2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem szándékozom holmi olcsón megkapható lányokat leszólítani azért, hogy Celeste-et a kezeim közé kaparintsam, a lényeg, hogy minél kevesebben emlékezzenek rám, hiszen közel sem biztos, hogy amit a lánnyal művelni fogok, tanukat kíván. Ha egyszerűen meg tudom oldani a felmerült kérdést, nem lesz szükség rá, hogy felejtésátkokat alkalmazzanak, netán a gyengélkedőre, vagy a kanális mélyére juttassak másokat. Úgy gondolom, hogy az indok, amiért itt vagyok, rendkívül egyszerű, nem kíván túl sok plusz tennivalót a részemről, jövök, és megyek, távozom feltűnésmentesen. Abban az esetben ha a kis vörös még nem bontotta fel a borítékot. Ha megtette, az rendkívül megbonyolít mindent. Nem az én szempontomból, ó nem. Imrovizálnom kell majd egy cseppet, nem ez lenne az első eset. Celeste-nek azonban alaposan megváltozna az élete. Ezt pedig nem akarhatja. Ahogyan átvágok a kocsma előterén, majd betaszítom az ajtót, egy fiatal lánycsoport szájtátva mér végig, majd amikor elhaladtam előttük, akkor összevihognak. Na igen, szemtől szembe ez nem menne. Ha ilyen hatással lesz a vöröskére, hamar megtudom, amit akarok. Nem szólítok le senkit, ők is sarkon fordulnak végül nagy sustorgással megindulnak a kifelé, ezzel a hellyel eltévesztették a házszámot. Ez a lány, ha jól tudom, már nem diák, nincsen aki keményen fogná, és pár napon belül nem tűnne fel a hiánya. Mindez a kezemre játszik. Gyors léptekkel közeledem, hogy mielőbb letudjam az ittlétemet. Helyet foglalok, és odakéretem. Ballonkabátom szétnyitva, alatta az öltöny, cseppet sem nézek ki szatírnak. Csak kicsit muglinak, de hát kinek mi. Fájdalmasan szép metszésű arcomat a sejtelmes lámpák fénye világítja meg. Nem mintha zavarna akár a teljes sötétség az én világom. Az érdekes közjátékon csoda, hogy nem mosolyodom el látványosabban. Ez aztán riposzt volt a javából. Nem is törődöm tovább a félrelökött szőkével. - Nocsak... azt hiszem véletlenül pont téged kereslek. – Susogom bársonyos hangon. Mint a macska, aki ráébredt, hogy lezárta az összes szöget a menekülő rágcsáló elől. Celeste az egér, a búra alatt.. – Láttad már a reggeli postádat? – Kérdezem érdeklődő-fenyegető hangon, mint aki csak úgy csevegni jött. Szépen lassan... becserkészően. A kis menyasszonyommal...
Az este kezd kissé lecsengeni, az emberek fogyatkoznak ahogy az óra nagy mutatója lassan a hármas felé közeledik. Egyszer elgondolkodom azon, hogy Sander hogyhogy nem ébredt még fel, aztán rájöttem, altató bűbájt szórtam rá, így talán majd holnap reggel tér magához. Jót nevetek magamban , és már gondolkodom a kifogáson, hogy mégis miért hagytam őt ott. Általában nem idegeskedik ilyenek miatt, ha meg mégis, van pár módszerem amivel kiengesztelhetem. Ahogy telnek a percek, a pia hatása kezd egyre elillanni a szervezetemből, hamarosan már színjózan vagyok, és így már nem is tűnik akkora számnak ez a buli. Visszagondoltam rá, hogy Roxfortosként mennyire vágytam erre, a partikra, a szabadságra. Most meg itt vagyok, józanon egy hosszú, valószínűleg igazából tök unalmas buli után és azon gondolkodom miként engesztelhetném ki majd a fiúmat, akit nem is szeretek. Rózsás a helyzetem, mi? Mióta nem vagyok auror, az élet egysíkú és unalmas. A fiúk mind ugyan olyanok, mind ugyan azt akarják, bár néha elszórakoztatom magam velük, mégsem az igazi. Üldözni a varázsvilág gonoszait, na az az igazi kihívás! Ezek a bűnözők nem véletlenül viszik sokra, nagyon agyafurtak, bátrak és figyelmesek, mindig egy lépéssel előtted járnak. Azonban te egyszer csak két lépéssel hirtelen megkerülöd őket, szembe nézel velük és beléjük vágod a késed. Ez az, amiért érdemes élni. Nem azért, hogy napközben filmezz, este dolgozz, és egy kis faluban tengődj. Lassan kikerülök a táncparkett középpontjából, és jobban szemügyre veszem a társaságot. Akadnak különböző korosztályokból, főleg huszonévesek, de látni egy két maximum 16 éves lánykát is gyakorlatilag egy szál semmiben. Na az én gyerekemet így biztos nem fogom elengedni otthonról! A pillantásom lassan a sarokasztal felé téved, ahol egy feltűnően karizmatikus férfi ül, kezében egy pohár alkohollal, mint aki most lépett ki a filmvászonról. Bevallom, elsőre meg is lepett. Végre valami más. Int, hogy menjek közelebb. Egy pillantással végig mérem, elmosolyodom, és megindulok felé... Amikor egy szőke lány vág be elém. - Szia, én Tiffany vagyok! Nagyon örülök! Gyakran jársz erre? - kérdezte kedvesen. Szegény lány, valószínűleg valahol ott állhatott, mint én, és azt hitte, neki intett az ismeretlen férfi. - Ne haragudj Tiffany - török utat magamnak - de a vőlegényem késő esti dolgozott, és azért jött, hogy megigyunk együtt valamit. Ha nem haragszol... - mosolyodtam el, miközben leültem a szemközti székre. A hangsúlyom tökéletesre sikerült, magabiztos volt, de nagyon kedves. A lány gyorsan elnézést kért, bizonygatta, hogy ő nem tudta, és már tovább is állt. Ahogy kettesben maradtunk, a férfira néztem, finoman felvonva a szemöldököm. - Hallgatlak.
A baglyot alkalmatlannak nyilvánítom. Megtehettem volna, hogy szimplán leölöm, az állati elmét azonban hiába is büntetném, semmi értelme nem lenne levezetni rajta a dühömet. Megoldást kell keresnem, a bűnbakokra mutogatás egyértelműen nem az én asztalom. Roxmorts.. . Milyen régen volt már, hogy a közeli iskola padjait koptattam. Akkor még nem volt egyetemi képzés, Jeremy már fejest ugrott a fertőbe, míg engem a jog érdekelt. A Mágiaügyi Minisztériumban tartottak ilyen képzést, és nem tudtam, hogy egyszer majd le kell törölnöm magamról a jófiú arcát, hogy ráébredjek, nem kifizetődő mindenkivel kedvesnek lenni. Ikrek voltunk, mégis különböző házakba kerültünk, és persze az ellentétesekbe, ettől még ha csak tehettük, együtt voltunk, amíg Jeremy végképp el nem távolodott tőlem, és már nem tudtam megmenteni. Ő volt az utolsó, akinél felvállaltam, hogy megtenném. Azóta... ne is tudják rólam, hogy mire vagyok képes. Az indiánok körében tett látogatás végre megmutatta, hogy mit is érek valójában. Ha véletlenül valaki rájönne, hogy én mentettem meg, még mindig ott a felejtésátok. Nem akarom, hogy megismerjék, van még bennem jóság. Nem akarom, hogy kedveljenek, hogy szánjanak azért, amivé lettem. Érezni akarom a fájdalmat, mert az tesz azzá, aki vagyok. Most éppen egy öltönyös alak, bőrkesztyűben, aki átvág a falucska macskaköves főútján, hogy sikátorokon át a jazzbár felé vegyem az irányt. Senki nem kérhet számon, hogy miért vagyok itt. Elég, ha a lányt megtalálom. Leülök egy sarokasztalhoz, és rendelek egy bourbont. Figyelmemet lassan középpontba fogja a szexi lány, aki szinte az este főszereplőjeként tündököl a parketten. Ráfogok a poharamra, miután megízleltem a tartalmát. Megvárom, míg felém sandít, aztán intek neki, hogy jőjjön csak közelebb.
Enyhe, téli este van. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen alkalom, hogy eljöttem bulizni, nem annyira az én világom, mégis a hanglat és az alkohol kezd a hatása alá vonni. Roxmorts kellemesebb és sötétebb negyedének határán rengeteg apró sikátor bújik meg, sok-sok kis üzlettel, kávézóval és szórakozóhellyel. Ma délután Sander úgy gondolta, épp eleget dolgozom, rám fér egy kis kikapcsolódás, és egyet kellet értenem vele. Jazzénekesnőként egy kellemes kis kávéház/bárszerűségben dolgozom, általában este 7-től 10-ig, néha 10-től 1-ig, de a későbbi műszakot inkább egy egyetemista lány Dorin szokta vinni. A zongoristák is ketten vannak: egyikük elvont, teljesen művészlélek, Phill, általában vele szoktam együtt dolgozni, és szerintem nagyon jó páros vagyunk. Dave kissé erőszakos, és irányító típus, ami nekem abszolút nem szimpatikus. De legalább őszinte. Tehát ma este leginkább Sander miatt vagyok itt. Nagyon rendes, őszinte srác, és teljesen belém van habarodva, de igazából nincs rám túl nagy hatással. Ámulattal hallgatja az összes "auror sztorimat", gyakorlatilag hősként tekint rám, pedig ő is tehetséges varázsló. Nem mondom, hogy papucs, de nem éppen egy életbiztosítás mellette az élet. Ami miatt vele vagyok, leginkább az, hogy jól mutatunk egymás mellett, meg mert kell valami társaság néha. Szegényemnek fogalma sincs róla, ki is vagyok valójába, de hát ezzel nincs egyedül. Szemérmetlenül hazudok mindent mindenkinek, bár a történeteim általában nem állnak távol a valóságtól. Mégis - a teljes igazságot soha senki nem tudhatja meg. - Ránk! - emeli fel a poharát Sander. - Ránk! - mosolyodom el, és felhörpintem a poharam tartalmát. Hogy hányadik lehet? Fogalmam sincs, nem számoltam, de azt hiszem nem fogok többet inni. A drága pasim ebben nem értett egyet, ehelyett valahányszor hozott kettőnknek italt, és közöltem hogy nem kérem, ő megitta az én adagomat is. Mikor már dőlöngélt, és teljesen rosszul volt, kedvesen betessékeltem a férfi vécébe, és rázártam az ajtót. Nem vagyok én ápolónő! Holnapra úgysem fog emlékezni semmire, én pedig nem fogom elcseszni a szabadnapomat, úgyhogy egyedül tértem vissza a táncparkettre. Combközépig érő, szexi, mélyen dekoltált fekete ruhában és tért fölöttig érő csizmámban igazi bombázónak éreztem magam. Folyton táncoltam valakivel, mégis, kissé unalmas volt már, vártam valami újra, valaki izgalmasabbra.
