2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az igazat megvallva, valóban nem bánnám, ha Lance-ben lelkiismeret-furdalás ütné fel a fejét, hiszen akkor talán képes lenne az én szemszögemből is megvizsgálni a dolgokat... Neki kell a trónra lépnie, az ő fejét illeti a korona, számomra ez igenis nehéz feladat lenne, annak ellenére is, hogy sokak állítása szerint megtisztelő, hogy kijelöltek erre a posztra. Hát, nem örülök neki... A bátyám idefenn parádézik, emberekkel hetyeg, én pedig vegyem át a helyét? Szó se lehet róla, erre nem vagyok hajlandó. Szeretjük egymást, de mindkettőnknek megvan a kijelölt feladata, amit én teljesítek is maradéktalanul. Miért ne várhatnám el ugyanezt a testvéremtől? Szó nélkül hozzámegyek bárkihez, akit apám mellém rendel, elköltözök más tavakba, mindent megteszek, ezt az egyet azonban egyszerűen nem vagyok hajlandó. - Alkut? - felvont szemöldökkel, karbafont kézzel hallgatom a bátyám ajánlatát, amin azért el kell gondolkodnom egy pillanatra. Egyébként is maradtam volna egy hétig, tovább is, ha a helyzet úgy kívánja, úgyhogy ezzel semmiképp sem vesztek semmit sem. - Rendben, megteszem, de neked is állnod kell a szavad, semmilyen kifogásod sem lehet. Lejössz velem, leülsz beszélni apánkkal és megpróbálod mérlegelni a helyzetet... Lance szavahihető halféle, soha életében nem szegett meg egy ígéretet sem, amelyet nekem tett, de lássuk be: a lenti élet nem a kedvence. A végén még azon kapom magam, hogy ott állok a parton őt várva, de csak nem jön, nekem pedig vissza kell fordulnom. Csalódnék a testvéremben, ha ez történne, nem találnék semmiben sem vigaszt. Feltett szándékom ugyanis, hogy meggyőzöm arról, vissza kell jönnie, ne keressen kifogásokat. - És te tényleg elhiszed minden szavát? - horkanok fel megvetően, úgy látom, Lance elég szépen belebolondult abba a lányba. - Tudja, hogy ki vagy? Akkor minden bizonnyal remek színésznő a lelkem, ha ennyire magába bolondított... Szerinted tényleg nincs semmi hátsó szándéka sem? Az emberek hobbija az érzelmek megjátszása, hidd el, nem fogja veled előre közölni, hogy mit is szeretne tőled tulajdonképpen... Komolyan, hogy lehet ennyire vak? Miként hiheti el, hogy egy embert nem a hátsó szándékai vezérlik? Leszólom anyát? Kit érdekel? Sohasem szerettem úgy igazán, nem sok dolog köt hozzá, elvégre ő is ember volt, én pedig, ha tehetném, mindkét kezemmel megragadnám azt a részemet, amely a felszínhez köt és kitépném magamból. Különben is: Lance vajon honnan veszi, hogy anyánkat nem érdekelte a hatalom annak idején? Egyszerűen csak féltette a saját életét, emiatt nem maradt odalenn, nem azért, mert így látta jónak. Gyáva volt, megfutamodott. Gyermekként még szerettem valamennyire, de amikor ő feljött, minket pedig odalenn hagyott, ez a kis fal is leomlott bennem. - Biztos vagy te ebben? - szólok még Lance után, miközben faképnél hagy. Nem vagyok mérges, nem fecsérlem az energiám ilyen felesleges érzelmekre, helyette azon kezdek el tünődni, miként terelhetném testvéremet a helyes irányba.
// Nem gond, nincs mit Én is köszönöm //
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Azt hiszem véget nem érő lehet a vitánk, meg a hugom is hajtogatja a saját véleményét, ahogyan én is. Most mit kéne tennem? Okkal jöttem el otthonról, és ha lelkiismeretfurdalást kelt bennem, attól jobb lesz, mert azt hiszi máris sietek haza? Ez nem így működik. Felnőtt vagyok már, és alaposan átgondoltam, hogy mit is akarok. Azt hiszem túlságosan az anyám vére folyik az ereimben, erről pedig nem tehetek. Nem akarok én véres polgárháborút, viszont az uralkodás sem biztos hogy való nekem, Calista viszont úgy véli, hogy egy lányt nem fogadnának el.. Talán tényleg vissza kéne mennem egy kis időre, de csak látogatóba, jelezve, hogy nem teljesen érdektelenek a számomra, viszont kell egy kis szusszanásnyi idő. Viszont a hugomnak is jól állnak a lábak, és a fél pasicsapat megnézte már magának, hátha ő is kedvet kapna, hogy maradjon egy darabig. Azért jött, hogy visszaédesgessen, de mi van, ha ez pont fordítva történik? - Kössünk alkut. Maradsz egy hétig, és körbenézel, aztán én is visszamegyek egy hétre veled, hogy megnézzem, hogy mi a helyzet. – Nem teszem hozzá, hogy az is lehet, hogy annyira megtetszene neki az itteni környezet, hogy végül maradna velem együtt. Miért is ne lehetne? Azon viszont amit mond, elhúzom a számat, nem így gondolom, sőt.. - Justice? De hát.. szinte az első perctől kezdve tudja, hogy ki vagyok. Nem azért kedvel, mert le akar jönni velem, jó neki a felszínen. Azért kedvel, mert jók vagyunk együtt. Különben is, ezzel meg anyát szólod le.. – Csóválom meg a fejemet, úgy vélem, hogy Calista azért nagyon bunkó tud lenni, és most teljesen elvakult. Még meghallom, amit mond, kibontakozok a karjából, és nagyon csúnya pillantással mérem végig. – Na ezt ne mondd.. Tudod, hogy mennyit próbáltam.. Az itteniek, főleg Justice nem olyanok.. Neki én kellek, nem holmi hatalomvágyó akar rám mászni. Sőt, még nem is voltunk úgy együtt. Azt hiszem lehiggadhatnál drága hugom, és körülnézhetnél. – Anélkül, hogy elköszönnék, faképnél hagyom, nincsen most kedvem mélyebben belemenni a veszekedésbe. Amennyire imádom őt, és örülök, hogy itt van, most nagyon nem vágyom rá, hogy egy életre éket verjen közénk ez az egész utódlási kérdés. Inkább vissza se nézek, majd pár nap múlva, hátha addig megfontolja az alkumat is.
- Nem hiszem, hogy apánkat ez az indoklás annyira meghatja majd, amikor aláírod a lemondó nyilatkozatot, ő pedig az orrod alá dörgöli a dolgot – fintorodok el mérgesen, elvégre számomra is ezzel érvelt. Természetesen, nem irányíthatjuk, hova születünk, így ennek okán nem is varrhatják a nyakunkba a trónt, de mégis... Ezt nem sok helyen tartják úgy, mint Lance. Más birodalmakban is a királyi vér a fontos, ott is hidegen hagyja a halakat, hogy ki mit szeretne, mert a szabad akarat egyszerűen nem létezik. A család a fontos, az az ág, amelynek lefelé kell haladnia a családfánkon mindenféle megszakítás nélkül. - Az embereknél is fontos, hogy királyi sarj legyen az utód, neked ezt tudnod kellene. Kétlem, hogy náluk csak az kapja meg a trónt, aki szeretné. Lance nyilván tisztában van azzal, miként mennek itt a dolgok, nekem erről halvány fogalmam sincs. Gondolom, az emlősöknek is van uralkodójuk, hiszen egy ekkora csürhét nem árt egyben tartani. Irányítás nélkül csak mennének ide-oda, mint egy agyatlan banda, mert nincs senki, aki gondolkodjon helyettük. Különben is, elég hataloméhesek, pont közülük ne lenne senki, aki magához ragadja a hatalmat? - Reméltem, hogy ha megtudod, miként mennek odalenn a dolgok, akkor talán már a szép szó is elég lesz számodra – vonom meg a vállam faarcot vágva, mintha nem is érdekelne a bátyám indulatos kirohanása. Igazat mondok, tényleg arra számítottam, hogy elég lesz neki a helyzet felvázolása, mellé egy-két kedves szó, néhány könyörgő tekintet, majd mindketten ismét alámerülhetünk. Lance kibékül apánkkal és mindenki boldog. - Úgy látom azonban, hogy túl jól érzed magad idefenn ahhoz, hogy a néped problémáival foglalkozz. Egyelőre még apám népe, de egyszerűen nem értem a bátyámat... A sellők közt nőtt fel, tőlük kapott szeretetet, mindkettőnknek megadtak mindent, amit szerettünk volna. Odalenn vannak a barátaink, a családunk, mindenki, aki számít. És nekem ne próbálja meg beadni, hogy mindenkit csak az öröksége érdekelt, mert ez nem teljesen igaz... Bizonyára ő is találna pár igaz halat maga körül, ha végre felnyitná a szemét és képes lenne előítéletek nélkül körülnézni. - Miért, szerinted nem mennének ölre egymással? - kérdezek vissza, én ugyanis el tudom képzelni a népemről, hogy minden eszközt megragadnának annak érdekében, hogy letaszítsanak minket a trónról, ha Lance is lánynak született volna. A sellők erős irányítást igényelnek, szeretik, ha egy határozott ember mondja ki a törvényt, a népünk lányait ugyanis gyakran az érzelmek irányították. Kétségtelen, hogy én is kerülnék olyan helyzetbe, amikor inkább a szívemre hallgatok, semmint az eszemre, ez pedig nem minden esetben vezet jóra. - Ó, szóval erről van szó... - Nem mintha annyira meglepne a dolog, volt egy olyan sejtésem, hogy Lance kedvese nem éppen sellő lesz, ettől azonban kevésbé botránkoztat meg a hír. Értem én, hogy szereti az embereket, bizonyára képes olyasmit is meglátni bennük, amit én nem. De egy ember nőbe belebolondulni? Agyrém. - Azt akarod ezzel mondani, hogy folytatod a családi hagyományt és emberekkel szűröd össze a levet? Lance, ha az a lány megtudja, hogy ki is vagy odalenn, akkor egyből tíz körömmel fog kaparni annak érdekében, hogy ő ülhessen melléd a trónra! Nem mondom, hogy a sellők teljes mértékben megbízhatóak ezen a téren, de az emberek még ennyire sem becsületesek. Képesek éveken át mások szemébe hazudni, hogy elérjék a célukat, számukra nem akadály az idő múlása, kitartón megvárják, amíg valaki nem sétál a csapdájukba. - Egy sellővel sokkal jobban jártál volna – dohogok továbbra is felháborodva. - Számodra komolyan annyira tetszik a világuk, hogy képes vagy ezt tenni? Teljesen behálóztak... Persze, anyám is ember volt, de ez engem cseppet sem hatott meg, szinte alig emlékszem rá. Ritkán láttam, kevés emlékem van róla, azok sem éppen a legszebbek.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
- Az születési előjog drága húgom. Amiről le lehet mondani. Nem vállalhat a hal semmit csak úgy el, amit még nem is ért. Kétlem, hogy amikor még ikraként léteztél, tudtad, hogy hercegnő leszel. – Vonom meg a vállam kemény pillantással. Azt a részét teljesen értem, hogy neki ez most komoly próbatétel, ha a családunkat akarja védeni, de mivel neki sem fűlik a foga a trónhoz, rám akarja erőltetni, nehogy másra szálljon. Na de pont ezért nem szép dolog a másikra mutogatni. Igaz, akkor tőlem sem az.. Akár uralkodhatnánk közösen is a húgommal, de kétlem, hogy a sellők alkotmánya erre lehetőséget ad. Meg butaság is lenne felváltva ülni a trónon, nem is lennénk mindennel képben. - Drága Calista, gondolod, hogy ha a kérlelésnek ilyen komoly ereje lenne, akkor elmentem volna? – kérdezem rámorranva, noha ez nem a bántásról szól. Teljesen jogos, hogy feljött utánam, és próbál rám hatni, de amit eldöntöttem, azt nem lehet egy fél órás beszélgetéssel semmissé tenni. Igaz, mondott most elgondolkoztató tényeket, de még át kell rágnom magamat rajtuk. Egyeztetnem kell Justice-szal, hogy neki mi a véleménye, de először inkább felkeresném a nagyszüleimet, akik itt élnek fent. Ráadásul ők Calista nagyszülei is, éppen ezért együtt kéne mennünk. Vagy akár hármasban.. - Óóó.. ez mennyire idejét múlt hagyomány.. És ha apánknak csak lányai születnek, akkor mi van? Polgárháború megint? – Dohogok, mert csak ezen múlna, hogy Calista nem lehet királynő? Vagyis lehet, de lázongások lennének.. Nyilván a véres harcokat én sem akarok. De akkor mi legyen a megoldás? Kell nekem némi szabad tér.. - De.. nekem nem kell egyik sellőlány sem. Itt fent megismertem valakit, de nem rángathatom a víz alá, mint apa anyát. És ha meg is tenném, egész életünkben retteghetnék a merénylőktől, hogy ki akarja megölni. Szegény anya is azzal úszta csak meg, hogy balesete volt.. – Rázom a fejemet, ha anya nem hal meg abban a balesetben, akkor egy sellőszigony lett volna a végzete. A gondolataimba temetkezek, nem tudok már mit mondani, de az újabb kérdése felráz. – Semmi különös. A Griffendélbe járok, egyetemista vagyok. Nyilván figyelek arra, hogy ne tudódjon ki a titkom. Te is adsz magadnak pár hetet, hogy körülnézz?
- Vissza kell jönnöd! - csattanok fel én is, minden szót alaposan megnyomva. Tisztában vagyok azzal, hogy Lance szereti az embereket, valamiért mindig is vonzódott hozzájuk, talán pont anyánk miatt, ennek ellenére viszont nem szívesen vettem tudomásul, hogy talán örökre ittmarad. Megtehettem volna én is, hogy ideszökök és a maradék életemet itt élem le, de tudtam, hogy ezt apánk nem fogja hagyni. Két gyermeke van, ő nem olyan sellő, aki más fejére tenné a koronát csak azért, mert mindketten lemondtunk a jogainkról. Nem, túl büszke volt arra, hogy a családunk már generációk óta a trón birtokosa, nem mond le erről a jogról túl egyszerűen. - Lance, hát nem érted? - tenyerem a kézfejére helyezem, majd kissé szánakozva pillantok rá, habár láthatja a tekintetemben, hogy valóban sajnálom ezt az egészet, amiben most benne van. Nem lehet számára túl egyszerű, nekem is volt alkalmam belekóstolni a gondokba, ő pedig évekig ebben élt. Én pár hónap alatt feladtam, összetörtem a nyomás alatt, neki azonban van esélye arra, hogy elviselje ezt az egész ügyet. - Ezt az örökséget már akkor elvállaltad, amikor megszülettél. Olyasmit dobnál el magadtól, amiért az őseink annak idején a vérüket adták. Pont neked nem kellene ennyire félvállról venned a dolgot. Hiszen tanulta annak idején, hogy a családunk miként jutott hozzá a koronához, és nem éppen túl szép módon tették a dolgot. Az őseink idejében a korona sosem volt biztos kézben, valahogy mindig olyan uralkodó fejére helyezték, aki labilis volt valamilyen módon, ezzel pedig csak ártott a víz alatt élő népnek. Azt hiszem, talán az volt számukra az utolsó csepp a pohárban, amikor a királyuk hadat üzent a fentieknek, mindenféle ok nélkül. Ekkor fellázadtak, véres csata tört ki, sokan meghaltak benne, a tróntermet akkoriban holttestek borították. Szerencsésen elfoglalta azonban helyét az új király, akitől a vérvonalunk ered, azóta a mi kezünkben a korona. Lance erről nem mondhat le. - Úgyhogy nagyon szépen kérlek, gyere vissza... Nekem nem áll szándékomban a fenti világban leélni a hátralevő életemet, még akkor sem, ha minden két lábon járó férfi megfordul utánam. Volt már szerencsém megtapasztalni a dolgot, elég feltünő jelenség voltam a magam tökéletességével, az ő szemükben gyönyörűnek számítottam. Mindez azonban nem érdekelt, hiszen taszítottak az emberek, undorodtam tőlük. Az itteni népszerűség számomra semmit sem jelent. Lance viszont láthatóan élvezte a dolgot, ami érthető, hiszen a sellők világában csak azért rajongták körül, mert ő a leendő király. Itt viszont ő maga a rajongás tárgya, nem a koronája. Nagy eséllyel senki sem tud róla, ki is ő valójában. - Apánk nem osztotta meg velem a terveit – vonom meg a vállam, habár tényleg lehet csali is ez az egész esküvő-dolog. Benne voltam ugyan abban a korban, amikor egy nőt beházasítanak valahova, de egészen eddig még csak egy szó sem esett a dologról. Most viszont, hogy Lance a felszínre ment, hirtelen akad egy jelölt, és nini, már meg is van a lagzi időpontja. Nem zavar a dolog, felkészítettek arra, hogy nem szerelemből fogok házasodni, nem érdekelt. Szeretőket ettől fogok tudni tartani, sok uralkodó családból való nő megtette már ezt előttem. A lényeg itt az, hogy valaki névleg a férjem legyen, semmi más. - Nem velem van a bajuk – nevetek fel az Úrnő szó hallatán, annyira furcsa ezt pont az ő szájából hallani. Lance-nek én is tisztelettel tartozom, hiába a testvérem, amint a fején lesz a korona, nekem is a hivatalos megszólítást kell alkalmaznom vele szemben. Az már persze megint más kérdés, hogy mennyire tartjuk ezt be, amikor négyszemközt maradunk. - Nem fogadnak el egy nőt sem uralkodónak, túl gyengének tartják a fajtámat. Úgy érzik, egy férfi kezében biztosabb a hatalom. Ezen még az sem javítana, ha valakihez hozzámennék, hiszen mindenképp idegen kezébe kerülne a hatalom. Nem éppen a legjobb választás. Lance eközben a tenyerébe temeti az arcát, nyilván kellemetlen számára a dolog, amit jelen esetben meg is értek. A korona sorsa a tét, az érzelmei azonban nem engedik, hogy elfogadja. - Nem tudom, mit kellene tennünk – sóhajtok fel gondterhelten, nekem sem egyszerű a helyzet. - Próbálj meg közös nevezőre jutni apánkkal. Tudom, hogy nem egyszerű, de valamit tennünk kell, mert ez így kaotikus. Ó, próbált Lance megállapodást kötni vele, hónapokon át emiatt zengett a palota, de a célját nem sikerült elérnie. - Na, és itt mi az inkognitód? - teszem fel a kérdést. - Gondolom, senki sem tudja, hogy maga a leendő sellőkirály járkál közöttük. Egyformát hazudjunk, ha valaki esetleg rákérdezne a dologra.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
- Én meg még így sem! – Csattanok fel érzelmektől fűtve. Calista nem értheti meg, hogy nekem csak addig volt úgy odalenn igazi világom, amíg apa nem kezdett el azzal molesztálni, hogy majd én veszem át az uradalmát, onantól kezdve kezdtek rámszállni a lányok, ami egy ideig élvezetes volt, a végén viszont már gépies, unalmas. Mintha valami trófea lennék. Egy darab hús, eszköz a leendő királynő kezében. Abból inkább nem kérek, legyen csak Lissy az örökös, én szabadságra vágyom. - A népem túlságosan rám akar akaszkodni, és én nem vállaltam ezt az örökséget. Nem kell ez az erő, soha sem kellett.. – Az emlős szónál jót nevetek, Justice tényleg emlős, a fentiek kiváló példánya, mi meg halnak számítunk, noha az emberi formánkban teljesen úgy festünk mint ők. Na jó, azért lássuk be, nagyon csinosnak számítunk közöttük, az első nap, amikor Madisonnal beszélgettem, az a magas lány, Nadia, majdnem kiesett a szeme, amikor engem bámult. És azóta is, úgy fest, nagy sikerem van. Calista még nem is tudja, hogy milyen jó dolog itt fent lenni, őt is körberajongják majd. De akarom én ezt? Nekem az lenne a legjobb, ha szépen visszamenne, és a fejére tenné a koronát. Másfelől viszont.. A kishugom, és nem akarom belekényszeríteni abba, ami nekem sem ment. Ez most óriási dilemma, és jelenleg úgy tűnik ő sem vágyik rá, hogy visszatérjen az otthoniak közé. Viszont ha ő sem megy, akkor két dolog történhet. Valakit utánunk küldenek. Vagy egy másik család veszi át az uralmat. Egyik sem hangzik túl fényesen. - Férjet? És ez nem csak csali, hogy engem visszacsaljatok valahogyan? – Kérdezem gyanakodva, Calistából nem nézem ki, de apából igen, hogy egy ilyen ürüggyel visszacsábítson a tó vizébe, hogy ha már ott vagyok, egy sebtiben megtartott villám-koronázás elszenvedője legyek. De mégis, ha igaz az, hogy Calista hamarosan férjhez megy, talán egy életen át miattam lesz boldogtalan.. Azt azért mégsem akarhatom, bármennyire is mosolyog itt nekem. - Lázong? De mit akarnak? Ennyire.. nem tudják elfogadni, hogy te lennél az Úrnő? – Rázom a fejemet, a polgárháborúra nem gondoltam, valahogy az nem fér bele az elképzeléseimbe, hogy ilyesmi megtörténjen. A tenyerembe temetem az arcomat, tudatosan választottam azt, hogy renegát leszek ebben a történetben, de mégis kínomban elnevetem magamat, ahogyan továbbfűzi a szót. – Ah, sejtettem...! Na látod pont ezért jöttem el. Nincsen ellenemre az, de ha csak azért kellek, hogy valakiből királynő legyen, na akkor.. nem!! – Igen, természetesen a szexről beszélek, de még a folyosókon kifelémenet is fél füllel belehallgathat valaki a beszélgetésünkbe, és lássuk be, ez végképp nem tartozik senkire. – Akkor mit csináljunk Lissy? Nincsen túl sok jó választás, nem?
- Igen, szeretek odalenn élni, de nem így! Valóban én voltam az, aki mindig is szerette a tengeri létet, Lance valamiért sokkal inkább kilógott a sorból. Nekem számtalan barátom volt, nem kerültem annyira előtérbe, mint a bátyám, aki a trón leendő várományosa volt. Vele szemben én azzal barátkozhattam, akivel csak szerettem volna, senkitől sem tiltottak el. Szabad mozgásom volt a palota körüli településen, bármikor kiúszhattam az algamezőkig, bár a megfelelő kíséret mindig mellettem volt, de még így is szabadnak éreztem magam. Amióta viszont Lance az embereket választotta a népe helyett, hirtelen láthatatlan béklyók kerültek rám, melyek szinte mindenben meggátoltak. A barátaim eltűntek mellőlem, a palota pedig az otthonom helyett a börtönömmé vált. Fogolynak éreztem magam ott, ahol felnőttem. - Akkor viszont én sem megyek vissza! - jelentem ki mérgesen, noha egyáltalán nem gondolom komolyan a dolgot, hiszen a tenger az életem, meghalnék, ha valamilyen okból kifolyólag nem térhetnék vissza a hazámba. Nem, mindenképp visszamegyek, a kérdés csupán annyi, miként fogom megoldani azt, hogy Lance is velem tartson? Ismerem a testvérem indokait, valóban nyomós okai vannak arra, hogy itt maradjon, de pont az emberek között? Ez számomra még a halálnál is borzalmasabb valami... - De te nem teheted meg, hogy csak magadra gondolj, Lance! Néped van, akikért nemsokára te leszel a felelős, nem dobhatod el magadtól ezt az örökséget! Főleg nem pár földön járó emlősért. Elfintorodom, amikor elmegy a hátunk mögött pár alsóbb éves lány, majd gyorsan becsukom a szám, nehogy olyasmit halljanak meg, amit egyáltalán nem kellene. Senkinek semmi köze a tóban zajló dolgokhoz, magamban már azt is pofátlanságnak érzem, hogy az itteni minisztérium mindenképp meg szeretné tudni, mi lesz akkor az öröklési renddel. Mi közük hozzá? Semmiféle változás nem lesz feléjük nézve, nekem egyáltalán nem áll szándékomban az emberek nyakába borulni és hálálkodni, amiért mi is a világon lehetünk. Apánk sem tette ezt soha életében és remélhetőleg Lance sem véti ezt a hibát, ha egyszer mégis úgy dönt, hogy igényt szeretne tartani a koronára. - Rendben – biccentek egyet a bátyám ötletét hallva, majd amikor feláll, követem a példáját, így velem a nyomában indulhat el a kijárat felé. Egy szót sem szólok, amíg ki nem érünk a kertbe, itt azért némileg jobban feloldódok, hiszen imádom a természetet, emellett pedig jelenleg senki sincs itt rajtunk kívül, úgyhogy kissé jobb kedvvel kezdek el mesélni Lancenak a távozása után történt dolgokról: - Apánk a fejébe vette, hogy férjet néz nekem, úgyhogy szerintem nemsokára esküvőre leszel hivatalos... Elmosolyodom, számomra nem rémisztő egy kényszerházasság gondolata, ebbe az egybe már születésem óta beletörődtem. Talán ugyanez lenne a helyzet a korona helyzetét illetően is, ha a kezdetektől fogva uralkodásra nevelnek és nem csupán kényszermegoldásként helyeznek előtérbe. - Pár szomszédos birodalom pedig lázong, amióta híre ment annak, hogy feljöttél – húzom el a számat, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a bátyám nem szeretett volna maga mögött ekkora káoszt hagyni, de úgy érzem, tudnia kell erről. Az, hogy ő miként dönt, nem csak a mi népünkre van hatással a víz alatt. - Azzal fenyegetőznek, hogy megvonnak minden támogatást, ha egy nő kerül a trónra, úgyhogy apánk most elég nehéz helyzetben lehet. Nem vagyunk olyan gyengék, hogy ne legyünk képesek megvédeni magunkat, de a sellők körében a férfi uralkodó sokkal elfogadottabb, mint amikor egy nő kerül a trónra. A támogatás pedig a birodalmak közti együttműködést jelenti, segítjük egymást, ha a másik bajba kerül, esetleg a kereskedelem még az, ami pont ugyanilyen sokat nyom a latban. Ha apám jól választ számomra férjet, akkor mindezt kivédhetjük, ráadásul a többi birodalom is megkönnyebbül, ha egy férfi is helyet foglal mellettem a trónon. Persze csak akkor, ha elfogadom a koronát. Ez viszont elég távol áll tőlem, egyelőre tehát nem is gondolkodom ezen. - De nem csak uralkodók szomorkodnak a távozásod miatt – pillantok Lance felé, miközben a szám szegelete cinkos mosolyra húzódik: - Pár barátnőm szívét is sikerült összetörnöd ezzel a döntéssel, most aztán végképp elbuktak attól, hogy többre vigyék az életben. Tisztában vagyok a bátyám szerelmi életével, emellett pedig azzal is, hogy mennyien szerettek volna hátsó szándéktól vezérelve a közelébe kerülni. Szinte minden lány ismerősöm azon volt, hogy bemutassam neki. Egyet-kettőt még készségesen el is vittem a palotába, de utána úgy döntöttünk Lance-szel, hogy ezt inkább hagyjuk. Túl sokan szerettek volna az ő hátán felmászni a trónig. - Azt persze mondanom se kell, hogy apánk kedve sem éppen a legjobb.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Lent, a Fekete Tó mélyén igenis visszafogtam magamat, túl sok van a rovásomon, s a titok, amely legbelül van elrejtve.. nos talán Calista sejti, még ha nem is kérdezett soha rá. Mégiscsak a hugomról van szó, aki ismeri a motivációimat, minden rezdülésemet, és ezúttal nem akarom eltitkolni előle, hogy mennyire hiányzott. Önként távoztam a népemtől, akikkel szemben már szinte remeteként éltem, de mi sellők annyira túlfűtöttek vagyunk érzelmileg, nem is értem, hogy Calista hogyan lehet ennyire konzervatív. Csak mert a királyi családhoz tartozunk, még nem érzem azt, hogy egymással is távolságtartónak kell lennünk. Főleg ahol senki nem ismer minket. Azon most nem is gondolkozom el, hogy mit is keres itt a hugom, abban bízom, hogy csak meglátogat, és nem a lelkemre akar beszélni, azt meg főképpen elhesegetem, hogy itt is akar maradni. Annak nem sok értelme lenne, az én utamat nem kell követnie. - Magadra? Nem voltál egyedül, te mindig jobban megtaláltad a közös szót a többiekkel. Én voltam, aki nem illettem oda. – Nem akarok szemrehányást kelteni, de logikus, hogy ő jobban megtalálta ott mindenkivel a hangot, akkor ő legyen az uralkodó. Na jó, ha kapok még egy végső lökést, talán átgondoltam volna, de nem is tudom, hogy alkalmas vagyok-e a trónra. Ehhez képest úgy fest, hogy ő még annyira sem akar királynő lenni, mint amennyire én sem áhítom ezt az egészet. Nem gondoltam volna. Igaz, hogy kettőnk közül ő van jobban a lentiekkel, de úgy fest, pont ezt nem akarja tönkretenni, hogy elhatárolódjon a néptől. - Te ezt nem érted hugom. Én sem vagyok képes. Elegem van a képmutatásból, az intrikákból. Jó lenne már, ha önálló életet élhetnék. Itt most jól érzem magamat. Itt az ideje, hogy végre egy kicsit magamra is gondoljak. – Nem akarom ezzel megbántani, a legjobb talán az lenne, ha ő is maradna, legalább pár hónapot, és megtapasztalná hogy milyen a fenti lét. Akkor még mindig eldönthetjük, hogy mi legyen majd velünk. Mondjuk azt sajnálom, hogy a Mardekárba osztotta a süveg, hiszen mászkálhatunk csak úgy át egymáshoz, de hát mindegy, ha képes voltam hosszú hetekre elhagyni, nem hiszem, hogy annyira a társaságomra vágyna. - Nem hittem, csak reméltem. Engem nem a tanulás zavart, hanem a hajlongás. Sosem én kellettem, hanem amit képviselek. Így.. senkiben nem bízhatok, és nem akarom ezt a terhet. Mi lenne, ha megnyugodnál szépen, és inkább sétálnánk? Közben elmesélheted, hogy mi történt, amióta elmentem. – Eltolom magamtól az asztalt, vagyis felállok, és elindulok vele kifelé, a kertek irányába. Végülis az eddig mondandónk sem tartozott senkire, most már végképp belemegyünk a mélységekbe. Szinte szó szerint.
Magamba fojtok azért egy mosolyt, amikor észreveszem, hogy Lance nem igazán képes kontrollálni a meglepettségét, ennek pedig a töklé issza meg a levét. Igazán bohókás hasonlat, talán még érdekesnek is mondható. Sejtem, hogy rossz útra ment a korty, hiszen látható mindez Lance arcán egy röpke pillanatig és ennek egyáltalán nem örülök. Kezd emberivé válni, hiszen sellőként nem okozna gondot számára egy ilyen apró dolog. Mit művelnek ezek az öcsémmel? - Na, csak ne ilyen hevesen! - nevetek fel azonban minden gondolatomat félretéve, miközben Lance átölel, majd körbenézek. Megszoktam már, hogy testőrök hada vesz minket körül, egy ilyen mozdulatra már rég ugrottak volna, hiszen milyen már, hogy két testvér megöleli egymást? Ez persze szintén csak a mi családunkban jelentett gondot, valahogy túl intim dolognak tartották odalenn ezt a szokást. Azonos neműek között ez nem jelentett volna problémát, de hát én és Lance nem voltunk ilyen szerencsések. Gyermekkorunk óta mellőznünk kellett a szeretet eme formáját, így némileg zavarba is jövök ettől az egésztől. Elvégre, éveken át azt hallgattuk, hogy az ölelés az intim közeledés egyik legfőbb jele, testvérek között tiltott. - Mi lesz, ha ezt meglátja valaki és apánk fülébe jut? Tűnödve harapok az ajkaimba, miközben újabb kutató pillantással jutalmazom a Nagytermet, és a lassanként beljebb szállingózó diákokat. Senki sem foglalkozik velünk, egy pillantásra sem méltatnak minket, ez pedig egyáltalán nem zavar. Sokkal könnyebb így minden... Szabadabb. A királyságban még azokat a pergameneket is átolvasták, melyeket csak úgy teleírogattam mindenféle szösszenettel, majd a fiókom aljára süllyesztettem. Irigyeltem is azokat a sellőket, akik úgy írhattak, hogy rajtuk kívül senki sem olvasta el őket. Pont ezért hoztam fel a felszínre néhány kéziratomat, melyeket még nem fejeztem be, hogy legalább azokat ne lássa senki rajtam kívül. - És ilyenkor az a megoldás, hogy magamra hagysz apánkkal? - kérdezek vissza némileg mérgesebben, és gyorsan el is húzódok Lance ölelő karjai alól, ezzel is jelezve felé, hogy igenis komoly a dolog, nem csak afféle hiszti. Haragudtam rá, jó lehet neki a laza élet, tényleg, de rám miért nem gondolt egy percig sem? Elhiszem, hogy a felszínen minden másabb számára, de ennyire azért mégsem kellene önzőnek lennie. Mindig mindent megtettünk egymásért, most pedig képes volt csak úgy otthagyni? Nevetséges ez az egész helyzet. - Van fogalmad arról, hogy miket kellett átélnem ebben a pár hónapban? Nesze neked boldog viszontlátás. Természetesen, Lance okkal jött fel, ezt én is tudtam, de az én életem százszor rosszabb lett, mint eddig, hiszen a dolgok felgyorsultak a tenger mélyén. Lance elment, kell egy férfi trónörökös, de mivel csak én vagyok kéznél, ezért nekem kell biztosítanom a dolgokat. Apám férj-vadászatba kezdett, ami még nem is zavart annyira, hiszen volt időm megszoknom a gondolatot, hogy szerelem nélkül kell férjhez mennem. Ezen túltettem magam, hiszen nem érdekelt különösebben a dolog. Fejet hajtottam volna apám akarata előtt, ha Lance elfoglalta volna a helyét a trónon. Na, de hogy én legyek az uralkodó? Nem, arról már szó sem lehet. Túl sok a kötöttség, nem tehetem azt, amit akarok, és nem is készültem fel erre teljesen. - Engem akarnak a trónra ültetni, érted? - villámló tekintettel meredek bátyámra, aki nagyon is jól tudja, mivel jár ez az egész hercehurca. A sok szabály, a politika, a kapcsolatok.. Ő is ezek elől menekült, hát hogyne lenne tisztában vele? - Engem! Vissza kell jönnöd, nem kellett volna magamra hagynod, erre én nem vagyok képes... Kérlek! Eddig tartottam magam ahhoz, hogy nem teszek semmi óvatlan lépést sem, hanem lassan vezetem rá Lancet a dolgokra. Fogalmam sincs, mennyire szeret itt lenni, nem is érdekel különösebben, neki egyszerűen nem itt van a helye, és kész. Kétségbe vagyok esve, Lance az egyetlen esélyem arra, hogy ismét olyan életet élhessek, mint a kis kalandja előtt. Továbbra is követni fogják ugyan minden uszonycsapásom, de sokkal kevesebb gond lesz majd a vállamon, mint most. Nem kell mindenki előtt bájolognom, politikusoknak hajbókolnom, barátokat mellőznöm. Nem olyan régóta vagyok esélyes a koronára, mint a bátyám, de nekem már most elegem van ebből az egészből. - Naphosszat csak magolnom kell a birodalom felépítését, tanulnom kell az emberekről is, találkoznom kell mindenféle idiótával – megvetően fintorgok egyet, miközben Lance arcát tanulmányozom. - Hidd el, nekem nem kell a korona, eszem ágában sincs átvenni a helyed. Miért hitted azt, hogy nekem ez jó lesz? Soha életemben nem említettem neki, hogy irigyelném őt, elvégre én is láttam, miben kell élnie. Nem kívántam senki mást ebbe a helyzetbe, magát Lancet sem, de magamnak sem szeretnék rosszat. A bátyám pedig nem mondott konkrét nemet a dologra, még gondolkozik rajta, de szerintem ennyi idő bőven elég volt erre. Csak bólintson rá.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Justice-szal Londonban voltunk tegnap éjszaka, és azt kell mondanom, nagyon is jól döntöttem, hogy feljöttem a felszínre. Igaz, hogy a nagyszüleimmel való találkozás még komolyan várat magára, mégis, sokkal több pozitív tapasztalatom van itt, mint a Fekete Tó mélyén, ahol mindenki vádló szemrehányással várja tőlem a trón elfoglalását. Muszáj számomra is a szabadság, hogy ne is kelljen az elvárásokra koncentrálnom. Több barátot is szereztem már, többek között itt van Madison, de neki mégse mondhatom el, hogy Justice-szal milyen sötét lelkek vagyunk, nem akarnám felfedni előtte, hiszen ő amolyan érzékeny lelkű hugrabugos. Oké, valahol jófiú vagyok, de ki akarok törni ebből a képből, hiszen igenis van komoly titkom, amit még Justice-nak is csak pedzegettem, de elmondani még nem volt merszem. Calista is csak sejti, de végül úgy fest, hogy nem foglalkozott az üggyel. Most viszont a töklevet meglepődve köpöm ki, amikor észreveszem az egyenes szőke hajzuhatagot megjelenni a Griffendél ablakánál. Csak azért nem kezdek el látványosan fuldokolni, mert sellőként könnyedén áramoltatom a légzőrendszeremben a vízet. Lenyelem a számban maradt kortyot, s felemelkedve eltolom magamat asztaltól, hogy megkerülve azt hitetlenkedve fogadjam a hugomat. - Csak így..? Szia? – Ülök le mellé, és átfogva a vállát magamhoz rántom. Sok mindenben nem értünk egyet, Calista ugyanis olyan szeszélyes, mint a többi sellőlány, de akkor is a vérem, csak most éppen nem tudom, hogy miért van itt. Szintén szemrehányást tenni? Vagy most ő is elmenekült a rárovott felelősség elől, amit én toltam a vállára? Akárhogy is, valahogy én leszek a szemében a gonosz. Ehhez képest mosolyog, és kedvesen üdvözöl. - Nem téged hanyagollak Lissy, hanem az egész.. helyzet úgy halbogyó, ahogy van. Nem tudom kezelni, és beláthatjuk, nem is akarom, belefáradtam. Itt.. minden olyan.. laza, jobb így. Csak miattam vagy itt? – Kérdezek vissza, és ha már ideült hozzánk, akkor olyan hesegető ujjmozdulatokkal hesegetem el a többi griffendélest, akik a közelben vannak, mintha holmi pillangókkal viaskodnék. Aztán ha már szabad a terep, átemelem az otthagyott tányéromat az ex-helyemről, de a huginak is intek, hogy fogyasszon bátran.
Két hét telt el azóta, hogy megkaptam a szükséges engedélyeket, melyek révén végre a szárazföldre mehettem, de a Lance-el való találkozásom még mindig váratott magára. Ő és apám nem tartották a kapcsolatot, mely nagy eséllyel arra szolgált, hogy a bátyámat ne befolyásolja semmi, így mindenképp reálisan szemlélhette a dolgokat. Apám persze vakon bízott abban, hogy a fia rájön, mekkorát tévedett ha végre jobban megismeri az embereket, én azonban semmit sem szerettem volna a véletlenre bízni. Tisztában vagyok az emberi természettel, nagyon jól tudom, milyen meggyőzőek tudnak lenni, ha akarnak, márpedig Lance könnyű préda volt számukra. Szép szavakkal tőrbe csalják és nem eresztik... Igen, ilyenek valójában az emberek. Tanácstalanul forgatom nyakamban azt a medált, mely arra szolgál, hogy még véletlenül se alakuljak át, ha vízhez érek. Még születésemkor készítették nekem, ez még a sellők köreiben is ritkaságszámba megy, nem kaphat akárki. Csakis a nemesi származásúak jogosultak rá, azonban ennek ellenére is akad egy-két olyan eset, amikor néhány családban örökségként száll egyesekre, de ez egyáltalán nem tiltott mágia, szóval semmi baja sem esik annak, aki esetleg szert tett egyre. Az enyém a Mélység Köve nevet viselte, tőlem legalábbis ezt kapta. Fogalmam sincs arról, hogy van-e még rajtam kívül valaki, aki nevet ad egy ilyen ékszernek, de nem is érdekelt igazán. A medál foglalata díszer arany volt, melyben mélykék színű drágakő foglalt helyet. Szerettem, hiszen ez mindig összekötött a családommal. Gondterhelten sóhajtok végül, abbahagyom a medál szemlélését, majd elindulok eredeti célom felé. Lance nagy eséllyel még nem sejti, hogy itt vagyok, hiszen abban az esetben már rég felkeresett volna. Magamban úgy terveztem, hogy már a legelső napon sort kerítünk egy kis testvéri csevejre, de őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, miként kezdjek neki ennek az egésznek. Erőltessem rá, hogy jöjjön vissza velem? Nem, ezt semmiképp sem tehetem, hiszen nagyon is megértettem az indokait. Az uralkodás nem éppen könnyű dolog, ráadásul Lance már kora gyermekévei óta erre lett nevelve, ami igazán nagy kihívás lehetett számára. Szinte az ízlését is meg szerették volna határozni, úgyhogy cseppet sem lehetett könnyű dolga. Szép szóval azonban szintén nem megyek semmire sem, hiába vagyunk jó viszonyban... Azt viszont nem tudom, hogy felfogta-e, mégis kinek az életét teszi tönkre ezzel? Tudnia kell az öröklődés menetét, nem igaz, hogy fogalma sincs róla... Talán azt hiszi, hogy örömmel veszem át tőle ezt a terhet? Hát téved! Zaklatottan megyek a Nagyterem felé, miközben szóra sem méltatom a mellettem elsétáló diákokat. Nehéz ugyan megoldani a dolgot, de igyekszek több lépés távolságot tartani a fajtájuktól, hiszen igazán nem szeretném, ha beszennyeznének a romlott gondolataikkal. Az órákon természetesen leghátul ülök egyedül, ha pedig valaki azzal próbálkozik, hogy barátkozzon velem, akkor csupán szótlanul faképnél hagyom, újabb helyet keresve magamnak. Ez szerencsére csak az első pár napban volt probléma, utána már nemigen próbálkoztak. Természetesen fülembe jutottak azok a pletykák, hogy beképzelt vagyok, de nem igazán érdekelt a véleményük. Egy ember előtt sem fogom leleplezni a titkomat, bőven elég, ha az iskola vezetősége tud róla. Belépek a hatalmas, faragott tölgyfaajtón, majd a Griffendél asztala felé pillantok. Tudom, merre keressem Lancet, számomra igazán nem akadály, hogy felkutassam, hiszen valamennyire beleivódtak a régi szokások, melyeket éveken át folytatott naponta. Márpedig, mindig este hatkor vacsorázott, hiszen egy trónörökös nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen jelentéktelen dolgot is félvállról vegyen. És – minő véletlen – Lance ott ült a hosszú asztal egyik oldalán és éppen sütőtöklevet kortyolgatott. Egyedül, szerencsére. - Szia! - szólalok meg pár perc múltán, majd olyan fapofával foglalok helyet a bátyámmal szemben, mintha teljesen természetes dolog lenne részünkről az, hogy itt találkozunk. Amikor végre rám pillant, folytatom: - Mi újság? Rég beszéltünk, nem? Mosoly terül szét az arcomon, hiszen még a történtek ellenére is örülök annak, hogy végre ismét kettesben lehetünk és senki sem figyel minket árgus szemekkel. Itt csupán két diák vagyunk, akik valamilyen jelentéktelen dologról tárgyalnak éppen. - Értem én, hogy nem jössz ki mostanában apánkkal, de engem igazán nem kellene emiatt elhanyagolnod.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Én is köszönöm 
//
Stronger 
