Damien Nightingale

Tárgy: Damien Nightingale 2016-07-01, 23:28

Damien Nightingale

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Senki nem menekülhet a sorsa elől."

Főkarakter: Aaron Prusseit
Teljes név: Damien Shiriki Nightingale
Születési hely és dátum: Sonoita, Arizona, 1977. márc. 21.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Bölény
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Üzletvezető
Képesség: Látó
Mágikus adottság: -
Kiemelkedő tudás: Jóslástan- Kiemelkedő, Bájitaltan - Kiemelkedő
Kihez tartozol?: Saját karakter

Jellemed kifejtése

Damient nem lehet egyszerűen bemutatni, még azok sem ismerik igazán, akik vele nőttek fel. Elsőre egy jó kedélyű, vicces alaknak tűnhet, de csupán addig, míg nem belőled űz gúnyt. Ő abban leli örömét, ha másokat szekálhat, épp ezért a szarkazmus elengedhetetlen kelléke az imidzsének.
Ő nem az a személy, akinek elmesélheted a problémáidat, aki meghallgat, vagy éppen tanácsot ad. Egyszerre ingerli és szórakoztatja mások nyomora, de a kisujját sem mozdítaná meg, hogy másoknak jó legyen. Az apja önzőnek nevelte, olyannak, akinek mindig is saját maga legyen az első. Épp ezért a fiatal férfiben nyoma sincs a jóindulatnak, tehát, ha éppen együtt érzőnek próbál tűnni, az csak az álca, nyilván van valami hátsó szándéka. Abban leli örömét, ha árthat másoknak, rosszindulatú, kegyetlen. Ha tehetné, hidegvérrel áldozna fel másokat egy régi kultúra istenének, csak azért, mert ő ennek a kultusznak a körében őt fel, ezt tanították neki. Kitartó és önfejű, ha egyszer valamit eltervez, annak úgy kell lennie. Gyűlöli a kudarcot, s bár rövid időre egy-egy balul elsült terv a padlóra küldi, mindig talpra áll, és újult erővel veti bele magát a mindennap küzdelmeibe. Nincsenek érzései, bármin és bárkin képes lenne átgázolni, hogy elérje a céljait. Már gyerekkorában kialakult benne egyfajta maximalizmus és megfelelési kényszer.
Nem ismeri a szeretet fogalmát, vannak dolgok, amiket kedvel, vagy épp ragaszkodik hozzájuk, de semmit, vagy éppen senkit nem szeret. Kihasznál másokat, manipulatív, aljas és kifejezetten utálatos, ha kimutatja a foga fehérét.
Elég furcsa, hiszen minden apróság bosszantja, ami másoknak örömet okoz. Nem szereti, ha mások élete tökéletesen alakul, olyankor mindent megtesz, hogy keresztbetegyen az illetőnek, természetesen, nem túl látványosan, egy-egy elejtett utalással, vagy hamis híresztelésekkel. Szemtől szembe sose utálkozik, ahhoz azért megvan a magához való esze.
Utálja az elkötelezettséget, és már annak a gondolatától is borsódzik a háta, hogy ő valaha is családot alapítson. Az apja fanatikusságának köszönhetően gyűlöl mindent, ami a szülőséggel, vagy egy párkapcsolattal járhatna. A gyerekkori bántalmazásokon ugyan nem tudott túllendülni, azonban azt még ő is belátja, hogy senkinek nem lenne jó, ha neki gyereke születne. Szívesen bocsátkozik futó kalandokba, ha épp megteheti, egy kis könnyed flörtnek sosem mond ellent, de amikor éppen arról van szó, hogy visszakerüljön a klánjához, ritkán szórakozik. Az elszántságát az is bizonyítja, hogy az apja állítólagos halála és a menekülése után alig néhány hónappal egy, a klántól szintén elszökött lánnyal Roxmortsban egy jóslatokkal és indián mágikus holmikkal foglalkozó üzletet nyitottak.
Vonzza minden, ami mások szerint veszélyes lehet, nem hiába tart három madárpókot is, vagy éppenséggel különféle növények, főzetek és füstölők segítségével kelt hallucinációkat, amelyek szerinte a lélekutazáshoz szükségesek.
De mindaz a sok rossz, amit korábban felsoroltam egy bűbájos álca alatt rejtőzik, arra várva, hogy felszínre törhessen, ha annak eljön az ideje. Addig pedig megmarad az a csipkelődő, jókedvű indián felmenőkkel rendelkező üzletvezető, amilyennek általában először megismerik.

Megjelenés

Vess csak egy pillantást Damienre! Látod azt a jellegzetes bőrszínt, görbe orrot, vagy mélyen ülő szemeket, amik a népét jellemzik? Nem igazán. Holott indián felmenőkkel rendelkezik, ő maga kinézetileg eléggé elüt tőlük. Nem hasonlít az amerikai őslakosokra, talán a későbbiekben ez lesz a szerencséje, és az álcája lényege is.
A maga 21 évével egészséges, jó kiállású fiatalember, robosztus termete ellenére folyamatosan edzi magát, nem telik el úgy nap, hogy ne végezne valami testedzést. Középmagas, ezáltal és az átlagosnak nevezhető arcvonásaival könnyen elvegyül a tömegben.
Arca hosszúkás, homloka magasságát pedig a rövidre vágott frizurája is kiemeli. Borotválkozni ímmel-ámmal szokott, véleménye szerint neki jobban áll a borosta, így jobban is szeret úgy mutatkozni. A pillantása semmitmondó, lehetetlenség kiolvasni belőle bármit is. Sose tudni mi jár a fejében.
Az öltözködése könnyed, lezser, igyekszik stílusos lenni. Sokat ad a megjelenésre, talán ez a sokadik tanítás, amit megfogadott az apjától, hogy karizmatikusnak kell lennie. Kiegészítőket nem használ, csak egy régi karórát hord. Ezenkívül a felső testét, a nyakát, az alkarja belső felét és az orrát nonfiguratív tetoválások díszítik, de ezeket csak akkor látja magán, amikor átkerül a „szellemvilágba”. Úgy tartja, hogy ő egyszerűen nagyszerű.

Életed fontosabb állomásai

Mélyen magamba szívom a füstölők és tömjének kesernyés illatát, készen állok arra, hogy átlépjek a szellemvilágba. Amióta apám meghalt, a népemtől pedig száműztek a szellemek tanácsaira hallgatok. Ők küldtek engem Roxmortsba, ők parancsoltak rám, hogy nyissak egy üzletet, tulajdonképpen, mindent ők sugalltak. Tudni akarom, mi legyen a következő lépés. A padláson lévő kacatok között teremtek magamnak egy kis zugot, ahol felkészülhetek a lélekutazásra. Törökülésbe helyezkedem, az ölembe veszem a dobomat, a csontból faragot dobverőért nyúlok, ütemesen verni kezdem a kifeszített szarvasbőrt. Kántálás közben lehunyom a szemem, kiürítem az elmémet, hogy a tudatom kiszakadhasson földi porhüvelyemből. Lassan megszűnik létezni körülöttem a valóság, csupán a hideg csontot érzem, és a dob ütemes, mély hangját.
Lassan ugyan, de kibontakozik a szemeim előtt az őrzőszellemem, egy hatalmas, csapzott bölény. Vörös szemeiből süt a gyűlölet és az agresszió, vad és megzabolázhatatlan, akárcsak én. Megérintem a nyakát, az állat fújtatva behódol nekem, térdre ereszkedik, én pedig felszökkenek a hátára.
‒ Vigyél el a kezdetek kezdetéhez, vigyél el, Sicheii! ‒ parancsolok rá, miközben a szőrébe markolok. Sicheii felegyenesedik, kocogva megindul, majd fokozatosan felgyorsít. Mellettünk a múlt képei suhannak el, olyan emlékek, amelyeket magamban mélyen elzártam, vagy pedig olyanok, amelyeket a népem magáról őriz. Ahhoz, hogy megtaláljam az utamat, fel kell frissítenem magamban a múltat, s ezáltal talán elérek Kigatilik lelkéhez is. Bízok benne, hogy ő tudni fogja mi az elrendeltetésem, és semmire sem vágyok jobban, csak arra, hogy az kívánságait teljesíthessem, továbbá elfoglaljam méltó helyemet a Claw People sorai között.
A bölény patái alatt megremeg az emlékfolyam, amin végigvágtázunk, ha nem lovagolnék évek óta a hátán, talán Sicheii levetne magáról. Felgyorsulunk, érzem, minként feszülnek meg és ernyednek el a Sicheii izmai, a menetszél összeborzolja a hajamat, és tompítja a hallásomat.
Elcsípek egy-egy foszlányt a gyerekkorommal vagy éppen a születésemmel kapcsolatban. Rezignált arccal előreszegezem a tekintetemet, sarkaimat a bölény oldalába vágom, hogy gyorsabb futásra ösztökéljem. Nem akarok szembesülni a múlt árnyaival, más szándékkal tartózkodom itt. A régi sebek feltépése nem szerepel a céljaim között.
Sicheii végigporoszkál a kanyargó ösvényen. Nem tudom elkerülni, akaratlanul is képek szöknek a tudatomba, mint például, amikor a sámándobomat készítve elvágtam a kezemet, vagy amikor először találkoztam Sicheii-vel. Az a beavatás hosszadalmas és kegyetlen volt, de végül rátaláltam az őrzőszellememre, tetoválásokat kaptam, amelyek ugyan csak a szellemvilágban látszódtak, mégis azt jelezték, hogy a népem teljes értékű tagjává váltam, ez idő tájt fedeztem fel azt is, hogy a rontásokhoz és a jóslatokhoz értek a leginkább, bár ebben vélhetően apám nevelése is közrejátszott.
Megrázom a fejem. A puszta gondolattól, hogy a nadrágszíja hányszor csattant a hátamon, kiráz a hideg. Immár magas fájdalomküszöbbel rendelkezem, sőt, néha olyan, mintha egyáltalán nem éreznék semmit, se örömöt, se haragot, dühöt, vagy akár éhséget, fáradtságot. Olyan, mintha a testem átkerülne egy másik, mindenre rezisztens állapotba.
A tudatom legmélyebb bugyrait készülök bebarangolni, ahol az elfojtott dolgok szerepelnek. Nem készültem fel rá, hogy ismét szembesüljek velük, összepréselt ajkakkal belemarkoltam a hátasom bundájába, a vállaimat felhúzva fészkelődtem ültömben. Lassítunk, itt már nehezebb az áthaladás, mint korábban. A körülöttünk lévő sötétség egyre csak nő, borsódzik a hátam, egyrészt az izgalomtól, másrészt a félelemtől. A rémálmaim, az öregemmel kapcsolatos emlékeim testet öltenek körülöttem, belém csimpaszkodnak, megpróbálnak lerántani a mélybe. Nem nézek rájuk, behunyom a szemem, és még inkább Sicheii bundájába markolok. Szaporán veszem a levegőt, idővel kíváncsiság lesz úrrá rajtam, így kinyitom szemeimet. Közvetlenül előttem öltött alakot egy régi démonom. Hisztérikus kacagásban török ki, Sicheii fészkelődik alatt, érzékeli, hogy ideges vagyok. Messze van még a cél, Kigatilik jóval odébb tartózkodott.
Rázkódom a nevetéstől, attól a hisztérikus, pánikszerű röhögéstől, ami a hatalmába kerített. Remegek, a szemeim könnyeznek, de nem az ijedtségtől. Szúr az oldalam, de nem múlik a röhögőgörcs.
Egy pillanatra sem állunk meg, az őrzőszellemem kitartóan menet előre, míg én alig bírok a hátán maradni. Pedig már csak egy kevés kell, érzem, már csak egy kicsi… Mindjárt vége, már ritkulnak az ártó szellemek. Közel a cél, tudom, és mégis, apám hangját hallom, hátrapillantok. Valami megragad, és lehúz magával a fekete mélységbe. Üvöltök. Sicheii-ért kiáltok, de nem tud utánam jönni. Zuhanok.
Nem látok semmit. Elvesztem az időérzékemet, így fogalmam sincs, mióta zuhanok, vagy hogy egyáltalán tartok-e valamerre. Lehunyom a szemem, várok, nem tudok mást tenni. A lélekutazás mindig veszélyes, pláne, ha az ember elszakad az őrzőszellemétől, csak abban bízok, hogy valaha kijutok ebből a kelepcéből.
A semmiből valami körém fonja hatalmas ujjait, azonnal kapálódzni kezdek, de a kéz erősen tart. Pislákoló fényt látok. Hunyorognom kell, hogy a szemem ismét hozzászokjon a világossághoz. A világító ponthoz érve arra leszek figyelmes, hogy az engem tartó monstrum alakja kissé füstszerű, mégis olyan szilárdan tart, fel sem merül bennem, hogy leejtene.
A talajra helyez, körülöttünk szúette ősi totemek állnak, némelyik elég bizarrul fest, más pedig ki sem látszik az indák alól. Körülöttem a földön emberi csontok keverednek a pázsitba, rajtam és a velem szemben álló arctalan lényen kívül semmi nem él.
‒ Még a néped közül is ritka, hogy valaki ilyen messzire merészkedjen ahhoz, hogy elérjem engem. Halljuk hát, mit akarsz tőlem halandó? ‒ szólalt meg a fejemben egy hang. Kigatilik az, hát végre találkozhatok vele!
‒ Először is, bocsásd meg nekem, amiért nem tudlak méltó áldozattal köszönteni, ígérem, amint visszatértem a valóságba, pótolni fogom a mulasztásomat, hatalmas Kigatilik! ‒ ereszkedek térdre a csontok közé, hiszen tudom, ezek mindenkori áldozatai maradványai, és nem óhajtok a vacsorája lenni. ‒ Az útmutatására van szükségem. Ez idáig álmokon keresztül sugallták, hogy mitévő legyek, azonban, mióta ebbe a skót faluba érkeztem, a tanácsok elmaradoznak. Tudnom kell, hogy miért olyan fontos ez a hely és pontosan mit is keresek itt. Hatalmas Istenség, kérlek, válaszolj nekem! ‒ pillantottam fel rá.
Nevetést hallok, gyűlölöm a kacagást, még akkor is, ha egy isten teszi azt. Kigatilik alakja megváltozik, most már akkora, mint én vagyok. Int, hogy kövessem őt. Feltápászkodok, a csontokon át utat török magamnak, egy tisztásra vezet, a szemem sarkából a fák között megpillantom Sicheii-t. A lelkem megnyugszik a jelenlététől, de jelenleg nem érek rá vele foglalkozni.
Kigatilik a fák lombja felé int, az ágak recsegve-ropogva félrehúzódnak felfedve az éjszakai égboltot.
‒ Mit látsz? ‒ intézte felém a kérdését Kigatilik. Nem tudom eldönteni, hogy mégis mit kellene éreznem, amiért egy ősi istennel, a népem őrzőjével beszélgetek.
‒ Az eget, csillagképeket, a Holdat. De ennek mi a jelentősége? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, miközben még mindig a csillagokat bámultam.
‒ Hunyd le a szemed, koncentrálj! Légy nyitott a körülötted lévő mágiára, légy nyitott a hatalmamra!
Nem szeretem a rébuszokban való beszédet, sőt kifejezetten nem rajongok érte. Mindenesetre, úgy teszek, ahogy kívánja. Ellazítom a testemet, érzem a fák között vibráló varázslatot, gondolatban kinyúlok érte. Bizsergést érzek az ujjaimban, mintha áram rázott volna meg. A bizsergés átjárja a testemet, amikor eléri az arcomat, felpattannak a szemhéjaim. Ismét felpillantok, a csillagok pozíciója megváltozik. Egy ismeretlen arcát formálják, egy idegen nőét. Alaposan tanulmányozom az új csillagképet mielőtt minden visszaállna a rendes kerékvágásba.
‒ Nos, ezúttal mit láttál?
‒ Egy fiatal nő arcát. Ő kicsoda? ‒ kíváncsiskodok.
‒ Emlékszel még arra a törzsi legendára, miszerint a népedet elüldözték az otthonuktól? ‒ Bólintok. Hogy ne emlékeznék rá? Kigatilik minden évben attól a néptől ragad el sámánokat, ha éppen nem mi járunk közre az ügyben. Gyűlöljük azokat az embereket, miattuk ragadtunk Sonoitában, és mindent megtennénk azért, hogy a régi földjeinket visszakaphassuk.
‒ A lányt, akit láttál, Jodie Bilgewater-nek hívják, annak a népnek a nagy reménysége, akiket annyira megvetsz. Abban a varázslóiskolában tanul, amely mellett immár te élsz, azért nyitottad azt az üzletet, hogy becserkészd. Azt akarom, hogy szerezd meg nekem. Ha vissza akarsz térni a népedhez, előtte áldozd fel nekem Jodie Bilgewatert! Az ő vére a kulcs a te hatalmadhoz a Claw People felett. Apád helyét csak akkor veheted át, ha ő halott.
Ahogy Kigatilik beszél, lassan számomra is minden világossá válik. Elvégre, egy brit faluban ki akarna indián holmikkal foglalkozó üzletbe betérni? Nyilván az, akinek a kelepcét felállítják. Mellesleg, Roxmorts eléggé elzárt helyen van, nem lesz olyan nehéz dolgom elkapni őt.
‒ A vérével fogom megpecsételni a két nép sorsát, addig nem fogok nyugodni, amíg áldozatként be nem mutathatom ‒ teszek le egy esküt, amelyet ha megszegnék, akkor saját magamat kellene megölnöm, mert nem tudnék együtt élni a bukásom szégyenével.
‒ Immár tisztában vagy az elrendeltetéseddel. Hosszú út áll még előtted, eredj hát! ‒ fordít hátat nekem, és az istenség eltűnt a fák sűrűjében. Sicheii mellém kocog, oldalba veregetem, majd az imént hallottakon rágódva felkapaszkodok a hátára.
‒ Ideje visszatérünk. Sokat kell még dolgoznom, hogy a csapda hatásos legyen ‒ szólalok meg komoran. Még sosem voltam ennyire elszánt, tettre kész. Addig nem lelek békét, amíg a népem vissza nem nyeri az őt megillető földterületeket, amíg vissza nem térhetek az otthonomhoz, és amíg ez a Jodie Bilgewater életben van.
Megváltozik körülöttünk minden, ismét az emlékeim folyamán poroszkálunk. Ezúttal sem nézelődök, nincs ott semmi, ami a hasznomra lehet. Sicheii szédítő iramot diktál, sose utaztam még ilyen gyorsan a hátán. Nyilván érzékeli a türelmetlenségemet, jól is teszi, hogy szedi a lábát. Előredőlök, szinte beletemetkezem a szőrébe annyira kell kapaszkodnom.
Hirtelen lefékez, ha nem kapaszkodok annyira, most előrerepültem volna. Leszállok róla, nem jöhet tovább ennél a pontnál. Egy darabig nézem milyen robosztus és fenséges, büszke vagyok arra, hogy ilyen remek őrzőszellemem van. Elbúcsúzom tőle, gyalog folytatom az utamat egészen addig, míg a szellemvilág lassan el nem tűnik a szemeim elől, és a lelkem visszatér a testembe.
Sokáig mozdulatlanul fekszem, ez az egyik hátránya a lélekutazásnak, utána annyira szédül az ember, hogy képtelen felállni. Az oldalamra fordulok, még mindig érzem a füstölőket, de már kevésbé erőteljesen. Azt se tudom mikor feküdtem el, vagy mikor esett ki a dobverő a kezemből.
‒ Na, jó reggelt Napsugár! ‒ csendül fel mellettem egy hang. Beletelik egy kis idő, mire ráismerek az illetőre.
‒ Nascha, hagyjál békén! ‒ morrantam rá az egyetlen személyre, aki tisztában van azzal, hogy ki is vagyok valójában. Egyedül ő tartott velem a Claw People tagjai közül, de ő is csak azért, mert világot akart látni, és mivel szökés közben tetten ért, megfenyegetett, hogy ha nem viszem magammal, akkor elárul.
‒ Jaj, ne hívj így! Utálom ezt a nevet. Na, és mi jót hallucináltál? ‒ továbbra is csacsog, de csak a mondandója lényegét hallom meg. A fejemet fájlalva ülő helyzetbe küzdöm magam. Nem elég, hogy alapból fáj mindenem, de az ő irritáló hangja még rá is tesz egy lapáttal.
‒ Először is, nem hallucináltam, hanem lélekutazáson vettem részt, ezt te is tudnád, ha a klán teljes értékű tagja lennél. Másrészt, Kigatilikkel beszéltem. A mellettünk lévő iskolában van valaki, akit meg kell ölnünk. Ő a kulcsa mindennek. Szóval, most eredj, hozz nekem kávét meg valami fájdalomcsillapítót, utána pedig gatyába rázzuk ezt a helyet! ‒ parancsolok rá. Még kötekedne, ellenkezve egy sort, de sikeresen elhallgattatom. Hallom a távolodó léptei zaját, hátradőlök a pokrócra, és a mennyezetet kezdem fixírozni.
Vigyázz Jodie Bilgewater, jövök!

Tárgy: Re: Damien Nightingale 2016-07-02, 08:43

Elfogadva!

Nos, akkor csapjunk is bele a lecsóba Very Happy

Amikor megláttam a főkaraktered nevét, máris tudtam, hogy mire számíthatok, hiszen általában szeretsz olyan emberkéket alkotni, akik semmilyen közegbe sem illenek be, és be is jött a tippem Smile

Érdekesen raktad össze a karit, nem rémlik, hogy a játékban lenne még másik ilyen alak, aki ennyire érdeklődik az indián kultúra iránt. Tetszik a személyisége, a piszkálódás, az önzőség, amiket nem mutat meg teljesen, de azért valamennyire így is-úgy is utat törnek maguknak. Jó volt olvasni az ET-ét, jól kidolgozott, jó megfogalmazással Smile

Mintha könyvet olvastam volna, habár ez tőled nem igazán lep meg Razz

Az alap is jó, amire helyezted az egész karaktert, ritka, hogy valaki konkrét áldozat után kutatna, de nyilván jó kis helyzeteket hoztok ki ebből Very Happy

Na szóval, nem is szaporítom tovább a szót, foglalózz, nyisd meg az üzleted, és sok szerencsét az áldozathoz Very Happy