2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Igen, igazad van. Azt kell megértened, hogy magamban mindent újra kellett értelmezni. Megtanulni beszélni, járni, cipőt kötni. És varázsolni is. Most pedig kiderül, hogy mindaz, amit tanultam, jórészt hazugság. Azt is meg kell kérdőjeleznem, hogy jót akart nekem. Veled viszont.. minden olyan varázslatos. Nem akarom siettetni, de olyan újszerű, izgalmas, mellette pedig.. hogy lehet ezt szalonképesen mondani.. Megnyugtató, hogy valakinek tényleg kellettem. Nehéz.. átmentetet találni, hogy megismerhessük egymást újra, de csak fokozatosan. – Nem tudom hogy mondjam ezt máshogyan. A csókja igazán finom volt, ahogyan hozzám bújt, de nem lehetünk olyan óvatlanok, hogy gyorsan felnyitjuk a szívünket, hogy aztán kiderül, hogy már valóban megváltoztunk, és össze sem illünk. Az a sok évvel ezelőtti fiatal férfi tényleg meghalt, nekem már a borostám, s a halántékom is őszül, jobb szeretem a kiszámítható dolgokat, ezért is lepődöm meg magamon, hogy ilyen ösztönösen tudtam őt megcsókolni. Viszont nem csak magunkért felelünk, hanem Sam is ott van még, a közös kislányunk, és Sandrin új csemetéje, aki ugyan nem az enyém, mégis számba kell vennem, hiszen ő sem tehet semmiről. Igen, igaza van Sandrinnak, hogy szépen csak ismerjük meg egymást újra, aztán meglátjuk. - Már őt is szívesen látnám. Hozom akkor.. az ebédet, vagy vacsorát, hogy mi is ez. Keltsd fel a kislányt, én most elkerülném, és.. olyan másfél órán belül jövök. Azért ne érezze, hogy kitettük a szűrét. Tudja, hogy visszajöhet, hogy úgy adódik. Furcsán ismerős volt a története.. – Vonom meg a vállamat, egyenlőre nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Most csak Sandrin arcára nyomok egy puszit, végülis nem kell mindenből csókolózást kezdeményezni, mert akkor sosem indulok el. Fújtatok egyet, aztán tényleg kihátrálok, véve a kabátomat. Azt hiszem az adott idő elég lesz most, aztán majd innen folytatjuk. Sok mindent kell megbeszélnünk, amelynek központjában mi ketten állunk, no meg előre kell vetíteni majd a két gyerek sorsát, s ahogy említette, Mirabelláról is szót kell ejtenünk. Aki hivatalosan ugyan az én párom, de az elmúlt pár nap mindent megkérdőjelez.
Én vagyok a hozzáértő és ha most magamat és a velem történteket kellene elemeznem... hát könnyen lehet, hogy még az én bicskám is beletörne a dologba, hiszen rövid idő alatt igen sok változás történt az életemben és igen sok változáson ment át a családom is velem együtt. Csoda, hogy Sam bírja a strapát, ezért is vagyok óvatos azzal, hogy találkozzon az apjával, mert biztosan örülni fog, ám közben mégis ez olyasmi, ami utána sokféle reakciót válthat ki belőle, főleg ha belegondol, hogy életbe volt, de nem kerestük, hogy nem tudtuk, hogy valahol ott van és hogy velünk lehetett volna már régóta... Ez mind nagyon sok még nekem is, nem hogy egy gyereknek. - Én... nem tudom, ne haragudj, csupán csak nem tudhatom. Sok idő eltelt és hiába vagy az, aki voltál, de mégis más és azt a nőt sem ismerem. Így azért... - hát persze, hogy aggódom, főleg mert elég kellemetlen lenne beleélni magamat valamibe, ami aztán hirtelen akár meg is szakadhatna. Jobb óvatosnak lenni és jól átgondolni, hogy mi az, amit az ember az élete részévé enged válni, hogy aztán ne törjön nagyon össze. Az a nő csinált vele valamit és ha ne adj isten valahogy agymosta, ha mágiával tette, ha valamiképp képes hatni rá mégis... azért nekem erre is fel kell készülnöm és ezért nem találkozhat csak úgy addig még a lányával, mert azt végképp nem akarom kockáztatni, hogy valamilyen módon Samet érje valami negatív hatás, vagy ő törjön össze, hiszen nekem a gyerekeim a legfontosabbak a világon, akárhogy is, de ők az elsők és ezt minden pillanatban szem előtt kell tartanom. - Oh... a kis védencünk... az emeleten. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha felkelteném, te pedig addig hoznál valamit enni, aztán ha elment már nem lesz gond, Sam csak napok múlva jön haza a nyárra. Addig is mesélnek kellene arról a nőről. - bármilyen fájdalmas is lenne hallani, de tudnom kell, talán arra is rájöhetünk valamilyen varázslat is hatott-e rá, vagy sem, hiszen azért ez fontos, mert bármennyire is fontos neki, hogy visszatalált hozzánk, ha valamiféle mentális hatás alatt áll, amit bármikor mondjuk egy jelszóval aktiválni lehet, akkor egyből vége is a nagy vágyának, hogy újra a régi családjával legyen. Lássuk be az én helyzetemben azért mégis csak jobb félni, mint megijedni és én azért határozottan tartok attól, hogy ez a hirtelen jött idillinek tűnő állapot bármikor véget érhet, ugyanolyan hirtelen, ahogyan érkezett. Abban pedig nem vagyok biztos, hogy mennyi erőm van harcolni, ha közben még Bobbyért is kell. Túl sok lenne már minden együtt.
A névváltoztatáson azért biztosan el fogok gondolkozni, most a Bradley-t használom, de semmilyen akadályát nem látom, hogy bemenjek a minisztériumba, hogy visszaírják Andrew-ra, végülis az a születési nevem. Nem túlzottan zavar, hogy mennyi helyen kell majd újra rögzíteni, például a Roxfortban is ki van már táblázva pár helyen, az az öreg gondnok biztosan káromkodni fog, amikor meghallja a módosítás terveit. Hiszen az a logikus, hogy legalább egy évet tanítok, ha már jelentkeztem az állásra, akkor nem vethetem bele magamat az aurorlét veszélyes üzelmeibe, az iskolában ugyanis számítanak rám. Aztán lehet, hogy ha letelt az egy év, és Sandrin segítségével derengeni kezd majd a múltam, akár valami auror tanár is lehetek, ez a kettő között van, és akkor mindkét életemmel tudok valamit kezdeni, még ha ebben a pillanatban nyomasztónak is érzem, amit Mirabella művelt velem. Viszont azt be kell látnom, hogy nem tudott teljesen terelgetni, főbb, fontosabb dolgokban az utolsó időkben már ellent mondtam neki, például tanár is a saját erőmből lettem. - Persze hogy az, csak kicsit próbálom oldani a helyzetet. – Na nem mintha a csók ezt nem tette volna meg, fizikálisan ugyan egy kicsit jobb kedvünk van, de tudom, hogy mindezzel a feje tetejére állítok az életében mindent. Durván tömények az elmúlt napjai. Nyilván van egy menete a hivatalos bürokráciának, nem én vagyok az első, aki volt férjként visszajön a halálból, már ki kellett hogy találjanak erre valami ügymenetet, amit majd végig kell járnunk, de kitalálható, a válás az első, addig viszont lehet, hogy teljes titokban kell tartanunk a viszonyt, hogy ez ne zavarjon be senkinek, viszont itt tudok lenni Sandrin mellett, csak Mirabellát kéne megoldani, hogy ne kavarjon be. - Azért most elég sok mindent megtudtam, és ez mindent megváltoztat. Él a családom, és szükséged van rám. Miből gondolod, hogy ezek után még képes hatni rám? – Jó, az elején amikor csak ő volt, és megtanított beszélni, automatikusan kötödtem hozzá, de ahogy kinyílt a szemem a világra, ez a kötődés évről évre csökkent. Nem hozzám való, sőt, nagyon is idegen a jelenléte, ez manapság már nem több, mint udvariasság a részemről. Viszont ha ezek után engem állít be hálátlannak, azzal pórul járhatok. Félmosolyra húzódik a szám, ahogy most én simítok végig az arcán. – Ezért mondtam, hogy apránként. Nem is mernék sietni. – Azért az egy dolog, hogy megcsókoltam, mert éreztem, hogy ő is akarná, hiszen nem tudta visszafogni magát, kezdeményezett. Bennem is van legbelül a sármos aurorból, és ezt Sandrin talán ki tudja hozni, de mégis, jó pár évre visszavetett az, ami történt, és pár óránál előbbre nem sok értelme van tervezni. Még ha jó is együtt, azt sem akarom, hogy aki vagyok teljesen lerombolja annak az emlékét, aki voltam. Félő, hogy Sandrin már most is csalódott, mert nem ezt várta. Egyszerűen megszokta, hogy az erős férje halott, és most kapott helyette egy ügyetlenkedő amnéziást, aki még maga sem tudja, mi lenne a jó. - Jól hangzik, hátha valami majd beugrik. Nem akarom levágni magamat a díványra, hogy máris otthonérezzem magamat, az biztosan furcsa lenne. De ez a titkos viszonyféle ismerkedés.. Ez nagyon tetszik. Izgalmas. – Bólogatok, végülis ez most olyan, mint egy randi. Tétován pillogok, hogy mihez volna kedve, akár körbe is vezethetne, talán egykor én is itt éltem.
Nem tudom most előre gondolkodni, ez az ami biztosan nem megy. Az is valami, hogy a jelenlegi helyzetet kezelni tudom, legalábbis egyelőre próbálkozom, ahogyan ő is, de hogy belegondoljak marad-a tanár, vagy auror lenne helyette... na az olyasmi, amit nem tudom, hogy mennyire lennék képes értékelni, hiszen félteném és aggódnék, hogy mi van, ha újra valami hasonló történik. A pillanat viszont igenis olyan, amit ki kell élvezni, hogy itt lehetünk együtt, hogy végre elengedhetem magamat és amit már jó ideje nem sikerül tudok nevetni csak úgy kötetlenül, csak úgy gondolhatlanul, pár pillanatra nem gondolva a holnapra és a levélre, meg persze Michaelre és hogy mi lesz a fiammal. Tudom én, hogy bonyolult nagyon is ez az egész, hiszen itt van Andrew és Sam még nem is tud róla, de neki is el kell mondanom. Bobby helyzete sem egyszerű, ha most előkerül Sam apja, nem tudom hogyan fogja kezelni és hát ugye a válásra sem lesz a legjobb hatással, főleg most hogy a nagyszülők el akarják venni Bobbyt tőlem. Minden igen nagyon zavaros, mégis képes vagyok legalábbis egy kicsit megfeledkezni erről. - Igen, de azt hiszem ez ennél jóval bonyolultabb lenne. Igazából fogalmam sincs, hogy ez most így pontosan mit is jelent. - azt hiszem, ha meghalt, ha halottnak hittük, de közben férjhez mentem akkor... olyan mintha mi elváltunk volna. Másképp nem tudom hogyan lehetne megközelíteni ezt a helyzetet és ahhoz, hogy újra bármi lehessen köztünk hivatalosan el kell válnom, egyébként felmerülhet, hogy ő már akkor is itt volt nekem, amikor még Michael is és abból semmi jó nem sülne ki. - Elmész hozzá és beszélsz vele? És ha... nem is tudom, nem tudna lebeszélni, vagy valahogy rávenni, hogy maradj? Nem bízom abban a nőben, ha ilyen sokáig odaláncolt és még csak nem is próbáltál rájönni ki vagy valójában. - halk sóhaj csak, amit hallatok és e miatt nem is akarok most eltávolodni tőle, csak azt tudom, hogy vele akarok lenni. Ebben a pillanatban ez a fontos és nem az, hogy mi lesz holnap, mi lesz később, mert ha ilyesmin gondolkodnánk abból valahogy nem sok jó sülne ki. - Az sem baj, ha bénázol, csak... ne siess. Úgy értem... változtál és én is és lehet hogy csalódnál. Jobb... tudod nem sietni. - hiába hogy a csók egyszerűen mesés volt, de ez nem jelenti azt, hogy minden rendben van, hogy tökéletesen passzolunk egymáshoz még most is, hiszen annyi minden változott és mi is mások lettünk. Nem akarok kapkodni, túl sokat csalódtam már, hogy egy újabbat biztosan nem tudnék elviselni. - De ettől még tölthetnénk együtt a napot, én örülnék neki. Mondjuk nem megyünk el, de itt maradhatunk. Rendelünk valamit, én ráérek. - na igen ez lenne a legegyszerűbb és akkor beszélhetnénk, kicsit újra meg is ismerhetnénk egymást, mielőtt jöhetne a következő lépés, utána járni, hogy az ha életben van mit is jelent pontosan, no felkészülni arra, hogy bemutassam őt Samnek, aki igazából már inkább csak képekből emlékszik az apjára és a történetekből, amiket én meséltem neki róla.
Fogalmam sincs, hogy a tanévem hogyan fog működni, hiszen lehet, hogy eleve nem is tanárnak kéne mennem, lévén most, hogy valamellyest visszatérhetek a korábbi életemhez, lehet, hogy aurornak kéne ismét mennem. Ám ha belegondolok, ezt a pályát is én választottam, és nem venné ki túl jól magát, ha ismét veszélybe sodrom magamat, Sandrin nem is értékelné nagyon. De nagyon is kérdéses, hogy mennyi időm lesz a Roxfortban lenni, és tanítani, ha össze kell szednem az emlékeim maradékát, és ismét megismerkednék a családommal. Nem tudom, hogy az exfeleségem és a lányom mennyire szeretné, de jó lenne minél több időt együtt tölteni. Viszont ha ez a Michael ennyire sötét, negatív ember, akkor lehetséges, hogy csak útban lennék, és összezavarnék mindenkit. - Igen, talán kár is azon filozófálgatni, hogy miért alakult így. Ha már ez a helyzet, örüljünk, hogy ismét találkoztunk. El is kerülhettük volna egymást, abban a tudatban, hogy szerinted meghaltam, szerintem pedig nem volt említésre méltó családom. – Vonom meg a vállamat energikusabban, mint ő. Megtámasztom a nő mellett a szekrényt, és átérzem, hogy ő miért van ennyire belefáradva mindenbe. Az arcára van írva, hogy mennyire hányattatott élete volt, legalábbis nélkülem. A régi képek boldogságról szólnak, de ezzel a férfivel mintha csak a beletörődés maradt volna. Azért a kicsi fia tekintetében legalább némi boldogság is jutott neki, nekem ez kimaradt, de amilyen manipulatív gyógyítóm volt, még jobbnak is érzem, hogy a fészekrakás kimaradt. Nos igen, Mirabella túlságosan is önző, karrierista teremtés, fel sem merült benne, hogy szüljön.
- Technikailag a férjed vagyok, csak hivatalosan nem. – Na nem is tudom, hogy most ezzel vigasztalni akarom, vagy sem. Most csókolóztunk egy hatalmasat, de ettől még nem lettünk ismét házaspár. Még nekem is annyira zavaros minden, nem lesz könnyű előrelépni, de jelenleg csupán epizódszereplő vagyok az életében, hiszen Michael az, aki most a gondolatait kitölti, igaz, negatív értelemben. Gyakorlatilag sajnos igaza van, egy olyan procedúra előtt áll, amelyben meghurcolhatják a gyerekét, és őt magát is. Talán felmerülhetne az érvénytelenítés, de mivel nem bigámiáról van szó, ez igazából mégsem járható út. Úgy tudta, hogy halott vagyok, és erről hivatalos feljegyzés is készült, így normális lassú lefolyása lesz annak a szörnyűségnek. Még mindig nem engedünk az ölelésből, hiszen tudtomon kívül nagyon is hiányzott. Továbbmenni félő lenne, de látatlanban is tudom, hogy Sandrinnal lenne csak igazi az a bizonyos ágyjelenet, ami Mirallához mérten ugyanúgy nyomasztó volt mindig, nem csoda, hogy férfi létemre mégiscsak kibújtam alóla, amikor csak lehetett. A medimágus fiatal, mások által kívánatos nő, de nekem.. Aki látom a sötét oldalát is, cseppnyi vonzó sincs benne. Csupán a lojalitás volt eddig, hogy felemelt a halál széléről. - Nem fogom ezt kivárni. Beszélnem kell vele, egyértelműsíteni, hogy mindaz, amit ő a szőnyeg alá akart söpörni, nagyon is valóságos. Ki fog nevetni, hogy ennyi év után ha te már váltottál, akkor neki kéne hálásnak lennem. De nem érdekel. Látod ilyen rövid idő alatt milyen hatással vagy rám, hát kit érdekel, hogy amúgy mennyi maradt ki? Új éveket akarok, ha ez még lehetséges. Tudni akarom, hogy milyen voltam. Még ha csak apránként is. Esélyes, hogy majd bénázom, de itt leszek. – Szívesen rákérdeznék, hogy most Michael tekintetében mi lesz a következő lépés a hivatalos prodedúrában, de kár lenne elrontani a pillanatot. – Mondanám, hogy töltsünk el együtt időt, de nem akarom elvonni a figyelmet a dolgaidról. Meg rosszat se azzal, hogy egy másik férfivel látnak, ki tudja, hogy ezt mennyire használják fel ellened.
Talán most tényleg felfordult kicsit az életem, de közben mégis csak jó irányba fordult meg, ha ennek van bármi értelme is egyáltalán így ebben a formában. Már komolyan kezdtem úgy érezni, hogy nem igazán történhet velem semmi jó, hiszen lássuk be erősen közelítek a negyvenhez. Ez már az a kor, amikor elég kis esélye van az ember lányának, hogy új életet kezdjen, főleg úgy, ha két gyereke van, két különböző férfitől. Azt hiszem már annyiban hagytam volna ezt a témát jócskán, de így hogy Andrew előkerült... bármennyire is megkavarja az életemet, őszintén szólva sokkal több jót hoz, mint amennyi rosszat a jelenléte. - Én most nem is vagyok képes belegondolni az utóbbi hosszú évekbe. Csak a sok mi lett volna, ha merülne fel bennem és az soha sem hoz semmi jót. - halk sóhajt csak és egy fáradt mosoly. Na igen, lássuk be az ember nem igazán jó, ha azon gondolkodik mi alakulhatott volna másképp más esetben. Nem, az csak fájdalmas lenne, ha azon gondolkodnék, ha nem tűnik el, ha nem hiszem, hogy halott, ha nem jött Michael... ha nem valami más nő köti oda magához. Arra is lehetett volna esély, hogy sose botlunk egymásba, hogy nem keres meg, hogy nem bújnak elő a régi emlékek. Annak kell örülni, hogy most mégis itt van, még ha a válást ez meg is nehezíti majd jócskán és Bobby elhelyezését, de hát lássuk be Michael szülei akkor is elérik, amit akarnak, ha Andrew nem kerül elő. Sajnos tőle ez teljesen független és ezért nem is fogom magamat rosszul érezni a csók miatt, főleg mert igenis élvezem. Úgy, ahogyan sose ment Michaellel, úgy ahogyan vele régen, hiába bizonytalan még talán az első pár pillanat, de a többi már korát sem és igen, jól esik és talán van remény, hogy a hátra lévő életemben nem teljesen egyedül... Nem, ennyire nem szabad előre rohanni, az semmi jót nem hozna. - Akkor ebben egyetértünk, még ha nehéz is elhinni. Azt hittem, hogy már... nem is tudom. Egy válás az én koromban... - na igen, már nem vagyok fiatal és tényleg nem hittem benne, hogy ebből bármi is lehet és most itt van előttem és hevesen dobog a szívem, amikor megcsókol és a hátamat simogatja és nyugodt vagyok és biztonságban érzem magamat, arról nem is beszélve, hogy olyan, mintha újra az iskolában lennék és sejtem én, hogy holnap úgy fogom várni, hogy újra találkozzunk, mint régen, amikor az első randik miatt izgultam ennyire. - Csak az igazán nehéz eseteket. - nevetek fel és igen nevetek, ami mostanában nem túl gyakori, főleg amikor Sam az iskolában van, úgy nehezebb, de most képes vagyok rá, ő még ezt is ki tudja hozni belőlem, a nevetést és nem is megy neki kimondottan nehezen. Egyszerűen csak megnyugtat hozzásimulni és az ölelését élvezni, egy kicsit nem erősnek lenni, mint ahogyan évek óta kell minden áldott nap. Michael mellett nem igazán engedhettem el magamat, bár ezt ő nehezményezte is, de ha egyszer nem éreztem úgy, hogy lehet. - És... hogyan fogod kezelni, ha utánad jön? - nem kellene most ezt felhoznom, de akkor is muszáj lesz, mert tudja, én is tudom, hogy ezt azért sokáig nem játszhatjuk, mert az a nő, jó eséllyel azért idővel utána jön majd és érdekelni fogja, hogy mi történt, miért nem ment vissza.
Lehet, hogy Sandrinnak velem éppen jobban felfordult az élete, nekem viszont ő az a pont, akire vártam az elmúlt minimum két évben. Valami ide vonzott, mert a nevemet túlságosan angolosnak tartottam, reméltem, hogy ha valami sűrű nagyvárost keresek fel, valaki mégiscsak felismer. És lám, a sok szerencsétlenség után mégiscsak mázlim van, igaz, arra aztán nem gondoltam, hogy családom is van, ahova esetleg érdemes visszatérni. Nem csupán arról van szó, hogy vannak, akik várnak rám. Nem. Sandrin nagyon úgy fest, hogy a mai napig szerelmes belém, s bár már nem vagyunk fiatalok, ő csodaszép még mindig, bármennyire is szomorúnak tűnik. - Nem a mi hibánk, hogy így alakult. Nekem is tele beszélte a fejemet, hogy jó ez így, nincsen senkim, és válasszam az új életet. Te se várhattál rám, ha meghaltam, de mégis… Örülök, hogy már nem kötődsz hozzá. Már kezdenek halványan rémleni dolgok, és kezd olyan.. elképzelhetetlennek tűnni, hogy valaki másé vagy.. – Nem tudom, nem vagyok egy féltékeny alkat, legalábbis nem volt gond, ha Mirabella mindenkivel olyan negédesen beszélget, de most át kell értékelnem, hogy Sandrin valaki más ágyában kötött ki, másnak mondta, hogy szeretlek. Igen, nem sok jogom van már az ilyesmin agyalni, hiszen nekem is volt valakim, mondhatni vakvágányra került a kapcsolatunk, de talán most van esélyünk arra, hogy ismét a megfelelő irányba tereljük. A csók olyan magától értetődő, mintha nem is esett volna ki annyi hosszú év. Viszont újszerű, mintha most kezdenénk valamit. Így megvan a maga izgalma. Az első után magamat is tesztelem, hogy vajon mit érzek. Érezhetném semlegesnek is, ám a puha ajkak íze oly édes, hogy számomra nem lehet kérdés az ismétlés. Felfoghatom jelzésnek, hogy Sandrin ezt akarta, én pedig meglehet visszatérhetek egykori önmagamhoz, hogy nem habozok. De nem értem el a válaszát, bármennyire is édes most ez a pillanat, nem veszíthetjük el a fejünket, ráadásul azt sem akarom, hogy azt higgye, csak a lehetőséget látom benne. Nem attól leszek magabiztos férfi, hogy ágyba rángatom. Bólintok, a félszeg mosolyomat felváltja egy erősebb, határozottabb, vidor pillantás. - Akkor nem lesz rá szükség, nem akarok visszamenni. Tegyük meg ismét, és ne hagyjuk, hogy közénk álljanak. Egyenlőre titokban. – Igen, Samnek idő kell majd, de azt hiszem működhet. A vonzalmam még csak pislákol, de sokkal jobban, mint a medimágus nő iránt. Szerettem Sandrint, hiszen mágnesként vonzzuk egymást, és ilyen tempóban nem lesz csoda, ha már másnap a torkomban dobog majd tőle a szívem, hiszen most is vadul kalapál. Újabb csókba bonyolódunk, ismét meg kell ismernünk egymást. Álszemérem nélkül vonom magamhoz, a kezeim a derekán, a hátát simogatva. Kár elrontani ezt a pillanatot, de ha az volt a célom, hogy lenyugtassam, akkor sikerült. Mosolygok még akkor is, amikor szünetet tartunk, noha tudom, még jó sokat kell gyakorolnunk. – Jó kis terepáia ez az emlékek felszínre hozására. Remélem nem kezelsz minden amnéziás beteget így. – Túrok bele a hajába, érezni akarom, hogy milyen is a tapintása. És persze nem hozom fel ismét a gyerekelhelyezési pert ismét, most muszáj picit neki is elvonatkoztatnia, hogy felismerje, mellette akarok állni.
Nem mondom, hogy Andrew nem egy újabb olyan pontot hoz az életembe, amitől csak minden még zavarosabbá válik, de közben jó dolog is, hiszen szerettem őt és ez nem múlik el csak úgy, hiszen nem váltunk el, nem önként döntöttünk e mellett, hanem az élet szakított el, aztán az a nő... akire mérges vagyok és most erre végképp nem szabad gondolnom, hiszen van e nélkül is épp elég gondom Bobby és a válás miatt és persze valahogy majd Samnek is el kell mondanom, hogy az apja életben van és hogy megváltozott, bár ő már igazán amúgy sem emlékszik rá, tehát ilyen téren majdhogynem minden. - Jól... fogalmaztál. - bár talán Michael nem tette szándékosan, netán csak ő ilyen és kész, én pedig engedtem neki, mert egyedül voltam. Az a nő rosszabb, hiszen eltitkolta Andrew elől, hogy kicsoda valójában és nem tudok másra gondolni, hogy ezt igenis szándékosan tette, mert nem akarta, hogy megtalálja az igazi családját. Persze Michael se sokkal jobb, hiszen el akarja venni a fiamat. Tény, hogy az övé is, de nem töltött vele túl sok időt és erre most magához akarja venni teljesen? Persze a nagyszülők keze van a dologban főképp, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, de ettől még nem kevésbé aljas húzás. - Tudom. Ha hinnék valami felső erőben arra kellene gondolnom, hogy nagyon csúnyán ki akart szúrni velünk, csak nem tudom, hogy miért. - halk sóhaj csak, hiszen tényleg nagyon csúnya dolog volt ez az egész, hogy elszakított minket, miközben talán tényleg ha létezik ilyesmi, akkor mi tényleg az igaziak voltunk egymásnak hiszen még most is ennyi idő távlatából egyszerűen jól esik a közelsége, az ölelése, az itt léte és megnyugtat az is, ahogyan most átölel. Tudom, hogy a válás miatt ez még gond is lehet, de közben nem akarok úgy tenni, mintha nem éreznék semmit sem, mintha nem bolygatott volna fel bennem mindent a megjelenése. Talán ez az apró célzás elég is ahhoz és persze a kezem mozdulata, hogy ő is lépjen. És igen, erre vártam, vágytam, ez nyugtat meg igazán, ahogyan az ajkai az enyémekhez érnek. Pont ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem. Michael sosem találta meg ezt a tökéletes arany középutat, a határozott és mégis gyengéd vonal között. Az egyik ment neki, vagy a másik, főleg az egyik még az elején. Elmosolyodom, amikor elszakadunk, hiszen egyértelműen visszacsókolok. - Nekem nem csak a szád hiányzott. - a válla, a karjai, mindene. Sosem éreztem mellette elesettnek magamat, akkor sem, ha féltettem, hogy visszatér-e, amikor aggódtam érte. Most pedig rengeteg erőt ad, pedig ez csak egy csók volt, egyetlen csók és mégis többet ért az utóbbi évek minden mozzanatánál. - Ne is... azt már nem bírnám ki újra. - ezt viszont igen, az újabb csókot, ahogyan magához von, én pedig hozzásimulok és átkarolom a nyakát. A szememet lecsukom és egyszerűen kizárok mindent, a külvilágot, a gondokat, amik megállíthatatlanul próbálnak körülölelni és beszippantani. Tudom, hogy még Samnek is el kell mondanunk, tudom hogy örülni fog, de nem akarom, hogy ha bármi rosszul sül el akkor az rossz hatással legyen rá, ezért kell óvatosan megtenni minden lépést, de most még sem tudok teljességgel óvatos lenni, ebben a pillanatban megy. Most a múltba utazom és egy kicsit elmerülök benne.
Igazából nem izgat, hogy hol lehet Emily. Aranyos kislány volt, ez tény, és Sandrin is édes, hogy így gondoskodik róla, de lássuk be, azon túl, hogy félelmetesen hasonlít a története a miénkhez, engem most inkább az ex-feleségem érdekel. Az a nő, akiből úgy fest, semmilyen mágikus sebesülés nem írhatta ki a közös kémiát. Azt, hogy jól érzem magamat a társaságában, vonzódom hozzá, s nem azért, mert „kell”. Nem tudom, hogy mi ez az érzés, valami eltemetett, de újraéledő erős hatalom, amivel csupán sodródom, s bizonytalanságom az egyetlen gátja bárminek is. Hiszen oly sok akadály van most előttünk. A legfőbb az, hogy valaki mástól van már gyereke, én pedig nem lehetek az, aki betör egy kisfiú életébe, pusztán azon a jogon, hogy egykor az anyjának a szerelme voltam. Sandrin ellenben erősködik, hogy bármi is volt az exférje felé, már elmúlt. Olyan boldogtalannak tűnik, én pedig a Mirabella által belémnevelt jófiús tisztelettel toporgok a közelében, de most nem érzem azt, hogy bárki is irányítani akarna. Igazából már úgy két éve kezdem próbálgatni a szárnyaimat, s mostanság érett meg az elhatározás, hogy kezdenem kell magammal valamit. - Azon túl, hogy közben mindketten valakivel voltunk, aki.. tönkretette az életünket, azt hiszem nem. – Jó, muszáj így kimondanom, mert abból amit mesélt, teljesen másnak tűnik Mirabella, és ez a Michael is egy igazi tahó lehet, ha be akarja váltani a fenyegetéseit. Közölhetném mindezt tapintattal is, de mindkettőnk miatt megbántva érzem magamat. Kik ezek az emberek, hogy szétzúzzák a boldogságunkat? Nem tudom kiverni a fejemből azt a mosolygós képet, ami igazán az elmúlt években sosem volt rám jellemző. Megrészegít Sandrin félénk-elesett közelsége, az, hogy állandóan keressük egymás tekintetét. Mintha abban reménykednénk, hogy a másik mondja ki, hogy talán még lehet valami, ha az emlékeim nemléte ellenére erősebbnek bizonyul az akaratom. - Hah, kösz, én se így terveztem. Nem szokásom meghalni, meg ilyesmik. – Nevetem el magamat, mint akit bosszant a dolog, de valójában ennek most nincs jelentősége. Lehet, hogy pont a legjobbkor állok mellette, hogy ha ez a Michael el akarja venni a gyereket. Van rá esély, hogy engem is felhasználnak majd, mint negatív tényezőt, hogy Sandrin rossz anya, aki még csak nem is figyel a párjára, de ki fogok mellette állni minden erőmmel. Meglep, ahogyan az ölelést elmélyíti, mintha valami távoli, homályos, de mégiscsak ismerős pillanatot élnénk újra. Itt van a közelemben, érzem a teste melegét, s ahogyan a mellkasomhoz bújik, magától értetődően simítok végig a tarkóján. - Titok legyen? Izgalmasan hangzik.. – Talán pont erre vágytam az elmúlt években, amikor valami több kellett. Felnéz rám, én pedig nem sokat teketóriázok, amint az arcomhoz ér. Neki van igaza, az emberek nem hazudtolhatják meg magukat. Ahelyett, hogy belebizseregnék az érintésébe, amely egyértelműen jól esik, én csókolom meg. Nem lágyan, nem puhán. Férfiasan, magamhoz vonva, kemény, de mégis évődő mozdulattal. Csak egy csók az egész, mégis tudom, hogy nem fogok érte bocsánatot kérni, hiszen ő is akarta. – Hiányzott a szád. – És tényleg. Ha nem is jönnek vissza az emlékeim, bizonyos érintések, ölelések, csókok halvány képe már itt van előttem. – Nem is megyek sehova. – Nem sóhajtok fel, pedig kemény dolgok állnak még előttünk, de bizakodó vagyok, így kell lennie. Viszont ő lehet, hogy beleroppan a sok változásba, így rá nézek kérdőn. Azaz mégsem. Az Bradley lenne. Ismét megcsókolom, ezúttal még határozottabban, s most már a teljes testemmel magamhoz vonom.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól időzít, de most tényleg jó hogy itt van, főleg hogy Emily odafent alszik még. Nem lenne jó egy szinte ismeretlen gyerekre zúdítanom bármit is, viszont ezt most úgy viselni, mintha semmi baj se lenne... hát az se lenne valami kellemes. Próbálom tartani magamat, de még sem megy, hiszen meg van az esélye, hogy elveszik tőlem Bobby-t. Melyik anya ne lenne kiakadva egy ilyen hír hallatán? Azt hiszem mindenki ugyanolyan rosszul kezelné, mint ahogyan én is. És tudom, hogy semmi esélyem az olyan erős ügyvédek ellen, mint amilyenek Michael családjának vannak. Nekem nincs olyan sok pénzem, hogy egy menő ügyvédet tudjak fizetni és hiába én vagyok Bobby anyja, vannak helyzetek, amikor a hatalom és a befolyás többet számít, mert ez az apró tény. - Akkor hát nem sokat változott egyikünk sem talán ennyi idő alatt igaz? - talán, ha az ízlése sem változott és azt már nem teszem hozzá, hogy talán az érzéseink sem változtak, de igenis sejtheti, hogy így van. Ezért volt az ölelés és ezért éreztük olyan kellemesnek, hiszen igenis fontos nekem még most is. Csak, mert azt hittem, hogy halott és megpróbáltam tovább lépni, mert nem volt más választásom, még nem jelenti azt, hogy elmúlt az érzés. Mégis csak ő volt a számomra a legfontosabb, az igazi szerelem, vagy hogy is fogalmazzak csak úgy egyszerűen. Ezért is volt olyan mérhetetlenül fájdalmas, amikor elveszítettem és azért volt annyira nehéz dolga Michaelnek, amikor nálam próbálkozott és talán e miatt nem is működött hosszú távon, mert akármit is tett ő akkor sem Andrew volt. - Ne sajnáld, nem mindenen lehet változtatni, vagy javítani. - és persze ne minden lesz úgy, ahogyan az ember szeretné. A házasság eleve nem könnyű, de úgy még nehezebb, a nem szereted igazán a másikat, ahogyan én is voltam ezzel. Nem akarom én most rátestálni ezt az egészet és nem is szeretném, ha úgy kellene éreznie, hogy az ő hibája, mert nem így van. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik nem változnak meg teljesen sosem. - Ne úgy érezd, hogy ez most rossz... nem erről van szó. Talán tényleg az időzítés nem tökéletes. - és abban igaza van, hogy még ezt Samnek is el kell mondanom és persze Bobby is terítéken van, ami azért nehezebbé teszi a dolgokat, főleg a pereskedés miatt, de valahogy majd csak megoldjuk, legalábbis remélem. Mégis újfent jól esik az ölelése és valahogy ösztönös ahogyan átölelem a derekát és a mellkasára hajtom a fejemet, de mégis pár pillanat múlva felnézek rá megint. - De... ha nem tud róla senki sem? Legalábbis egyelőre? - olyan közel van és olyan valóságos, főleg így most, hiszen nem távolodom el tőle, amikor felnézek rá és szinte már magától értetődő lenne egy csók, de még sem teszem meg. Magam sem tudom miért, talán még most is alig hiszem el, hogy itt van. - Néha... attól félek, hogy nem is vagy valóságos. - ösztönösen emelkedik a kezem és simítom a tenyeremet az arcára. Valóságosnak tűnik, de mi van, ha csak a képzeletem játszik velem? Amíg senki sem tud róla, addig így is maradhat. Tudom, hogy buta gondolat, főleg hogy Emily is beszélt vele a kávézóban, de közben nehéz elhinni, hogy tényleg itt van.
Ellépünk egymás mellől, az ölelés intim aurája mégis ott lebeg köztünk. Oly hirtelen jött ez az egész, felforgatta a viszonylag egyszerű, csendes kis életemet. Valóban így lenne? Tudat alatt nagyon is lázadoztam Mirabella spártai diktatúrája ellen, akartam magammal valamit kezdeni, és végre megtörtént, amire vártam. Na nem pont ilyesmi lebegett a szemem előtt, de tudtam, hogy valami többre vagyok hivatott, mint hogy az ápoltja legyek egy életen át. Érdekes módon Sandrinnak még úgy sincsenek elvárásai, hogy több éven át a férje, sőt, a gyermeke apja voltam, sőt utóbbi még vagyok is. Egyenlőre barátot lát bennem, szövetségest, ahogy én is benne, de úgy vélem, valami mégiscsak más. A kávézóban is úgy méregettük egymást, hogy az igen különleges volt. Láttam, éreztem a vonzalmát, és tudni, hogy egykor ez a nő szeretett, egyedi töltöttel ruhát fel minden pillanatot. Ráadásul magamra se kell erőltetnem mindezt, lényegében akkor szimpatikus volt, mielőtt tudtam volna, hogy ki ő. S azóta minden momentumnak jelentősége van, ahogyan hozzámbújik, ahogyan kávét csinál, vagy a kedvenc süteményemre emlékeztet. Mindenképpen hozzá tartozom inkább, mint Mirabellához.. A gyenge mosolya belőlem egy bátrabbat csal ki, ahogyan helyet foglalok, s olyan természetes, hogy már megint rólam gondoskodik. - Tudod én magam is sokat foglalkoztam a lélek dolgaival, valami ilyesmit tanítnék. Magamból kiindulva mindig is kerestem a válaszokat. Azt elmondhatom, hogy vannak ugyan körülmények, de az ember alapjelleme nem változik. Az izlése sem biztos. – Bólintok a kávé irányába, amit sikerült nagyjából kortyolgatás nélkül gyorsan bedönteni, mert valami isteni volt. Lehet, hogy kellene még egy, amit már lasabban iszogatnék? Na most már mindegy. Inkább felvetem a békülés lehetőségét, mert úgy fair, hogy egy család próbáljon meg összetartani, Sandrin viszont mégsem így látja. - Nem szereted? Sajnálom, hogy ha ez már nem is változhat. – Húzom el a számat, valahol viszont jó hír is, de összességében Sandrinnak mindenképpen rossz lesz így. A két kicsinek az apja, vagy éppen nevelőapja lesz a rosszfiú, mert hogy nem fog kikerülni a képből, az teljesen biztos. A nő úgy festi le az illetőt, mintha valami fékevesztett fenevad lenne, aki nem ismer dilemmákat. - Miattam? Nem akartam felforgatni az életedet, vagy közétek állni. Nekem még ez az egész olyan zavaros, én se érzem jól magamat vele, de.. Azért téged kerestelek fel, mert már a képek alapján is nagyon tetszettél.. – Állok fel, mert kár tagadni, amit gondolok róla. Odalépek elé, és ismét megölelem, de most csak az alkarját fogom át, és vonom picit magamhoz. – Mégsem tudom, hogy.. pontosan.. Ráadásul Sam még nem ismer, nem beszélve a fiadról. Attól félek, hogy a megjelenésem nem biztos, hogy javít egy esetleges gyermekelhelyezési ügyben..
Ebben a pillanatban cseppet sem érdekel mennyire is fura, vagy meglepő egy ölelés, amit mindketten akartunk, de közben mindketten tudjuk, hogy még is csak különös és nem kellett volna, de ez nem számít, ha egyszer most igenis szükségem volt rá. Ez az egész ügy a válással és a többivel kezd nagyon sok lenni. Sosem gondoltam volna, hogy ide fajulhat Michaellel a dolog és úgy fest újfent tévedtem és az élet újra csak igyekszik kicsit megkínozni, mintha ez már lassan menetrendszerű lenne néhány évente. - Talán... - meglepetten pillantok fel rá, amikor őszintén kimondja a szavakat és igaza van, talán rosszabb lesz, mert most tartanom kell magamat, hogy itt van Emily és persze akkor is, amikor ő itt van, meg amikor hazajön majd Sam pár nap múlva, na de addig... addig amikor egyedül leszek könnyedén kerülhetek magam alá, főleg mert nem tudom hogyan oldom meg ezt. Nekem nincs gazdag családom, nincs sok pénzem, hogy megoldjam az ilyen nehézségeket, akkor pedig vajon mégis mit tehetnék? - Nem tudhattad, ahogyan én sem. Talán csak az idegesség jött ki így rajta, gyerekkoromban én is ájultam el néhányszor... de sosem volt semmi komoly. - és igen legalább egy gyenge és fáradt mosolyt sikerül az arcomra varázsolnia ezzel a kis viccel. Na igen durva lenne, ha kiderülne, hogy van még egy lányunk, de ennek ugye nem sok esélye van, miután róla azért nekem legalább ugye tudnom kellene. - Akkor hát legalább ez nem változott, megnyugtató. - újabb halvány mosoly, hiszen tényleg ízlik neki így a kávé, sőt mintha most kóstolna először effélét és rájönne, hogy nincs is ennél jobb dolog. Régen évekkel ezelőtt, amikor itt volt majdnem így is volt, hiszen tényleg oda volt érte és egy tökéletes kávé igazán fel tudta dobni a napját és még a legnagyobb problémákat is megoldotta, vagy legalábbis könnyebben túllendült rajtuk, ha megivott egyet. A szavaira viszont rendesen elkerekedik a szemem és csak egy heves fejrázást kap rá. Mégis hogyan gondolja? Még hogy megoldani... ezt nem lehet, Michaellel biztosan nem, főleg így... így hogy ő is itt van. - Nem, mi nem leszünk már együtt. Nem szeretem Michaelt és te nem tudod milyen volt az utolsó jó pár hónap. Ez... ez nem hozható helyre főleg most, hogy... - elharapom a mondatot, mert talán nem kellene kimondanom, mert még csak a válás közepén járunk, de közben mégis... Ő nem emlékszik rám, én viszont emlékszem rá. Minden pillanatra és most hogy itt van... - ... miattad se menne. - bököm ki végül. Nem tudnék már úgy nézni Michaelre. Talán igazán sosem szerettem, de imponált, ahogyan igyekezett levenni a lábamról és persze jól is esett, hogy valaki foglalkozik velem és volt egy egészen jó időszakunk, de nem volt ez igazi szerelem, ezért nem is tartott túlságosan sokáig.
Furcsa, vagy éppen nem furcsa? Csak néhány napja ismertem meg őt, míg Sandrin elvileg több évet is eltöltött velem, de bárhogyan erőltetem az elmémet, semmi nem jön elő. Szimpatikus, egyértelműen az, már a kép alapján is az volt, de pár villanáson túl, amit az érintései a felszínre sodornak, nem emlékszem a korábbi életemre. Olyan mélyen el van nyomva, hogy igazat kell adnom neki, ez egyértelműen mágiával van lecsupaszítva. Ami ellen tennem kéne. Éppen ezt kellett volna megbeszélni, de annyira maga alatt van, hogy tudom, most ezt félre kell tennem, és azt nézni, hogy mi a gond. - Vagy éppen rosszabbul. – Muszáj őszintének lennem, a tapintat nem biztos, hogy segít. Szívesen foglalkozom a lelkivilágával, de akkor ne tagadja. Bár lehet, hogy igaza van, közel sincsen meg a bizalmi viszony köztünk, mintha én is emlékeznék rá. Ő meggyászolt, eltemetett, számomra pedig most még alig több mint egy vadidegen. Lehet, hogy régen valami szexis auror voltam, de most sajnos csak egy kezdő tanár, aki még a saját érzelmeivel is küzd, de igenis próbálkozom, akarom, hogy jobban legyen. - Azt hittem, hogy csak elbeszélgettek. Ha ezt tudom, nem lépek le olyan gyorsan, csak tudod.. Olyan furcsa volt a története. Rólunk is szólhatott volna. Van még egy lányunk, akiről tudnom kéne? – Rándul meg az ajkam, hogy legalább viccel próbáljam elütni a beálló gyászos hangulatot. Természetesen szó sincs róla, bőven elég lesz nekünk Sam és Bobby lelkivilágával foglalkozunk. A sajátunkon túl. - Bizonyos dolgok változnak, de.. Úristen, ez mennyei! - Törölgetem a számról a fahéjas habot. Igen, nem ismerem még őt túl régóta, de minden tekintetben édeset hozott az életembe ezen rövid idő alatt. Én pedig csak felzaklattam. Bárcsak valahogyan tudnám őt kárpótolni. Ez csakis úgy lehetséges, ha valahogyan rendbe teszem a házasságát. Ha még megoldható. - Ha még nincs kimondva, akkor.. nem tudjátok megbeszélni, hogyan tovább? Ha még szeretitek egymást, akkor a kicsi fiúnak se lenne jó, ha szétmennétek. Nyilván nem csak az ő érdeke számít, de neked is jó lehetne, ha maradna minden úgy, hogy egy család vagytok.. - Felállok most már az üres csésze mellől, de csak egy lépést lépek felé, ez most még olyan.. fura. Ő nagyon édes, gyönyörű nő, de nyilvánvalóan férjnél van, mint ahogyan nekem is ott van egy lezáratlan Mirabellám. Tehát minden út zsákutca lényegében.
Túl hosszú az ölelés, vagy pont így ideális? Nem tudom, bár most nem is érdekel, mert egyszerűen jól eső érzéssel tölt el. Jó, hogy most nem egyedül kell ezen az egészen rágódnom, még ha nem is találhat rá megoldást, de akkor is. Mire Sam hazajön a nyárra csak pár nap és addigra már elő kellene állnom neki valamivel, ami most rendkívül nehéznek tűnik, hiszen mégis hogyan mondhatnám el neki, hogy a testvérét el akarják venni tőlünk? Bobby sokszor megy ugyan az agyára, de ettől még tudom, hogy szereti és Bobby is őt, de ha a nagyszülei elveszik, akkor idővel ellenünk hangolják, ez nem is lehet kérdés és már semmi se lesz olyan, mint amilyen volt. - Oh én... jól vagyok, vagy leszek... - igen majd ezt is megoldom, legalábbis nagyon remélem, hogy meg tudom majd olvasni valahogy. Muszáj lenne, csak egyelőre még fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Nem vagyok gazdag, nincsenek jó ügyvédeim, nem tudom, hogy mit tehetnék Michael szülei ellen, pedig valamit muszáj lesz. Nem jó emberek és képesek tönkretenni rezzenéstelen arccal egy ember életét, jelen esetben a miénket, hogy aztán Bobbyt is olyanná neveljék, mint Michael. Benne is pislákol még valami jó, valahol mélyen, de nagy befolyással vannak rá és... Nem akarom, hogy a fiam is ilyen legyen. - Jól van, odafent alszik valószínűleg még mindig. Nem tudtam hová kellene vinnem és nem mondhattam a Szent Mungóban sem, hogy azt se tudom kicsoda. - na igen nem akartam, hogy egy kislányt ismeretlenül ide oda pakoljanak. Aztán arra ébred, hogy már gyámok akarják elhelyezni. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy ismerem és haza viszem. Szerencse, hogy nekem is van hírem már a Mungóban, miután én is orvos vagyok, ezért aztán nem volt belőle gond. Ha pedig felkel majd hazamegy szépen vagy felhívjuk a nővérét. - Feketén? Sose szeretted úgy... mármint régen. - változhatott az ízlése is persze, de ettől még nem lep meg kevésbé, hogy újabban feketén issza a kávét. Azért remélem, hogy így is ízleni fog neki, fejjel, cukorral egy kevéske fahéjjal, hiszen én így szeretem és ő is így itta mindig. Azért nagyon remélem, hogy régen nem csak miattam csinálta. A végén még erre is fény derül. - Nem ítélték még nekem, még nincs kimondva a válás, úgyhogy még megtehetik és mivel befolyásos család és jó ügyvédjük lesz... Fogalmam sincs, hogy mit tegyek Andrew és hogyan mondjam el Samnek, ha hazaér, pedig pár nap és vége az iskolának és akkor itt lesz és... ha elveszik Bobby-t... - hatalmasat sóhajtva temetem a tenyerembe az arcomat. Rettenetes még csak belegondolni is, hogy Sam hogyan fogadná, hogy az öccsét csak pár hetente láthatjuk, meg csak hétvégente és akkor is ki tudja hogyan fog majd hozzánk viszonyulni. Bőven meg van rá az esély, hogy gyorsan meg fog változni. A nagyszülei elkényeztetik és átnevelik... amit nem akarok, de nem tudom, hogy mit tehetnék ellene. Tanácstalan vagyok és már-már kétségbeesett.
Látom rajta, hogy próbál mosolyogni, úgy tenni, mintha rólam szólna ez a mai nap, hiszen segítene, mégis remeg az idegességtől. Én pont a viselkedésformákat fogom tanítani, aurorok, gyógyítók munkájához leszek segítség, de a tantárgyamat majd tanárok is tudják hasznosítani. Sandrin egyértelműen egy magabiztos nő, aki még keményen próbálja állni a sarat, ám az élet megpróbáltatásai nem kímélik, egyre jobban maguk alá döngölik, és nincs senki aki mellette állna. Csak én? Valójában nem ismerem, nincsen róla konkrét emlékképem, csak villanások, az a baleset alaposan kimoshatott mindent. A dühítő mégis inkább az, hogy Mirabella magának akart, és nem segített abban, hogy visszaemlékezzek. - Hát érdekes első találkozás volt.. Túléltem, ez viszont rólad nem mondható el. – Simogatom meg a vállát, ha már így sikerült félreértenem. Az benne az érdekes, hogy ebben a pár pillanatnyi intimitásban is több melegség van, mint amit attól a rideg medimágustól kaptam. Főleg ahogyan a vállamra hajtja a fejét, régen nem érzett inger csap végig rajtam, holott már nem kéne emlékeznem erre. Szerelem? Meglepetten engedjük el egymást, hogy végre elkezdjen beszélni, én pedig ismerkedem az érzéssel. - Elájult? Úristen, de... mondd csak tovább. – Bobby, tehát a kisfiával van valami gond. Meg kell próbálnom függetleníteni magamat attól, hogy ő nem az én fiam. Egyenlőre ugyanolyan ismeretlen, mint Sam, akit még csak képrő láttam. Fogalmam sincsen, hogy leszünk-e valaha ismét család, de ha úgy alakul, akkor ennek Bobby is a része. Nem látok bele a jövőbe, a jelenünket kell alakítanom, méghozzá nekem, hiszen az én kezemben vannak a fontos döntések. - Eddig feketén ittam, de megkóstolom. – Na igen, Mirabella mindenben a keserűséget tolta elém, hogy ő édesíthesse meg az életemet. Hogy aztán vigyorogva kortyolgassam Sandrin fahéjas édes csodáját, ami isteni, nem csoda, hogy gyorsan felhajtom ahelyett, hogy kiélvezném. Várakozóan nézek rá, hátha kapok még. Csakis azért, mert annyira finom, a dupla adag csak nem árt meg annyira. Magam elé húzom a papírt, amit elővesz, és gyorsan átfutom. – Nem értek a jogi ügyekhez, de erre milyen joguk lehet? Ha neked ítélte a bíróság, akkor ezt csak akkor lehet megámadni, ha valami komoly indokot hoznak fel, ami alapján nem vagy jó anya. De ez fel se merülhet. – Felelem a tekintetét fürkészve, nem tudom, hogy mit tehetnék azon túl, hogy itt vagyok, és megbeszéljük. Nyilván ha a kicsi gyereknek rendezett az élete, akkor nem lehet gond, de valahogy alá akarják ásni Sandrin szavahihetőségét?
Bármennyire is akarnám nem tudom azért még sem elrejteni, hogy rosszul érzem magamat, pedig tudom, hogy kellene. Nem terhelhetem őt ezzel, főleg hogy csak most került újra elő és neki épp elég sokkoló lehet az, hogy hirtelen családja lett, hogy azt sem tudta, hogy létezünk és hirtelen felelősséggel tartozik a lánya iránt, már persze ha akar, hiszen semmi sem erőszak, de azért érezhető, hogy nem vagyok én sem közömbös felé, ahogyan ő sem. Nem könnyű ezt a zavaros helyzetet kezelni, annyi biztos főleg úgy, hogy most még elég sok gondom is van mellette. Michael hozza a formáját, bár sejtem, hogy ez főképp a szüleinek köszönhető és persze számítani lehetett rá, hogy ez fog történni, de ettől még ugyanúgy megrendítő, hogy tényleg képesek lennének elvenni a fiamat és olyannak nevelni, mint az apját. - Érthető... sok lehetett ez így egyszerre. - kissé azért elakadok, mert tényleg meglep, hogy egyszer csak megölel, amikor kitárom az ajtót. Nem ezt akartam kihozni belőle, de szó se róla el sem tudom mondani, hogy mennyire jól esik, főleg most. Egy pillanatra akaratlanul is visszaölelek annak ellenére, hogy meglep a dolog. Egészen szorosan, még a vállára is hajtom a fejemet, nem rebbenek annyira hirtelen hátra, csak aztán moccanok végre és engedem el, hiszen ő is zavarban van az egész helyzettől és én is tudom, hogy ez most... furcsa, miközben még sem furcsa. Lehet ezt a helyzetet egyáltalán jól kezelni? - A kislány? Oh... igen Emily. Nem tudom, elájult tegnap, most odafent alszik Sam szobájában. Nem tudták kicsoda és... bonyolult, de semmi komoly, biztosan hamarosan felébred majd. Sam jól van, Bobby viszont... - csak sóhajtok egy hatalmasat és beljebb lépdelek a konyha felé, hogy le tudjak ülni és kihúzzak neki is egy széket. Automatikusan töltök neki kávét, ízesítem két cukorral, egy kevés tejjel és még egy leheltnyi fahéjat is szórok a tetejére. Csak akkor esik le, amikor elé teszem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy még mindig ugyanígy issza... - Bocsánat, ha... másképp kéred készítek másikat. - a megszokás, ami már nem megszokás, hiszen megváltozott és nem tudhatom, hogy alapjaiban véve nem lett-e esetleg más, hogy nem issza-e másképp mondjuk a kávét. Az se derült ki ízlett-e neki tegnap a süti végül is. Ha kér másikat készítek, ha nem akkor csak én is leülök és újabbat sóhajtok elé tolva a papírt, amit Michael adott be most kora reggel. - Az ex-férjem, Michael, most hozta. Azt hiszem a szülei hatására, ők eléggé... gazdag és problémás család. El akarják venni tőlem Bobby-t és ha sikerül nekik, ha csak időnként láthatom... Még kicsi és könnyen befolyásolható, így olyan lesz, mint ők. Nem akarom, hogy olyanná váljon, mint az apja. - nem remeg a szám, de őszintén közel vagyok a kiboruláshoz. Sam és a fent pihenő Emily miatt nem lehet, de ettől még nem vagyok jól. A válás és most Andrew felbukkanása és hogy el akarják venni tőlem Bobby-t... kezd sok lenni.
Nem akartam azt érteztetni Sandrinnal, hogy ő lenne a gond. Túl sok minden történt röpke pár óra alatt, és annak a kislánynak az érkezése még tovább bonyolította a dolgokat. Kicsi a világ, ha más is ugyanebben a cipőben jár, egyértelműen magunkra ismertünk belőle, de mivel a kislány egy vadidegen, aki a saját szüleiről beszélt, ez közkeletű probléma lehet mostanság. Sandrin sok mindent mondott, amin sikerült alaposan felidegesíteni magamt, Mirabella valóban egy álnok kígyónak tűnik a részletek alapján, de tényleg nem tudom, hogy mit csináljak. Éveken át ez a medimágus jelentette a kapcsolatot nekem a külvilággal, a biztos pontot a felépülés felé, és még ha nem is alakult ki az a szerelem, amit ő akart, végülis sokat segített. De ha melléteszem, hogy hazugságok állnak még a háttérben, és hogy tudatosan visszafogott, már rögtön öncélúnak tűnik a dolog, és alaposan kicsinyíti az érdemeit.. Ha egyáltalán azok. Sandrint a névjegykártyája alapján találom meg, a cím is meg van már. Most nem öltönyben jövök, végülis a volt feleségemmel nem kell hivatalos hangot megütnöm, nem hivatalos a viszonyunk. Egyszer találkoztunk most az új életemben, de olyan bájos, kedves volt, hogy legalább így barátok tudunk maradni, legalább az valami. Felé már ennyi idő alatt is többet érzek, mint a mindig szigorú, irányításmániás gyógyító felé, akiből mindig áradt valami.. nyomasztó. Laza vászonnadrág van rajtam, és egy elegáns, rövid ing, amiből azért kivillannak az izmok is, noha ezt nem menőzésnek szánom. Kopogtatok, mert jó lenne folytatni a tegnapi beszélgetést, és két dolgon ámulok el, amikor ajtót nyit. Az egyik, hogy mennyire szép még mindig, tehát a tegnapi találkozás nem csak valami idillikus álomkép volt. A másik, hogy mennyire rossz bőrben van. Azt hittem, hogy csak miattam zuhant tegnap így, de rám mosolyog, mégis látszik, hogy mennyire meg van rendülve. - Szia. Többé-kevésbé. Tisztára felforgattál mindent. Egy nap alatt családom lett, ez azért nem semmi. – Amikor kitárja az ajtót, merő véletlenségből félreértem, mert rosszul számítom ki az ütemet, és mire hátralépne, megölelem, mert azt hittem, hogy azt akarja. Csak a karjában döbbenek rá, hogy már tipegne hátrafelé. Ezért hát finoman megveregetem a vállát, és elenegedem. – Bocsánat, azt hittem.. mindegy. – Megvárom, hogy becsukja mögöttem az ajtót, miután arébb léptem az útjából, aztán mérem csak végig. – Mi történt? Baj van? A kislánnyal történt valami.. ? Vagy a miénkkel? Vagy a fiaddal? – Most hirtelenjében jönnek a számra a kérdések, persze nem fontossági sorrendben, hanem csak időben sorolva, ahogyan sikerül. Úristen, mi történhetett? Mirabella támadta be?
Nem beszéltünk meg konkrét időpontot, hiszen Andrew elég sietősen távozott, azt is még éppen hogy el tudtam mondani neki, hogy ne az irodába jöjjön, mert ott nem fog megtalálni, hiábavaló próbálkozás lenne. Szerencsére ezt sikerült tisztázni, legalábbis remélem nem ott keres, hiszen zárva van még a titkárnőm sincs ott ma. Én ellenben itthon vagyok, csak épp megint nem a legjobb formában. Michael nem rég ment csak el, úgy érezte személyesen kell átadnia a fontos papírokat. Hát persze, hogy Bobby a téma és éreztem rajta ő talán nem akarja ezt ennyire drasztikusan kezelni, de persze a család... már meg sem lepődöm. A szülei hajthatatlanok, kizárólagos felügyeletet akarnak és hiába vagyok én az anyja ez nem sokat számít, ha ellenem egy nagy hírű és persze gazdag aranyvérű család van, akik azt gondolják mindent jobban tudnak és persze mindenben jobbak is. Mégis mit tehetnék én? Egy drága ügyvéd is megfizethetetlen számomra és persze pont erre alapozzák az egészet, hogy nem tudok egyedül két gyereket a megfelelő módon felnevelni. Hiába, hogy Michaelnek támogatnia kellene, úgyis belemagyarázzák, hogy ez sem elég, hogy Bobby jobb életet érdemel ilyen családdal a háta mögött... és én ez esetben mit tehetnék egyáltalán? E nélkül is talán a pénzzel magukhoz tudják édesgetni, de ha még el is veszik tőlem, akkor aztán esélyem sincs és végül ő is olyan lesz majd, mint az apja, akiben valahol mélyen van valami jó is, de túlságosan mélyen és túlságosan kötődik a családjához, hogy minden áron meg akarjon felelni nekik, nekem pedig esélyem sincs változtatni ezen. Ezt a harcot már régen fel is adtam, de hogy Bobby is erre a sorsra jusson. Nem csoda hát, hogy amikor meghallom a kopogtatást kellően zaklatottan nyitok ajtót és persze látszik is rajtam jócskán, hogy nem vagyok a legjobb formámban és aki egy kicsit is ismer tudja jól, hogy jelenleg a sírás határán vagyok, csak egyelőre még tartom magamat, mert tudtam Andrew bármikor betoppanhat és még sem várhatom így összeomolva, ő pedig már nem emlékszik annyira rám, hogy lássa rajtam a feszültség rejtett jeleit. Ezért hát megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra és úgy tárni ki az ajtót. - Szia! Sikerült... nem is tudom mit az éjjel? Pihenni? - igazából gőzöm sincs, hogy miért sietett el olyan hirtelen és azt sem tudom gondolkodott-e, eszébe jutott-e bármi is az elmúlt hosszú órák és az éjszaka alatt. Nem is igen néztem az órát azóta, hogy megkaptam a levelet és Michael távozott, úgyhogy őszintén szólva azt sem tudom mennyi az idő. Reggeliztem... ha minden igaz, de még ebben sem vagyok teljesen biztos, hogy nem a tegnapi vacsorára emlékszem-e egyáltalán. Mindenesetre hátrébb lépek, hogy bejöhessen.
