2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Marius Cartwright Születési hely és dátum: Dunkeld, Skócia, 1978. október 12 Csoport: Mardekár Patrónus: Feketepárduc Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Tizedév, ereklyevadász Képesség: Kísértetvadász (született) Mágikus adottság: Relikviamester 1. szint Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Rúnaismeret - született tehetség, Sötét varázslatok kivédése - kiemelkedő, Mugliismeret - tehetségtelen Kihez tartozol: Saját karakter
Jellem: Őszinte vagyok, talán azért is, mivel sokszor megégettem a kezem már azzal, ha hazudok, vagy kábítok valakit. Jobb egyenesnek lenni. De csak azokkal, akiket közel engedek. Nem vagyok az a nagyon nyílt egyén, inkább már megtartom a tisztes távolságot és nem szívesen beszélek a múltamról. Gyakran vagyok amolyan csendes társ, aki már sokat hallott, tud olyan dolgokról, amik nem feltétlenül jelentenének jót, ha kitudódnának. Már akinek a szemszögéből... de nem vagyok szarkeverő, azt meghagyom másoknak. Mint hogy olyan foltozott az életem, amilyen, így cinikus vagyok elég gyakran. Rossz tulajdonság, sokat nem veszik jó néven. De ezt nem tudom levetkőzni, akármennyire is szeretném néha. Olykor csak csuklóból jön a válasz, ami lehet nem olyan szerencsés rám nézve. Ettől függetlenül higgadt és megfontolt vagyok, még ha maró gúnytól nem mentes is. A lehető legkevésbé lehet kihozni a béketűrésből, de ha netán kiakadok, annak bizonyára komoly oka van. Jobb szeretem azzal tölteni az időm, amit hasznosnak gondolok, már-már unalomig is tolva azt. Mint hogy korán kellene - én gondoltam szükségesnek - a saját lábamra állnom,, így nem is engedhetem meg magamnak, hogy másképp tegyek. Szükségem van a maximalizmusomra, az eszemre, a kreativitásomra és arra, hogy láttam magam előtt a céljaimat az érvényesüléshez. Karrierista azonban nem vagyok. Nem vonz a végtelen robotolás, a pihenési időm felrúgása, ez alól persze a vizsgaidőszak kivételt tesz. De már egyenesben vagyok, mi rossz jöhetne? Realistának gondolom magam, aki nem nézi sem az élet szebbik, sem a rosszabbik oldalát. Csak elfogadom azt, ami megtörténik és megyek tovább, mint ha mi sem történt volna. Talán egy pszichológus azt mondaná, stabilitásra van szükségem, társaságra, szerintem tök jól megvagyok magammal. Miért baj az, ha valaki csak úgy éli az életét a nagy világba, megspórolva az idejét mindenféle szeretetrohamtól, a másiktól való függéstől és még sorolhatnám? Komor vagyok, na és... Mondhatom, hogy elégedett vagyok az életemmel, noha bármikor gördülhetnek elém nehézségek.
Kinézet, megjelenés: Egy fejjel az átlag tömeg fölé nyúlok, magasságom olykor inkább hátrányként számít, mint előnyként. Fittnek, edzettnek mondhatom magamat, aki figyel arra, hogy összhangban legyen a megjelenése. Na nem vagyok piperkőc, de arra ügyelek, hogy egyre inkább a férfias, sportos irányt kövessem. Előnyben részesítem a kényelmes farmer, póló, bőrdzseki kombinációt. Kusza, rövidnek mondható sötét tincseim keretezik arcomat, szemeim viszont enyhén szólva is hatalmasnak mondhatóak. A színét nehezen tudnám behatárolni, zöldesbarna legtöbb esetben, bár sokszor a fény játékától még barnásabban szokott tetszelegni.
Előtörténet: Éreztétek valaha is úgy magatokat, mint ha az az élet, amit éltek, nem is a tiétek? Mint ha a házat, a szobát, a kutyát, a családot kölcsön kaptad volna. Na jó, a kutyát nem. De az érzés egész életemen át követett, még ha nem is foglalkoztam vele. Valamilyen különös érzésként ott lappangott a lelkemben, a gondolataimban, a szüleim érintésében, mindenhol. Mint valami alattomos szörny, megbújt az ágy alatt, a szekrényben, a fényképes album lapjai között. Soha semmi okom nem volt elköltözni otthonról, ám egy szép napon ez volt az első gondolatom. Csak el otthonról...
Csak egy régi aláírt kvaffot akartam megkeresni, mert tudomásomra jutott, hogy egy jó barátom öccsének a kedvenc csapata írta alá nekem. Ami nekem csak egy nyári kiruccanás emlékét hordozta az Államokba egy vacak labda alakjában, az neki valóságos kincsesbányának ígérkezett. Maga a megtestesült álom. Sejtettem, hogy a padláson lesz, ha már a pincében nem találtam. De találtam vele együtt mást is, egy leragasztott dobozt, amit kíváncsiságból nyitottam fel. Néhány ósdi könyvet, melyekben már megbarnult a papír, egy ezüstláncot, amely ismerősen csillant a fényben mikor felemeltem, néhány szerencseérmét, egy vitorlás miniatűr mását és egy halom régi fotót rejtette. Kellett nekem, kíváncsivá tett a tartalma. A láncra még emlékeztem egészen kicsi koromból, aztán valahogy szem elől veszett, egy nap nem találtam. Ahogy a többi csecsebecse is feledésbe merült. A bőr kötésű könyvön akadt meg elsőre a tekintetem, különös érzés kerített a hatalmába, amikor végigsimítottam rajta. Majd kíváncsiságból belelapoztam, mert miért is ne. Azonban ami fogadott, arra sohasem voltam felkészülve, talán nem is tudtam volna. Egy babanaplónak készült, megírt dátumokkal, egy születésnap, amely nem az enyém. Egy fiú, aki nem én voltam. Egy anyakönyvi kivonat belecsúsztatva és egy... egy örökbefogadói adatlap. Az én nevemmel. Elsőre megremegett a kezem, de elkezdtem olvasni. A fiúról volt szó oldalakon keresztül egészen két éves koráig. A Drake nevet kapta, aki csúfos halállal halt meg: belefulladt a családi birtok tavába. Drake... ismerős volt nekem a név, mint ha találkoztam volna vele. Még egészen kicsi voltam, amikor begurult egy csenevész üveggolyóm a garázsban a apa egyik furcsán zakatoló gépe alá. Féltem a géptől, a masina hangja irtózatos volt, hát még amikor megbolondult, ami az útjába került, azt szétdarálta. De legyőztem a félelmemet és betapogatóztam alá, hátha elérem a golyót. Azt nem találtam meg, de egy koszos, kifakult képet egy kisfiúról igen. A fotó hátuljára a Drake név volt felcímezve. Anyu sírva fakadt, amikor a kezébe vette a fotót, apu pedig borzasztóan dühös volt. Azt mondta, soha többé ne vegyem a számra ezt a nevet. Üresnek érzem az elmém, noha gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. A különös érzés úrrá lesz rajtam, ez pedig a továbblapozásra késztet. Újabb oldalak, ódák rólam, a húgomról... majd a másikról. Vajon ők tudták? Arról is beszámolnak, hogy eredetileg franciák lehettek a szüleim, bár sok információt nem találtam róluk. Szorosan tartottam a könyvet, mint ha bármelyik pillanatban össze akartam volna roppantani. Próbálok tovább olvasni... de elakad a lélegzetem, érzem, hogy az a különös érzés mostanra fojtogató ujjakká változik a nyakam körül. Elkap a légszomj és erőből vágom a könyvet az ágyra. Levegőre van szükségem, friss levegőre. Kapkodva, remegő kézzel ragadom meg az ablakot, hogy aztán feltéphessem. A friss levegő leszáguldozik a torkomon, mégsem szűnik a fojtogató érzés. A különös megérzés, hogy néha érdekes tárgyakat találtam, a hiányérzet és a félemlékek mostanra megmagyarázottá válnak egy pillanat alatt számomra. Ez a hely, ahol élek, amit az otthonomnak tekintettem, sosem volt az. A szüleim pedig hazudtak. Ki vagyok én? Azon kívül, hogy Mariusnak hívnak, ki vagyok én? Kik a szüleim és honnét származok? Akkor először fordult meg a fejemben, hogy el akarok menekülni. El tőlük, el önmagamtól. De rájöttem, hogy képtelen vagyok. Ők ugyanúgy a családom, még akkor is ha én tudom, mi a helyzet. De nem tudom meddig tudom ezt magamban tartani. Ekkortájt kellett eldöntenem, hogy az utolsó évem után mit kezdek magammal. Nem akartam még hazaköltözni végleg, de elmenni sem tudtam volna. Nagy szenvedélyemmé váltak a különféle érdekes relikviák, hogy megkérdőjelezhetetlenné váljon számomra, hogyan tovább. ereklyevadásznak talán nem is rossz keresni, ha már hírnevet szerzek. Ezt az egy lehetőséget tartottam csak folytathatónak, hogy felépítsem a saját életemet hazugságok nélkül. De nem tudom meddig bírom magamban tartani minden érzésemet a családommal kapcsolatban. Vajon a lányok miképp fognak minderre tekinteni? Vagy rám? Nem tudom. Össze vagyok zavarodva egy kissé. Egy ideje annyira nem is önmagam vagyok és olyan dolgokat teszek, amikre talán nem is vetemedtem volna.
Lacey Stewart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Marius Cartwright 2017-04-05, 14:23
Elfogadva!
Üdvözlünk az oldalon!
Húha... Elég jó kis karit raktál össze, már ami a múltját és a személyiségét illeti, sok érdekes dolgot ki lehet hozni belőle Főleg, a valódi családja vonalon, ahol még ő sem tudja, mi vár rá. Díjazom azt, hogy őszinte, ugyanakkor azonban nem kavar bele mások életébe, akkor sem, ha esetleg olyasmit tud róluk, ami elég szépen betenné számukra a kiskaput Így természetesen elég nagy hatalom van Marius kezében, ha vannak illetők, akiknek elég sok rejtegetett kis dolgát tudja... Jól leírtad, ahogy rádöbben a dolgokra, a szülei reakcióit, már csak azon töröm a fejem, miként került oda. Bár, biztos vagyok abban, hogy ezt mindenképp meg fogjuk tudni és mivel irtó türelmetlen vagyok, gyorsan el is zavarlak játszani Na, sipirc
Főleg, a valódi családja vonalon, ahol még ő sem tudja, mi vár rá. Díjazom azt, hogy őszinte, ugyanakkor azonban nem kavar bele mások életébe, akkor sem, ha esetleg olyasmit tud róluk, ami elég szépen betenné számukra a kiskaput 
Így természetesen elég nagy hatalom van Marius kezében, ha vannak illetők, akiknek elég sok rejtegetett kis dolgát tudja... Jól leírtad, ahogy rádöbben a dolgokra, a szülei reakcióit, már csak azon töröm a fejem, miként került oda. Bár, biztos vagyok abban, hogy ezt mindenképp meg fogjuk tudni és mivel irtó türelmetlen vagyok, gyorsan el is zavarlak játszani 
