2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] Fellékegzek, ahogyan a már ismert körkörös simogatás megjelenik a tarkómnál. Igen, el kell hinnem, hogy Alice nem tudhatta ezt, annyira nem volt felszínen, amikor ezt megbeszéltük Ellie-vel. Remélhetőleg a kobold varázsitala nem csak elnyomta, hanem végképp eltűntette ezt a másodlagos ént. Tudom, hogy Eleanor bájos, visszafogottan törékeny jellem, akinek úgy fest szüksége volt, hogy erős legyen általa, de most már itt vagyok neki. Sőt, ez tévedés. Saját magából kellett merítenie erőt. Jólesően megborzongok a simogatására, végre egy kicsit pihenhetünk. A két árny közül a gyengébbet már sikerült legyűrni, de bizonyos mértékben igenis azt iktattuk ki, aki a mindennapjainkat megkerítheti. A banya persze továbbra is él, ám vele már túlerőben szállhatunk szembe, méghozzá úgy, hogy alaposan rákészülünk. Akár napokat is tölthetünk egymás karjaiban, mielőtt végképp rászánnánk magunkat, hogy felkeressük. Ahhoz képest, hogy milyen kis szemérmes volt a szőke hölgy, rá kellett jönnie, hogy én nem azért keresem a társaságát, mert fizikai gyönyört várok tőle, noha az sem volt utolsó élmény. Szeretem, és nem tudok nélküle élni. Ha arról lett volna szó, hogy plátói maradjon a kapcsolatunk, hát azt is vállaltam volna, ám így volt tökéletes. Lehet, hogy őt megrémiszti, hogy én éppen vele akarnék új életet kezdeni, de már tudhatja, hogy nehéz lenne csak úgy elválnunk. Immár valósággá válik a dolog, már csak az a kérdés, hogy vajon Leticia mit szólna hozzá. – Menjünk akkor haza. – Azt, hogy kihez, az most más kérdés. Felhajtjuk a vizet, megköszönve a kobold segítségét. Nem is tudom, hogy mivel hálálhatnánk meg, amit tett, de egy életre az adósai vagyunk. Miután kicsit összeszedtük magunkat, felkerekedünk, hogy a végső összecsapás előtt elinduljunk a közös életünk felé.
//Köszi a játékot, ez már tényleg egy felnőtt cuki kapcsolat. //
Most csak arra tudok gondolni, hogy túléltük, hogy talán vége. Nem is jut eszembe, hogy bizonyítanom kellene neki, hogy én vagyok az és nem pedig valaki egészen más. Csak szorosan az ölelésébe bújok, amíg meg nem szólal, beszívom az illatát, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg a valóság lehet ez már és sikerült kijutnunk onnan. Vajon tényleg ment, legyőztem őt? Sose gondoltam volna, hogy képes lehetek rá, hogy tényleg vagyok elég erős ahhoz, hogy Alice végül eltűnjön végleg. Persze amíg Philip fel nem bukkant az életemben meg se próbálkoztam volna vele, hiszen senki sem volt, aki hitt volna bennem annyira, hogy megmerjem tenni, de most itt vagyunk én pedig felemelem a fejemet a mellkasáról, hogy a szemébe nézve nyúljak a tarkójához és finoman körkörösen simogatni kezdjem időnként belecsúszva a hajába is. - Tehát sikerült. Nem... nem is hiszem el. - tudom, hogy ez csak egy lépés, hogy ott van a banya, aki még rosszabb, aki mondhatni valós ellenség, hiszen Alice csak egy én volt bennem, de mivel még sosem értem el sikert számomra ez is nagyon nagy dolog. - Olyan jó lenne, ha nem kellene tovább menni, de kell ugye? - a banya nem fogja annyiban hagyni és tudom, hogy ő sem tenné, hiszen a lánya is veszélyben van mindaddig, amíg ott a fenyegetés a világban. Most mégis kell pár pillanat, amíg csak megcsókolom és elmerülök abban, hogy életemben először győztem és hogy talán máskor is képes lehetek rá. Talán tényleg a végén lehet ebből valami boldog befejezés is? Persze a banyát nem lesz könnyű kiiktatni tudom én, hiszen láttam már, hogy milyen ereje van, de talán arra még ő sem számított, hogy a végén megszabadul egy igen fontos csatlóstól. Alice nincs többé és nagyon remélem, hogy arra sincs mód, hogy valahogy újra felbukkanjon. A kobold érkezik közben, néhány perccel azután, hogy visszatértünk. Felszökkenő szemöldökkel nyújt át két pohár vizet, de nem úgy fest, hogy különösebben érdekli mi lett a dolog végkimenetele, bár elég jól látszik, hogy a boldogságunk jelenleg határtalan.
[You must be registered and logged in to see this image.] Kinyitom a szememet, de még mindig olyan, mintha valaki fojtogatna. Nehezen, akadozva veszem a levegőt, a nyakamon a bőr vérpiros, a gigám szinte lehorzsolva, úgy összepréselődött, csoda, hogy kaptam levegőt. Ami a tudatalattiban megtörtént, az a valóságban is, de most már fel tudok nézni, halványan még el is mosolyodni. Eleanor ugyan az ölembe fészkeli magát, de mi van, ha ez még mindig nem a valóság? Ha csupán egyfajta zsákutca, amit Alice akar láttatni velem, de mondjuk nem az történt, hogy Eleanor lelökte a lépcsőn, csak csapda, hogy higgyek neki, de még kétesélyes a dolog. Vagy, ami még rosszabb, ha legyőzte a szerelmemet, de már tökéletesen játssza a szerepét. Bár szívem szerint átölelném a szőke nőt, itt kérném meg a kezét, noha még a neheze, a banya, aki felnevelte, még hátravan, de tudnom kell az igazságot. Úgy beszéltük meg, hogy ha kétkednék, akkor tud bizonyítékot szolgáltatni. Most mintha mégis elfelejtette volna. Lehet, hogy ez mégis Alice, és továbbra is ott lebegünk Ellie tudatának mélyén? Mintha valami sötét kút lenne, ahonnan nincsen kikapaszkodni esély? Vagy ez már a valóság, csak Ellie annyira sokkot kapott, hogy örül, ha végre idebújhat? Na igen, ezzel is számolnom kell. Ám a szerelemnél most erősebb kell, hogy legyen a nyomozói szimat. Finoman eltolom magamtól, hogy a tenyereimbe fogjam az arcát, a tekintetét keresve. – Semmi baj kedves, most már itt vagyok. Túl vagyunk rajta. De tudod mit beszéltünk meg? Hol a bizonyíték, hogy valóban te vagy az, s nem Alice? – Felesleges felkészülnöm, hogy a másodlagos énje esetleg nekem támad, majd elég akkor improvizálnom, főleg ha még nem is a valóságban vagyunk, akkor ott úgyis az ő szabályai érvényesülnek. Ám Látó vagyok, most ha nem is a jövőbe, de össze akarom rakni magamban, hogy mi is történt, meglátni az apró különbségeket, amik esetleg szemet szúrnak. Alice nagyon jól ismeri Ellie-t, de nem képes a valódi gyengédségre.
Nem tudtam, hogy mire számíthatok majd itt, de hogy nem erre számítottam az is biztos. A kicsi énem egészen jól kezelte a segítséget, ki tudja talán ha tényleg ott lett volna akkor a múltban valaki, aki segít, akkor nem lett volna szükség rá, hogy Alice megjelenjen, de nem volt ott senki és most nekem kell szembenéznem a rémmel. Philipre veti magát, miközben odalent a lépcső alján már nem hallani az általam régen szeretett férfi nyöszörgését. Vélhetően bár megmenekült az eséstől az emlék maga már megszűnt, hiszen már egészen más történik. Nem nézek körül, de már a helyszín is inkább összefolyik itt-ott, nem az a ház, ahol a bolt is van. Riadt tekintettel nézem a jelenetet, ahogyan a vad és gyilkos énem folytogatja azt a férfit, akit szeretek, akivel úgy érzem talán tényleg jóra forfulhatnak a dolgok. Tudom, hogy igaza van, eljut hozzám a hangja, de mégis csak félősen ölelem át magamat és nem moccanok azonnal. Alice szélesen mosolyog, sőt el is neveti magát a jelenetet látva. - Úgyse ment meg. Egyszerűen képtelen rá! Csak rám van szüksége. - a vigyor már-már vicsorba torzul, ahogyan Philipnek szegezi a szavakat és egyre vadabban szorongatja a torkát. Nem sok kell, hogy egyszerűen elájuljon és onnantól már nem fogja tudni, hogy vajon mi következik. Tudom, hogy nem nézhetem tétlenül, de hosszú végtelennek tűnő pillanatokba telik mire végül sikerül megmoccannom. Először csak egyet lépek előre tétován, de aztán mintha csak be kellett volna indítanom a mozgást egészen könnyedén meg a következő néhány lépés, amivel máris Alicenél termek, hogy megragadjam a karját és segítsek Philipnek feszegetni azokat az ujjakat. A döbbent tekintet, amivel szembenézek szinte letaglózó. A mindig magabiztos Alice most láthatóan nem érti, hogy mi történik, az ujjai engednek, Philip pedig legyengülve fulladozva ugyan, de újra levegőhöz jut. Megragadom hát a gonosz hasonmás karját és jó nagyot rántok rajta. Mintha egészen cselekvésképtelenné válna annak hála, hogy szembefordultam vele, így elég már csak pár lépés és egy erős taszítás, hogy a régi szerelmem példáját követve lebucskázzon a lépcsőn...
Zihálva térünk magunkhoz a fotelben. Philip érezheti, hogy még mindig fáj a torka és vöröslik is a kéznyomoktól, amik nem rég szorították, de jól van, mindketten jól vagyunk. Kótyagosan mérem fel a helyzetet, hogy hol vagyunk. - Sikerült? Vajon... vajon sikerült? - kell pár pillanat mire magamhoz térek annyira, hogy feltudjak állni a fotelből és a férfi karjaiba vessem magamat. - Annyira sajnálom! Próbáltam, de... de annyira nehéz volt. - az ölébe kucorodva fúrom a fejemet a mellkasába, mintha most újra az a kislány lennék, akinek odaadta a pokrócot. Ijesztő volt látni, hogy meghalhat és most hogy láttam a torkán a kéznyomokat tudom, hogy arra is lett volna esély, hogy úgy térek magamhoz, hogy a szemközti fotelben már fennakadt szemekkel fekszik Philip és ő nem tér magához. Rémisztő belegondolni, hogy így is végződhetett volna.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bólintok Ellie-nek, azért jöttem, hogy feltegyem az életemet is arra, hogy valahogy kicsináljuk Alice-t, a második énjét. Amióta Anna meghalt, minden pillanatban arra készültem, hogy majd visszavágjak a banyának, és ez hozzá az első lépcsőfok. A megannyi szenvedős év, amikor Leticia nem volt mellettem, elpazarolt időnek b tűnik, hiszen élhettünk volna rövidebb, de tartalmasabb életet. Visszacsinálni már nem tudom, de most már mellette vagyok, az apja lesz, már ha mindezt túlélem. Ám ezúttal már a saját boldogságommal is törődni akarok. Ha Eleanor netán hozzám jönne, nem vagyunk még elkésve, hogy közösen folytassuk, hátha így tudjuk eltörölni a múltat. Végül sikerül belenyúlni az időnyerővel a történtekbe, és bár Eleanor férje durván megsérül, mégiscsak él, Alice pedig szinte őrjöng. Nem az volt a cél, hogy egy kriplit hagyjunk magunk mögött, hanem hogy a másodlagos ént teljesen kibillentsük a magabiztos egyensúlyból. Ellie nyomában már én is kilépek a takarásból, hiszen rá kell ébresztenünk a gonosz, hogy immár semmi esélye nincsen uralni a szőke szépséget. Végül elérem a célt, ismét ölni vágyik, ráadásul engem. De nem nekem kell legyőznöm őt, hanem Eleanornak. Így simán térdre esek, de csak annyira fonom a kezemet a rém nyakára, hogy ne törje el a gigámat, de hagyom, hogy fojtogasson. Igyekszem a tudatomnál maradni, olykor megfeszíteni magamat, hogy megmaradjon bennem az életerő. A küzdeni vágyásom viszont csak eddig szabad, hogy terjedjen. Eleanorra vetem a tekintemet, és kipréselek valamit a fogaim között. – Szeretlek! Mindez nem a te hibád, de neked kell legyőznöd. – Hátha ezúttal valóban össze tudja magát szedni, és rájönni, hogy ez az ő teste, ő irányít. Ha átveszi az irányítást, talán végleg el tudja űzni a gonoszt..
Képtelen vagyok végig nézni, ahogyan az, akit valaha szerettem, aki lényegében segített rajtam meghal és a tetejében úgy kellett meghalnia, hogy azt hitte én végeztem vele. Azt hitte elárultam, pedig igazán szerettem és kínszenvedés volt, amikor reggel a vérétől tocsogó ágyban kellett ébrednem. A mai napig nem tudom, hogyan voltam képes tovább létezni a látvány után, vagy úgy elmondani a vallomásomat, ahogyan Alice kérte, bár persze ha azt nézzük őszinte voltam, tényleg nem tudtam, hogy mi történt pontosan, nem láttam, csak sejtettem. Felpillantok Philipre, amikor előkerül az időnyerő. Nem tudom, hogy mit szeretne tenni, de nem lennék képes újra végighallgatni sem. Látszik rajtam, hogy mennyire szenvedek. Egész életemben szenvedtem, egyedül voltam és nem volt más, aki segítsen csak Alice, de tudom, hogy ennek érdekében mennyi rossz dolgot tett és hogy nem akarom, hogy újra bántson valakit. Bízom Philipben, de ettől még nem félek kevésbé, pedig tudom, hogy bátornak kellene lennem. - Ugye tudod mit csinálsz? - suttogom, hiszen pár pillanat múlva már megjelenik Alice a szeretett férfival dulakodva a lépcső tetején. A koppanások és a kiáltás újra hallatszik, de most nem jut el hozzám a reccsenés, ami az egész végét jelenti, ellenben attól még hogy nem halt meg hallhatóan szenved. Megsérült és a lépcsőn is rendesen összetörte magát. Véresen próbál arrébb kúszni a földön, Alice pedig láthatóan kiekerekedett szemekkel értetlenkedve néz utána. - Úgy sem úszod meg... nem veheted el tőlem őt! - nevet fel, majd el is indul lefelé a lépcsőn, én viszont nem tudom megállni, hogy ne lépjek ki a fedezékből és mutassam meg magamat. - Ne, kérlek ne bátsd! - amikor a véres ruhájában szembe fordul velem persze azonnal meg is torpanok. Az értetlen tekintete egy pillanat alatt változik meg és szalad át rajta a düh, ahogyan felfogja, hogy még csak nem is vagyok egyedül. Összeszűkiti a szemét, de aztán vad őrület csillan a szemében, hogy egy pillanattal később már lazán félre lökve vesse rá magát Philipre. Olyan hirtelen és gyors a mozdulat, hogy a férfinek nem sok esélye van pálcát rántani sem, csak a hirtelen és földöntúlian erős ujjak folytogatását érzi a nyakán. Leblokkolok. - Hagyd... kérlek... Alice... - nem történhet meg újra! Nem lehet, hogy megint elvesz tőlem valakit, aki fontos nekem, de mégsem tudok megmoccanni. Egyszerűen mintha lefagytam volna, a kezeim, a lábaim egyszerűen képtelenek megmozdulni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bólogatva bátorítom a kislányt, s ő is indul. Sejtem, hogy változni fog a kép, Alice próbálkozik, hiszen ha a stratégiai pontjait akarjuk elfoglalni, támadni, előbb-utóbb elveszíti az erejét. A legnehezebb próba az lesz, amikor már olyan kétségbesett lesz, hogy nem csak védekezik, hanem el akarja emészteni Ellie eredeti lelkét. – Úgyis látod, ha becsukod a szemed. – Közlöm segítő aggódással a hangomban, először bizony végig kell néznünk, amit a nő már elmesélt, s a helyszínelési naplóban is láttam. De tekintve hogy már látóként is szembesültem azzal, hogy Ellie szemei mennyire kifordulnak a helyükről, ha Alice veszi át az irányítást, már szinte tudom, hogy pontról-pontra mi is következik. Nem állítom meg ugyan a jelentetet, hiszen a múltra így már nincs hatásom, csak szorosan az ölelésembe vonom a kedvest, hogy aztán egy határozott mozdulattal húzzak elő egy aranyláncot a köpeny belső zsebéből. – Ezt figyeld. – Rakom mindkettőnk nyakába a varázseszközt, hogy az időnyerő mindkettőnkre hasson. Bár ez csak amolyan múltbéli álom, egy esély, hogy belenyúljunk az emlékeibe. Talán nem is úgy működik, ahogy gondolom, de ha igen, egy tekerés elég lesz. Ha sikerül, amit elgondoltam, az idő visszatekerődik, és még itt sem vagyunk, csupán elbújunk a közelben a lépcső tetején egy szekrény, vagy függöny mögött, hogy amikor a dulakodás végbemegy, a rejtek mélyéről egy tollpihe vagy párnázó varázzsal béleljem ki a kedves férjet, hogy oly könnyedén, puhán landoljon, hogy bizony ne törjön ki a nyaka. Nem az a cél, hogy teljes mértékben megváltassuk, ami történt, hanem az Ellie tudatát birtokló másodlagos én erejét csökkentsük. Ha pedig nem sikerül, már az is megingathatja a bizalmát, amit saját magába vetett. Azt kell látnia, hogy Eleanor már nincs egyedül, sőt, gyakorlatilag Alice ellen túlerőben vagyunk. Ha pedig őt sikerül kiűzni, még akár a banya ellen is lehet esélyünk.
A kislány egyelőre bátrabbnak tűnik, én pedig csendben maradok végül, hiszen egyértelműen nem tud most Philip figyelni rám, ami érthető, hiszen a pici lánnyal beszél, aki viszont nem hall engem, úgyhgy csak magyarázkodnia kellene. Kissé azért vonakodva, de a kicsi én végül átveszi a takarót, vagy hát hagyja, hogy Philip a karjára csavarja és nagy szemekkel néz rá, amikor a pajzsot emlegeti. - Tényleg? Mindig meg fog védeni? - igazi gyermeki rácsodálkozással néz körbe, pedig nem is láthat semmit sem a varázslatból és mi ketten tudjuk jól, hogy ha létre is jött, akkor sem tart örökké, maximum egy ideig. A kislány végül elindul a folyosón előttünk, én pedig ezúttal már, hiszen úgyis láthatatlan odalépek a férfi mellé, hogy a kezemet finoman az övébe csúsztassam. Egészen addig, amíg aztán meg nem remeg a kép. Ijedtemben vissza is rántom a kezemet, mert a kiskori énem eltűnik, ahogyan lassan a hely is megszűnik körülöttünk. Helyette ismerős terepen találhatjuk magunkat, Philip számára is ismerős helyen legalábbis, hiszen ez a bolt, ahol már ő is jár, nem is egy alkalommal. - Ha csupa rossz emlék kerül elő akkor ez... ezt nem akarom látni. - torpanok meg, de nincs igazán bármi, amit tehernék, hogy megállítsam a jelenetet. Sosem derült ki számomra, hogy mi történt a szeretett férfival, aki befogadott és segített nekem és akit végül Alice tett el az útból, mert bizonyára félt, hogy ha másra támaszkodom, akkor rá nem lesz szükség. Nem is telik bele sok idő, fentről, a lépcső tetejéről dulakodás hangja hallatszik, majd alig tántorogva jelenik meg egy Philip számára valószínűleg ismeretlen fickó. Idősebb nálam, volt köztünk vagy tíz év, bár engem sosem érdekel a kora. Aztán hangos nevetés, a férfitől értetlenkedő szavak, könyörgés, aztán már csak a puffanásokat hallom, miközben gyorsan elfordulok, hogy Philip ölelő karjaiba meneküljek. A férfi pedig pár puffanással zuhan le a lépcsőn, már eleve vérző sebekkel tarkítva, hogy aztán a nyakát törve ne moccanjon többet. Csak ez után pár pillanattal tűnik fel lefelé sétálva a gyilkos, azaz én, hiszen lényegében Alice egy és ugyanaz velem. Valahol a lépcső közepén torpan meg, és meglepetten mered ránk, én viszont nem merek megfordulni. Emlékszem arra a reggelre, sosem tudtam kitörölni a fejemből, pedig mennyire akartam! Visszajuttatta a testet az ágyba, én pedig arra ébredtem, hogy minden tiszta vér, a ruháim és persze az ágy is. Még most is reszketek, ha arra gondolok. Akkor láttam meg őt először a tükörben, akkor mutatta meg először magát.
[You must be registered and logged in to see this image.] Cseppet sem érzem, hogy csodás apuka lettem vola, hiszen Letty távol nőtt fel tőlem, de a lelkiismeretfurdalás, és hogy próbálok az elmúlt években vezekelni a bűneimért arra sarkal, hogy helyrehozzam amit lehet. Nem vagyok ugyan ügyes, hogy gyerekkel bánjak, ám tudom, hogy a sötétet csakis a fény űzheti el. Ráadásul ez a kislány nem ismeretlen, ő Ellie gyerekkori énje, aki majd felnőve csodálatos, gyönyörű nővé cseperedik. A múltat ugyan nem változtathatjuk meg, ez nem időutazás, de gyengíthetjük azt a másodlagos ént. - Tudok, de ez maradjon köztünk. Csak akor lehet a védőangyalod, ha titok marad. – Nevetve hívom magamhoz, hiszen úgy látom megindult benne a folyamat, hogy szembeszálljoön azzal a fiúról. Közben hogy a kislány ne vegye észre, aprót bólintok az idősebb Eleanornak, ezek szerint ez afféle eredettörténet lehet, de valójában ő maga kell ahhoz, hogy változasson. Én csupán asszisztálni vagyok itt. A takarót rácsavarom a kicsi lány karjára, de nem szorosan, hogy el tudja dobni. – Varázsolok eléd egy védőpajzsot, ami egész életedben ott lesz. A fiú nem fog tudni téged bántani, de neked ha kicsit is, de oda kell csapnod. – Intek a takaró felé, és megpróbálkozom a pajzsvarázzsal. Ha nem sikerül, akkor csak úgy teszek, mintha egy láthatatlan burkot varázsolnék köré. – Csak egy perc az egész, és utána kapsz tőlem egy finom óriáspalacsintát. Most kell bátornak lenned kicsi Ellie! – Most már tényleg láthatatlanná válok, és a vállára teszem a kezemet, hogy ott vagyok mögötte. Szorosan mögötte haladva követem, én ugyan nem taníthatom meg, hogy varázsoljon, ehhez adottság és kitartás kell, de ha itt és most az eszébe vési, hogy csak önkontroll kell a zaklatók ellen, akkor ez lehet az a pillanat, ahol visszavág.
Nem tehetek róla, de elmosolyodom, ahogyan Philip a kislánykori énemhez beszél. Olyan lágy és megnyugtató a hangja. Biztos vagyok benne, hogy csodás apuka volt, amikor még kisebb volt a lánya és persze most is az, csak hát mivel ha jól tudom Leticia húsz éves körül van, már kétlem, hogy ilyen pátyolgatásra igényt tartana. Mégis engem olyan melegséggel tölt el ezt látni. Hát igen mennyire más lett volna az életem, ha a szüleim nem dobnak el maguktól, ha egy szerető családnak növök fel és nem pedig egy árvaházban, ahol nem tudtam megvédeni magamat és csak terrorizáltak a nagyobbak. Kicsit előre nyúlok és finoman megszorítom a vállát, hiszen egyértelmű, hogy nem tud most válaszolni, legalábbis nincs értelme, mert csak összezavarnánk a kis Elit. A varázslata is sikeres, a pici lány arcára halvány mosoly kúszik, amikor végül felül az ágyban. A kérdésre persze csak megrázza a fejét. - Te tényleg angyal vagy, tudsz varázsolni? Én nem tudok ilyet, megtanítasz rá? - egészen belelkesedik és gyorsan ki is pattan az ágyból. Na persze azért nem biztos, hogy megmarad majd a lelkesedés akkor is, ha elindulnak, vagy netán odaérnek, de egyelőre úgy fest, hogy bátorsággal tölti el, hogy itt a védőangyala. Én közben besorolok Philip mellé és egészen halkan beszélek hozzá, ami butaság, hiszen ha a kislány nem lát engem, akkor akár bátran kiabálhatnék is, az se jutna el hozzá. - Tíz éves voltam, még nem is tudtam a Roxfortról, a mágiáról. - csak, hogy tisztában legyen vele. Egyszerű mugli árvaházban nőttem fel, bár már ekkor is történtek néha furcsaságok, de a mágikus erőm nem tört olyan hamar a felszínre. Csak nem sokkal az előtt, hogy eljöttek elmondani, hogy ki vagyok valójában, és akkor már hamar magyarázatot is kaptam rá. - És ha nem sikerül? Vagy leveszi a takarót? Sokkal nagyobb nálam az a fiú... félek tőle és nagyon éhes vagyok. - pillant fel a férfire a kicsi én nagy riadt szemekkel. Hát igen a lelkesedés tényleg nem tartott annyira sokáig. Cselekedni már nehezebb, főleg hogy már tudatosul benne, hogy neki kell megtennie azt, amit eddig azt hitte majd az angyal fog helyette, hogy móresre tanítja azt a fiút. - Nem csinálhatod te helyettem? Te nagy vagy és erősebb is nála. Biztosan megijedne és békén hagyna. - azért magához veszi a takarót, de láthatóan még nem akaródzik neki ténylegesen elindulni. Hát igen, soha életemben nem voltam bátor, sejtelmem sincs, hogy a süveg miért tett a Griffendélbe. Talán Alice miatt, aki erős volt és kiállt értünk, de ha ő nincs bizonyára a Hugrabugba kerülök és az ott töltött hét év alatt lett volna bőven olyan Mardekáros, aki folytatja azt, amit ez a fiú elkezdett az árvaházban. Alice viszont hamar tett róla, hogy a Roxfortban se akarjon ártani nekünk senki.
Az emlékbe alámerülve a kislányhoz lépek, legugolok hozzá, amikor kibújik a takaró alól. Kedves rámosolygok, és megrázom a fejemet. – A fájdalom nem ellenség. Nézd, ezek mind erősebbé tesznek, van egy csudajó menő sebhelyem. – Húzom félre az ingemet, ahol egy régi, fehérre fakult heg látható, amikor egy mantikór akarta átharapni a kulcscsontomat. Szerencsére igen olcsón megúsztam, manapság már csak egy emlék, arra vonatkozólag, hogy az ember sosem lehet elég óvatos. – Mit szólnál, ha adnék rá egy hűvös borogatást? Ez a védőangyalok dolga. – Nem tudom, hogy a varázslat hogy működik az emlékben, de ha a bájital erős volt, akkor a múltbéli Ellie-re lehet vele hatni, végülis most az elméjében vagyunk, itt bármi megtörténhet. A pálcámmal egy enyhébb gyógyítást intézek rá, ha nem sikerül, akkor csak lágyaan végigsimítok rajta, mintha kézrertétellel gyógyítanék. Oldalt pillantok a szerelmemre, de nem válaszolok neki, nehogy összezavarjam a lány énjét, és csupán aprót biccentek. – Ha kész vagy, akkor állj fel, és szállj szembe azzal, aki bántott. Van pálcád? Ha nincs, akkor hozd a takaród, dobd rá jó közelről arra, aki bántott, aztán lökd fel. Nem éppen úrinős, de a szükség törvényt bont. Végig ott leszek mögötted, de neked kell erősnek lenni. – Ha tudok, láthatatlanná válok, kémvadászként nálam ez alapvarázslat. Megsimogatom a kislány buksiját, és a vállára teszem a kezemet, ha a háta mögé kerültem, hogy érezze, nincs egyedül. Ha ez sikerül, talán egyel közelebb jutunk ahhoz, hogy elűzzük Alice-t bár kétlem, hogy ilyen egyszerű lenne. Ám ha itt Ellie erőt nyer, a későbbiekben ha a másodlagos én elő is jön, már nem lesz valami, ami pozitív emlék, arra tudunk építeni. Közben a párom tekintetét is keresem, hogy vajon jó úton haladok-e. Gyerekkel nem foglalkoztam, a sajátomat is elüldöztem, de ha felmerül, hogy Ellie-vel összeházasodjunk, és akár közös babánk legyen, így is úgyis próbálkoznom kell.
Nem tudom, hogy mi vár ránk odaát, de hamar kiderül, hogy a múlt köszön vissza. Meg kell talán értenem, hogy miért jött létre Alice, másképp nem tudom elzavarni, főleg akkor, ha még mindig szükségem van rá, mert a bennem lakozó kislány még mindig folyton csak fél és aggódik. De vajon képes lennék erősebb lenni és nem félni? Nehéz egy olyan valakire teljes bizalommal támaszkodni, akit épp csak most ismertem meg, aki érzem, hogy mennyire fontos számomra, na de lehet olyan biztos pont, mint valaki aki gyerekkorom óta kísér és lényegében megvéd bármi áron? Azt hiszem ez az egész most ennek a próbája lesz. - Remélem. - pillantok még mindig aggódva Philipre, immár a jól ismert folyosón állva és remélve, hogy tényleg nem lesz semmi baj. Egyelőre még sejtemem sincs, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem tudom, hogy el tudom-e űzni Alicet és még csak azt sem, hogy vajon végleg sikerülni fog-e. A félelmeimből táplálkozik, bátrabbnak kell lennem ahhoz, hogy eltűnjön, de hogy ez menni fog-e... azt nem tudom még. A kicsi ént keressük hát meg, mert én tudom, hogy hol lesz majd nem sokára és nem is kell több néhány percnél, hogy megérkezzen a szobába, ahol anno elbújt félve, piszkosan és rettegve mindentől és mindenkitől Alice valószínűleg ekkor jött létre, mert ez után volt az első éjszaka, amikor nem emlékszem rá, hogy mi történt, de annak a fiúnak másnapra törött volt a keze és többet sosem piszkált. Amikor Philip az ágyhoz lép a kis buksi néhány pillanat múlva maszatosan bukkan elő és félve néz fel rá, minimum attól tartva, hogy valami szidást kap majd. - Én... én nem tudok felállni. Nagyon fáj a térdem és éhes is vagyok. - szipogja. Emlékszem erre, olyan jól emlékszem. A vacsorámat elvették, éhesen és félve feküdtem le aludni és senki sem segített. Csak másnap lett jobb, amikor az a fiú félelemmel a szemében nézett rám és többet nem vette el a vacsorámat és nem piszkált. - Ezen az éjszakán jött először... rendet tett és utána nem bántottak többet. - lépek kicsit közelebb Philiphez, de azt észreveheti, hogy hiába szólalok meg, de a kislány nem néz fel rám, mintha észre se venne, mintha nem is hallana. Ez egyelőre még nekem sem esik le, végül is az is én vagyok, talán az emlék révén saját magamat nem látom, csak Philip létezik itt, mint ténylegesen valós személy?
[You must be registered and logged in to see this image.] Miközben összesimulunk, a mellkasomra húzom a fejét, s a tarkóját simogatom. Érezheti, hogy én is feszült vagyok, egy a csata mindössze csak egy fontos sarokköve a banya elleni harcnak, de ha itt elbukunk, akkor véget is ér a háború. Ám már csak ilyen lépések várhatóak. Eleanor a mindenem, amit tényleg meglepően könnyen ki tudok mondani. Ennyi év magány után egy griffendéles háztárssal összeszűrni a levet, nem semmi dolog, mégis oly boldogító. Üröm az örömben, hogy mindkettőnk keserűsége kellett hozzá. Hiszen egy ilyen szép és okos nő, ha nem tartott volna attól, hogy mások is meghalnak, elment volna az első illetővel, aki udvarias vele mondjuk egy bárban, legalább egy próbát tenni, és akkor nem lett volna az enyém. Erre a megnyugtató gondolatra kell majd fókuszálnunk, hogy nem csak most lehetünk együtt utoljára, hanem egy új élet kezdete. Komoly terveim vannak vele, mert nem érzem hogy idősek lennénk ahhoz, hogy mindent megpróbáljunk. A minden alatt világot felforgató, fiatalos kapcsolatra gondolok. Akár mindent bejárni együtt, akár valami meghittebb családi légkört teremteni. És tudom, hiszem hogy ő is ezt akarja. – Ne hagyd, hogy hasson rád. Most már te vagy az erősebb, mert tudod, hogy mit akarsz. Ő csak egy gúnyos árny, semmi több. – Nyomok egy utolsó csókot az ajkára, aztán megyünk a kobolddal, immár nekem is van fiolám. Óvatosan, hogy ne essen ki a kezemből, hátramegyünk, én is leülök, és várakozóan, határozott magabiztossággal szuszogva nyugtatom le magamat. Ez ugyan még nem a banya, de akkor is legalább tizenöt éve arra készülök, hogy lelkileg erős legyek. Ez az a perc, ahol mindez kipróbálható. Most nem a pengék összecsapása jelenti majd a viadal kezdetét. Vajon Ellie tud kardot forgatni? Rá is mosolygok, miközben ezeket mérlegelem. A fiola tartalma végigszalad a nyelőcsövemen, s már máshol is vagyunk. – Az emlékeidből fog táplálkozni a varázs. Jó! Legalább esélyed van, hogy változást hozz. Apránként. – Picit hátrafogom a nőt, és én lépek be a kislány felé, gyengéden megpaskolva a takaró alatt megbúvó testet. – A mentőangyalod vagyok kicsi lány. Tudod, csak az esik el, akiről tudjuk, hogy fel tud állni. – Ha véletlenül kikandikálna, bíztatóan mosolygok rá, és kiváncsi tekintetemből süt, hogy akár el is mondhatja, hogy mi történt.
Tudom én, hogy igaza van és ha változtatni akarok azért nekem kell tennem és erősnek és bátornak kell lennem, de sokkal könnyebb ezt így gondolni, mint véghez is vinni. Én igyekszem tényleg, próbálok erősebb lenni és szeretnék jobb lenni, de iszonyú nehéz, amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok. Gyerekként pedig úgy éreztem túl sem élhetem másképp és hát igen segített, hogy Alice legalább mellettem volt és nem egyedül kellett túlélnem a mindennapokat, hanem megtette helyettem, amit én nem mertem. Lényegében elvállalta a piszkos munkát úgy, hogy sok esetben nekem nem is kellett tudnom róla, most pedig el kell űznöm, mert már túlságosan messzire megy. Mintha csak egy testvért ölnél meg, aki régóta melletted áll, csak hát tudod, hogy miket tesz azok nincsenek rendjén. - Jól van, megpróbálom. Nem akarok már így élni. Nem akarom, hogy ártsanak neked általam vagy akár másképp, vagy... a lányodnak. Nem viselném el, ha bajotok esne, ha segíthettem volna. - nagyot sóhajtok, amikor megölel. Tudom, hogy muszáj ezt most megtennem, valami módon igenis le kell győzni Alicet, hogy csak a banya maradjon, mint külső ellenség és ne legyen még pluszban egy belső is. Megölte azt, akit szerettem, ennek kell ott lennie bennem, hogy képes legyek ellene fordulni. - Jól van, kezdhetjük. - bólintok végül kibontakozva az ölelésből, amikor a kobold is visszatér egy újabb kis fiolával. Elvezet minket egy hátsó kis szobáig, ahol el tudunk helyzkedni. Még se lenne ideális, ha kiütnénk magunkat a boltja kellős közepén gondolom senkinek sem. Helyet foglalok hát egy kis fotelben, Philip is megteheti, aztán még egy pillanatást váltok vele, hogy végül felhajtsam az italt. Nem tudom, hogy meddig tart majd ez, már csak azt hallom, amikor csukódik az ajtó, gondolom a vendéglátónk tovább végzi a munkáját, nem fog minket figyelni végig. Amikor kinyitom a szememet egy poros kis folyosón találom magamat. Elszalad mellettem egy kislány, majd utána egy fiú gúnyos kacagással. Nem látnak, legalábbis nem úgy tűnik, mintha látnának. Csak Philipet szúrom ki, ott áll velem szemben. - Emlékszem erre... aznap este jelent meg először. - suttogom, mintha attól félnék, hogy bár nem látnak, de meghallhatnak minket. A távolban hangos csattanás hallatszik, majd gonosz nevetés, de én nem arra indulok el. Tisztán emlékszem még ennyi év távlatából is, hogy merre volt a szobám, ahol persze nem egyedül voltam, de ahol minden elkezdődött. Most viszont nem vagyok egyedül, csak a kislány, aki nem sokkal később, hogy odaérünk sírva szalad be a szobába. Piszkosan és lehorzsolt térdekkel bújik be a takaró alá.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem zavar, hogy a kobold hogy méreget, kész vagyok még akkor is bensőséges kapcsolatot sugallni a nőnek, ha valaki figyel minket. Nincsen ebben semmi szégyelnivaló, ráadásul a kobold ebben az esetben csupáb egy nemtelen segítő. Csupán magamat átkozom, hogy Anna halála után nem készültem fel jobban, hogy ha ismét megszállna valakit a banya, akkor fel legyek rá készülve. Ám arra nem számítottam, hogy ismét szerelmes leszek, ezen felül Alice ahogy a kobold mondja, nem megszálló, hanem egy mesterségesen létrehozott énkép, Ellie félelmeiből nyer erőt. Éppen ezért legyőzhető, egy nagy adag bátorsággal. – Ez azért van, mert ez az ő védelmi rendszere. Látod ő ki tud játszani téged, hiszen folyamatosan rád erőlteti az akaratát. Most még csak azért, hogy ha elgyengülsz, később pedig már indok sem kell rá. – Bólintok, Alice tehát nem szereti az édességet, ez még kapóra jöhet, ha rosszra fordul a helyzet. Nem mintha most olyan rózsás lenne.. Elhúzom a számat, és bólintok a koboldnak, hogy menjen csak, viszont ez tényleg olyan véglegesnek tűnik. Bármennyire is szeretem Leticiát, Ellie nélkül nem lenne már életem, nem lenne miért tovább folytatni. - Elhiszem.Én is tartok attól, hogy mi történhet, de bizakodni kell. Előbb-utóbb szembe kell néznünk velük, akkor ez legyen a saját döntésünk. – Adok egy gyors csókot a szájára, majd szorosan magamhoz ölelem. Én is nehezen lélegzek, próbálok arra gondolni, hogy minden remekül alakul majd, aztán együtt lehetünk. Ez valóban egy új élet kezdete, de remélhetőleg nem Alice esetében. Ám ha Ellie elbukik, vele együtt én is, akkor pedig úgyis mindegy, hiszen elenyészünk a semmiben. Az életem, így visszatekintve többé-kevésbé sikeresnek mondható, de rányomja a bélyegét az, ahogyan Leticiával bántam, és hogy hatalmas vereséget szenvedtem az öregasszonytól. Most itt az új esély a változásra.
Bizonytalan vagyok és ez túlságosan látszik rajtam. Az előttünk álló kobold nem csoda, ha eléggé szkeptikusan nézeget minket, ahogyan Philip próbál erőt önteni belém vajni kis sikerrel, hiszen erőm az éppenséggel sosem volt sok. Csak sóhajtok és idegesen fogom a fiolát a kezemben, amiben az ital van, amit meg kellene innom és valami módon akkor Philip is velem jöhet. Persze rettegek milesz odabent a fejemben, ahogyan attól is, hogy mi lesz akkor, ha végül nem sikerül, vagy ha egyikünk se jut ki, de igaza van, ha meg se próbáljuk, akkor biztos hogy nem járunk sikerrel. - Nem is tudom... soha sem szerettek az édességet... gyerekkorom óta nem ettem csokit. Tudom, hogy szeretem, de ha megpróbálom megenni felfordul a gyomrom. Sosem értettem, de... ez lehet az? - és ha igen, hát mégis mit érünk vele? Csokit kellene lenyomni a torkán? Én nem tudom megenni, mert biztos, hogy kijön belőlem, viszont valamit mégis csak tennünk kell, akkor lehet hogy odabent? A kobold közben megköszörüli a torkát. - Jól van... beszéljék meg, mindjárt jövök, kell még egy adag, ha csatlakozni akar. - úgy fest annyi együttérzés csak van benne, hogy egy kis időre azért magukra hagyja őket, hogy ha arról van szó akkor beszélhessenek nyugodtan, legalább néhány percre együtt legyen szemtanúk és figyelő szemek nélkül. Bár úgy fest magányos farkas a boltos, de lehetséges, hogy mégis csak érti, hogy az érzelmek mikre szolgálnak az embereknél. - Ölelj át! Megpróbálok mindent, de... úgy félek! Soha nem mondtam még ellent neki... soha sem. - közelebb lépek, hogy az öleléséből merítsek előt. Ha néhány percünk van legalább az is valami. Nem tudom, hogy ez most búcsú-e, vagy hogy búcsúszkodnunk kellene-e egyáltalán, de azt tudom, hogy nem tudjuk, hogy mi történhet még itt. Nem tudjuk, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek, hogy visszatérünk-e, vagy egyáltalán melyikünk.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Akkor nem. Akkor is több esélyünk van, mintha meg sem próbáljuk. – Szorítom meg gyengéd, biztató mosollyal a nő kézfejét. Lehet, hogy túlságosan romantikus dolog itt édelegni valaki más előtt, de ha csak limitált a hátralévő időnk együtt, akkor mit finomkodjak? Mielőtt meginnánk a löttyöt, akár kétfelé bontva, el kéne vonulni azért kettesben, legalább valami lelki felkészülés gyanánt, mert búcsúzkodni nem szeretnék, de egy csóknak bele kéne valahogy férnie, abból mindketten sokat tudnánk meríteni. – Megértem. Én már korábban kudarcot vallottam a kipurgálásban, hiszen ott tényleg megszállás volt. Ez más. Akkor a másodlagos személyiséget puszítsuk el, ha tudjuk. – Ez most nem a vitakozás pillanata, ráadásul én nem vagyok olyan, hogy csakazért is egózzak, hogy ha valakivel nem értek egyet. A kobold láthatóan nagyon is tudja, hogy mit beszél, biccentek is neki a kalapomhoz érintve az ujjaimat. Látom, hogy Eleanor mennyire be van tojva, de ha egyszer magától átveszi az uralmat, akkor már semmit sem tehetünk. – Talán mert a banya hitetette el veled, hogy szükséged van Alice-re. Most viszont már felnőtt nő vagy, veszteségekkel a hátad mögött. Tudom, hogy ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra átértékelni, de ha te alkottad őt, hátha felruháztad olyan gyenge ponttal, amivel el is tudjuk pusztítani. Valami olyan védelmi rendszer, ami téged véd, őt pedig.. elűzi. Gondolkozz, hátha van ilyen. Aki szörnyet alkot, meg kell, hogy tudja védeni magát tőle. – Ez nem szemrehányás, inkább kérlelés, hogy Ellie nézzen magába, főleg a kisgyerekkora az érdekes, amikor ez az egész kezdődött, de ha a tükörben valaki más néz vissza, akkor magát az álmot kell megszakítani, szétzúzni a tükröt. Végülis ez csak egy metafora, de hátha a szőke kislány egykoron tudat alatt ha vágyott is védelemre, úgy alkotta meg, hogy mégiscsak felül tudjon kerekedni, még ha az előző gyilkosságoknál ez nem sikerült. Most viszont oda megyünk le, ahol csak hárman leszünk, és alapesetben nem biztos, hogy erősebbek vagyunk a másiknál.
Csendben hallgatok, hagyom, hogy Philip kérdezzen először és nem, egyáltalán nem érzem bántónak, hogy eleve felmerül benne, hogy segítene, hiszen én magam nem is tudom, hogy képes lennék-e egyáltalán legyőzni Alicet. Bizonytalan vagyok és ez látszik is rajtam, ezért kapom fel a fejemet a másik lehetőség hallatán is, de a kobold láthatóan morfondírozik kicsit, aztán csak a fejét rázza. - Talán butaság volt... - suttogom mintegy csak magamelé, de közben mégis úgy, hogy Philip hallja. Ha velem tartana ki tudja, hogy mire jutnánk, ha viszont nem ki tudja, hogy visszatérnék-e. Mindenhogyan kétséges az egész és én félek, hogy rossz vége lesz. - És, ha nem jutsz ki? - mi van, ha bent ragad a fejemben valahogy mondjuk miután veszítettem és így gyakorlatilag mindketten elvesztünk? Jó tudom azt mondta, hogy inkább mindketten, mint hogy egyikünk a másik nélkül folytassa tovább, de... ez még mindig elég félelmetes bukásnak tűnik. - Arra még nem volt példa, hogy ketten mentek egy tudatba, de... lehetséges, hogy meg lehet próbálni. A másik viszont badargás. Itt nincs szó megszállásról, csupán egy másodlagos személyiségről. Csakis rajta múlik, hogy szüksége van-e rá. Ő hozta létre. - mutat ezennel rám, amitől kissé össze is rezzenek, pedig tárgyilagos a kobold hangja, nincs benne csepp vádaskodás sem. Nem is tudom, hogy mennyire lenne bátor ötlet megpróbálni. Félelmetes arra gondolni, hogy mindketten ott veszhetünk, vagy arra hogy szembe kell szállnom nyíltan Aliceszal. A tükörben láttam már őt néhányszor, de a hideg ráz ha csak rá gondolok. Ő aztán nem fogja vissza magát, akármire képes és akármit megtesz, ha az az érdeke. Gond nélkül eltaposna engem, ha erre lenne szükség, kétlem, hogy gondot okozna neki, hogy végleg átvegye a helyemet. Ha szembekerülnél vele... nem tudom, hogy mi lenne. - Tudom... én voltam túlságosan gyenge egyedül, de... nem tudom, hogy menne-e. - szólalok meg újra még mindig jócskán bizonytalanul ezúttal már Philip kezéért nyúlva. Az ujjaim legalább nem reszketnek, ha belé kapaszkodom. Erősnek kellene lennem, de sosem voltam az, nem tudom hogyan kell csinálni.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bár nem vagyunk még elképzelhetetlenül vének, azért mai csirkék sem, ezért jó lenne, ha mielőbb le tudnánk zárni az ügyet a másodlagos személyiségével, na meg a bosszúálló banyával is, hiszen ha még szeretnénk pár évnyi boldogságot, akkor nem húzhatjuk túl sokáig. Kissé túlfütött romantikus gondolataim vannak Eleanorral kapcsolatban, és ha valaki, hát ő képes lehet, hogy ismét új életet kezdjek, ami a romantikát illeti. Igen, akár Anna helyébe is léphet, amit Leticia elmúlt tizenöt évében álmodni sem mertem volna. Vajon hogy reagál majd a lányom, ha kiderül, hogy van valakim? Nyilván tiltani nem tudja, de vajon féltékeny lenne-e arra a képre, amit az anyjáról őrzünk? Nagyon remélem, hogy megértené, hogy már nem tehetem félre állandóan a saját boldogságomat holmi régmúltban történt tragédia miatt. Bízom benne, hogy megérti, és elfogadja. Oldalt pillantok a szőke nőre, s bízom benne, hogy Alice még távolról sem sejti, hogy mire készülünk. Most kétségem sincsen róla, hogy Ellie kezét fogom, és nem pedig valami álca mögött a gonosz kiadása bújik meg. Beljebb lépünk, amint bebocsájtást kaptunk, és bár vannak ötleteim hogy is űzzük el, még nem fogalmazódott meg bennem teljesen. A kobold hamarosan elénk rakja az italt, kissé bizalmatlanul szemlélem, de nem öntöm szavakba a kétségeimet, hiszen a mágikus lények nagyon hozzáértőek, de sértődékenyek is egyben. - Arra van lehetőség, hogy valami plusz bájitallal, én magam is az elméjébe kerüljek, hogy segíthessek a párbajban? – Nem mondom ki, de egyértelműen féltem a szőkeséget. Ha világ életében megtört lélek volt, akit ez az Alice és a banya uralt, akkor benne van a bukás lehetősége. Onnantól pedig a történelem megismétli önmagát. Ám azt már nem bírnám ki, tényleg nem. – Hallottam olyan varázslatról is, hogy kiűzetés, amit úgy lehet, hogy előcsaljuk a megszálló ént, méghozzá egy zárt szobában egy halott test mellett, és a gazdatestből elmenekülvén csak a halottba tud menni, de mivel azt már nem mozgatja élő sejt, ott zsákutcába jut, és végleg elpusztul. Erről mi a véleménye az úrnak? – Kérdezem a koboldot kicsit feltolva a kalapot a homlokomra. Igyekszem a lénnyel tisztelettel beszélni, nem leszólni a portékáját, de talán kombinálni is lehetne a kettőt.
Tudom, hogy nem késik és azt is, hogy nem várakoztatna feleslegesen, erre nem is gondolok, de esetünkben mindig is ott lesz a félsz, hogy mi van, ha más szól közbe? Mi van akkor, ha akadályozzák, hiszen eleve a munkája sem túl békés és barátságos, de közben ott a tény is, hogy a banya végezni akar vele. Mi van, ha nem tudok a terv részleteiről, vagy egyszerűen csak megváltoztatja, vagy... ha lebukunk? Félek és egyszerűen képtelen vagyok ezt a félsz elnyomni magamban. Ezért amikor végre megérkezik legszívesebben az öleléséért mozdulnék, de tudom, hogy ezt itt és most nem lehet, hogy túl sok a sötét alak, túl sokan láthatnak és egyszeűren nem kockáztathatunk. Ezért is végül csak megszorítom a kezét és hátrahajtom a csuklyát a köpenyen, hogy egy ideges mosollyal üdvözöljem. Ebben ő sokkal jobb, én viszont már túl régóta élek úgy, hogy mások irányítják az életemet és rettegéssel tölt el, hogy most mégis megpróbálok kitörni ebből valahogy. - Hipogriff és varjúháj, én vagyok itt, nyílj ki már. - mondom el újra, immár hangosan miután kopogtattam az ajtón és érzékelni lehet, hogy a kis kukucskáló valaki kiles. Az ajtó cseppnyi várakozás után ki is tárul előttünk, bár előtte motoszkálás hallatszik és hamar egyértelművé válik az oka is. Akit meglátunk egy kobold, akinek nehéz lett volna szék, vagy kislétra nélkül kilesni a fenti kukucskálón. Gyorsan betessékel minket, hogy aztán bevágja az ajtót mögöttünk. - Ki küldött és mit akartok? - a hirtelen kérdés hallatán azért eléggé meglepődöm és hirtelen köpni-nyelni sem tudok, kell néhány pillanat, amíg megtalálom a hangomat és sikerül megszólalnom. - Úgy tudom, hogy létezik egy bájital, amely képes rá, hogy... hogy elűzzön egy másodlagos személyiséget. - bököm ki végül, hogy most már Philip és tisztában legyen azzal, hogy miért is vagyunk itt. Látszik rajtam, hogy ideges vagyok, hiszen nem tudok pontos részleteket és ezért bizonytalan is vagyok, hogy vajon hogyan működik ez. Badarság lenne azt gondolni, hogy elég felhajtanom egy italt és máris minden rendben lesz, Alice végleg eltűnik majd. Biztos, hogy nem ilyen egyszerű. A kobold el is tűnik hát a pult mögött, hallhatóan megint valamit motoszkál, majd egy pillanat múlva már egy szintbe emelkedik velük és egy sötét szinte fekete sűrű lével teli üvegcsét tesz le az asztalra. - Ez az, de nem ám úgy megy ez, hogy csak felhajtja kegyed és máris minden szép és jó, hiszen az ital nem tudja melyik az erősebb személyiség. Ha megissza lehetősége lesz legyőzni és kiűzni azt, aki nem oda való... ha elég erős hozzá. - na jó azért ezen a ponton kissé riadtan pillantok Philipre. Én és az erős? Alice épp azért létezik, mert ő az erősebb, ő védett meg minket mindig is. Ha megiszom ezt talán.. elbukom és pont hogy... ő űz majd el engem?
Attól, mert centikkel a fold felett suhanok a boldogságtól az elmúlt rövid idő kapcsán, még nem lehet óvatlan. A szerelem nem veheti el az eszemet. Kardot ezúttal nem hozok, kétlem ugyanis, hogy máris a végső párbaj lenne esedékes, mint annak idején a gát tetején a banyával, aki megszállta Anna testét. Nem, Eleanor még tudatánál van, eleve az az Alice uralkodik rajta, és kétlem, hogy elbírna egy harmadik lelket is. Úgyhogy kockás ing, farmer, kalap, csizma, na meg az elmaradhatlan kalap. Talán csak az ágyban szoktam levenni ez utóbbit, vagy mosakodás közben, mert még asztalnál ülve is rajtam van, már annyira a részemmé vált. Na jó, azért egy temetésen biztosan az ölembe ejtenén. Vagy a királynő előtt. A környék cseppet sem zavar, tudok vigyázni magamra, a kötekedő alakok nem izgatnak, meg hát volt olyan sérülésem, amit ilyen helyen szereztem, és abból is fel tudtam épülni. Nyomoztam a tárgykörben, amiben Eleanorral maradtunk, de majd személyesen kell közölnöm az eredményeket, ezért jó ötletnek tartom, ha ennyire el akar vonulni a külvilág elől. Megérkezem a kért helyre, és azonnal védővarázsokkal kezdem, mert bár látnok vagyok, a viziók gyakorta csak úgy a semmiből jönnek, és nem tudom őket tényleges védelemre használni, ráadásul ha elrévedek, akkor teljesen kiszolgáltatott vagyok. Így legalább némi mágikus burok van körülöttem, hogy ne üssenek le egyből, ha kiszállnék a testemből. Mindenesetre a kocsmából kiszűrődő hangokra csak fél füllel figyelek, öles léptekkel sietve közelítem meg a kapucnis alakot, akinek a szőke tincseiből már beazonosítható, hogy pont a szerelmem az. Gyorsan kézen fogom, hogy meg is érkeztem, de ne az utcán beszélgessünk, bár nem tudom, hogy miért is itt vagyunk, de majd közli. Se puszi, se egyéb gyengédség, majd esetleg kettesben, ha nem eldönhető, hogy nem-e Alice az. Inkább várok csendben, hogy intézze a bejutásunkat.
A cipőm sarkának hangos koppanásai adják tudtul mindenkinek a környéken, hogy sietős a dolgom. Azt hinnéd, hogy ilyenkor már csendesedik az utca, hiszen sötétedik, elmúlt már kilenc óra is, de a Zsepiszok közben pont ilyenkor kezdenek el éledezni az emberek. A távolból egy kocsma felől hangos zajongás üti meg a fülemet, valakik kiabálnak, mintha üveg törne épp. Errefelé egyáltalán nem ritka, ha valakit éjszaka csak úgy heccből megtámadnak és jól meg kell gondolnia az embernek, hogy mikor hová megy, vagy kivel elegyedik szóba, mert komoly bajba kerülhet egy véletlen megjegyzés nyomán is. Philipnek üzentem, hogy mikor és hol találkozunk. Egyelőre még sejtelmem sincs, hogy bármire jutok-e azzal, amit kitaláltam, ahogyan azt sem tudom, hogy ő jutott-e valamire. Olyan csodás volt az a kis idő is, amit együtt töltöttünk, de a tegnap szinte teljesen kiesett számomra. Nem tudom, hogy Alice hol járt, mit csinált, csak az üzenetet kaptam meg késő este a banyától, azaz a kis levelet, amit technikailag az én kézírásommal írtak, tehát Alice jegyzetelte fel nekem mielőtt átengedte a helyet. Azt írta eddig jól csinálom, ügyesen az ujjam köré csavartam Philipet és csak így tovább. Még néhány nap és a terv révbe ér, fájdalmas, kínok között végezhetünk vele. Az olvasott szavaktól összeszorult a torkom és egyértelmű volt, hogy muszáj tennem valamit, hogy ne vehesse át csak úgy akármikor az uralmat felettem, mert így csak rettegni fogok az együtt töltött időben, főleg hogy engem sosem avatnak be a terv pontos részleteibe. - Hipogriff és varjúháj, én vagyok itt, nyílj ki már. - suttogom el inkább csak magamnak a néhány sort, ami a kezemben szorongatott kis cetlin pihen, hogy aztán az utam végén megálljak a még a Zsebpiszok közön belül is egészen elrejtett kis üzlet előtt. A vörös ajtó szinte beleolvas a körülötte lévő téglákba, az ajtón csak egy kopogtató van, kilincs nincs és egy kipillantó rész, ahol majd minden bizonnyal kilesnek bentről, ha kopogatatni fogok. Egyelőre viszont ezt még nem teszem, csak türelmesen várok, amíg Philip is ideér. Megadtam neki a címet, még ha tudom is, hogy egy auror számára igen kockázatos, hogy egy ilyen környéken mutatkozzon, de nem tudom, hogy egyedül meg tudom-e szerezni azt, amire szükségem van, ezért kénytelen voltam neki is szólni és persze tudnia kell, hogy nincs sok időnk, hogy kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk. Nekidőlök hát a falnak, a köpenyem csukjáját egészen a fejembe húzom, hogy a szőke tincsek éppen csak alig villanjanak ki. Újabb zajok szűrődnek erre a távolból, a közelben hangos csattanás hallatszik. Összerezzenek. Gyere már!
Hogy mennyire gyerekes, avagy sem, azt nem az én reszortom megítélni, ellenben színtisztán kristályosodik előttem a gőg, mint szimpla indíték, ami támadásra sarkallta. S talán ez az egyszerű, de annál emberibb reakció kötött le annyira, hogy a továbbiakban is figyelmet szenteljek neki. Nem titok, egy betöretlen vad látszatát keltette bennem, és mind tudjuk mennyire szeretek az ilyesmivel játszani. - Kedvesem... Én voltam az, aki diktálta a szabályokat. - elhagyja ajkaimat egy halvány, megalomán kacajféle, nem mondanám ördöginek, csak a színpadi hatás végett. Őszinte meglepetésemre azonban provokatív közeledésemre nem ütközöm ellenségességbe. Feltételezhetően hasonszőrűnek lát. - Kac-kac. - mosolyodok el, egészen ügyes hárítás. És bár a következő kérdés valamelyest kívül esik a komfortzónámon, mégis felveszem a beszélgetés fonalát, még a lezser léptekkel is leállok a tetthely körül, hogy jelezzem odaadó figyelmemet felé. - A jelenségem része. - foglalom össze, ennél jobban nem is lehetne. - Csak nem eltévedtél? Meglehetősen ritka a magadfajta errefelé. És ha már itt tartunk, nyitott lennék egy bemutatkozásra. - kezet nyújtok, arcomon merev, számító félmosoly. Csak utánad, kedvesem.
Persze valahol biztosan gyerekes a viselkedésem, hogy ennek a provokálásnak így feltudok ülni, de mégis... annyira idegesít, nem. Felbasz! Kurvára felbasz! Hagynom kéne a dolgot és felnőtt módjára figyelembe se kéne vennem a hozzám intézett trágár félmondatot, de egyszerűen nem megy. Annyi jelzőt kaptam életemben, főleg Franciaországban, elég volt, most jött el az a pont, ahol már ténylegesen betelt az a kurva pohár. A lehető leggyorsabban próbálom meg lerendezni az egészet, valami olyan módon, ami hozzám illik. Nem sokkal később pedig rohanva menekül a "nagy menő". Megmagyarázhatatlan módon, de épp az előtt fordítom a nő felé a fejemet, mielőtt megszólalna. - Valahogy úgy érzem, hogy te sem tartottad be mindig a szabályokat. - nem éppen úgy néz ki, mint egy mintadiák. A stílusa különleges, legalábbis nekem tetszik, merész és vagány. - Ki tudja, lehet. - vonom meg nemes egyszerűséggel a vállamat. Figyelem őt és minél tovább nézem, annál kevésbé értem, hogy mit keres itt és éppen miért velem foglalkozik. A következő kérdésére csak felvonom a szemöldökömet és nem tudom milyen válasz lenne a legideálisabb. Valahol biztos vagyok benne, hogy nem lenne a legokosabb döntés beszólni neki és felidegesíteni. - Hát nasit a környéken nem vennék a helyedben, nem tűnik barátságos helynek. - mondhatni ez egy szemétdomb. Merlinre mondom, ha még egyszer eltévedek, én soha többet nem teszem ki a lábamat a kastélyból, inkább maradok ott egész évben. - Ez az alapstílusod vagy mész valami különleges helyre? - nincs gúny a hangomban, tényleg csak egyszerűen érdeklődöm, bár hogy miért... azt magam sem tudom.
Régi jó szokásomnak adózva megbújok az árnyékban, egy ütött-kopott épület támpillérének dőlve figyelem az eseményeket. Nem kell sok idő, míg megpillantom a dekoratív lányt, majd a részeges trógert, aki lekurvázza. Meglep, hogy ennyire a szívére veszi, de írjuk a fiatalsága számlájára. Igazán csak a popcorn hiányzik a tökéletes moziélményhez, mikor durran az átok, felszalad a szemöldököm, tátogok is egy fájdalmas "auch"-ot, de őszinte sajnálatomra a talajt találta, és a fickó még egyben van - nem meglepő módon rögvest kereket is oldott. Ennyi? Patáliára számítottam, de minimum visszatámadásra. Hjaj. Sebaj, dobjuk fel, ha már rávettem magam a maradásra. S itt jövök a képbe én. Változatlanul az épületet támasztom, ölbe tett kézzel, ravasz mosolykával a képemen. - Úgy tudtam nektek tilos az iskolán kívül mágiával huncutkodni. - szólok ki a csendből, gúnyos dögvigyorral. S ha felém fordul, szándékomban áll tetézni. - Vagy te már nagylánynak számítasz? - ellököm magam a faltól, drámai léptekkel közelítek felé, tisztes távolságot tartva, nem szándékozok ráijeszteni. A padlóra szegezem a tekintetem, egészen pontosan a füstölgő lukra, melyet átka hagyott rajta, s elismerősen hümmögök. - Van még valami a tarsolyodban, vagy esti nasi nélkül maradok?
//
