A Madame rezidenciája

Cody & a Madame

Az este, nem mondhatnám, hogy jól aludtam, nyugodtan, vagy bármi egyéb.
Napközben a tanórákon sem ment ám semmi olyan remekül, ahogy kellett volna. Alig tudtam koncentrálni.
És mivel az egyetlen elegáns saját holmim a dísztalár, meg a hozzá tartozó egyszerű frakk és hasonlók, úgy döntöttem, most kölcsön veszek pár cuccot a szekrényből a szobámban található szekrényből. Amiket egyébként igyekszem kerülni. Mivel valamiért túl személyes hangvételűnek találtam mindig is... Ismeretlen és személyes hangvételű... Mint a kedvenced ami miután elpusztult kitömetted és azóta a szekrény tetejéről néz...
Most mégis ezek közül a holmik közül választok egy egymáshoz illő összeállítást. Egyetlen személyes darabbal egészítem ki, ami talán nem illik a képbe, mégis felkerül. Egy kisebb, alig három centis bross. A keresztbe vetett fehér felső, egymásra fektetett találkozását koronázza meg. Tulajdonképpen.... Pont a szívem előtt kap helyet. Igazgyöngy, az arany részét pedig feketített nemes acéllá alakítottam.
Sörényemet bár levágatni nem volt már időm, magamnak meg inkább nem bűvölöm meg, így csak a lehető legegyszerűbb és elegánsabb elválasztást kapta és bár nem lett eláztatva, lenyalva vagy hasonlók, hátrafelé fésültem el. Valamivel férfiasabb külsőt ad ez a fazon.. Fogalmam sincs miért. Megszemlélem magamat egy pár pillanatra a tükörben és valahol... realizálom, hogy régen volt már, hogy tükörbe néztem és meg kell magamnak jegyeznem, hogy egyenlőre megy... de van egy olyan érzésem, hogy nem fog sokáig. Mielőtt ez helyben bekövetkezne, inkább elszakadok.. Felöltöm az egész ruhához tartozó, fekete bársonyzubbonyt épp csak a vállamra, díszgombját használva, hogy megmaradjon. Pálcámat a felső ujjában talált, erre alkalmas részre süllyesztem. Elteszem még amire úgy vélem, szükségem lehet, aztán... A szoba közepére lépek, megpördülök a sarkam körül, a levegőben is és már a ott is vagyok pár utcára a Varjútól.

Pontosan érkezem, sem előbb, sem később. A szívem a torkomban. Kopogtatok, ha választ kapok belépek.

Cody & a Madame

Mikor kimondja a szót, valóban ostorként csattan rajtam, ám nem fájdalmas még, feszült figyelem, és az ostor csapásától felröppenő temérdek gondolatszemcse ami következik.


Elmémben felsejlik a definiálása a szónak, aztán a személyes vonatkozása. És... igazából az egész életemet megkérdőjelezem. Egyetlen szó nyomán. Egy pillanatnyi tiltakozás van bennem, miszernit;
"Dehát Nox azt mondta..." és valami olyasmi merül fel bennem, ami eddig nem. De miért éppen most? Miért éppen ezen egyetlen szó nyomán? Nox valóban megvezetett volna?
A légzésem is lelassul, de cseppet sem attól, mert megnyugodtam volna. Elmém egy olyan szegletében járok, ami jóval mélyebben van, mint az általános mindennapos gondolatok, mélyebben, mint az általános vagy egyéb szükségletek.
Egyetlen pillanat alatt kérdőjelezem meg, hogy annak idején miért nem tettem semmit? Miért nem szöktem meg, és üvöltöttem torkom szakadtából segítségért? Mert kisgyerek voltam? Mert gyáva voltam? Mert nem volt ismert számomra, hogy a világtól az ember kérhet segítséget? Mert csak az a példa volt előttem, mikor mindenki mindent magában tart és mindig mindent segítség nélkül egyedül old meg? Dacból, büszkeségből, félelemből, hogy gyengének tűnik? Miért? Vagy mindez csupán önvédelem? Önámítás? Burokban éltem ez tény, de vajon mennyire akartam ténylegesen kitörni belőle? Egy rothadó burok miatt nem mertem volna a világra nézni? Király és Királyné voltak. A kezdetekkor az isteneim.... Mint minden gyermeknek a tulajdon szüleik.. Mit éreztem, mikor láttam halandó gyarlóságaikat? Mikor rádöbbentem, épp úgy fognak felfalni, csalfa oltárukon kivéreztetni, mint bárki mást? Mikor rájöttem, hogy nincs más választásom, ha életben akarok maradni, mint tenni amit mondanak? És mikor rájöttem, hogy fizikai fájdalmat okoznak a kéréseik teljesítései. És balzsam volt mikor lényemből megtagadva a szavukat, csattant rajtam minden haragjuk és csalódottságuk....
Mert csak akkor éreztem, csak akkor... Éreztem, hogy hű voltam magamhoz.
Túl hosszúra nyúlik a csend felőlem, de olyannyira üvöltenek a gondolataim és az arcomra van írva minden, hogy még egy süketnéma is lehet simán képes lenne mindent értelmezni... nem hogy maga az a jelenés, aki előttem ül...

Az árvaházban megint csak burokba kerültem. Burokból burokba. Kényelmetlenből kényelmesbe. Kényelmesből otthonba.. Mert a Roxfort megint csak egy burok volt. Az otthon negédes gondtalan burka.
Mindig is híresen simulékony voltam... Mindig inkább alkalmazkodtam... Mindig inkább meghúztam magamat... Mindig elfogadtam a pillanatnyi szituációk nyújtotta előnyöket... Sosem volt igazi tanítóm...



Lumos - Nox
Egy varázsige pár. Fényt idéző és fényt oltó bűbájok. Elmémbe idéződik Ivor megszólítása, ahogyan Noxot nevezni szokta. Ez a párhuzam csak most jut el hozzám...
Valami különös kerülget, ha nem egyenesen fojtogat! Úgy érzem magamat, mint a füstölő füstje, amit valaki a keze köré sodort. Ez a füst előbb utóbb szerte foszlik... Én is épp így foszlok majd szerte? Az elveim... ha voltak valaha... A személyem... ha volt egyáltalán... És nem csak mindig az aktuális helyzet alakította...

Ezer és még több kérdés és egy halom gyomorgörcs zakatol végig rajtam, aztán az ostor csapta gondolatok pora ülepedni kezd. És ezzel egy időben viszolyogni kezdek önmagamtól.
Ki vagyok én? Miért vagyok én? Mi célom nekem az életben? Ki akarok lenni? A törvény melyik felén egyáltalán?

És végezetül, csak hogy teljes legyen a káosz, eljutok ahhoz a kérdéshez, amitől egyenest iszonyodva rettegek;
Ha így folytatom... olyan leszek mint ők? Vagy már olyan vagyok, anélkül, hogy észre vettem volna egyáltalán?

Pislogok párat, bár a szemem olyannyira kiszáradt, hogy szinte érzem, ahogy a szemhéjaim karistolják, mintha valóban homokot vertek volna a szemembe. Nyelek egy hatalmasat. Nincs kétségbe esett ábrázatom. Inkább olyan, mint akiben eldöntötték a kezdő dominót és bizony az első kör le is dőlt a végtelenség spiráljából.

Annyi mindent kérdeznék...
Hirtelen végtelenül elveszve érzem magamat. Elveszve és aprónak. Nincs bennem félelem.
Kinek higgyek? Mit higgyek el? Kell-e hinnem? Létezik-e az ember, emberi arca? Embersége, esendő fejlődő illékonysága? Létezik-e az amit eddig minden emberben kivétel nélkül felfedezni véltem... És ez az apró cseprő szikra... és a múlt ismerete feljogosít-e a kegyelem megadására? Feljogosít-e az ítélkezésre? Feljogosít-e, hogy ennek a szikrának a megpillantása feloldozást adjon bennem az illetővel szemben mindenre?
Feljogosíthat-e, hogy higgyek benne?

Egyetlen pillanat alatt... kételyem támadhat-e az egész világgal kapcsolatban?

Mindezen gondolatok között egyetlen, kiszáradt torkú rekedt kérdés préselődik ki belőlem.
- Megbocsássa, milyen színekben lesz a Madame.. és.. hogyan szólítsam.. a Madame-on kívül? - kissé élettelenre sikeredik a hangom, de figyelek a nőre. A szavaira, és igyekszem fel is fogni őket. Végül csak felállok, főt hajtok és szótlanul távozom az esetleges válaszokkal.

Cody & a Madame

Már az előző kérdéskor felmerült bennem, vajon csak a történet csattanója miatt kérdezte vajon ki vagyok, vagy Noxnak valóban ennyire sikerült eltusolnia ki is vagyok? Vagy egyszerűen egészen eddig jelentéktelen színfolt voltam csak a többi között. Sajnálatos amikor az ember azzal tűnik fel a vezetőségnek, hogy hibázott.
Tisztában vagyok vele, hogy nem buksi simire vagyok itt és azzal is, hogy a Ginás incidens... Ha nem itt dolgoznék, nem is tudtam volna róla, mi van a lánnyal... lehet már rég egy kukában lenne törött üveggel össze szurkálva és senkit nem érdekelt volna.
Én meg... az egyik oldalról, feltartóztattam egy kiválasztódási folyamatot, a másik oldalról pedig olyan helyre "engedtem" belépni, ahová marhára nem kellett volna!
Eszembe jut az év eleji tárgyalás, ami abból kerekedett ki, hogy egy  Testvériséges tagot, akivel nem mellékesen épp tárgyalás folyt, mikor ránk döntötték az épületet, az aurorokkal együtt az ő életét is megmentettem...
Noxot bármikor felkaparom, ha kell, pedig nem egy szentéletű ember ő sem...
Egyfelől van bennem egy szilánk ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy... mégis mit kellene tennem? Hagynom kellene meghalni mindet adott esetben?
Eszembe jut az a pillanat amikor a VMS-en az edzőtáborban az edző párokban állított egymással szembe mindenkit. Tudta, hogy nem versenyezni vagyok ott, vagy kihívásokkal szórakozni, de leszarta, oké végül is mi bajom lehet ha a többiekkel edzek?
Viszont amikor a kezembe került a nyárs, és test test elleni küzdelemre került volna a sor, csak azért, hogy azt a szar sárkányhólyagot kiluggassuk... egy olyan eszközzel, amivel amúgy a másikban is kárt lehet tenni, akkor elöntötte az agyamat a szar. Képtelen voltam megmoccanni is. Sikoltott a lényem az ellen, hogy nem is a saját célomért neki menjek bárkinek. Lehet ez hülyén hangzik, de... ez van...
Valószínűleg ez lesz a vesztem egyszer. Ez az egész felfogás. Nyilvánvalóan, hiszen ezt az ember nem tudja hibázás nélkül, makulátlanul megtenni. Hiszen, ha valakit teszem azt védenem kellene... egyből borul a rendszer bizonyos szinten.
Furcsa feldaraboltság érzését hagyja maga után az egész.
Látszik rajtam, hogy a gondolataim egyként telepednek rám, a Madame csalódott haragjával és kissé megrogynak a vállaim. A könnyed lágyságot pedig felváltja az az állapot, amikor az ember egy mélyebb komolysággal kész felvállalni a hibáit és vállalni is érte a felelősséget.
Valami elképesztő gondviselés miatt, amióta anyáméktól elkerültem, minden... minden össze jött, legalábbis a nagy egészeket, a hosszabb távú terveimet tekintve és egyetlen egyszer sem tudnám azt mondani, hogy rossz sorom volt utánuk bárhol.
Burokban lennék bizonyos szempontból?
Gondolataim közben figyelek a Madamera. Egy pillanatra sem hagyom magára, végig jelen vagyok, hiába gondolataim orkánja.
A kérdése elgondolkoztat. Valahányszor beléptem ide, nem volt bennem félelem. Most hogy itt vagyok, van bennem valamennyi, de csak mert tudom, hogy most nem csak a templomba léptem be, hanem a szentélybe is és fogalmam sincs mi vár rám.
Alázatot láthat rajtam, de nem megalázkodást. Igyekszem megfontoltan válaszolni.
- Nem ez a végcélom, így nem kívánok elmerülni sem benne... - oldalt pillantok majd vissza - ..ennél mélyebben. De tisztában vagyok vele, hogy az a pénz amit "kézhez" kapok, épp olyan... mint maguk az üzletek a háttérben, amiket igyekszem elkerülni. - veszek egy néma tartózkodó sóhajt - Egy kicsit ördögi kör. - nyelek egyet és nem pofázom tovább mellé, valószínűleg nem a gondolataimra kíváncsi a madame, hanem a körítés nélküli válaszaimra.
- De.. valóban, fogalmam sincs mi a Varjú valódi mivolta. Feltételeztem.. felesleges kérdésekkel, vagy találgatásokkal élnem, mivel a válaszok ismerete, nem rám tartozik. - voltaképp amiatt is maradtam meg ennél az álláspontomnál, mert nem szeretném, ha a lelkemen száradna egy olyan információ tudatába kerülni, amiért tudom, hogy a hely is, meg én is veszélybe kerülhetek... Hiszen... Aurorokkal nyomozok együtt időnként... Meditécként megyek velük néha.. Ami szintén állandó gyomorgörcsöt hoz a konyhámra. Hiszen mi van ha valami olyasmire akadunk, ami ezt a helyet fenyegeti? Nem mintha nem kételkednék benne, hogy egyfelől jó lenne megszűntetni, de... ott van a másik fele is. Ha valami infó kellett, Noxhoz fordultam, vagy itt, berkeken belül, valakihez, aki tud segíteni. Még ha ártalmatlanabb témák is voltak ezek... Olyan elképesztő információs hálózata van, ami mellett a Minisztérium intézményét simán fel lehetne számolni... Keserédes tanulságként csapódik ki, hogy... mindenki a hasznot nézi... én is!

Cody & a Madame

Nézem az arcot, a vonásait, a rezdüléseit és valóban felkavarodik bennem az a sugallat, hogy nagyon is hasonlatos ahhoz a majd 25ezer éves lényhez, amikor épp nem asszimilálódik a halandókkal, hanem megtartja eredeti voltát. Bár Ivorral szemben van pár fenntartásom és tudom, hogy néha egy seggfej.
Ezt nyilván nem csatolom az előttem ülő idős asszonyhoz. Ő egy díva. Egy minden bizonnyal sokat megélt, emelkedett tudatállapotban lévő élőlény aki előtt nem tudok nem tiszteletteljesen viselkedni. Még ha az izgalomtól és a kíváncsiságtól és némi tartózkodástól kezem lábam remeg is.
Amikor egyszerűen érzed azt, hogy mennyire apró vagy valakihez képest, anélkül, hogy lenéznéd magadat.
Amikor felém fordul vissza veszek a bámulásból és voltaképp egy készséges, kíváncsi ábrázatú, lágy tekintetű fiatal fiút láthat, akinek a lágyságán túl van még valami mélyebb, ami értelmet, egyszerű mégis rétegelt érzelmek kavalkádját és bizony tartást tükröz. Jelenleg nem látszik rajtam egyetlen törés sem amit az élet rám rótt, legalábbis egyetlen egy sem, amiből ne tudtam volna segítséggel, vagy magamtól felállni. Sugárzik belőlem valami ami noha az utóbbi időben alaposan megcsappant, újra és újra vissza tölt, amit mással is képes vagyok megosztani és például most is jelen van és egyfajta gyermeteg lelkes ártatlan örömként ütközik ki.
A kérdésére kizökkenek abból, hogy arcának mikrorezdüléseiben elvesszem és látszik rajtam, hogy vissza idézem azt az estét és fel sem merül bennem, hogy kamuznom kéne. Nem azért, mert a madame előtt felesleges lenne és egyébként másnak megtenném. Egyszerűen nincs bennem, hogy hazudjak ha kérdeznek. Legfeljebb hallgatok, de van hogy azt sem szándékosan teszem.
- Egy vihar kergetett be az ajtón. Aztán felbukkant Nox. -igaz utána le is lépett velem bekábítva...
- Tavaly volt az utolsó évem az árvaházban, meg.. a Roxfort alapképzésén. Mindenképpen kellett egy munka, amiből fenn tudom tartani magamat meg a továbbtanulást. És Nox felajánlotta a pultozást. - és valóban. Magamat is meglepem vele, hogy mennyire nyugodt hangon hangon vagyok képes válaszolni, különösebb beszédhiba nélkül.

Cody & a Madame

Igyekszem az összes tudásomat össze szedve, higgadt maradni és tulajdonképpen megül egyfajta kíváncsiság.
Egy mérhetetlen kíváncsiság, ami valahol engedi sejtetni, hogy talán nem fognak megenni.
A szívem a fülemben zakatol szüntelen és kissé túlvilági hangulatot ölt a környezet, az orromat, számat, tüdőmet pedig megtöltik a helységben terjengő illatok. A lefogott hangok miatt egy kissé úgy érzem, mintha bedugult volna a fülem és kicsit olyan érzésem van, hogy már nem is a Varjúban vagyunk.
Felkonferálok mindent, szabályosan, elegánsan, bár nem tudom hogy csinálom, mert a tenyerem szinte izzik, és kezem lábam halványan reszket.
Félnék...? Nem tudom eldönteni, de az már egyszer biztos, hogy mérhetetlen izgalom és minden egyéb más üli meg a mellkasomat.
Végül várok, várok, aztán amikor nem érkezik semmi reakció egy főhajtással kifelé venném az irányt végül belém vág az a két szócska.
Ha lett volna valami a kezemben, most minden bizonnyal eldobtam volna.
Minden különösebb nélkül eleget teszek az utasításnak/kérésnek. És kíváncsi zöld kölyökkutya szemeimet a Madamera függesztem. Őszinte áhitattal engedem magamnak, hogy megcsodáljam, bár ha rám szól, nem bámulom tovább. Valamiért... Ivor kisugárzását juttatja eszembe, amikor épp elmélkedik valamin magában.

Cody & a Madame

Egyszer mentek ki valakit a szarból úgy igazán és kérem meg hogy maradjon a picsáján amíg vissza nem érek, hogy utána haza vigyem... Újra rá kellett döbbennem, hogy Gina nem tud megülni a seggén. Pedig csak annyi lett volna a dolga, hogy megvár a hátsó folyosón ami az öltözőbe vezet, ameddig Courtneyt vagy akárkit megkérek, hogy csekkoljon be egy kicsit helyettem a pultba.
De nem! Még jó, hogy csak Ivorba botlott bele... bár ő is PONT elég!
Szerencsére össze szedte és mire vissza értem, Gina ép és egészséges volt, és nem lett eladva idő közben senkinek...
Bár Ivor félmondata cseppet sem volt biztató, miszerint ennek ára lesz. És most egy héttel később még mindig a rám leselkedő esetleges "áron" pörgök. Azon, hogy Nox vajon megtudta-e már és ha igen, vajon milyen alkalmat választ, hogy csalódottságát, vagy dühét a tudtomra adja..? Esetleg... ne adj isten magasabb körökbe jutott a hibázásom..
Bele gondolva sosem találkoztam a Madame-mal és csak ő áll lényegében Nox felett... legalábbis nekem mindig is így élt a lelki szemeim előtt.
A kérdőjelek ott zsongnak a fejemben a hely megannyi színes szagos zsongásával együtt és kissé ijedt pörkölt módjára pislogok a bárpult mögül várva aminek el kell következnie... Vagy azt, hogy ma sem történik meg semmi.
Végül... beröppen egy aranyhollós blokkocska.
Italrendelés van rajta... méghozzá a Madame részlegére! Méghozzá azzal a kéréssel, hogy én szolgáljam fel.
Az ezt követő szerencsétlenkedés felér egy kabaréval, de végül csak elindulok lefelé, kezemben a tökéletesen előkészített ital, kiöntő, poharak, egyetlen tálcán tökéletes szervizzel karöltve és mellé egy adag vaniliás krémmel töltött málna desszertnek. Jókorákat nyelek, jó hogy meg nem fulladok a nyálamban, és a szívemet a fülemben érzem, csoda, hogy tudom tartani a koordinációmat.