2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Büszke vagyok Poppy-ra, amiért megvédi a testvérét, hiszen ez azt jelenti, hogy idővel nem csak Bruno, hanem maga mellett is ki fog állni, ami elég fontos egy olyan iskolában, ahol ennyiféle diák tanul. Az én esetemben például elég sűrűn előfordult első-másodikos koromban, hogy keresetlen szavakkal illettek a háztársaim, mivel a szüleim muglik, de amikor látták, hogy ezzel nálam semmit sem érnek el, ráhagyták a dolgot. Mondjuk, ebben igen kiemelt szerepet játszhatott az is, hogy kortól/nemtől/termettől függetlenül nekimentem bárkinek. Én voltam az egyetlen olyan lány, aki ezt meg merte tenni, úgyhogy mára már némi tiszteletet kapok a fiúk részéről. Nagyon úgy néz ki, hogy ebben Poppy lesz az utódom, még ha egyelőre sokkal jobban érdeklik a lányos dolgok. - Megtaníthatom egy-két trükkre, ha gondolod... - vetem fel a lehetőséget, habár egyelőre fogalmam sincs arról, hogy Remy mennyire szeretne a lányából boksz-bajnokot faragni. - Csak azért, hogy legyen esélye mások ellen is. Tudod, ha ezt azért tette, hogy Brunot védje, akkor legközelebb sem fog azzal foglalkozni, hogy kinek megy neki. És hát Poppy nem egy verekedős alkat, talán nem ártana mutatnom neki egy-két fogást, nem? Így a nagyon nyomulós pasiktól is képes lesz megvédeni magát. Talán kinevelhetem a következő Mirát... Akkor aztán lenne nemulass egy-két ember részére. Ha Poppy és én összefogunk, akkor nem lesz olyan ember a folyosókon, aki az utunkba merne állni. Egy-két verés után már kétszer meggondolják, hogy belénk kössenek-e. Meg, az igazat megvallva, néha kissé magányosnak is érzem magam, mert minden korombeli lányt leköt a smink és a pasik téma, én viszont még nem igazán érdeklődöm irántuk. Miért is tenném? Önző disznó mind, egyikben sincs szemernyi becsület sem. - Na jó, nem érdekelt, mennyi az idő – mosolyodom el én is, mindent bevallva magamról. - Tudod, általában nem szokott érdekelni, hogy időben visszaérjek valahova, ha fontos dolgom van... Valóban annyira fontos lenne Timothy? Miért izgat annyira, hogy órákat adjon számomra, amikor utálom a képét? Biztos vagyok abban, hogy mást is találnék erre a feladatra, nem kellene pont őt elviselnem annak érdekében, hogy uralkodjak magamon. Na, ez azért nem igaz, mert annyira nem kell visszafognom magam... A vérszomjam annyira még nem erős, mint azoké, akik hosszabb ideje űzik a szakmát, de tisztában vagyok azzal, hogy idővel nőni fog a szomjúságom és akkor már nem fogok tudni megálljt parancsolni magamnak, ha esetleg oda kerülne a sor. Mi lesz, ha pont Remy lesz a közelemben és az ő nyakát harapom át? Vagy Poppy és Bruno? Esetleg a saját csalásom? Nem olyan jó velük a viszonyom, de képtelen lennék ártani számukra. Az pedig Timothy felelőssége, hogy ne öljek meg senkit sem. A francért harapott meg, de komolyan... - Váó... - Az állítólagos pletyka hallatán zavartan elnevetem magam, de azért némi jeges félelem mégis költözik a szívembe. Vajon mennyit hisz el ebből Poppy? Ha hallott erről, akkor nyilvánvalóan nem csak az apjával fogja megbeszélni, hanem a barátnőivel is, ők pedig nem igen rejtik véka alá a véleményüket. Igaz ugyan, hogy tizenegy-tizenkét éves lányokról van szó, de akadnak köztük aranyvérűek is, akik hallottak már a hozzám hasonló, veszélyes lényekről. Biztos, ami biztos, találkoznom kell vele is, hogy megtudjam, mennyire is hitte el a dolgot. Bántana, ha emiatt félne tőlem. - Elég buta pletyka, nem gondolod? Persze, vannak a Roxfort-ban vámpírok, de ők se olyan veszélyesek. A közhiedelemmel ellentétben... Most miért is védem ennyire feltűnően őket, amikor én magam elvileg nem vagyok az? Mindenesetre, valamiért úgy érzem, biztosítanom kell Remy-t arról, hogy nem jelentek veszélyt senkire sem. Ami tényleg így is van, egyedül csak Timothy nyakát szeretném kitekerni, de azt minél gyorsabban. - Mondjuk, azt is pletykálják, hogy Dumbledore nő, szóval én nyugodtan lehetek vámpír, nem igaz? - igyekszem nyugodt hangot erőltetni magamra, ami meglepően jól is sikerül az utolsó két szónál. Közben a vajsörömért nyúlok, majd iszom belőle egy kortyot. Máris sokkal jobb. De vajon meddig? Leteszem a korsót, majd ismét megszólalok: - És mit írt még Poppy, mit pletykálnak a suliban ezen kívül? Vagy idén ez a sláger? Sajnos, minden évben akad egy-két felkapottabb pletyka, amelynek mindenki felül. Most én vagyok terítéken, de valljuk be, addig jó nekem, amíg mindezt pletykának hiszik az emberek. - És hogy megy nekik a suli? Rég nem beszéltem velük, Poppy is állandóan az új barátnőivel lóg. Bruno meg gondolom, igyekszik minél hamarabb vissza a hálókörletébe...
Poppy valóban nem az a verekedős fajta lány. Nem egy hercegnő alkat, az is igaz, de többnyire nem is olyan, aki jobban verekedik egy fiúnál és retteg tőle mindenki. Ezek után viszont biztosan kétszer is meggondolják majd a többiek, hogy kivel kezdenek ki. Vagy legalábbis remélem... Már csak azért is, mert a lányom különben nem volt egy pankrátor típus, az anyja termetét örökölte. Alacsony, törékeny kislány volt, nem mások elgyepálására termett. Úgyhogy célszerűbb lett volna, ha nem keveredik ennél nagyobb bajba, mert egy esetleges verekedős kedvű évfolyamtársát már nem tudná legyűrni. Még jó, hogy legutóbb a meglepetés erejével hatott, mikor úgy behúzott a kölyöknek, máskülönben sokkal csúnyábban is végződhetett volna a történet. - Elhiheted, hogy én sem néztem ki belőle... Először el sem akartam hinni, mikor megérkezett a levél a tanárától - ingattam a fejem. - Azt viszont remélem, hogy még nagyon sokáig nem akarja kicsinosítani magát senkinek... Ugyan melyik apát ne rázta volna meg a gondolat, hogy a lányának pasija van? Engem biztosan frusztrált a gondolat. Persze, legyen boldog, az nagyon fontos, de a legtöbb kamaszfiú egy felelőtlen, megbízhatatlan kis taknyos, épeszű szülő fenntartásokkal kezeli őket. Tényleg jobb, hogy nem mondta el, hogyan jutott ki. Én is ismertem a titkos alagutakat, aligha létezett olyan roxfortos, aki sosem használta őket vagy álmodozott róla, hogy kilógjon az iskolából, de azért felnőtt fejjel már nem örültem neki, hogy Mira itt császkált. - Nem vagyok benne biztos, hogy sikerrel járnál. Hiányolom a valós szándékot - ingattam a fejem mosolyogva. Szerintem igazából nem is akarta elhitetni magáról, hogy olyan ártatlan, lételeme volt a tilosban járás. Ha nem így lenne, már biztosan lett volna ideje kifejleszteni egy hihető ártatlan pillantást. A lelkesedése meglepett, pedig nem kellett volna. Mindig így reagált és én egyszer sem tudtam igazán hova tenni. Valamiért kitartóan élt bennem a gondolat, hogy ezerszer jobb társaságra is akadhatna nálam. Aztán mindannyiszor rájöttem, hogy valószínűleg egyszerűen szüksége van valakire a saját korosztályán kívül, akivel beszélhet és őszinte érdeklődéssel meghallgatja. Más magyarázatot erre nem láttam, és annak a fényében, milyen viharos volt a kapcsolata a tulajdon családjával, ez nem is igazán meglepő. Még sosem találkoztam a szüleivel, így csak az ő elbeszéléseire hagyatkozhattam a viszonyukat illetően. Ez bizonyára szubjektív volt, de ha nem is fedte teljesen a valóságot, akkor is lett volna még mit csiszolnia a szüleinek és neki is a hozzáállásukon. Addig is viszont itt voltam én, hogy minden gondját és baját meghallgassam - az már más kérdés, mennyire tudok bölcs tanácsot adni neki, mert legfeljebb a munkámban remekeltem, a magánéletemben bőven lehetett nekem is kivetnivalót találni. - Valami olyasmit írt Poppy, hogy néhányan azzal viccelődnek a hátad mögött, hogy vámpír vagy. Elég nagy hülyeségnek hangzik, de hát te is tudod milyenek az emberek, imádnak másokat bántani - vontam meg a vállam. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni ezt a nevetséges pletykát, ebből adódóan át sem gondoltam át különösebben, mit kéne éreznem, ha végül kiderülne, mégiscsak igaz. Ami azt illeti, nem sokat tudtam a vámpírokról, csupán annyit, amennyit a Roxfortban tanultam róluk és amennyit innen-onnan hall az ember. Lobbiztam már a varázslények jogaiért, szó se róla, de valójában ilyenkor sosem a vámpírok kerültek előtérbe. Azt hiszem, nincsenek úgy jelen a köztudatban, és még annyi általános empátiát sem éreznek irántuk az emberek, mint a szerencsétlen házimanókért. És kínos vagy sem, de eddig én sem törtem rajtuk túl sokat a fejemet. Amint válaszolt, hogy mit szeretne, ki is kértem a pultnál. Beláttam, hogy itt leszünk még egy darabig, úgyhogy magamnak kértem egy kávét - tejjel, egy cukorral, ahogy mindig is ittam. Mirával szemben helyet foglalva nem kerülte el a figyelmemet, hogy indokolatlanul idegesnek tűnik. Nem értettem az okát, eddig nyomát sem mutatta semmi ilyesminek. De ha már itt ülünk, remélhetőleg kiböki ezt is.
Azon kissé elnyílik a szemem, hogy Poppy ilyesmibe keveredett, hiszen más esetben nem olyasvalaki, aki hozzám hasonlóan keresné a bajt, de az öccse mellett mindig kiállt, bárki is bántotta. Mondjuk, a barátnőm mellett nem akadt ilyen gondjuk, hiszen akkoriban nem sok helyre jártak el, leginkább a házban és annak udvarán töltötték szabadidejüket, de az iskolában sajnos lehetetlen elkerülni a konfliktusokat. Bruno pedig elég szótlan, nem védi meg magát, leginkább csak elvonul, ezzel pedig igen hamar célponttá is válik. Én például képtelen lennék így élni, nekem szinte célommá vált az, hogy mindenkivel szemben megvédjem magam, de szerencsére senki sem egyforma. - Az igen – füttyentem el halkan magam, némi elismerés is kihallható a hangomból, Poppy azért nem semmi kiscsaj. - Az igazat megvallva, ki se néztem volna belőle... Tudod, külsőre olyan lánynak tűnik, aki kamaszként sok időt tölt majd a tükör előtt, hogy kicsinosítsa magát a randira. Egyáltalán nem hittem volna, hogy pofonokat fog osztogatni, ha valaki beszól a tesójának... Na igen, arra, hogy Remy leginkább megdícséri Poppy-t emiatt, már képtelen vagyok mit mondani, de azért ha lehetne egy kívánságom, akkor azt kérném, hogy én kerülhessek a kislány helyébe. Volt már alkalmam megtapasztalni, hogy Remy kissé lazábban gondolkodik az én szüleimnél, ő a verekedést sem büntetéssel tolerálja, hanem elsőként a miérteket veszi számba és csak utána dönti el, mit tegyen. Anyuék vele szemben azonban egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy én miért kerültem bajba, csak büntetnek, mintha kötelező lenne. - Kaptam egy fülest arról, hogy itt van – vonom meg a vállam, mintha semmiség lenne a dolog, de azt magamban megértem, hogy Remy számára nem tetszik ez az egész. Sötétedés után idekinn mászkálni... Egy egyetemistától még oké, de tőlem azért ez még nem elfogadható magatartás. Mondjuk, nem mintha a házkupára játszanék vagy hasonló... - Ó, azt tényleg ne is kérdezd meg – fintorodok el, hiszen most ezt az egészet elmagyarázni elég bonyolult lenne és még kedvem sincs hozzá túl sok. - Vissza akartam menni sötétedés előtt, csak úgy elment az idő, hogy szinte észre se vettem. Mondták nekem anyuék, hogy ilyesmit nem szabad csinálni, hányszor a fülembe rágták már, de mint oly sok minden mással, ezzel se mentek semmire sem. Valamiért mindig mindennek az ellenkezőjét teszem, mint amit mondanak nekem. Talán még azzal sem túlzok, ha azt mondom, hogy akkor nem lógnék ki sohasem a kastélyból, ha ők pont arra buzdítanának, hogy tegyem meg. - Helyes – biccentek egyet, majd én is elmosolyodom: - Rendben, akkor mindennap majd órákat állok a tükör előtt annak érdekében, hogy sikerüljön a dolog. Mit szólsz, akkor rendben lesz? Bár, tőlem akkor se veszik be ezt a nézést, ha tényleg ártatlan vagyok, hiszen a hírnevem mindig mindenhol megelőz... Ha a tanárok meghallják a folyosón a nevem, akkor máris savanyú képpel teszik fel a kérdést, hogy mégis mit csinált már megint ez a lány? Valahogy bennük van az a gondolat, hogy én mindig minden rosszban benne vagyok, pedig ez nem igaz. Vannak olyan balhék ugyanis, amelyekről még én sem tudok, így hát részt venni sem tudok benne. - Tényleg? - csillan fel a szemem azt hallva, hogy Remy benne van egy italban velem. Komolyan, mintha egy randira mennék egy jóképű pasival, olyan lelkes vagyok. Mindenesetre, elűzöm fejemből ezt a gondolatot, hiszen a férfi sokkal idősebb nálam, meg hát nem is hiszem, hogy ha egy korosztály lennénk, akkor is velem szeretne lenni. Azért az iránta való rajongásom örökre megmarad, már csak a világnézete miatt is. Teljesen más, mint a begyöpösödött agyú szüleimé.. - Köszi – szólalok meg, amikor Remy előreenged, habár már szinte a küszöbön megtorpanok, amikor meghallom a hozzám intézett szavait, szinte csodaként könyvelem el magamban, ha nem ütközik nekem hátulról. Oké, erre nem gondoltam, mármint arra, hogy Poppy és az apja rólam is leveleznek egymással. Kővé dermedve kérdezem hát meg: - Pletyka? Miféle pletyka? Nagyon remélem, hogy nem az, amire én gondolok, mármint ez az egész vámpírság-téma... Egy felnőtt ember se örülne annak, ha a gyerekei egy olyan lényt tekintenének a barátjuknak, aki jobb esetben vért iszik. Márpedig, ha Remy eltilt maguktól, én komolyan nem tudom, mihez kezdek. Szinte az egész nyári szünetet náluk töltöm állandóan, mert otthon képtelen vagyok elviselni a Mia-kultusz légkörét. A mit szeretnél inni kérdésre elsőre csak megrázom a fejem, végül kiszáradt torokkal szólalok meg: - Öhm... vajsört. Pár pillanat múlva azért megmozdul a lábam, majd a sok üres asztal közül leülünk az egyikhez. Még szerencse, hogy kevesen vannak, mert így nyugodtabb körülmények között tudunk majd beszélgetni egymással.
A pozitív megerősítés sosem volt az iskolák erőssége. Ha a gyerek valamit jól csinál, azt többnyire természetesnek veszik és jobb esetben letudják egy rövid levéllel a szülők felé. Azonban ha probléma adódik, annak mindig elég nagy feneket tudnak keríteni - vagy eltussolni, az ilyesmi is gyakran előfordul. Most viszont úgy tűnik, bölcsebbnek látták, ha nagyon komolyan elbeszélgetnek velem a gyerekeim tarthatatlan viselkedését illetően. Pedig ezúttal nem én voltam az a szülő, akinek ott kéne ülnie a házvezetővel szemben hatalmas megbánást tanúsítva. A törött orrú gyerek nagyon is megérdemelte, amit kapott, az ő verbális agresszióját én személy szerint sokkal aggasztóbbnak találtam. Ezek szerint ezzel egyedül voltam a tanári karral szemben... - Poppy eltörte valami kisfiúnak az orrát, aki már év eleje óta bántja Brunót. Én még meg is fogom dicsérni érte, de sajnos ha a tanár látni akar, akkor nincs mit tenni. - Minden bizonnyal már Mirának is volt alkalma tapasztalni, hogy olykor annyira nem is igazságos a kirótt büntetés. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ő sem a következő prefektusjelölt a magatartásának köszönhetően, de ebben nem találtam semmi kivetnivalót. Mindenki csinál hülyeségeket, egyedül az nem kerül bajba, aki tudatosan elkerül minden konfliktushelyzetet. Az ilyen emberekről pedig nem voltam túl jó véleménnyel. A válaszára rosszallóan ingattam a fejem. Ha a Roxfort folyosóit járta volna egy ilyen késői órán valaki után kutatva, azt megértettem volna. De hogy itt mászkált egyedül, ez a legkevésbé sem tetszett. Hajlamos voltam túlaggódni az efféléket, legalábbis amióta megvoltak az ikrek, úgyhogy valószínűleg teljesen alaptalanul stresszeltem ezen, és az én felbukkanásom nélkül is épen és egészségesen visszajutott volna az iskolába. - És pont itt kerested? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. - Azt már inkább meg sem kérdezem, hogyan jutottál ki a kastélyból. Legközelebb legalább sötétedésig próbálj meg visszaérni. A szüleid igazán megtaníthattak volna rá, hogy nem kéne egyedül mászkálnod ilyenkor... Ha a Hartford szülők el is mondták ezt neki, úgy látszik, nem elég alaposan, mert a nyakamat tettem volna rá, hogy nem ez volt az első ilyen húzása. Abban már reménykedni sem mertem, hogy mikor legközelebb eszébe jut ilyesmit tenni, akkor majd erre a beszélgetésre fog gondolni és jobb belátásra tér. Ennek ellenére nem állt szándékomban felnyomni a tanároknál, egyrészt nagyon szemét húzás lett volna részemről, másrészt pedig értelmetlen is. Az ilyen okítás nem hat senkire, ez köztudott tény. Mikor annak idején anyám rájött, hogy dohányzom, hatalmas botrányt csinált belőle otthon, de tényleg hatalmasat, annyi büntetést sózott a nyakamba, hogy a végén már számolni sem tudtam. Mindössze annyit ért el vele, hogy megtanultam egy bűbájt, ami eltünteti a füstszagot és magát a cigifüstöt is. Mostanság egyre ritkábban jegyezte meg, hogy borzasztóan egészségtelenül élek és ennek milyen csúnya vége lesz. - Merlinre, dehogyis. Tudom, hogy politikusokkal dolgozom, de azért még szorult belém némi gerinc. Viszont ezt az ártatlan arcot még gyakorolnod kéne - nevettem el magam. Tényleg nem volt valami meggyőző, pedig biztosan nagyon igyekezett. Vagy az is lehet, hogy csak én láttam át rajta könnyedén sok éves tapasztalattal a hátam mögött. - Jó, rendben - sóhajtottam fel. - De csakis azért, hogy ne császkálj egyedül. Azért ennél többről volt szó, valójában tényleg szívesen beszélgettem volna vele, még ha az időpont nem is volt a legalkalmasabb. Emellett pedig tényleg jobbnak láttam, ha inkább velem van, mint hogy szépen magányosan visszacaplat a Roxfortba. Ha kibeszélte magát, az lesz a legjobb, ha majd én visszakísérem. Nem voltam egy félóriás, sem pedig a világ legerősebb varázslója, de azért a semminél még az én díszkíséretem is biztonságosabb. Ismét körbenéztem az utcán, hogy biztosan nincs-e itt egy nemkívánatos tanár vagy más, aki szívesen beárulná Mirát, majd mikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep, csak akkor indultam el a Három Seprű felé. Tilosban járás ide vagy oda, nem vitt rá a lélek, hogy a Szárnyas Vadkanba üljünk be. Már diákkoromban is rosszul voltam a helyet ellepő kosztól és az átható kecskeszagtól, és a véleményem azóta sem változott. Arról nem is beszélve, hogy csapnivaló italokat szolgáltak fel, az ottani kávé leginkább a tejjel hígított sár benyomását keltette. Bár lehet, hogy csak én voltam túl finnyás. Valamennyire biztosan megfeleltem az aranyvérűekről kialakult sztereotípiának. - Azért érdekelne, mi volt az a nagyon fontos ügy, amiért most itt vagy. Nem mintha rám tartozna... Csak Poppy írta, hogy hatalmas baromságokat pletykálnak rólad az iskolában. Remélem, azóta már leszálltak rólad. - Belöktem a Három Seprű bejárati ajtaját, majd előreengedtem Mirát és utána én is beléptem a helyiségbe. Nem kellett nézelődnünk, hol találunk szabad asztalt, ugyanis mindegyik üresen várta a betévedőket. - Mit szeretnél inni?
- Elbeszélgetés? - Ennél a pontnál azért kissé kikerekedik a szemem, hiszen elég jól tisztában vagyok egy ilyen esemény súlyával. Volt már nekem is pár olyan ügyem, ahol a házvezetőm hívta be anyámékat az iskolába, pont ugyanilyen szöveggel, és hát... Hát, semmi pozitívat nem közölt velük aznap. Mostanában nem beszéltem az ikrekkel, túlságosan lefoglal Timothy, de azért mégis érdekel valamennyire, hogy mi van velük, hiszen félig-meddig családtagnak tartom őket, fontosak számomra, akár csak Remy. - Mit csináltak? Vagy esetleg valami jó hír? Elvégre, nem mindenki lehet olyan balhés, mint én, szóval az is lehetséges, hogy valamiféle dícséretet kapnak majd az ikrek. Mondjuk, olyankor nem szokták behívni a szülőket, leginkább írásos értesítést kapnak erről, mint amilyen nálunk Mia esetében is szokott lenni. Bezzeg, ha én csinálok valami baromságot, akkor anyuéknak személyesen kell megjelenniük, hogy még időben letolhassanak miatta. Még véletlenül sem várhat pár napot, vagy hetet a dolog, frissen és ropogósan kell kiabálniuk velem. - Hogy én? - kérdezek vissza, majd egy pillanatra elakadok a válaszadással, nem szeretnék fejjel a falnak rohanni. Remy aligha köpne be, ő nem olyan, de nem hiszem, hogy repesne az örömtől annak hallatán, hogy a tilosban járkálok. Sohasem támogatta igazán az ehhez hasonló törekvéseimet, hiszen voltam olyan ostoba, hogy mindig elmeséltem számára, ami történt, még akkor is, ha tudtam előre: nem fogja támogatni a dolgot. Benne mégis megbízok, elvégre még számomra is kell valaki, akinek elmesélhetem, mi történt velem. Sóhajtok hát egyet, igyekszem kissé bűnbánó képet vágni, de mivel nem vagyok tehetséges ebben sem, hamar feladom és elmosolyodom: - Tudod, volt egy kis dolgom, úgyhogy kilógtam... Pont most akartam visszamenni a suliba, hogy el ne kapjanak. Kerestem valakit, de úgy tűnik, nincs itt. Csalódottan megcsóválom a fejem, egyelőre nem részletezem a dolgokat, hiszen Remy még csak nem is sejti, hogy vámpír vagyok. Különben is, fogalmam sincs arról, hogy mennyire lenne képes kezelni ezt a dolgot. Nem sok ember kedveli a hozzám hasonló lényeket, hiszen a vámpírok elég veszélyesek és talán Remy szülőként nem repesne attól a gondolattól, hogy az ikrek pont az én közelemben vannak. Nem jelentek veszélyt rájuk, de ezt próbáljam megmagyarázni olyasvalakinek, akinek az a két gyerek jelenti a mindent. Neeem, ez egyelőre még várat magára, hiszen Remy és az ikrek a második családom, nem szeretném elveszíteni őket. - Be akarsz jelenteni? - szólalok még kissé csodálkozó hangon. Nem, Remy csak nem olyan alak, aki feldobna. - Tudom, hogy nem szabadna itt lennem, na. Mint mondtam: dolgom volt, méghozzá elég fontos. Máskülönben le se jönnék ide, de tényleg. Igyekszem ártatlan képet vágni a szavaim mellé, hátha ez meggyőzi Remy-t arról, hogy csakis a színtiszta igazat mondom és tényleg angyali teremtmény vagyok minden cselekedetem ellenére. - Hát, ha már így alakult, akkor miért nem ülünk be valamerre? - vetem fel az ötletet szélesen mosolyogva. - Lenne mesélnivalóm és talán egy-két kávé se ártana mellé. Nekem már mindegy, mindenképp a tilosban mászkálok, innen már csak lefelé visz az út, ha valaki elkapna, akkor legalább oka legyen a dolognak. Az az idióta Timothy nem ér meg annyit, hogy büntetőmunkát kapjak miatta, de talán, ha Remy társaságában találnak rám, akkor némileg hamarabb képes leszek kivágni magam a helyzetből.
A macskával kapcsolatos feltevésem akkor hiúsult meg, mikor valaki vagy valami belém rohant. Tény, hogy a macskák is képesek rárontani az emberre a legváratlanabb pillanatban - tapasztalat, a lányom bundás szörnyetege egészen addig terrorban tartott, amíg Merlinnek hála el nem kóborolt és haza sem jött többet -, de azért tudtam különbséget tenni a dorombolós dögök és egy ember között. Különösen akkor, ha ismertem az illetőt, márpedig Miranda Hartfordot elég jól ismertem. Néhány éve találkoztunk először, mikor egy roxfortos barátnője vigyázott nyáron az ikrekre. Sokat dolgoztam, anyám sem volt elérhető hetekig, egy tinédzserlánynak pedig valószínűleg nem is kellett ennél jobb nyári diákmunka. Jól megfizettem és tulajdonképpen nem is volt más dolga, mint játszani két kisgyerekkel. Mégiscsak jobb, mint éjjel-nappal valamelyik Abszol úti üzlet pultja mögött ácsorogni... És nem igazán kötötte semmilyen szabály, úgyhogy azt sem bántam, mikor egy nap elhozta magával a barátnőjét, Mirandát is. Felőlem az egész évfolyamot is meghívhatta volna a házamba, amíg vigyáznak az ikrekre és lehetőleg egy darabban marad az épület is. Egyszóval nem csináltam nagy ügyet belőle, mikor hazaértem és a megszokott bébiszitter mellett ott találtam egy másik roxfortos lányt is. Kérdezgettem erről-arról, a végére pedig egy egész kellemes beszélgetés közepén találtuk magunkat. Azóta megoldottam egyedül is a gyerekek felügyeletét, de Mirával valahogy nem szakadt meg a kapcsolat. Nem hiszem, hogy teljes mértékben átéreztem a családjával való viszonyát, hiszen ez számomra ismeretlen volt, azt viszont mindenképp felfogtam, hogy szüksége van némi támogatásra. Hol így, hol úgy. - Nem, csak munkaügyben voltam itt. Az ikrekkel csak jövőhéten találkozom, a házvezetőjük berendelt egy elbeszélgetésre. - Még nem jutottam dűlőre azt illetően, hogy bűntudatot kéne-e színlelnem, amiért a lányom eltörte annak a kis szemétnek az orrát, aki év eleje óta folyamatosan bántotta Brunót, vagy pedig az ügy békés elsimítása helyett inkább bele kéne mennem ebbe a cseppet sem kellemes vitába. Nem tudtam, melyik lenne számukra a jobb. Minden esetre Poppy nagyon jól tette, amit tett. - Viszont az jogosabb kérdés lenne, hogy te mit keresel itt... Azért ennyit biztosan nem változtak a szabályok, amióta végeztem a Roxfortban. Körbenéztem a kihalt utcán, de tényleg nem volt a közelünkben egy árva lélek sem, aki esetleg visszarángathatta volna Mirát egy kiadós büntetőmunkára az iskolába. Egyelőre. Ez viszont nem azt jelentette, hogy nincs Roxmortsban egyetlen tanár sem vagy egy túl becsületes helyi lakos, aki önként és dalolva értesíti az illetékeseket a tilosban járó diákokról. - Nem mondom, hogy én sohasem csináltam ilyesmit, de nem lenne túl felelősségteljes, ha szó nélkül hagynám... igaz? - Alapvetően nem láttam volna semmi rosszat abban, hogy lejön ide éjszaka a barátaival szórakozni, azt viszont nem igazán tudtam hova tenni, hogy teljesen egyedül kószált. Roxmorts elméletileg biztonságos hely, még egy magányos fiatal lány számára is, de ez sem győzött meg arról, hogy Mirának most feltétlenül itt kell lennie. Sőt... Elnyomtam a cigarettámat a ház falán, majd bedobtam a legközelebbi szemetesbe. Valószínűleg Mira kapott már ennél sokkal több füstöt is az arcába, hiszen a felsőbb éves roxfortosok biztosan most is pont ugyanúgy hódoltak ennek a nem túl egészséges szenvedélynek, mint mi, de úgy döntöttem, inkább nem mellettem lesz a passzív dohányzás áldozata. - Mellesleg egy szóval sem említetted, hogy szeretnél találkozni. Ha mondtad volna, hogy rám akarod pazarolni a szabadidődet, jöttem volna szívesen - mosolyodtam el. Éreztem a hangján, hogy csalódott, amiért nem szóltam neki. Pedig eszem ágában sem volt elkerülni őt, épp csak jobban lefoglalta a gondolataimat az ügy, amiért ide érkeztem. És nem is gondoltam, hogy az én társaságomra vágyik most. Nem ismertem a barátait személyesen, éppen csak annyit tudtam róluk, amennyit ő elárult vagy amit a gyerekeim írtak a leveleikben a "nagyokról". Azok alapján viszont arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan inkább őket preferálná velem szemben abban a néhány szabad órában, mikor nem nyüstölik a tanárok. Bár az is megeshet, hogy most ráfért egy alapos lelkizés valakivel, aki már egyszer túlélte az iskola gyötrelmeit, egyszóval velem. Arról az aprócska tényről nem is beszélve, hogy Poppy levelei alapján Miráról elég ocsmány pletykák terjedtek mostanság, vámpírokról meg hasonló elképzelhetetlen ostobaságokról. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, hiszen biztosan nem lehetett igaz belőle egy szó sem. Inkább azt találtam aggasztónak, hogy talán valakik rászálltak és pokollá akarják tenni az életét. Nem ő lenne az egyetlen, akit kitesznek ennek a tortúrának az iskolai évei alatt...
Az aktuális helyzet az, hogy már pár napja Timothy nyomában vagyok, hátha egyszer a kezeim közé tudom kapni... Eddig egyszer sem sikerült a dolog, ez pedig kezd elég szépen kihozni a sodromból. Komolyan, mintha szántszándékkal igyekezni elkerülni engem, hogy még véletlenül se kelljen megtanítania a vámpírkodásra. Pedig ebben állapodtunk meg, nem igaz? Ő ígérte meg nekem, nem térhet ki az adott szava alól, mert ha ezt tervezi, akkor biztos, hogy meg találom fojtani. Szent célom érdekében pedig megcélzom Roxmorts-ot, ahova ezen a hétvégén nem kaptunk ugyan kimenetelt, de ez engem mikor is akadályozott meg akármiben is? Ismerek valakit, aki ismer valakit, aki azt hallotta, hogy ma Timothy Hiro Nagiwara lemegy iszogatni a haverjaival a Szárnyas Vadkanba. Igencsak bizonytalan füles, de mivel ezúttal más információ nincs a tarsolyomban, úgy döntöttem, megpróbálom. Kárba veszett idő... Órákon át üldögéltem a helyemen azt a töketlen barmot és a nyilvánvalóan idióta haverjait várva, de senki se bukkant fel közülük. Egyetlen bamba arcú valami se úszott be a látkörömbe azért könyörögve, hogy üssem végre le őket. Időközben be is sötétedett odakinn, szóval útnak indultam. Most az egyszer nem szeretnék későn visszamenni a kastélyba, ha már elbasztam a fél napomat a semmiért. Mellékutcákon indultam kifelé a faluból, elvégre nem igazán áll szándékomban egy tanárba is belefutni, hiszen jól tudom, hogy a fiatalabbak szeretik itt eltölteni az idejüket. Nem félek a sötétben, mivel vámpír vagyok, úgy érzem, igazán nincs mitől tartanom, én vagyok a vadász és más az áldozat. Na, ez az én esetemben kissé túlzás, elvégre én még soha életemben nem ittam friss emberi vért, maximum csak annyit, amennyit Cody csapol meg a karjából. Nem vagyok gyilkos, nem is áll szándékomban az lenni, de a vámpír-létet kifejezetten élvezem. Ez a pár hónap jót tett nekem, mintha gyakrabban mosolyognék és mostanában nem is vágok annyira savanyú képet, mint régebben volt szokásom. Kivirultam, ahogy mások is megjegyezték, pedig anyuékon és Mián kívül senki sem sejti, miért is történt voltaképp ez az egész. Cody az egyetlen, akit idegenként beavattam abba, hogy vámpír vagyok... Sietősen szedem a lábaim, igyekszem minél hamarabb visszaérni a kastélyba, ennek érdekében pedig ott rövidítem le az utam, ahol csak lehet. Az egyik félreeső háznál jobbra fordulok, majd szinte abban a pillanatban bele is ütközök valami puhába... Az egyensúlyomat keresve lépek hátra, most az egyszer sikerül is kivédenem az elesést, majd amikor végleg biztonságban érzem magam, felpillantok. Az öltönyös alak ismerős, úgyhogy egy pillanatra még a lélegzetem is eláll. Álmomban se hittem volna, hogy pont itt futok bele a férfiba. - Remy? - szólalok meg hitetlenkedve, miközben tágra nyílt tekintettel nézek végig rajta. Igen, ez ő, nem holmi kísértet. - Mit keresel te itt? Az ikreket látogattad meg? Voltaképp ezt a kérdést ő is joggal szegezhetné nekem, elvégre én nem lehetnék itt, de hát soha életemben nem volt szokásom megrökönyödni azon, ha valamiért a tilosban járkáltam. A férfival és a családjával már régóta ismerjük egymást, elvégre egyszer az egyik barátnőm náluk volt bébiszitter, én pedig vele tartottam. Összehaverkodtunk, jókat beszélgettünk, azóta pedig sok időt töltök velük, mintha ők lennének a második családom. Az első egyébként sem sikerült túl jól, meg hát Remy valamiféle bálvány is a szememben... Irtó helyes pasi, komolyan, ha idősebb lennék pár évvel és neki se lenne családja, akkor hajtanék rá ezerrel, így azonban csak be kell érnem az álmodozással. De azért az is jó néhanapján, nem igaz? - Nekem miért nem szóltál? - szegezem neki a következő kérdésemet némileg csalódott hangnemben. Tényleg jó lenne néhanapján vele megbeszélni a dolgaimat, elvégre a szüleim nem igazán hallgatnak meg, Remy viszont igazán segítőkész ezen a téren is.
Ha a világban minden meg is változik, azt hiszem, Roxmorts örökké ugyanazt az arcát mutatja majd az embereknek, mint az én diákkoromban vagy azelőtt bárkiében. Az üzletek tulajdonosai lecserélődnek, talán a boltokat is átnevezik, de a hangulat biztosan megmarad majd. Én legalábbis ezt éreztem, mikor a délután folyamán a kis faluba hoppanáltam. Ha nem komoly céllal érkeztem volna ide, biztosan megálltam volna nosztalgiázni az ismerős utcákon és elmerengtem volna az itt töltött hétvégéken. Nem mondom, hogy bármi felejthetetlen történt itt, mert az hazugság lenne. Tulajdonképpen semmi igazán jelentős nem esett meg a roxforti birtokon és Roxmortsban, amíg én az iskolapadot koptattam, de azért szép emlékek voltak. Ettől függetlenül én nem tartoztam azok közé, akik visszavágytak az iskolás éveikbe. Azonban tényleg nem nosztalgiázás volt az oka annak, hogy a napom nagy részét éppen Roxmortsban töltöttem el. A Reggeli Próféta politikai rovatának egyik újságírója beszélt meg velem itt időpontot egy beszélgetés erejére. Hiszen mi más lett volna hatásosabb helyszín a fiatalok politikában betöltött esetleges szerepéről szóló interjúnak, mint mindenki kedvenc varázslófaluja egy kőhajításnyira a Roxforttól? Be kell ismernem, tényleg okosan választott helyet a hölgy... A Seprű mellesleg szokatlanul üresnek bizonyult így, hogy a diákok nem nyüzsögtek mindenfelé. Természetesen nem azon a hétvégén jöttünk ide, mikor ők is. Az újságíró hamarabb távozott nálam, én előtte még megittam egy adag vajsört. Azért ennyi érzelgős visszaemlékezést megengedtem magamnak... Már besötétedett, mire kiléptem a Három Seprűből. Az utcákat gyéren világították csak meg, de ez nem tartott vissza attól, hogy sétáljak kicsit indulás előtt. Bár ezt már tényleg csak azért tettem, hogy rágyújthassak, mielőtt hazahoppanálnék. Ahogy befordultam egy sarkon, hirtelen lépések zaját hallottam a kőépületek közül. Megtorpantam, de azonnal beláttam, hogy erre nem volt semmi okom. Biztosan csak egy kóbor macska vagy valami hasonló... A Zsebpiszok közben talán lett volna mitől tartanom, de itt biztosan nem.
