2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Na jó, az igaz. Te meg a vasakarat, az ugyanaz.. – Bólintok, tudom én, hogy milyen, volt már alkalmam megtapasztalni. Ez végülis a harcmodorára is jellemző, mindig csak előre. Dorothy úgy gondolkozik, hogy minek védekezni, ha ledózerolhatjuk az ellenfelet, mielőtt még támadhatna..? Igen, ezzel együtt kedvelem őt, hiszen látom benne azt az erőt, ami nekem is a sajátom. Nem tudnék még barátként sem elképzelni magam mellett senkit, aki nem képes küzdeni. Valaki, aki nem ura a saját akaratának. Dorothy sosem adja fel, mert bár hozzám bújik, amikor arról van szó, de csak mert tudja, hogy együtt még erősebbek lehetünk. Talán túlzás volt azt gondolni nagy hirtelenjében, hogy ez szerelem, de valami nagyon hasonló. Valami, amit egyenlőre be se lehet kategorizálni. Valahol a barátság és a komoly vonzalom között van félúton. És hogy ő mit gondol rólam? Végülis most erősítette meg, hogy csakis velem tudja elképzelni a jövőbeni eseményeket, bármi történjen is. Na de mi van akkor, ha csak elfelejtette, és van valami titkos szeretője, akitől elválasztották? Aj.. ez annyira nehéz, de végig kell csinálnom. Megindulok előtte futólépésben. Nem feltétlenül a lovagiasság, de már más a szitu, mint amikor egymás vetélytársai voltunk. Most lényegében a pasija vagyok, vagy legalábbis olyasmi. Ő pedig gyereket vár, és lehet, hogy nem is tőlem. Mindegy, ez már nem attól függ, hogy ez tényező legyen. Ha jó vagyok hozzá, azt nem a saját érdekeim miatt teszem. Csak azért, hogy ott legyek neki, hiszen nem attól vagyunk tökéletes pár, hogy olyan cukik, és bájosak vagyunk együtt. Az ok prózaibb. Az összetartás miatt. Ez talán régen is így volt, bár nem volt részemről tudatos. Ha kicsit is rossz volt a kedve, valami versenyre csábítottam, mert tudtam hogy attól érzi magát erősnek, ha próbálgatja a szárnyait. Ez mára már egyszerűbben is kimutatható. Azzal hogy törődünk egymással, akár ki is mondva. Merem remélni, hogy a felületesen fájós sebek ellenére Dorothy nálam lényegesen jobban van, bár nekem sem okoznak maradandó, mély nyomot a felém csapó pengék. Amikor hátranézek, és lerázom magamról az apróbb vércseppeket, látom, hogy a lánynak kutya baja. Mégiscsak elvigyorodom, majd egy határozott mozdulattal leemelem az okulárét az álványról. - Akkor mehet? Essünk neki! – Húzom a szememre, hogy végigmérjem a lányt. Nem is tudom, hogy miben reménykedek. Nyilván a legjobb az lenne, ha az enyém lenne a gyerek, és kapnánk magyarázatot, hogy akkor miért két hónapos. Mindegy, lesz ami lesz..
- Biztosan nem gondolom meg magamat, nem szokásom. - és nem teszem hozzá, hogy remélhetőleg ő sem, hiszen ez nekem is fontos, ahogyan neki is és nagyon remélem, hogy a dolgok végül tényleg jól alakulnak majd. Csak ki kell derítenünk, hogy mi történik velem és valahogy megoldani. Abba valahogy egyelőre még nem sikerült belegondolnom, hogy tényleg terhes vagyok és hogy ez esetleg azt is magával hozhatja, hogy gyereket fogok szülni, azaz gyereket kell majd nevelnem. Ez olyan lehetetlen dolognak tűnik és még inkább hihetetlennek, hiszen nem igazán terveztem úgy az életemet, hogy anya leszek, főleg nem ilyen fiatalon, főleg nem úgy, hogy még csak arra sem emlékszem, hogy ez az egész hogyan sikerült. Nem mondom, hogy félek... sokkal inkább rettegek őszintén szólva, de most muszáj a bejutásra koncentrálni és hogy kiderítsük mi a fene ez az egész. - Köszönöm! - azt is, hogy mellettem van és persze azt is, hogy többes számban beszél, hiszen nagyon kedves tőle, hogy így támogat. Le is léphetne csak mert terhes vagyok, hiszen talán neki semmi köze az egészhez, de még sem ijedt meg, inkább csak az esett neki rosszul, hogy nem emlékszem rá, ami viszont teljességgel érthető. Most viszont nem erre kell koncentrálni, hanem hogy sérülés nélkül végigjussunk és tényleg ne essen bajunk, hogy kiderüljön vajon tényleg megszállt-e valami és ha igen mit lehet kezdeni ezzel az egésszel. Követem hát Damient, mert jelenleg ez az egyetlen megoldás, ha együtt maradunk és közös védekezéssel igyekszünk átjutni. Én is védővarázslatokat húzok fel, pajzsot a hátunk mögé, ami a fejünket is védi, hogy összekombináljam azzal, amit ő húzott fel és hát... nincs mit tenni, futni kell, amíg el nem érjük a célt és nagyon remélem, hogy tényleg sikerülni is fog.
- Ha tényleg nem gondolod meg magadat, akkor erősít. – Nem akarok tőle komoly vallomásokat kicsikarni, de azért lássuk be, nekem elég sokat jelentett az az együttlét, és amikor egy pillanatig azt hittem, hogy lesz egy közös gyerekünk, hát.. sosem voltam még olyan boldog. Mintha az az egy momentum minden mást, a korábbi rossz dolgokat eltörölte volna. És nem úgy értem, hogy a korábbi Dorothys dolgokat. Őt sosem utáltam még akkor sem, ha nagyon kemény voltam vele. Talán csak kellett valaki, egy vérbeli rivális, akin levezethetem a feszültségemet, ha már az apámmal nem tudtam úgy igazán szembeszállni. De már belátom, ha valakit annyira utálok, hogy nem tudok nélküle élni, az egyértelműen nem utálat, hanem vonzalom, méghozzá kitörölhetetlen vonzalom. A szerelmi vallomást egy kissé azért tudom tompítani, hogy ne érezze kényszernek, hogy máris mondania kell valamit. Talán tényleg nem úgy gondolom, de hogy szimpla barátságnál több, amibe vegyíthetünk akár szexet is. Nem, nekem nem csak arról szólt. - Majd még alakul. Veled akarok lenni, lenyomunk bárkit. És ha másé a gyerek, akkor is.. Valamit lépünk. – Kétlem, hogy a kedves apuka felvállalná, hiszen akkor már Dorothy is tudna róla, ha valami önként vállalt gyerekvállalásról lenne szó. Ez vagy valami erőszak volt, vagy Dorothyt megszállta valaki, és ő maga csábított el valami ismeretlent, de így vagy úgy, azt hiszem én mindenkinél több jogot formálhatok arra, hogy a lány mellett fontos szereplővé nőjjem ki magamat. Mielőtt megindulnánk, azért magamhoz húzom, csók nincsen, csak egy ölelés. Több nem is kell. Elég, ha tudja, bármi is történjék, már egy a sorsunk, és ki fogunk hozni ebből az egészből valamit, ha mást nem, hát lányszöktetés lesz, bár nem tudom, hogy mennyire bírnánk magunk mögött hagyni mindent, amit eddig ismertünk.. [i]- Oké.. akkor.. lelkünk rajta! – Bólintok, és elengedem a kezét, de ez nem jelenti azt, hogy otthagynám, ha mondjuk összeesik. Az összes védőmágiám közül a legkomolyabbakat húzom kettőnk elé, és futólépésben megindulok. Hamarosan jönnek is a surrogó pengék. Vajon kikerüljük a nagyját?
1-4 karcolásmentesen 5-7 felületes sebek 8-9 komoly sebek 0 súlyos seb
Damien Maxwell carried out 1 launched of one 10 oldalú dobókocka :
- De remélhetőleg ez csak erősebbé tesz minket és nem gyengít igaz? - bár, ha jól setjem akkor pl. az apja biztosan nem így gondolná a dolgot és jó eséllyel a nénikém sem, de őszintén szólva jelenleg nem érdekel a véleményük, csak azt akarom tudni, hogy mi a fene történik velem, hogy mi ez a baba dolog és hogyan került belém, mert amíg erre nem derül fény, addig fogalmam sincs hogy mégis mit kezdjek magammal. Ki kell derülnie, hogy miért van a hasamban egy baba és hogy került oda és persze ki által. Az lenne a legjobb, ha kiderülne Damienhez van köze, de még akkor is furcsa, mert gyorsan nő és... bárhogy is nézzük félelmetes, de legalább tudnánk, hogy mi van. - Oh... hát persze, én is így gondolom. - jók vagyunk együtt és szeretek vele lenni, de mégis egy pillanatra azt hinni, hogy szerelemes belém... Fura dolog, hogy valahogy jól esett erre gondolni? Magam sem tudom, de gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert most fontosabb dolgunk van és ha nagyon elkalandozom az biztosan nem fog segíteni abban, hogy mielőbb a végére járjunk, főleg mert nem egyszerű bejutni egy védett múzeumba, még ha nem is akarunk konkrétan ellopni semmit sem. - De... - ellenkeznék, de ő már meg is indul így nem sok lehetőségem van. Nem akarom, hogy ön feláldozzon, mert ki tudja, ha valami nő bennem, gyorsabban, mint kellene akkor az is lehet, hogy én... hogy meg sem érem a végét a terhességnek, akkor pedig végképp nem neki kellene feláldoznia magát. Ezt viszont már nem magyarázhatom el, mert a varázslatokra kell figyelnem. Sikerül megoldani, a gólemeken simán átjutunk , így van idő megállni szusszanni és persze egyeztetni kicsit, aztán jöhet a többi, hiszen még nem értük el a célt. Ennyire azért nem egyszerű a dolog. - Balra. Pár sebet kibírok, de tudnom kell, hogy mi ez. - ez nem is kérdés, még ha sejtem is, hogy a pár seb főleg őt fogja érinteni, mert képes lesz rá, hogy inkább azért tesz főleg, hogy én rendben átjussak és engem fog védeni a helyett, hogy magával foglalkozna, de mégis ezt választom, mert ha a másik úton akár el is kaphatnak az baj, nagy baj, hiszen úgy végképp nem derülhet ki, hogy mi történik velem és miért.
- És már nem is tudjuk visszacsinálni.. – Mosolygok én is vissza. Egyszerűbb volt, amíg tartottuk a távolságot, és nem tudtunk egymásról túl sok mindent. Ha elesett, nem álltam meg a kedvéért, inkább legyőztem. Most, hogy majdnem meghalt, furcsa viszony alakult köztünk, és még terhes is.. Nem, már össze van kötve a sorsunk, és nem is tudnánk szétszakítani. Ha valaki rátelepedett az életére, meg kell védenem, lényegében a saját apámtól is. Összeérintjük a szánkat, amely azonban most nem folytatódik semmi másban, én sem akarnám, hogy veszélyt jelentsen ránk mindaz, hogy nem tudunk az érzelmeinknek parancsolni. Ki tudja, hogy ha valaki megszállta, mikor kapcsol át az elméje oda, amit már később nem tud visszaidézni. - Mármint nem úgy.. Szeretek veled lenni, és jók vagyunk együtt. – Nem tudom, hogy most mennyire voltam félreérthető, én magam sem vagyok biztos benne, hogy mit is kéne éreznem, vagy mondanam. Csak az dühített, hogy néha ő sem tudja, hogy mennyire vegye komolyan azt, hogy számíthat rám, és mivel elég sokáig voltam magamba fordulva, most csak így kibukott belőlem valami, ami talán még nem is alakult ki teljesen. Nem is akarom megmásítani, inkább csak pontosítani, hogy igenis próbálkoznunk kell. Ha valakiért feláldoznám magamat, az csakis ő. - És ne feledd, az önfeláldozós baromságot csakis én hozhatom meg. – Pusszantok oda a szájára, és meglódulunk. Gondolni se akarok arra, hogy a pici, akit a méhében hordoz az én gyermekem, hiszen két hónapja még nem volt semmi ilyesmi. Pedig milyen lenne.. Ha az apám esetében ilyen pocsék a családom, alapíthatnék egy sajátot. Igen, Dorothyval karöltve igazán szép, és izgalmas életem lehetne. De mindez csak álom, illúzió, hiszen valaki másról lehet szó. A hegedűszó felcsendül, de nem annyira, hogy bárkit a városból gyanakvásra sarkaljon, viszont számunkra hatásos lehet.. A saját varázsom hárfa, mert az kiválóan összecseng a hegedűvel. Az őrgólemek belassulnak, nem csoda, hogy ha hasztalan csapkodnak felénk mert inkább táncolnának. - Nem vagyunk már messze. Gyorsan balra, de akkor szerzünk pár sebet, vagy lassan, csapdák nélkül, de vállalva, hogy elkapnak? – Kapom el a karját a végső elágazásnál, hiszen a múzeum mágikus részlege nem túl bonyolult komplexum, gyorsan odaérhetünk.
- Nem én nem tudnék csak harcostárs maradni. Sok minden változott, már legalább tudom, hogy nem utálsz. - halványan mosolyodom csak el és végül a csókkal is a tudtára adom, hogy nagyon is kedvelem és ezt most már neki is tudnia kell. Fontos lett számomra, hiszen megmentette az életemet és egyébként is most is mellettem áll annak ellenére, hogy ez az egész nem az ő sara, legalábbis elvileg, bár azóta fordult a feje tetejére a világ, hogy bementünk abba a sírba, de az sem az ő sara volt. Ott is én voltam a túlságosan makacs, aki minden áron bizonyítani akart, most viszont mindketten ugyanazt akarjuk, amikor elmerülünk a csókban, mégis úgy érzem, hogy meg kell vele értetnem, nem akarom, hogy neki legyen baja miattam, csak mert segíteni akar, miközben azt sem tudjuk, hogy mi történik velem. Mi van, ha egyébként is menthetetlen vagyok? - Hogy mi? Te... szeretsz engem? - igen sikerül most aztán tényleg meglepnie, még az eddigieknél is jobban. Ezzel valahogy nem számoltam és igen nem is gondoltam rá, nem rég még utált. Változott persze a helyzet, de hogy szeretne... Nem ez az a pillanat tudom, de még egyszer odacuppantok azért a szájára, mielőtt elindulnánk. Talán visszamondhatnám, de miért ha én még nem érzem így, vagy csak túl sok minden történt hogy képes legyek eldönteni, hogy mit is érzek. Nem, egyelőre inkább oldjuk meg ezt, aztán úgyis ráérünk haladni a saját dolgainkkal. - Zene... renden van, akkor csak óvatosan. - végképp nem akarom, hogy csak azért jobban vigyázzon rám, mert terhes vagyok, főleg mert eléggé furcsa az egész körülmény, úgyhogy nem kell annyira óvatoskodni, mintha ténylegesen az lennék. Amikor felérünk sok idő nem telik bele, meghalljuk a mozgolódást. Gondolom már akkor aktiválódott valami, amikor elindultunk felfelé, hiszen az itteni védővarázslatok még akár a szándékot is megérkezhetik, hogy miért jössz, mi pedig egyértelműen nem csak nézegetni akarjuk az ereklyéket. A pálcám már a kezemben és a halk hegedű szó hamar fel is csendül, remélhetőleg ez hatással lesz rájuk, hogy megszerezzük, ami kell. Persze csak kölcsön, de attól még kell. Tudni akarom, hogy mi a fene történik velem.
- Vagy nem rosszabb? Én már nem is tudom.. Ha megoldjuk ezt a dolgot, és neked nincsen más.. A terhességet nem tudom, de nem hagynálak magadra. Vagy maradjunk inkább harcostársak? – Ezt végülis neki kell eldöntenie, én úgy hiszem alkalmazkodnék a véleményéhez, végtére is az ő teste, a gyerektéma kellően komoly, és másodlagosnak érzem a saját elképzeléseimet. Végre olyan jó volt elengedni magamat a karjában, erre kiderül, hogy nem is volt tudatánál. Ám most, hogy megcsókoltuk egymást, ez szinte olyasmi.. Hogy akar engem, csak most minden olyan zavaros. Nem léphetek le csak úgy, mert nem érzem, hogy hibás lenne.. de akaratlanul is féltékeny vagyok, hiszen ha két hónapos a gyerek, az azt jelenti, hogy mással is lehetett. Láttam ugyan egy-egy pasival, de elvileg nem ilyesmi bizalmi kapcsolatban. Kivéve ha ott is volt valami titkos viszony. Szerencsére a kérdésem költőinek bizonyul, mert az őszinte csókja minden a válasz. Szinte egyszerre kezdeményeztük, már nem is tudom, hogy ki moccant hamarabb. Remélhetőleg bármi is volt a múltban, az ott is marad, és csak én számítok. Véget kell érnie a családjaink közti gyűlölködésnek, de apámmal majd még kezdenem kell valamit. Nem hosszan, de annál tartalmasabban csókolózunk, mintha lelkierőt is tudnánk meríteni abból hogy összesimulunk. Azért nem átlépve egy pontot, hiszen már ismerem a teste reakcióit, és félő, hogy annak úgysem tudnék ellenállni, akkor pedig nem tudnám eldönteni, hogy mennyire önmaga. - Lépjek le? Hülyeségeket beszélsz. Az nem jött át, hogy szeretlek? – Nézek rá kissé dühösen, nem most kell önfeláldoznia, főleg várandósan. Egy csapat vagyunk, mindig is azok voltunk, és most a helyzet drámai volta miatt mondom, amit sikerül elé tolnom. Na nem dacból, vélhetően sosem mondtam volna ki, és utálhatjuk egymást a végtelenségig, de egyszerűbb volt utálni őt, mintsem megvallani, hogy pont az ellenkezőjéről van szó. Horkantok egyet fejrázva, aztán mutatom, hogy egyenesen a főbejárat felé kell mennünk, ott a legkevésbé védett a hely, mondván senki nem olyan őrült, hogy frontális támadást indítson a múzeum ellen. - Egyiptomi őrgólemek.. Szám szerint négy. Átkokkal semmire sem mész, de zene alapú bűbájokkal összezavarod őket.. Na nyomás.. – Halk futólépésre kapcsolok, de úgy, hogy tarthassa mellettem az iramot, és felsietünk a lépcsőkön.
- Sajnálom. Én is ezt hittem, de úgy fest... nem így alakult. - nem veszem magamra... nagyon azért a szavait, hiszen nem én tehetek róla, de azért nekem is elég rossz érzés ez. Igen, jó lett volna, ha minden másképp alakul, ha élvezhetjük ezt a kis titkos viszonyt, ha mindkettőnk életébe egy kis színt és fényt visz, de sajnos nem ez lett belőle, helyette inkább rosszul alakultak a dolgok, amivel viszont már nincs mit tenni így utólag. Meg kell oldani valahogy és azért örülök neki, hogy ebben mellettem áll és segít nekem, mert valószínűleg e nélkül most nagyon csúnyán kiborulnék. Mégis csak terhes vagyok, ami finoman szólva is ijesztő, főleg hogy nem akartam az lenni és még csak azt sem tudom, hogy mégis honnan lett ez, kitől és mikor, mert az sem biztos, hogy Damiennek köze van hozzá, így még ijesztőbb. - Nem lennék itt, ha nem szeretném. - csak egy halvány mosoly, de szerencsére nem kell győzködnöm őt, hamar megérti, hogy nekem tényleg fontos. Csak mert nem emlékszem arra a bizonyos együttlétre, attól még a csókra igen és azt én akartam, én kezdeményeztem és azt sem felejtem el, hogy megmentett. Nem is kérdés. Ahogyan most a csókja is felettébb jól esik és el is merülök benne. Legalább pár pillanatig elfelejtem ezt az egészet, ami azért tényleg jól jön most, aztán ki kell deríteni mi történt velem, hogy vajon tényleg megszállt-e valami. Végül mégis el kell indulnunk, hogy hamarosan már a célnál legyünk, ahová persze be is kell jutnunk, de remélhetőleg tényleg menni fog, ha már valami effélével foglalkozunk. Mármint nem betöréssel, de végül is régi helyekre bejutni is majdnem ugyanaz. - Rendben és... ha bajba kerülnénk akkor lépj le rendben? Az apád miatt az a fontosabb, hogy ne kerülj bajba és ne kerüljünk bajba együtt. - úgy érzem ez azért fontos, bár úgyis ellenkezni fog, de így lenne logikus. Főleg a mostani helyzetben elég gázos lenne, ha még külön baj is lenne belőle és bajba kerülne ő is akár én is. Nem, jobb lenne, ha okosan csinálnánk ezt az egészet és megúsznánk a nélkül, hogy bármelyikünk is igazán nagy bajba keveredjen. Most viszont előre és lássuk mire jutunk együtt. Elvégzem a felderítő varázslatokat, hogy tudjuk mi védi a helyet, aztán rajta a sor, hogy kitalálja melyik oldalon érdemes bejutni.
