Főkarakter: Titkos karakter Teljes név: David LaFayette
Születési hely és dátum: Párizs, LaFayette-birtok, 1967. január 31.
Csoport: Tanár (Mágiaelmélet)
Patrónus: Holló
Foglalkozás: Mágiaelmélet tanár
Képesség: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Mágikus adottság: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése, Legendás Lények Gondozása
Jellemed kifejtése
Azt hiszem, a legelső dolog, amely rám mindig is jellemnző volt, az az olthatatlan kíváncsiság. Apámat szinte az őrületbe kergettem, amikor a világ működéséről faggattam pár évesen. Miért repülnek a madarak? Létezik-e olyan, amelyiknek tériszonya van? Miért nem tudnak a muglik varázsolni? Minden második szavam ez volt: Miért? Amikor megtanultam olvasni, már senkinek sem kellett válaszolnia a kérdéseimre. A könyvekben mindenre választ leltem.
A második dolog, amely jellemző rám, az a kitartás. Amit elhatározok, azt véghez viszem, nincs az az ember, aki eltántoríthatna tőle. Elbizonytalanítani el tudnak, de elrettenteni lehetetlen. Így voltam a mágiaelmélettel is... Apám hozzám nem illő dolognak tartotta, hogy tanár legyek, de hogy még egy ilyen jelentéktelen tantárgyat tanítsak... Nincs még egy olyan ember a világon, aki ekkora családi névvel a háta mögött csak ennyire vitte volna. Talán, még ha valamilyen, a Mágiaügyi Minisztérium által istenített tantárgyat oktatnék, akkor rendben lenne a dolog. De mágiaelméletet? Isten őrízz! Mindenesetre, hajthatatlan voltam, nem érdekelt apám álláspontja.
Becsvágyó vagyok, talán emiatt is kerültem a Mardekárba annak idején. Vágyok az elismerésre, arra, hogy a tanítványaim felnézzenek rám, és példaképnek tartsanak. Igyekszem maradandót alkotni, ahol csak tudok.
Nem vagyok egy tipikus tanár, aki nem haverkodik a diákjaival. Letegezhetnek, viccelődhetnek velem, és ha összefutunk Roxmortsban, akkor még egy pofa sörre is meghívhatnak engem. A barátjuk vagyok, van néhány olyan diákom, akik a magánéletükbe is beavatnak engem, én pedig megpróbálok mindenben a segítségükre lenni. Így megy ez. Ennek ellenére nem az alapján osztályzok, hogy mennyire vagyunk jóban... Tudás alapján repkednek nálam a jegyek. Hiába nevettünk hétvégén egymás viccein, ha kedden egy hatalmas T-ét kell firkantanom a dolgozatára, megteszem.
Amióta Heather meghalt, érzelmes emberré váltam, pedig előtte semmi sem hatott meg. Nem igazán érdekeltek mások magánéleti problémái, amikor én boldog házasságban éltem. Ma már azonban nagyon empatikus lettem mások gondjaival szemben...
Megjelenés
Tipikus férfi vagyok, aki akkor is jól néz ki, amikor éppen nincs ideje magával foglalkozni. Szereten, amikor borostás az arcom, valamiért jobban tetszek magamnak, mint babacsupasz képpel. A szemem kék, amely nagyon tetszik a nőknek, habár én a baleset óta rájuk sem tudtam nézni, épp ezért sem adok sokat az öltözködésemre. Ritkán jelenek meg elegánsan egy rendezvényen, így ha nem lehet sportosabb öltözéket viselni, akkor el sem megyek. A LaFayette-rokonság eltűnt ágának kutatása óta még inkább elhanyagolom magam. Keveset alszom, ezért a szemem alatti sötét karikák szinte már hozzám tartoznak. A ruháim se mindig éppen a legtisztábbak, van olyan alkalom is, amikor három napja viselt öltözetben jelenek meg a tanórákon. Kaptam már ezért figyelmeztetést, magától az igazgatótól, de mivel olyan megértő, így továbbra is szemet huny a dolgok felett. Igyekszem ugyan, de nem megy...
A testalkatom arányos, kissé izmos vagyok, ugyanis régebben sokat jártam sportolni. Ma már hanyagolom eme időtöltést, de továbbra is jó kondiban vagyok, hála a Roxfortban található rengeteg lépcsőnek, amelyeket szinte állandóan meg kell másznom.
A magam 185 centijével nem tartozom a legalacsonyabb férfiak közé. Ez a magasság már kamaszkoromban kialakult, így volt időm megszokni, hogy vannak helyek, ahol nem árt lehúznom a fejem, ha be akarok jutni. Mindenféle fájdalom nélkül.
Életed fontosabb állomásai
Sok-sok évvel ezelőtt - szám szerint kerek harminc - Párizsban, a családunk egyik birtokán láttam meg a napvilágot, mint a LaFayette család legfiatalabb fiúgyermeke. Nagy múltra visszatekintő família a miénk, melynek tagjai egytől-egyig aranyvérűek voltak, és pont ezért is vagyunk annyira különlegesek. A varázsvilág alapjait - Franciaországban legalábbis mindenképp - az én őseim tették le, és erről írásos bizonyíték is fellelhető. Valahol legalábbis mindenképp. Írásos bizonyíték nincs ugyan, de a magántanáraim, akiket azzal bíztak meg, hogy engem és a testvéreimet oktassák, ezt súlykolták belénk, nagy eséllyel a szüleim utasításainak hatására. Büszkék voltak a származásukra, amivel egyetértek, de mi értelme olyasmire is büszkének lenniük, ami nem bizonyított? Nem értettem a dolgot gyermekfejjel, és ami azt illeti, a mai napig sem sikerült erre rájönnöm.
Az oktatás... Áh, hogy is mondjam? Szerettem tanulni, rácsodálkozni a világ dolgaira, és szabadidőm nagy részét a kúriánk területén elhelyezkedő, hatalmas tölgy árnyékában töltöttem, miközben egy vaskos könyvet olvasgattam. Már jóval az iskola megkezdése előtt érkeztek hozzánk oktatók, mint azt fentebb is említettem, ők gondoskodtak arról, hogy a családunk hírnevéhez méltó tudással felszerelkezve lépjünk be az iskola kapuján, szinte az első napon. A teljesítményem magáért beszélt: már elsőéves koromban untattak a tanórák, mivel addigra mindent megtanultam, amit csak lehetett. Egészen a negyedik évig tartott ez az állapot, onnantól ugyanis olyan anyagot kezdtünk el venni, mely számomra teljesen ismeretlen volt. Mohón vetettem hát rá magam a könyvekre, és az évfolyam legjobb tanulója lettem idővel, köszönhetően drága tanáraimnak.
De térjünk vissza a gyermekkoromra, mert ismét eltértünk a tárgytól. A LaFayette-birtokon nőttem fel. Akarom mondani: birtokokon. A családom számos épületet mondhat magáénak, és ennek hála elég sokat költöztünk ide-oda Franciaországban. Nagyon sokat. Jó, ha fél évet töltöttünk egy helyen, és máris egy másikat kellett megszokni, ami engem igazán megviselt. Egyébként is sokat betegeskedtem, és ennek a folyamatos levegőváltozás sem tett jót. A szabadba nem mehettem, mivel az orvosok ezt a legkevésbé sem ajánlották. Amikor pedig nagy nehezen mégis kiszöktem, akkor mindig visszavitt valaki. Csoda hát, hogy a tanulásba menekültem ezidőtájt? Cseppet sem...
A rokonságom? Mint már említettem, nagy családban nőttem fel, de csupán a legközelebbi rokonainkkal tartottunk szoros kapcsolatot. Az unokatestvéreimmel. Ott volt az általunk vörös démonnak csúfolt lány, aki túl idős, és túl komoly volt ahhoz, hogy velünk játszadozzon. A keresztnevére már nem emlékszem, hiszen gyermek voltam még, amikor a látogatásaik abbamaradtak. Utána ott volt még az a Prim nevű lány is, a vörös démon húga. Rá sem igazán emlékszem, és az igazat megvallva a legtöbb emlékképem elég ködös. Mostanában vannak villanások, itt-ott felbukkanó emlékfoszlányok, melyek elég határozottak, de ha én próbálom meg felidézni a múltat, az nem jön össze.
Egyik napról a másikra tűntek el az életemből, apám állítása szerint Angliába költöztek, engem azonban annak idején nem hatott meg a dolog. Teljesen jól elvoltam nélkülük is, és csak alkalomadtán, fontosabb ünepek idején láttam viszont az unokatestvéreimet. Azonban, idővel ezek a látogatások is megszűntek, és hamarosan már semmi sem maradt hátra belőlük. Lassan, de biztosan a feledés homályába merültek, ez engem azonban továbbra sem izgatott túlságosan. Gyerek voltam még, más foglalkoztatott.
Végül azonban mi is Angliába költöztünk... Fogalmam sincs, mi állt a dolog hátterében, de el kellett hagynunk az addigi életünket, és egy jóval szerényebbe kellett kezdenünk a ködös szigetországban. Gyűlöltem azt az időszakot, minden teljesen új volt számomra. A nyelv, amelyet öt éves korom óta tanultam, nehézzé vált, szinte fájt, ha angolul kellett megszólalnom. Az emberek ridegek és távolságtartóak voltak, főleg azok, akiket apám hozott haza. Állítólag apám barátai voltak, de még így is elég kimérten beszélgettek egymás között. Mindegyikük a Minisztériumban dolgozott, és egyáltalán nem voltak szimpatikusak.
Nem sokkal a költözésünk után levelet kaptam. Felvételt nyertem egy Roxfort nevű helyre, amely állítólag a legjobb mágusképző volt a kontinensen. Nem örültem. Legszívesebben visszamenten volna Franciaországba tanulni, de ezt a szüleim ellenezték. Magániskolába nem irathattak, hiszen nem volt annyi pénzünk, így nem volt más választásom... Összepakoltam mindent, majd elmentem abba a Roxfortba.
Az iskola utána mégsem volt olyan szörnyű, mint elsőre hittem. A Mardekárba kerültem, ahova az aranyvérűeket szinte automatikusan felveszik, majd összebarátkoztam pár emberkével. A legjobb az egészben az volt, hogy szintén akadt egy francia osztálytársam, így újfajta hobbinkká vált az anyanyelvünkön beszélgetni brit diáktársaink előtt. Őket ez persze idegelte, de minket szórakoztatott. Nagyon is.
Pár hónappal később összecsiszolódott kis csapatunk. Unalmasabb időszakainkat csínytevésekkel töltöttük el, melyek eleinte ártatlan tréfák voltak, majd ahogy nőttünk, úgy jöttek a durvább dolgok is. WC-felrobbantása, bájital-szertár kifosztása, a tanárok szobájába való betörés, mások személyes dolgainak eltüntetése... Ilyen kis apróságok, de azt a bizonyos határt sosem léptük túl. Ha láttuk, hogy a házvezetőnk már idegeinek végét tapossa, visszább vettünk, és pár napig, esetleg néhány hétig meghúztuk magunkat. Mindegyikünk jeles tanuló volt, a legjobbak az évfolyamban, nem akartunk kockáztatni. Ennek ellenére is kellett egy kis kaland az iskolai életünkbe, így amikor elmúlt fejünk fölül a vihar, ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Múltak az évek, mi pedig megállíthatatlanul öregedtünk. Felbukkantak a lányok az életünkben, és én rögtön fejest is ugrottam a dolgokba. Mindig másnak udvaroltam, mást hajkurásztam, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem Heatherel. Eljegyeztem, majd feleségül vettem, miközben elkezdtem tanári pályámat, immár ismét Franciaországban, a Beauxbatons-ban. Végre hazaköltözhettem, és nyugodtan alakíthattuk a közös életünket. Én hétközben csillagászatot, és mágiaelméletet oktattam, míg Heather egy mugli áruházban vállalt pénztárosi munkát. A lány is aranyvérű volt, de a pénz kellett, és ez volt az első olyan állás, amit megkapott. Úgy döntöttünk, amíg nincs más, addig teljes mértékben megfelel.
Pár hónappal később Heather várandós lett, és otthagyta a munkáját. Én voltam a világ legboldogabb embere! Sosem álmodoztam családról, de most, hogy a dolog küszöbén álltam, egyből fellelkesültem a hírtől. Tervezgettük, alakítgattuk a gyerekszobát, beszéltünk a kicsihez, és esténként, lefekvés előtt a neveken törtük a fejünket. A csodás álomból azonban hamar szörnyű ébredés lett... Heather meghalt. Egy részeg sofőr ütötte el, miközben ő a boltból sietett haza, gyalog. A zebrán lelte halálát. Ő, és a kicsi is odalettek, mindketten magamra hagytak. Teljesen összetörtem.
Másfél év kellett ahhoz, hogy úgy-ahogy, de kilábaljak a gyászból. Nehezen, de sikerült... A Beauxbaton-os kollégáim és tanítványaim sokat segítettek nekem ebben. Mindenben támogattak, amiben csak tudtak. Az emlékek miatt viszont nem tudtam már a hazámban maradni. Visszaköltöztem hát Angliába, tanári állást kaptam a Roxfortban, majd éltem a jól megszokott életem, miközben megpróbáltam úrrá lenni a fájdalmamon. Sikerült. Magamban beláttam, hogy Heather és a jövendőbeli gyermekem már csak a múltam része lehet, a jövőmé semmiképp sem.
Telt az idő, én pedig kezdtem megkedvelni a munkámat. Fura volt ez számomra, hiszen soha életemben nem szerettem a briteket, de a diákjaim valamiért a szívemhez nőttek. Mostanában azonban nem alszom túl sokat, mert folyamatosan nyugtalanító álmok gyötörnek, melyekben állandóan az eltűnt rokonaimat látom. Szinte az illatukat is érzem... Nem értem. Rég láttam már őket, soha életemben nem álltam hozzájuk túl közel, akkor mégis mi ez az egész? Miért kísértenek ezek az álmok? Jártam már a birtokon régebben, ahova költöztek, puszta kíváncsiságból, de annak addigra már hűlt helye volt... Senki sem tudta, mi történhetett velük... Mindenesetre elhatároztam: kutatni fogok utánuk. Nem voltam ugyan soha életemben a legjobb nyomozó, de úgy érzem, választ kell találnom az álmaimra. Valamit csak jelentenek... Amíg nem tudom, mi történt velük valójában, addig nem hagyom abba a válaszok keresését.
Ezer hála, hogy megalkotod a karaktert, szuper lett a minimális hibáktól eltekintve. Beillik a családba és reméljük majd a kis összetört lelkét egy vörös démon szépen helyreteszi. 
