2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fürkészem az arcát, nem is tudom, hogy az egészből lesz e valami. Nem érzem azt, hogy kiakadtam volna, csupán meglepődtem, de ez úgy tűnik annyira elrontotta az előtte lévő kedves felvezetést, hogy ilyenkor érzem azt, hogy jól lehúzhatom magam a slozin. Azt mondják mindig, hogy csinos vagyok, de mit ér a dolog, ha ennyire nem értek a pasikhoz? Talán valami külön szakkönyv kéne hozzájuk, mert így tökéletesen tanácstalan vagyok. Onnantól kezdve, hogy megkérdezte, amit kérdezett, nyomin reagálok mindent, mert ha megijedek, az a baj, ha meg túl határozott vagyok, akkor meg az. Mellette még szeszélyes sem lehetek, hát így... szinte lehetetlen helyzetet teremt. Pedig csak siettem leszögezni, hogy legközelebb megpróbálok nem ennyire betojni, és most olyan hökkent fejet vág, hogy nem biztos, hogy az egésznek van értelme. - Azért... remélem nem tűntem egy idiótának... – Hát persze, hogy gyorsan megbocsájtottam, mert nagyon is jól esik, hogy érdeklődik, hogy akar tőlem valamit, még ha csak beszélgetni is. Dehogy kell nekem házassági ajánlat, vagy hogy komolyra forduljanak a dolgok. Ha találkozunk, az elég a barátsághoz is, már azzal is közelebb vagyok a normális kommunikációhoz, mint eddig. Zavartan a fülem mögé tűrőm az újfent elszabaduló tincset, és visszahátrálok, mielőtt még az aurájába lépnék. Felsóhajtok a válasza hallatán, hát persze, hogy ebbe sem gondoltam bele. - Jól van, akkor... szombaton. Ott leszek, és köszönöm. – Bólintok, és miután fogalmam sincsen, hogy hogyan kell búcsúzni, idétlen módon lengetem felé a kezem, és kilépek a könyvtárból. Muszáj elmondanom Eileen-nek és Ginnynek hogy milyen idiótán viselkedtem. Hátha lebeszélnek arról, hogy tovább folytassam ezt az őrültséget. Ami nem megy, azt kell egyátalán erőltetni? Nem tudom...
A bezártság, ami miatt nem szívesen maradtam volna még itt továbbtanulni évekig. Így meg sűrűn hazajárhatok és még tűrhetően is keresek, szóval annyira azért nem rossz itt dolgozni, bár baromira unalmas. Ezért sem úgy tervezem leélni a hátralévő életemet, hogy itt legyek karbantartó. Folyamatosan nézem az álláshirdetéseket mugli újságokba, hátha elkapok valami jót és leléphetek innen. Annyira nem vagyok oda ezért a varázsvilágért, hogy az életem nagy részét itt töltsem. Már ebbe az örökös ellenségeskedésbe, Voldemortba belefáradtam, remélem most már tényleg megdöglött, máskülönben ideiglenesen auror leszek és én magam ölöm meg. Évekig az miatt parázott az egész iskola, hogy mikor támad a „nagy úr”. De engem ez idő alatt is olyan szinten nem érdekelt, hogy azt már ki sem tudtam fejezni. Nem értem mit kellett vele ennyit szarakodni... vittek volna oda egy puskát azt' lelövik. Mindenesetre adott helyzetben ez egyáltalán nem érdekelt. Inkább azon voltam, hogy elmondjam Missy-nek a kiakadásáról a véleményemet úgy, hogy lehetőleg ne legyek paraszt. Mert köztudottan hajlamos vagyok stílusváltásokra, ha kikényszerítik belőlem. Sosem voltam nyugodt, aki sok mindent lenyelt (nem félreérteni!), csak azért, hogy ne kelljen konfliktusokba futnia. Nem... én mindig kiálltam magamért, ha valami nem tetszett. A válasz miatt viszont enyhén meghökkentem és ez úgy látszott is az arcomon. Ilyen hamar megbocsájt? Ráadásul hozzátette, hogy „ha valamit érzek”. Ennyire azért ne siessünk, oké? Az, hogy elhívtam egy randihoz hasonló valamire a Három Seprűbe, az még nem azt jelenteni, hogy feleségül fogom venni. Főleg akkor nem, ha hasonló helyzetekbe fog hozni a jövőben. Mert akkor nem leszünk kibékülve... -Jó -bólogattam, azért némi beleegyezést is mutatva. Most, hogy kicsit sikerült mindkettőnknek visszavennie, nem akartam megint olyant szólni, amitől parasztnak vagy éppen nemtörődömnek tűnhetek. Pedig előbb-utóbb úgy is hozzá kell szoknia ahhoz, hogy nem vagyok mindig olyan kedves, mint amire számított. Legalábbis, ha tartani akarja velem a kapcsolatot bármilyen formában. -Most? -kerekedtek ki újra a szemeim. Az előbb még úgy kellett győzködnöm, hogy eljöjjön, erre meg most le szeretne lépni velem... oké, a lényeg, hogy tudja mit akar... -Missy, én itt dolgozok. Nem léphetek le munkaidőben -még a végén azelőtt kirúgnának, hogy találnék új munkát. -Szombaton szabadnapom van, azért is ajánlottam fel, hogy mehetnénk - magyaráztam. Azért olyan bátor még nem voltam, hogy megkíséreltem órákkal előbb lelépni az iskola területéről. Egy szinte ismeretlen lányért meg főleg nem vállalnék be ekkora kockázatot.
Nem tudom magamról, hogy nehéz esetnek gondol, a legilimenciára még erőteljesen gyúrnom kell. És egyébként sem az a gond, hogy ellenkező tipus lennék. Éppen csak tökéletesen meglepődtem, hogy valaki egyátalán beszélgetésbe elegyedett velem, és képes volt elhinni, hogy nem csak egy szófukar lány lehetek, igenis kiváncsi volt a véleményemre, nem pedig csak benyögte, hogy járjunk. Az milyen csúnya kifejezés, ennél még az is egyszerűbb, ha valaki szándékát jelzi, hogy az ágyában akar tudni. Mindegy is, már el is szúrtam az elején. Nem sokat tudok a muglik világáról azon túl amit a könyvekben olvasok, pedig járnék én balettre, mazsattezni, vagy éppen egy autós moziba, de túlságosan be vagyok zárva ide, és ha véletlenül vad vágyaim támadnának, a szigorú angolszász iskolarendszer a szüleimmel karöltve visszatuszkol oda, ahova való vagyok. Szerintük. Magyarázkodhatnék, de nem, tovább gerjesztem a feszültséget azzal, hogy még sértegetem is. Ha lenne bennem egy cseppnyi gerinc, akkor már régen a kezembe temettem volna az arcomat szégyenemben. Van ebből még valahol kiút? Tudjuk menteni a menthetőt? Közelebb lépek, pedig akár el is szaladhatnék. Az lenne aztán az igazán felnőttes. Próbálok már nem zavarban lenni, ezt sajnos nem csinálom jól, mert picit félrenézek, ahogyan a fülem mögé tűrök egy szőke tincset, de mégis felszegem az államat, ahogyan kimondom a szavakat, s már visszavágást is kapok. - Azt hitted? Az nem derült ki az előbb, hogy mennyire... béna vagyok? Nem éreztem kényszerítésnek, szívesen megyek. Csak nem tudtam hova tenni a dolgot, ennyi az egész. Lapozhatunk? Ha valamit érzek, azt majd igyekszem ügyesebben kezelni, jó? – Ezt persze nem tudom megígérni, biztosan lesznek még olyan gondolataim, amiket nem merek közölni, de lehetne egy kicsit türelmesebb is. Kétségkívül vicces srác, nekem meg nem romantikára van szükségem, nem kell itt bevágódni. Tudom, bonyolult vagyok. Nagyon is. Lehet, hogy nyitottabbnak kéne lennem, de a kedvelést még nem is mertem volna kijelenteni egy rövidke beszélgetés után. Jó, csodaszép ábrándos tekintete van, és bizony átfutott a buksimon, milyen érzés lenne, ha a karjaiba zárna, de akkor meg mit nyafogok ennyire? - Megyek, megbeszéltük. De... minek ezt külön megbeszélni? A szombat még messze van, te végülis felnőtt vagy... nem mehetnénk most? – Lehet, hogy ezzel kicsit átveszem az irányítást, de még mindig megvan a lehetőség, hogy felszaladjak a szobámba, ha vár rám pár percet, félórát, és ki tudom magam csinosítani. Kétlem, hogy a Három Seprűben iskolai egyenruhában akar látni. Érdeklődve figyelem a válaszát, és már nem hátrálok vissza egy tapodtat sem.
Valahogy mindig kiszúrom azokat, akik a legnehezebb esetek. Ezért nem volt soha normális kapcsolatom, ami tovább tartott volna mondjuk úgy két hónapnál. Lehet, hogy hagynom kéne az egészet és inkább a szórakozásra koncentráljak? Úgy értve arra, hogy éljem az életemet kicsit... átlagosabb fiatalként. Mert ez így kb. semennyire sem átlagos, hogy a Roxfortban dolgozok. Ezért is szoktam szabadnapokon hazateleportálni, Londonban kikapcsolódhatok, elmúlik a középkor feeling és tele van minden idősebb, jó bigékkel. Nagy város = sok csaj, akiket be lehetne cserkészni. De most mit csináljak ha az utcán megy? Mert legtöbbször ott látom őket. Milyen ürüggyel kéne odamennem? Megkérdezzem az időt? Mindig van karórám, plusz ha az elromlik akkor ott a telefon, vagy most már minden utcasarkon egy óra... és akkor egy égés lenne az egészből. Kávézóban meg megint mennyi az esélye, hogy egy tízből tizenkettes egyedül ül és éppen nem vár senkit? Szóval ez azért nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Most végre eljutottam odáig, hogy -kezdetben legalábbis hátsó szándék nélkül- leszólítottam valakit, erre kifogásokat keres miért nem akar velem eljönni? Hát, kösz. Ez most így jólesett. Nem tudom, valahol van valami csajozási tanfolyam? Kezdek ebbe belefáradni. Mert szerintem velem van a probléma, ennyire nem lehetek szerencsétlen. Csodálkozva néztem a lányra, mikor a szemeit meregetve lépett közel. Ez most mit csinál? Ő húzott fel és még neki áll följebb? Ez így nagyon nem lesz jó. -Én meg azt hittem, hogy nem fogsz kifogásokat keresni. Olyannak hatott az egész, mintha én kényszeríteném rád -vágtam vissza, de már valamivel nyugodtabb hangszínben. A másik az, hogy úriembert emlegetett? Nem, az sosem voltam. Ha az kell ahhoz, hogy másnál bevágódjak, akkor kicsit jobban odateszem magam, de igaziból nem vagyok az. Akár mondhatjuk egy kopott álcának is az egészet. Jó, azért bunkózni sem szoktam, csak ha ezt váltják ki belőlem... Nem arról van szó, hogy soha nem is küzdenék senkiért, de Missy olyan szinten elbizonytalanított. Aki kedvel, annak nem kéne kifogásokat keresnie, logikus. Az már elég nagy probléma, ha csak nehezen megy bele a találkozóba. Mintha azon filózna, hogy most lekoptasson-e vagy sem. Azt azonban hagytam, hogy közelebb lépjen, nem hátráltam tovább. Olyan magabiztosnak tűnt, nem értem eddig hol rejtőzött benne ez a nőies tüzesség. Már csak az hiányzott volna a képbe, hogy egy éles fordulattal a haját a szemembe csapja és ezek után még valahogy ezt is kinéztem belőle. -Miért nehezíted meg a dolgomat? -tettem fel a költői kérdést, amit hamarosan folytattam is egy kisebb szöveggel. -Nem arról van szó, hogy mindegy. Szeretném, ha eljönnél velem, de ha úgy viselkedsz, mint akit kényszerítenek... -akkor igazból nincs sok értelme. Jó lenne, ha egy kicsit nagyobb érdeklődést mutatna felém. -Szombaton kettőkor a Három Seprűben?
Őszintén meglepett, hogy ennyire kezdeményező, és bontogatja a csomagolást, a legtöbben ilyenkor már hagyták volna az egészet, és valami könnyebb beszélgetőpartnert válaszottak volna. Egyátalán beszélgetni akar velem? Nem tudom, nehéz megjósolni, hiszen sem a kommunikáció nem erősségem, a srácok lelkivilágát illetően végképp bukásra vagyok ítélve. Vannak már elképzeléseim arról, hogy mit is akarok, de egy gyors puszit leszámítva a szomszéd sráccal, akit apám rendesen befenyített, semmi nem történt. Az is milyen régen volt már. Amikor Ginnyék beszélgetnek ilyesmiről, joviálisan hümmögök, nem tudok hozzászólni a témához, pedig a vörös kislány két évvel fiatalabb nálam. Tudom, valaki meg azt mondja, hogy ráérek, de én már... nem akarok ráérni, csak éppen el sem tudtam kezdeni az ismerkedést. Igazából pont azért, mert a fiúk már megszokták, hogy lehetnek rámenősek, majd a lány mondja az áment, de mi van, ha én nem vagyok ilyen? Ha pont azért vontam ki az egész alól magam a félénkségemen túl, mert tudok én kezdeményező lenni, de biztos cédának gondolnának? Nehéz ügy... Nagyon nehéz. És most itt egy helyes srác, aki folyamatosan bombáz, ha nem is bókokkal, de érdeklődő körökkel. Nehezen tudom levenni róla a tekintetem, ha ő éppen fal. Erre mondják, hogy legyezgeti a hiúságomat? Mégis elszúrom, ahogy kell. Felszegem az államat, kirángatva daccal a zavarból. A jókedve tovaszáll, erről viszont mindketten tehetünk. Smaragdszín szemeimet kitágítva lépek közelebb, ezt akarta látni, nem? Úgy rámszólt, hogy az aranyvérű keménység kiütközött bennem. Hátrál, tovább nem követem, csak a helyére lépek be. - Az én bajom...? Miért is? Azt hittem, hogy úriember maradsz, nem pedig kitör belőled a sértettség... – Csóválom a fejemet, ha neki ennyi volt a dolog, mert nem elsőre ugrottam, hát felőlem akár próbálkozhat másodikosokkal, ők biztosan rajongva követnék bárhova. A csípőmre téved a kezem, mindkettő, ahogyan lehajtom a fejem, a félénkség és a kezdeményezés nem fér össze, biztosan én adtam kétértelmű jeleket, hogy akár máskor is találozhatunk, mert bár bennem fel sem merült, de nagyon is logikusnak tűnt, amíg rá nem vágtam a kifogást. Lépek egyet ismét, most már csak a lábam visz, magam sem értem, hogy miért. – Akkor köszönöm, nem élek vele, ha neked mindegy. – Nem ő adta fel, mindketten megtettük. Előbb én, amivel elértem, hogy ő is megtegye. Aggszűzen fogok elpusztulni. De auror sem leszek, az is tuti. Sajnálkozó kifejezéssel tekintek fel, innen már tényleg megszemlélhet, ha már kihagytuk az újabb találkozást. Szomorú, de ez van.
Azzal mondjuk nem értettem teljesen egyet, hogy a horror babák aranyosak.Például Chucky kifejezetten ijesztő, még akkor is, ha kistermetű. Az arca tele van vágásokkal, kiszedi az emberek szemét, meg ilyen apróságokat még elkövet. Úgyhogy valamiért én nem tudok rá úgy nézni mint egy ártatlan tárgyra. Egyébként sem bírom a gyerekeket, már az igaziakat. Nem szoktam őket babusgatni sem semmi ilyesmi, mert egyszerűen kiidegel a legtöbb. Pont ezért fogalmam sincs, hogyan akarok családot később… irtózok a szaros pelenka gondolatától és az éjszakázástól, meg minden egyébtől ami még a gyerekneveléssel jár. Oké, ha már ilyen tizenévesek, akkor nincs bajom egyikkel sem, mert azok már nem hisztiznek, nem rágják az idegeimet. De addig éveket kell végigszenvedni, arra meg nem igazán vagyok vevő. Bírnám ha lenne egy gyerekfelnövesztő bűbáj. Varázsolsz egyet és mondjuk tíz éves lesz a kölyök… az úgy már elviselhető. Persze lehet, hogy mire odaérek, addigra pont megszeretem a gyerekeket és megbarátkozok a pelenkákkal is. Mert gondolom azért más kívülállóként tekinteni a jövőre, mint végigkísérni a barátnődet a terhességen és először a kezedben fogni a gyerekedet. De az biztos, hogy jelenleg nem vágyok egyre sem... és a horror babák is maradjanak tőlem távol. Missy viszont határozottan érdekelt. Legalább olyan szinten, hogy egyszer elvigyem valahová, másnem békén hagynám, ha végleg nem jönne be a személyisége. Meg hát amúgy is a tűzzel játszok. Még egyetemistákkal sem feltétlen szoktam flörtölni, mert nem azért jöttem ide karbantartónak. Jó, mondjuk múltkor sikerült felszednem egy hónapra az egyik nyolcadikost. Megtetszett, vonzott a kissé elérhetetlen jelleme és a külseje. Az már más kérdés, hogy szétváltak útjaink egy veszekedős este után. Nem volt hajlandó beadni a derekát, én meg ezt szóba hoztam és kiakadt rám. Hát oké, végül is nem nagy veszteség, mert még annyira nem kötődtem hozzá. Hát most mit csináljak vele, ha nem hajlandó megérteni, hogy lassan 22 évesen szükségem van szexuális életre? Nem vagyok türelmes típus, aki hónapokat vár arra, hogy megadja magát a barátnője. Persze nem is így terveztem, hogy egy hónap után szakítok vele, ő támadott be azzal, hogy mit képzelek magamról… én meg köztudottan forrófejű vagyok, ezért nem hagytam magam. Ennyi. Másnap el teleportáltam Londonba és az egyik szórakozóhelyen felszedtem egy csajt, akin kiélhettem a vágyaimat. Nem szokásom belemenni ilyen kalandokba, de ezt váltotta ki belőlem Dorothy. Missy zavart viselkedésén először mosolyogtam, majd szép lassan lefagyott az arcomról a jókedv. Most ez komolyan visszautasít? Ez már nem aranyos lányos zavar. Határozottan nem tetszett a bizonytalanság, ahogy próbált kifogásokat találni. Még akkor sem, ha szexin, beharapott szájjal nézett rám. Nem, nem! Nem hat meg ez a trükk, attól még ugyanúgy megsértett. Egy lépést hátráltam tőle és halálosan komoly arckifejezéssel néztem rá, hogy ebből most akkor mit fog kihozni. A végére beleegyezett… én viszont ezek után duplán elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. Biztos el akarom vinni? –Nem muszáj, ha nem akarsz jönni –vontam vállat, majd még pár lépést megtettem rükvercben. –Csak felajánlottam egy lehetőséget, te bajod, ha nem élsz vele –hagytam rá. Most nem fogok egy hetedikesnek könyörögni, hogy jöjjön el velem. Rajta kívül van még pár lány itt a Roxfortban is, akit fel tudnék csípni, ha nagyon akarnám. Akkor minek erőlködjek? Megpróbáltam, ha nem jön össze, akkor nem fogok utána sírva futni. Tetszik benne, hogy nem adná magát könnyen, de azért nem is fogok miatta hülyét csinálni magamból. Akkor inkább még várok pár hónapot egy olyan lányra, akivel sokkal jobban egy hullámhosszon vagyunk és körbeudvarolhatom. Aki nem kezd el rögtön kifogásokat keresni, még akkor sem, ha zavarban van. Mert úgy gondolom nem nagy dolog kimondani egy igent…
Megrántom szép vonalú vállamat, nekem aztán magyarázhatja, hogy a szüleim mennyire vaskalaposak, lassan tizennyolc éve selyvedek a rabláncuk alatt. Nem mindenki tehet arról, hogy Fosternek születik, maradok inkább abban a hitben, hogy egyszer talán lesz erőm ellentmondani nekik, addig meg marad a csendes szenvedés, és a szükségszerű auror-lét. Azzal senkinek nem ártok, ha másokat védek, az valami olyasmi, mintha magam is gyógyító lennék, végülis a bájitaltanhoz érteni kell, majd ipari mennyiségben főzöm a gyógyító elixireket, s nem én leszek az, aki lövi az opáltűzű átkokat, sokkal inkább a sebesültjeink ellátását látom így kitűzhető célnak. Csak éppen az a baj, hogy meg kell tanulni álcázni magam, beépülni, amiket ha bárki rám néz, egyből lehetetlennek gondolna. - A babák azért viccesek, mert olyan kis groteszk az ábrázatuk, ahogyan eltorul, és inkább mosolyognál rajtuk, ahogyan fenyegetnek az apró kezükkel. Akkor lepődik aztán meg valaki, ha egy ilyen kiront az ágyad alól, és elvágja az Achilles-inadat. Onnantól... már nem olyan vicces. – Könyökölök még mindig még az asztalon, kezeimmel támasztva van szív alakú gyönyörű arcomat, amelyre talán már mások is felfigyeltek, de nehezen barátkozom, apám befolyásos ember, így gyorsan letett róla mindenki, aki próbálkozott. A fiúk egyébként is a magabiztos lányokat szeretik, akik könnyen kifejezik, amit csak akarnak. A kommunikáció nagyon nem az erősségem. Ő valamiért nem adja fel, törögeti a diót, amely a lelkemet jelképezi, s még azt is kihozza belőlem, hogy magamról meséljek. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, elképzelhető, hogy minden lánynál megvan a taktikája, aztán vagy bejön, vagy nem, de egyszer az életben mi van ha azt mondom, nem érdekel, nem leszek prűd? Állom a tekintetét, a sajátomban némi vidámság táncol, még mindig a duguláselhárításnál tartok, vicces témaként merült fel, ami egyébként felnőttes is, de hát végülis ha úgy vesszük, nagykorú vagyok, nem kéne tabuként kezelnem a témát. Annyira nem is tabu, csak éppen még egy csókig sem jutottam el senkivel. Ismerve engem ez nem meglepő. A nagyteremben még a sótartót sem szoktam elkéri a srácoktól, ha nem érem el, marad akkor úgy az étel. A könyvespolcnál eszembe sem jut megkérni, hogy segítsen, köszönöm független lányka vagyok, megoldom majd valahogy, az meg pláne nem, hogy megszemlél hátulról. Valahol félúton mégis hátrakapom a fejem, kapaszkodás közben, s szőke tincseim függönyén át vetek rá egy futó pillantást. Ezt veheti afféle jelzésnek, mert mellettem terem, és segédkezik, a könyv már a kezemben is van némi véletlen érintkezés közben. - Köszi. – Pillantok rá fel, a hátsómat passzírozva a könyvespolchoz. Most már egyértelműen tudok szemezni erős, széles mellkasával, de gyorsan feljebb emelem a tekintetemet. Van a helyzetben egy kicsiny zavarbaejtő felhang, ő mégiscsak felnőtt, itt dolgozik, én meg egy bizonytalan diáklány vagyok még, de akkor miért vizslat annyira azokkal a magabiztos vonásaival? Na jó, annyira oktalan nem vagyok, lehet, hogy valamivel megfogtam. A bókjára nem pirulok el, de meglep. Fullasztó kezd lenni a levegő, gyorsan benntartom kicsit, hogy ne válaszoljak oktalanságot. - Ööö... – Na gratuálok, hát ez hogy sikerült? – Úgy értem... köszi. – Nem dobom vissza a labdát, egyszerűen nem megy. Ha eddig nem voltam zavarban, most sikerült kicsit. Gyorsan el kéne szaladnom, hogy kimeneküljek a számomra még nagyon szokatlan dologból, mégsem moccanok, biztosan csak hízik a májam. De ha csak így lenne, miért tudtam vele olyan jól elbeszélgetni? – Ne haragudj, de nekem már van... – Pasim, férjem, izé.. mit kell ilyenkor mondani. - ...programom? Igen... Nem, nincsen, nem tudom, hogy miért mondtam. Engem nem szoktak elhívni sehova. Meglepett. Nem baj, ha nemet mondok? – Sütöm le a szememet, és beharapom az ajkamat. Most már tényleg arébb siklok, és pár lépésnyiről nézek vissza. – Sajnálom, én csak... Nagyon... – Sóhajtok fel, és megrázom a fejem. – Jó. – Győztem meg magam némi tépelődés után. Bár még mindig nem értem, hogy miért én, ennyire nincsenek szép szemeim. Vagy mégis?
-Sosem értettem mire jó ennyire rövid pórázon tartani valakit... -ráncoltam a homlokom a lány válaszára. Őszintén tudom sajnálni azokat, akiket ennyire nem hagynak érvényesülni. Ez körülbelül olyan, mintha a szülők elítélnék a melegeket, de a fiúk ferde hajlammal küszködne. Ahhoz, hogy ne utálják meg, élete végéig titkolnia kéne a valós beállítottságát... úgy meg nyilván sosem lehetne igazán boldog. Ha rá is mozdul egy srácra, akkor nem mutathatná be a családjának stb. Nem mintha a ferde hajlamúakat sajnálnám, mert amúgy a hideg is kiráz tőlük, de körülbelül ilyen az is, mikor az ősök megszabják, hogy mi legyél, ha felnőtt leszel. Oké, az én szüleim sem örültek, hogy nem valami híres auror lettem, de legalább nem tiltakoztak látványosan és nem akartak kitagadni. -Aha. Hát, akkor tényleg elég élénk lehet a fantáziád -bólogattam. Elvégre a könyv feleolyan ijesztő, mint maga a film. Horror olvasása közben én ásítozni szoktam, a tévé legalább ébren tart. Meg hát ha látom is, akkor van, hogy erősen összerezzenek egy-egy résznél, a könyveknél meg valahogy elmarad ez a hatás. Engem azok kevésbé fognak meg. De hát, ha valakinek tényleg nagyon élénk a fantáziája, akkor attól is lehetnek még nyugtalan éjszakái bőven. -Vicces? -kerekedtek ki a szemeim. -Annyira nem mondanám annak... viszont babákat azért nem kukáztam -oké, én mondjuk a bohócain röhögtem. Ő meg úgy látszik a démonokat nem tartja ijesztőnek. Pedig ha tudná, hogy mire lennének képesek, ha valóban léteznének... gyakran még a lábamat is nehezemre esik a takarón kívül tartanom, mert arra várok mikor fogja meg valamelyik és húz le az ágyról. Tudom, hogy baromság az egész, több mint valószínű, hogy csak egy szimpla kitaláció, de azért néha akkor is lepörögnek a fejemben ezek az eshetőségek. Főleg, amikor kintről zajt hallok. Ugye én teljesen egyedül lakok abban a házban és azért nem kicsit befosatós, mikor akár csak a huzattól is, de elkezdenek odakint mozogni mondjuk az edények a konyhában. De olyankor mindig megkérdezem magamtól, hogy mi a nevem és megengedhetem-e magamnak, hogy így féljek a semmitől. A lány válaszára legszívesebben felsóhajtottam volna megkönnyebbülten, de azzal megint csak magamra hívtam volna fel a figyelmet. Igazán örültem, hogy nem feszegette tovább az előbbi kérdésemet, már így is kezdett égni a pofám. Muszáj a nőknek állandóan értetlenkedniük? Miért nem lehet még akkor is ha nem érti a célzást, visszakérdezés nélkül megoldani a dolgot? Ezzel csak engem hozott nem kicsit kellemetlen helyzetbe. De legalább nem kínzott tovább. Fogalmam sincs miként oldottam volna meg, ha leragad ennél a kincses dolognál. Van, amit még humorral sem lehet orvosolni és ez ilyen. Ritkán fordul velem elől, hogy majd' elfüstölök, mert általában valami humoros beszólással megmentem magam. Itt viszont elégtem volna. Amint felálltam a helyemről, észrevettem, hogy Missy is méregetett. Persze ebben még nincs semmi különös. Az utcán én is megnézem a legtöbb embert, főleg a lányokat, akik tetszenek. Azt viszont még nem tudhattam biztosra, hogy Missy pillantásai mögött mi lapul. Elégedettség vagy pont az ellentéte? Mert az egy tény, hogy meg vagyok elégedve magammal, de attól még nem feltétlen lehetek mindenki szemében egy földre szállt isten. A lány eddigi reakcióinak meg igaziból a fele betudható annak, hogy szimplán félénkebb az átlagnál. De attól még kitartottam a további ostrom mellett. Úgysem jár semmiféle kötelezettséggel, ha kicsit szórakozok vele. Nincs a törvénykönyvben, hogy muszáj ezt az egészet folytatni valahol máshol. Maximum ha tényleg nagyon elnyeri a tetszésemet, akkor elhívom hétvégén a Három Seprűbe. Persze a külseje tetszetős, de hacsak nem akarok egy estés numerát a házamban, akkor mást is kell néznem. Főként az érettségét. A mosolya miatt önkéntelenül is vidám arckifejezést vettem fel, és legalább úgy mosolyogtam mint a hülye indián, mikor ránéz eltört tomahawkjára. Még akkor is, ha nem hallottam hangosan nevetni Missyt, elárulta magát a kuncogással. Ezek szerint ínyére van a pikánsabb téma, amit még a későbbiekben felhasználhatok. Persze még nem mennék messzire, de azért tudok pár „disznó” hozzászólást, viccet, nem ártana ha felkészülne rájuk. Miután odaértünk a könyvespolcokhoz, egy darabig még hagytam hadd szenvedjen és nyújtózkodjon Missy, legalább addig is okozott nekem egy kis örömet. A köpeny ugyanis kb. mindent takar, szóval a Roxfortban nem lehet úgy istenigazából megnézni még az egyetemista bigék formás seggét sem. Ahelyett, hogy hagynák őket érvényesülni és szoknyákban járni, előírt a rendszerint elég hosszú köpeny. Csoda, hogy Missy pont a rövidebb fiús változatból kapott. Érdekes. Mindenesetre ez csak az előnyömre vált, mert addig is szemügyrevehettem a hátsóját, ameddig nyújtózkodott. Hát, azért mit ne mondjak... nagyon jó adottságai vannak így első ránézésre. Képzelem hogyan festene egy falatnyi bikiniben... nem, azt inkább mégsem képzelem el, az kínzás lenne. Miután már eleget láttam, odamentem és inkább leemeltem a lánynak a könyvet. Minden bizonnyal ő nem nézett meg annyira, mint én őt, de azért egy pillanat erejéig mindenképp éreztem magamon a tekintetét. Amint átadtam neki a könyvet, megint valamilyen oknál fogva odanyúlt a kezemhez. Ez már biztos nem véletlenül volt... biztos direkt csinálta. Persze ezt nem bántam, legalább egyre biztosabb lettem benne, hogy örülne egy randimeghívásnak. A tekintetét szinte akaratlanul is elkaptam és hogy ne kerüljünk kínos helyzetbe úgy döntöttem szintet lépek a „szórakozás” terén. -Mondták már, hogy... -milyen jó a segged? -milyen szépek a szemeid? -vetettem be a szokásos, elég sablonos mondatot, amit a következővel már tovább tudtam fűzni. -Szívesen megcsodálnám őket még máskor is ilyen közelről -és közben a 'hülye indián-tomahawk' -féle arckifejezés. Reménykedtem benne, hogy ezzel kicsit sikerült kilábalni a kínos helyzetből. Mert még mindig inkább bevetek ilyen bókokat, minthogy a csendtől nekem égjen a pofám. Az, hogy az eleje elég sablonosra sikeredett egy dolog, de mégis mit hozhattam volna fel, ami ideillik és megmosolyogtathatom vele? -Mondjuk hétvégén... -oké, azért ennyire nem akartam elsietni a dolgot, de úgysem veszthetek ezzel semmit. Maximum kiderül, hogy hiba volt elhívnom és kész.
- Ha megtudnák a szüleim, hogy én is, elvennék tőlem a Foster nevet, soha nem mehetnék haza. – Rebegem, lényegében ez kitagadás lenne a részükről, már így is évek óta táncolok a pengeélen, hogy egyszer kibukjon belőlem a dac, mi szerint Missy Foster aranyvérű boszorkány nem akar auror lenni. Gyógyító is csupán azért lennék, mert ahhoz nem ártani, bátorítani kell másokat, de ha sosem kéne varázsolnom, hát meglennék nélküle. Talán ha lett volna testvérem, elfogadják, hogy akár kvibli is lehetnék, így bennem látják a név tovább vitelét. Nem én választottam, ám nem menekülhetek előle. Egyenlőre semmiképpen sem. A változatosság kedvéért megint bele vagyok süppedve abba a zavarba, amivel kezdtem megismerkedésünket. Valljuk be nálam ez nem hatalmas dolog, jellememet tekintve vagyok halkszavú, de még fel is hívják a butaságomra a figyelmet, nehezen tudok továbblépni. - Egyet sem láttam. Nálunk otthon... nincsen tévé. Olvastam. Élénk a fantáziám, ezzel pótolom, amit nem látok. – Döntöm oldalra a fejem, szőke tincseim kislányos pofim elé hullanak, igyekszem azért összekapni magam, és elfogadni, hogy nem szándékosan akart bántani. Talán nem is annak szánta, én érzékenykedem túl, mivel nehezen oldódom fel társaságban, mondvacsinált indokokat találok ki magamnak. - A démonok? A szarvas csúnya rémségek, vagy ha mondjuk beleszállnak valakibe? Mondjuk egy babába? Utóbbi egészen vicces tud lenni, amikor kislány voltam, még féltem az ilyesmitől, mára a kedvenceimmé váltak, de akkor kikukáztam az összes babámat, nehogy... – Villantok rá itt most egy magabiztosabb mosolyt, nem tudom, hogyan keveredtünk a félelmeinkhez, már a könyvválasztásom sem volt ilyen szempontból távoli, hogy nagyot kelljen ide ugrani. - Ahha. – Bólintok a mindegyre, nem fogom forszírozni, hogy fejtse ki. Mindketten tudjuk, hogy mire is akart volna kilyukadni, lehet, hogy túlságosan kicsi vagyok én még az ilyesmihez? Igazából nem, csak apa túl befolyásos ember ahhoz, hogy bárki merjen nálam próbálkozni, én meg sosem tudtam kifejezni, ha tetszik valaki. Megmaradtam a plátói vágyakozásnál, az így fel sem merült, hogy pont engem támadjon be valaki. Nem pirulok el a témától, érdekes róla beszélni, főleg egy szinte még teljesen ismeretlen sráccal. Az egyenruhám valóban sokat takar, hiszen fiús kiadást kaptunk a bentlakásos szerelésből, a domborulataimat mégsem rontja teljesen el. A hajam most nincsen feltűzve, szőke loknijaim lágyan terülnek szét a vállamon, végülis ebben is akadhat némi nőiesség. Nem nagyon válaszolok, csupán miután felemelkedtem, méregetem egy darabig, tényleg olyan, mintha...? Vagy ezt mindenkivel eljátsza, és csak egy romantikusan buta liba vagyok? Meglehet, de akkor is cukin teszi. Legfeljebb jól pofára esek, hogy ilyesmiket gondolok bele. Az érdekes az, hogy a duguláselhárítás nagyon is messze áll az általam romantikusnak tartott dolgoktól, de vajon én az lennék? Attól mert nem beszélek, nehezen nyílok, arra van szükségem, hogy gyengéden udvarolgasson valaki, vagy nagyokat vigyorgok a pikánsabb témáktól. Az ajkaimra húzódó mosoly magáéért beszél, még ha el is kapom a tekintetem, és a kezeimbe temetve az arcomat felkuncogok. Próbálok nem nevetni, mert azzal már idejekorán azt jelezném, hogy igenis viccesnek tartom a dolgot, vevőnek a témára. De nem, inkább nézzük meg azokat a könyveket, mielőtt még apa kitekeri a nyakam. Továbbra is bólogatok, mint egy jólnevelt óvodás, és már a polcoknál is vagyok. Még nem sejtem, hogy merre találom majd a könyvet, amit még meg akartam neki is mutatni. Jó magasan van, itt még létrák sincsenek. Nyújtozkódom, ám bármilyen magas is vagyok, nem olyan egyszerű. Meztelen derekam pár pillanatra kivillan, formás hátsóm tökéletes alakját is szemüvegyre veheti anélkül, hogy ebbe belegondolnék. Nem érem el így sem, amit akartam, félóriásokra és trollokra méretezték a felső részleget. Odalép mellém, most fel tudok rá nézni, így már még inkább meg tudom figyelni, hogy milyen markáns az álla. - Oh, köszi. El fogom olvasni. – Venném át a könyvét, a kezünk összeér, s én ott felejtem az ujjai között az enyémet. Ettől sikerül lefagynom, ahogyan fogva tartja pillantásával az enyémet. Mennem kéne lassan, de akkor miért merevedtem le? Vagy teljesen mindegy, és csak jólesik, ha valaki beszélget velem?
-Én mugli-központú vagyok -vontam vállat. Komolyan, néha elgondolkozok rajta, hogy biztos aranyvérű vagyok-e? Mert egy általában az, aki ilyen varázslócsaládból származik, ahhoz méltóan szokott viselkedni, de én nem... nem hasonlítok egy kicsit sem rájuk. Egyrészt azért, mert túl későn tudtam meg azt, hogy varázsló vagyok. Másrészt sosem egy egoista p*csnek neveltek és nem akartak befolyásolni. Elfogadták, hogy engem nem érdekelnek ezek a mágikus szakmák és kész. Ez persze nem feltétlen rossz, hiszen eleve a szüleim sem viselkedtek soha úgy, mint ahogy egyébként az aranyvérűek. Kétlem, hogy valaha is lenézték volna a muglikat, vagy bármi ilyesmi. Csak mégis pont az miatt, hogy én normálisabb vagyok, egy fekete báránynak érzem magam... és általában úgy is néznek rám, ha kiderül milyen családi hátterem van és milyen a hozzáállásom a dolgokhoz. A kettő ugyanis erősen üti egymást. -Bocs, de ezek tényleg... -kezdtem el még mindig mosolyogva, de amint láttam, hogy nagyon nincs ínyére a dolog, hogy úgymond „kinevettem”, inkább próbáltam kicsit komolyabb arckifejezést felvenni. Még a végén itt kinyír tekintettel... -Missy, te azt hiszem túl sok horrort néztél -ami egyébként meglepő, ugyanis általában a lányok nem szeretik annyira a horrort. Illetve szerintem maximum csak akkor, ha van velük valaki. Én mondjuk férfiként simán ledarálok egymás után két horrorfilmet otthon, Londonban, anélkül, hogy éjszaka ez kísértene. De azért ugyanezt nem nézném ki Missy-ből. Egyszerűen mert nő és a nőktől nem ezt várná el az ember. Legalábbis az átlagtól semmiképp. Az persze csak pozitívum, ha ő nem 'az átlag', szeretem a kivételeket. -A démonok -vágtam rá a választ a kérdésére. -És nem sértődök meg, ha kinevetsz miatta -tettem hozzá lazán. Végül is az előbbi után lehet, hogy még meg is érdemelném, ha elkezdene visszacsipkelődni valamivel. Ennyivel még úgy sem tudna felbosszantani, hiába próbálkozna... a külseje amúgy is elég sokat ront az esélyein. Túl szép ahhoz, hogy pillanatok alatt begőzöljek miatta. -Mindegy... -ráztam meg a fejemet és egy darabig az asztal barázdáit fixíroztam és a körzővel belevésett üzeneteket. Missy-nek sikerült jól elrontania a lényeget azzal, hogy nem fogta fel mit akartam mondani. De az ő baja, én meg nem akartam a szájába rágni. Elvileg okos lány, majd magától is rájön előbb-utóbb. Fölöslegesnek tartottam megismételni kibővítve, mert azzal már így is úgy is odalett volna az egész... akkor inkább csöndben maradok és ne értse. Ugyanaz lesz belőle... egy elcseszett bók. A különbség annyi, hogy az elsőnél jobban beégetem magam. Miután Missy felállt, alaposabban szemügyrevettem. Nem úgy, hogy frusztrálja, csak végigfuttattam rajta a tekintetem. Sajnos a rajta lévő köpeny több érdekes testrészét is takarta, úgyhogy nem sokkal jutottam előrébb. De legalább azt megtudtam, hogy magasabb az átlagnál és nem egy kis törpe. -Ennyi bárkinek belefér -győzködtem mosolyogva, bár az arckifejezéséből ítélve lehet, hogy tényleg nem gondolt semmi „rossz” dologra, csak én vagyok egy perverz dög. Hát, bocsánat, de nem tudtam megállni, hogy ne forgassam ki a munkám nevét a szó szoros értelmében... Mellesleg attól, hogy felmerül benne néhány piszkos gondolat, az még nem azt jelenti, hogy egy prosti. Legbelül úgy is mindenkiben van egy perverzitás, a hangsúly azon van, hogy ki nem tudja ezt takargatni és ki igen... én az elsőbe tartozok. Ennek ellenére nem tartom magamat szoknyavadásznak. Nem is volt még úgy igazán normális kapcsolatom, ami azért elég cink. Ennyi idősen van, akinek már gyereke is van, én meg sehol sem tartok. Nem mintha családalapításon gondolkoznék... egyáltalán nem tartom magam egy apafejnek és félek is az egésztől. -Van munkaidőm. Általában kétnaponta vagyok itt reggel héttől este nyolcig. Még hétvégén is, mondjuk legalább mindig pihenhetek egy napot -válaszoltam, miközben nézelődtem. Majd követtem Missyt az általa kiszemelt könyvespolc felé. Sajnos arra nem volt lehetőségem, hogy még jobban megnézzem, mert a köpeny kb. mindent takart, úgyhogy feleslegesen erőlködtem volna. Szerintem direkt ezért vezették be ezt az iskolai egyenruhát... nehogy a srácoknak jó legyen. Nagyon alattomos húzás. Mondjuk ha azt nézzük, akkor megmentett engem anno párszor a totális beégéstől kisebb koromban. Mert hát ez ugye nem feszült rám és könnyebben el lehetett vele takarni, amit kellett. Úgyhogy ja, azért vannak előnyei. Csak itt a könyvtárban valahogy mégis inkább a hátrányait láttam. -Valahol itt találtam az enyémet... -nézegettem a könyveket, míg végül megláttam ugyanazt a citromsárga borítót, ugyanazzal a címmel. Levettem a polcról, majd a csaj kezébe nyomtam. -Tessék. Mondtam, hogy lesz itt még egy - mosolyogtam tipikusan elégedetten.
- Öreg hiba. Gilderoy Lockhart még a Roxfortban is tanított pár éve. Varázslónak csapnivaló, de imádtam a könyveit. Olvasmányos volt, és hihetőnek tűntek a mágikus kalandjai. Jó, nem egy King, de mágikus író. – Döntöm oldalra a fejem, és felsandítok az egyik közeli könyvespolcra, ahol még további rémtörténetek találhatóak. A varázslók körében, főleg az aranyvérűek között, akikkel kénytelen vagyok együtt tengődni, alig ismerik Stephen Kinget, nincsen kivel megosztani az élményt, így most különlegesnek érzem a pillanatot hogy a fiatal férfi betévedt ide, meghallgat, sőt mi több még érdekeli is a téma. - Megtudhatom, hogy ezen mi olyan... vicces? – Kérdezem mosolyogva. Azért ez gonosz dolog, éppen kitárulkozom, hogy mi az ami megriaszt, erre ez itt vigyorog rajtam. Nehezen tudok elkezdeni beszélgetni, most véletlenül sikerült, mert nem adta fel az első szorongós halk mondataim nyomán, kissé akár bántónak is érezhetném a dolgot, próbálom úgy felfogni, hogy a vigyor együttérzést fejezhet ki. Vagy túl naiv lennék? – Nem. Pont, hogy nem. Sosem tudhatod, hogy mi van a torz maszkja mögött, vagy hogy mikor tépi ki a kezed tőből. – Mondok látványosan ellent, mert például az AZ óta már nem tudok úgy tekinteni a gyermekeket mulattató mázolt képűekre, hogy ne látnék a szemükben lidércfényt. Hátborzongató, de tényleg. Most is megrázkódok kicsit, és a tenyerembe temetem az arcom. Majd felnézek, smaragdszín pillantásom ismét derűs, bár idegesen nevetek fel. – Nem mennék el cirkuszba. Ennyi az egész. Neked mi a mumusod? – Fel sem merül bennem, hogy netán flörtölne velem. Én vagyok a butus, de annyira keményen voltam fogva, hogy nem igazán volt tényező a fiúzás az életemben. Most is csak azért tudok elbeszélgetni vele, mert egyedül van, és nagy ritkán nekem sem árt a társaság. Van egy csinos arcéle, és kedves, hogy így érdeklődik, egyenlőre nem látok többet a dologból. - Szerintem? Mit szerintem? – Veszem át a könyvet. Nem arról van szó, hogy hagynám magam, nem is tudom, hogy mi történik. Nem érzem magam prédának, fel sem merül, hogy akarna tőlem valamit, így biztosan meglepődnék, ha tettlegességre ragadtatná el magát, de ne is rohanjunk előre odáig. Továbbra is félénknek gondolom magam, de hát megtörtént már a világtörténelemben, hogy egy lány a viselkedésével eleve provokatív volt, holott nem is tudta, hogy milyen jelzéseket közvetít a srác felé. Vélhetően tényleg butus vagyok az ilyesmihez. Bólintok, és felállok én is hogy mellé lépjek. Vékony és nyúlánk leányzó vagyok, talán azért is, mert titokban még mazsorettkedtem is, amikor azt hitték a szüleim, hogy máguszene különórákra járok, így az alakom sem elhanyagolható. Annyira azért nem vagyok magas, mint Royden, nagyjából egy fejjel vagyok kisebb. Ahogyan mondani szokták, ha véletlenül összekerülnénk, akkor pont az álla alá férne be a fejem, amolyan tipikus összebújós a magasságunk. - Én arra? Ugyan... – Csóválom a fejem, mint aki nagyon bátortalan, visszafogott, hiszen az is vagyok, de ahogyan az lenni szokott, éppen a szendék gondolkoznak érdekes dolgokról legbelül. Most valami ilyesmi ülhet ki az arcomra a szavaim ellenére is. Jól sejti, a látszatot illik tartanom. Végülis aranyvérű nemesi családból származok, nem fordulhat elő, hogy a házasság előtt ilyesmi felmerül bennem. - Van valami munkaidőd, vagy mindig szolgálatban vagy? – Kérdezem ellépve mellette, hogy én magam is megszemléljem a könyvespolcot tőle függetlenül. Így most hátulról is láthat, és megnézhet ha akar, bennem továbbra sem nagyon merül fel, hogy vásárra vinném a bőrömet.
-Szerintem igen. Nem is ismerek varázshasználó írókat-jelentettem ki teljesen nyugodtan. Szerintem ez nem szégyen. Nem olyan családban nőttem fel, akik lenézték a muglikat, sőt, sokáig engem is annak neveltek így elég furcsa lenne ha egy alsóbbrendűbb fajnak tekinteném őket... meg ehhez azért elég nagy mocsoknak kell lenni. Az az egészben a legszomorúbb, hogy a legtöbb varázsló úgy nől fel, hogy ezt beléjük nevelik. De fogalmam sincs miért kell ennyire elszállva lenni attól, ha valaki meg tudja parancsolni a WC-tisztító kefének, hogy magától pucolja a pucolni valót. Mindenesetre szólok, ha sikerült megfejtenem ezt a rejtélyt. -A bohócoktól félsz? -kérdeztem vigyorogva. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy én a helyében nem csak attól tartanék, hogy a bohócok támadnak be hátulról. Ha kicsit rámenősebb lenne, akkor szerintem jobban kéne félnie, mert az adottságai nyilván megvannak hozzá még ilyen fiatalon is. Már így is valószínűleg szívesen "betámadnák" sokan, csak nem olyan értelemben, ahogy azt ő gondolná. -Sosem értettem hogyan lehet félni a bohócoktól. Azok csak emberek -tettem hozzá, de nem csipkelődően, inkább továbbra is mosolyogva. Ha szekálni akarnám vele, azt máshol kezdeném. -Cirkuszban mit csinálnál? A melletted ülő ölébe ugranál? -jó, ez azért már egy kicsit erős "kóstolgatás", reméltem, hogy nem ezzel fogom hátrálásra késztetni. Szerintem az ilyen még simán belefér. A kérdésére egy pillanat erejéig elgondolkoztam. Mert amikor még úgymond "lecsaptam a labdát", nem gondolkoztam el rajta, hogy milyen jó becserkészős szöveg lehetne belőle. Ácsi! Becserkészős szöveg? Kezd az agyamra menni a magány. Mondjuk az talán még nem is gond, ha kicsit flörtölök vele. De az mennyire lenne oké, ha felszedném? Semennyire? Kétlem, hogy támogatná a Roxfort a dolgozók és a diákok kapcsolatát. Kivéve, ha... nem tud róla. -Szerinted? -néztem kérdően a szemeibe. -Mert szerintem igen -mondtam továbbra is mosolyogva, mielőtt még átadtam volna a könyvet. Nem mondanám magam gyakorlott flörtölőnek, de ha valaki ennyire hagyja magát, akkor könnyű dolgom van. Ahhoz képest, hogy Missy először olyan félénknek tűnt, mint akit az életben nem lehet majd megszólaltatni, egész jól el lehet vele beszélgetni. Nem mondanám annyira távolságtartónak. -Most találtam, úgyhogy marad a keresés -álltam fel a helyemről, majd bevártam míg ő is feltápászkodik. Már úgy is kíváncsi voltam rá milyen magas. Mert nekem a széken ülve kifejezetten nyúlánknak tűnt... meg persze a kelleténél fiatalabbnak. Mondjuk ha nagyon akarom, akkor kinézem belőle a 18-at is akár, csak megszokásból inkább fiatalabb életkorral szoktam számolni. -Hát, ha arra gondoltál legelőször, akkor nem tartom karban a tanárnőket -röhögtem, mihelyst visszakérdezett. -Az nem az én hatásköröm -fogadni mertem volna rá, hogy ő is valami hasonlóra gondolt, csak azt inkább nem tette hozzá, nehogy túl szemtelen legyen. Csakhogy én pont azt szeretem, ha ilyen formában szemtelenkednek velem. Az a legjobb, ha egy csajjal tudsz beszélni "arcpirító" témákról, anélkül, hogy az valójában kínos lenne. -Eldugult lefolyókhoz sem feltétlen engem szoktak használni. De nagyjából az egész birtokot én ellenőrzöm ilyenkor. Rongált részek megjavítása, eltévedő varázslények kihajítása meg ilyesmi -válaszoltam kicsit komolyabban, miközben elindultam az felé a szekrény felé, ahol találtam az Áldozatokat.
Nem gondolom úgy, hogy lebecsülendő szakma lenne, ha valaki a kezével dolgozik. Számomra valóban meglepőbb, hiszen generációkra visszatekintő aranyvérű familiából származom, akik szolgáknak vélik a mugklikat, de hát én annyi mindenben nem rájuk hasonlítok, ez olyasmi. Most éppen mugli könyveket olvasok, ahol a főszereplő nem mágikus képességeivel, hanem a mugli szempontból természetfelettinek számító telekinézissel, vagy légmágiával oldja meg a dolgokat. Mindez egy mugli író agyából pattant ki, aki talán nem is tudta, hogy a mi világunkban mindezek természetes dolgok, de olyan jól fogta meg, hogy élvezet olvasni minden sorát. Bejött most ez a számomra még szinte ismeretlen illető, egészen barátságos, még ha az elején a föld alá süllyedtem volna, hogy most meg kell szólalnom, de olyan ügyesen szóval tart, hogy le a kalappal, egyenlőre egészen ügyesen válaszolgatok, ő pedig kitartóan ostromol, néha már én is visszakérdezek, meglepődve saját magamon. - Gondolod Royden, hogy több is van ezekből a könyvekből? Csodálnám, ha a mugli tipusú könyvekből garmadából tudtak volna megszerezni. – Döntöm oldalra a fejemet, és az asztallapra könyökölök. Így, hogy most nincsen senki a könyvtárban, talán magabiztosabb tudok lenni, az fura módon fel sem merül bennem, hogy egy pasival teszem azt. Végülis nem vagyok már tizenhárom. Igaz, nem lehetek büszke a tizenhét évemmel sem, hogy nem tartok sehol. Szégyen. – A sci-fi nem, a thriller nagyon is. Mondhatjuk, hogy szeretek rettegni, egyedül a szobám sarkában, ahol tuti nem támadhat be hátulról valami... bohóc vagy bármi. – Most veszem észre, hogy csak beszélek, beszélek, gyorsan meg is némulok. Micsoda manipulátor, hogy ilyen jól elkezd társalogni velem? Nem tudok rá haragudni. – Találtál? – Kérdezek vissza, holott nem várok bókot, valahogy mégis van egy olyan érzésem, hogy rám fogja érteni. Nem is tudom, hogyan kezeljem a dolgot, hogy el tudunk beszélgetni, lazán ráérez a stílusomra, s nem is olyan vészes, ha nekem is beszélnem kell. Fura, de kezelhetően fura. Átveszem a nyújtott könyvet, egy pillanatra össze is érnek az ujjaink, amit némi villámcikázásnak érzek, úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Magam elé húzom a borítót, finoman bólintok, majd beleolvasok az utolsó előtti oldalba. Elkerekedik a szemem, és becsapom a könyvet. - Ez... kell nekem! Keresünk belőle még egy példányt? Vagy már kiolvastad? – Talán félreismert, mert elképzelhető, hogy a félénkségem, a külsőm netán azt sugallja, hogy valami nagyon finom lélek lennék, ami többségében így van, mert nehezen nyílok meg, de vannak olyan belső, rejtett mélységeim, amiket meg merhetnék mutatni, csak valahogy nem megy. Nyúl vagyok, vagy mi. Ettől még nem tudom letörölni a félénk mosolyt, ami az utóbbi percekben kiült az arcomra, megvan az a jó hatása, hogy fel tud vidítani, ez mindenképpen jó pont. Vajon miért húzok strigulákat? – Karbantartó? Tágabb értelemben? Eldugult lefolyók? Mi az a tágabb értelem? – Picit ingatom a fejem, a mosoly nem tűnik el, de nem tehetek róla, nekem ez a két szó teljesen mást jelent a karbantartás fogalmában. Rossz az, aki rosszra gondol. A kérdésre már szélesebben mosolygok, felesleges volt, a címerem is mutatja.
Lassan betöltöm a 22. életévemet, már megtanultam együtt élni a folyamatos kérdezgetésekkel... mégis hogyan képzelem, hogy mugli szakmát mertem választani? Úgy, hogy ez az én életem, ott cseszem el, ahol akarom. Nem értem miért kell egy varázslónak feltétlen aurornak vagy bármi ilyen „nagy” alaknak lennie ahhoz, hogy tudjon érvényesülni. Engem az egyedüli dolog, ami vonzott a Roxfort egyetemi részlegébe az a gyógyító szak. Azzal még talán elhelyezkedhettem volna a muglik világában is. Csak valahogy nem éreztem magamban elég affinitást ehhez az egészhez, hogy orvos legyek. A jegyeim sem voltak elég jók ahhoz, hogy ösztönözzenek további három évig tanulásra. Belefáradtam és az egyszerűbb utat választottam. Amúgy sem voltam soha mintadiák. Nem a magatartásommal voltak nagy problémák, hanem azzal, hogy nem érdekelt a tananyag. Persze hosszútávon lehet, hogy sokkal jobban megérte volna beállnom a gyógyítók sorába. Anyagilag nyilván előnyt jelentene, ha nem karbantartó lennék, de még mindig el tudnék végezni valamilyen felnőttképzést. Úgyhogy láthatod, nem viszem túlzásba az aggódást, hogy így mi lesz velem... lesz, ami lesz. -Hát azt, hogy konkrétan ugyanezt a könyvet abban nem vagyok biztos - gondolom a Carrie-ből nem csak egy példány van, hanem több is, csak valószínűleg már kikölcsönözték őket. Amikor én néztem, konkrétan egy darab volt. -De igen, a Carriet. Vonzanak az ilyen thriller, sci-fi témájú regények... és ezek szerint téged is -mosolyogtam rá, mimika nélkül nem is lett volna túl hiteles a mondatom. Plusz ugye eleve arra ment ki a játék, hogy feloldódjon a szöszi a társaságomban, azt meg nem lehet elérni fapofával. A kérdésére viszont már vigyorogtam. -Kincset- igen, muszáj volt lecsapnom a labdát. Automatikusan ez jött a számra és nem szándékoztam magamba fojtani. Végül is ez nem sértés, csupán poénkodás, egy kis vérszívás a furcsa kérdésre. -Egyébként itt van -emeltem fel az asztalról az Áldozatokat és Missy kezébe adtam. -Megnézheted -mondjuk volt egy olyan előérzetem, hogy nem feltétlen nyeri el a tetszését. Legalábbis a borító nem, amely konkrétan egy helyéről kiemelt szemet ábrázol a középpontban. De hát nem azt kell nézni, hanem a tartalmát és a hátlapon a rövid leírást. Hülyeség az miatt nem beleolvasni egy érdekesnek tűnő könyvbe, mert mondjuk ízléstelen a külseje. Nekem mondjuk tetszik, mert utal a regény stílusára, ami egyébként már akkor megfogott, mikor elolvastam a hátulját. A sablonos krimiket már meguntam, ezért is döntöttem ez mellett. -Akkor jó, megnyugodtam -fújtam ki a levegőt látványosan, majd újra egy kisebb mosoly jelent meg az arcomra. -Általában öregebbnek hisznek, ha elmondom, hogy a személyzet tagja vagyok -jó, azért 28-nál eddig még nem mentek feljebb. De nem értem miért olyan nehéz elhinni, hogy nem csak a tapasztaltabb, legalább egy tízessel öregebb felnőttek lehetnek tagjai a személyzetnek. Az egyik csaj például kviddicsedző, holott alig van húsz. -Karbantartó vagyok. A legtágabb értelemben -feleltem a kérdésére, miközben magamban már fogalmaztam a visszapasszolást. -Te meg... griffendéles vagy, igaz?
Sokkal többet kéne a gyakorlati tanulásra hangsúlyt fektetnem. Ha a szabadidőmben nem rémregényeket olvasnék, hanem felkeresnék egy tanárt korrepetálás céljából, vagy akár egy egyetemistát, hogy segítsen, sokkal több esélyem lenne. Mégsem fűlik fogam az egészhez. Valakitől szivességet kérni, az nem is én lennék, másrészt nem akarok egy életen át azzal foglakozni, hogy sötét varázslókat hajkurásszak. Talán ezért is nem mennek annyira a gyakorlati tárgyak, mert bizonyos tekintetben megértem őket, és azt, amit képviselnek. Nem mondom, hogy én is beállnék közéjük, de nem értem, miért kéne szembeköpnöm magam, ha mondjuk barátkozom velük. Biztosan köztük is vannak kedves emberek, akik csak egy eszméért harcolnak, ettől még lehetnek összetartóak. Ezért is lenne inkább gyógyítónak mennem, mert csendes kis magányomban senkit nem zavarnék furcsa mániámmal. Egyenlőre elnapoltam a döntés kérdését, mert ha otthon hangosan kimondom, hogy viszlát auror-pálya, már búcsút is mondhatnék a családomnak, és úgy beköltözhetnék a Roxfortba, hogy vissza sem kéne mennem. Aki nem feltétlenül rossz gondolat, de hol tölteném a nyári szüneteimet. Pénzem egyenlőre nincsen, tehát nem tudok szobát kivenni, holott már nagykorú vagyok. - Annyira azért nem, mintha egy életre keltett démonikus baba lennél. – Felelem halk kuncogással, nem is tudom, hogy miért éppen ez jutott eszembe. Vicces indítás volt, ahogyan kezdte. Ettől még nem fogok tudni csak úgy megnyílni, egy csöppet meg is vagyok ijedve, hogy leült ide mellém, ha nem is közvetlenül, de az asztalomhoz. Attól tartok, borzasztó társalgópartner vagyok, a legtöbb dologban hozzá sem tudok szagolni ahhoz, amit a korombeliek kedvelnek. Most már csak kiveszem ujjaimat a könyvől, hanem leteszem magamtól viszonylag messze. Nem jegyeztem meg, hogy hol tartottam, majd igyekszem visszakeresni. Finoman végigsimítok az államon, hogy leplezzem a zavaromat, s én is a köztünk lévő korkülönbséget próbálom megsaccolni. Nem látok rajta címert, amely alapján felnőttnek tűnik. Nem olyan értelemben, mint én, hogy nagykorú, hanem ténylegesen olyan valaki, aki már végzett, legalábbis minimum egyetemista, vagy még idősebb. - Éppen ezt? Micsoda véletlen. – Felelem továbbra is szelíd mosollyal. Na nem mintha nem hinnék neki, csak olyan hihetetlen, hogy ekkora iskolai könyvtárból éppen ugyanazt szúrtuk ki. Talán pont így figyeltem fel a Carrie-re, hogy már visszaadási fázisban csücsölt az egyik asztalon, csak még nem tették a helyére, míg én felkaptam, és beleolvastam, ha már az ismerőseim szerint sem rossz. Mondhatni kaptam az alkalmon. - És te mi keresel itt? – Kérdezek vissza, és könyvet keresek a kezében. Vélhetően ezért jött be, kiváncsi vagyok, hogy a hasonló izlés még mire terjed ki. Nem akaródzik visszamenni a szobámba a tankönyveimhez, mert akkor megint rámtörne a lelkiismeretfurdalás, hogy miért dobom el a nekem szánt pályát. Lehet, hogy magától McGalagonytól kéne tanácsot kérnem. - Nem mondtam, hogy idős vagy.. – Ha harminc körül lenne, akkor sem gondolnám pedofilnak. A korkülönbség nem számít, van, akik között akár harminc év is van, és egy tizenöt éves is el tudja dönteni, hogy mire van szüksége. – Mivel foglalkozol? Azt már kizártam, hogy könyvtáros lennél. – Pillantok félénken arra, aki pont azzal van elfoglalva. Olyannyira természetesnek veszem a házimanók munkáját, hogy néha fel sem tűnik, hogy emberi személyzetünk van.
Végül is én sem úgy jöttem ide a könyvtárba, hogy beszélgetni fogok. Olvasni szerettem volna, de amennyi könyvet kivégeztem, nem éreztem olyan fontosnak ezt a tevékenységet. Ha találok megfelelő társaságot magamnak, akkor bármikor szívesen ismerkedek. Főleg, ha van ennyi időm. Jó, mondjuk nem a kis elsősöket szoktam leszólongatni, inkább az idősebbeket, ötödiktől felfele, mert velük azért mégis könnyebben találom meg a közös hangot, hiszen nem tíz év van köztünk, hanem annál kevesebb. Szerencsére azért elég sok húsz év körüli fiatal van errefelé, akikkel lazán válthatok pár szót, ha éppen nem „járőrözök”. Jó, ez most úgy hangzott mintha egy zsaru mondta volna... és néha annak is érzem magam. Például ahhoz, hogy rendesen végezzem a munkámat, nem csak egész nap a hátsó felemet kell terhelnem azt várva, hogy mikor jelez a varázsgömböm, hanem muszáj néha átnéznem az épületet. Illetve mostanában egyre gyakrabban rám hárult a feladat, hogy rápirítsak a kicsikre, hogy ne rongálják már varázslatokkal az épületet, inkább kint gyakoroljanak egy fán. De persze beszélhetek a tizenéves kamaszkorba belépő kis srácoknak, süket fülekre találok... mintha magamat látnám kisebb kiadásban. Mert amúgy én is ilyen voltam. Oké, azért nem rongáltam meg az épületet (mindig), de párszor azért nekimentem fejjel a szabályoknak. De ki nem? Azt is megértem, hogy a mostani fiataloknak sem változott meg a gondolkodása, de azért ha lehet ne bontsák le a Roxfortot, mert az már túlzás lenne. -Pedig nem volt szándékos -persze tudtam, hogy ő már túltette magát rajta, de úgy döntöttem kicsit humorosabbra veszem a figurát. -Ezek szerint a puszta jelenlétem is ijesztő -nyilván erre nem vártam választ, maximum egy mosolyt, hogy legalább lássam; sikeresen oldom a kettőnk közti alap feszültséget. Mert ez arra szolgált tulajdonképpen. Látszott a szöszin, hogy nem az a tipikus nagyszájú kategória, amit azért tudok értékelni, mert halálosan untat, ha valaki állandóan fecseg. Az a legjobb, ha megtalálja az aranyközéputat és pont annyit mond, amennyi szükséges. Bár így első benyomás alapján nem voltam benne biztos, hogy Missy ez a típus. Abban viszont bíztam, hogy azért beszél ha kérdezik és nem próbál majd lerázni. Igaz továbbra is ott volt előttem a könyv, amit még ki sem nyitottam, de mégis jobban érdekelt a lány. Oké, fiatalabb ki tudja hány évvel -reméltem, hogy nem sokkal mert az cink lenne-, de attól még vonzott magához a kisugárzása. Az apró, már-már túl nőies mozdulatai, amire akaratom ellenére muszáj volt odanéznem. -Igen? Azt ismerem! Múltkor olvastam, jó kis könyv -vágtam rá lelkesen. De ha a kérdés előtt láttam volna a borítóját, akkor rá sem kérdezek. Azonban mivel csak a nyomtatott két oldal pislogott rám, azokból nem tudtam leszűrni, hogy melyik regényről van szó. Egy hete tartottam utoljára a kezemben ezt a könyvet, a memóriám viszont annyira mégsem jó, hogy olyan apróságokat megjegyezzek, ami alapján random oldalnál nyitottan meg tudnám állapítani melyik kötetről van szó. -Royden. De nem haragszom meg a Roy-ért sem- fejeztem be a mondatát. Persze ha nem kérdez rá, akkor is csak bemutatkozok, mert mégis úgy illik. Annak viszont kiváltképp örültem, mikor mondta, hogy hetedikes. Ezek szerint már betöltötte a 17. életévét, ami azért mégis egy plusz pont. Jobb, mintha 14 lenne...annál mindenképp. Jó, azért velük sem viselkedek úgy mint egy rasszista a feketékkel, de jobb egy idősebbel beszélni, ennyi. -Személyzeti tag vagyok... -tettem hozzá, ha már ő is hajlandó volt megadni, hogy melyik évfolyamhoz tartozik. -És fiatal. Kikérem magamnak, fiatal vagyok a 21 évemmel! -emeltem fel a mutatóujjamat, egy laza mosollyal kísérve. Nehogy a végén abban a hitben élje végig az életét, hogy egy 30 körüli pedofil próbált rányomulni. Bár azért remélem látszik rajtam, hogy még a közelében sem járok annak a kornak. Nem mintha akkortól már öreg lennék, de hozzá képest igen.
Azt hittem a könyvtár egyértelműen az a hely, ahol egy kicsit elmerülhetek valami izgalmas kötetben, vagy ha az ölembe veszem, órákon át el tudok mélázni a sztorin, hogy vajon mi lesz a folytatásban, én hogyan csinálnám. Talán éppen ezért vagyok ennyire halkszavú, és csak az eméletek rabja, mert a gondolatok sokkal inkább érdekelnek, mint a tettek. Alig vannak barátaim, társaságom, s nekem ez így teljesen tökéletes. Bevallom már az is feszélyezni szokott, ha kettőnél többen vannak egy légtérben velem, így nem csoda, ha sosem szólalok meg az órákon, még ha felszólítanak akkor sem. A legtöbb tanár ezt megszokta, elfogadta, vannak annyira kedvesek, hogy inkább dolgozatot iratnak velem. Ahol ez nem megoldható, ott egyértelműen pocsék, mondhatni szánni való teljesítményt nyújtok. A családom a legrosszabb ebben a tekintetből. Nem fogadnak el kifogást, sőt, még az ünnepek alkalmával is közszemlére tesznek, hogy csevegjek, produkáljam magam. Mondanom sem kell, soha nem várom ezeket az alkalmakat. Bőven jó nekem a Roxfortban, szeretett könyveim között. Mint most is éppen, ha nem lennék a megszólítás tárgya. Egész életemben úgy éltem, hogy tudtam a varázslóvilág létéről, ám mennyivel egyszerűbb lett volna, ha muglik közé születek. Nem, akkor is elképzelhető, hogy a szüleimnek nagy lett volna az elvárása felé. Nem is biztos, hogy attól függ, varázshasználó-e az ember. Mindez azonban nem változtat azon, hogy most ilyen vagyok. Azt már meg sem mertem nekik említeni, hogy cseppet elitélem őket, amiért ennyire rossz véleménnyel voltak a halálfalókról. Végülis ők is emberek, határozott célokkal, amiket csak átbeszélni kellett volna, nem háborút indítani. Némelyik még egészen szimpatikus is volt azokról a körőzési fotókról. Akkor hogyan is lehetnék auror, ha azon túl, hogy cseppnyi gyakorlati érzésem nincsen, még szimpatizálok is az ellenség céljaival? Kicsit csődtömeg vagyok, igaz? Az illetőn nem azért lepődöm meg, mert jóképű, vagy sem. Nehezen ítélem meg, nem szoktam fiúkkal társalogni. Pusztán azon, hogy hozzászólt. Az iskola nagyjából észre sem vesz, és ez így is van jól. Elsőre alig tudok kinyögni valami értelmes választ, egyetlen szerencsém, hogy ezen a részlegen csak ketten tartózkodunk, így nem kell még a tömegiszonyommal is megküdenem. - Kicsit de. Túlélem. Foglalj nyugodtan helyet. – Rebegem, és miután udvarias volt a felajánlásom, ki is húzom ujjaimat a könyv lapjai közül, egy ideig nem fogok olvasni, ha beszélgetést kezdeményez. A fülem mögé tűröm az olvasás közben elszabadult tincseket, s most már zavartalanul tudom végigmérni. Ez nem igaz, még mindig lángol kissé az arcom, így fogjuk rá, hogy magamhoz képest igyekszem. - Stephen King: Carrie. Egy lányról szól, aki fura volt, ezért nem fogadták el. – Mintha csak rólam szólna, csak engem még nem kezdtek el csúfolni. Van egy olyan érzésem, hogy ha a családom megtudná, lenne nagy haddelhad. És én is megkapnám a magamét, hogy miért nem állunk ki a becsületünkért. Igen érdeklődő, legalább az illendőség kedvéért érdemes lenne visszakérdeznem, de megelőz némi további faggatózással. – Missy. Hetedikes vagyok. Te pedig... – Kérdezem oldalra döntött fejjel, udvariasan összefonja az ujjaimat, mint egy jókislány. Külsőleg még akár egész cukinak is tűnhetek, amikor éppen nem halálfalókért rajongok.
Milliószor elgondolkoztam már rajta, hogy jó ötlet volt-e aranyvérű varázslóként mugli munkára szakosodni. De egyszerűen nem vonzott felső fokon a varázslás, az, hogy például ereklyevadász legyek vagy mi az anyám kínja. Azt a szintet már elértem a RAVASZ után, hogy boldoguljak a hétköznapokban varázslással, a szüleim pedig elfogadták, hogy inkább szerelőnek tanultam. Már megbeszéltem velük párszor, hogy ez az én életem az én döntéseim és ha mugli munkát akarok, akkor hiába állnak fejre, akkor sem csinálom azt, amit akarnak. Hülyeségnek tartom azt, hogy valakinek a családja választja meg a munkáját, abból úgy is csak nyögés lesz. Tanácsot természetesen lehet adni, azzal nincs probléma, nekem is mondogatták, hogy a varázsvilágban kéne érvényesülnöm. De ha ez átvált parancsolgatásba, az már gáz. Oké, ez most úgy hangzott, mintha legalább a fejemmel verném a szöget a falba, de egyszerűen arról van szó, hogy szeretem egyedül meghozni az ilyesfajta döntéseimet. Azt nem bírnám elviselni, ha napi 24-ben befolyásolni akarnának... és itt a magyarázat miért zebra a patrónusom. Szóval maradok csak simán karbantartó, legalábbis egy ideig. Roxfortot csak egy ideiglenes munkahelynek szántam, majd még megpróbálok a mugli világban elhelyezkedni. Úgy is jó 11 évig úgy éltem, hogy gőzöm sem volt róla mi vagyok. Ráadásul sokkal jobban szeretem a nagyvárosi nyüzsgést, mint ezt a kisvárost, Roxmorts-ot. Érdekel a sima emberek világa és egy pillanatig sem néztem le őket sosem azért, mert nincs varázserejük. A könyveiket is rendszeresen szoktam olvasni, mivel nincs jobb dolgom ilyenkor munkaidőben. Persze volt már olyan napom, amikor például a mardekárosok ugráltattak azzal, hogy mindent tönkretettek, de általában nem sok dolgom akad a birtokon. Az időm nagy részét a klubhelyiségekben szoktam tölteni és a könyvtárban, ahol körülbelül már 20 könyvet kivégeztem, ha nem többet. Az Áldozatokat viszont egészen eddig észre sem vettem. Valahogy elbújt előlem, pedig már a borítója alapján is hívogató. Egyszerűen „szexi” az a szemgödörből kiemelt szem. Valójában pedig adja a hangulatot, amit rendszerint keresek egy könyvben. Így hát nem tartott sok időbe, hogy elinduljak a regénnyel a legközelebbi szabad hely felé. Csak akkor lepődtem meg, amikor az ott ülő szőke hajú lány teljesen vörös arccal visszakérdezett. Ennyire azért nem vagyok jóképű, hogy ezt a hatást váltsam ki egy ellenkező neműből. A felmenőim között sincs tiszta vérű véla tudomásom szerint. Szóval a reakció miatt már tényleg képtelen voltam levarázsolni az arcomról a mosolyt. -Csak nem megijesztettelek? -igen, mintha az elején láttam volna egy apró összerezzenést. De ez még mindig nem magyarázza miért pirult el. Mindenesetre leültem, ha már megengedte. Letettem a könyvet az asztalra, majd immár teljesen átlagos arckifejezéssel szóltam megint hozzá. -Mit olvasol? -jó, hát persze azért nem ordibáltam... csak olyan halkan mertem megkérdezni, hogy még egészen véletlen se zavarjam meg senki lelki és testi nyugalmát. Nem mintha miattam vonhatnának le házpontokat, ha mondjuk tényleg üvöltenék, de azért akkor sem illik. Meg milyen lenne már... mellette ülök és ordítok, mint egy idegbajos. Ezzel azt hiszem rögtön elvágnám magam nála. Már nem mintha fel akarnám szedni, azt sem tudom hány éves. Nagyon fiatalnak tűnik, talán tizenöt, akkor pedig tényleg elég gáz lenne ha rányomulnék. Egyébként a folyosókon láttam párszor, de a neve nem ugrott be hirtelen, úgyhogy arra is rá kellett kérdeznem. -És a nevedet is elárulod?
Ginny valamennyire próbált megnyugtatni, de az úgy közel sem az igazi, hogy ha harmadik, külső személy is ott van, akkor ott nem tudok annyira megnyílni, mint csak a barátnőm előtt. Ennek folytán hamar rövidre zártuk a dolgot, s én jó szokásomhoz mérten visszaindultam a könyvtárba. Nem is tanulásnak fogom fel az elméletet, sokkal inkább úgy veszem, hogy itt tudok ellenni a kis gondolataimmal, ahol senki nem zavar, mert valahogy bevett szokás, hogy a könyvtárban illik csendben lenni, mindenkit meghagyni a saját maga kis szigetében, ahova ilyenkor nem enged be másokat. Nem csak tankönyvek vannak, most éppen egy Stephen King könyvbe vetettem bele magam, a Carrie tényleg menő, ha egyszer megfilmesítenék, olyan kis szőkével képzelném el, mint a Findley ikrek egyike. Vészesen telnek a napok, a RAVASZ felkészítők is itt vannak a nyakamon, és míg az előző években el tudtam odázni a gyakorlati varázslatokat, ha most kitartok a véleményem mellett, miszerint nem akarok auror lenni, akkor biztosan számíthatok egy nagyobb összezörrenésre, vagy akár arra is, hogy vérárulóként kitagad a családom. A Foster aranyvérű familia, fel sem merült eddig senkiben, hogy nem a sorsát kövessen. De... én nem tudnék másoknak ártani, a varázslópárbajban biztosan alulmaradnék, mert még pajzsot sem húznék fel, nehogy az ellenféle pattanjon vissza az átka. Legalább megpróbálhatnám, mondták már többször a barátaim, én azzal érveltem, hogy semmi értelme. Sokkal közelebb áll hozzám a sebek gyógyítása, az ispotályban eltöltendő munka. Sosem gondoltam volna, hogy valaki mugli könyveket is kölcsönöz innen, főleg krimiket, én most tévedtem először ide. A muglik világa nem vonz túlzottan, csak véletlenül láttam meg valakinél ezt a könyvet, beleolvastam, és megtetszett, ekkor döntöttem el, hogy teszek vele egy próbát, és én is kiveszem, ha nála lejárt. Most is itt ülök, és azon csóválom a fejemet, hogy Carrietta sokkal ügyesebben kezelhette volna a képességét, ami egyértelműen valami kezdetleges légmágia. A végefelé járok amikor érzékelem, hogy valaki hátulról megszólít. Megrezzenek, elég félelmetes résznél tartottam, szőke szemeim egy pillanatra riadalmat jeleznek, majd visszarázódom a valóságba, ahogy a fülem mögé igazítom az egyik arcomba hullott szőke tincset. - Lehet ahhoz ragaszkodni? – Kérdezek vissza félénken, lejebb süllyedek a székben, mindig égővörösre vált az arcom, ha valaki megszólít. – Csak tessék. – Bólintok aprót, és a köny lapjai között hagyva az ujjam, becsukom azt, és félrenézek. Abból a pár pillanatból, amíg visszatekintettem a fiatal férfire, valami felnőttnek gondolom. Talán egyetemista, vagy valami segédtanár. Az arca rémlik, a neve már korántsem. Ha társalogni szeretne majd, rém rossz a szerencséje, még a saját barátaim is alig tudnak kihúzni belőlem valamit.
Ezen a pénteki napon szokás szerint én voltam a soros, az ügyeletes karbantartó. Ilyenkor általában az egész napomat a Roxfortban töltöm és van nálam egy gömb, ami mutatja, ha valahol gáz van. Példának okáért, oda is nekem kell mennem ha valahol valamelyik rész a birtokon rongálás áldozata lett. Ilyen pedig egy varázslóiskolában sűrűn előfordul. Persze van, amikor megjavítják a tanárok is, de általában én szoktam menni, ha éppen munkában vagyok. A megfelelő varázslatokat mindenhez tudom, így meg semmi sem nagy munka. Szóval szokás szerint benéztem egyszer-kétszer a klubhelyiségekbe, társaság után kutatva, de hát mindenkivel nem beszélhetek órákon keresztül. Elektromos eszközök híján meg mit csinálhat az ember, amihez nem kellenek mások? Olvashat. Szóval úgy döntöttem megcélzom a negyedik emeleti könyvtárat és keresek valami jónak nevezhető könyvet. Talán még egy ismerőssel is összefutok. Mondjuk engem már nagyjából a fél iskola ismer, legalább látásból. Körülbelül fél éve dolgozok itt és ugye még ezelőtt is jártam itt, hét évig koptattam a padokat meg a varázspálcát. Ebből kifolyólag az összes tanárt és a személyzet minden tagját ismerem, csak a diákoknál vannak hiányosságaim. De amilyen sokan vannak, időm sem lenne mindet megismerni, hiába igyekszek újabb kapcsolatokat kialakítani még a kisebbekkel is. Meg hát nyilván nem mindig vagyok itt, a szabadnapjaimon általában a városból is lelépek, mert máskülönben az unalom ölne meg. Általában egyébként zsupsz-kulccsal szoktam hazautazni Londonba, ahol élhetem az életemet úgy, ahogy azt az átlagos fiatalok szokták. Eljárok szórakozni, amikor tehetem, összefutok a régi haverokkal meg minden egyéb, amit még lehet ott csinálni. Ugyanis ha már ilyen egyszerűen és sűrűn hazamehetek, akkor kihasználom a lehetőséget és kicsit élem az életemet. De mivel most munkaidőben nem volt lehetőségem utazgatni, ezért felnéztem a könyvtárba. Szokás szerint azon a részlegen kerestem olvasnivalót, ahol a krimik is vannak. Nagyjából öt perc alatt megtaláltam Shaun Hutson Áldozatok című regényét, aminek már a hátlapján lévő rövid szöveg is megfogott. Azt írták jó idegállapotban fogjak hozzá a könyv olvasásához. Oké, az simán megvolt, tekintve, hogy semmi érdekes nem történt, ami miatt feszült lehettem volna. Talán éppen ez az, ami már nagyon zavart... túl nagy csend volt körülöttem. De mármint nem a szó szoros értelmében, hanem általában nem történt semmi érdekfeszítő, csak a szokásos hétköznapok, amikor a legnagyobb problémám abból adódik, hogy reggel nincs kávém. Ez így nagyon nem jó. Mindenképp kell keresnem valamit vagy valakit, ami/aki kiszakít ebből a szürkeségből. Amint eldöntöttem, hogy biztosan az Áldozatokat olvasom, az egyik félig szabad asztal felé vettem az irányt. Csak egy szőke hajú lány ült ott, akit mondjuk hátulról nehezemre esett beazonosítani, úgyhogy még csak fogalmam sem volt kicsoda. -Ugye leülhetek? Vagy feltétlen ragaszkodsz a magányhoz? -szólítottam meg lazán mosolyogva. Reméltem, hogy legalább egy válaszra méltat... még akkor is, ha az nemleges.
