2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Lorelai kételkedik bennem, amit igazán megértek azok után, amit vele tettem, de azért igenis rosszul esik. Gyerekkorunkban szinte rajongott értem, állandóan a nyomomban volt, mintha minimum a példaképe lettem volna vagy valami ahhoz hasonló dolog. Amikor viszont Dane felbukkant, már nem töltött velem annyi időt, mint előtte, hiszen leginkább a vérfarkas társaságában lehetett megtalálni. Eleinte nem gyanakodtam semmi rosszra, hiszen Dane a barátom volt, nem gondoltam volna róla, hogy képes ilyesmire. Hiszen ő volt az, akinek elsőként bevallottam a lánnyal kapcsolatos érzelmeimet. Komolyan azt hittem, hogy köztük is csak egy ártatlan barátság van kialakulóban, semmi több. - Akkoriban minden más volt – felelem Lor szavait hallva. - Szerettelek, ő viszont elvett tőlem, szembeköpött.. Elárult engem, akárcsak másokat is. Számára az érzelmek csak valamiféle játékszerek, semmit se jelentettél neki, egy eszköz voltál a kezében, nem több. Azt állítod, hogy fontos volt számodra? Kétlem azonban, hogy te is jelentettél volna bármit is a szemében... Fogalmam sincs azt illetően, hogy Dane mégis miként képes ennyire behálózni a lányokat. Elsőként Lor lett az áldozata, most pedig Sophiának kell elviselnie a vérfarkas állandó jelenlétét, de ahogy látom, őt ez nem igazán zavarja. Valamiért ő is a hatása alá került és már-már engem tekint ellenségnek, nem pedig azt, aki embereket öl csak azért, mert úri kedve úgy tartja. Dane veszélyes, de a mézes-mázos szavai még inkább veszélyt jelentenek másokra, jó példa erre mindkét lány. Lorelai gyilkosként tért vissza, Sophia pedig egyre inkább lecsukja a szemét, ha Dane tetteiről van szó, mintha mi se történt volna. Ezzel viszont engem is bánt, amit egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, mert annyira ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül én vagyok az, aki beletapos mások érzelmeibe. Tény, hogy az utóbbi időkben volt jó pár veszekedésünk, de ha nem rendelné magát Dane alá, akkor nem kellene átélnünk azokat a pillanatokat. Ő viszont vakon lépked a férfi irányába, és ha meg kell bántanom annak érdekében, hogy felnyissam a szemét, akkor igenis meg fogom tenni a dolgot, újra meg újra. - Eddig működött – felelem halkan. - Tudod te, miként járkál Dane fel-alá a kastélyban? Auror-tanácsadóként, a Minisztérium egyik emberének kiadva magát. Nevetséges, hogy szerinted az ottani rendszer jobb lenne... Azt öl meg, akit szeretne és senki sem vonja felelősségre, mert a Mágiaügyi Minisztérium egyik emberének adja ki magát. Ennek köszönhetően pedig viszonylag könnyen el tudja terelni magáról a gyanút, szinte fel se merül senkiben sem, hogy ő lenne a gyilkos. Elvégre, auror-tanácsadó, ő nyomoz a gyilkos után. Aki pedig ő maga... - Rosszul döntöttem, erre már rég rájöttem magamtól is – Igen, el kellett volna mondanom a lánynak, mit is érzek iránta, ahogy Sophiának is, de valamiért újra meg újra ugyanazokat a hibákat vétem, melyekből sohasem tanulok. Talán ezért is menekülök az egy éjszakás kalandokba... Talán sokkal könnyebb lenne a szerelmi életem, ha mindent ennyire könnyen tudnék kezelni. Félek a komoly érzelmektől, régebben is féltem, de pont emiatt rontok el mindent. Ennek pedig ők estek áldozatul. - Ismerem Dane-t – szisszenek fel, hiszen rosszul érintenek Lorelai szavai. Miért hiszi mindig mindenki azt, hogy én vagyok a rossz? - Ok nélkül öl meg olyan embereket, akiknek semmi közük a halálodhoz, ez nem érdekel téged? Ha miattad szeretne rajtam bosszút állni, akkor miért nem öl meg és földel el? Miért kell ebbe Sophiát is belerángatnia? Miért kell mindenki másnak is szenvednie, amikor nem is ismertek téged? De gondolom, Dane ebben is jobb. Mert amit ő csinál, az indokolt, az valami szükséges rossz, semmiképp se hátrány. Miért van az, hogy ennyire meg tudja győzni az embereket arról, hogy okai vannak minderre? Miért menti fel Lor a bűnei alól a célja miatt? Ez még nem magyarázat a tetteire, hiszen annyian haltak meg miatta ártatlanul. - Halottnak hittelek, igyekeztem új életet kezdeni, egy olyat, amiben te és Dane nem szerepeltek – felelem. Rendben, szeretem Sophiát, vagy legalábbis érzek iránta valamit, de most, hogy Lor is felbukkant, minden hirtelen annyira kusza lett. Sophia semmit se szeretne tőlem, erre már sikerült rájönnöm magamtól is, hiszen minden, amit tesz, csak Dane-hez viszi közelebb. Végül felsóhajtok, majd ismét megszólalok: - Gondolom, akármennyire is magyarázkodnék, már mindegy, nem igaz? Úgyis a saját verziódat fogod hangoztatni, figyelmen kívül hagyva minden mást. Mindegy, ha engeded, elmegyek... Ezt mondva sarkon fordulok, majd elindulok a kastély irányába, de azért minden reflexem élesre van állítva, nehogy Lorelai ezt a pillanatot válassza a támadásra.
//Köszi a játékot //
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •
[/color][/i]
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lorelai & Peter - A múlt árnyai 2017-07-19, 17:18
Láthatja kétkedő tekintetemet. Még hogy elrendezi ő saját maga is. Ebben azért nem hiszek igazán. Peter és a dolgok elrendezése... nem valószínű, hogy meg tudja tenni, már csak azért sem, mert még a velem kapcsolatos dolgait sem volt képes lezárni, de persze nem vallotta be még saját magának sem. Peter már csak ilyen, tesz és mond dolgokat, amik aztán nem úgy vannak. - Ettől még fontos lehetett volna és ha megölöd, szerinted boldogan ellovagolunk a naplementében, mint egy pár? Nem gondoltad át, semmit nem gondolsz át, csak cselekszel és nem fogod fel, hogy mindennek következményei vannak. - na igen nem is a kérdésre válaszol és pont ezért sajnálom őt. Hiszen igenis meg akarta ölni Danet, mivel engem majdnem sikerült is. És ha megteszi? Akkor azt gondolja csak úgy elfogadom, hogy féltékenységében gyilkossá vált? Én döntöttem a vérfarkasság mellett, valamilyen szinten dacból, mert csak azért is ellent akartam mondani Peternek és mindenkinek, de ez még nem indokolta volna, hogy végezzen Danenel. Rosszabb nála mindig azt mondja, de Peterben is van egy jó nagy adag harag... vagy olyasfajta erő, ami azért lássuk be nagyon is veszélyes sokakra nézve, hiszen én is ennek lettem végül az áldozata. - Hát persze és az efféle ítélet végrehajtás tökéletesen működik. - bólintok egy aprót, de csak cinikus ciccegéssel rázom meg a fejemet. Na igen mondd dolgokat, de néha úgy érzem nem hallja magát. Azt tesz, amit akar és akkor amikor akarja, csak mert úgy véli, hogy az a helyes és csoda, ha e miatt nem lehet belőle auror? Azért ez még sem valami támogatott hozzáállás másokhoz lássuk be. - Talán nem csak neki kellett volna elmondanod. Ha komolyan éreztél valamit, akkor lépsz és nem hagyod, hogy más tegye meg. - na igen Dane megtette, Peternek pedig csak a féltékenység maradt és meglepődött rajta, hogy nekem akkor már nem számított annyit. Persze utóbb igen, de amikor úgy éreztem csak Dane próbálkozásai miatt teszi... hát lássuk be az azért nem volt annyira hatásos, mintha már előtte megtette volna. - Tudod Peter talán túl sokat gondolsz magadról. Néha nem vagyok benne biztos, hogy elég jól ismered Danet... és talán az elvakultságod mögé és is kellene látnod. Dane miattam akar rajtad bosszút állni, és nem érdekeltem volna nem így lett volna. A kis barnát pedig már az előtt elveszítetted, hogy ő megjelent azzal, hogy nem tettél semmit. Erőltetés... oh jesszus! - csak fújtatok egyet, mert tényleg idegesít. Mintha a falnak beszélnék, fel sem fogja igazán, hogy mit mond neki az ember, csak hajtogatja az igaznak vélt szavakat, amiknek sok esetben semmi értelem sincsen és őszintén nem tudom, hogy mit is akar kihozni belőlük egyáltalán. Engem akar, milyen időben jut ez is eszébe! Miután majdnem megölt és miután újra és újra csak elszúrja az életét. Akaratlanul is felnevetek, amikor tovább beszél. - Ahhoz képest nem volt nehéz tovább lépned igaz? Meg aztán nem régen még ennek a Sophiának vallottál szerelmet. Szerencsés, hogy nem ugrott bele a dologba, mert csak egy újabb embert hagynál vele magad mögött, akinek ártottál. Sosem nősz fel igaz? - csak megrázom a fejemet és azzal hátrébb is lépek egyet, mint aki távozni készül. Én kerestem meg őt, sejtheti, hogy ha akarom akármikor megteszem megint, de nem olyan egyszerű menet ez a mostani sem. Egyelőre még nem tűnök el a fák között, de hamarosan ez is be fog következni.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
Jogos Lor haragja, tényleg annak érzem, de akkor miért nem lép és öl meg helyben? Elvégre, én annak idején nem teketóriáztam, habár joggal hittem azt, hogy Dane az, aki vérfarkasként vág át az erdőn. Utána eredtem hát, majd habozás nélkül mártottam a szívébe a pengét. Fogalmam sem volt azt illetően, hogy talán a lány az, honnan is sejthettem volna? Gyilkos vagyok? Igen, annak vallom magam, habár még soha életemben nem öltem csupán kedvtelésből, ahogy Dane számtalanszor megtette már. Engem nem éltet a vér látványa, nem érzem magam jobban attól, ha vér tapad a kezemhez, egyszerűen nem vagyok ilyen. Dane viszont... Az a tanár és az a gyerek, akiket legutóbb megölt, hogy példát mutasson velük... Mi értelme volt ennek az egésznek? Milyen példa ez számomra? Büntetés? Sajnálom őket, de ezzel nem engem büntet, hiszen ő mindig is ölt ártatlanokat. Másként is meghaltak volna, így viszont még indokot is talált erre. - Nincs szükségem a sajnálatodra, elrendezem én ezt magamban is – válaszolom némileg mérgesen, hiszen annyira abszurd ez az egész helyzet. A lányról álmodoztam annak idején, de nem mondhattam el neki, most pedig hiába is próbálom megmondani számára az igazat, nem hisz nekem. Kár bizonygatnom a dolgot, ezt annak idején már elrontottam, amikor úgy döntöttem, nem vele osztom meg az érzelmeimet, hanem Dane-el. A férfival, aki annyira bizonygatta, hogy mestere az érzelmeknek, holott senki sincs a világon, aki iránt érdek nélküli érdeklődést mutatna. Visszakaptam Lorelai-t, de immár semmi közöm sincs hozzá. Egyszerűen csak én vagyok a gyilkosa, semmi több. - Dane-t szeretni? - Ennél a felvetésnél azért elnevetem magam, hiszen még ez a kijelentés is valami olyasmi számomra, ami kellően hihetetlen. A hangomban azért van némi fájdalom a lány szavai hallatán. Dane és ő, mint egy pár? Jobban szeretne egy hidegvérű gyilkost, mint engem? - Nem, Lor, eszembe se jutott... Te nem vagy olyasvalaki, aki egy Dane típusú embert tartana az igazinak. Vagyis eddig nem voltál olyan. Annak idején tényleg azt hittem, hogy a lány valamiféle kényszer miatt keresi a férfi társaságát, nem pedig azért, mert ő a tenyerén hordozza. Pont emiatt szerettem volna végezni vele... Biztosra vettem, hogy Lorelai nem szereti Dane-t, nem szeretheti, még csak esély sincs arra, hogy érezne vele kapcsolatban bármit is. Egy tömeggyilkos és egy angyal... Mostanra viszont Lorelai lett gyilkos, mi pedig a célpontjai. Miért kellett neki visszatérnie? Ennél még az a hit is jobb lett volna, hogy a föld alatt pihen a teste. - Vadász vagyok, nem hiszek a törvényhozásban – szögezem le és voltaképp Lorelai-nak is tisztában kell lennie azzal, hogy mennyire meggyűlt régebben a családunk baja a hivatalos szervekkel. Amióta pedig emiatt elbuktam attól, hogy auror lehessek, már semmit sem szeretek a hivatalos út alapján intézni. Nem, így sokkal tisztább és egyszerűbb. A Minisztérium soha semmit sem tesz azok ellen, akik a rossz utat választották. - Nem csak miattad tettem volna! - csattanok fel indulatosan. - Kérdezted te már Dane-t arról, hogy hányszor meséltem neki rólad? Hányszor vallottam be számára, hogy nem merem tönkretenni a barátságunkat az irántad érzett érzelmeim miatt? Említette már egyáltalán, hogy miről is beszéltünk veled kapcsolatban? Gondolom, egyszer sem hozta fel a dolgot... Igenis éreztem valamit iránta, és sajnos pont a férfinak öntöttem ki a szívem, hiszen ő pár évvel idősebb volt nálam, barátok voltunk, ki másnak mondhattam volna el? Féltem bevallani az igazat a lánynak, gyáva voltam bármit is lépni irányába, egyszerűen nem ment a dolog. Féltem, hogy nemleges választ ad, hogy nem érdekli a dolog, hogy nem engem szeret... - Mint egy hercegnőt? Sakkban tartja! Csak miattam próbál meg a közelébe férkőzni, ahogy annak idején is tette veled... Különben is, Sophiának nem kellek. Erőltessem rá magam esetleg? Tényleg nagyon romantikus lenne... A másik kérdés itt pedig az, hogy érzek-e egyáltalán iránta olyasmit, hogy érdemes legyen küzdeni érte. Sok férfiban csalódott már, nem akarok egy lenni a sok közül, Lorelai felbukkanása pedig még egyet csavar a dolgokon... Bármennyire is tagadom, még most is hevesen ver a szívem, amikor a közelemben van, ezt pedig nem a félelem okozza. Fenyegetőzhet égre-földre, az ő keze által még a halál is sokkal édesebb lenne. - Téged – szólalok meg rekedt hangon, miután ajkaink ismét elválnak, majd kissé távolabb lépek a lánytól. Egyszerűen nem bírom ki a közelében ép ésszel, muszáj hangot adnom az érzelmeimnek, pedig jól tudom, mi lesz a válasza. Ezt már elbuktam, sokkal hamarabb kellett volna cselekednem, de nem érdekel. Legalább ennyit tudjon, ha mást illetően nem hallgat meg. - Téged szeretlek, senki mást, melletted még Sophia se rúghat labdába. Megöltelek annak idején, de elfelejteni sohasem tudtalak... Nem mintha igyekeztem volna miatta, de tényleg. Soha életemben nem jutott eszembe még egy percre sem, hogy kiverjem őt a fejemből. Sophia is fontos, hiszen éveken át mellettem állt, de szerelmet nem érzek iránta. Lorelai azonban teljesen más tészta, ő más, sokkal másabb, mint eddig bárki, akihez közöm volt.
Gyilkosnak tartanám? Azért lássuk be ez eléggé jogos felvetés, nem csak gyilkosnak tartom, hanem az is hiszen majdnem megölt. Nem rajta múlt, hogy nem így lett és ebben a hitben is élt már jó ideje, meg aztán ölt meg másokat is, ha jól tudom, tehát végeredményében nem csak én tartom gyilkosnak, hanem ténylegesen az is. De most azt hiszem ez igazán részlet kérdés és az a fontos, hogy felfogja nem azért jöttem, hogy megöleljük egymást és örüljünk annak, hogy életben vagyok, mert hatalmas küzdelem volt felépülni főleg úgy, hogy azt is fel kellett dolgoznom ő ölt meg, még hozzá Dane közreműködésével. - Világos, nehéz lehet neked Peter, a végén még... megsajnállak. - oh persze erről szó sincs, hiszen minden szavam gúnytól csöpög. Ez a drámai kifakadás arról milyen rossz neki... Hát hogy oda ne rohanjak. Nekem egy kicsit rosszabb volt felfogni a tényt, hogy pont ő volt az, aki tőrt mártott belém, pont ő volt, aki majdnem végzett velem. Ezzel a tudattal kellett felépülnöm. Nem csoda, ha ennyi ideig tartott, mert kezdetben abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán érdemes. - Csak tudod egy valamibe nem gondoltál bele. Mi van akkor, ha sikerült és Danet ölöd meg? És mi van akkor, ha én őt választom, mi lett volna ha szeretem és te végzel vele? Erre gondoltál már? - na igen a vak féltékenység, bár ezzel azt is kimondom, hogy végeredményében ez az egész féltékenységi bosszú hadjárat értelmetlen volt, hiszen őt választottam, nem Danet. De ha nem így lett volna akkor hogyan nézett volna a szemembe, miután megölte? Beadta volna nekem, hogy elment és nem tud róla semmit és az egész életét hazugságban éli le? Nem hiszem, hogy ezt átgondolta rendesen. - Parttalan vita, de a gyilkosságra nincs mentség. Erre van az Azkaban, nem jól tudom? - na igen a hivatalos út nem is értem nekik miért nem jó? Esetleg az illető megváltozhat, lenne esélye javítani magán, az életén, de nem erre esélyt sem adnak neki, mert egyszerűen végeznek vele és kész. Persze nem az én dolgom és nincs is semmi közöm hozzá, hogy hogyan éli a vadász létet, maximum csak azért, mert a saját bőrömön sikerült megtapasztalni. - Gondolod azt vártam, hogy a szádba rágom és akkor majd észre veszel? Miért tettem volna, ha benned fel sem merült? Hogy aztán sajnálj, vagy csak miattam elgondolkozz rajta? - megrázom a fejemet, hiszen ezt ő is értheti nem így működik. Nem, ha az ember azt látja semmi értelme és én azt láttam. Peterben egy pillanatig nem merült fel, hogy érdekelném őt, sose nézett rám úgy, hát miért tettem volna ki magamat ennek? Az apró jeleket pedig nem vette észre, hogy folyton vele voltam, hogy egy idő után nem túl nagy lelkesedéssel hallgattam a történeteit lányokról és a többiről... - Hát most is azzal a kis barnával. Te csak várod a sült galambot, ő pedig úgy kezeli mint egy hercegnőt. Próbálja meghódítani... hát ennyire nem látsz az orrodnál tovább? - oh igen Peter soha sem volt ebben olyan profi, maximum azt hitte magáról. Úgy gondolta elég egy mosoly és nyert ügye van, vagy ha nekem már eleve tetszett akkor semmit sem kell tennie, miután annyiszor láttam más lányokkal. Hát persze, hogy nekem is az tetszett, hogy valaki az osztatlan figyelmével tüntet ki, hogy Dane szinte az egekig magasztal, Peter pedig maximum csak elfogadta volna, hogy szeretem, legalábbis olyan érzés volt. Ettől még persze ezúttal másképp alakulnak a dolgok. Igen talán még engem is meglep a lépése, a csók, amire nem számítottam, de ezt is inkább tudom be a dacnak, mint másnak. Mégis a meglepettség miatt viszonozom első ízben, csak pár pillanat múlva találok magamra és szakadok el tőle hátrébb lépve, ha kell elrántva a kezemet. - Szerelmet vallasz Sophiának aztán előkerülök és engem csókolgatsz? Na látod... ezért Dane a befutó mindig, mert azt sem tudod, hogy mit akarsz! - csak lemondó sóhajjal rázom meg a fejemet. Mégis mit vár? Happy endet? Nem felejtem el csak úgy, hogy tőrt mártott belém és azt sem, hogy a féltékenység mit tesz vele. Mi lenne a következő lépés? Ha netán beszélgetnék egy pasival egyből neki akarna menni? Peter kiszámíthatatlan, hiába gondolja magát jobbnak Dane-nél, néha még rosszabb is, mert ő legalább tudja, hogy mit csinál.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
Soha életemben nem hittem volna, hogy egyszer a kis Lory gyilkosnak fog tartani és maga jön utánam, hogy bosszút álljon rajtam. Még mielőtt Dane felbukkant volna az életünkben, ez az egész lehetetlen lett volna, hiszen a lánnyal mindketten a legjobb barátok voltunk, mindenhova együtt mentünk, lehetetlen volt szétválasztani minket egymástól. Az pedig, hogy egyikünk a másik életére törjön... Egészen addig a napig képtelenségnek tűnt. Természetesen volt némi feszültség köztünk Dane miatt, de sohasem öltött akkora mértékeket, hogy azt tegyem vele. Némi szóváltás, duzzogás és ennyi, semmi több. A Sophiával történt szóváltásom azoknál sokkal, de sokkal komolyabb volt, kár is lenne tagadnom. Fura, hiszen iránta még nem táplálok olyan érzelmeket, mint anno a szőkeség iránt. - Nem szándékosan tettem – ismétlem meg újra, kissé kiszáradt torokkal. - Miután az történt... - itt nyelek egyet, nehéz számomra Lorelaial kapcsolatban kimondani a „megöltelek” szót. - Istenem, Lor, hidd már el, hogy eszem ágában sem állt ártani neked! Iszonyatos terhet cipelek az erdőben történtek után, még csak nem is sejted, hányszor megbántam már azt a napot. Élem tovább az életem, mert ezt kell tennem, de mindig, amikor lehunyom a szemem, újraélem a dolgot. Elhallgatok, nem tudom folytatni a dolgot, csendben hallgatom a lány további szavait. Igaza van, esélyt sem adtunk egy olyan bestiának sem, aki valamilyen okból kifolyólag embereket ölt meg. Nem faggattuk ki az indokairól, egyszerűen csak mentünk és megtettük a kellő lépéseket. Számomra már annyira természetes ez az egész, hogy vadászat közben bele se gondolok abba, hogy az a lény tulajdonképpen egy ember, olyasvalaki, akinek szintén vannak rokonai, gyermekei. Nem szabad ennek lebegnie a szemem előtt, ezt már rég megtanultam. - És te nem gondoltál bele, hogy az áldozataiknak is volt családja? - vázolom fel Lorelai számára a saját álláspontomat. Persze vérfarkasként a saját faját fogja pártolni, hiszen ellenkező esetben magáról is kijelentené, hogy egy gyilkos. - Volt, aki 10-20 embert ölt meg, mielőtt lekapcsoltuk. Tisztában vagy azzal, hogy nekik összesen hány gyászoló embert kellett maguk után hagyniuk? Ha hagytuk volna tovább tombolni, akkor a saját családjaiknak is ártottak volna! Igen, történt is már ilyen eset, nem is egy. Számtalan beszámolót hallottam már arról, hogy egy veszélyes lény a saját családját irtotta ki, mielőtt potyázni indult volna. Néhányan öngyilkosságot követtek el, miután visszanyerték a tudatukat. - Ne mondj ilyet – csóválom meg a fejem, rosszul esnek a szavai, hiszen jól tudom, hogy igazat beszél. Tényleg nem figyeltem fel rá, csak Dane érkezése előtt nem sokkal. Neki beszéltem Lorelairól, ő meghallgatott, majd lecsapta a kezemről. - Barátok voltunk, nem hittem, hogy többet szeretnél tőlem... Sohasem mutattad felém, hogy féltékeny lennél, ha pont más lányokkal randiztam. Az ég szerelmére, honnan tudhattam volna?! Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ez pedig teljesen igaz kettőnk akkori kapcsolatára. Még csak sejtelmem sem volt arról, hogy a szőkeség talán többet szeretne, mint barátság. A hangjából áradó keserűség viszont megcsapja a fülem és még nagyobb bűntudatot kelt bennem, mint eddig. - Most is? - visszhangzom utolsó szavait, majd némileg közelebb lépek a lányhoz. - Hogy érted, hogy most is? Féltékeny vagyok, igen, megint féltékeny, habár már semmi sem köt az előttem lévő lányhoz és elvileg Sophia az, aki iránt érzek valamit. De akkor miért kavar fel az a gondolat, hogy talán Dane és Lor ismét egymásra találtak a hátam mögött? - Gyáva? - vonom fel a szemöldököm, majd egy villámgyors mozdulattal a lány előtt termek, megragadom a karját, majd mélyen a szemébe nézek: - Szerinted ezt megtenném, ha gyáva lennék? Ezt mondva lehajolok hozzá, majd megcsókolom, minden szenvedélyemet beleadva a dologba. Sohasem csókoltam még meg ezelőtt, nem volt alkalmunk megtenni a dolgot. Fura belegondolni abba, hogy az első romantikus pillanatunk a fenyegetés árnyékában esik meg.
Oh Peter! Mindig erősnek gondoltad magad és mégis az érzelmek hatnak rád. Gyáva voltál, amikor ott hagytál, ahogyan gyáva vagy most is, mert képtelen vagy harcolni. Értem sem tudtál, miért tudnál másért? Csak arra vagy képes, hogy ölj, azokat, akiket meg tudsz egyáltalán, hiszen okosan válogatsz még olyankor is és persze azokat hódítod meg, akiket könnyű. Hát mi lenne ez, ha nem mérhetetlen és szánalmas gyávaság? - Hát persze, mindent ki lehet magyarázni Peter, csak épp te magad is gyilkos vagy nem igaz? Hogyan néztél tükörbe nap, mint nap tudva, hogy megöltél? Honnan tudod, hogy nem öltél meg olyat, akit meg is lehetett volna változtatni, ha te és a családod esélyt adtok neki? Folyton csak mentegetőzöl. Legalább ismerd be a bűneidet! - oh sok mindenről tudok, olyasmikről is, amikről még ő sem. Megtette, amit kellett, a családjáért, mert feladatul kapta, de sose gondolt bele, tényleg sose, hogy akiknek elvette az életét talán menthetőek lettek volna? Nem véletlenül nem tesznek ilyet az aurorok, a Minisztérium nem végez ki senkit sem, főleg ha netán más is megbújik a háttérben. Sok mindennek jártam utána, Peter vajon számít rá, hogy más bosszúja is utol érheti? Valakinek a szerelme, a gyereke... akiről netán nem is tudott, vagy igen, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni? - Hát persze Peter... de nem tettél semmit. Évek, évekig rajongtam érted, tiszta szívemből. Rólam beszéltél? Észre sem vetted előtte, hogy körbeugráltalak, hogy folyton ott voltam, folyton elfogadtam, ha épp nem érsz rá. Nem láttad mennyire fáj hallgatni a lányokról a történeteidet, vagy épp látni... Akkor léptél csak, amikor ez már annyira fájdalmas érzés volt, hogy jól esett, hogy valaki megteszi, amit te másokkal. Olyan nagyon nem értesz a női lélekhez Peter, talán tényleg az üres fejű macák valók neked. - bármennyire is érzéketlenül beszélek vele, bármennyire is azt sugárzom, hogy az egész már semmit nem jelent, mégis keserű a hangom. Minden más lett volna, ha tesz valamit, ha lép és nem szavakkal, hanem tettekkel, de ő nem tette, ahogyan jól tudom most sem teszi. Csak vár és azt hiszi az idő majd mindent megold, miközben Dane ugyanazt teszi, mint anno és ő nem fogja vissza magát és neki nem lehet csak úgy nemet mondani, akármit is súg a szíved más felé. - Oh jesszus, tényleg ennyire nem érted? Dane kitartóbb nálad. Jobb? Téged szerettelek, de elnyomtam, mert nem foglalkoztál velem, nem úgy, ahogyan akartam. Dane megtette, ahogyan most is megteszi és te csak végig nézed. - figyelek én mindenre, mindenre ami velük történik, hiszen nem sokkal Dane érkezése után jöttem meg én is. Tudok a lépéseiről, ahogyan Peterről is, sok helyen ott is voltam, amikor fogalmuk sem volt róla. Meg vannak a magam trükkjei. - Dehogynem! Szeretnél olyan lenni, mint ő, csak nem mersz, mert félsz. Gyáva vagy Peter, még mindig gyáva. - nem hatnak a szavai, csak csóválom a fejemet. Fafejű, mint mindig, mint régen és ha ebből képtelen engedni, ha nem lép semmit és így hagyja a dolgokat, ahogyan most vannak ugyanaz lesz, mint ami volt és... én tenni fogok róla, hogy újra ne szenvedjen valaki miattuk. - Nem Peter, ez nem ilyen egyszerű. Azt gondolod elsétálok és élem az életemet? Azt elvettétek, úgyhogy kénytelen-kelletlen itt kell maradnom és veletek foglalkozni és megakadályozni, hogy újra valaki megigya a levét a kis harcotoknak. Már így is vannak áldozatok, de teszek róla, hogy több ne legyen. Inkább ti, mint... más. - lazán megvonom a vállamat. Nem lát túl sok érzelmet a szememben. Érthető a harag könnyedén felülír mindent. Hogy tényleg képes lennék-e ártani Peternek, vagy épp Dane-nek azt nem tudom. A magam módján mindkettejüket szerettem, Petert önmagáért, a barátságáért kislányos hévvel, Danet pedig a vad szenvedélyért, azért hogy felnyitotta a szememet van boldog út is, nem csak a szenvedés, amivel Peter jutalmazott a barátságomért.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
A bosszú... Csakis ez élteti most Lorelai-t, ez az egyetlen olyan dolog, ami miatt visszatért, habár rajtam nem sok dolga akad. Már alapból szenvedtem Sophia miatt, a viszonzatlan érzelmek a legrosszabb mérgek az ember számára, Lorelai felbukkanása pedig csak olaj a tűzre. Nem, cseppet sem lett könnyebb a lelkiismeretem attól, hogy mégsem halt bele a sérüléseibe, csak még rosszabb, mert így már az bánt, hogy magára hagytam. Ez alól még az sem felmentő körülmény, hogy halottnak hittem, hiszen gyávaságból futottam el. Féltem attól, hogy Dane engem is megöl, ha megtalálja a lány élettelen testét. - Dane egy szörnyeteg, aki már akkor is embereket ölt, amikor a barátom volt! - csattanok fel némileg mérgesen, hiszen Lorelai annyira nem lát túl a saját gondolatain, annyira nem érti meg a mögöttes okokat, annyira be szeretné mesélni magának azt, hogy én is rossz ember vagyok, hogy ez számomra már fájdalmas. - Akkoriban vak voltam, nem tudtam, hogy élvezetből öl, később jöttem csak rá. Ezért szakítottam meg vele minden kapcsolatot, nem azért, mert vérfarkas. Az igazat megvallva, arról már az elejétől fogva tudtam, csak esélyt adtam számára. Nem ez volt az oka annak, hogy megváltam tőle, hanem az, hogy ráhajtott Lorelai-ra, és hogy menekültem előle. Igen, menekültem, hiszen Dane nem olyan alkat, aki elfelejtené, hogy bosszút kell állnia valakin, márpedig akkoriban még nem voltam felkészülve arra, hogy szembeszálljak vele. Gyenge voltam és ami az igazat illeti még most sem vagyok erős, de ki kell állnom ellene, nem futhatok el tovább, értelme se lenne. A másik ok pedig Lorelai, a velem szemben álló nő. Szerettem régebben és talán még most is szeretem, habár a szemeiben égő tűz némi távolságtartásra ösztönöz engem. - Érdeklődtem irántad! - emelem fel én is a hangom, habár nem áll szándékomban veszekedni a lánnyal, pont a felbukkanása napján, de kötelességemnek érzem megvédeni magam a vádjaival szemben. - Az, hogy Dane után mondtam el neked, még nem jelenti azt, hogy előtte már nem figyeltem volna fel rád! Mindig... Nem, szinte állandóan rólad beszéltem neki, amikor elmentünk valamerre inni, folyamatosan csakis te voltál a téma, mert összezavart, hogy a barátságból hirtelen más érzelem lett! Talán nem így kellett volna tennem, talán nem kellett volna más lányok mellett keresnem a boldogságot, talán el kellett volna mondanom Lorelai-nak az igazat, de féltem... Éveken át a legjobb barátom volt, olyasvalaki, aki mindig mellettem állt, féltem ezt ilyesmi miatt elveszíteni. Olyan helyzetben voltam akkoriban, mint amilyenben most Sophia találja magát, én viszont képtelen voltam ezt kezelni. Szüntelenül csak a csajozáson járt az eszem, egyszerűen nem tudtam leállni vele, hiszen mindenkiben láttam egy kicsit a szőkeségből... Egyiknek a járása volt ugyanolyan, a másiknak a nevetése, a harmadiknak pedig a szeme. Igyekeztem ezekből a kis morzsákból összerakosgatni őt, de tökéletes munkát sohasem voltam képes végezni. És igen, utána jött Dane, aki egyből a lényegre tért nála, akiről tudtam, hogy minden lány a lábai előtt hever. Árulásnak éreztem és nyilván az is volt. Lorelai az enyém, senki másé, ő pedig megpróbálta elvenni tőlem. - Ha ezzel azt akarod mondani, hogy Dane jobb nálam, akkor jobban teszed, ha most sarkon fordulsz és elmész... - szólalok meg kissé remegő hangon. A lány szavai bántóan koppannak tudatom legmélyén, hiszen az igazat mondja. Dane képes olyan érzelmeket előhozni az ellenkező nemből, amelyhez hasonlót én még soha életemben nem voltam képes elérni senkinél sem, habár erre nem is volt szükség. Buta, üresfejű libákat szedtem fel, akik csak a külsejükkel voltak elfoglalva, ők nem szorultak arra, hogy valaki istennőként kezelje őket. Nem kellett nekik dícsérő szó, semmi... - Időbe? Tudod, nem csodálom, hogy ő vett le a lábadról és nem én voltam az. Sohasem voltam olyan, mint ő és ami az igazat illeti, nem is szeretnék hozzá hasonlóvá válni. Nem örülök annak, hogy így alakultak a dolgok, de ha az ellenségem szeretnél lenni, akkor legyen. Megvonom a vállam, bár szívem szerint megcsókolnám a szőkeséget, hiszen tényleg örülök annak, hogy él, még a körülmények ellenére is. A bennem lévő érzelmek pedig hirtelen kétfelé válnak: egyrészt ott van Sophia, másrészt pedig Lorelai. Mindkét lányt szeretem, de a múlt ismétli önmagát, ezúttal is a színpadra lépett Dane. Az ő jelenléte pedig felettébb veszélyes. - Akkor csak nyugodtan sétálj el és élvezd tovább az életed – felelem ridegen, erőt véve magamon. Valamiért azonban mégis azt kívánom, hogy maradjon, bármilyen szándékkal is, de a közelemben legyen. - Állj bosszút Dane-n, utána menj tovább a dolgodra, ígérem, nem foglak keresni többé.
Lássuk be az már sosem derül ki, hogy idővel képes lett volna esetleg nem gondolni a tényre, hogy mi vagyok, hiszen nem jutottunk el oda, annál előbb végzett velem, azaz próbálta meg. Nem számít, igazából semmi sem jelenleg, csak hogy kitaláljam mihez is kezdjek vele... velük, mert az biztos, hogy csak úgy nem játszhatják tovább a kis dolgaikat, azt nem fogom hagyni, mert abból újfent csak valami rossz sülhet ki. - Igen ez mindenre válasz, vadász vagy. - csak megrázom a fejemet, lesajnálóan ciccentek egyet. Nem, ez még mindenre nem lehet válasz. Az ő döntése volt, ő tette, nem a családja miatt, nem azért, mert ezt várták tőle, hanem azért, mert ezt akarta tenni, mert vadász, mert nem lett volna képes úgy sem ettől elvonatkoztatni, akármit is mond. - Tudod ebben nem hiszek. Dane is a barátod volt, nem? - persze a barátságuknak vége szakadt miattam, de akkor miért ne ölt volna meg egy barátságot az, hogy vérfarkas lettem? Peter azért lássuk be elég gyorsan és elég könnyen szabadul meg a barátságaitól, úgyhogy én nem hiszek abban, hogy tényleg elfogadta volna azt, amivé váltam és még a családjával is szembe szállt volna. - Ha így lett volna akkor gondolkodsz. Ha így lett volna akkor észreveszed, hogy én nem csak barátként tekintettem rád... éveken keresztül! De te nem vetted észre! Ahogyan nem veszel észre semmit! - oh igen azért itt már kissé én is felemelem a hangomat. A legfontosabb voltam? Barátok voltunk, de neki nem tűnt fel addig, hogy érdekel, amíg Dane nem kezdett érdeklődni irántam. Addig ott voltak mások, mindig egy újabb lány, meg persze a vadászat, én pedig csak a szomszéd lány voltam, aki kedves és édes, de ennyi, akivel megbeszélheti a nőügyeit... de ennyi! Nem érdekeltem őt, sokáig nem nézett rám úgy, amikor pedig igen, akkor már más miatt tette. Más kellett ahhoz, hogy felnyissa a szemét, aztán persze jöhetett a harc és a vetélkedés. Csoda, hogy nem voltam biztos benne én érdeklem vagy csak... szimplán féltékeny a tényre, hogy valaki más felfigyelt rám? - Sejtettem... Szerettelek, de te észre sem vetted, Dane... mintha nem ismernéd eléggé és nem tudnád, hogy milyen. Ő úgy igazán a másik tudtára adja, hogy érdekli őt. Ő egyszerűen letaglóz, behálóz és lássuk be akárkit elcsábít, mert tudja hogyan kell. Tudja hogyan kell megmutatnia, hogy csodálatos vagy, hogy jobb vagy mindenkinél, hogy különleges vagy. Te csak megszoktad, hogy könnyű a dolgod, mert könnyű lányokkal próbálkoztál, de kit hódítottál meg úgy igazán? Csodálod, ha újra ugyanaz lesz? Folyton csak elvársz, de tudod Peter nem hullik minden az öledbe, néha tenned is kellene azért, hogy ez másképp legyen. Időbe telt mire én is észrevettem, hogy Dane letaglózó viselkedése... nem minden. - csak megvonom a vállam és a végére még a hangomat is elhalkítom kicsit. Hát persze valahogy ő ezeket nem látja. Azt gondolja elég a sármja minden helyzetben? Minden lánynak szüksége van rá, hogy valaki úgy igazán levegye a lábáról és még az is lehet, hogy a szíve máshoz húz, hogy idővel erre rá is jön, de ha közben ott van más, aki látványosan küzd érte, aki izgalmat ígér és perzselő szenvedélyt... - Nekem te ártottál, azaz... ti. Egyikőtök sem fogadott el semmit és egyikőtök sem látott tovább az orránál, csak belőled többet néztem ki. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy mit is kezdjek ezzel Peter, ha fafejű vagy szenvedned kell, bár úgy látom ezt magad is megoldod, nem is igen kellek hozzá. - maximum megnehezítem a dolgát. Dane persze többet érdemel, ő a keményebb dió, főleg hogy őt jóval nehezebb megtörni, vagy bármi módon hatni rá. Peter jelenleg már eleve megtört és egyre inkább az lesz, ahogyan majd látja, hogyan szúrja el újra és újra és újra...
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
Fogalmam sincs arról, hogy az idő előrehaladtával mennyire lettem volna képes elvonatkoztatni attól, hogy Lorelai vérfarkas, én pedig olyasvalaki vagyok, akinek az a feladata, hogy megölje őt. Abban viszont teljes mértékben biztos vagyok, hogy képtelen lettem volna megtenni a dolgot, sohasem ártottam volna neki szánt szándékkal... Nem, akkor inkább letettem volna az örökségemet, hogy a lányt menthessem. Ezt viszont már nem volt időnk megtapasztalni, mivel a Sors közbeszólt, én pedig akaratomon kívül ártottam neki. - Akkor nem lettem volna vadász! - csattanok fel némileg ingerülten, de egyszerűen képtelen vagyok továbbra is magamban tartani az indulataimat. Lorelai most más, nem ugyanolyan, mint régen volt, mintha kissé csőlátása lenne... Csak azokat az érveket hajlandó elfogadni, melyeket ő magyarázot be magának, semmi mást. Megértem, hiszen majdnem meghalt, én is hasonlóan reagálnék, de ez így akkor is túlzás. Esélyt sem ad számomra, hogy kiutat találjak ebből az egész helyzetből. - A kedvedért még a családomnak is ellenszegültem volna! Mérgesen meredek a lányra, akit egykor annyira szerettem, az most érthetetlen vádakat vág a fejemhez... Valahol érthető a most kialakult helyzet, de mégis, nem ezt vártam volna tőle, ha tudom, hogy életben maradt. A bosszú teljesen rendben van, természetes reakció részéről, ez a szemlélet viszont kissé elrugaszkodott a valóságtól. Soha, egyetlen ujjal sem bántottam volna, ezt neki is tudnia kellene, miért állítja hát az ellenkezőjét? Miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy a két faj két képviselője csakis egymás ellensége lehet? - Mert te a barátom vagy, éveken keresztül az voltál, ezért vagy más – felelem a lány kérdését hallva, miközben letaglózva állok egy helyben, azon töprengve, vajon miért is jutott ez eszébe. Szerettem őt, talán még mindig képes lennék szeretni, ha nem ilyen körülmények között találkozunk, de valami megváltozott benne... A tekintete más, ő már rég nem ugyanaz, de mégis bánt ez a vádaskodás. A legrosszabb ebben az egészben pedig az, hogy hagyom magam, nem ellenkezem teljes erőbedobással, mivel nem szeretném mentegetni szerény személyemet a tettei alól. Lorelai-nak ennyi kijár, én pedig megérdemlek mindent, amit mond. - Te voltál nekem a legfontosabb... Összepréselem az ajkaim, nem taglalom tovább a dolgot, hiszen hiába versengtünk jó ideig a lányért, sohasem mondtam ki számára azt, hogy szeretem, mivel valamilyen rejtélyes okból kifolyólag szégyelltem a dolgot. Dane már akkor is mérföldekkel maga mögé utasított mindenben, logikus lett volna hát, hogy Lorelai őt választja egy tapasztalatlan suhanc helyett, én pedig rosszul viseltem volna, ha kosarat kapok a lánytól. Sokkal könnyebbnek tűnt számomra csak álmodozni róla. - Gondolom... - szólalok meg megvetően, elvégre még mindig teljesen abban a hitben vagyok, hogy Lorelai és Dane között kialakulóban volt valami, ezért is lett a lányból a későbbiek folyamán vérfarkas. - Nem, nem tudom, de gondolom, te nemsokára elmagyarázod a dolgok miértjét – csóválom meg a fejem. Meg akarom védeni Sophiát Dane-től, hiszen szemmel láthatóan az előttem álló szőkeség már rég nem szorul az én pátyolgatásomra. Lorelai vérbeli ragadozó lett, a stílusa legalábbis erről árulkodik. Nesze, Dane, te is préda lettél... Legalábbis nagyon remélem, hogy nem én vagyok az egyetlen a lány listáján. - Világosíts fel a hibáimról és ezúttal igyekszem másként cselekedni. Ha ez kell ahhoz, hogy jó vadász lehessek... Elintézem Dane-t, utána én és Sophia nyugodtan együtt lehetünk. Lorelai jelenléte sem akadályoz meg abban, hogy vele legyek, elvégre ő a múlt, Sophia pedig a jelen. Ezúttal mindent jól fogok csinálni. - Te viszont annál többet – sóhajtok egyet komor képpel. - Túlságosan is megváltoztál, már rád sem ismerek... A bosszú veszélyessé tett, és ezt most nem magamra és Dane-ra értem, hanem rád. Saját magadnak ártasz ezzel, de nem veszem ki a lehetőséget a kezedből. Jogod van mindehhez.
Na persze én semmit sem érthetek, de mégis csak én szenvedtem a kis vetélkedésük miatt. Egyáltalán mit gondol Peter, mit kezdett volna velem úgy, hogy ez lett a vége? Mit tett volna, ha tudja vérfarkas vagyok? Akkor is ellökött volna gondolom, maximum nem öl meg szánt szándékkal. Így se úgy se jöhet ki ebből túl jól. - Hát persze, mondogasd csak magadnak, de ha tudod mi lettem nem lett volna a cél ugyanaz idővel? Nem tudtál volna ugyanúgy nézni rám és látod nem érted meg... csak az elvakultság fűt, ahogyan most is és nem gondolsz bele a következményekbe. - nem, még mindig nem, ahogyan sikerült jól megkuszálnia a dolgokat. Tudok egy s mást, hallok ezt-azt, van aki informál, tehát ismerem már a köztük kiújult ellentétet és azt is, hogy kiért vetélkednek épp. És mi van akkor, ha megint ugyanolyan rossz vége lesz, mint amilyen rossz vége legutóbb lett? Csak épp netán más módon, de ezt ugyanúgy elszúrják. - Mert nem hiszek neked. Dane-nek ebben igaza volt, gyilkos vagy. Miért lennék én más, mint bármelyik vérfarkas... hm? - magyarázza el nekem és akkor majd megpróbálom megérteni. Nem hiszem, hogy el tudja hitetni velem, hogy igaza van, mert nincs. Nem csak az számít, hogy megölt, az számít, hogy igenis megtette volna másképp is, maximum nem azonnal, de azt sem hiszem, hogy képes lett volna ugyanúgy nézni rám, sőt... nagyjából erre semmi esélyt sem látok. Ha így lett volna, nem azzal foglalkozik, hogy Dane-en bosszút álljon, hanem teszem azt... velem, nem igaz? - A negatív érzelmek is érzelmek és nekem is voltak, csak aztán ketté vágták őket. - na igen ő volt az, de gondolom ezzel tisztában van, ha netán azzal nincs is, hogy végül őt választottam és nem Danet. Persze ez a vérfarkas dolog attól még meg volt, de nem teljesen én akartam, vagy csak a kaland miatt és már nem vonhattam utólag vissza ez tény, de ettől még őt választottam volna és cserébe belém mélyesztett egy kést. - Csapdába? Oh Peter annyira naiv vagy. Tudod egyáltalán, hogy miért volt annyira érdekes Dane? Tudod miért szúrtad el alapjaiban már ezt az egészet és miért teszed újra? Tényleg ennyire nem fogod fel? - persze szeretné, ha eltűnnék, de ez nem így működik. Minden jogom meg van ahhoz, hogy mindent elmondjak, amit csak akarok, hogy szépen pontosan és részletesen kifejtsem, hogy mit szúrt el és hogy mit fog újra és neki kutya kötelessége meghallgatni, hiszen elvette az életemet, elvett mindent és majdnem végzett velem. - Fekete és fehér, számodra Peter még mindig minden fekete és fehér. Az ég világon semmit sem változtál, pedig az ember azt hinné képes vagy fejlődni. Daneből nem nézném ki, de te... - csak megcsóválom a fejemet és lazán a egyik fának dőlök. Oh nem, ennyivel nem ússza meg. Fel kell fognia, hogy nem ilyen egyszerű a fáma, hogy el fogom mondani mindent, amit akarok és igenis meg kell hallgatnia, hogy legalább megpróbálja felfogni, hogy mit tett, vagy hogy mit tesz meg újra, mert bár ő nem látja és azt hiszi másképp teszi, de nem változott meg és ugyanaz lesz a vége, mint legutóbb, maximum netán nem jár majd halállal a kis vetélkedésük, de erre sem vennék mérget.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem! Ezt te nem értheted... - fortyanok fel magamat védve, miközben egy pillanatra sem veszem le tekintetem a lányról. Annyira más, mint annak idején volt, a régi Lorelai-nak már hűlt helye, nem ilyennek ismertem meg. A komolyság idegen az ő arcán, szinte mindig mosolygott, most viszont olyan ábrázattal mered rám, mintha bármikor képes lenne viszonozni számomra azt a tőrt, amit belédöftem. - Dane-t akartam megölni azért, amit veled tett! Téged szerettelek volna megóvni tőle, fogd már fel! Jó hogy elborult az agyam, amikor semmi másra nem voltam képes gondolni azon kívül, hogy megbosszúljalak téged... Sajnálom, igazán sajnálom azt, ami akkor és ott történt, de nem te voltál a célpontom. Dane. Egyedül vele akartam végezni. Vajmi kevés indok ez a lány számára ahhoz, hogy megbocsásson számomra, de úgy érzem, mindenképp tudnia kell az igazat. Nem ellene indultam oda, nem ő volt az, akivel le szerettem volna számolni, hanem a férfi, aki szörnyeteget csinált belőle. Persze ez se ment fel az alól, hogy végül Lorelai kapta a halálos sebet, de úgy érzem, védekeznem kell... Mintha legalábbis egy fránya bíróságon lennénk, itt azonban Lorelai az, aki dönteni fog. Az ő kezében az életem, senki máséban, de ha ő adja a végső sebet, akkor még boldogan is fogok meghalni. Neki joga van ahhoz, hogy elvegye az életem, elvégre egyszer én is megtettem vele ugyanezt. - Segített? - tágra nyílnak a szemeim az információ hallatán, habár logikus a magyarázat, hiszen a lány olyan súlyos sérülést szerzett, hogy egymaga nem lett volna képes arra, hogy akár pár lépést is megtegyen. - Nem teszem meg újra, elsőként se szerettem volna, miért nem fogod végre fel? Bosszú. Lorelai-t ebben a pillanatban is a düh hajtja, ami miatt már egyáltalán nem vevő a magyarázataimra. Ő magában már rég lerendezte a dolgot, túllépett rajta, de egyvalamit azért lefixált: én és Dane a listáján vagyunk. És ha Lorelai a listájára vesz minket, akkor többé már nem lesz nyugodt az életünk... Természetesen eddig sem volt az. - Nekem legalább vannak érzelmeim, amik néha hülyeségekre sarkallnak – fortyanok fel ismét, majd amikor a lány megkopogtatja a homlokomat, különös borzongás fut át a testemen. Nem az a jóleső, mint ami évekkel ezelőtt jelentkezett, amikor vele voltam, hanem leginkább a hidegrázásra hasonlít. Itt ez a valami, és tudom, hogy ki ő, de valamiért mégse kerek itt a dolog... Rendben, megváltozott, de tényleg csak ez lenne a magyarázatt? Kétlem már, hogy lenne bármiféle érzelem benne a haragon és a gyűlöleten kívül. Engem azok a valamik irányítanak, amit Sophia iránt érzek, és igen, sokszor átveszik felettem a hatalmat... Lorelai azonban üresnek tűnik, a tekintetében nincs más, csak a bosszú, ami miatt még mindig életben van. - Sophiával minden egészen másként lesz – vonom meg a vállam. Könnyedén beszélek erről, hiszen az, aki ebben a pillanatban is előttem áll, nem azonos azzal a lánnyal, akit annak idején annyira szerettem. Másvalaki lett belőle, valami olyasmi, amihez már képtelen lennék még egyszer vonzódni... Lorelai az ellenségem, habár ártani se lennék képes ismét számára. Inkább meghalok, még mielőtt rávenném magam arra, hogy védekezzek. - Megvédem Dane-től, nem hagyom, hogy őt is csapdába csalja, ahogy annak idején veled tette. Nyelek egyet, torkomat a sírás fojtogatja, de nem fogok összeomlani, azt már nem! El kell fogadnom, hogy én és a lány már soha az életben nem leszünk olyan viszonyban, mint a gyilkosság előtt... Soha többé nem ülünk össze beszélgetni, sohasem fogok már vele utazni az iskolába év elején. Nem, Lorelai tényleg meghalt a karjaim között. - Ennyit szerettél volna csak tisztázni? - pillantok le a lányra hűvös tekintettel, mint akit immár kissé sem zaklat fel a jelenléte. Nem hátrálok el tőle, nem leszek gyáva, nem fog megtámadni. - Akkor innentől kezdve ellenségek vagyunk? Csak hogy tudjam, mihez tartsam magam... Nem mintha nem lenne számomra világos a dolog, de sokkal hamarabb elfogadnám, ha Lorelai is egy véleményen lenne velem. Ha ő is kimondja, hogy az ellenségem, akkor bizonyos kapuk végleg bezárulnak előttünk, én pedig nem fogok azért erőlködni, hogy felfeszítsem őket.
- Ki tudja Peter... elborult az agyad nem igaz? Elborulhatott volna az máskor is más miatt és nem gondolkodsz. Régen rossz, hogy ilyen hajlamok vannak benned. Azóta képes voltál ölni? Nem gondolsz rá ki lehet a bunda alatt? - közönyös a hangom pedig épp arról csevegünk, hogyan végzett velem, azaz tette ezt meg majdnem, de nem csigáz fel már ez annyira. Végigjártam minden lépcsőfokát az érzések sorának a felépülésem alatt. Meg volt a teljes letargia, ahogyan a kétségbeesés is, meg persze az önsajnálat és a teljes letörtség, hogy ilyet tettek velem, főleg Peter persze, mert az ő kezében volt a tőr. De sokra nem mentem vele és akármit is mond Alyssa semmi más nem volt képet visszahozni az életbe, semmi más nem volt, ami miatt végül lábra álltam és felépültem csak is az, hogy bosszút akarok állni rajtuk, meg akarom keseríteni az életüket épp úgy, ahogyan ők az enyémet, vagy... mondjuk egy kicsivel jobban. - Tudod volt, aki segített, de nem árulhatok el ilyen kulissza titkokat. Mi van, ha újra megteszed és lelövöm a poént? Akkor esélyem sem lesz megint visszatérni. És hogy miért? Hm... hát ezen gondolkozz el Peter, hátha rájössz magadtól is. - ő nem moccan, én viszont nem ettem ragasztót, hogy ne tudjak elmoccanni a helyemről, időnként szinte alig láthatóan közelebb araszolok azért hozzá és igen a távolság csökken, már csak azért is, hogy érezze, hogy valóságos vagyok és nem csak a képzelete játéka. Végül is az én hibám mindkettejüket pont úgy sikerült megtalálnom, hogy ittak előtte, de az a nagy helyzet, hogy ez egyiküktől sem meglepő. Nincsenek épp jó passzban és ennek még csak nem is én vagyok egyedül az okozója. A saját életüket egyedül is tönkre tudják tenni, nem kell hozzá sok segítség. - Oh igen tudok róla, de nem hiszem, hogy számodra van jó idő Peter, úgyis folyton elszúrod, mert nem gondolkozol. - és igen, ha nem hátrált el látványosan és szándékosan, akkor ebben a pillanatban már ott állok előtte és finoman megkopogtatom a homlokát, mintha ezzel is arra utalnék, hogy képtelen átgondolni, hogy mikor és mit tesz. Bár tényleg nagyon úgy fest, hogy ez nem megy neki, ha elborul az agya, akkor onnantól vége... nem hajlandó latolni a lehetőségeket csak teszi, ami elsőre eszébe jut. A kérdésre viszont már akaratlanul is elnevetem magamat. Csilingelően kacagok, mintha az év viccét mondta volna épp el nekem. - Megölni? Nem... igazság szerint tényleg pokollá akartam tenni az életedet, de tudod nagyon úgy fest, hogy ezt magadtól is megoldod. Már-már úgy érzem, hogy felesleges a jelenlétem, de azért rátehetek még egy lapáttal, bár tény, hogy nélkülem is úgy festesz, mint aki mindent elszúrt... már megint. Nem unod még? - hát persze azért jócskán utána néztem az itten dolgoknak, hetekkel ezelőtt érkeztem, természetesen tudom, hogy mi folyik itt és arról is tudok hogyan szúrja el már megint az életét. Tény, hogy ehhez én sem kellek, de Dane azért még megkaphatja a magáét, úgyis folyton nyeregben érzi magát. Na persze nem Peterön fogok ezzel segíteni, ő is bőven megérdemli, hogy kutyául szenvedjen.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
Szoborrá dermedve, földbe gyökerezett lábakkal állok a lánytól csupán pár lépésnyire, miközben alig hiszek a szememnek. Nem, ez semmiképp sem lehet valódi, bizonyára valamelyik ellenfelem szeretne csapdába csalni egy ehhez hasonló, olcsó trükkel? Alakváltó lenne esetleg? Kétlem, elvégre azok a lények leginkább Ázsiában őshonosak és csakis élő személyek képét tudják magukra ölteni. De akkor mégis micsoda? Dane szeretne esetleg csapdába csalni? Nem, elvégre őt is rosszul érintette a lány halála, aligha jutna eszébe pont ezzel szórakozni. Azt viszont jól tudom, hogy Lorelai-nak volt egy nővére, akinek nyoma veszett, vagy lelépett otthonról, még mielőtt az iskolába jöttünk volna. Ő lenne az? Nem, az a lány már régebben sem hasonlított a húgára, sokkal másabb volt, nem változhatott meg ennyire! Akkor hát tényleg Lorelai támadt volna fel ismét? Mi a fészkes fene folyik itt? - Nem... én nem akartalak – ösztönösen hátrálok egy lépést, mintha csak érezném, hogy ha a lány közelébe megyek, akkor nem fogom sok örömömet lelni benne. Lábam alatt egy ág reccsen, melynek hangját hallva ijedten rezzenek össze, majd szinte ugyanabban a pillanatban varjak reppennek fel a mögöttem lévő fáról, mintha csak egy nyomorult kísértetfilmben lennénk. Igyekszem nyugodtan lélegezni, de cseppet sem könnyű feladat ez, amikor olyasvalakivel találja szembe magát az ember, akit elvileg a saját kezével ölt meg, és akit évekig halottnak hitt mindenki. - Baleset volt, nem téged akartalak megölni, ezt te is tudhatnád.. Sose ártottam volna neked, esküszöm! Fogalmam sincs, miért győzködök valamit, aminek normális esetben még csak nem is kellene itt lennie. Talán csak egy árny, vagy a bűntudatom láttatja velem ezt, hiszen még most sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Lorelai él és virul. Természetesen örülnék a dolognak, hogyne tenném, de ez egyszerűen lehetetlen! Ő nem lehet itt, képtelenség! Érthető, hogy az elmúlt napok eseményei megviseltek, úgyhogy ezt talán nyugodtan ráfoghatom magamra is. A saját elmém csap be ebben a pillanatban, én pedig készségesen belemegyek a dologba. Hátha kissé könnyebb lesz a lelkiismeretem, ha eljátszok azzal a gondolattal, hogy Lorelai életben van. - Mi történt? Hogy élted túl? - teszem fel a kérdéseimet döbbent hangon, de továbbra sem mozdulok eddigi helyemről. Lassan leveszem a szemellenzőt, kezdem elhinni, hogy igaz, amit látok, tényleg a lány az, de most azt nem tudom, hogy örüljek, vagy szomorkodjak-e miatta. Egy részem még mindig meg szeretné ölelni, egy másik azonban sürgős visszavonulót fúj. A harmadik viszont azt mondja, tudjak meg minél többet, amit csak lehet. Egyelőre az utolsóra hallgatok. - De ami a legfontosabb... Miért tértél vissza? Évekig nem hallottunk felőle semmit sem, Dane sem említette, hogy tudna arról, hogy a lány életben van, ez pedig szöget üt a fejemben. Lorelai már nem a régi, mintha egy teljesen másik ember tért volna vissza a halálból, mintha megváltozott volna. A régi Lorelai mindenképp felvette volna velünk a kapcsolatot, szólt volna, hogy ne aggódjunk érte. A történtek után viszont nem csodálkozom azon, hogy egyikünket sem akart látni, elvégre miattunk kellett szenvednie... - Azt hiszem, most nem az a fontos, hogy velem mi van, Lorelai – szólalok meg némileg kimért hangon, tényleg nem önmaga, a szavai legalábbis elég keményen csattannak rajtam. Bosszút szeretne állni? Azt hiszem, akkor tépnie kell egy sorszámot, mert vannak még páran előtte. Bár, talán átvehetné Dane helyét, elvégre ő a lány halála miatt akarta megkeseríteni az életemet. - Nem pont a legjobb időben bukkantál fel, bár gondolom, tudsz róla... Azt viszont magamban be kell látnom, hogy erre semmilyen időpont sem alkalmas. Különben is: inkább örülnöm kellene annak, hogy a lány még életben van. Valamiért azonban képtelen vagyok erre, hiszen egy vészcsengő folyamatosan riaszt elmém egyik hátsó zugában, veszélyt sejtve. Mi másért jött volna Lorelai, ha nem bosszút állni? - Meg akarsz ölni? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben kimérten pillantok a lányra. Már nem ugyanolyan a hangulat kettőnk között, mint évekkel ezelőtt volt. Nem, most egy gyilkos és az áldozata állnak szemtől-szembe. - Vagy pokollá tenni az életem? Csak rajta, nekem már úgyis teljesen mindegy... Kész, megadom magam, az életem már így sem ér semmit, minden kudarcba fullad, amibe csak belekezdek. Sophia utál, Dane csapattársa is csak kényszerből vagyok, most pedig Lorelai... Túl sok ez nekem egyszerre, nehéz ezt a nyomást elviselni. Három ember, akihez kötődtem annak idején, most pedig mindannyian a Pokolba kívánnak.
Meglepődik úgy istenesen és engem cseppet sem lep ez meg, sőt talán még inkább jobban is számítottam rá, de ezzel is megelégszem, ha nincs más. Majd úgyis ez után jön a java, akkor már nem csak arról a nagy megdöbbenésről lesz szó. Érthető, hogy először el sem hiszi, hogy jól lát, vagy hogy engem lát, hiszen nem kellene itt lennem, miután ő volt az, aki majd nem végzett velem és azért ezt nem felejtem el. Talán a halálközeli élmény miatt tudom, hogy ki volt a "gyilkosom" vagy a jó ég tudja, de tisztában vagyok vele, hiába voltam akkor épp farkas alakban, hiába nem voltam a tudatomnál, de arra emlékszem mégis, hogy ki mártotta belém a fegyvert. - Oh hát persze, hogy nem hiszel a saját szemednek. Megértelek Peter, én is így lennék ezzel a helyedben, hiszen majdnem sikerült, majdnem megöltél. - a hangom lágy annak ellenére, hogy minden egyes szó jó eséllyel tőrdöfésként hathat rá. Nem fogom sajnálni őt érte, megérdemli, érezze is csak magát veszettül rosszul, hiszen ha rajta múlik tényleg nem lehetnék itt. Talán csak percekről volt szó, ha Alyssa nem talál meg, ha nem segít, ha nem ápol heteken keresztül akkor most tényleg nem lennék itt, csak egy jelenést látna, amit foghatna a sok italra, hiszen messziről bűzlik az alkoholtól. Ha jól sejtem nincs mostanában a legjobb napja általában, ami érthető, hiszen tisztában vagyok mik történnek közöttük, én már az előtt felbukkantam, hogy Dane betette a lábát a Roxfortba, csak inkább a terepet mértem fel, míg ő egyből bele a közepébe. Nem meglepő, tőle egyenesem megszokott, de legalább tudom Peter miért van ilyen állapotban. - Idejössz és megtapogatsz, ha nem hiszel a szemednek? Én vagyok, tudod... tényleg nem sokon múlt a dolog, majdnem sikerült végezned velem, de ha jól sejtem most nem miattam ittál ennyit. Újfent igyekszel tönkretenni az életedet? - végül is egyszer már megtette és nagyon úgy fest, hogy Peter nem hajlandó tanulni a hibáiból, pedig az okos ember ezt teszi. Ő viszont aktívan igyekszik újra ugyanazt a hibát elkövetni, újra engedni a féltékenységnek, belemenni Dane játékába és megint elveszíteni valakit, vagy egy újabb lányt szeretne megölni? Nem, azért azt nem fogom hagyni csak úgy, ez az egy biztos. Nem ismerem a kis barnát, de nem szeretném, ha hasonló sorsra jutna, mint én, ennyi empátia azért maradt még bennem, még ha Alyssa úgy is gondolja, hogy kiveszhetett, ha ennyire a bosszúra epekedem.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
Az utóbbi pár napban mintha látomásaim lennének, vagy fogalmam sincs arról, miként kellene neveznem ezeket a dolgokat. Itt-ott felbukkan, majd hirtelen eltűnik, mintha ott se lett volna... Nem tudom, ki lehet az, elvégre az arcát sosem fedi fel, mintha direkt tartaná titokban, de napról-napra többet jár a fejemben a rejtély. Mostanra már szinte Sophia is kiment a fejemből, annyira sikerült felcsigáznia ennek a valaminek, hogy már nem a lány miatt forgolódok álmatlanul éjszakánként, hanem emiatt a valami miatt. Mi lehet? Roxmortsban vagyok, estére jár, én pedig beültem a Vadkanba felejteni. Igen, iszok, elég keményen mostanában, de hát lelkileg sem vagyok a topon, miért lenne ez másként testileg is? A Dane és köztem kötött alku még mindig a levegőben lóg, fogalmam sincs arról, mit akar tőlem a későbbiek folyamán a férfi, napok óta csak arra várok, hogy szóljon. Ő viszont még egy lépést sem tett, nem írt, nem jelent meg, mintha csak a föld nyelte volna el. Talán végleg eltűnt? Túl szép lenne ahhoz, hogy valóban megtörténjen a dolog. Pár órácska múltán kivágódom hát az ajtón, majd elindulok a kastély felé. Nem ittam sokat, csupán egy-két pohárkával, habár szándékomban állt az asztal alá inni magam, ez mégse jött össze. Pech. Túl sok gondolat jár a fejemben, túl sok kérdőjel úszik át az elmémen, képtelen vagyok csak az ivászatra koncentrálni. Ha pedig tünődöm, akkor nem szabad innom, különben soha az életben nem kapok választ a kérdéseimre. Az erdei utakon sétálok, ezerszer megtettem már ezt a távolságot a Roxfort és Roxmorts között, nincs ugyanis félnivalóm semmitől sem. Néhány lánycsapat ilyenkor már messziről elkerüli ezt az ösvényt, valamiért él bennük, hogy csak akkor érheti őket támadás, ha fák között haladnak el, de ez tévedés. Bármikor elkaphatja őket valamiféle lény, amely már előzöleg kiszemelte kis csapatukat. Nekem azonban semmi félnivalóm sincs, elvégre mit veszíthetek? Sophia már alig áll szóba velem, az i-re a pontot pedig az teszi fel, hogy alkut kötöttem Dane-el. Akit nem mellékesen megölni szerettem volna, most viszont egy csapatban játszok a seggfejjel. Csodás. Megtorpanok, amikor a szemem sarkából mozgást veszek észre. Nem feltűnő, én azonban vadász vagyok, hamar kiszúrok ehhez hasonló dolgokat. Mintha valaki lenne ott. Ujjaim a biztonság kedvéért a farmerem övébe akasztva pihenő ezüstkésre siklanak. Megvan. Az ezüst szinte minden lényt lelassít egy pillanatra, ezért hordom ezt folyamatosan magamnál. Biztonságot ad és védelmet. Azt hiszem, ennél több már nem is kell. - Ki van ott? - kiáltom bele a félhomályba a kérdést, melynek végeztével végül felfedi magát az ismeretlen, én pedig földbe gyökerezett lábakkal állok vele szemben, tőle pár lépésnyire csupán. A szőke, göndör haj, melynek számtalan alkalommal volt málna illata... A szemek... És a formás kis mellek, melyeken annyiszor megakadt már a tekintetem, hogy szégyellem magamban bevallani... Nagyot dobban a szívem, azonban továbbra sem tudom biztosra, hogy most csak az ital láttatja ezt velem vagy tényleg ő áll ott. - Lorelai? - bizonytalan hangon nyögöm ki a nevet, mintha attól félnék, hogy a látomás semmivé foszlik, amint becsukom az ajkaim. Pislogok egy párat, tényleg szeretném azt hinni, hogy ez az egész csak valamiféle rossz álom, de a lány továbbra is ott áll. Pár lépés választ el csupán tőle, nagy a kísértés arra, hogy odarohanjak és a karjaimba zárjam, soha többé ne is engedjem el, de valamiért visszafogom magam. Ez nem lehet ő! - Te meghaltál! Valóban így lett volna? A karjaim között lehelte ki a lány lelkét, én voltam az is, aki a kést belemártotta, noha nem szándékosan tettem, de ez semmit sem változtat a tényeken... Lorelai akkor és ott meghalt, én pedig elrohantam, hiszen megijedtem, nem tudtam, mit kellene abban a helyzetben tennem. Ostoba suhanc voltam, semmi több. Talán maradnom kellett volna? Nem, hiszen akkor engem is megölt volna Dane, aki később szintén ráakadt a szőkeség testére. Fogalmam sincs arról, hogy ő miért nem temette el... - Tényleg te vagy az? Újabb bizonytalan kérdés, miközben számba veszem azt, hogy ma mennyit ittam összesen és ezeknek milyen hatásuk szokott lenni a testem működésére, de magamban továbbra sem jutok semmire sem. Az a pár pohár nem kavarhatott be ennyire, egyszerűen lehetetlen! Bárki is áll velem szemben, az nem lehet Lorelai, egyszerűen csak nagyon hasonlít rá, én pedig a bűntudatom miatt képzelem őt a helyére. A nő kérdésére nem válaszolok, falfehéren meredek továbbra is rá. A hangja... A hangja alapján szinte teljesen biztos, hogy a lány áll előttem, mégse hiszek még mindig a szememnek. Hiszen ez lehetetlen!
Petert túlságosan könnyű elcsalogatni az iskolából. Gondolom a mostanában a lelkében dúló viharoknak hála még jobban és még több igénye van rá, hogy levezesse a feszültséget. Hát... lássuk be újra elköveti ugyanazt a hibát, amit egyszer már megtett, mintha az ég világon semmiből sem lenne képes tanulni. Nem tudom, hogy ez az ő egyedi hibája vajon, vagy netán minden pasi ilyen. Nem ismerek sokat, főleg nem közelről, de tény és való, hogy jó tapasztalatom egyel sincs. Az egyikük megharapott, a másik pedig megölt. Eddig kettőből nulla, ami a rendes pasik arányát illeti, úgyhogy nem állok valami jól. No, de ott tartottam, hogy elég könnyű volt elcsalni Petert, elég volt egy kicsit megjelenni a környékén, kicsalni az iskolából Roxmorts felé. Pusztán a jelenlétem és nem kell több, ami végül is érthető, hiszen rólam van szó, egy vérfarkasról, benne pedig dúl a vágy, hogy vadásszon egy jót, hogy kiélhesse magát, hogy levezesse a feszültséget, hiszen ha jól sejtem... jól tudom az infoim alapján jó ideje még csak köze se volt igazán senkihez és annyira ismerem Petert, hogy az ilyesmit elég nehezen viseli, na ebben minden pasi ilyen. Megvárom, amíg kellő távolságba érünk mindentől, a Roxmortsba vezető kis ösvényről is letérítem, hogy a fák közé csalogassam. Az lesz a tökéletes hely arra, hogy felfedjem a jelenlétemet. Őt választottam, talán érthető okokból, hiszen mégis csak ő volt, aki végzett velem annak ellenére, hogy a szívemet teljes egészében neki adtam. Természetes, hogy vele nyitom a sort. Aztán majd Danere is sor kerül, majd közvetlenül utána, hogy még véletlenül se adhassa le neki előre a drótot, bár amilyen feszült közöttük a viszony nem sok esélyt látnék rá, hogy felkészítené a dologra. Amikor Peter már elég mélyen van a fák között lelassítok, hogy aztán egyszerűen kilépjek az egyik mögül. Ráérősen, de nem álcázva magamat semmivel sem. Nem lenne értelme, a végén még újfent végezne velem és a végén még ezúttal sikerrel is járna és meghalni nem igazán vágyom. Kíváncsi vagyok rá vajon a feszültsége miatt azt gondolja majd, hogy valamiféle jelenés vagyok, vagy csak a képzelete szülötte, netán szellemnek vél? Van rá esély, hiszen ha jól sejtem elég régen aludta ki magát rendesen, a szemei legalábbis kellően karikásak. - Szervusz Peter, úgy látom téged is vonz az esti erdő. Hát nem csodásan friss a levegő? Olyan kellemesen hűvös. - össze is húzom magamon a bélelt fekete bőr kabátot. Elég sötétben vagyok, technikailag talpig feketében, mintha csak a saját gyászszertartásomra igyekeznék, csak a szőke haj, ami szinte világít az alkonyi sötétedésben.
Megjegyzés -- Ruha -- Zene -- [You must be registered and logged in to see this link.]
//
