Gray & Hel

Ohh értettem én eme kimondatlan szavakat és a velük karöltve járó gondolatot, és símogatja is a lelkem, mikor időt hagynak kiteljesedni és élvezettel részesülnek ebben a kiteljesedésben. De ez igy jó és jár érte egy hálás  főhajtás. Nincs művész közönség nélkül.
Meg kell hagyni, magam sem gondoltam volna, hogy ez a fess férfiú itt fog felbukkanni. Azon tűnődöm, hol is találkoztunk utoljára... Össze mosódnak, hiszen valami kellemes fordulat folytán szinte mindenütt össze találkoztunk már a világban.
- A Kastélyban vagy? Ohh, ez csodálatos! - hangomban nem a túlcsorduló lelkesedés, hanem egy békés réveteg, nyogodt áhítat van. - És mit csinálsz ott? A kincsekről mesélsz a tágítandó koponyáknak? - érdeklődöm és magam is közelebb lépek, össze szedvén a holmimat. Nem zavartom magamat a közvetlenebb távolság miatt, sosem tettem.
- Én? Hosszú utazás után újra kinyitottam a hangazerüzletemet. Pont az idén nyáron. - leplezetlenül gyönyörködöm a vonásaiban. Nem zavartatva magamat, hogy a masikat netán feszélyezi. Nem először nézem meg, talán már megszokta. Az pedig, hogy a teljes kereszt nevemen szólít nem zavar. Hogy is zavarhatna? Egy pár pillanatra kitartott mosoly aztán ugyanazzal a réveteg hanggal kérdezem meg tőle. - Merre tartottál épp? És nem bánod-e, ha veled tartok?


//szuper egyébként, nagyon szép és látható //

Bele merülök, megfelejtkezve mindenről ami körülöttem van. Ez a vonó nem szakad, legalábbis nem olyan könnyen. De persze a dal egyszer csak véget ér. Páran gyűltek körém már, nem nagy tömeg, épp csak néhány ember. A dal végével együtt kapok innen onnan tapsot is. Én pedig hálásan zsebelem be közönségem figyelmét.
Mikor megszólít a férfi, mosollyal hajtok főt felé. Hiába én küllemre megmaradtam a huszas éveimben, és ha tényleg örököltem drága nagyanyám adottság, még harminc év múlva is így fogok kinézni.
Nem kezdek új dalba, mivel felismerem őt. Az arc memóriám szerencsére remek. Lengyelül válaszolok neki.
- Lám-lám kit sodort erre az élet!- mosolyom szélesebbre húzódik, van benne egy kis játékosság. Elteszem a hangszert és vállra veszem a tokot.
- Mi járatban Gray? - ugyanúgy lengyelül folytatom a társalgást. És azon merengek hol is találkoztunk utoljára?

A tanításba előbb kellett volna belefognom. Az első pillanattól kezdve úgy érzem, hogy megtaláltam az elveszett boldogságomat, s még az sem keserít el egyelőre, hogy veszélyes vizeken evezek. A Gyermek - nem ejtem ki a nevét még magamban sem, gyávaságból, de így igaz - még csak 16 múlt, nem fenyeget az a veszély, hogy egy darabig tanítanom kellene, a közös étkezések alkalmával pedig próbálok a legkevésbé eltűnő maradni.
Nem ilyen voltam, amikor utoljára látott. Még szerettem megszabadítani orcámat a borostától, még szerettem a hajamat rövidebbre vágatni az anyjával, hagytam neki hogy formáljon és alakítson, mert ehhez volt kedve. Azóta elteltek hosszú évek, a magam útján járva önmagammá változtam, mégsem tudom pontosan így harminchárom fölött sem azt, hogy ki is vagyok. De tanítani azt szeretek még akkor is, ha nem osztatlan az ereklyevadásztanoncok öröme az elméleti tárgyam okán.
Akartam familiárist, küzdöttem a varázslat elsajátításáért, de nem úgy alakult ebben az ügyben az életem, ahogyan azt elterveztem. Más dolgok lettek fontosak, szögre akasztottam a mágiát, hát nem csodálkozom azon, hogy nem sikerült szert tennem egyre sem. A muglik életét éltem, s megfelelőnek véltem mindezt, most sem irigységgel, hanem csodálkozva tekintek csak a barna medvével az oldalán hegedülő nőre. Olyan...nem is tudom. Mintha ismerős volna kissé, bár tény ami tény, hogy ennyi utazással a hátam mögött már bizton senkire sem merem állítani azt, hogy ismerem.
- Csodás dallam - szólalok meg amikor a végére ér (vagy épp szünetet tart), s vonója elszakad a húroktól. Szakáll és bajuszkeretezte ajkaimon mosoly ül, bár ebből ilyen mennyiségű arcszőrzet alatt (még akkor is, ha nem térdig érő szakállal rendelkezem) nem látni meg minden rezdülést, azért a hanghordozásom talán adhat hozzá némi bizonyságot és plusz jelentést.
Várom, hogy milyen nyelven válaszol majd, ha akcentusa lesz, azt úgyis észreveszem, s ki tudja? Talán ismerem az anyanyelvét, s meglephetem azzal, hogy azon folytatom az angol helyett a társalgást vele.

Ha épp nem az üzletemben porosodom magam szabta munkaidőm végéig, vagy épp nem dolgozom egy újabb hangszeren, előszeretettel járom Roxmorts utcáit, üzleteit.
Ma délután is éppen így teszek. Gyusa (ejtsd Gjúza) mint mindig, ha a varázsvilágot járom, egyszerűen mellettem cammog. A helyiek már megszokták, hogy egy barna medvével az oldalamon mászkálok, a gyerekek még örülnek is neki. Persze az üzletekbe, szalonokba, fogadókba belépve, megy a zsebembe.
Hogy hány ruhám zsebére alkalmaztam már a tértágító bűbájt, ezért az oltalmat adó lényért? Nos az összesre. Ha az ember familiárisnak egy ilyen állatot választ, meg kell tanulni vele közlekedni, vagy épp elrejteni, ha szükséges.
Minden esetre látványos jelenséggé tesz és messziről felismerhetővé.
Amit szerettem volna, épp kifogyott, de leadtam a rendelést, így pár napon belül remélem megérkezik. Hamar a falu forgalmasabb részei felé veszem az utamat, egyenest a falu egyik főbb terére. Mint mindig, most is van nálam egy hegedűtok, benne mindenfélével, meg persze egy hegedűvel. Kiválasztom kedvenc lámpás oszlopomat, Gyusa lerogyik a közelembe nemes egyszerűséggel, elő húzom a hegedűmet, vállamra veszem, államat a tartólapra helyezem, szemeimet lehunyom, mosolyra húzódik a szám és könnyeden játszani kezdek egy egyszerű tánccal karöltve.
Nem tettem ki magam elé a hangszertokot, nem koldulok. Magam és mások szórakoztatására teszem csupán. A dallam pedig amit megszólaltatok, biztos vagyok benne, minden szívhez eltalál. Nem véletlen, hiszen ez az én valódi pálcám. Amit annak idején vettünk, máig nem vagyunk olyan jóban sajnos. A hangszerek keltette szólamokkal, rezgésekkel azonban mindig is otthonosan mozogtam a mágia területén is.

XXX