most egyszerűen nem érdekel. Ha ő egy ideje már elszánta magát a halálra, akkor nekem vallomást kell tennem. Ha Let apja megöli, nyilvánvalóan gyászolni fogom, talán még a férfinak is nekirontok, de nem szeretném, ha apám úgy menne el, hogy közben azt hiszi, soha életemben eszembe se jutott hasonló gondolat. Igenis, az ő hibája is, amikor pedig megpillantom Let látszólag élettelen testét, ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben bemosnék egyet apámnak, a férfinak, akitől világéletemben tartottam valamennyire, de most is visszatart valami ettől a lépéstől. Ha megütöm, azzal nem oldok meg semmit, de igenis kellemes érzés lenne. Hiszen Let miatta van itt, ilyen állapotban! Mégis mi jogon teszi ezt vele? Annyi ember gyászol valakit a világon, mégse jut eszébe egyiküknek se ilyesmi. - Tudod, vannak emberek, akik nem olyan érzéketlenek, mint te... - felelem kissé rideg arccal, igyekszem elfeledtetni vele, hogy az imént még érte aggódtam, de látva azt, hogy a sérülése nem túl súlyos, ismét a Let iránti aggodalmam köszönt be. Nem sajnálom, amiért elérte az, amit a férfi dobott rá, az viszont kissé kétségbe ejt, hogy az láthatóan eszméletét vesztette, én pedig ismét egyedül maradtam apámmal. Mit tegyek? Az indulataim még mindig tombolnak bennem, ahogy pedig újra meg újra Let felé pillantok, egyre csak erősödnek. Amikor pedig a lány felé int a pálcával, felcsattanok: - Mit művelsz vele? - A hangom számon kérő, magyarázatot követelek, hiszen Let mintha egyre sápadtabb lenne és a haja... Nem volt eddig kissé sötétebb? Kezdek konkrétan pánikba esni, hiszen varázslattal semmit sem érek apám ellen, de most várjam be Leticia apját? Valahogy nem szeretnék itt lenni, amikor a két varázsló egymásnak esik, de a lányt se hagyhatom itt, főleg nem ilyen állapotban. - Azonnal fordítsd vissza! - követelem, miközben egy fenyegető lépést teszek irányába. A mágia nem sokat használ ellene, de mint az imént is láthattam, a fizikai támadásokra nincs annyira felkészülve. A testi erejét tekintve jóval erősebb nálam, de a fürge és trükkös dolgok ellen sok mindent nem tehet. - Mit fejezzek be? - kérdezem már-már kissé hisztérikusan, hiszen egyszerűen fel sem tudom fogni, miért nem egyértelmű számára, hogy attól, mert anyámat megölték, engem még nem hajt a bosszúvágy. Nem kívánom más vérét ontani, miért nem érti meg? - Az apjához rohanna – fejezem be nyomatékosan a mondatot. - Egy ilyen őrült karjaiból, mint te... Hogy lehetsz ilyen? Beszéd közben óvatosan a farzsebembe nyúlok, majd onnan egy instant sötétségport halászok elő, végül apám lába elé vágom. Ha nem védi ki a trükköt, akkor lassan, de biztosan sűrű homály fedi a helységet, én azonban nem Let felé rohanok, kihasználva a helyzetet. Tudom jól, hogy a lányt esélyem se lenne kivinni innen, amíg apám bűbájai élnek, szóval felesleges lenne próbálkoznom. - Incarcerandus! - legyintem meg a pálcám, majd reménykedem abban, hogy apám ezt a varázslatot nehezebben fogja kivédeni a sötétségpor miatt. Ha sikerül a dolog, akkor egy ideig sakkban tarthatom, legalább addig, amíg megérkezik Let apja. Onnan az auror már mindent tudni fog és képes lesz levenni a rontást a lányról is. Tudok ugyan én is egy-két bűbájt ellene, de kétlem, hogy apám varázslatát megszüntetné egy általános, iskolában is ismert ellenmágia. . (Incarcerandus – megkötöző bűbáj. Umbridge az 5.-dik kötetben ezt használta a kentaurok ellen)
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Ruha: Viselet A tükrön túl: Viselet Zene: Light of the seven
Egy elrablás körülményei
Csak a fejemet rázom. Nem fog tudni meggyőzni arról, hogy miattam halt meg a nejem. Ez olyasmi, ami úgy sem elfogadható számomra, hiszen nem én öltem meg, ő pedig pontosan tudta, hogy ki vagyok és milyen vagyok. Az az auror a hibás, egyedül csak ő, mert nem tudott megfelelően célozni és mert nem csak lefegyverezni akart, hanem túlságosan dúlt benne a nagy világmegmentő hév. Ezért is nem foglalkozom Jensen szavaival, csak a vállamat rántom meg és immár fel is állok, amikor Leticia előkerül. Hamarosan itt a végjáték és én már arra várok. Végezni akarok a lánnyal az apja szeme láttára, megvárni míg elszáll belőle az élet, ahogyan nekem is végig kellett néznem a szeretett nő halálát. Megérdemli, hogy átélje ugyanezt és hogy a fiam közben beleköp-e a levesembe... ez még nagy kérdés. A tanár viszont beleköphet, hiszen hamarosan előkerül és a támadása ezúttal még talán váratlanul is érne, ha nem sejteném, hogy nem csak arról van itt szó, hogy félti a tanítványát. A közvetlen támadás pont azért lep meg, mert mágia ellen még csak csak könnyebb cselekedni, na de az ilyesmi... Az a mázlim, hogy azért elég kemény fából faragtak és bár az áramütés elér, de még idejében lendítem a pálcámat, hogy a fickót eltaszítsam magamtól. Keményen csapódik az asztal tetejére, amiről eddig a kávémat iszogattam, én pedig hátratántorodom és csak a fal tart meg, hogy ne zuhanjak el. - Látod... az életét kockáztatja... egy tanítványért? - pillantok Jensenre, némileg azért rekedt hangon, de gyorsan lábra állok, hiszen ha hamarosan itt van Philip, akkor muszáj lesz minden erőmet bevetnem ellene. A tanár jó eséllyel ájult, hiszen az asztal is összetört alatta, pedig igen kemény darabról van szó. Az alélt lányra pillantok immár és bár szemmel tartatom a fiamat, de ezúttal a lány felé lendül a pálcám. A halvány mágia lassan takarja be őt és szívódik be a testébe és mintha már ennyitől is halványabb lenne a haja barna színe, mintha csak fakulna, hogy visszatérjen az eredeti szőkébe. Alig látható, csak ha jól figyel az ember. - Remélem tényleg szóltál az apjának. Kár lenne, ha nem látná, ahogyan elhagyja az élet a lányát... - persze szemmel tartom a fiamat, hiszen nem szeretném, hogy valamilyen úton-módon megállítson, de van rá esély, hogy nem fog, hiszen az előbb úgy tűnt értem aggódik, amikor a tanár megtámadott és nem pedig másért. - Remélem már érted... a lány elárult, miért aggódnál érte? Ha magához térne hozzá rohanna és nem hozzád. Segíts nekem befejezni ezt... bosszút állni anyádért. - egy lépést közelítek hozzá. Ki tudja, talán a tanúr megjelenése még az én malmomra is hajtja a vizet és a fiam végül mellém áll?
Apa mindig is értett a szavakhoz, hiszen éveken keresztül azokkal rombolta az önbizalmamat, nem tettekkel. Soha életemben nem bántalmazott tettleg, de amit lelkileg el kellett viselnem... A szigorúság, a ridegség, a távolságtartás: ezek mind-mind ártottak akkori énemnek. Gyermekként büntetésnek fogtam fel a dolgot, olyasvalaminek, ami azért jár, mert rosszat tettem, később viszont már nem igazán hatott meg a lelki hadviselés. Kamaszként már kifejezetten örültem annak, hogy napokig távol volt a kúriától valami idióta üzleti megbeszélés miatt. Már-már áldásnak éreztem a távolságot. Amikor pedig vissza kellett utaznom a Roxfortba, egyáltalán nem sajnáltam a dolgot. Voltaképp, még örültem is neki. Elvégre, hónapokig nem kellett apámmal találkoznom, azok a kurta levelek pedig, melyeket hetente kaptam, bőven elegek voltak számomra. Hébe-hóba hazautaztam ugyan az ünnepekre, de amint idősebb lettem, azok is elmaradoztak. - Miféle ellenség? - hördülök fel apám szavait hallva. - Gondolj már bele! Miattad halt meg anya, mert olyasmiket tettél, amiket nem kellett volna, ezzel pedig mindannyiunkat veszélybe sodortál! Ha nem folytatod a sötét kis ügyleteidet, akkor még ma is élne! És igen, a lelkem mélyén komolyan is gondolom az iménti szavaimat. Ha apám évekkel korábban abbahagyja a kétes dolgait, akkor anya nem halt volna meg, elvégre nem lett volna oka üldöznie őt a Minisztériumnak. Ettől függetlenül az auror is hibás a történtekben, ez nem kétséges, de az éremnek mindig is két oldala volt. Ezt pedig a nagy hatalmú Gordon McKinney nem hajlandó észrevenni... Nem, ő még anyu halála után is kereste a bajt, művelte a sötét mágiát. Egyszerűen nem volt hajlandó lemondani róla, pedig biztos vagyok benne, hogy már neki is eszébe jutottak ehhez hasonló gondolatok. A családját tette tönkre, mert neki olyan fontos volt a pénz és a hatalom, na és az eszmék. - Hülyeségeket beszélsz... - hördülök fel ismét a szavait hallva, de persze nekem is szöget ütött a fejembe a gondolat. De ha igaz is... Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő hely és alkalom arra, hogy mindezt megbeszéljem bárkivel is. Let élete veszélyben van, itt és most teljesen felesleges, ki és miért van vele. Nem hiszem el apám szavait, de ha a tanár mégis azért jött, mert neki tetszik a lány, hát lelke rajta. Egyébként is kétlem, hogy Let belekeveredne egy ehhez hasonló kapcsolatba, sohase volt olyasvalaki, aki ilyesmiket művelt volna. Szoborrá dermedve állok a helyemen és csak némán figyelek, miközben egy ágy emelkedik ki a padlóból, amelyen Let fekszik. Az agyamban ezrével száguldoznak a gondolatok, én azonban képtelen vagyok egy olyat is kiemelni közülük, amely hatásos lenne ebben a helyzetben. A lány egyértelműen valamiféle kábító-átok vagy főzet hatása alatt állhat, hiszen továbbra sem tért magához. Úgy fekszik az ágyon, mintha halott lenne, a mellkasa alig észrevehetően süllyed fel-alá, amikor levegőt vesz. Rohanjak oda hozzá? Egyértelmű, hogy abban az esetben apám közbe fog lépni, én pedig nem szeretném eszméletlenül eltölteni a következő perceket. Nem, akkor semmi hasznom se lenne. - Ne! - kiáltom el magam, végül kezem ösztönösen lendül a pálcámmal együtt, hogy kivédjem a tanár apám elleni támadását. Úgy tervezem, hogy még a levegőben elkapom azt a valamit, de nem sikerül, viszont a saját reakcióm még engem is meglep. Itt és most nem apám mellett állok, hanem ellene vagyok, akkor miért szeretném megvédeni őt? A válasz egyszerű: ő az egyetlen élő rokonom, de közben Let meg a barátom, számomra elég vegyes ez az egész helyzet. Végül mégis feladom a dolgot, nem akadályozom meg mágiával az apám felé repülő holmit, habár pillanatok alatt megtehetném. Helyette csak állok és várom, mi sül ki ebből az egész faramuci helyzetből. Ha minden igaz, Let édesapja nemsokára felbukkan és akkor vége a dalnak.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Nagyot sóhajtok, ahogyan felfedezem, hogy Letty legalább él, sőt, még sértetlennek is tűnik. Fogalmam sincsen, hogy ez az alak, aki minden bizonnyal sötét varázsló, miért is rabolhatta őt. Valahogy Jenssennel függ össze a kérdés, de ez most nem is érdekel, inkább a hogyan tovább. Számba veszem a lehetőségeimet, és bármennyire is kétségbeejtő, esélytelen lennék most kiszabadítani. Vélhetően a börtöne csak akkor engedne be, ha a fickó engedélyt adna rá, vagy minimum ki tudnám annyira ütni, hogy ne legyen eszméleténél, így engedne a másikus zár. Akár szólhatnék is Mr. Samuelsnek, de az még inkább kockázatos, meg hát onnantól kedve vége minden titoknak. Nem, itt most nekem kell valami megoldást összehoznom. Leroskadok a fal mellett, és az ölembe veszem a tértágított szütyőt. Belenyúlok, és könyékig eltűnök benne, hogy kiemeljem, ami csak a kezembe jut. Ereklyvevadász szakon tanítok, ráadásul most már mint vezető tanár, így nem csoda, ha minden kacatot magammal hurcolok. A fickó mágiára számít, ő maga is azt űzi magas fokon, akkor valamit össze kéne rakni, amire talán nem számít. Egy sípot veszek elő, hasonlót, amit Lettynek is adtam. Rákötök a végére egy aranyló, elszakíthatatlan kötelet. A kötelet beletekerem egy apró, tenyérben elférős kis lakatba, s a sípot elektromos mágiával bűvölöm meg. Lényegében összehozok egy varázslatos sokkolót. Aztán elrejtem a tenyerembe az eszközt, majd tanácstalan fejet vágva megindulok visszafelé, mint aki nem jutott semmire sem. Lehajtom a fejemet, mintha meg akarnék fogalmazni valami könyörgést, majd a tenyerembe rejtett lakat kioldó gombjára rányomok, Jenssen apja felé lendítve a kezemet, hogy minimum mellkason találja a kötéllel megerősített elektromos síp. Ha fel is húzna valami pajzsot, hátha csak bűvigék ellen véd. Ha nem, akkor nekem annyi..
Ruha: Viselet A tükrön túl: Viselet Zene: Light of the seven
Egy elrablás körülményei
Neal nagyon sok mindent talál, de sajnos igazán fontos ereklyék csak úgy a polcokra nincsenek kitéve, azokat jó eséllyel a gazdájuk valami fontosabb és védettebb helyen tartja. A falat viszont sikerül feltérképeznie és egyértelmű, hogy üreges és hogy van mögötte valami elrejtve. Mágiával annyit elér, hogy a megleli a rejtett ajtót nyitó követ a falban, de amikor az ajtó feltárul, bár látja mögötte Leticiát, mégis mintha egy láthatatlan varázsajtó is védené a helyet, mert a lány nem látja és hallja őt és bemenni sem tud egyelőre. Leticia épp alszik úgy fest, legalábbis egy ágyon fekszik csukott szemmel. A szobája elég rideg, nem sok minden van benne, ablaktalan, bár van azért halvány világítás és nem úgy fest, hogy bántották volna, legalábbis innen nem látni sérülést rajta.
- Minden bizonnyal fiam te jobban ismered azt, aki az én ellenségem évek óta. - ha jobb kedvem lenne talán még fel is nevetnék, de így csak egy cinikus mosolyra futja. - Bizonyára igazad lehet, a fiatal és jóképű tanárbácsi minden komolyabb ok nélkül érkezett. - ezen a ponton már mégis csak felnevetek. Naiv, oh hogy mennyire naiv! Nem így neveltem, de úgy fest, hogy az ő eszét is elvette valamiféle szeretet a lány iránt, vagy csupán csak engem akar bosszantani azzal, hogy nem hajlandó mellém állni? Na persze nem vagyok teljesen biztos a dolgomban, de már az is valami, ha elültetem a gondolatot a fejében. Talán akkor majd nem akarja annyira megmenteni a lányt, ha rájön, hogy a szíve még véletlenül sem hozzá húz. - Meggondolni magamat? Oh nem, a játszma már megkezdődött, innen már nincs visszaút, ezt te is tudod és remélem el is fogadod végre. - csóválom meg a fejemet és most már a kezemben marad a pálca is. Nem akartam ártani neki ez tény, ám ha nincs más választásom akkor igenis kénytelen vagyok megtenni, legalábbis visszatartani, hogy ne üsse bele az orrát túlságosan a dolgomba, hiszen a célom adott és eszem ágában sincs meghátrálni. Ám, ha hamarosan itt lesz, akkor ideje működésbe lépnie a többinek is, amit elterveztem, így hát...
Neal láthatja, amint a láthatatlan varázsajtón át az ágy, amin Leticia fekszik egyszerűen lassan lefelé kezd el húzódni a padlóba, hogy végül eltűnjön a szeme elől. Már csak az a kérdés, hogy merre tart és hová tűnt, vagy hogy egyáltalán a lány, ha aludt ezt miért nem érzékelte. Sejtheti, hogy jó eséllyel nincs magánál és nem csak puszta alvásról van szó.
Az alvó Leticia, vagy elkábított Leticia felbukkan a padlóból kiemelkedve. Mint Csipkerózsika békésen alszik az ágyon, ahová én tettem. Most már csak arra van szükség, hogy végre ideérjen az apja és persze Jensen láthatja jól a tekintetemből, hogy nem sokat ér, ha most odarohan. Mágia védi a lányt, afféle burok, amin úgy sem tudna áthatolni.
Hagyom a professzort, hadd menjen körülnézni a kúriában, elvégre ő apám közelében sokkal nagyobb veszélynek lenne kitéve, mint én. Nem a legjobb ugyan kettőnk viszonya, de mégis csak a fia vagyok, engem talán nem fog bántani, a tanár úr azonban nagyobb veszélynek teszi ki magát, ha itt marad, apám közelében. Elég egy rossz mozdulat és talán holtan esik össze, mert apámból már ezt is simán kinézem. Elvégre, neki már minden mindegy, őt már csak a bosszú élteti, ki tudja mióta, most pedig elérkezett a nagy finálé és nem hiszem, hogy szándékában állna hagyni, hogy bárki is tönkretegye a műsorát. Éveken át várt arra, hogy a terve működőképes legyen, most pedig elérkezett erre a megfelelő pillanat. Let és az apja most vannak a legjobb viszonyban, noha fogalmam sincs azt illetően, erről honnan is szerezhetett tudomást apám. Talán figyeltette őket? A mostaniak fényében még ezt is simán kinézem belőle... - Biztos nem lesz olyan hülye, hogy berontson az oroszlán barlangjába mindenféle erősítés nélkül – vágom rá, mintegy magamat is győzködve, hiszen sejtem én, hogy nem így működnek a dolgok. - Különben is, honnan tudhatnád, mit tenne egy aggódó apa? Soha életedben nem voltál olyan jó apa, mint amilyennek hitted magad... Engem hasonló helyzetben hagynál meghalni, mert ha nem vagyok elég erős, akkor megérdemlem a sorsom-alapon gondolkodsz. Talán Let apja is hasonlít rád. Elég rosszban vannak, ha nem tudnád... Te se rohannál utánam hasonló helyzetben mindenféle előkészület nélkül. Vagy még úgy sem. Kissé megremeg a kezemben a pálca, miközben igyekszem úrrá lenni az érzelmeimen. Mindig is túl gyáva voltam ahhoz, hogy apám szemére vessem a hibáit, melyeket szülőként követett el velem szemben, most azonban úgy érzem, nincs veszítenivalóm. Muszáj kimondanom a szavakat, melyek már évek óta kikívánkoznak belőlem, ennek pedig most jött el az ideje. Tisztáznom kell magamban a dolgokat, mert ha tényleg arra készül, hogy meghaljon, akkor előtte tudnom kell, hogy szeretett-e vagy esetleg csak megtűrt maga mellett, mert a fia vagyok. - Csak fel akarsz bosszantani – jegyzem meg meglepően nyugodt hangon. Igen, csak ezt szeretné, semmi mást. - Let nem lenne olyan felelőtlen, hogy egy tanárral bonyolódjon kapcsolatba és talán meglepő, de nem hiszem, hogy a professzor ilyesmi miatt kockáztatná az állását. Még ha szerinted igaz is, amit mondasz, bizonyára tévedsz. Te talán nem kockáztatnád senki más miatt sem az életed, de szerencsére nem mindenki gondolkodik a te fejeddel. Igen, csakis ez lehet a magyarázat, de apám azért elérte a célját. Szépen lassan beeszi a fejembe magát az a gondolat, miszerint Let és Charmaine professzor között van valami, aminek nem kellene lennie. Mintha féltékenység kerítene hatalmába, épp csak egy apró érzés, amely átvillan bennem, de ugyanolyan gyorsan el is tűnik, viszont valamit azért hagy maga után. Egy időzített bombát, melyet apám szavai hozhatnak működésbe. Még nem indul ugyan be, de bennem van, elültette a fejemben a gondolatot. A fájdalom hirtelen jön, még egy kiáltás is kicsúszik a torkomon, amikor háttal vágódok a falnak, majd onnan a padlón kötök ki. Feltápászkodok, de szerencsére komolyabb bajom nem esett, viszont a gerincem mentén végigfutó hullám sem éppen a legkellemesebb. - Már szóltam neki – törlöm le a vért a szám sarkából, majd sötét pillantást vetek apám felé. - Még mielőtt ideértem volna, baglyot küldtem hozzá. Talán pont ezekben a pillanatokban kapja meg a levelem. Még van időd meggondolni magad, én nem árullak el senkinek sem. Elvégre, ha tényleg most kapja kézhez a soraimat, akkor perceken belül itt lehet, hiszen a hoppanálás nem tart semeddig sem. Magamban azonban abban reménykedem, hogy nem lesz szükség semmilyen erőszakra sem és apám elmenekül, maga mögött hagyva a bosszúját. Tudom, nem kellene erre számítanom, de reménykedem, hiszen valamennyire azért megindító látni számomra, hogy mennyire szerette anyámat. Még az életét is képes lenne odaadni azért, hogy megbosszulhassa őt és ezzel teljes mértékben összezavar. Most akkor apám jó ember vagy sem? Esetleg csak az általa választott eszközök lennének rosszak?
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyenlőre bele se merek gondolni, hogy Jensen apja miért is rabolta el a fiú barátnőjét, kétlem, hogy miattam, de hogy a fiát miért akarja így zsarolni, arról lövésem sincsen. Talán leleplezem magamat előttük a túlzott aggodalmammal, de ez most nem érdekel túlzottan. Csakis az, hogy a kis drágámat megtaláljam mihamarabb. Az nyilván erős túlzás lenne, hogy még magamhoz is szorítsam, hiszen egyetlen csók csattant el köztünk, hivatalosan ugyanis semmi nincs köztünk a tanár-tanársegéd viszonyon túl, őszintén szólva azt sem tudom, hogy a külvilág felé együtt vannak-e még Jensennel, de ezt most most fogjuk kitárgyalni. Követem a síp hatóirányát, de nem túl erős, jó eséllyel ha ez a fickó, a srác apja elrabolta, van benne annyi kurázsi, hogy tökéletesen levédte a lány helyét. Azért reménykedni persze szabad. Nem vagyok egy gyakorlatias alak, a mágiákban aligha jeleskedem, csak az alap kábítások mennek, meg néhány általán bűbáj, de valahogy most életem formáját kell hoznom, magam mellé állítani a fiút, és szembeszállni egy ismeretlen, és feltehetően erőteljes felnőtt varázslóval. Akár még a helyszínen fellelhető tárgyakat is felhasználhatom ellene, hiszen az ereklyetannak fontos része a szimpatikus ág, így meg is vodoozhatom, ha találok valami hozzá közeli személyeset. Úgyhogy a fal mellett még ilyesmit is nézegetek, közben azért végighúzom a pálcámat a téglákon, hátha találok valami üreget, amit be lehet ütni, rejtett kapcsolót, bármit, ami oda vonzz. De mi van akkor, ha mindez eleve csapda?
Ruha: Viselet A tükrön túl: Viselet Zene: Light of the seven
Egy elrablás körülményei
Úgy fest, hogy Neal nyugodtan körülnézhet, egyelőre semmit sem talál, hiába járkál a kúriában és próbálja fellelni Leticia nyomait. Azt persze nem tudhatom, hogy erre plusz lehetősége is van a varázstárgy miatt, ami a lánynál van, épp e miatt bár konkrétan Leticiát nem találja meg, ellenben a varázslata szinte vonzza, amíg el nem ér egy alagsori falig, ahol mintha húzná magához a mágia, de nincs itt se ajtó, se semmi más. Egyelőre nem jelenik meg manó sem, talán pont a miatt, mert Jensen most lefoglalja odafent a házigazdát. - Sosem tudhatod, hogy egy aggódó apát milyen tettekre sarkall a félsz. - mosolyodom el. Jensen még fiatal és egyelőre még fogalma sincsen az élet olyan részeiről, amikkel én már régen tisztában vagyok. Idővel persze majd rájön, hogy mi hogyan megy, addig viszont marad olyan naiv, amilyen most is, amikor azt hiszi, hogy Philip nem jön ide, csak erősítéssel. Tudja jól, hogy azzal nem sokat érne, épp e miatt jön egyedül, amint megtudta, hogy szükség van rá. - Nem blöffölsz elég jól, de a meglepettséged valódi. Tehát te sem tudod miért is jött ide egy tanár, méghozzá egy ilyen fiatal és sármos tanár... Egyáltalán van értelme kockáztatnod egy olyan lányért, aki... hát lássuk be elég nyilvánvaló, hogy neki nem te vagy a fontos. - szépen lassan, megfontoltan beszélek, mintha csak hangosan gondolkodnék. Finoman ültetem el a fiam fejében a gondolatokat és még véletlenül sem hiszem, hogy Philip már itt lenne, hiszen akkor megmutatta volna magát. A védővarázslataim pedig elég erősek ahhoz, hogy már rég jelezték volna, ha tényleg itt lenne bárki is azokon kívül, akikről tudok. A varázslat sem lep meg, már-már várható volt, így aztán nem csoda, hogy a kezem, ami eddig is a pálcámon pihent ezúttal már megmoccan. Nincs szükségem varázsigére, könnyedén hárítom a támadást és egy második mozdulattal repítem neki Jensent a falnak. - Hát tényleg azt hiszed, hogy van esélyed ellenem? - nevetem el magamat, most már pálcával a kezemben állva fel a helyemről. - Hívd ide! Az apját akarom, akkor láthatod majd a lányt is. Legalábbis még egyszer utoljára. - én is megtehetném, de ha már Jensen beleüti az orrát, akkor itt a lehetőség. A pálcája még nála van, küldhet üzenetet és ha már minden áron bele akart folyni az én dolgaimba, akkor vegye ki a részét belőle. Kénytelen, vagy mehet isten hírével, de kétlem, hogy elmenne, ahhoz túlságosan is makacs. Lássuk be ezt volt kitől örökölnie.
Tény, ami tény, nem örülök túlzottan annak, hogy Charmaine professzor egyedül vág neki megkeresni Leticiát, főleg azért sem, mert apámat ismerve kellemetlen meglepetéseket is találhat itt-ott. Ugyanis, ha itt van a lány, akkor értelemszerűen nem lesz könnyű eljutni hozzá, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Nem mozdulok hát a helyemről, nem próbálom meg visszatartani a férfit, hiszen kell valaki, aki szemmel tartja apámat. Természetesen egyedül vajmi kevés esélyem lesz ellene, ha esetleg gondol egyet és támadásba lendül, egyelőre azonban nem néz ki úgy, mintha bármit is tervezne ellenem gondolatban. Csak ül és vár, mintha egy kellemes délutáni csevejen venne részt, én pedig a beszélgetőpartnere lennék. A mellette heverő pálcán kívül semmi más nincs a közelében, ami veszélyt jelentene másokra nézve. Bár, ez is bőven elég, hiszen egy mágus legfontosabb eszköze a varázspálca. Ha az és a használója együtt van, akkor ennél veszélyesebb kombó nincs a világon. - Let apja nem lesz olyan őrült, hogy a csapdádba sétáljon, erre nem gondoltál még? - fröcsögöm a szavakat, kezd mostanra igen bosszantani a saját tehetetlenségem az ügyben. Csak állok itt és arra várok, hogy történjen valami, miközben apámat szavakkal próbálom meggyőzni, melyek elég keveset érnek a bosszújával szemben. Még a megjelenő tanerővel együtt sem vagyunk versenyképesek vele szemben, hiszen ő hosszú évekig gyakorolta a sötét mágiát, míg én csak a könyveiből olvastam róluk, a professzor pedig láthatóan túl fiatal ahhoz, hogy évtizedek tapasztalata legyen a háta mögött. - Auror, biztos felkészülten érkezik, úgyhogy ideje lesz elfogadnod, hogy hiába a fáradtságos munkád, vagy tudom is én mid, semmire se mész vele! Túl szép lenne, ha ennyi hallatán meggondolná magát és azt is nagyon jól tudom, hogy ha az embernek az egyik családtagjával történik valami, akkor aligha gondolja át komolyabban a helyzetet, de tényleg bízom abban, hogy Leticia apjának aurori munkája ilyenkor előnyt jelent számára. Bizonyára volt már ehhez hasonló helyzetben és sikerült tanulnia mások hibáiból, szóval miért is ne? Talán szán rá egy fél órát és sebtiben felállít valami működőképes kis csapatot. - Tessék? - hökkenek meg apám szavain, de az igazat illetően, nekem is szöget ütnek a fejembe a gondolatai. Tényleg, miért is? Miért ilyen ideges a professzor úr és miért csak ő jött ide? Miért nem értesített más tanárokat is? Talán hamarabb is megjelennek bennem a kételyek, ha nem ilyen feszült a helyzet és Let tényleg rajongással beszélt róla korábban, mintha... De nem, apám csak ellenem használja ezt az egészet, hogy összezavarjon. Elvégre, Leticia és Charmaine professzor nem lehetnek együtt. A Roxfort tiltja a tanár-diák kapcsolatot. Elkergetem hát a zavaró gondolatokat, miközben igyekszem ismét teljes erőmmel apámra koncentrálni. - Talán már itt is van, csak a megfelelő alkalomra vár. Lehetséges, hogy már körbevették a házat és hatástalanítottak néhány komolyabb bűbájt, te pedig nem veszed észre. És talán már Let sem a túszod... Igen, szeretnék abban hinni, hogy ezek valóban megtörténtek és pont ebben a pillanatban szabadul ki a lány is, én pedig feleslegesen parázok itt, de ismerem apámat annyira, hogy tudjam, olyan varázslatokat alkalmazott, melyek jelzik, ha ilyesmi történne a birtokon. Ő lenne az első, aki tudná, hogy megtalálták Letet. - Stupor! - lendítem meg hirtelen elhatározással a pálcám, magamban abban reménykedve, hogy ez az egyszerű bűbáj elég lesz arra, hogy lefegyverezzem apám. Ha nincs nála a pálcája, akkor máris előnyt élvezek vele szemben és talán még esélyem is lesz.
Megjegyzés Ruha Zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért nem akarok úgy tenni, mintha teljesen ki lennék borulva Letty miatt. Már csak azért sem, mert hivatalosan nincs köztünk semmi, és ez nem az a pillanat, amikor illene felfednem az igazságot. Másrészről mindig tisztes távolból követtem őt, pedig nem egyszer volt már bajban, nem lehetek állandóan ott Mellette. De amióta mégiscsak elcsattant az a csók, meghatszoródott a védelmező ösztönöm, s mikor a síp bajt jelzett, félretoltam minden óvintézkedést, és haladéktalanul megindultam utána. Ahogyan átlátom a helyzetet, apa és fia kapcsolatban vannak, fogalmam sem volt róla, hogy Jensen apja bár jól szituáltnak tűnik, de minden renoméját elrontja, ha kislányokat tart fogva. És vajon miért? - Nekem mindegy, akkor megkeresem én. – Azért nem vagyok hülye, hogy hátat fordítsak nekik, ki tudja, hogy a fiú a hangzatos szavai ellenére is mennyire áll végül az apja mellett, azaz ellenem, így a legbiztosabb, ha csak magamra számítok. Nem akarom végigóbégatni a házat, ezért leteszem arról, hogy szólongassam a vöröskét, így csupán a síp jelzésére figyelve keresgélek, nyitok be ajtókon, és ha szükséges, megmászom a lépcsőket is. Vagy lefelé menjek a pincébe? Egyelőre nem sok ötletem van, riadt őzikeként szökdécselek. Bár egykori szerelmemet elvesztettem, Leticia nélkül nem is lenne élet az az élet, így ha valahogy őt meg tudom menteni, akár a saját életem árán, akkor nem fogok habozni. Faggatózni pedig főleg nem, hiszen ez nem az a perc, hogy bárkit is felelősségre vonjak. Nem vagyok auror, majd talán akkor, ha biztos távolságban vagyunk ettől a helytől, akkor átgondolom, hogy miért is rabolták el a lányt. Ha Jenssen gyanakodna a túlzott riadalmam miatt, akkor majd valahogy ki kell magyaráznom magamat, de most nem ez a legfontosabb. Remélhetőleg nem futok össze valami harcias házimanóval, különben könnyedén a vödörben végezhetem holmi folyékony halmazállapotú páclé képében, hiszen magánlaksértést követek el, s a manók elég komolyan szokták védeni a gazdájukat.
Ruha: Viselet A tükrön túl: Viselet Zene: Light of the seven
Egy elrablás körülményei
Egészen jól szórakozom a fiam légből kapott fenyegetésein és amikor még a majdnem remegő kezű fiatal kis tanárbácsi is megérkezik úgy téve, mintha minimum tenni tudna ellenem bármit is, ha én nem akarnám... Mosolyt csal az arcomra, ahogyan körülöttem állnak és próbálnak rájönni, hogy mi is legyen a következő lépés, amivel sakkban tarthatnak. - Oh szóval állításod szerint bebiztosítottad magad és ha ez engem nem érdekel? Addigra mire bárki ideér már úgyis túl leszünk rajta és hogy utána hová kerülök, az már cseppet sem érdekel. - Jensen láthatja jól, hogy komolyan beszélek. Nekem jelenleg a bosszú számít és semmi több. Nem különösebben érdekel, ha aztán az Azkabanba kerülök, sőt még az sem ha ide csődíti a fél Auror Parancsnokságot és valamilyen átok végez velem. A fő, hogy lássam Philip arcán a teljes összeomlást, amikor meghal a lánya és persze hogy lássam az ő szeméből is kihunyni a fényt. Ha ez meg van akkor már nem különösebben izgat, hogy mi lesz velem. Épp e miatt nem kapkodok és ezért is nem hatnak rám az üres fenyegetések - Már csak az a kérdés, hogy ő vajon honnan tudta, hogy ide kell jönnie? Túlzottan meglepődtél rajta, hogy megjelent és... lássuk be az ember nem aggódik ennyire egy szimpla tanársegédért. - kíváncsian mustrálom a pálcával hadonászó fickót. Valami tanár, de kellően fiatal és a csészeroppantás még nem jelent különösebben nagy fenyegetést számomra. Azért persze elhúzom a számat, hiszen tényleg finom tea volt és így a végén még takarítani is kell. Na nem nekem, erre vannak a házimanók, de most egy se jelenik meg hirtelen, hogy rendet tegyen. Tudják mi a dolguk és ebbe az ügybe most nem kell belefolyniuk. - Ez egy igen kellemes indiai tea volt, igazán kár érte... nos... mikor érkezik meg a lány apja? - pillantok újra a fiamra, de persze fél szemmel azért szemmel tartom a hirtelenkedő fiatal tanárbácsit is, ha újra a pálcájával akarna hadonászni. Lehet, hogy idősebb vagyok nála és azt gondolja esetleg lassabb, de a kezem most is ott pihen a pálcámon az asztalon és a tapasztalatom is jóval nagyobb az övénél. Úgy tűnik, hogy kellően higgadt vagyok hiába vannak ellenem ketten, tehát sejthetik, hogy azért gondoskodtam egy alapvetően védelemről, ha nekem akarnának támadni. Főképp, hogy mégis csak arra várok mikor érkezik meg Philip és róla azért sokkal inkább tudom, hogy tud is varázsolni úgy igazán, nem úgy mint egy taknyos kölyök, aki még az iskolai padot koptatja és egy fiatal tanárbácsi, aki talán még nem is nagyon került sosem éles helyzetbe. Még csak az sem biztos, hogy valami komoly tantárgyat tanít.
Ruha 
