2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy szórakozott, elnéző mosoly kíséretében hárítottam a gúnyolódását. Végre volt valaki, akinek a megjegyzésein remekül szórakoztam, és nem beszélt hülyeségeket. ‒ Nos, egy minisztériumi vallatótól tanulok legilimenciát, szóval, ja, sajnos tudok pár trükköt ‒ vontam meg a vállamat, miközben lepöccintettem egy hamudarabot a cigarettám végéről. Közben pedig olyan ördögi mosoly játszott az ajkaimon, ami arról árulkodott, nem is félnék használni azokat a praktikákat, ha el akarnék érni valamit. Hiszen ebben a világban csak az erősek érvényesülnek, aki nem parancsol másoknak, azoknak parancsolnak. Én pedig nem óhajtottam senkinek sem a csicskása lenni. ‒ Ó, ezt még nem mondták, sok minden mást, de hogy bölcs lennék? Nem, soha ‒ nevettem fel halkan. Tényleg sok mindennek neveztek már: arrogánsnak, seggfejnek, és valami furcsa oknál fogva még bájgúnárnak is. De bölcsnek? Soha. ‒ Csak hát az emberiség egy undorító faj, a legtöbb embernek az a fontos, hogy másokat megnyomorítva érje el a céljait ‒ biccentettem, bár tudtam, azoknál én sem voltam teljesebb jobb. Talán csak annyiban, hogy tisztában voltam azzal, hogy milyen gyomorforgatóan tudtunk viselkedni. ‒ Veled tényleg igazán nehéz lehet, ha semmi nem érdekel. Hogy bírják melletted? ‒ billentettem oldalra a fejemet, miközben a szabad kezemmel kitámasztottam a cigit tartó balomat. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy mi zajlott le a srác fejében, s bár nekem is volt egy kiállhatatlan természetem, azt hiszem, ő sem lehetett sokkal jobb nálam. ‒ Valahogy úgy. ‒ Magamban jókat vigyorogtam a srácon. Némileg mintha tükröt tartott volna elém, vagy legalább is, bemutatta volna, hogy nagyjából egy éve milyen voltam. Mennyit fejlődtem ahhoz képest! Persze, nem mindenki értékelte, hogy jótékony kedvem egy magasabbra szintre akartam emelni az arra méltóakat. Castiel is inkább utálkozott, semmint kihasznált volna másokat. ‒ Te tudod. Talán majd idővel rájössz, hogy ha te vagy a „pióca”, akkor sikeresebb leszel az életben. De nem kötelező megfogadni a tanácsaimat ‒ vontam meg a vállamat, majd miután megszabadultam a cigi csikktől, összekulcsoltam a tarkómon az ujjaimat. ‒ Hát, elég nehéz, ha a saját házam is fogyatékosokkal van tele, holott, elvileg ott intelligens embereknek kellene lenniük ‒ sóhajtottam, bár kezdtem arra gyanakodni, hogy az összes brit egy idióta. Nem is értettem, hogy miként nyerhették meg a világháborúkat. Vagyis, de, pontosan tudtam, hogy miért nyertek, de attól függetlenül csak előnyösebb pozícióban voltak. ‒ Ne aggódj. Nem is féltem ‒ viszonoztam azt a cinikus mosolyt. Nem féltem tőle, ahogy attól sem, hogy felbosszantana. ‒ Igazából, már hozzászoktam. Bár, anyám révén van bennem brit vér, de én nem érzem magam angolnak. De igazad van, annyira nem szeretnek minket. Megtűrnek, de nem rajonganak értünk. Meg is tudom érteni, van miért félni tőlünk ‒ rándítottam meg a vállamat. Elvégre, ha kancellár lennék, vagy minimum a német Minisztériumban vezető pozíciót töltenék be, biztosan kirobbantanék egy újabb háborút, amit ezúttal, meg is nyernénk. Akkor az egész világ megtanulná, hogy Németországot tisztelni kell. ‒ Végül is, de ‒ bólintottam annak kapcsán, hogy kvittek lennénk. Annyira nem is akartam belemártani magam a kis életébe, pusztán kíváncsi voltam, hogy miért volt olyan nagy szám ez a gyerek az ismerős szemében. ‒ Nem akarsz, mert én sem terveztelek kiidegelni ‒ válaszoltam vidáman, elvégre, nem állt szándékomban az idegein táncolni. Ha másokat akartam bosszantani, arra már megvoltak az embereim. ‒ Jó, röviden összefoglalom: Kilenc éves korom óta élek itt, rühellem ezt az országot, a családom balfaszokból áll, mármint, a szűk családi kör. A fivéreim idióták, apám auror, anyám szintén a Minisztériumban dolgozik. Én vagyok a család fekete báránya, bár ez kifejezetten nem zavar. Ebből is látszik, hogy különb vagyok náluk. Jelenleg szimbolisztikát tanulok, de amint végeztem, húzok vissza Németországba, ahol egy kutatóintézetet akarnék létrehozni. Szabadidőmben legilimenciát tanulok, amolyan miért ne alapon. Bár van még mit tanulnom, de vannak olyan emberek, akiknek be tudok már férkőzni az elméjébe. Hm. Mit mondhatnék? Mostanában nem épp a legjobb társaságokba keveredek, de hát inkább olyanok vegyenek körül, akik vagy szadisták és értelmesek, vagy síkhülyék és manipulálhatóak. Azt hiszem, ennyit elég tudnom a kis életem hátteréről, így már ténylegesen kvittek vagyunk ‒ igyekeztem nem belemenni hosszas taglalgatásokba, a világnézetemet meg inkább elhallgattam. Ebben a világban nem volt szerencsés azt hangoztatni. Összeráncolt homlokkal hallgattam Castiel magyarázatát egy csajról, aki egyszer kiidegelte. Ismerős volt a leírás alapján, nagyon is ismerős volt. ‒ Hm. Csak egy ilyet ismerek, talán hetedikes kis hollóhátas. Nekem is az agyamra megy. Nem tudja eldönteni, hogy kedvel, vagy utál, bár szerintem csak megjátssza magát, amikor épp azt hazudja, hogy kedvel. Logika nincs abban, amit mond vagy cselekszik, de ja, téged néz hülyének. Szóval, szerintem egy emberre gondolunk. Ha pluszban utálja is a mardekárosokat, akkor tuti ő az. Őt akarjuk megszívatni egy sráccal. Annak a srácnak üzentem Jareddel, hogy hogy állunk a tervvel ‒ intettem az ajtó felé, utalva arra, hogy épp a szervezkedésünkbe futott bele a srác. ‒ Nincs mit ‒ bólintottam, miközben rágyújtottam a sajátomra, és ha kellett, tűzzel is megkínáltam. ‒ És te? Mi járatban vagy erre? Nem bírtad elviselni a sok hülyét, és úgy érezted, idekint tágasabb és békésebb? ‒ vigyorodtam el újfent. Teljesen megértettem volna, ha ezért menekült ki a kastélyból.
Jobb is, ha emellett a szerencsétlen mellett akad egy őrangyal aki kirántja a szarból, ha kell. Nem eszek meg elsősöket, nem ez a hobbim, de ha az illető kihúzza nálam a gyufát, könnyen lehet, hogy elborul az agyam. Ettől függetlenül nem szívlelem az erőszakot ok nélkül, s mivel ez a kölyök sem okozott nekem túl sok bajt –azon kívül, hogy figyelmetlen volt-, így nem fogom felnégyelni és a vacsorámmá tenni. A Hollóhátas szövegelése annál inkább irritált, így unott szempárt meresztettem rá, amíg ő itt a gyilkolási technikákról magyarázott. – Nagyon jártas lehetsz az ilyenekben. – értettem én a gúnyt, bár azt a vigyort a végére a franc se kívánta volna, ezzel is megerősítette bennem a tényt, hogy a Hollóhátas társaival együtt osztozik a furcsaságok tárházán. Amúgy sem tápláltam rokonszenvet a drága kékségekkel, s akadt pár hozzátartozójuk, akik még a barátkozás ötletét is megsemmisítették bennem. Ki tudja, lehet akad egy-két normális is köztük, ám eddig sikerült az okostojásokkal összefutnom, ők is inkább női karakterként formálódtak meg, és ugyebár tudjuk, hogy a női nemnek „igaza kell hogy legyen”, bármilyen helyzet adódik. Hát bocs, de ez nem az én asztalom. A megjegyzésére hanyagul vállat vontam. Nem érdekelt a sajnálata, ha egyáltalán azzal akart volna jönni. Egy baleset miatt még nem dől össze a világ és én sem döglök meg, szóval kár a gőzért. Bár azt hiszem, Karen sík ideg lenne, hogy mi a fenét csináltam magammal már megint. - Nagyon bölcs vagy, mondták már? – morogtam az orrom alatt az érvelése hallatán. – Amúgy meg tény, ha ezen a Földön lenne bárki, akinek nincs semmilyen nyomora, az igazi csoda lenne. De mint mondtam, nem hiszek ezekben, és magasról teszek azokra, akik nem keresik a bajt. Jó nekik. – eddig mindig sikerült kifognom azokat, akik élből nekem jöttek volna, ha egy rossz szót is szólok. Lehet csupán a balszerencsém miatt, vagy épp a tipikus „rosszkor vagyok rossz helyen”. - Nos, ezzel nem vagy egyedül, a szánalmas kis életüket tartsák meg másoknak. – bólintottam. - Nem kértem a tanácsodat, de kösz. Pont az a lényege, hogy tudják, mennyire utálom őket. Így legalább megúszom a piócákat, akik az én hátamon akarják elérni a kicseszett céljaikat. – vetettem oda semleges hangnemben. Nem érdekelt mit gondol a viselkedésemről. Senki véleménye nem számított nekem, így hiába is erőlködött volna tovább, nem kértem a tanácsaiból. – Értelek. Elég nehéz komplett idiótákon másokat is találni, de sok sikert. Másrészt, nem akarok senkit se felcseszni, a konflikutosokat általában nem én gerjesztem, hanem a másik akad rá a témára, szóval attól nem kell félned, hogy szándékosan ki akarom majd nálad húzni a gyufát. – cinikus félmosoly jelent meg szám sarkában, amit csupán a hatás kedvéért erőltettem magamra. Nem is értettem, hogy miért kellett belefolynom ebbe a beszélgetésbe, ám ennek a srácnak vannak hasonló meglátásai, mint nekem. - Mindent értek. Nehéz lehet úgy, ha sokan nem favorizálják a németeket. Legalábbis a háborúkból kiindulva nem élveznek túl nagy rajongótábort, vagy tévedek? – kérdeztem immáron a falnak döntve hátamat. Éreztem, hogy egy hosszadalmas beszélgetésbe csöppentem bele, ebből kifolyólag a franc se toporgott volna tovább egy helyben. - Ez megnyugtató. – biccentettem a kézrázást követően. Nem mintha összeomlott volna a világ, ha egyszer csak előrukkol a legnagyobb félelmemmel, ami rettentően gyerekes és nyomorult, de azért a saját titkaimat megtartottam volna magamnak, mintsem kikürtöljem az egész világnak. Akkor más szemmel néznének rám, már nem az a Castiel lennék a szemükben, aki komoly és zárkózott. - Így végül is kvittek vagyunk, én nem tudok rólad olyat, ami kellemetlen lenne, és te se tudsz rólam mást. Nem így lenne fair? – a nevetése hallatán azért egy kissé összerándultam. Mi a francért tud mindenki ilyen élesen röhögni a másik fülébe? Jó, na nem közvetlen a másik fülébe, de amióta a vakságom elmúlt, a hallásom továbbra is fenntartotta azt az érzékenységet, ami magas frekvenciáktól is kikészül. - Tudok mást tenni? Nem olyannak tűnsz, akit a halálba kergetnék, szóval miért ne? – vontam meg vállamat egykedvűen. – Remek, akkor hajrá, fogd rövidre. Legalább ebből a szempontból is kvittek leszünk, ha már te tudsz rólam egyet s mást. Nem vártam el tőle, hogy esti meseként sztorizzon itt a német életéről, de jó lett volna tudni róla egy-két dolgot, ami nem keltette volna ezt az idegen légkört, mert pechemre, most rendkívül zavart. - Ja, egy csaj, nem tudom ismered-e, de többnyire össze-vissza magyaráz, egyszer így, egyszer úgy, nem tud megmaradni egyetlen véleményen, nem. Neki csapongania kell, komolyan, én éreztem hülyének magam, amiért nem értettem meg mi a fészkes fenét akar tőlem. – forgattam szemeimet visszagondolva arra a helyzetre. A cigis doboz közeledésére felpillantottam rá, végül visszatérve a dobozra kihúztam egyet magamnak. – Kösz.
Szerencsétlen mardekáros kölyköt nekem kellett kirángatnom a szarból, vagy legalább is megkímélni őt a griffendéles haragjától. Hallottam a srácról dolgokat, tudtam, hogy milyen csodálatos modora volt, így az volt a minimum, hogy a szövetségesem haverja védelmére keltem. ‒ Az is megoldás, bár körülményesebb. Ráadásul, sok vérrel jár, ha előbb kibelezed, és csak utána akasztod fel ‒ válaszoltam egy halovány, mégis gunyoros, talán morbid mosollyal. Egy vallató mellett az ember lelke hozzászokott már a mocsokhoz, a vérhez és a kínhoz. Az én lelkemben pedig az általam oly’ gyűlölt emberek fájdalma nem ébresztett együttérzést, csupán kárörömöt. Volt egy olyan érzésem, hogy csak szórakozott, mégis szerettem úgy tenni, mintha komolyan venném mások szavait. ‒ Hát az pech ‒ jegyeztem meg grimaszolva a csuklószorítóra kapott válasz kapcsán. Nem sajnáltam, hiszen mégis hol érdekelt engem a nyomora? Szerencse, hogy nem tűnt olyannak, mint aki másoktól szánalmat várna, mert tőlem biztosan nem kapná meg. ‒ Nincsenek csodák, ellenben vannak olyanok, akik kerülik a bajt. Ez pedig nem hiszem, hogy a csoda kategóriába tartozna. Az lenne csoda, ha mindenki értelmes emberi lény lenne, de ez sajnos nem így van ‒ vetettem ellen. Valóban ismertem olyanokat, akiknek nem volt kenyere a bajkeverés és mások csesztetése, de ez nem hinném, hogy olyan nagydolog lenne. Számomra az olyan ember ment ritka számba, aki nem beszélt hülyeségeket, s valljuk be, vajmi kevesen voltunk. ‒ Isten ments! Csuklóból rád küldenék valami átkot, hogy legyen oka a szenvedésednek, vagy épp elhallgatatnálak valami. Nem bírom azokat, akik picsognak az elcseszett életük miatt, de a kisujjakat sem mozdítják, hogy jobb legyen nekik ‒ csúsztattam a kezeimet a kezembe, és érdeklődve figyeltem, hogy Castiel arca mennyire elváltozott beszéd közben. ‒ Akkor nálam is jobban utálod az embereket. Ha megfogadsz egy tanácsot: Ennyire nem mutatnám ki az embergyűlöletemet, azzal nem lehet érvényesülni ‒ mondtam, bár valahogy sejtettem, hogy nem fogja érdekelni a véleményem. Idővel talán majd ő is rájön, hogy ha magasabb pozícióba akar kerülni, akkor manipulálnia kell másokat. ‒ Mondjuk azért, hogy tudd, ne csessz fel. Nem akarok ellenségeket gyűjteni magamnak, legalább is, nem olyanokat, akikkel akár ki is jöhetnék ‒ feleltem higgadtam. Nem mondhatnám, hogy lebecsültem a srácot, vagy éppenséggel túl nagy volt az önbizalmam, sőt, nagyon jól tudtam, hogy nem kellene magamra haragítom őt. Talán egyszer még jól jönne az ismeretségünk. ‒ Tévedsz ‒ javítottam ki szélesen vigyorogva. ‒ Én nem azért vagyok beképzelt, mert hollóhátas vagyok, én azért vagyok beképzelt, mert német vagyok. Egy külföldi pedig csak így tud a leginkább érvényesülni ‒ tettem hozzá azt az apró részletet elhallgatva, hogy félig angol vagyok. Én ízig-vérig németnek vallottam magam, ezen az sem változtatott, hogy anyám brit felmenőkkel rendelkezett. ‒ Nem kell aggódnod, semmit olyat, amit felhasználnék ellened ‒ billentettem oldalra a fejemet egy fölényes mosoly kíséretében. Hiszen tényleg nem tudtam a kis féltve őrzött titkairól, szimplán a jelleméről meséltek már nekem. Bár, az is jóval több információ volt, mint amivel ő rendelkezett rólam. ‒ Ó, hát ha nem tudsz semmit rólam, akkor én nem fogom elmesélni, hogy miket mondanak rólam ‒ nevettem fel halkan, mégis éles hangon. Hülye lettem volna beavatni azokba a pletykákba, amiket visszahallottam magamról. ‒ Nem az enyém, egy ismerősömé, de igazán nagylelkű vagy, hogy megengeded, hogy élvezzem a társaságod ‒ gúnyolódtam egy sort, aztán az ajtó irányába pillantottam, amerre Julian haverja futott korábban. ‒ Nos, nem terveztem sajnáltatni magam a kis elcseszett életemmel, szóval arról biztosan nem fogok beszélni, megnyugodhatsz. Semmi kedvem nem volt anekdotának mondani magamról, amúgy se voltam az ilyen ismerkedéseknek a híve, azonban a tudásommal való kérkedésre gúnyos, féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. ‒ Általában akkor kérkedem a tudásommal, ha egy idióta okoskodik mellettem, alapjáraton azonban jobb szeretem a kellemes társalgásokat. Az viszont érdekelne, hogy volt az a másik illető. Csak nem egy másik hollóhátashoz volt szerencséd? ‒ kíváncsiskodtam, ha már az a félmondat úgy megragadta a figyelmemet, akkor már szerettem volna kideríteni, hogy kiről beszélt. Időközben a kabátomból előtúrtam a cigis dobozomat, kihúztam egy szálat, és a számba helyeztem, majd utána megkínáltam Castielt is. Ha nem kért belőle, akkor eltettem a dobozt, és rágyújtottam.
Az alsós ügyetlensége még inkább fokozta az amúgy sem derűs hangulatomat. Nem volt ínyemre a dolog, miszerint megsérültem, ám bűbájokat használni, és mindenféle löttyöt meginni abszolút nem volt kedvem. Így maradt a kissé régimódi csuklószorító, és a vámpírságból fakadó regeneráció. A hollóhátasra vezettem tekintetemet, mikor szabadkozni kezdett a pártfogoltja végett. Felvont szemöldökkel hallgattam, amíg kimosakodik a srác helyett a bajból. - Gondoltam a beleinél fogva fellógatom a csillárra, de a te verziód sem rossz. – vetettem oda egy vállvonást követően. Ha értette az iróniát, könnyen leeshet neki, hogy nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy sokan hiszik. Akik azt is hiszik rólam, hogy egy utolsó gyilkos szemétláda vagyok, azok is csupán a kósza hírekből, és a zord megjelenésemből következtetnek minderre. A kezemre visszatérve, nem tudott átsuhanni felette, vagy szimplán túl látványos a griffendéles csuklószorítóm. Bármelyik is legyen, a választ nem igazán akartam kinyögni. Szájhúzogatva emeltem fel a sérült csuklómat, majd balommal kezdtem el nyomkodni, mielőtt még megszólaltam volna. – Reggeli edzést, semmi egyéb. Mondjuk úgy, a koordinációs képességeim nem a legjobbak. – feleltem. Nem akartam túlragozni, a reggeli bénázásom után kész vesztesnek éreztem magam, amit a következő nap rendbe kell tennem vagy lőttek az önbizalmamnak. Gyűlölök alulmaradni másoknál, és a sérülésem csak még inkább alátámasztja azt, hogy a támadó varázslataimmal még mindig küzdök. Amint a srác kinyögte végre a bocsánatát, el is iszkolt. Komolyan, ennyire félelmetesnek még én sem látom magam a tükörben. Bár nem azt mondom, hogy olyan elviselhetetlen lenne ez a reakció, talán jobb is így, legalább nem kell attól félnem, hogy egy taknyos a nyakamon fog lógni. - Nem hiszek a csodákban, de ez az én dolgom. – vontam meg vállamat a kijelentésén, miszerint vannak itt olyanok is, akik nem keresik a bajt, sokkal inkább elkerülik azt, és igyekeznek legjobb belátásuk szerint cselekedni. Vagy mondhatnám azt is, naivak, és gyengék. Nem hinném, hogy mindenki félre tudná tenni a saját céljait, csak azért, mert egy illető nem szimpatikus neki, és legszívesebben két kezével fojtaná meg. - Mi mást várhatnék egy hollóhátastól? – kérdeztem ironizálva. – Miért kellene? Játsszam el a hattyú halálát és sajnálkozzak, amiért az életem pocsék, közben meg teljes szívemből szeressek mindenkit? Ch, még kimondani is kész röhej. – forgattam szemeimet. Mérhetetlen undor ült ki arcomra, ahogy belegondoltam a jótét lélek kis Castielbe, aki akkor ugrik, amikor mondják, és csupa szív. Hányinger. - Nem, valóban nem. Mondhatni, egyenesen gyűlölöm őket. Ez stimmel? – néztem rá. – Hol érdekel engem kikkel szeretsz és kikkel nem? – billentettem oldalra fejemet. Egykedvűen meg is rántottam a vállamat. Az se zavart volna túlzottan, ha elhord mindenféle idiótának és olyanokat feltételez rólam, amik nem is igazak. De így szimplán kijelentette azt, hogy ő messzire kerüli az idiótákat. Micsoda remek hír. Azt hittem legalább az elülső kert békés lesz, ám nagyot tévedtem, újabb csevegő partner állt rendelkezésemre. Az, hogy ismerte Karent enyhített a stílusomon. - Nagyságod előtt… - sóhajtottam fel. – Tényleg úgy tartják, hogy az összes hollóhátas egy beképzelt pöcs, vagy kiskirálynőnek hiszi magát. – vágtam unott képet, miközben sérült kezemet a zsebembe mélyesztettem. - Mégis mit? – kérdeztem. Azért a hallásommal minden rendben volt, főleg a vakos sztori után sikerült egy bizonyos szintre felfejlesztenem. – Nos, én nem vagyok a pletykák híve, így rólad se tudok sok mindent. – vontam meg vállamat. Egy kicsit zavart, amiért ő előnyt élvezhetett ebben. Mégis miket tudna rólam, nem igaz? - Nyugodtan untass, ha már volt szerencséd belém ütközni a kis „hírvivőd” által. Vagy tévedek? – billentettem oldalra fejemet. – Remélhetőleg nem fogsz kérkedni a tudásoddal, volt már alkalmam összefutni valakivel, aki jobb szerette saját magát fényezni.
Elégedett voltam a fiú által szállított információkkal, és azzal, hogy minden úgy alakult, ahogy elvártam. Julian remekül végezte a dolgát, ahogy szabadidőmben én is kivettem a részemet a megbeszélt dologból. Miután mindent megbeszéltem a küldönccel, amaz visszaindult a kastélyba. Nem csalódtam benne, amikor sikerült belerohannia valakibe. Úgy döntöttem, jövök neki és Juliannek annyival, hogy kihúzom a srác a pácból. Pláne, hogy történetekből ismertem a griffendéles srácot. ‒ Miért? Talán mást terveztél vele? ‒ villantottam egy bűbáj mosolyt Castielnek, amikor megszólalt. Alaposan végigmértem őt, és a tekintetem megakadt a csuklószorítóján. Oldalra billentett fejjel szívtam bele a cigarettámba. ‒ Valami van a kezeddel, vagy csak úgy díszből hordod? ‒ érdeklődtem, elvégre, megesett már, hogy egy-egy edzésen nekem is meghúzódott a kezem, ezért gondoltam, hogy valami történt vele. Sérült kézzel meg csak nem akarná agyonverni szerencsétlent, ha meg a pálcaforgató keze lenne, akkor meg nem bocsátkozna harcba. Nem tagadom, untam a srác bocsánatkérését, ezért megadtam neki a kezdőlökést, hogy elinduljon, ezzel kimentve őt ebből a ‒ számára amúgy is kínos ‒ szituációból. Vele ellentétben én nem féltem Castieltől, inkább a nyakán lógó csajtól, de ő nem volt itt, épp ezért nem is volt félnivalóm. ‒ Ó, hidd el nekem, van néhány olyan naiv jótét lélek, aki nem ártana másoknak. Az ilyeneket rendszerint kihasználják, de ez a srác tényleg nem szándékosan ment beléd. Nem is lételeme a kötekedés. Nem hülye, nem kezd ki olyanokkal, akikkel szemben szemmel láthatóan nincs esélye ‒ magyaráztam, miután oldalra fordítottam a fejem, és kifújtam a füstöt. Ezután visszapillantottam a griffendélesre, hogy reagálhassak a mondandója további részére. ‒ Én ritkán tettetem magam annak, amúgy is elég rám nézni, látszik, hogy nem vagyok csupa jóság és kedvesség ‒ jegyeztem meg szórakozott mosollyal. Tisztában voltam vele, hogy ő is egy utolsó szemétláda volt, kár volt pont előtte adnom az ártatlant. ‒ De azért értékelem, hogy te nem játszod meg magad. Nem rajongok azokért, akik színészkedéssel próbálnának átverni. Főleg az olyan kislányok szoktak próbálkozni, akik azt hiszik, majd ettől megijedek tőlük ‒ vontam meg a vállamat. Két csajt ismertem, akikkel nem kekeckedtem volna, mindkettő a Mardekár díszes táborát gazdagította. Elcsíptem a kelletlen pillantását, tudtam, hogy nem volt könnyű vele, de nem gondoltam volna, hogy ennyire antiszociális. Halkan felnevettem. ‒ Te aztán tényleg nem szereted az embereket, mi? ‒ kérdeztem, miközben eltűnődve bámultam az égő cigarettacsikket. ‒ Én csak az idiótákat szoktam kerülni, de úgy tudom, te nem vagy az ‒ pillantottam rá, majd ledobtam a földre a csikket, és eltapostam. ‒ Ó, csak azt hittem, említettek, de ezek szerint én többet tudok rólad, mint fordítva. Mindegy, jól van ez így ‒ rándítottam meg a vállamat, aztán ördögien elvigyorodtam. ‒ Ha szeretnél, letérdelhetsz nagyságom előtt, de nem ragaszkodom hozzá ‒ feleltem pökhendin, majd megráztam a fejemet. Csak azért szólaltam meg egoistán, mert ő így kiprovokálta ezt a megjegyzést. ‒ Értem már mit eszik rajtad‒ jegyeztem meg halkan, mielőtt kezet ráztunk volna. ‒ Nem, nem igazán. Láttalak már a Szárnyas Vadkanban, a folyosókon meg egyszer beugrottam a gyengélkedőre, amikor lábadoztál. Ezenkívül sok mindent hallottam rólad, szóval jól sejted, elmondásokból tudok rólad egy-két dolgot ‒ vigyorodtam el jókedvűen. Milyen jól tettem, hogy mostanában minden apróságra figyelek, és igyekszem még a csaj beszámolóit is megjegyezni. ‒ Gondolom, velem kapcsolatban nem érdekel semmi, szóval nem untatlak a kis életemmel ‒ fontam össze a mellkasomon a karjaimat, miközben egy pillanatra se vettem le a tekintetemet róla. Nem akartam sokáig feltartani, pusztán kíváncsi voltam, hogy az állandóan emlegetett Castiel tényleg akkora bunkó volt-e, mint az elmondások alapján, és érdekelt, hogy mégis miért tűrték meg egymást a mardekáros ismerősömmel.
Az utóbbi pár hónap zsúfolt események tömkelegeként zúdult a nyakamba, ezért kapva kaptam az alkalmon és egy kicsit elzárkóztam a Szükség Szobájában egy délutáni órában, ahol kicsit gyakorolhattam a párbajozást az egyik csoporttársammal. Nem azt mondom, hogy olyan rettenetesen jól ment volna, hisz’ a vakság alatt nem igen tudtam se tanulni, se fejleszteni a képességeimet, így a reflexeim nem voltak a régiek. Oké, nem lehet mindenki Merlin, a Varázslók hercege, vagy a Hollóhát agyzsibbasztóan tudálékos egyede. De mivel a kékektől származó ismereteim, avagy ismerőseim száma igencsak gyér, így nem mondanám, hogy az a ház túlteng az észtől. Maximum az egótól. Szóval a Szükség Szobás mutatványom az egyik Griffendéles háztársammal nem igazán vált be. A Párbajszak önmagában ellentmond a természetemnek, no meg annak, hogy egyáltalán szánt szándékkal kiállok majd én valaki ellen a közeljövőben. Ennek az esélye közelebb volt a nullához, mint az egyhez. Egy véletlen hibámból származó sérülést is sikerült összekaparnom, amit Madam Pomfrey sem díjazott túlzottan a vak sztorimat követően. Egy kisebb lökést sikerült benyelnem a párbajtársamtól, ami lévén egy durvát estem egyenesen rá a kezemre. Nem tört el, ám úgy érzem egy ideig se a kosár, se a pálcahasználatot nem erőltetem annyira. Ellenben egy szimpla csuklószorítót kaptam, semmi varázslás, semmi főzet, a szervezetemből adódóan úgyis eldobhatom majd a fekete, oroszlánnal ellátott csuklószorítót, amit korábban csak is kosárlabdához használtam még a régmúltban. A gyengélkedőt elhagyva már-már kimenekülni igyekeztem a szabadba, csak ne kelljen még egyszer azt a mocskos levegőt szívnom, ahová több mint egy hétig voltam bezárva. Túl sok stressz és rossz emlék társul ahhoz a kibaszott helyhez, úgyhogy hálát tudok adni az égnek, hogy már túl vagyok rajta. Az elülső udvar felé haladtam, egyenruhám ujját feltűrve hagytam még a csuklószorító felkerülése után. A nagy elmélkedésben fel sem tűnt a vészesen közeledő diák érkezése, aki szépen belém ütközött. Tettem egy lassú mozdulatot a hátsó irányba lábammal, majd sötét, rideg szemekkel pillantottam le a belém futó akadályba. Mielőtt még kinyithattam volna a számat és egy nem túl kellemes beszólással intettem volna odébb a srácot, közbelépett egy Hollóhátas, kire szintén semmitmondó szemeket vetettem. - Valóban? Kiherélni? Hah. – ejtettem egy keserű, hamiskás mosolyt. Nem szokásom őszintén vigyorogni a másikra, ehelyett a szemem melletti ráncok meg sem mozdulnak, teljesen sima a bőröm, a korábbi cinikus mosoly is csak parancsszóra jelent meg. Ellenben érdekelt, hogy honnan ismerheti Karent. Karent, igaz? Őt nevezte meg „Nott” címszó alatt. Ezután következett a kínos esdeklés, ám a kiskölyök meg sem várta a válaszomat. Szimplán…Lelépett. Ennyit a Mardekáros bandáról megint, ebből is valami istenverte szégyenfolt lesz, aki a világ élére akar majd törni. Kezdetben ilyen, aztán majd az élettől kapott pofonok megnevelik. - Ebben az iskolában ki nem akarna rosszat? Mindenki egy ma született báránynak tetteti magát, ugyan kérlek, lehet most nem szánt szándékkal volt, a későbbiekben ez még változhat. – vonogattam vállamat, aztán ha befejezte a magyarázást már indultam is volna, ellenben a kékség még akart volna beszélgetőpartnert keresni bennem. Kelletlenül pillantottam rá, amint a kezét nyújtotta, s elhangzott a neve. - Most ismernem kéne, vagy szimplán letérdelnem? – tettem fel a kérdést összevont szemöldökkel, végül elfogadtam a kezét, s sajátomat nyújtva fogtam fele kezet. – Castiel Horan, bár azt hiszem, nem most hallasz rólam először. – tettem hozzá. Valahogy sejtettem, hogy Karennek van köze ehhez a sráchoz, nem volt nehéz leszűrni az összefüggéseket, ám azon kívül, hogy ő Hollóhátas és valamilyen kapcsolata van a Mardekáros csajjal, nem hallottam még róla minden egyes folyosón.
Napok óta végre elevennek, sőt vidámnak éreztem magamnak. Nem tudom, hogy pontosan mi volt ennek az oka, de azt hiszem, sikerült kihevernem az elmúlt hónapokat. Mindennek a tetejébe egy alsóbb éves mardekáros srác is mellém csapódott, aki éppen egy kedves ismerősömtől származó információkról mesélt. Elégedett mosollyal vágtam át a bejárati csarnokon, közben a srácot faggattam. Azt hiszem, Jarednek, vagy valami hasonlónak hívták. Előhúztam a kabátomból egy doboz cigarettát, majd egy szálat a számba tettem, és rágyújtottam. Elégedetten fújtam ki a füstöt, majd a srácra pillantottam. ‒ Remek, köszönöm, hogy mindezeket elmesélted nekem. Érdekesen alakulnak a dolgok, mindenképpen tájékoztassatok, ha történik valami a kis barnával, én pedig utánajárok majd a hugrásnak ‒ szívtam bele a cigarettámba, miközben az udvaron sétálgattunk. Hallgattam a további beszámolóját, néha élesen felnevettem. Már hetek óta nem vettem, de ennek a kölyöknek sikerült megmosolyogtatnia. ‒ Ja, amúgy, ha nem unod még a postás szerepét, akkor örülnék, ha szólnál Juliannek, hogy egyszer ülhetnénk sörözni a Három Seprűben. Rég dumáltam vele személyesen ‒ mosolyodtam el. Ezután a szabad kezemmel vállon veregettem a srácot, és elbúcsúztam tőle. A srác futólépésben távolodott, de még így is sikerült belefutnia egy griffendélesbe. Gondoltam, közbelépek, mielőtt még elszabadulnának az indulatok. Átkaroltam Jared vállát, és a srácra pillantottam. Szórakozottan elvigyorodtam, majd a kis bagolyra pillantottam. ‒ Én a helyedben bocsánatot kérnék tőle, Jared. Vagy ő fog kiherélni, vagy Nott végez veled. Ismered a csajt, nem? Akkor tudod, hogy van félnivalód ‒ veregettem finoman hátba, mire, a kölyök reszketve Castiel bocsánatáért esedezett. Tudtam ki volt ő, láttam a karácsonyi bálon egy ismerősömmel, továbbá állandóan meséltek róla. Számomra nem volt ismeretlen, bár kíváncsi voltam, hogy ő esetleg ismert-e valahonnan. ‒ Bocs Jared miatt, néha nem néz az orra elé, de nem akart rosszat‒ mondtam, miután az említett mardekáros meg sem várva a bocsánatkérés elfogadását, elrohant a dolgára. Pár pillanatig cigarettázva bámultam a bejárat felé, majd lassan visszafordultam Nott szívszerelme felé. Szerencsétlen hogy próbálta lehetetlenné tenni a találkozást, de előbb-utóbb mindennek eljött a maga ideje. ‒ Egyébként Aaron vagyok. Aaron Prusseit ‒ vettem át a bal kezembe a cigarettát, hogy a jobbomat nyújthassam felé. Mivel jó napom volt, gondoltam, ma mindenkivel rendes leszek, aki csak az utamba kerül. Ezen alkalmakat pedig illendő volt kihasználni, mert ritkán voltam jókedvű.
