2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Erőteljesen és hirtelen hajtom le a fejem, válaszul Emmácska kérdésre, olyan mintha le akarna esni. De félek, hogy megbántom Danát és félek, hogy Emmácskát is. Borzalmas érzés, hogy nem tudom mit érzek és mennyire őszinte, teljesen összezavart mindaz amit Emmácska mondott. Nem tudom mit tettem volna ha ott és akkor nem beszélgetünk, ha nem kezd el pánikolni és nem hív be magához. Ha…ha minden megy a maga útján ahogy elrendeltetett, és ő elindul az oltár felé, velem, karját a karomba fűzve. Talán ott torpanok meg és mindenki előtt vallok szerelmet, vagy hagyom a maga útján menni az egészet és szenvedek ahogy annak idején a Roxfortban, csak már nem tudom ráfogni, hogy kamaszkori fellángolás. Mindez talán abból táplálkozott éveken át, néha eltűnt, néha felbukkant, de kielégült azzal, hogy Emmácskával lehetek. Amikor ez veszélybe került, hangosan dörömbölni kezdett. Most persze már meg sem merek szólalni, csak néhány mondat jön ki a számon, azok is nyögvenyelősen, aztán mint aki megkukult. Emmácska érvei magabiztos lábakon állnak, ez volt mindig kettőnk között a különbség, én soha nem tudtam mit akarok vagy mi fog történni két perc múlva. Nem terveztem. Ő azonban mindig mindent és jól csinálta. Ám most ő is bizonytalan és ha már ketten vagyunk azok, akkor nagy szarban vagyunk. S persze teljes mértékben igaza van abban, hogy ezt most nem beszélhetjük meg. Vissza kell mennünk, rendet kell raknunk magunk körül és amikor minden elcsitult, lesz időnk és energiánk magunkkal foglalkozni. *-Jól van. *Adom be a derekam, mert tudom jól, nem maradhatunk itt örökre, pedig milyen jó és könnyű megoldás lenne. Egy ideig. *-Visszaviszlek és elrendezünk mindent. Se….segíthetek valamiben vagy egyedül szeretnéd? Én…én beszélek Danával és a vendégekkel, neked csak Daniellel kell, én megoldok mindent. Sssajnálom Emmácska. Nem akartam bonyodalmat okozni. *Megfogom a felém nyújtott kezét, felállok és még egy utolsó sóhajt engedek ki magamból mielőtt visszarepíteném a templom sekrestyéjébe…..ahol nincs már senki. Nincs Daniel és nincsenek a vendégek. Minden bizonnyal Emmácskát és engem keresnek. Legalább van pár percünk csendben, nyugalomban mielőtt a fejünkre borul az egész világ.*
//Elég nagy szarba kavartuk magunkat, de nagyon tetszett. Csak győzzünk kilábalni belőle. Köszönöm ezt a játékot és a többire fel! //
Nem tudom, hogy mit tegyek. Olyan, mintha az ölembe hullt volna az, amire annyira vágytam, de mindez valahogy úgy történt, mintha közben minden össze is dőlne ezen kívül körülöttem. Az esküvő, Daniel, Dana... túl sok ember sérül azért, mert ő későn jött rá, hogy szeret, ha tényleg szeret egyáltalán és nem csak a feje kavarodott meg az esküvő miatt és persze miattam, hogy nem gondolkodtam időben és azt hittem tényleg megfelelő menekülési út lehet az, hogy hozzámegyek Danielhez, aki nem rossz ember, de nem is annyira jó, hogy tényleg vele akarjak lenni, hiszen nem szeretem őt, akármit is próbálok bemesélni magamnak. Nehéz ez az egész, nem csoda, ha össze vagyok zavarodva és nem tudom, hogy mit tegyek, vagy mit mondjak, vagy mit kezdjek ezzel az egésszel. Csak tudom, nem kellene itt lennünk most, miközben odaát, az esküvő helyszínén Daniel tombol és senki se tudja, hogy mi történik, még Dana sem. - Én tudom, de Dana nem tudja, ő úgy gondolja változnia kell, komolyodnia és melletted szeretne. Nem félsz, hogy... megbántod ezzel? - nem lehet kellemes valakinek, aki azt hiszi szeretik megmondani, hogy egyébként mégsem és tudom nekem is ezt kellene tennem, mert Danielnek kell a szemébe mondanom, hiába hogy már tudja, hogy nem megyek hozzá, na de Dana az unokatestvérem, Maxnek dolgozik, nem tudom, hogy ez így hogyan fog majd összeférni. - De azt tudom Max és abban is biztos vagyok... évek óta, hogy szeretlek, de ettől még meg kellene most másokat bántanunk és ez megijeszt... nagyon. - hát igen nem könnyű ez az egész és én még nem tudom, hogyan jövök majd jól ki belőle, bár jó eséllyel sehogy, mindenképpen fájdalmat fogunk okozni másoknak, csak az a kérdés hogy milyen mértékben sikerül ezt megtenni, de úgy gondolom azzal, ha itt maradunk nem teszünk semmi jót, Daniel a végén teljesen kiborul. - Nem tudom Max, én... erről álmodtam, csak valahogy nem így. Talán kellene pár nap, beszélni Daniellel... Danával. El kell költöznöm tőle, eladni a lakást, amit itt vettünk Roxmortsban, neki visszamenni Londonba, elrendezni az esküvő maradványait... ez nem lesz egyszerű és én... nem tehetek semmit, amíg nem zárom le vele, az nem lenne fair érted? És neked sem lehet, hiszen Dana vár és fogalma sincs, hogy mi történt, nem lenne szép vele szemben sem. Előbb... el kell rendeznünk a dolgokat és csak aztán beszélni... rólunk. Vissza kell mennünk. - halkan sóhajtok egyet és végül a kezemet nyújtom neki. Adok pár pillanatot, ha akarja akkor gondolja át, szedje össze magát, de akkor sincs választásunk, vissza kell mennünk, el kell rendezni ezt a káoszt, azt esküvőt és ha az meg van, ha mindenen túl vagyunk, akkor nyugodtan, nem ilyen állapotban beszélhetünk majd kettőnkről, de addig nem lenne igazságos a többiekkel szemben.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Alaposan fejbe vág az amit Emmácska Danáról mond. Nem gondoltam, nem hittem, nem vettem észre és ő nem mondta. Egyáltalán semmilyen módon nem mutatta ki nekem. Néhányszor elmentünk vacsorázni és szórakozni, valóban más volt egy kicsit, de betudtam annak, hogy azért mert velem van egy olyan helyen, ahol mi ketten sosem voltunk. Más ha a boltban van és el akar adni valamit a kacatjaim közül, flörtölt minden férfival, persze tudtam azt is, hogy van élete a bolton kívül, de inkább nem vettem róla tudomást. Egyébként a virágokat sem vitte haza sosem, mind ott hervadt el a bolt egyik sarkában. Hogy Dana miattam akarna megváltozni és azt hiszi velem menne….hát ez nagyon új. Az is kérdés számomra, hogy hogyan akar megváltozni, milyen irányba, de ebbe most nem akarok belemenni. Nem ezért vagyunk itt, nem azért szöktettem el Emmácskát, hogy Danáról beszéljünk. Beletúrok a hajamba zavaromban, de nem érdekel mennyire kócolom össze magam, elgondolkodva sercegtetem meg a szakállam, ami nincs, mivel a jeles nap alkalmából teljesen megborotválkoztam. Azt hiszem ilyen több éve nem fordult elő velem és most hiányzik a megszokott hang, ettől pedig ingerült leszek. A hang segített gondolkodni, persze tudom, hogy nem attól lett több eszem, de segített. *-Ööö…én nem hiszem, hogy így lenne. Danának nem kell jobb embernek lennie. Ez butaság. Ő jó ember. *S persze Emmácskának igaza van, pont ezért nem bánthatom meg. Nem titkoltam, hogy oda vagyok érte, viszont már nem ugyanazt érzem iránta amit régen. Rajongtam érte, mint egy gyerek, Emmácska viszont a barátom. Felnőtt férfi létemre elkeseredem amiért ilyen bonyolult minden, akárcsak kamasz koromban. Most ugyanaz van, én Emmáért bolondulok, ő meg….azt mondta engem szeret már régóta, most mégis elutasít.* -Nem az esküvő miatt jöttem rá azt hiszem. *Azt hiszem. Ez így nem eléggé meggyőző magyarázat még magamnak sem. Minden érv ellenem szól és már nem vagyok biztos én sem abban amit mondok. Emmácska….ha nincs esküvő tényleg csak barátok maradtunk volna? Danával lennék, őt szeretném még mindig? Mit érzek iránta egyáltalán?* -Szóval te sem tudod. Abban sem vagy biztos, hogy _nem_ akarsz hozzámenni? *Legalább valamit biztosan tudna, de hogyan várhatnám el tőle mikor én magam sem tudok semmit, ráadásul ezzel őt is bizonytalanságba taszítottam. Elkeserít, hogy láthatóan mindent elrontottam és Emmácskát így látni még jobban fáj, mint elveszíteni. Odamegyek hozzá és letérdelek, mivel leült egy farönkre amit a tenger dobott ki magából, így most majdnem egy szintben van a tekintetünk, főleg ha felemelné a fejét. Megfogom az egyik kezét, álla alá teszem az ujjam és emelem, hogy rám nézzen. *-Sajnálom. Elrontottam mindent. Én…én…jó lett volna….de nem tudtam Emmácska. Nem tudom mi lenne ha…nem barátok lennénk. Csak szeretném azt tenni ami téged boldoggá tesz. Nekem ez a fontos. *Daniel láthatóan nem teszi boldoggá és nem is fogja, emiatt nem aggódom. Velem sem lenne boldog, hiszen kételkedik és érzésem szerint mindig is kételkedni fog. Hogyan bizonyíthatnám be neki, hogy tényleg őt szeretem? *-Emmácska. Mondd mit szeretnél és úgy lesz.
Pont ez a legnagyobb gondom nekem is, hogy talán csak azért gondolja, hogy szeret, mert most félt attól, hogy elveszíthet, hogy tényleg elmegyek, ahogyan mondtam neki és ez az, amit nem akar. Az a baj, hogy ez így számomra nem valami kellemes érzés, mert nem vagyok benne biztos, hogy tényleg azt érzi-e, amit gondol és nem esetleg valami másról van szó, meg aztán ott van Dana is, aki tudom, hogy miket mondott nekem Maxről, hogy szeretne megváltozni, szeretne más lenni, de most ha csak úgy vége lesz ennek az egésznek, akkor ki tudja nem omlik-e össze, hiszen igyekezett, próbálkozott és nem volt semmi értelme. - Igen, nekem azt mondta, hogy meg szeretne változni, hogy más akar lenni, jobb ember és talán melletted menne neki, de ha te most... akkor vele mi lesz? - igen ezen aggódom igazán, hogy Dana ezt hogyan élné meg. Én eddig se tettem semmit, mert nem vagyok olyan, de most lényegében vegyem el tőle azt a férfit, aki talán jobbá tehetné őt és az életét, miközben ezt évek óta nem tettem meg és inkább elviseltem, hogy netán eljön az ideje, hogy együtt látom őket? - De erre eddig nem jöttél rá, csak most... és ha nincs az esküvő? - ez a legnagyobb gondom, ha egyedül maradok, akkor egyedül lettem volna egész életemben? Vagy ha olyat választok, aki jobban illik hozzám, akkor nincs gond belőle? De így... igenis fáj és még mindig nem tudom, hogy mi lesz ebből és nem tudom most foglalkozni vele, mert ott van Daniel és Dana... nem akarom őket megbántani, már ha már így is sikerült. - Te is tudod, hogy ha tudnám, már nem lennék itt, de Daniellel beszélni... - hangosan sóhajtok egyet, ahogyan a vállamra teszi a kezét. Igen szívesen lépnék oda és igen szívesen ölelném át és jó lenne, ha ő is megtenné, de közben olyan zavaros ez az egész, nem feledhetek el csak úgy mindent és mindent, hiába, hogy ez volt a célja azzal, hogy ide hozott, de ez akkor sem így működik. Végül hátrébb lépek és keresek valami követ, vagy farönköt, hogy oda üljek le. - Én csak...jó lett volna, ha erre rájössz előbb és félek, ha tévedsz... te nem félsz, hogy tönkretenné a barátságunkat? - főleg úgy, hogy ott van Dana is, aki ettől még inkább csak sérülhet és persze Daniel, aki szintén biztosan még mindig ki van borulva a miatt, hogy csak úgy ott hagytuk.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Kiborult a bili. Mindenki mást hitt és mást érzett. Valahogy ez törvényszerű is volt, bár én nem láttam előre. Szeretem Danát, és soha nem bántanám meg, de valahogy az egész félrecsúszott. Nem tudom miért. Talán ha minden marad a régiben és Emmácska nem akar férjhez menni, nem tör fel belőlem a régi érzelem ami a Roxfortban alakult ki felé. Talán még most is Danácska után epekednék és nem a barátomnak gondolnám. Minden megfordult, pontosabban a feje tetejére állt és megértem amiért Emmácska is zavarban van, hogy minden kusza és ami a legrosszabb kételkedik. Ezzel viszont engem is oda sodor a szélére. Azonban nem igazán a kételkedésével, hanem azzal amit Danáról mond, és ez roppantmód meglep. Dana mindig kedves volt, kissé szétszórt és kacér, de kedves és azon az éjszakán megnyílt előttem egy kicsit. Ez az egész még mélyebben furdalja a lelkiismeretemet.* -Dana…Danácska meg akar változni? *Zavartan és tehetetlenül túrok bele a hajamba, és csak túrom borzolásig. Ez nem jó, nagyon nem jó, viszont nem változtat azon amit érzek. *-Nem mint barátot veszítettelek volna el Emmácska. *Ezt már a bonyodalom felett érzett tehetetlenségem okán nyöszörögve ejtem ki. Bizonygatnom kell, hogy egyáltalán nem úgy van ahogy ő mondja és igenis igazam volt amikor ide hoztam, ahol nyugodtan megbeszélhetnénk az egészet, viszont Emmácska egyáltalán nem nyugodt. Sőt! Mérges. Rám. Értem én, hogy rosszat tettem, de jobb lett volna ha mégis hallgatok és rábeszélem Danielre? A sok rossz közül a legkisebbet választottam, és időre volt szükségem. Széttárom a karjaimat majd ugyanazzal a lendülettel ejtem le a testem mellé, a kezeim nagyot csattannak a nadrágon.* -Nem tudom miért most. Csak most. Semmi sincs rendben Emmácska. Ezért hoztalak ide. *Nem tudom hogyan győzhetném meg, de azt igen, hogy mindez nem fog egyik pillanatról a másikra menni, nem fog most eldőlni. Emmácskának is idő kell, hogy mindezt átgondolja, csak akkora a zűrzavar, hogy félő, rosszul dönt. Daniel viszont megérdemli, hogy biztosat tudjon, hogy tiszta vizet öntsünk a poharába. Odalépek Emmácskához és megérintem a vállát, többet ennél most nem is merészelek tenni.* -Visszavigyelek? Jobb már? Tudod mit akarsz tenni? *Ha nagyon vissza akart volna menni akkor már megtette volna. Tudja hova kell visszahoppanálni, ő mégis maradt. Bánt, hogy bántottam, hogy kétségekbe hajszoltam, fáj így látnom őt és legszívesebben magamhoz ölelném és simogatnám, de azt hiszem azzal csak még kuszábbá tenném a dolgokat. Szerencsétlenül állok előtte lehajtott fejjel, hogy a szemeibe tudjak nézni, hogy a pillantásommal is kérlelni tudjam, maradjon mert soha nem fogjuk ezt helyre tenni. Mindhárman szenvedni fogunk.*
Teljesen összezavart ezzel az egésszel, hiszen nem kellene itt lennünk és nem szabadott volna csak úgy eljönni, hiszen nem szöktem ki az ablakon és most mi mégis... elszöktünk az esküvőről és én ott hagytam Danielt, hogy egyedül kelljen megoldania. Eleve nem szép, amit tette, de hogy még ott is marad a bajban ez így még sokkal rosszabb. Nem csoda, ha ettől csak még inkább kétségbe vagyok esve, hiszen mégis csak Maxről van szó, akit már épp elég ideje szeretek tiszta szívemből, de nem tehetek úgy, mintha ez a szökés most rendben lenne, mert nincs. És az, hogy ezek után hosszan beszélni kezd, csak még jobban megzavar. Azt hiszem már beletörődtem a helyzetembe és arra gondolni, hogy ez most hirtelen megváltozni látszik, de olyan háttérrel, amit nem tudom, hogyan kezelhetnék... hát így még sokkal rosszabb ez az egész és én tényleg nem tudom, hogy mit kezdjek vele. A vallomása, aminek örülnöm kellene nem úgy érint, mint vártam, mert ha más körülmények között történik. Max csak... csak várt, nem látta még azt sem, hogy szeret és mi van, ha téved? Mi van, ha csak félt, hogy elveszít, hiszen azt hitte oda van Danáért, azt hitte, hogy szereti, éveken keresztül csak róla áradozott nekem igaz? - Ezt... ezt nem csinálhatod csak így, nem lehet... képtelenség! Dana azt hiszi... ő meg akar változni miattad, hogy minden jól alakuljon és te most azt mondod, hogy nem őt szereted, hanem engem? Max... olyan mintha csak azért mondanád, mert majdnem valaki máshoz mentem és féltél, hogy elveszítesz, mint barátot és ha megint tévedsz? Mi van, ha megint tévedsz? - igen kiborulok és teljesen össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, hogyan lehetne ezt higgadtan kezelni, hiszen itt állok az isten háta mögött menyasszonyi ruhában talpig kidíszítve és Max arról beszél, hogy nem Danát szereti, hanem engem és én itt hagytam Danielt... azaz ő hagyta ott velem együtt, és fogalmam sincs, hogy most Daniel mennyire szenvedhet, vagy dühös lehet. Attól még, hogy nem szeretem és nem akarok hozzámenni még nem tehetem ezt vele, nem hagyhatom ekkora pácban. - Miért most? Ez... ez így nincs rendben! - mérges vagyok rá, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek, mert igenis benne van a pakliban, hogy netán téved. Lehet, hogy rájön majd, hogy rosszul gondolta, hogy aztán pár hónap múlva már mást szeret, netán megint Danát és akkor mi lesz? Ez így nagyon nincs jól és én nem tudom, hogy hogyan értessem meg vele, ha nem érti már eleve magától.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Végre csend van és nyugalom, kezdett zavarni a kinti veszekedés, hangos beszélgetés melyből kihangzottak a találgatások, őrült ötletek miért vagyunk ketten bezárkózva a szobába. Félig sem figyeltem oda, de abból amit mégis hallottam és valamennyire eljutott a tudatomig – mert el kellett jusson, elég hangosak voltak – kiszűröm, hogy senki nem tudja az igazságot. Legalábbis azt amelyik eddig él. A köztudat semmit nem tartalmaz Emmácska és az én kapcsolatunkról, a barátságunkról, arról milyen közel állunk egymáshoz, arról miért engem választott a tanújának. Mindenki természetesen a szeretőjének tart akinél pont most borult ki a bili. Jellemző. Daniel berobbanása a szobába tette fel az i-re a pontot, muszáj volt kimenekítenem Emmácskát onnan, különben nem nyugszik meg és én sem tudok értelmesen gondolkodni. Mindketten mondtunk olyat a másiknak ami felkavarta a lelkivilágát, amit helyre kell tenni, amit meg kell emészteni, és ahhoz egy felbolydult méhkasra hajazó hely nem jó. A menedékem megfelelő ahhoz, hogy nyugodtan, mindenkitől távol megvitassuk az elmúlt fél óra – te jó ég, óráknak tűnt – történéseit, és tudom, hogy mind közül amit kiejtettem a számon, vagy cselekedtem, ez volt a legértelmesebb döntésem. Szomorúan veszem tudomásul, de megértem mikor ellép tőlem és elengedi a kezem, távolság kell neki ahogy nekem is, különben ott helyben megcsókolom és ez minden feltörő érzelmem ellenére most nagyon rossz ötlet. *-Vissza fogunk menni Emmácska, visszaviszlek, de képtelenek vagyunk ezt nyugodtan tisztázni ott. *Ésszerű fejtegetésem rövidre sikerül de elég velős és valós. Tudom, hogy mindenki ránk vár és a magyarázatunkra, főleg Daniel és az ő családja, de ő érdekel a legkevésbé. Most Emmácska a fontos, és bár majd` kiugrom a bőrömből amiért végre kimondta, hogy nem szereti és nem mehet hozzá, a többi körülményt tisztázni kell. Nekem is. Bennem is dúl egyfajta háború, bizonytalanság és kétely. Danával épp elkezdődött valami, és épp akkor jöttem rá, hogy az amit érzek nem elég ahhoz ami elkezdődött, a folytatáshoz végképp. Maradok tehát ott ahova megérkeztem, Emmácskától picit távolabb. Sajnálatos módon arról nincs tudomásom, hogy hosszú idő óta először festek normálisan, de ennél sokkal fontosabb dolgom van. *-Emmácska….nem is tudom hogyan fogalmazzam meg, sosem próbáltam el a tükör előtt, mert nem volt értelme. Nem értettem és feleslegesnek tűnt épp az esküvőd előtt. *Kezdek bele zavartan, mert magamat sem értem, csak néha pillantok rá, de mikor felém fordul és rám néz engem jobban leköt a tenger haragos színe és a habos hullámok. Hamarosan dagály lesz. *-Bár az is lehet, hogy nagyobb botrányt csináltam volna mielőtt kimondod az igent. Ezt már sosem tudjuk meg. *Ez is megfordult a fejemben, igaz csak halvány körvonalakban, de nem tagadhatom le magam előtt, hogy eljátszottam a gondolattal. Azzal, hogy az oltár elől rángatom el. Végül is, majdnem úgy sikerült, mi az a pár méter? *-Azt mondtad nem szereted Danielt és én ezt már régen is mondtam. Hogy nem akarsz hozzámenni, hogy belátod mekkora felelőtlenség lenne, nekem csak öröm és ez rendjén is lenne ha barátként gondolnám ezt, de én most úgy érzem ezzel leromboltál egy hatalmas falat amit észrevétlenül döngettem…..van ennek így értelme? *Emmácskára vágytam ez már tény, csak épp azt nem értem miért és hogyan nem vettem észre. Mindig barátként gondoltam rá, de volt néhány pillanat amikor olyat tettem volna ami nem való egy barátnak és tudom, nem bántam volna meg. Példának okáért a pikniken. Ha akkor nem ömlik ránk a víz a felettünk lévő lombsátor tetejéről, minden bizonnyal megcsókoltam volna. Abban a helyzetben viszont pofon a jutalmam és nem hiszem, hogy lett volna egy ilyen alkalmam mint ez a mostani. *-Én sem tudom hogyan alakult ez ki, de miután összejöttünk Danával, már nem voltam olyan boldog, mint amilyennek lennem kellett volna. Nem éreztem diadalt, csak rád tudtam gondolni és arra, hogy az esküvővel végleg elveszítelek és nem mint a barátomat. Egyszerűen csak….téged szeretnélek a karjaimban tartani és most, hogy olyan távol vagy tőlem, belepusztulok. *Kimondani, hogy szeretem? Van jogom hozzá mindazok után, hogy Danával randiztam? Hogy Emmácskának mondtam el minden búbánatomat? Nos, azt hiszem van annyi mint neki az esküvője előtt kimondani.* -Szeretlek Emmácska! *Felé nyújtom a kezem, de ismerem elég jól, csak távolabb fog lépni, gyanakodva néz rám és kiborul.*
Úgy érzem, hogy végleg sikerült mindent összezavarnom és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, amit a tetejében én okoztam. Itt van Max, úgy fest, hogy örül a hírnek. Daniel viszont nagyon nem, viszont itt van Dana, de Max róla is olyasmit mond, amit nem értek. Kezdem már ezt az egészet végképp nem érteni. Mintha ezzel az egyetlen lépéssel sikerült volna mindent összezavarnom és most úgy is érzem magamat, mint aki már semmit sem ért. Lassan magamat sem, hogy egyáltalán miért csináltam ezt az egészet. Nem akartam ilyen nagy fejtörést okozni mindenkinek, pedig sikerült kiborítanom Danielt, Maxet összezavarnom és ki tudja, hogyan fog hatni ez az egész majd Danára, hiszen ők együtt jöttek, talán mostanra már Dana is megkedvelte Maxet, jobban, mint eddig nem? Akkor viszont őt is megbántom ezzel az egésszel. Max jól sejti már lassan megint sírás közeli állapotban vagyok, amikor az ajtó döng és szinte már meg is reped. Daniel ki van borulva, ami egyébként teljesen érthető, ezért nem is értem, hogy mi a fenét csinál Max. Az eddigi fel s alá mászkálás után a kezemet fogja meg és hopp egy másodperc múlva már nem is vagyunk ott, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy mit kezdjek magammal, hiszen még sem lehet ezt így csinálni, hogy csak úgy kirángat a megszokott közegemből és hirtelen itt termünk. Ezt így egyszerűen nem lehet. Idegesen lépek el tőle és engedem el a kezét. Örülnöm kellene, de ezt így akkor sem lehet, nem és kész. - Ez... ezt nem lehet. Nem tűnhetünk csak úgy el, mintha ott se lettünk volna ezt nem... nem gondolhatod komolyan. Daniel és... Dana. Max... miért csinálod ezt? Vissza kell mennünk és tisztázni, vagy megoldani valahogy... az egészet. - még sem hagyhatom ott csak úgy Danielt, ez egyszerűen nem fair és én nem is vagyok ilyen. Nem menekültem el, pedig kiszökhettem volna az ablakon, de nem tettem meg és most mégis itt vagyunk, lényegében elszökve. Ennek így semmi értelme sincs, remélem, hogy ezt ő is tudja. Képtelenség, hogy ne értse meg, vissza kell mennünk, nem szökhetünk el, hiszen mindenki ránk vár.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
-De, megvárnak. Kénytelenek lesznek. *Már-már eufórikus hangulatba kerülök attól a gondolattól, hogy Danielt kirekesztettem a szobából, de ettől még a zavar megmarad, amit Emmácska hirtelen vallomása okozott. Egyszerűen nem hiszem el amit mond, mert számomra ez lehetetlen, barátok voltunk és méghozzá nagyon jó barátok. Többet tudtunk egymásról mint bárki más rólunk, mindent megbeszéltünk, egymás vállán sírtuk el a bánatunkat és ha belegondolok abba, hogy Emmácska engem…és én Danával és elmondtam neki….Merlin szakállára mennyire szenvedhetett. S aztán jön a további ámulás ami a torkomra forrasztja a szót, csak tátogok mint a partra vetett hal, időnként bárgyún elismétlem egy-egy szavát és próbálom feldolgozni a hallottakat.* -Igazából…..az iskola….Dana?.....Dana….igen….háááátigen…..Daniel…ööö…nem szegény. *a végén morcos leszek attól, hogy Emmácska sajnálja Danielt, aki egyre jobban veri odakint az ajtó kemény fáját én meg azt kívánom, hogy törjön el a keze. Gonosz dolog? Merlin szakállára, ez a hangzavar, zavar és akkor még Emmácska is összezavar és ő is zavart. Katyvasz az egész, akár egy bájital. *-nekem Dana. Háááát, nem igazán. *Nem is tudom hogyan mondjam el. Danácska valóban bájos és kedves, és még mindig szeretem, de ez az egész valahogy átváltozott, helyet cserélt Emmácska iránti érzelmeimmel. Most fordítva vagyok, de annyira bizonytalan, hogy nem is merem elmondani Emmácskának, a végén azt hiszi, hogy lüke vagyok és kár rám pazarolnia bármit is a lelkéből. Hogy magam sem igazodom ki magamon és bármit mondok neki, csak egy újabb Max féle fellángolás, egy érzelem ami csupán álom, vagy vágy, vagy mindegy minek nevezzük, illékony. Nagyon hirtelen jött nekem ez az egész, kellett volna még egy kis idő, hogy rendbe rakjam a fejemben lévő zűrzavart, de az esküvő ideje is túl hamar jött el és Emmácska is előállt az érzelmeivel, melyek régiek. Hát a fenébe is, miért nem mondta előbb? Miért akart Danielhez hozzámenni? Most már végképp nem értem ezt sem. Persze pont én beszélnék aki meg Danának nem mondta el mit érez? De úgy vagyok ezzel, hogy talán azért nem mentem bele előbb s később csak Emmácska unszolására, mert én sem éreztem valódinak, vagy teljesnek, vagy nem olyannak amilyennek lennie kellett volna. Nyugodt légkör kell, egy magányos ház, vagy sziget ahol nem tudnak utolérni. Lázasan agyalok valami megoldáson, Daniel erőszakosan dübörög, Emmácska mindjárt megint sír. Felállok, elengedem Emmácskát és elkezdeném róni a köreimet a szobában, faltól-falig, de Daniel újabbat üt az ajtóra az meg reccsen egyet figyelmeztetőileg. * -EMMA! NYISD KI AZ AJTÓT! MAGYARÁZATOT KÖVETELEK! *Erőszakos és ingerült hang tör át a fán, szinte berobban, ahogy másodpercekkel később az ajtó, Daniellel együtt. Nem veszíti el az egyensúlyát, de megbotlik, ez ad nekem időt arra, hogy hirtelen döntésre jussak. Megfogom Emma kezét és hoppanálok. Szégyen a futás de hasznos alapon, és mert jó oknak tűnik az, hogy kimenekítem Emmácskát, elmenekülök vele a templomból, otthagyva a násznépet, Danielt és Danát is. Más nem jutott hirtelen eszembe mint az otthoni menedékem, amit még diákkoromban használtam. Nem messze a szüleim házától, a sziklákkal körülölelt öbölben, ahova csak egy keskeny, természet vájta lépcső vezet le. Csupán egy kiszögellés van ami véd az időjárás viszontagságaitól, legalább nem ázunk el ha esne az eső, a part enyhén kavicsos-homokos, és látni az összes csillagot. Már amikor este van, de most még nincs. Be kell érnünk a szürkéskék éggel és a tenger haragos színével.* -Na, most van egy kis időnk, csendben, nyugodtan. *Össze kell szednem a gondolataimat, hogyan győzzem meg Emmácskát arról, hogy amit iránta érzek komoly és nem csupán egy olyan fellángolás amit danácska iránt éreztem és amivel állandóan őt traktáltam.*
Fogalmam sincs, hogy okos ötlet volt-e elmondani neki, hogy mit érzek, mert félek csak összezavarom vele és persze magamat is. Így is aggódok mi lesz ezzel az egész esküvőtémával, így amikor kinyitja az ajtót és büszkén kiszól én csak elképedve nézem a jelenetet és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, ha egyáltalán lenne hova. Tényleg ablakon való menekülés lett volna a jobb ötlet, mert majd ki kell mennem azon az ajtón és Daniel szemébe kell néznem úgy, hogy az esküvő elmaradt, hogy itt a sok vendég, a sok étel és minden kifizetve... Mégis hogyan lehetettem ennyire... kétségbeesett? Meglep, amikor magával húz, főleg hogy pillanatok múlva már hallani is kintről az ideges beszélgetést, majd a kopogtatást. Nem ülhetünk most csak úgy le átbeszélni dolgokat, hiszen a végén még ránk törik az ajtót, ami amúgy tejességgel érthető is lenne, hiszen olyasmi történt, amire senki sem számított, senki sem számíthatott és szegény... Daniel. Igenis azért sajnálom, még ha nem is szeretem és nem akarok hozzámenni, attól még szegény nem érdemelte meg ezt a sorsot, hogy így kiszúrjak vele, mert ez tényleg az, neki kell most a családdal, a vendégekkel beszélni és nem csodálnám, ha előttük most elmondana mindennek, vagy épp próbálná kimagyarázni, hogy lesz esküvő és ez csak valami vicc, vagy esküvő előtti pánik. - Max ez... nem fognak megvárni minket, amíg beszélgetünk, valamit... - tenni kellene, kimenni, beszélnem kellene Daniellel, mert most biztosan ki van szegény borulva és odakint senki sem tudja, hogy mi a fene is folyik idebent és a végén még ránk törik az ajtót, hiszen erősödik a kopogtatás. Mégis megpróbálok most rá koncentrálni, hiszen látom rajta, hogy nagyon várja, hogy mondjak valamit, bármit, ami segíthet és egy kicsit tisztábban látja a dolgokat majd, csak hát egyelőre még én magam sem tudom, hogyan magyarázzam meg ezt az egészet. - Én tényleg... nem csak barátként Max, hanem igazából szeretlek régóta, talán már az iskola óta, de akkor még nem voltam benne biztos, csak aztán neked ott volt Dana és... folyton róla beszéltél. Én... e miatt mentem el Londonba, mert rossz volt nekem ez így és most... szegény Daniel... - nem akartam így kiszúrni vele és megbántani őt, hogy faképnél hagyjam az oltárnál. Fogalmam sincs mit gondolhat most, hogy min mehet át, de az biztos, hogy semmi jó nem járhat a fejében és ezt meg tudom érteni. - Mindent összezavartam és itt van neked Dana is és... - lehajtom a fejemet, a szemébe se nézek, tényleg elszúrtam az egészet. Talán az lett volna a legjobb, ha nem jövök vissza Londonban, hanem szépen ott maradok és akkor nem okozok fájdalmat senkinek, nincs esküvő, vagy ha van, hát megtartjuk ketten felhajtás nélkül és kész... igen, ha nem látom Maxet, akkor nem zavar össze a látványa és akkor tényleg jó ötlet maradhatott volna Daniel, vagy... akkor is később jöttem volna rá, hogy nagy marhaság hozzámenni? Lehet, de akkor már nem számított volna annyira azt hiszem.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*A legrosszabb az egészben Emmácska könnyeit látni. Szegény annyira el van keseredve, el is hiszem, hogy fél attól ami ezután következik, hiszen hiába mondom én el Danielnek, hogy nem lesz mégsem esküvő, minden bizonnyal nem fogom tudni feltartani, bejön majd a szobába, hogy számon kérje Emmácskát. De ha minden elcsendesül, akkor is kísérteni fogja minden nap. Mellette kell majd állnom ezekben a napokban, először azonban rendezni kell a dolgokat. Ez az ami elsősorban formálódik a gondolataimban és tervvé lényegül. Minden amit Emmácska fontosnak tartott, az eltörpül, jelen pillanatban más a sorrend bennem és benne. Mire az ajtóhoz érek Emmácska beletörődő, szomorú hangjával kísérten, már eljut az agyamig a lényeg, eljutnak a szavak, a mögöttük kiabáló tény ami mellett vakon elmentem. Először el sem hiszem, próbálom megmagyarázni magamnak, hogy ez csupán a barátságunk és én ezt hallottam, ahogy visszafordulok és rákérdezek, nem is nagyon tudom mit remélek. Mi lenne a jó ha Emmácska kimondaná. Ha engem igazolna vagy a tévedésemet. *-Régóta??? Mióta? Ésésés…hogyan? Úgy értem…ez….sosem mondtad Emmácska és….nem is éreztetted, mégis régóta??? *Teljesen értetlen vagyok ami nem is csoda. Emmácska mindig is kedvelt ezt tudom, de hogy szeretne….ez teljesen új, mármint hogy szívből és szerelemből? Ááá, az nem lehet igaz. De miért hazudna, miért állítana olyasmit ami nem igaz? Ezzel nem mentesül az esküvő alól, ahhoz elég egy banális indok is. *-Dehogy felejtem el. Ezt nem lehet elfelejteni. Ezez olyan….csodálatos! *Nem fog Danielhez menni. Nem utazik el, ezt könnyen elérem. És aztán? Menjünk csak szépen sorban. Megfordulok, kinyitom az ajtót ahol már jó páran összegyűltek, elől Daniellel. *-Daniel! Sajnálattal kell közölnöm, hogy….vagyis egyáltalán nem sajnálom, szóval Emmácska nem megy hozzád, sem ma sem máskor. Öööö….viszlát…soha! *Azzal be is csapom az orra előtt az ajtót. Visszafordulok Emmácskához, odalépek hozzá, joggal hiszem, hogy van már bőven időnk nyugodtan megbeszélni mindazt amit nem értek. Megfogom a kezeit és a székhez húzom, leülök rá majd az ölembe vonom őt is. Csak diszkréten finoman, semmi szexuális jelleg. Átkarolom a derekát, persze csak ha mindezt hagyja és nem ugrál idegességében. *-Szóval…mond el még egyszer kérlek, mert eddig annyit értettem az egészből amit tudtam is, hogy nem szereted Danielt. Nem mész hozzá, ez eddig jó, de az a dolog, hogy engem…izé….és régóta. Ugye nem csak úgy mondtad, hogy….csak barátként. *Mégis valóra válnának az álmaim? Azok melyekben Emmácskával egy párt alkotunk? Azok melyekben dana a barátom és jókat élcelődünk a boltban egymással, de a nap végén Emmácska vár rám. Volt egy pillanat amikor minden gondolatom megváltozott. Danácskát még mindig szerettem de rájöttem, hogy ez nem szerelem, csak valami gyerekes rajongás, hódolat a szépsége előtt, de a szívem….a szívem az igazán Emmácskáé, de magam sem jöttem rá. Túl sokáig voltunk csak barátok, túl mélyen belementünk az igaz barátságba ahhoz, hogy felnyissa a szemeimet a nyilvánvaló. Az esküvőre való készülődés már kínszenvedés volt, de megtettem mindent ami tőlem telt, hogy Emmácska számára szép legyen az a rész amit vállaltam. Most pedig minden a feje tetejére fordult és ne merem elhinni amit mond, nem merem kimondani azt ami a szívemet öleli körül, azt az édes érzést ami hozzá húz. Csak nézem szerelmesen Emmácskát és várom, hogy a mennyekbe emeljen vagy a pokolba taszítson. Odakint felbolydult a világ, dühös és döbbent hangok jutnak át a vastag ajtó fáján, de a zár még kint tartja őket és nem mágikus zár amit könnyedén felnyithatnak egy pálcasuhintással. Daniel őrjöng és veri az ajtót, bent azonban várakozóan derűs hangulatban és feszült izgatottsággal várok.*
Azt hiszem végleg teljesen sikerült kiborulnom és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Talán az lett volna a legjobb, ha már a legelején fogom magamat és kimászom szépen az ablakon, akkor nem kell ezt az egész beszélgetést sem lefojtatnom és nem érezném úgy, hogy mindjárt itt helyben összeroppanok, vagy még rosszabb esetben össze is esem, hiszen kezd ez az egész tényleg túlságosan nyomasztó lenni. Magyarázatot vár, de magyarázat csak egy van, még hozzá az, ha elmondom az igazat, de azzal mégis mit érnék el? Akkor ugyanúgy el kellene mennem, hiszen hogyan éljek itt úgy, hogy közben őt szeretem, hogy még tudja is, miközben neki itt van Dana. Nem tehetem, nem tehetném és ha nem akarná minden áron kihúzni belőlem a választ, hogy végül képtelen legyek magamban tartani és ki ne mondjam, tényleg hallgatnék is, de végül nem megy... tovább nem megy. De mintha meg se értené, megy hogy intézkedjen, én pedig értetlenül nézek után, még a könnyeimet sem kezdem el törölgetni, hiszen mi értelme lenne? Úgyis jó eséllyel jön még ma utánpótlás. - Hát jó... szólj nekik, én... - én nem tudnék, bár így se tudom igazán, hogy mi lesz, hiszen most mondtam el neki a legfontosabbat, de nem tudott rá mondani semmit sem, akkor mégis mit tehetnék? Talán amíg ő elmegy szólni mégis az ablakot kell választanom és kiszökni rajta, akkor nem kell sem Daniel szeme elé kerülnöm, sem Max-szel beszélnem ha netán mégis tudatosulna benne az, amit mondtam. Ő pedig megáll és úgy fest lassan megérti, amit mondtam neki és lassan tényleg tudatosul benne a dolog, ami magam sem tudom, hogy jó vagy rossz hír, hiszen el se szabadott volna mondanom, ő pedig teljesen le van döbbenve, ami végül is érthető, főleg akkor, ha fogalma sem volt az egészről. - Ahogy mondtam, de... de talán jobb, ha elfelejted, mintha nem is mondtam volna. Ez nem... nem számít, már úgy is régóta... Csak szólj nekik. - nem érti és meg van döbbenve, nekem pedig már egyértelmű, hogy nem szabadott volna elmondanom neki. Jesszus, egyáltalán miért csináltam? Egyre rosszabb ez a nap, egyszerűen már rettenetessé vált az egész, hiszen itt az esküvő, amit nem akarok végigcsinálni és Max, akinek elmondtam, amit nem szabadott volna és... komolyan az lesz a vége, hogy el kell költöznöm, aztán vehetek egy macskát, hiszen már nyilvánvaló, hogy úgy se fog változni a helyzet, ha Danielhez se megyek hozzá, akkor mégis hogyan szerethetnék bárki mást?
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Nem értem miért hozza most szóba danát, főleg azt nem, hogy miért fontos megemlíteni, hogy együtt érkeztünk, amikor pedig nem is. A magyarázatom is ennek az értetlenségnek a jegyében szól kissé zavartan és bizonytalanul. Félreteszem, mert jelenleg Emmácska fontos és az, hogy dűlőre jussunk az olyan kérdésekben, mint például ő mit szeretne, mit akar tenni, én mit tegyek amivel megkönnyíthetem a dolgát és mi legyen Daniellel. Ebben a percben még nem látom annak az esélyét, hogy itt ma nem lesz esküvő, sőt! Egyáltalán eszembe sem jut, mert úgy gondolom Emmácska meggyőzhető, noha a lelkem mélyén nem örülnék annak ha Daniellel ma oltár elé állna. Egyre jobban mardossa a szívemet az érzés, a látvány elképzelése, a tudat, hogy egyetlen szó választ el Emmácskától örökre. Tőle és boldog óráinktól, az esti beszélgetésektől, a „gyere át hozzám” utáni rögtönzött vacsoráktól, melyek eddig úgy hittem csupán a magányosságomat elűzőnek számítottak. Ám most már másképp érzem, szükségem volt Emmácskára, de nem azért, hogy ne üljek egyedül a négy fal között, hanem mert kitöltötte az életemet. Nélküle üres lesz és sivár akár egy hatalmas sivatag, repedezett földű pusztaság. Emmácska azonban nem tudja mit tegyen és ezzel én sem tudok mit kezdeni. Ám még ez a helyzet sem olyan elkeserítő mint az amikor azt mondja, hogy nem beszélhet, nem akar beszélni arról a másik férfiról. A féltékenység érzése jár át, keserűvé válik a szám íze. Nem volt elég Daniel, most még egy másik férfival is versenyre kelhetek Emmácska figyelméért. Észre sem veszem, de mindez átformálja a vonásaimat, hirtelen éveket öregszem, a vállaim megereszkednek. Belegondolok mi lenne ha Danácska mondana hasonlót, ha ő állna elém azzal, hogy talált valaki mást, akit szeret és hozzá akar menni és bocsánatot kér amiért eddig hagyta, hogy udvaroljak neki. Az biztos, hogy nem esne jól, becsapva érezném magam, de engem is meglep, hogy a gondolat nem okoz fájdalmat. Emmácska gondjai mellett a magaméval is küszködöm. A kopogás némileg kizökkent, ezért dühösen szólok ki, majd utána bízva abban, hogy odakint picit megemeltem a türelem küszöbét, Emmácska felé fordulok, hogy figyeljek rá.* -De, más lenne. Onnan bármikor hazajöhettél, ha most elmész, azért mennél el, hogy ne gyere haza. *Kimondom de nem jut el a tudatomig, hogy Emmácskának otthonként tulajdonítom Roxmortsot, burkolva a magam otthonát. Mert arra gondolok, a saját kis legénylakásomra aminek a kanapéján Emmácska többet ült mint a sajátján, ha volt egyáltalán valaha saját kanapéja. Daniel újbóli hangjára már szitokkal válaszolok, dühös vagyok amiért félbeszakít, mintha ugyan nem az ő esküvőjére várnánk. Emmácska azonban fontosabb és az is mi bántja, vagy ki bántja, az akit szeret de nem lehet az övé. Szóval ezért akart Danielhez menni, csak egy pótlék volt semmi más. Ez a felismerés örömmel tölt el és kedvem lenne kimenni a folyosóra és megmondani Danielnek, hogy menjen haza, mert nem lesz esküvő, ha a fene fenét eszik is, legalább őt eltávolítom az útból, aztán koncentrálhatok a másik fickóra. Persze a lelkesedés elhalványítja a tisztánlátásomat, a tény, hogy nem szereti Danielt, nekem elég, a másik tény, hogy valaki mást viszont _tényleg_ szeret, már töredezve jut el az agyamig. Hiába, férfi vagyok, csak egy dologgal tudok egyszerre foglalkozni. Amikor pedig kimondja, fel sem fogom. Csak annyi jut el hozzám, hogy elmondta kit szeret, még az sem tűnik fel, hogy nem említett nevet. Bólintok, megszorítom a vállát megint, semmi galleonért nem engedném el. Odakint súlyos csend bizonyítja, hogy többen az ajtó előtt állva hallgatóznak.* -Jó. Igen, nos, akkor azt is elrendezzük. Akkor elküldöm Danielt és lefújom az esküvőt. Én megoldok mindent Emmácska, csak ne pityeregj. Neked ne legyen gondod semmire, majd én elrendezek mindent. *Nagy nehezen eleresztem, legszívesebben átölelném de fontosabb most az, hogy a francos Danielt elküldjem. Elindulok az ajtó felé de közben azon merengek amit Emmácska mondott, hiszen valahogy magyarázatot kell adnom miért borítom a menetrendet én mint tanú, mint a menyasszonyt az oltár elé vezető. Beletúrok a hajamba, lassan kibontakozik a szavak értelme, a hiányzó név helye is kitöltődik. Engem szeret. Hát persze, hogy engem szeret, hiszen barátok vagyunk de hát ettől még ugye férjhez mehetne, az mindegy én mit gondolok. Emmácska barátja vagyok, a legjobb…..ő is így gondolja, ez jó. Valami azonban mégis sántít és nem én vagyok az. Megtorpanok mert ezt tisztázni kellene, a fejem olyan mint egy felbolydult méhkas. *-Emmácska! Hogy értetted azt, hogy engem szeretsz? Hogy ééén….izé…. *Amikor felé fordulok a homlokomon egy egész szántóterület barázdája ráncolódik. El sem hiszem amit hallottam, bár a szavak ott világítanak a fejemben, annyira zavarodott vagyok a történtektől, hogy nem fogom fel az értelmüket. Az ujjaim továbbra is a fejemet vakargatják teljesen összekócolva immár tartósan libafos színűre változott hajamat. A saját, Emmácska iránti érzelmeim pedig szívdobogva várnak, hogy mi lesz. Ujjonghatnak vagy megint a háttérbe szorulnak.*
Oh tudok én sok mindent és nem is, hiszen igen tudom, hogy nem együtt jöttek, de hogy emlékszem-e rá... na az nincs meg, most nem sok minden van a fejemben rendesen tisztán, pedig igyekszem én koncentrálni, de mivel kellően ideges vagyok úgy azért elég nehézkes nyugodtan bármit is felfogni, nem is megy. Maxnek ott van Dana én csak ezt tudom és nekem pont e miatt nem lehet Max, hiszen neki más az igazán fontos, mást szeret, másért küzd már olyan régóta... na jó ez erős túlzás, mert túl sok mindent azért nem tett a dologért eddig még, hogy bármi is legyen belőle. Nekem pedig itt van Daniel, de én nem teszek semmit azért, hogy működjön, mert itt pánikolok a helyett, hogy kimennék, Danielt pedig már jó eséllyel szétveti az ideg, ami érthető is. - Nem tudom, én... én nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy mit szeretnék, én... - én már úgy érzem, hogy semmit sem tudok, fogalmam sincs, hogy mit tegyek, mit kellene tennem, amivel nem bántok meg olyan sok embert. Ha elmegyek Danielnek rossz, de ha nem akkor nekem és persze Maxnek is az, ha itt hagyom, de hát azt is túlélte, amikor Londonban éltem igaz? Meg volt azért nélkülem, és itt van neki Dana is és a bolt... hiába szeretek tanítani, ha az egész kezd összezavarodni, nem biztos hogy ez az egy érv elég rá, hogy mégis csak maradjak. - Mert ez nem olyan Max, ezt... ezt egyszerűen nem mondhatom el, neked nem lehet... - nem, hiszen róla van szó, nem mondhatom meg csak úgy, hisz neki Dana a fontos, Danát szereti. Ha elmondom, hogy én pedig őt, azzal csak a barátságunkat tenném tönkre, így talán még válthatunk leveleket, ha elmegyek, de nem szabad maradnom, mert úgy csak egyre rosszabb. Nem tudnám végignézni, hogy boldognak élnek együtt, egyszerűen nem menne. A kopogásra összerezzenek, de én nem tudnék most kiszólni, szerencse, hogy Max megteszi helyettem, de szinte már kiabál, olyan erővel szól ki. Jó eséllyel ez a hangnem szegény Danielt nem különösebben nyugtatja meg. - Amíg Londonban voltam is kibírtad, akkor... most se lenne más. - egész halk most a hangom, ahogyan én az ablak előtt állok, ő pedig a vállamat szorongatja, mintha csak kapaszkodna belém, hogy még véletlenül se ugorjak ki itt helyben azon az ablakon és tűnjek el örökre a szemem elől. Megszorítom a párkányt és összeszorítom a szemeimet is, ahogyan próbálom összeszedni magamat, rendezni a gondolataimat, de nagyon-nagyon nehezemre esik ezt most megtenni. - Max én... nem akarok menni, de... - de mi mást tehetnék? Ez így rettenetes, csak teljesen kikészülök tőle, meg kell értenie, hogy nem maradhatok itt, de persze nem értheti, ha nem tudja az okát, ezért el kellene mondanom neki valahogy, de hogyan mondjak el valamit úgy, hogy... nem mondom el? - Te vagy... azért nem tehetem, nem mehetek hozzá, de nem is maradhatok és nem mondhattam el, mert... te vagy, téged szeretlek és ez így... - sóhajtva nézek csak kifelé az ablakon, meg sem fordulok, nem tudnám ezt úgy kimondani, hogy a szemébe nézek közben. Talán így megérti és azt is, hogy el kell mennem, hiszen neki se jó érzés látni Danát másokkal, de talán neki összejön, kezd jól alakulni az élete, az enyém viszont nem és jó eséllyel nem is fog és ezért... így csak fájdalmat okozok magamnak azzal, hogy maradok. Meg kell értenie, hogy ez így nem jó.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Nem tudom miért érzem szükségét a magyarázkodásnak, de így van. Persze senki nem szeret a saját csapdájába esni, de ez már megesett, valahogy a lehető legjobbat kellene kihoznom belőle, én sem értem magamat miért kell ez annyira. Beletúrok a hajamba nagy zavaromban, tudom, az eddigi idétlen képem most még szerencsétlenebbé válik, és pont ezért nem mertem én soha Danácskánál próbálkozni, sem korábban, még a suliba járva Emmácskánál. *-Dana előbb érkezett, de hát ő a koszorúslányod, dolga volt a rendezéssel, nekem meg a díszítést kellett felügyelnem, én hoztam a virágokat. De hiszen tudod?! *Vagy nem? Hogyne, Emmácska olyan ideges volt és most is az, az esküvő miatt, minden menyasszony kiborul az utolsó öt percben, valami ilyesmit hallottam amikor idefelé siettem. Az idősebb hölgyek, az anyák és a friss házasok is már tudják, nem is feltételeztem, hogy nincs igazuk. Ám akkor még nem tartottam valószínűnek, mégis beütött a krach. Emmácskánál azonban mostanra már tisztán érthető, hogy nem egy szimpla idegesség az oka annak, hogy nem hajlandó kimenni a szobából. Megoldhatatlan helyzet? Ezek szerint nem lehet mindent megoldani? Te jó ég! Ezzel most mit kezdjek?* -Mégis azért valamit…lehet tenni nem? Mit szeretnél Emmácska? *Azon kívül persze, hogy összepakol és elutazik örökre. Ez olyan végletesen hangzik és belül a lelkem mélyén szinte kedvem lenne egy nagyot ordítani. Igen, azt kellene most. Kitátom a számat, felemelkedem térdelésemből és akkorát ordítok mint egy oroszlán. A hangom megrezegteti az ablaktáblákat, férfias, állatias üvöltés ez az elvesztés lehetősége előtt. Az arcom torz és a szemeim világítanak a dühtől. Na igen, ezen a hosszú és nem túl mélyen szántó gondolaton üt az a tény ami mellett könnyen elsiklottam. Emmácska mást szeret. Emmácska _szeret_ valakit. Danielen könnyen túljutottam volna, amíg nem állnak az oltár előtt még van időm, még tudok gondolkodni és cselekedni, de még nem döntöttem el mit is és miért. Nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel és ha csak úgy a szívemből cselekszem, talán mindenkit megbántok. DE! Azon nem tudok túllendülni ha Emmácska titkon szeret valakit. Ez pedig szíven ütött. Igen, a szívemen esett mély seb amely vérzik, ám emellett látom magam előtt Danácskát, akit hitegettem. Hitegettem? Egyébként ki is dilemmázik most jobban? *-Miért nem mondhattad el? Miért nem mondod el? Mi ebben a nagy titok? És ha tudom még Daniellel is segíthettem volna. *Szinte együtt emelkedem vele, utat engedek és nézem a gondolatoktól gyötrődő arcának élét. Fáj az amit látok, és most jövök rá, hogy ez az igazi. Ez a fájdalom és kétely az ami igaz, és nem az amit akkor érzett amikor Danielről beszélt. Mégis ki lehet az akiről én nem tudhatok? És miért fáj ez nekem jobban mint Daniel. Emmácska halk hangjával egy időben kopognak az ajtón, ezért nem tudok jobban odafigyelni arra amit mond. Idegesen nézek felváltva Emmácskára és az ajtóra. A kopogás türelmetlen és hosszan tart.* -MINDJÁRT! MÉG NEM VÉGEZTÜNK! *fel sem tűnik mennyire kétértelmű a mondat és mennyire aláfesti saját ingerültségem amit aziránt érzek, hogy Emmácska egy valóban megoldhatatlannak látszó helyzetbe sodort. *-Bocsáss meg Emmácska. Mit is mondtál az előbb? *Nézek rá és közelebb is lépek, majd óvatosan és félve megérintem kezeimmel mindkét vállát. Legszívesebben átölelném, de megint rám jön az a fajta bátortalanság amit régen a suliban éreztem mikor őt néztem titkon. * -Ööö, Emma? Max? hamarosan…vagyis idő van. Nem kellene tovább húzni. Minden rendben lesz, csak… -MAJD MEGYÜNK DANIEL, NE ZAVARJ! A FÉSZKES FENÉBE IS! *csak a fejemmel fordulok az ajtó felé és a fának kiabálok. Egyszerűen nem tudok nyugodt maradni és nem csak az erőszakos Daniel miatt, akinek a türelmetlensége érthető más szemében, de az enyémben most nem igazán. *-Emmácska. *Már halkan folytatom, kékes hajjal és remegő hanggal. *-Nem, nem mehetsz el. Mihez kezdenék nélküled? Én….senki vagyok ha nem vagy velem. *Ez pedig úgy igaz, minthogy ott állok mögötte. Ujjaim rászorulnak a vállára, az érzés, hogy nem engedhetem el olyan erővel tombol bennem amilyet még soha nem éreztem.*
Azt hiszem, most fontosabb gondjaim is vannak annál, mint hogy milyen lett közben a haja színe és ennek okán az ő gondjai is megsokasodtak, így talán elsődlegesen most nem ezzel foglalkozik. Mondhatni van előnye a kis kiborulásomnak is, a hajtéma egyelőre nem annyira lényeges. De hogy e mellett mit is mondjak és hogyan kellene ezt kezelnem... na azt nem tudom és úgy fest, hogy neki se sok fogalma van róla egyelőre. Tudom, hogy valahogy, valami csoda folytán el kellene döntenem, hogy mit akarok, hogy mitől lenne jobb, hogy hogyan is oldjam meg ezt a pocsék helyzetet, de az az igazság, hogy egyelőre még gőzöm sincs róla. Tudom, hogy valamiféle megoldás kell, ha más nem hát az a nagy költözés, de hátrahagyni mindent, főleg úgy, hogy tetszik a tanítás és jól érzem magamat a Roxfortban... olyan nagy döntés lenne és olyan nagyon nehéznek tűnik, hogy meghozzam. - Persze, mert neked egyszerű dolgod van, Danát látod és kész és ide is vele jöttél és... az úgy egész más. - igazából nem követtem nyomon, hogy ki kivel érkezett, főleg mert mindkettejüknek meg van a maga szerepe, Max kísér az oltárhoz, Dana pedig a koszorúslányok között van, tehát nem együtt sétálnak be, mint egy pár, de attól még gondolom azok, bár igaz, hogy az utóbbi hetekben nem sok mindennel foglalkoztam csak főként az esküvővel és a saját bajaimmal. Remek barát vagyok... komolyan. - Gondok? Ezek nem gondok, ez... ez egy megoldhatatlan helyzet, akkor pedig mi értelme lenne őrlődnöm miatta? Csak... talán tovább kellene lépnem. - tudom, hogy segíteni akar, de fogalmam sincs, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Probléma, ami elől elmenekülök... lehet, hát de mégis mit tehetnék ezen kívül? Ha most és itt megmondanám neki, hogy nem Danielt szeretem, hanem őt, akkor mi lenne? Neki ott van Dana, évek óta oda van érte, csak rosszabb lenne mindenkinek, akkor hát mégis hogyan jöhetne ez rendbe, hogyan oldhatnám meg? Nem látok rá megoldást, nem látok kiutat sem és valahogy ő ezt nem érti, ami érthető, hiszen nem tudja mi jár a fejemben, ahogyan azt sem, hogy mi az egésznek a gyökere. Mégis honnan tudhatná, hogy már évek óta őt szeretem? Még csak nem is utaltam rá soha, nem lett volna értelme. - Én nem... nem mondhatom el. Ezért is nem mondtam eddig sem, én... - megrázom a fejemet és ha még most is ott térde, akkor felpattanok és arrébb lépdelek, az ablakhoz, hogy a párkányra tenyerelve gondterhelten pillanthassak ki. Értem én azt, hogy tudni akarja, de hát pont neki nem mondhatom el. Nem mondtam senkinek soha, még Danának sem, akkor hogyan mondhatnám el épp Maxnek? - Talán tényleg az lenne a legjobb megoldás, ha elmennék. El valahová... valahová messzire. - ezt szinte csak magam elé motyogom, alig hallhatja, maximum csak szavakat belőle. Igen, talán sokkal könnyebb lenne egyszerűen csak elmenni és kész, hagyni az egészet. Danielnek megmondani az igazat és... ennyi. Vagy hozzámenni és elfogadni azt, amit annyira próbáltam bizonygatni Maxnek, hogy jó nekem így.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Értékelem, hogy Emmácskának a szeme sem rebben, pedig biztos vagyok abban, hogy ő is látja,mi több fel is fogta a hajam színét. De azt hiszem ez a legkisebb gondom most, épp csak nem keltek bizalomgerjesztő benyomást pont egy olyan pillanatban amikor a határozottságomnak kellene előtűnnie. Emmácska válaszol a kérdésemre, amivel üti korábbi szavait és én végképp nem tudom mit tegyek vagy mondjak, hogyan húzzam ki ebből a dilemmából és persze az sem mindegy, hogy merre ráncigálom. *-Naná, hogy bonyolult! *Egyetértek és ez az egyetlen amiben tudok, le is csapok a lehetőségre, megemelt szemöldökkel, bólogatva, akár egy apa amikor végre neki ad igazat a lánya. Még a kezeim is a hátam mögött kulcsolódnak össze, bár ez csupán józan megfontolás mert nem biztos, hogy jó az ha Emmácska látja remegni. Nézem ahogy leroskad tanácstalanul a székre és sajnálom, nagyon azért mert eljutott idáig, és nem irigylem mert valóban pocsék egy helyzet. Arra nem készülök fel, hogy az idétlen és látszólag semmire sem jó kérdéseimmel saját magamnak állítok csapdát, de gyorsan összekapom magam, nekem már úgy is mindegy. PErsze bevillan a mai reggel és a tegnapi amikor Emmácskára gondoltam és nagyon régóta minden reggel rá gondolok, de magamat csapom be azzal, hogy csupán az esküvő miatti izgalmak azok melyek Emmácska felé terelték a gondolataimat. Vele mostanában többet kellett foglalkoznom, hiszen a díszek a templomban nem maguktól lettek olyan szépek, én neveltem a virágokat neki. *-Most nem rólam van szó, egyébként is, nem én akarom otthagyni az oltár előtt az életem leendő párját. *Ne feddésnek szántam, inkább csak kitérő manővernek, hogy ne kelljen színt vallanom, de tényleg nem rólam van szó. Azon elképedek, hogy Emmácska vett már Danielnek alsógatyát és azon is meglepődöm, hogy ez szíven is üt. A fenébe is, ha nekem venne én még a víziló mintásat is örömmel fogadnám. Odalépek elé és letérdelek, két kezemmel az ő két kezét fogom közre és megvárom míg rám néz. *-Ha elmenekülsz a gondok elől Emmácska, az nem old meg semmit, a gondok veled mennek. Szembe kell nézni velük. *Micsoda közhely! Tényleg képes voltam ilyet mondani vigasztalásképp? ÉS akkor jut el a tudatomig, hogy mit mondott arról a másról. Zavartan tekintek a szemeibe, a homlokomat ráncolom, olyan akár egy száz éves öregasszony feneke. Veszek egy nagy levegőt és nem szólalok meg, mert képtelen vagyok. Újabb titok amit Emmácska nem osztott meg velem. Nem talált rá érdemesnek? Ez a Daniel ügy is, meg a lánykérés utólag pattant ki amikor már nem tudtam tenni ellene, most ez a „mást szeretek” téma. S persze újabb kérdés, hogy ki a fene lehet az a megveszekedett őrült aki Emmácska helyett mást szeret? Magamra nem gondolok, mert egyrészt kizártnak tartom, másrészt ebben a „kit szeretek igazán” témában már én magam is bizonytalan vagyok, csak épp nem vár rám a leendő nej az oltár előtt. Viszont a „kit szeretek” részben az egyik Emmácska aki az oltár elé akar állni Daniellel, de még sem. Enyhén szólva zavar a köbön. *-Ki is az akit szeretsz Emmácska? Ki az akiről szintén nem beszéltél nekem? *Igen, ez már számon kérés a javából. Tudni akarom!*
Valahogy úgy kellene elmondanom neki valamit, hogy közben nem mondom el, na ezt hogyan tegyem meg? Egyrészt el kell mondanom akár csak körülírva is? Talán nem is kellett volna várnom, hanem kimászni azon a kis ablakon és kész, bár az sem kell, elég hoppanálni és irány Franciaország és az talán mindent megoldani. Nem tudom... fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Szeretek tanítani, szeretek itt lenni, de közben valahogy minden egyre jobban kezd összeomlani és összekuszálódni és nekem fogalmam sincs, hogy mit is kellene tennem, hogy rendben legyen a lelki világom. Maxnek ott van Dana, én nem várhatok arra egész életemben, hogy ez nem jön neki össze és esetleg észrevesz majd engem, ahogyan talán annak sincs értelme, hogy Danielhez megyek csak hogy ne legyek egyedül. Olyan mintha hirtelen semminek sem lenne értelme, na de akkor vajon hogyan érthetném el, hogy bárminek is legyen? Olyan nagyon össze vagyok zavarodva! És szegény Daniel, ki fog borulni, hiszen sokba került az esküvő és ő is készült rá, itt van a sok vendég is, akik miattunk jöttek, akiket nem lehet csak úgy hazaküldeni és... és minden más és mérgesek lennének, Daniel pedig csalódott és szomorú és ezt ő sem érdemli meg. Ő Emma, miért nem gondolkodtál előre! Max végre megérkezik és nem csoda, hogy szegény szólni sem tud mit először a nagy szóáradatra, ami tőlem érkezik felé. Csak pislog és próbálja felfogni, hogy mit is akarok, ami tényleg rendkívül zavaros, nem csoda, hogy a haja pillanatok alatt változtatja meg a színét és nem épp a legelőnyösebb végállapotot veszi fel végül, de hát ez érdekel most a legkevésbé. - De igen, de... de ez más, nem szeretem úgy... úgy nem ahogyan kellene. Persze kedves és figyelmes is tud lenni, de nem olyan az érzés, mint ha.... Max ez olyan bonyolult! - leroskadok a legközelebbi székre és a kezeimbe temetem az arcomat. Hát mégis hogyan szerethetném úgy Danielt, ahogyan Maxet szeretem? Úgy talán soha senkit sem fogok tudni, de akkor mégis mit tegyek, legyek mindig egyedül? Akkor már lehet hogy Daniel is jobb, mint a semmi, vagy ennél van jobb? És ha nem lesz, vagy nem jön más? A kérdésnél persze azonnal rá nézek fel, de veheti úgy is, hogy csak mert beszélni kezdett megint. Naná, hogy rá gondolok először reggel, de ezt csak nem mondhatom a szemébe csak úgy igaz? - Miért te kire gondolsz reggel először Max? - nem is tudom, csak úgy kicsúszik a számon a kérdés, de gondolom úgyis evidens, hogy Dana lesz majd a válasz, nem is értem, hogy miért tettem fel ezt a kérdést. - Vennék én, vettem én már sok mindent neki, bár nem mindig mindennel volt megelégedve, de... ha most lefújom az esküvőt mérges lesz, csalódott és igaza is lenne, de ha hozzá megyek... Nem bírom ezt Max, mert... mert akit igazán szeretek mást szeret és ha a közelében vagyok az egyre rémesebb érzés érted? Fáj és... Daniel kicsit elfeledteti, de nem eléggé, talán tényleg el kellene utaznom valahová jó messzire és úgy lenne a legkönnyebb. - már határozottan közel vagyok hozzá, hogy még a sminkemet is lekönnyezzem az arcomról, bár még egyelőre nem buggyantak ki a kövér könnycseppek, de szinte látszik rajtam, hogy ott tolakodnak vadul a könnycsatornában és talán csak pillanatok kérdése, hogy ne törjenek utat maguknak és mossanak le mindenféle esküvői mázakat az arcomról egy szemvillanás alatt.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Fogalmam sincs mi lehet a baj, úgy indultam el, hogy majd megoldom, de korántsem vagyok olyan biztos mikor az ajtó elé érek és ott meglátom a már összegyűlt kisebb tömeget, akik próbálták jobb belátásra bírni Emmácskát. Meg akarták nyugtatni, beszéltek, hogy ez így van rendjéán, ne izguljon, majd minden megoldódik, csak jöjjön ki. Ám Emmácska a jelen helyzetből úgy tűnik nem szándékozott anélkül elhagyni a szobát, hogy velem beszélt volna. Daniel képe akár okot adhatna a kárörömre, de inkább sajnálatot érzek iránta, látva a savanyú ábrázatot amivel rám néz tanácstalanul. Nyílik az ajtó, én bekukkantok, majd mikor meglátom Emmácska hasonlóan riadt arcocskáját, annyira táromcsak ki az ajtószárnyat, hogy én magam beférjek, de a többiek ne lássanak be, pedig aztán vannak akik nyújtogatják a nyakukat, főleg Daniel rokonságának nőtagjai. Mielőtt belépnék, megveregetem Daniel vállát, próbálok egy bátorító mosolyt varázsolnia a magam arcára, végül elnyel a szoba. Hátamat a zárt ajtónak támasztom és nézek Emmácskára és igyekszem kitalálni mi baja lehet. Az első szavaiból még nem derül ki semmi csak az én arcom fel, egy mosoly jelzi, hogy jólesik a dicsérete. Aztán persze jön Daniel, ő is csinos, de ezt nem akartam igazán hallani, azt viszont igen, hogy nem mehet hozzá. A határozott kijelentés viszont legyen bármennyire is jó hír, kifejezetten meglepő és hihetetlen. Először csak tovább mosolygok, mert nem fogom fel mit mondott Emmácska, a többi pedig már csak ráadás. Azt mondják ilyenkor az arák ezt csinálják, nem kell velük foglalkozni, csak megnyugtatni és kész. Kicsit beszélni hozzájuk, aztán minden rendben lesz. Az egész eléggé zavaros, persze bólogatok mikor azt kérdezi, értem-e amit mond, hallgatva a jó tanácsokra csak ráhagyom Emmácskára, mert úgy gondolom ez csak az esküvő előtti pánik és majd elmúlik. Olyan szerencsém nem lehet, hogy tényleg rájött, Daniel nem való hozzá. Szóval bármennyire is az én malmomra hajtja a vizet Emmácska, nem hiszek az igazában és épp ezért nem is reménykedek. Csak az tipor a sárba és döngöl a földbe, hogy pont nekem kell kirángatnom ebből a dilemmából, mintha ugyan nem tettem volna már meg egyszer, de akkor sem hallgatott rám. Most mi a jó fenét csináljak? A Bauxbatons említése olyan fintort csal az arcomra mintha citromba haraptam volna, és ezt is érzem. Az az iskola messze van, ráadásul nem vagyok meggyőződve arról, hogy ott normálisan nevelik a diákokat, onnan csupa szívszerelemre csábító lány kerül ki meg szépfiúk. Még a végén elcsábítja egy tanár Emmácskát is. Mellesleg mi a fenének menne ő a csigazabálókhoz mikor a sonkát szereti, meg az angol pudingot és a köményes kenyeret? Az, hogy Franciaországot a szerelem országának mondja, újabb fintort von maga után és még a szemöldökeim is a magasba emelkednek. Eddig hallgattam, mert Emmácska csak mondta és mondta, én meg vártam, hogy befejezi, és amikor befejezte, még mindig vártam, hátha folytatja csak levegőt vett. Megvakarom a szakállamat, ami nincs. Ezen megdöbbenek, aztán eszembe jut, hogy én nyírtam le. Marad a csupasz állam vakargatása és a lükén nézés. Emmácska mellett-mögött egy állótükör van, amiben gondolom saját magát nézte meg, hogy minden ránc és fodor a helyén van-e a ruháján, most viszont én látom magamat idétlen képpel, lassan fos zöldre váltó hajjal. Miért pont most jön ez a szín? Nem lehetett volna csak ma, kivételesen egy haloványabb, diszkrétebb? Mondjuk a vörössel is kiegyeztem volna, na de libafos??? Érzem, hogy meg kell szólalnom, de néhány szívdobbanásnyi ideig csak tátogok mint a partra vetett hal.* -Ööö….Nem tudom. Öööö….szereted őt? Úgy értem igazán. Öööö….Emmácska mérlegre kell tenned az előnyeit és a hátrányait….a fenébe is, hát nem te akartál hozzá menni? Éééén időben szóltam. *Hát most igazán nem tudom mit mondjak. Emmácska tanácstalan, valahogy ki kell rángatnom ebből a bizonytalanságból. *-Biztosan nem örülne ha az oltár előtt hagynád el. Mondd csak, amikor reggel felébredsz, ki az akire először gondolsz? Ha beütöd a kezed és letörik a körmöd? Vennél Danielnek alsógatyát? *Szakáll híján libafos színű hajamba túrok zavartan. Tudom, hülye kérdések, de talán előbbre lendülünk ha Emmácska ezeken elgondolkodik.*
Beszélnem kell vele, ha nem teszem valószínűleg egész életemben bánnám. Hiába van itt az esküvő, hiába vár kint sok-sok vendég és Daniel is, hiába igyekezett annyira az utóbbi hetekben ez mit sem számít, ha az én érzéseim valami egészen mást súgnak és máshoz húznak. Muszáj beszélnem vele, akkor talán könnyebb lesz majd tovább lépnem és annyiban hagynom a dolgot. Talán akkor sem kellene hozzámennem Danielhez, talán el kellene mennem innen messzire, mindentől távol. London nem volt elég, nem volt elég messze, de talán a Bauxbatons... a tengeren túl jobb lenne, akkor már elég nagy lenne a távolság, ott kezdhetnék új életet és talán találnék valakit, aki hasonlít Maxre, aki iránt képes vagyok azt érezni, amit iránta érzek már hosszú évek óta. Nem tudom... magam sem tudom, hogy mit kellene tennem, de rettegek tőle, hogy mi lesz a következménye annak, ha nem mondom most el neki, hogy tényleg elszúrom az egész életemet és hogy azt már nem lehet csak úgy visszafordítani. Végre meghallom kintről az ismerős hangot. Daniel aggódva áll félre, hogy engedje Maxet intézkedni, én pedig az ablaknál ácsorogva az ujjaimat tördelve fordulok felé amikor már nyílik az ajtó. Pálca van nálam, azzal nyitom ki számára, hiszen zárva volt, hát persze, úgy hogy ne is lehessen csak úgy könnyedén kinyitni, ha valaki akarta volna. Az arcomon szinte már teljes zavartság vegyül valamiféle kétségbeesett tekintettel, ahogyan rá nézek. - Olyan csinos vagy és... és Daniel is az láttam és minden csodálatos odakint, de én... én még sem mehetek hozzá. Mi van, ha tényleg hibát követek el Max? Mi van akkor, ha... ha nem szabadna ezt tennem, ha egész életemben boldogtalan leszek vele? Lehet, hogy igazad volt és... és nem tehetem meg, talán új élet kellene nekem, mert úgy érzem csak vergődöm és nem jutok előre. Érted ezt? Érted, amit mondani próbálok? Mit csináljak Max? Mit... mit tegyek? Hozzámenjek Danielhez, vagy ne? Nem kellene elmennem mondjuk a Bauxbatonsbe? Franciaország a szerelem országa, ott talán megtalálom azt, aki... aki tényleg hozzám való. - időnként hadarok, időnként elakadnak a szavaim és finoman szólva is ide-oda csapongva próbálom neki elmagyarázni, hogy mit is akarok. Azaz pont hogy magam sem tudom, hogy mit akarok, csak próbálom megértetni vele, hogy nem tudom mi legyen, hogy most azt kérem mondja meg igenis, hogy mit tegyek. Azt még sem tudom most hogy itt van a szemébe mondani, hogy miatta van, hogy őt szeretem, hiszen neki ott van Dana, akivel már mióta küzd, akivel talán egyszer összejön és akkor én most azt rontanám el. Nem tehetem, ahogyan eddig sem tettem meg, nem akadályozhatom meg a boldogságát, de itt sem maradhatok. Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha egyszerűen csak itt hagynék mindent, de nem mehetek el ki az ablakon, mert az tényleg nem lenne fair Daniellel szemben. Olyan nagyon igyekezett, ezt akkor sem tehetem vele. Megaláznám sok rokon és barát előtt és összetörném a szívét. Ha elmondom az igazat akkor is így lesz, de... talán úgy mégis csak jobb. Nem tudom... olyan nehéz és bonyolult ez az egész.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Eljött Emmácska esküvőjének ideje. Ez a nap olyan számomra mint maga a pokol. Az elmúlt időszakban visszafogtam magam, csak annyiszor beszéltem Emmácskával ahányszor a díszítés miatt muszáj volt, nehogy megint elragadtassam magam és olyasmibe üssem az orrom amihez semmi közöm. Tisztán és világosan közölte velem, hogy nem kíván a Daniellel kötendő házasságáról beszélni velem, hogy nem változtatja meg a döntését, hogy beleugrik olyasmibe ami szerinte is kétséges, de ő majd összerakja. Egyre többet gondolkodtam azonban mindezen a boltban, igazából semmivel nem törődtem, egyedüli elfoglaltságom a templomba és a vacsorára való virágok gondozása volt, de az is csak Emmácska kedvéért. Azt szerettem volna ha a lehető legszebb lesz minden, hogy ezzel se kelljen törődnie. A hófehér, halvány barackszínű szegélyt viselő virágok illettek ahhoz ami az ő ruháját díszíti, összhangban volt minden. Danácskával többször elmentünk vacsorázni, néha beszélgettünk Emmácskáról, az esküvőről, Danielről, de azon vettem észre magam, hogy egyre többet gondolok rá és egyre kevesebbet Danácskára. Olykor elkalandoztam és nem figyeltem rá, a szépsége még mindig elbűvölt, de a beszélgetések alkalmával arra jöttem rá, hogy szinte semmi közös nincs bennünk, Emmácskával viszont minden. Önkéntelenül mérlegre tettem őket és mindig Emmácska felé billent a mérleg nyelve. Szenvedtem mint egy kutya, akárhányszor is gondoltam arra a jövőre ami Emmácska nélkül vár rám. Az esküvő napján azonban a sarkamra álltam, bármi is történik nem ronthatom el Emmácska nagy napját, ez az övé, róla fog szólni, csak is róla és bármit is érzek a szívemben, nem tehetem, hogy neki is pokollá változtatom. Az utolsó simításokat végeztem a virágokon, elrendeztem a szalagokat, bár minden tökéletes volt, én találtam hibát csakhogy elfoglaljam magam. Az elmúlt két napban úgy éreztem az elengedhetetlen változás része kell legyen az életemnek, rám is új élet vár Emmácska nélkül, így akaratlanul új szokásokat vettem fel. Berendezkedtem egy másik életre, gondolkodás nélkül szabadultam meg az arcszőrzetemtől, amin Danácska kissé megdöbbent, de tetszett neki. S megint arra gondoltam, vajon Emmácska mit szólna hozzá, aztán eszembe jutott, hogy teljesen mindegy, nem neki kell tetszenem. Danielnek nem volt szakálla, még bajusza sem, világéletében csupaszállú volt, de nem vallottam be magamnak azt, hogy hozzá akarok hasonlítani, kissé gyerekes és felesleges, ettől még nem fog Emmácska másképp dönteni. Miért is tenné? Nem azért megy hozzá Danielhez mert csupasz álla van és nem azért jönne hozzám, mert most már nekem is az van. A kérdések pedig ott lebegtek e fejem felett. Miért nem akarom, hogy Danielhez menjen, miért foglalkozom nap mint nap ezzel a kérdéssel, miért jutott eszembe az, hogy akár az én feleségem is lehetne…mármint Emmácska, és miért gondolok rá többet mint ahányszor danát megpillantom? Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, fogalmam sem volt arról a problémáról amivel Daniel küzdött már egy ideje, észre sem vettem, hogy telik az idő és milyen gyorsan közeledik az a bizonyos pillanat amikor Emmácskának be kell lépnie az ajtón és végig kell mennie a szőnyegen, az elé szórt virágszirmokon. Mellesleg teljesen elítéltem ezt a szokást, barbárság letépni a virágok szirmait csak azért, hogy valaki azok szőnyegén lépkedjen végig. Daniel, némi dühvel kevert kétségbeesett hangja rángatott vissza a jelen valóságába, értetlenkedve néztem rá. Először fel sem fogtam mit hadovál és igazából nem is érdekelt, az ő gondja, oldja meg. Aztán lassan eljutott az elmémig, hogy Emmácskáról van szó és a szemöldökeim megemelkedtek. Döbbenten álltam Daniellel szemben és azon morfondíroztam, hogy mit akarhat tőlem Emmácska két perccel az esküvője előtt. * -Megyek. Csak semi pánik, elrendezem. *Nem voltam olyan biztos ebben mint amilyennek kinéztem, nem tudtam mi a baj de ha tudtam volna sem lennék biztos abban, hogy megoldom. Emmácska eddig sem hallgatott rám, miért pont most tenné? Átmentem a kis lakba amit öltözőnek neveztek ki, a kis szoba ajtaja előtt páran összegyűltek már, hogy jobb belátásra bírják Emmácskát, ők most szétreppentek előttem mint a megzavart madárraj. Óvatosan bekopogtam az ajtón.* -Emmácska. Max vagyok, bemehetek? *Még hezitáltam, hogy várjak-e a válaszára vagy egyszerűen nyissak be, de azátn rájöttem, hogy ezt már Daniel vagy egy a rokonságába tartozó hölgy – tekintve az esküvői babonákra – megtette volna, ha az ajtó nincs kulcsra zárva. Vártam, hogy kinyissa, majd amikor nyílt az ajtó – ha nyílt – akkor bedugtam csupasz arcú fejemet a nyíláson és Emmácskára mosolyogtam, pedig piszok nehéz volt.* -Mi a gond Emmácska? Valamit félreszerveztek? *Mégis mi lehet a gond ha nem ez? Sosem úgy történik minden ahogy az el van tervezve, csak röpke akadály amit le kell küzdeni. Nem?*
Tudom, hogy nem illik az utolsó pillanatban elbizonytalanodni, de mit tehetnék, ha mégis ez történik. Mi van, ha tényleg igaza van és életem legnagyobb hibáját követem el? Mi van akkor, ha tényleg nem kellene hozzámennem Danielhez? Mi van, ha... De akkor mit kellene tennem? Talán jobb lenne lefújni az esküvőt és elmenni a városból, elmenni valahová messzire, ahol végleg kiverhetem Maxet a fejemből és kész. Tudom én, hogy ő a legjobb barátom is egyben, nem szakíthatom meg vele csak úgy a kapcsolatot, de mellette szeretem is, amit képtelen vagyok csak úgy elfelejteni. Daniel nagyon igyekezett az utóbbi hetekben, de tényleg nagyon, de vajon ez a jövőben sem fog megváltozni? És ha most hozzámegyek akkor én magam vajon nem fogom végül megbánni, hogy így döntöttem? Mi van akkor, ha végül évek múlva jövök rá, hogy nem kellett volna, hogy hiba volt és akkor már nem igen lehet visszafordítani, maximum elválni úgy hogy éveket vesztegettem el. Nem akarok éveket elvesztegetni, talán ha elmegyek akkor találok valaki mást, valakit és úgy nem kell újra és újra Maxre gondolnom. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de ha meg se próbálom akkor nem is sikerülhet semmi. Meg kell mondanom neki, hogy mit érzek akkor legalább nyugodt leszek, mert megtettem és kész... tovább lépek és elmegyek. Itt a nyár, megtehetem, hogy most hagyom itt az iskolát, lesz idejük másik tanárt keresni helyettem. Az esküvő mindjárt kezdődik, én pedig bezárkóztam az öltöző szobába, a templom melletti kis lakban, ahol az utolsó simításokat sikerült elvégezni. Nem akarok kimenni, amíg el nem döntöttem, hogy mi legyen, addig nem tehetem, addig... nem lehet. Most kell eldöntenem végleg, hogy mit akarok, most még visszakozhatok, még ha ezzel rettenetesen meg is bántom Danielt, de később már rosszabb lenne mindenkinek. - Max-szel akarok beszélni! Addig... addig nem megyek ki! - szólalok meg, miután szegény Daniel már sokadszorra próbál nekem rimánkodni, hogy végre menjek ki és beszéljük meg. Hogy ez csak az esküvő előtti pánik, mindenkinél előfordul és teljesen normális, csak szépen menjek ki és beszéljük meg, nem lesz semmi baj. Ezúttal viszont nem tudok hinni neki. Beszélnem kell Max-szel és hiába hallom, hogy sóhajt, de nem érdekel, akkor is muszáj most megtennem. Talán, ha az egész értelmetlen akkor mégis hozzámegyek és elköltözünk. Azt hiszem a költözés szinte mindenféle végkifejletben benne van, nem igazán van más lehetőség, ha nem megyek... nem bírom ki. Ez már így egyre nehezebb és biztos, hogy képtelen lennék végignézni, ahogyan ő is Dana... Nem, az már tényleg iszonyatosan fájdalmas lenne és nem kínozhatom saját magamat, ezt már így is épp elég ideig tettem.
♫ Tell me a story ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Csak győzzünk kilábalni belőle. 
Köszönöm ezt a játékot és a többire fel! 
//
