2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy apró mosolyt engedek el Corvus irányába, amikor leül mellém. Az illendőnél kicsit tovább bámulom a srácot, hiszen annyi sokat változott kiskorunk óta, s mégis oly keveset. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan ember az életemben, akivel egy idő után nem fogom megszakítani a kapcsolatot. Én már csak ilyen vagyok, a varázslók és a boszorkányok jönnek és mennek. Igazán senkivel sem szeretek mélyebb kapcsolatot, s kötődést kialakítani, mert akkor fájdalmasabb lesz elengedni őket. Jobban jellemzők rám a felszínes dolgok. Meglátszik ez már abból is, ahogy a bátyámmal bánunk egymással. Lehet, hogy neveltetés kérdése, nem tudom, de nem is érdekel. - Basszus – csúszik ki a szitokszó a számon, s közben összehúzom a szemeim. – Nekem ilyenek miért nem jutnak soha eszembe? Akkor nem fagytam volna szét az elmúlt egy órában – sóhajtok fel. Talán ideje lenne elkezdeni odafigyelni az órákon, mindegyiken s nem csak azokon, amelyek érdekelnek is. Így nem lesz jó vége, ha jövőre eljutok odáig, hogy letegyek pár RBF-et. – Hogy őszinte legyek megfordult a fejemben, hogy itt maradok. Olyan békés és nem kell a sok szerencsétlent bámulnom. Most nem igazán van hangulatom a többiekhez – húzom el a számat és közben a srácra nézek, de ő hirtelen más irányba néz. Követem a tekintetét és a szívem gyorsabban kezd verni, amikor megpillantok egy nagyobb testű farkast, aki nem túl kedvesen vicsorog rám. Testemet átitatja a félelem annak ellenére is, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez az állat mindössze Corvus familiárisa. Az enyém az övével ellentétben egy apró kolibri, ami nem hozzá rá a frászt senkire. Kikerekedett szemekkel nézek farkasszemet az állattal, s megvárom míg eltűnik, addig nem szólalok meg. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor ez végre megtörténik és úgy érzem egyszerre meg is könnyebbültem. - Kicsit el akartam szakadni a megszokottól és úgy gondoltam a friss levegő jót tesz majd – rántom meg a vállam. – Milyen könyvet olvastál? – kérdezem érdeklődve. Ez a srác sokban hasonlít rám, ám nagyon sokban különbözik is. Például nincs senki és semmi, ami rá tudna venni arra, hogy többet tanuljak a kelletténél. - Régen láttalak a kis klikkeddel, miért járkálsz egyedül most is? – kíváncsiskodom. Régebben Corvusnak megvolt a maga társasága, akikkel különböző diákokat vettek célpontul, de úgy érzem ez mostanában megváltozott. Én sosem tartoztam közéjük, nem szeretem, ha másokhoz kell alkalmazkodni.
Lassan rovom a köröket a Birtokon, teljes nyugalomban, de még mindig jobb ez a nyugalom, mint mostanában az emberek között lenni. A Mardekárosok azt várják, hogy üljek vissza a lóra és folytassam a többi ház diákjainak a szekírozását, miközben minden más háznak a diákja, mivel már tettem éppen eleget, ha meglát vagy menekül, vagy valami olyan ronda tekintettel bámul rám, mintha élve megnyúztam volna a macskájukat. Jó, csináltam csúnya dolgokat, de ha egyszer már nem csinálom őket, miért nem lehet lógva hagyni. Ameddig a szüleim közbe nem lépnek... A belémnevelt tartással, nyugodt léptekkel, felemelt fővel sétálok még akkor is, ha már nincsenek mellettem a haverjaim. Egy könyv van a kezemben, de igazából csak magam mellett lógatom a bal kezemmel, nem olvasok menet közben. Az kéne még, hogy nem figyeljek a környezetemre és orra bukjak. Nem, az ilyesmit én nem engedem meg magamnak, onnantól csak egy lépés választana el attól, hogy a Mardekárosok ne várjanak tovább, hogy csatlakozzak be újra a szivatásba, hanem esetleg engem pécézzenek ki. Mikor észreveszem a vöröshajú lányt azonnal felé veszem az irányt. - Hé, szia. Ha-ha, nagyon vicces. Mintha nem ismerném a hőtartó bűbájt. - válaszolom, egy kicsit elmosolyodva, de azt hiszem ezt csak azért teszem, mert utánzom az ő mosolyát. Tény, hogy nem rég tanultuk az órán a bűbájt, de mint megannyi tantárgyban, úgy ebben is kicsit előre tanulok, hogy ne okozzak a családomnak csalódást. - A fagyhalált talán megússzuk, ha csak nem tervezel egész este itt üldögélni. - csüccsenek le mellé, miközben a tekintetemmel viszont elfordulok és elpillantok a válla mögött. Lehet, hogy most a frászt fogom ráhozni, de a következő pillanatban sréhen a háta mögül ugrik elő egy nagytestű farkas és egy gyors fordulással kezd el rá morogni és vicsorogni, felráncolva az orrát és kivillantva borotvaéles szemfogait. Persze, ez az egész csak pillanatokra ijesztheti vagy lepheti meg, bátorságától függően, hiszen már majdnem az egész iskola találkozott a familiárisommal, tehát ő is már láthatta velem számtalanszor, mióta megidéztem. - És te? Kiszellőzteted a fejed? - kérdezem, mintha mi se történt volna és a könyvemet az ölembe ejtem, a két kezemet meg zsebre. Nem mintha múlna a bűbáj ereje, csak jobban szeretek zsebre tett kézzel hátradőlni, mintha csak az én Birtokomat látnám, ahogy körbefordulok.
A hideg idő beköszöntével egyre kevesebb diákot és professzort látni a birtokon, ám még néhányan az elvetemültebbek közül még mindig kint bóklásznak. S hogy én most mit is keresek itt? Jómagam sem tudom, hogyan vitt rá a Szentlélek arra, hogy elhagyjam a meleg klubhelységet és kint járkáljak körbe. A lábam már fázik, s a cipőm átázott a hóban. Vörös hajamon gyönyörű hópelyhek pihennek és a leheletemet is látni. Gyakran szórakozok azzal, hogy kifújom a számon a levegőt, valamiért gyerekes rajongás köt ehhez a tevékenységhez és amellett, hogy élvezem még le is köti a figyelmem. Jókedvűen ugrálgatok a hóban és az elülső udvarhoz érkezem. A szemem meg is állapodik egy padon, ám egy hugrabugos lány ül ott és valamit nagyon elmélyülten olvas. Egy ideig csak figyelem és nem megyek a közelébe. Nem tudom, hogy hívják, de már sokszor láttam. Felettem járhat eggyel vagy kettővel, de elég jelentéktelen figurának tűnik az iskola életében. Pár perc után odamegyek hozzá és megköszörülöm a torkom. Rögtön fel is pillant rám, tekintetőből sugárzik a kíváncsiság, hogy vajon mit is akarhatok tőle. - Tűnés a helyemről – közlöm vele nem túl kedvesen, ám miután kiejtem a szavakat a számon egy mű mosolyt erőltetek az arcomra, amitől bizonyára elég viccesen festek a lefagyott fejemmel. – Jól hallottad, hajrá, menj – teszem hozzá, mikor látom, ogy nem mozdul és még tapsolok is egyet. Erre a cselekedetemre mérgesen becsukja a könyvét és elrohan. Nem vártam más reakciót, hogy őszinte legyek. Ezek a hugrások a legnyomorultabbak mind közül. Egy apró sóhaj keretein belül leülök oda, ahol az imént még ez a leányzó ült és csak bámulok ki a fejemből. Hamarosan sötétedik és vissza kellene mennem. Több indok is van arra, hogy hamarosan újra a klubhelységben legyek, ám rettentően élvezem most az ittlétet. Hiába fagyok szét és vagyok egyedül valamiért úgy érzem, hogy most erre van szükségem. Hirtelen felkapom a fejem, amikor lépteket hallok, s a hang irányába fordulok. Szemem összehúzom a csodálkozástól, amikor megpillantom a srácot. Először azt hiszem a hugrás nebuló tér vissza, de őszintén örülök Corvus érkezésének. - Mi járatban erre? Nem félsz, hogy összefagysz és még Madame Pomfrey sem tud segíteni rajtad? – kérdezem mosolyogva és megveregetem a helyet magam mellett. – Ha elég bátor vagy a fagyhalálhoz, akkor ülj le mellém.
