2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jodie örülhet, hogy velem futott össze, és nem egy mardekáros prefektussal, aki egyből bemártotta volna. Én általában előbb kérdezek, utána döntök, sőt, viszonylag sokakon meg is könyörülök, ha őszintének találom őket. A griffendélesen pedig nem fedezem fel a hazugság jeleit, sőt, szegényre alaposan a frászt is hozhattam, amikor rászóltam. ‒ Hát, tudod, a prefektusi teendők mellett nehéz. Meg aztán, tanárnak készülök, sok mindent kell tanulni azzal is, de talán, ha befejezem a sulit, akkor a munkám mellett már csak lesz rá időm ‒ mosolyodok halványan. Tényleg szeretnék minél több időt annak a hobbimnak szentelni, de a napjaim szinte minden egyes perce be van osztva, sehová nem tudok még több szabadidőt bepasszírozni. ‒ És, neked még milyen hobbijaid vannak az álomfogó-készítésen kívül? ‒ érdeklődöm kedvesen, hiszen, ha már összefutottunk, akkor szeretném kicsit jobban is megismerni. Szeretek ismerkedni, még akkor is, ha az emberek többségének, itt a Roxfortban eléggé fura vagyok a folyamatos rémálmaim miatt. Ettől függetlenül én bármilyen személyiségű személy társaságára nyitott vagyok. ‒ Kénytelen vagyok, más nem használ. Meg aztán, a szobatársaim nem szeretik, ha éjjelente többször is felkeltik őket. Amíg meg nem vagyok egyetemista, nem lehet saját szobám ‒ vonom meg a vállamat egy kellemetlen fintor kíséretében. Tisztában vagyok vele, hogy mindez rossz, de másképp nem tudok elaludni, vagy képtelen vagyok pihenni. Gyűrű ide vagy oda, az nem tart meg az álmaimban, hanem inkább kilök onnét. ‒ Csak tudod, ha minden okkal történik, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy mégis mit követtem el, amiért évek óta nem tudok rendesen aludni. Szóval, picit fura dolog, mert úgy gondolom, rossz dolgokat főként azok érdemelnek, akik úgyis cselekszenek, de tudtommal én nem ártottam senkinek. Mindegy is, már megtanultam együtt élni vele ‒ sóhajtok fel, miközben megosztom Jodie-val a gondolataimat. Legalább is, ha én valami felsőbbrendű lény lennék, aki mások sorsáért felelős, akkor nem sújtanék ilyen durva dologgal másokat, pláne, ha tényleg nem érdemlik meg. ‒ Ha gondolod, nyugodtan mesélhetsz róla. Nem fárasztanál ‒ mondom, és ha esetleg egy-egy álomfogó készülne leesni, akkor segítek neki kézben tartani őket. ‒ Ne segítsek cipelni őket? ‒ ajánlom fel a segítségemet, elvégre, nem szakadnék bele. ‒ Ó, az igazán szomorú. De nektek legalább összetartóbb közösségetek van. Én Belgiumból származok, a belgák sose voltak olyanok, elég arra gondolni, hogy hány nyelvterületre oszlik az ország. Mondjuk, nem is sokat időztem ott ‒ biggyesztem le az ajkaimat. Szomorú, hogy olyan sok nép eldobja magától a múltját és a kultúráját, amikor a hagyományok és a gyökerek nélkül mit sem ér egy-egy nemzet, vagy nemzetség élete. ‒ Pontosan nem tudom, évek óta. Öt-hat éve esetleg, vagy még korábbról ‒ csóválom a fejemet. Tényleg tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban, hiszen oly’ régóta tart, hogy már-már úgy érzem, mindig is küzdöttem ezzel a problémával. Így hát nem is tudok nagyon részletekkel szolgálni, ellenben végre elindulunk. Kezdtem kicsit feszélyezetten érezni magam, mert ki tudja Frics mikor bukkan fel errefelé, és mennyire lesz morózus hangulatban. ‒ Igen ‒ mosolygok Jodie-ra szórakozottan, míg az ujjamon lévő gyűrűt kezdem piszkálni. ‒ Szerintem annak a hatása, hogy ezt a gyűrűt viselem, azóta emlékszem tisztán mindenre. Korábban nem volt így. Igen, és biztosan a gyűrű az, mert amikor nem viselem, olyankor nem is álmodok a fiúval. Én megpróbáltam, de az eladó, akitől vettem a gyűrűt, nem emlékezett rá az ékszer eredetére. A srácot pedig hiába akartam megkérdezni erről, amint feltenném a kérdésemet, felébredek. De anya egyik auror ismerősével megnézettem, és azt mondta, hogy nem ül rajta átok, szóval biztosan kapcsolattartás céljából bájolták el a gyűrűt ‒ töprengek hangosan, a feltett kérdésekre én is szeretném tudni a választ, azonban, attól tartok, hogy amíg a valóságban Zedtől elválasztva vagyok, addig nem juthatok sok mindenre. Ezek után mutatom meg a karomat, majd szórakozottan le is hajtom a talárom ujját. ‒ Persze, most már. Akkor nagyon megijedtem, most még picit fáj, de minden rendben. ‒ Legalább is, egyelőre minden oké, de hogy a későbbiekben is így marad-e a dolog… Az nagyon jó kérdés. Mondjuk, nem vagyok egyedül, van, aki megvédjen, de ha nem is mindig sikerül a dolog, azért örülök, hogy van mellettem valaki, akinek a társaságában átvészelem az éjszakákat, sőt, most már minden veszély ellenére várom az estét, hogy találkozhassak vele. ‒ Hát, én se találkoztam még olyannal, aki teljesen más kultúrkörben nőtt fel, szóval, mondhatjuk úgyis, hogy ha flúgosnak néznek minket, akkor lehetünk együtt azok ‒ villantok egy széles mosolyt. Jodie-nek elképzelése sincs, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert nem tart furának, vagy legalább elfogad úgy, ahogy vagyok. Egyre inkább hajlok afelé, hogy szeretném a barátnőmnek nevezni. ‒ De ez akkor is egyszerre felháborító és szomorú ‒ ingatom a fejemet. Bár, véleményem szerint minden undorítóvá válik, ha kizárólag csak pénzszerzés céljából csinálják. Arra, hogy kitalálunk valamit, lelkesen bólintok. Már most nagyon sokkal jövök a lánynak, az lesz a legkevesebb, ha a napokban meglepem valami aprósággal. ‒ Nem, nem igazán. Anya nem díjazná, már a gyűrűvel is problémája volt, szóval másfajta varázslásokat nem is mertem próbálni ‒ harapok az alsó ajkamba. Azt nem akarom mondani, hogy anyu tutira kamunak tartaná az egész sámánizmust, nem akarok ezzel megbántani Jodie-t. Amikor megbök, halkan felnevetek, és finoman visszalökök a vállammal. A valóságban rég éreztem magam ilyen felszabadultnak. Mondjuk, ez a fene nagy fesztelenség addig tart, amíg majdnem bele nem rongyolok egy mobilmocsárba. A franc esne azokba, akiknek pont most és erre a helyre a kellett tenniük ezt a vackot. Jodie megugrására felvonom a szemöldököm, majd a kezemet a vállára téve elnézést kérek, amiért megijesztettem. Azt se tudom megállni, hogy ne nevessek vele, de azért gyorsan lepisszegem magunkat, nehogy meghalljanak minket. ‒ Rendben, köszi szépen ‒ vigyorodok el, majd gyors magyarázatba fogok egy takarító bűbáj kapcsán, hogy mekkora területre hat, és hogy pontosan mi is a varázsige. Ha jól saccolom, bő negyedórányi varázslás után talán sikerülni is fog eltüntetni ezt a bűzös-ragacsos masszát.
Restellem, amiért így kell összefutnom egy prefektussal, mármint ez egy elég félreérthető helyzet, ugyanis nem szándékoztam semmi rosszat csinálni. Ellenben biztosra veszem, akadnak itt mások, akik szándékosan járnak tilosban. Nem is értem miért kell csinálni a balhét és plusz melót szerezni a prefektusoknak vagy épp Fricséknek. Nem hiszem, hogy az az alak szereti, ha rumlis állapotban hagyják a folyosókat. Örülök, hogy Linda már hallott rólunk és hogy nem néz teljesen idiótának, amiért én itt próbálom előadni a nézeteinket különböző dolgokról. - Akkor jó. – mosolyogtam rá, a vállbökéssel csak még inkább megerősítette azt, hogy nincs semmi gond. Pedig én tényleg igyekszem tisztelettudó és kedves lenni, csupán néha olyan szavak buknak ki belőlem, ami akár sértő is lehet a másik számára. Nem olyan könnyű amerikai angolt beszélni egy brit iskolában, és ez azért eléggé megnehezíti a dolgom a többi diákkal. - Nincs annyi időd? Pedig ez egy remek hobbi lehetne. – billentettem oldalra a fejem, miközben egy szájhúzással reagáltam le azt, amit mondott. Biztos szórakoztató lehet különféle kultúrákról olvasni, megismerni azt és tanulmányozni. Legalábbis én simán bevállalnám, ha a sámánizmus nem lenne ekkora falat számomra. Így tele van könyvekkel a szobám, meg különböző porokkal, kencékkel, amiket meg kell ismernem, hogy magasabb szintre léphessek sámánként. - Altató bájitallal alszol? – szaladt fel szemöldököm. – Ez nagyon nem jó. – csóváltam fejem. Alapból nem díjaztam semmilyen bájitalt, ami az álmokkal, vagy épp az alvással szórakozik. – Mint ahogy mondtam, minden okkal történik, hidd el. – biccentettem így utoljára. Nem akartam tovább fárasztani a világképeimmel és a furcsaságaimmal, ezért inkább belekezdtem a hosszas magyarázásba, ami a Nagy Szellemet írta körül. - Igazából… Van, aki tud, de ez kicsit mélyebb dolog, nem foglak fárasztani vele. – legyintettem egyet, ügyelve arra, hogy az álomfogók ki ne zuhanjanak a karjaimból. Amit mondd, abban van igazság, viszont sajnálom, hogy nem tudok rajta a Nagy Szellemen keresztül segíteni. - Nos, Arizonában vannak territóriumaink, de mostanra nem igazán vannak külön törzsek, legalábbis akik vannak, ők elszakadtak a többi indiántól. Arizonán kívül is akadnak még indiánok, viszont nem mindenki volt képes továbbvinni a kultúránkat. – sóhajtottam fel, némileg csalódottan. A floridaiak drogoznak, gyerekeket vernek, eléggé távol állnak a saját világunktól, holott az őseink közös vonalról származnak. Nem értem őket. Illetve vannak más törzsek is, akik vagy kiszakadtak, vagy más vizekre eveztek. – Mindent megteszek, hogy valahogy segíthessek. Mégis… milyen hosszú ideje? – kérdeztem rá. Minden apró információ hasznos lehet, mert nem ártana tudni milyen régóta tart ez az egész nála. Vannak időleges rémálmok, amikor egyfolytában ugyanazt álmodjuk, lehet ez akár zuhanás, menekülés valami elől és elhaló kiáltás, de a legtöbb embernél egyezik ez a három. Viszont, ha nála régebb óta tart a dolog, nem kivetni való az, amit mondott. Lehet valaki szórakozik az álmaival. Az indulásra szimplán bólintok egyet egy meleg mosollyal arcomon. Lelkesen követtem őt a hálókörlet felé, legalább valamelyikünk tudja a helyes irányt. - Mindegyikre? Váo, ez új. Általában az emberek elfelejtik az álmaik nagyobb részét. – vágtam egy gondolkodó fejet, míg a falakat kezdtem el fixírozni. Különös ez az egész, de nem akartam csalódást okozni, így a viszonylag hosszú történetet végighallgattam, közben néha-néha bólogattam értésemet adva. – Egy gyűrű, ami összeköti az álmaitokat? Ez új. Vannak különböző ereklyék, varázstárgyak, amik hatással vannak a viselőjére, mint például a láthatatlan köpeny, de ékszerek is gyakoriak. Hm… Nem jártatok utána honnan van az a gyűrű? – tettem fel a kérdést, míg a gyűrűt vizsgálgattam tekintetemmel, majd a karján lévő kötésre vándoroltam. – A szellemekre…. Jól vagy? – aggódva néztem hol rá, hol pedig a kötésre. Az ilyen azért eléggé veszélyes is, főleg, ha kihatnak az álmai a valóságra. - Nem találkoztam még ilyennel, de… varázsvilágban élünk, mégis mi olyan történhetne, amit ne hinne el az ember? – mosolyogtam rá bíztatóan. Láttam rajta, hogy ez az egész számára nehéz, én csak próbáltam oldani a feszültséget és biztosítani afelől, nem fogom leharapni a fejét és elküldeni a búsba. - Sajnos ezzel csak a mi kultúránkat piszkolják be, de hát… nem tudunk mit tenni. – vontam meg vállamat egyszerűen. – Ha nem is hiszel benne, kitalálunk valamit. – húztam fel vállaimat egy lelkes mosollyal arcomon. A mutatására fordultam az adott irányba, míg azon ügyködtem, még véletlen se hagyjak el egy álomfogót. Nem volt túl sok, de azért nem akartam volna, hogy a földön kössön ki. Akkor elszáll a varázsa, az ilyeneket nagy becsben kell tartani. - Ugyan, semmi gond. – csóváltam meg fejem. – Csak egy dolgot tudj. A remény hal meg utoljára. Alapozz erre és minden rendbe fog jönni. Sámánizmust próbáltál? Ha nem, majd kiderül mire jutunk, amikor akarod. – finoman megböktem vállammal és bíztatóan kacsintottam egyet felé, ezzel is megerősítve azt, hogy nem hagyom cserben. Csendben követtem ezúttal, viszont mikor ő megtorpant én is ijedten ugrottam egyet hátra, míg fel nem fedeztem a mobilmocsarat előttünk. - Uh… Egész… kreatív. – nevettem fel a szitkozódása után. – Most viccelsz? Naná, hogy segítek feltakarítani. Egyrészt így gyorsabb, és senki se kerül bajba. – mosolyogtam felhőtlenül. – Nos? Hogyan kezdjük?
words: 798 ⤅ song: Piercing Light ⤅ [You must be registered and logged in to see this link.] ⤅
Kicsit furcsa számomra egy igazi indiánnal beszélgetni, de ettől függetlenül szimpatikusnak tűnik. A kultúrája pedig éppoly érdekes, mint ő maga. Igaz, olvastam róluk egy keveset, de annyira nem mélyedtem el az indiánok viselt dolgaikban, így szokatlan ez az egész, de biztos vagyok benne, idővel fel sem tűnne már, hogy olyasmikről beszél, amik a briteket nem izgatja meg. Én minden újra nyitott vagyok, ezért csak halványan mosolyogva bólintok neki. Hálás vagyok, amiért megért. ‒ Ugyan, dehogy. Nem úgy vettem le. Felesleges szabadkoznod ‒ intem le, majd finoman megbököm a vállát, ezzel is jelezve, hogy semmi gond nincs se a személyiségével, se a stílusával. Sőt, azt hiszem, kedvelem, legalább is, az eddigiek alapján. ‒ Minden idegen nép kultúrája érdekes és figyelemreméltó, sajnos nincs annyi időm, hogy mindegyiket behatóbban tanulmányozzam, ezért mindenbe csak bele-belolvasgatok ‒ túrok zavartan a hajamba, azonban a lelkes reakciója nevetésre késztet. Persze, nem túl hangosan, mert hiába vagyok prefektus, mégse kívánom, hogy Frics vagy Hóborc erre jöjjön. ‒ Vélhetően nem is fogadnám el. Azonban, lehet, hogy tényleg a véletlen volt, az is lehet, hogy nem. Annyiban vagyok biztos, hogy napok óta nem alszom jól, ezért a gyengélkedőre tartottam altató bájitalért. Tudatosan jöttem erre, de a véletlen műve könnyen lehet, hogy pár napja nem alszok jól, nem igaz? ‒ érvelek, hiszen van, amikor úgy alszok, mint a bunda, és nem tudok kiszakadni egy sráccal közös álomvilágomból, máskor meg sikítva riadok fel, és képtelen vagyok visszaaludni. Változó. Szórakozottan mosolygok, ahogy a lány hosszasan magyarázni kezd. Valamennyi sejtésem van arról, hogy miként működnek a dolgok, ettől függetlenül kíváncsian hallgatom. Szeretek tanulni, új dolgokat megismerni, ezért sem vágok a szavába, csak azután kezdek kuncogni, miután befejezte. ‒ Csak vicceltem. Egy istennek amúgy sem lehet parancsolni ‒ kulcsolom össze az ujjaimat a tarkómon. Arról nem is beszélve, hogy aki nem hisz benne, azt valószínűleg figyelmen kívül is hagyja. ‒ A népedé? Ilyen sokan vagytok még? ‒ érdeklődöm, elvégre, úgy tudom, hogy az amerikai őslakosok javát évszázadokkal ezelőtt meggyilkolták. Azonban, ha „népet” emlegetett, akkor biztos többen vannak egy tucatnál. ‒ Hálás lennék érte, nem is tudod mennyire. Bár tényleg nem tudom, mennyire tudnál segíteni. Hosszú ideje ezzel küzdök ‒ sóhajtok fel. Nem is tudom már mikor kezdődött pontosan ez az egész, annyi azonban bizonyos, hogy évek tart. ‒ Akkor hát, induljunk ‒ felelem valamivel vidámabban, majd sarkon fordulok, és megindulok abba az irányba, ahonnan jöttem. Hiába rettegek a sötéttől, amíg kéznél van a pálcám, és világíthatok vele, különösebb rettegés nélkül mászkálok a kastélyban. Magabiztosan vezetem újdonsült ismerősömet a hálókörlete felé, közben pedig az álmaimról mesélek. ‒ Mindig mást. Eléggé változékonyak az álmaim, és mindegyikre emlékszem ‒ felelem óvatosan, majd ismét végigmérem Jodie-t. Nem tudom mennyire fog flúgosnak tartani, de egy próbát megér, legfeljebb elszúrok egy alakulóban lévő barátságot. ‒ Tudod, egyszer egy üzletben vásároltam gyűrűt, amikor azt viselem, mindig emlékszem az álmaimra, és gyakran egy sráccal álmodom. Állítólag ő is valóságos, de a rémálmaim már jóval korábban kezdődtek. Csak, mióta ismerem azt a fiút, és birtoklom ezt a gyűrűt, az álmaimat valamennyire képes vagyok irányítani. De néha olyan, mintha más is belepiszkálna a dolgokba. Olyankor varjakkal, sötétséggel és egy furcsa nővel szoktam álmodni. Gyakran a fiú is velem van, vigyáz rám. Csakhogy, ha valami történik az álmomban, előfordul, hogy az a valóságban is úgy marad ‒ magyarázok óvatosan, Jodie minden arcrezdülését figyelve. Ha kell, felmutatom neki a gyűrűt, hiszen szinte sose válok meg tőle, majd feltolom az egyenruhám ujját, és megmutatom neki azt a kötést, amit reggel sebtében varázsoltam rá. ‒ Múlt éjjel megkarmolt egy varjú, erre ébredtem ‒ bököm meg finoman a kötést, majd megigazítom a ruhámat. Az ajkamat harapdálva várom, hogy flúgosnak nevezzen, vagy elkezdjen szekálni valamit miatt. Mások biztosan azt hinnék, hogy bekattantam, és magamat vagdosom, pedig nem így volt. Emlékszem a madárra, ahogy végigszántotta a karmaival az alkaromat, ahogy arra, hogy a fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. ‒ Sejtettem, elég szomorú, hogy sokan bóvlikkal keresnek pénzt, és átvágnak egy csomó embert ‒ húzom el a számat kelletlenül. Bár, ha valaki olyan buta volt, hogy be is vegye… ‒ Hát, mindenesetre, egy hónapig ezzel alszom, igyekszem hinni benne, aztán majd kiderül. Mindenesetre, még egyszer köszönöm ‒ emelem fel, és figyelem a forgó álomfogót, majd jobbra mutatok, hogy ideje lenne bevenni azt a kanyart. ‒ Ne haragudj, nem arra akartam célozni, hogy lebecsülném a képességeidet, vagy éppen a néped tudását, csak tudod, már nagyon reménykedni se merek, hogy megszűnnek a rémálmaim. ‒ Ezúttal én szabadkozok, hiszen nem célom megbántani őt. Csupán már annyi módszert kipróbáltattak velem, és egyik sem segített, hogy már lassan kezdek beletörődni a helyzetembe. A bizalmamat kéri, tehát nem néz bolondnak. Az ajkamat harapdálom, majd óvatosan elmosolyodok. ‒ Persze ‒ bólintok aprót. Kevesen vannak azok, akikben bízni tudok, mert elfogadnak olyan különcnek, amilyen vagyok, és valami azt súgja, ő már a feltétlen segíteni akarással kiérdemelte a bizalmamat. ‒ Rendben, van, köszi ‒ vigyorodok el. Végigkalauzolom Jodie-t a folyosók rengetegén, aztán az ötödik érve kénytelen vagyok megtorpanni, mert éppenséggel majdnem belegyalogoltam a Weasley-ikrek által fejlesztett mobilmocsárba. ‒ Fiúk, az Isten áldjon meg benneteket! ‒ csóválom lemondóan a fejemet. Persze, hogy valakinek pont ide kellett elhelyeznie azt a mocsarat. Csípőre tett kézzel fordulok Jodie felé. ‒ Három lehetőségünk van. Vagy eltakarítjuk mi, vagy szólunk Fricsnek, de ez esetben hiheti azt, hogy te voltál, és elcsíptelek, vagy itt hagyjuk, keresünk egy másik utat, aztán később jelentem, vagy visszajövök rendet tenni. Mi legyen? ‒ várok a válaszára. Nekem teljesen mindegy, mert előbb-utóbb úgyis rendet kell itt tennem, csak nem mindegy, kinek a társaságában.
Eddig sem telt el úgy nap, hogy ne aggódtam volna a népem biztonságáért. Tudtam, hogy apám nem képes egyedül megvédeni mindenkit. Mielőtt visszatért volna Arizonába, megígérte, hogy mindenképp előkerít valakit, aki a helyembe léphet, ám ez idáig nem érkezett tőle levél sem, így az aggodalmam fokozódott. Hallgattam a tanácsára és elkészítettem ezeket az álomfogókat, immáron a sokadikat, hogy sikerüljön lenyugtatnom és elsősorban meggyőznöm magam arról, minden rendben lesz. - Nem baj, ha nem érted, elsőre nagy falat tudni lenni valaki olyannak, aki különbözik tőlünk. – mosolyogtam rá. Egyáltalán nem zavart, hogy talán a magyarázatom magas lett volna neki, de nem is volt szánt szándékom az egész történetet elmesélni, mert egyrészt lehet untatnám, másrészt baromi sokat tudnék mesélni, amivel nem most szeretném fárasztani szegényt. – Mármint, ezt ne sértésként vedd, nem annak szántam, ha… ha esetleg úgy jött volna le… Sajnálom. – ajkamba harapva tettem hozzá gyorsan a korábbiakhoz. Abszolút nem vagyok az indiánok megszállottja, és semmiképp sem rasszista, mármint, nem utálom azokat, akikben esetleg nem az őslakos amerikai vér csörgedezik. Most viszont féltem attól, ha valami rosszat mondtam, holott nem volt célom. – Viszont örömmel hallom, hogy olvastál már rólunk. – csillant fel szememben egy apró fény, mikor kiejtette a szavakat. Máris nagyot nőtt a szememben, így nem csoda, ha nagy, barna bocitekintettel néztem rá egy óvatos mosolyt társítva hozzá. - Nincsenek véletlenek, de mindenki higgyen azt, amit akar, nem erőltetem rád az én nézőpontomat. – ingattam meg fejem. Hisz’ az még se állapot, ha igazat ad nekem, közben meg el se hiszi azt, amiről hadoválok. Ezért nehéz másokkal beszélni, mert sose tudhatod ki néz dilinyósnak. Anglia teljesen más, mint Amerika. Itt az emberek nincsenek képben azzal, hogy kik is vagyunk mi és hogy egyáltalán mi olyan nagy szám bennünk. Sokan a mai napig nincsenek tisztában azzal, kik is az igazi amerikaiak. – Ez nem működik olyan egyszerűen, hogy csak megkérem és ő nem egy olyan isten, aki mindenkin segít. Ő a népem védelmezője, így sajnos nem tudom elintézni, hogy a te álmaiddal tudjon valami csinálni, viszont, ha ő nem is, én biztosan segítségedre lehetek. – ajánlottam fel vidáman. Wakan Tanka a síkvidéki indiánok istensége, ám voltak olyanok, akik ellenszegültek az akaratának és elárulták őt. - Oké, az lenne a legjobb. – bólintottam rá a kijelentésére. Nekem teljesen megfelelt, legalább nem állt fent a veszélye annak, hogy netán újra eltévedni az úton. Meg amúgy is, valamiért úgy éreztem a lányban sok feszültség dúl és valahogy segítenem kéne rajta. Főleg miután kijelentette, hogy nem alszik túl jól éjjelente, csak még inkább fokozta bennem a kíváncsiságot és az aggodalmat. Amennyiben ő készen volt, én meneteltem is utána. - Miket szoktál álmodni? Rémálmok, vagy emlékképek? – érdeklődtem oldalra billentett fejjel, míg csendben vártam a válaszát, közben próbáltam leolvasni valamit az arcáról, a mimikájáról, abból a világfájdalmas és fáradt tekintetből. Nem esett jól így látni valakit. – A bolti álomfogók nem igaziak. Az olyanokat lehet is a kukába dobni, mert nem áll össze többől, mint műanyagból. – csóváltam meg fejem egy mély sóhajtást követően. – Nekem mindig használ. Én hiszek benne, különben nem ezzel tölteném az időmet, hogy ilyeneket készítek. – biccentettem bátorítóan, míg elé tartottam az álomfogót. - Úgyszintén, Linda. Ezzel pedig egyetértek. – szélesedett mosolyom. - Ne becsüld le a képességeimet. Azt még nem tudhatod, hogy egy indián mennyire lesz a segítségedre. Mi mások vagyunk, jobban értünk az álmokhoz, lehet meg tudom oldani a problémát, akkor is, ha valaki az álmaiddal játszadozik. Ellenben a bizalmadat kérném egyedül. Mit gondolsz, menni fog? – arcom komolyabbá vált és a korábbi mosolynak hűlt helyét találta, mindeközben kitartóan néztem a szemeibe. Nem akartam szórakozni az ilyenekkel, sose ez volt a fő célom. Ha a segítségemet ajánlom fel és belemegy az illető, akkor egyetlen dolgot kérek tőle, az pedig a bizalom. Az őszinte bizalom, nem az a „oké, akkor bízok benned” hablaty. Anélkül nem ér semmit az egész. - Igazán nincs mit, örömmel adom és remélem tud majd segíteni. Ha pedig nem, akkor szólj nekem és kitalálunk valamit. – kacsintottam fellelkesedve. Nagyon örültem annak, hogy valakivel végre megoszthatom a kis álomfogóimat, hisz’ a szobatársaimon kívül nem sokakkal osztozkodok ezeken a tárgyakon.
words: 667 ⤅ song: Piercing Light ⤅ [You must be registered and logged in to see this link.] ⤅
Fogalmam se volt arról, hogy valaha megszabadulok-e a rémálmaimtól, de az nem volt normális, hogy minden éjjel kísértett valami. Ritkán voltak nyugodt éjszakáim, szinte biztosra vettem, hogy valaki szórakozott velem. Nem akartam az egész életemet rettegésben leélni, vagy minden apró árnyéktól, rezzenéstől halálra rémülni. Lassan már féltem elaludni, csakis a barátom miatt hajtottam álomra a fejemet, különben átvirrasztanám az éjszakákat. Néha a tudatalattim azt sugallta, hogy egy-egy álombéli eseménybe bele is halhattam volna. Nem akartam elveszteni az életemet. Viszont, amint felmerült bennem, hogy valaki éppen szabályszegésen töri a fejét, azonnal prefektusi üzemmódba kapcsoltam, és elfeledkeztem minden problémámról. Meglepett, hogy a lány, akiről azt feltételeztem, hogy kihágásra készült, milyen normális stílusban felelt nekem, de az értetlenségemet a szavai csak fokozni tudták. ‒ Aha ‒ feleltem karba tett kézzel, úgy téve, mint, aki megvilágosodott volna dologgal kapcsolatban, majd miután minden kételyem elszállt, igyekeztem én is lelkesebbnek tűnni. ‒ Elhiszem, hogy megmaradt a kultúrátok, olvasgattam már róla ‒ feleltem egy halvány mosoly kíséretében. Elvégre, prefektus voltam, tanárnak készültem, mellesleg rajongtam a különböző népek mondavilágaiért. ‒ Engem tulajdonképpen a prefektusi őrjárat és a kialvatlanság vezetett ide ‒ nevettem fel zavartam, a hajamba túrva. Sikeresen összekócoltam magam, így nem győztem rendbe tenni a frizurámat. ‒ De, ha szerinted a Nagy Szellem volt, elhiszem ‒ tettem hozzá vigyorogva. A szemeimet dörzsölgetve hozzátettem: ‒ Azért légyszi mondd meg a Nagy Szellemnek azt is, hogy szeretnék valamikor nyugodtan aludni, ha ezt el tudná intézni, akkor nagyon hálás lennék érte. Vagy ha tud olyan cuccot küldeni, amivel intravénásan adom be magamnak a kávét, az is megfelel. ‒ Ugyan, semmi gond. Megesik ‒ legyintettem. ‒ Viszont, elkísérlek, nem akarom, hogy Frics elkapjon téged, ha meg velem vagy, akkor egy szava sem lehet ‒ szögeztem le a tényt, hogy addig nem szabadul tőlem, amíg vissza nem ért a hálókörletébe. Nagyot nyújtózkodtam, aztán a kézben lévő álomfogókra tévedt a tekintetem. ‒ Valami olyasmi. Mondjuk úgy, hogy meg vagyok áldva az álmaimmal ‒ vontam meg a vállamat egy grimasz kíséretében. Meg aztán tényleg kíváncsivá tett, hogy miként készítette el. ‒ Én nem tudom, hogy az ilyen holmiknak mennyire van varázserejük, vagy mennyire segítenek. Anyám egyszer vett nekem egy hatalmas álomfogót, de szerintem az valami ócska mugli bóvli volt. De ezek szerint neked tényleg használ? ‒ méregettem kíváncsian az álomfogót, mert ha valóban elűzte a rossz álmokat, akkor talán megkértem volna, hogy készítsen egyet nekem is, mielőtt még véglegesen megbolondulok. ‒ Örvendek a szerencsének, és ne aggódj, a Jodie ezerszer jobb, mint a Winnetu ‒ kacsintottam rá, majd megszeppenten pislogtam, amikor felajánlotta a segítségét. ‒ Hát, megpróbálhatod, de nem hiszem, hogy sokat tudnál segíteni. Mások is próbálták már, de nem tudják, hogy mitől van ez. Én arra gyanakszom, hogy valaki szórakozik az álmaimmal ‒ pillantottam rá tanácstalanul. ‒ De ha van valami ötleted, vagy gondolatod, akkor nyugodtan mondd, mit mondtad, ártani nem árthat semmi. Némileg elvörösödve, kissé megilletődve nyúltam a felkínált álomfogóért. Amolyan reménysugárként ragyogott fel előttem, hátha sikerült kiszabadulnom a fenyegető álomvilágból. ‒ Nagyon szépen köszönöm, mindenképpen kipróbálom, és hálás vagyok érte. Cserébe kérhetsz valamit, akármit, azonkívül, hogy elkísérlek a Griffendél-toronyig ‒ mosolyodtam el, az elmúlt években az álombéli fiún kívül még nem találkoztam mással, aki bármit is tett volna értem. Jodie lekötelezett, de tényleg. Reméltem, az, hogy összefutottunk, egy barátság kezdete lesz.
Kigatilik mindig jelen lesz és volt, a népem pedig örökké az ellensége marad. Talán pont a félelmem miatt szövögettem megrögzötten az álomfogóimat. Abban bízok, hogy ezek meg fognak védeni minden rossz szellemtől, de legfőképp az álmaimtól, melyek Kigatilik örökös emlékét hozzák éjjelente a fejembe. Nem olyan kellemes napi szinten arra ébredni, hogy dől rólad a víz és reszketsz a félelemtől, attól, hogy Kigatilik haragja elnyel. Fogalmam sincs, hogy azóta apáék találtak-e új sámánt, aki képes lenne megőrizni a népem békéjét és megvédeni azt. A puszta gondolattól is végigsöpör rajtam a félelem és az aggodalom együttese. Most viszont viszonylag nyugodt lélekkel baktattam végig a folyosókon, egészen addig, míg el nem tévedtem. A tájékozódó képességem ismét felfedte arcát és sajnálatomra nem épp abban a formában, ami számomra előnyt jelentett volna. Totálisan eltévedtem, pedig szentül meg voltam arról győződve, hogy ennél a kanyarnál kellett lefordulni, de mégis teljesen máshogy nézett ki, mint korábban. Értetlenkedve húzogattam számat, néha-néha be is haraptam ajkamat, azon tűnődve; vajon most merre? A lány idegen hangja nem rémített meg. Sokkal inkább a segítséget hallottam benne, nem pedig a gonosz prefektust, aki le tudná harapni a fejem, amiért ilyenkor még itt kószáltam. A kérdésre mosolyom még szélesebbé vált és egy lelkes pillantást vetettem a barna hajú leányzó szemeibe. - Wakan Tanka. Az én népem szerint ő az, aki hatalommal rendelkezik minden felett, ami valaha is létezett, egyfajta védőszellem, aki a törzsünket védi. Lehet kicsit furcsán hangzik a mai világban, de az indiánok még mindig léteznek, nem haltunk ki, így a kultúránk is megmaradt. – meleg mosollyal fejeztem be a kis magyarázást remélve, hogy nem néz majd teljesen idiótának. Sajnos sok olyan helyzeten kellett már átmennem, ahol szenilisnek tartottak, pontosan a hagyományaink miatt. – Pontosan azért küldött, hogy rajtam segíts, még ha nem is beszélt veled, tudat alatt ide vezetett az utad. – biccentettem egyet óvatosan. Egyelőre nem tudtam hisz-e nekem egyáltalán, de nem tűnt olyan szörnyű boszorkánynak. - A Griffendél torony felé akartam volna eljutni, de… valamelyik kanyart eltévesztettem. – húztam el számat. – Még egyszer sajnálom a kellemetlenséget. – szende mosoly terült szét arcomon, míg kíváncsian figyeltem tekintetének útvonalát. - Ó! Szóval érdekelnek az effélék? – emeltem ki egy álomfogót a sok közül, s megingattam a kezemben előtte. – Én csináltam. Nem bízok az itt árusított asabikeshiinhkben, azok többnyire kamuk, vagy műanyagból készülnek. Szerintem hatásosak akkor, ha hiszel benne. Évek óta ezekkel alszok. Elfogják a rossz álmokat és békét hoznak az életedbe. – nem mondom, kicsit meglepett az érdeklődése. Már előre felkészültem arra, ha netán flúgosnak tartana, erre tessék. Kérdések halmaza ütötte meg a fülemet és ez némi boldogsággal töltött el. - Jodie Bilgewater. Nem egy szokásos indián név, de a mai körülmények között nem kell meglepődni, ha nem Winnetunak hívnak. – mutatkoztam be én is a kézrázást követően. - Látszik rajtad, hogy kimerült vagy, engedd, hogy segítsek, vagy csak… tegyünk egy próbát, nem veszthetünk semmit. – mosolyogtam rá bíztatóan. Nem fogom rá erőltetni, csak akkor, ha akarja a segítségemet, de nem akarom nézni, ahogy más a kimerültségtől és a problémáktól szenved. – Akár ki is próbálhatod ezt. – nyújtottam felé egy kék szalagos álomfogót, amit az imént gyártottam a maradék hárommal együtt. – Ha hiszel benne, hatásos is lehet. – biccentettem bátorítóan, míg vártam, hogy átvegye a neki szánt ajándékomat.
words: 527 ⤅ song: Piercing Light ⤅ [You must be registered and logged in to see this link.] ⤅
A fáradtság már-már felülkerekedett rajtam, de azért még makacsul küzdöttem ellene. A napok óta tartó kialvatlanság kikészített, már eljutottam arra a szintre, hogy ha nem kávéznék, állva elaludnék az unalomtól. Vagyis, csak aludtam volna, de szerencsére pont kiszúrtam, amikor az egyik diák megindult a tiltott folyosó irányába. Meglepődtem, amikor mosolyogva fordult felém. Arra számítottam, hogy legalább majd összerezzen, megijed, egyből magyarázkodni kezd, vagy ilyesmi, de nem ez történt. ‒ Nagy Szellem? ‒ kérdeztem vissza értetlenül. Oké, hogy olyan indiánosnak tűnt, de nem tudtam eldönteni, hogy most szórakozott-e, vagy komolyan gondolta-e azt, amit mondott. ‒ És ez a Nagy Szellem miért küldött volna engem? ‒ folytattam az értetlenkedést. Azonban, megmagyarázta, hogy mi is történt, így elnéző mosollyal engedtem le a karjaimat. ‒ Jól van, semmi gond. Csak nem akartam, hogy bajba keveredj. Ezek szerint eltévedtél? Hová szeretnél eljutni? ‒ érdeklődtem megenyhülve, szívesen segítettem volna neki. A tekintetem a kezeiben lévő álomfogókra vándorolt. Álomfogók? Különös. Az imént azon töprengtem, hogy valamit kellene kezdenem azokkal az átkozott rémálmokkal, erre ez a fura lány került az utamba. ‒ Jól néznek ki ‒ böktem az említett tárgyakra. ‒ Te csináltad őket, vagy vetted valahol? Hatásosak amúgy? Tudod, még sose próbáltam meg álomfogóval aludni, de kíváncsi vagyok, hogy vajon vannak-e képességei ‒ fordítottam át a számonkérést egy hétköznapi csevegéssé. Már, ha az idegen nem bánta, mert ha zavarta, akkor inkább odébbálltam volna, aztán tényleg beugrottam volna Madam Pomfrey-hoz. ‒ Nem, attól tartok, nem tudsz segíteni ‒ mosolyodtam el keserűen, aztán ismét ittam egy keveset a kávémból. ‒ Ja, amúgy Linda vagyok. Linda Martens ‒ mutatkoztam be neki, miközben átvettem a balomba a kávéspoharat, hogy kezet rázhassak vele. Utána pedig… Nem is tudtam mit mondhatnék, ő nem ismert, vagy csak nem hallott rólam. Furcsa volt, hogy nem nézett rám úgy, mint egy flúgosként, épp ezért éreztem magam zavarban, és inkább csak kiittam a maradék kávét a pohárból.
Hogy merre tartok éppen? Fogalmam sincs. De nem pont ezért olyan izgalmas? Csak menni előre, felfedezni a suli minden szegletét, már ezek magukkal hordozzák a kalandokat és megunhatatlan, izgalmas helyzeteket. Ki tudja mikor ugrik elő Friccs macskája, vagy mikor botlok bele egy mardis diákba. Részemről amúgy sincs harag a zöld kígyók irányába, de azért jobb ha tisztes távolságban elkerülöm őket. Egyelőre még nem sikerült kiderítenem, hogy az indián mivoltomat hogyan fogadták, és nem is szeretnék próbát tenni, hogy megtudjam. Jó ez így, elég ha az otthonom és a népem miatt aggódok. Ugyan eltelt már hét év, és minden nyáron hazalátogatok, azért mégse tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, Kigatilik még mindig jelen van. Szinte érezni azt a vibrálást a levegőben, mikor Arizona kopár földjeire teszem lábam. Félek, hogy valami történni fog, míg nem vagyok otthon. Apám két éve tért vissza a szülőföldre, ezzel rám hagyva a kis londoni lakást, hogyha kedvem támadna, legyen egy hely, ahol eltölthetem az éjszakát. Most viszont az álomfogóimmal a kezemben iparkodtam végig a folyosókon, és hogy őszinte legyek, eltévedtem. Annyira belefeledkeztem a csavargásba, hogy abszolút nem figyeltem merre is tartok, vagy épp merről jöttem. Egy pillanatra megtorpantam egy elágazódásnál. Vajon jobbra, vagy balra? Őszintén, fogalmam sem volt arról, hogy melyik is lenne a helyes irány. Még el is indultam az általam ismeretlennek tűnt jobbik irányba, ám egy hang megállásra ösztökélt. Mosollyal az arcomon fordultam sarkon. - Téged is a Nagy Szellem küldött. – mosolyogtam felhőtlenül. – Ami azt illeti igen… Sose tudtam jól tájékozódni, és azt hiszem majdnem gondot okoztam, sajnálom. –szorongattam az álomfogóimat. Igazából én csináltam őket. Ha unatkozok, vagy nincs mivel elütni az időt, általában ezeket fonogatom az otthonról hozott alapanyagokból. Még a nagymamám tanított, mikor kicsi voltam. Egy ősi szimbólum számunkra, melyről azt állítják, „A jó álmok átjutnak a nyíláson, a rossz álmok viszont csapdába esnek a hálóban, s elvesznek a hajnal fényében.” Egy kicsit fenyegetőnek tűnt, ahogy ott állt, összefont karokkal. Minden bizonnyal prefektus és azért van itt, hogy rendet tegyen, mármint hogy megakadályozzon abban, hogy bármi rosszat tegyek. Szokásom eltévedni, bár ami azt illeti eddig nem sokan tartottak vissza bármit is csináltam épp. A felvett pózt figyelmen kívül hagyva tekintetem a homlokán állapodott meg. Oldalra billentett fejjel húztam el a számat, azon tanakodva, hogy mi lehet a probléma. - Esetleg… én segíthetek valamiben? – kérdeztem egy lágy mosollyal arcomon.
words: 387 ⤅ song: Piercing Light ⤅ [You must be registered and logged in to see this link.] ⤅
A hozzászólást Jodie Bilgewater összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-05-29, 05:16-kor.
Úgy éreztem magam, mint egy zombi. Nem is, mint egy három napos vízből kirángatott inferus, akit naiv módon megpróbáltak kigyógyítani a zombiságból. Az éjszaka folyamán megint rémálmom volt. Azok az átkozott varjak… Nem segített, hogy Zed velem volt, még az altató bájital sem, amit előtte beszedtem. Szerintem, már kezdtem rezisztens lenni rá, talán nem ártott volna felkeresnem valamikor a javasasszonyt, hogy kellene valami erősebb szer, bár már a múltkor is felhívta a figyelmemet arra, hogy már ez a bájital is elég erősnek számított. A hatalmas karikákat a szemem alól nem is sikerült eltüntetnem, már napok óta fáradt és kialvatlan voltam. Gőzöm se volt arról, hogy miként fogom túlélni az éjszakát, ugyanis, ma este én voltam az egyik, aki járőrözött, addig pedig méh rengeteg időnek kellett eltelnie. Mivel órám nem volt, ezért céltalanul kóvályogtam a folyosókon egy hordozhatós papírpohárban kávét szorongatva, remélve, hogy majd attól feltámadok, vagy csak nem kell végigvonszolnom magam a fél kastélyon. Azt is fontolgattam, hogy lefekszek aludni, de féltem, hogy megint jönnének a rémálmok, és szinte biztosra vettem, hogy Zed most ébren volt, így nem is lett volna értelme annak, hogy aludjak egy keveset. A határidő naplómba semmi fontos dolog nem szerepelt, így furcsa mód rengeteg szabadidőm volt. Feszélyezve éreztem magam, ezért szerettem megtervezni a napjaimat, mert az ilyen üresjáratokat képtelen voltam kitölteni. Úgy döntöttem, mégis csak teszek egy látogatást Madam Pomfrey-nál, és titkon bíztam benne, hogy nem küld el melegebb éghajlatra, amiért ismét altató szerekért mentem kuncsorogni. Az ötödiken voltam, amikor ez a gondolat megfogant bennem, szóval le kellett másznom a földszintre, ha bármit is akartam a nőtől. Úgy a harmadikon jártam, amikor láttam, hogy valaki tétován lézengett a folyosón, sőt, a lezárt szakasz felé tartott. Azonnal bekapcsoltak a prefektusi ösztöneim, nagyot kortyoltam a kávémból, majd sebesen megindultam az illető irányába. Mire végre sikerült utolérnem, azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, hiszen egész a folyosó legvégéről siettem utána. ‒ Ne haragudj, de ez a szakasz tiltott terület. Eltévedtél? Segíthetek valamiben? ‒ szólítottam meg a lányt, mert, ahogy közelebb értem hozzá, az is kiderült, hogy a majdnem-szabálytszegő illető bizony egy lány volt. Alaposan meg is lepődtem, amikor megpillantottam az arcát. Egzotikus az biztos. Ha varkocsba fonta volna a haját, és tollakat tűzött volna belé, azt mondtam volna, hogy hasonlított egy indiánra. A puszta megjelenéséből arra következtettem, hogy ő sem volt vérbeli brit, ahogy bennem is részben belga vér csörgedezett. A mellkasomon összefontam a karjaimat, de azért igyekeztem nem rondán nézni, hiszen ki tudja, lehet tényleg eltévedt, és nem pedig egy fülön csípett diák volt, hanem valóban segítségre szorult. Miközben arra vártam, hogy válaszoljon, ittam egy keveset a kávémból, a szabad kezemmel pedig megmasszíroztam a homlokomat. Úgy éreztem, sose lesz vége ennek a napnak. Ráadásul, a gondolat, hogy este nem tudok majd Zeddel dumálni a járőrözés miatt, elszomorított.
