2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik meg. Itt ülök, velem szemben Michael, akiről annyit álmodoztam hónapokon keresztül, és akitől mindenki óvott, mintha valami veszélyes dolog lenne. Erre mit műveltünk nemrég? Csókolóztunk! Michael Gladwin, a nők kedvence, az imént megcsókolt, én pedig még mindig nem hittem el, hogy ez a valóság. Ráadásul, senki sem látott meg minket. Ez mind nagyszerű, de továbbra sem lehettem vele együtt nyíltan. Elszomorított a dolog, de magamban nagyon jól tudtam, hogy nem vállalhatom fel a dolgokat. - Én is – sóhajtottam a fiú mondatára, majd folytattam: - Már nagyon régóta szeretlek, és ez annyira furcsa, érted? A lányok kedvence nekem vall szerelmet... Minden olyan abszurd számomra. Még mindig a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól. Itt áll velem szemben életem szerelme, de ez nem teljesülhet be, mert a családom nem engedné. Nem, nem a családom akadályozott ebben igazán, hanem Jason. A fiú, aki mindig olyan kedves volt velem, és aki szintén ugyanúgy szenved ettől a helyzettől, akárcsak én. Nem tehetem meg azt, hogy valaki mással boldog vagyok, amíg ő senyved. Ráadásul, később csak még rosszabb lesz a helyzet, ami azt illeti. Amikor Michael megfogta a kezem, bűnbánóan pillantottam rá, majd szomorú hangon szólaltam meg: - De nekem ott van Jason... - vetettem ellen, majd gyorsan hozzátettem: - Nem szeretem, de neki is ugyanolyan nehéz a helyzete, mint nekem. Mindketten szenvedünk, biztos ő is szerelmes valaki teljesen másba, de betartja az egyezséget, amit a jegyességünkkel tettünk egymásnak. Egyikünk sem rúghatja fel a dolgot, más szóval nem lehetünk együtt senki mással sem, csak akit a családunk jelölt ki számunkra. Te nem tudod, milyen ez a helyzet, téged senki sem kényszerít ilyesmire, ez is csak velem történhet meg... Keserűen elmosolyodtam, miközben sok-sok emlék villant az eszembe. Jason arca, amikor egy futó puszit nyomtam rá. Elpirult, én pedig elmentem. Apám képe, amint bejelenti, hogy jegyességre kell lépnem, én pedig engedelmesen belementem a dologba, majd az éjszaka folyamán kisírtam magam. A húgom jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy folyton engem les, ha a közelében vagyok, majd szinte a legapróbb hibát is jelenti a szüleimnek, és másnap érkeznek is a rivallók, amivel mindig igyekszem a lehető legcsendesebb helyre vonulni, hogy ne egy egész tömeg csámcsogjon a dolgon. Gyakran sikertelenül. - Mindenhol van valaki, aki jelenti a szüleimnek, ha valamit nem úgy teszek, ahogy kellene – vallottam be kelletlenül a fiúnak, ugyanis tartottam attól, hogy teljesen lököttnek fog nézni a dolog miatt. - Ha ez a fülükbe jut, nagy bajban leszek. De nem csak én... Te is... Ha nagyon akadékoskodsz, esetleg adnak neked valamennyi pénzt, amiért cserébe távol kell tartanod magad tőlem, engem pedig jó messzire elvisznek innen, egy másik intézménybe. Szeretek itt lenni, Michael. Szeretem a Roxfortot, nagyon is. Nem szerettem volna azt kockáztatni, hogy kivesznek innen, hiszen nekem mindennél többet jelentett ez a hely. Itt nem sokan ismertek, és ez így volt jól. Beleolvadtam a tömegbe, és ugyanolyan lány voltam, mint a többiek. - És te is hiányoznál – pillantottam fel őszinte tekintettel a fiúra, végül egy hirtelen mozdulattal átöleltem őt. Mélyen beszívtam az illatát, miközben fejem a mellkasára hajtottam. - Most, hogy tudom, hogy van esélyem nálad, nem szívesen mennék el innen... Ezért is legyünk óvatosak, kérlek.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem hisz nekem, pedig biztos hinni szeretne de valószínűleg nem tud. Fordított esetbe én sem hinnék neki,így inkább nem próbáltam meg bizonygatni az igazamról, hanem majd inkább beszéljenek a tettek, gondoltam magamba. - Igen, kíváncsi szóval mond már - miért húzza ennyire az időt, olyan nehéz kimondani egy fiú nevét aki tetszik neki? Nem is értem. - Hát jól hallottad, oda vagyok érted - erősítettem meg, hogy nem hallotta rosszul, én is oda vagyok érte, sőt nagyon is. Olyan aranyosan nézett rám, és én teljesen megbolondultam tőle. - Haaj istenem - böktem ki majd vettem egy nagy levegőt, egyszerűen éreztem, hogy szerelmes vagyok Carolinba, melegség töltött el és már attól féltem, hogy a szívemnek valami baja lesz, hisz olyan gyorsan vert. - Nem, miért lenne gyors, hogyha szeressük egymást, nem állhat senki sem az utunkba. - annyira kívántam ismét a csókját, hogy az valami elképeztő, fhuu mi lesz így velem. Megfogtam a kezét majd mélyen a szemébe néztem - Figyelj Caroline, figyelj rám, én szeretlek de nagyon.... és nem akarlak más karjaiban látni. Azt akarom, hogy velem legyél örökkön-örökké, érted? - próbáltam megnyugtatni hisz úgy tűnt kezdte megbánni a történteket ami köztem és közte volt. Úgy tűnt, hogy fél valamitől... vagyis inkább valakitől, szerintem az apjától, hogy mi lesz ha ezt megtudja. De engem nem érdekel az apja, ki fogom harcolni a bizalmát vagy ha nem lehet mert lehetetlen egy magam fajtának akkor pedig elviszem magammal a lányát egy olyan helyre ahol sohasem találnak meg minket. Ránéztem és az arcát tanulmányoztam, közben próbáltam a gondolatait kifürkészni de a szájánál valahogy megakadtam ismét. Átkaroltam hirtelen majd nevetve mondtam neki. - Nekem még nem volt elég belőled - bármikor amikor az ajkam az övéhez ért annyira felszabadultnak éreztem magam, úgy éreztem, hogy végre boldog vagyok.
- Ó! Valóban? Hitetlenkedve felvontam a szemöldököm. Hogy nem fut a lányuk után? A híres Michael Gladwin, aki szinte bármikor bárkit ágyba csábít? Volt vagy öt közeli barátnőm, közülük már néggyel volt kisebb-nagyobb kalandja. Nagy sikert nem ért el náluk, mert eléggé szava hihetetlennek tűnt. Kábé másnapra már megint másnak csapta a szelet. Hát, nem tudom, nekem eléggé tetszett ez a fiú, és nagyon kedvesnek tűnt, de lehet, ez csak csapda. Talán ezzel hálózná be a lányokat? Esélyes, mert mindig mindenki szinte azonnal beleszeretett. - Kíváncsi – ismételtem meg a szót minden ok nélkül, miközben a fiú tekintetét tanulmányoztam, hátha észreveszek rajta valami furcsát, amivel elárulja magát. Nem így lett. A kék szemek továbbra is teljesen nyugodtak voltak, mintha tényleg csak kíváncsiságból kérdezné a dolgot, és nem igazán érdekelné a kérdés. Az ajkamba haraptam. Miért néz ki ilyen jól? Miért pont őt küldték ide, hogy engem oktasson? Miért nem bírok uralkodni magamon? - Tessék? - Nagyra kerekedett szemekkel meredtem Michaelre, amikor kijelentette, hogy még senki sem tetszett neki annyira, mint én. Álmodom? Valaki csípjen meg! Ne, inkább ne, nem szeretnék felkelni ebből az édes fantáziából. Tetszett a fiú közelsége, de ha most magamhoz térek, akkor ismét elérhetetlen lesz számomra. - Én még sosem csókolóztam – szólaltam meg, félénken mentegetve önmagam, mintha bárki is kérdőre vont volna azért, hogy mi okból csókolok ennyire rosszul. Amikor a fiú ajkai közeledtek az enyéimhez, nem ellenkeztem. Kívántam a csókját, élveztem minden egyes pillanatát, nem voltam képes arra sem, hogy elutasítsam. Egy ilyen srácnak ellenállni lehetetlen. Újra és újra elismételtük, én pedig újra és újra belementem a dologba. Nem bántam. Szerettem Michaelt, bármennyire is tagadtam eddig, kellett nekem. Ez itt és most vált bizonyossá. - Feleségül? - döbbenten hápogva meredtem Michaelre. - Ez nem gyors egy kicsit? Mármint, én szeretlek, és te is azt mondod, hogy tetszem neked, de alig ismerjük egymást fél órája... Nem viszed túlzásba? Barátság még rendben, talán a kapcsolat is, de a házasság... Csodálkozva meredtem a fiúra, miközben gondolataim ide-oda cikáztak. Ezt most komolyan gondolja? Nem, az nem lehet, mert még egyikünk sem nőtt fel egy igazán komoly kapcsolatra. De mi oka lenne viccelni? Na, inkább hagyjuk, ez az egész egyébként is túl gyors lett volna. - Jó, Jason is gyors volt, de róla meg sem kérdeztek, egyszerűen csak eljegyeztek vele anyámék. Én viszont nem szeretném elkapkodni... Érted, tetszel meg minden, de alig ismerlek. Hogy jutott ez egyáltalán az eszedbe? Hiszen te sem ismersz engem! No meg ott volt az is, hogy Michael futott a lányok után. Lehet, pár nap után már más kell neki, és akkor én nagyot fogok esni. Nem, az kicsit sem lenne jó. - Most sem kellett volna csókolóznunk – szólaltam meg bűnbánóan, miközben kutatva kémleltem körbe a pályán. Úgy tűnt, senki sincs a közelben, de kezdtem megbánni a dolgot. Mi van, ha mégis észrevette valaki? Akkor mit teszek? Mondjuk, sok mindent már nem tudok... - Én tényleg szeretlek, és örülök, hogy ezt tudnád viszonozni, csak tudod, jegyesem van... Igen, egy olyan jegyesem, aki csak barát, semmi több. De akkor is, szabad nekem ezt tennem? Elvégre, Jason is ugyanabban a helyzetben van, mint én. Neki sem lehet senkije sem. Miattam.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
- Már rég nem futtok a lányok után - ami igazából mostanság tényleg így volt. Csodálkoztam is rajta, hogy mostanába nem érdeklődök annyira a lányok iránt mint eddig. Persze ez fordított esetbe nem nagyon volt így, hisz a lányok többsége aki nem utált azok még mindig próbáltak engem felkeresni és beszélgetést kezdeményezni. Többségükkel váltottam pár szót de aztán ott hagytam. Valahogy nem izgattak már annyira mint eddig. Persze ezt most hiába mondtam volna el bárkinek is senki sem hitt volna nekem, hogy egyik napról a másikra abba hagytam a csajozást, pedig tényleg így volt. Amikor Caroline arról mesélt, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hogy gazdag legyen az ő szerelme csak boldog lehessen vele akkor nagyot néztem. Nem tudtam, hogy most elhiggyem neki vagy sem. Azért valamennyire csak számíthat egy ilyen lánynak aki már ennyire megszokta a gazdagságot a pénz. Hisz gondolom furcsa lenne azért neki, hogyha az egyik napja úgy telne el, hogy nem nagyon eszik szinte semmit. Ami nálunk még amikor kisebb voltam sajnos elő is fordult. Anya főnöke nem fizetett egyből és várni kellet a pénzre egy kicsit, és hát addig nem is nagyon volt mit enni. - Hát igen csak kíváncsi - de még mennyire kíváncsi voltam, persze próbáltam ezt nem kimutatni neki és higgadtan viselkedni továbbra is. - Mint még senki - és ez tényleg így is volt, eddigi életem során még senki nem tetszett ennyire mint Caroline. És ami a legjobb, hogy én is tetszem neki, nem fog érdekelni az apja véleménye, biztos, hogy nem fogom engedni, hogy egy olyan fiú-hoz menjen hozzá akit nem is szeret. - Igen rossz volt, javítsunk rajta - mosolyogtam rá és csókoltam meg újra közben átkaroltam a derekánál. Persze, hogy nem volt rossz és csak azért mondtam, hogy ismét megcsókolhassam, annyira kívántam mint még senkit a világon. Teljesen megszűnt a világ körülöttem, ennyire még ennyire lányért sem voltam oda. - Még - éppen, hogy befejeztük csókoltam meg ismét, persze csók közben én is elnevettem magam, hogy ilyen sokszor csókolózunk de imádtam. A nevetését, a mosolyát és nagyon is jól csókolt. - Gyere hozzám Caroline, ezek után én már nem akarlak elengedni - igazából már a szobájába sem szerettem volna elengedni, sőt az járt végig a fejembe, hogy mi lesz velem így éjszaka ahol már nem lehet ott mellettem. Lehetséges az, hogy ilyen hamar szerelmes lesz az ember egyik percről a másikra, vagy csak én lennék ennyire naiv?
- Igen, te! - nevettem el magam, miközben a fiú némileg hitetlenkedve meredt rám. Miért olyan nehéz elhinnie, hogy valaki rendesnek találja? Igaz, hogy a híre nem a legjobb, főleg a lány körében, de ettől még lehet rendes. - Ha leállnál azzal, hogy állandóan a lányok után futsz, akkor nagy eséllyel mindenki osztaná a véleményemet. Biztatóan kacsintottam rá egyet. Igen, Michaellel csak az az apró gond volt, hogy nem tudott ellenállni a szebbik nemnek, de egyébként nem volt ő sem egy rossz srác. Ha pedig ezt a tulajdonságát is latba vetné, akkor nagy eséllyel ő lenne a leghelyesebb pasi a suliban. Szerintem legalábbis, bár én némileg elfogult voltam vele kapcsolatban, hiszen szerettem. - Nekem nem számít az, hogy mennyi pénze van valakinek – pillantottam rosszallóan Michaelre. Komolyan, miért hiszi azt mindenki, hogy ha valaki gazdag családból való, akkor annak fontos az, hogy a jövendőbelije is az legyen? Persze, Jason gazdag volt, de őt sem én választottam magam mellé. A szüleim jelölték ki, mint leendő férjemet. - Kit érdekel, ha szegény? Miért érdekelne, ha egyszer boldog vagyok vele? És tudod, a boldogság az, ami nekem hiányzik az életemből, pedig gazdag vagyok... Ez volt a kőkemény igazság. Volt pénzem, de nem volt boldogságom. Tudtam ugyan, hogy a szegények sem feltétlenül boldogok, de őket legalább nem köti annyi szabály, mint engem. Az állandó megfelelési kényszerem eléggé nyomot hagyott a hangulatomon. Persze, ezt titkoltam mások elől, mindig mosolyogtam, de legbelül egészen más volt a helyzet. - Csak kíváncsi? - visszhangoztam némileg csalódottan. Reménykedtem abban, hogy a fiút érdekli a dolog, hiszen akkor talán irántam is érdeklődik. De ezt a titkot sem tudtam örökké magamban tartani, tudnia kellett róla. Miután elmondtam, elpirulva tanulmányoztam a földet, miközben a szívem hevesen vert. - Nem – leheltem bátortalanul, amikor pedig a fiú az állam alá nyúlt, majd gyengéden felemelte a fejem, a szemeibe néztem, melyek szinte magukkal ragadtak. - Tetszem neked? Tényleg? Most rajtam volt a hitetlenkedés sora. Persze igyekeztem magam lebeszélni arról, hogy bedőljek a fiúnak, de ez a dolog sem ment olyan könnyen. Fülig bele voltam zúgva, és noha az agyam azt kiabálta, hogy fussak, hagyjam magára, a szívem az eszemet túlharsogva dobogott. Tetszel neki, Caroline! Valóban tetszel! - Csókoljalak... meg? - Ezek voltak az utolsó szavaim, utána ajkam az övére tapadt, miközben karomat gyengéden a nyaka köré fontam. Nem érdekelt, ha meglát valaki, nekem kell ez a fiú, mindennél jobban. Becsap? Kit érdekel, legalább egy kis ideig boldog lehetek mellette... Külföldre küldenek tanulni? Na és? Michael akkor is kell nekem. Végül abbahagytam a csókot, elengedtem a nyakát, majd némileg bátortalanul szólaltam meg: - Nagyon rossz volt? Életemben nem csókolóztam még senkivel sem, így elég ügyetlen lehettem, ami azt illeti. - Csak nyugodtan mond meg, ha igen, ennél cikibb már aligha lehet a helyzet.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Én rendes? - lepődtem meg a kijelentésén - hát akkor tudakold ezt a többi diákkal is, mert engem majdhogynem az egész suli utál már, főleg a fiúk- fejeztem be a mondandóm. Hát ilyet is ritkán hallok azt meg kell hagyni. - De akkor ne menj hozzá, hogyha nem szereted, biztos találsz majd egy olyan srácot akinek sok pénze is van és bele is tudsz szeretni. - persze amit mondtam azt egyáltalán nem úgy gondoltam. Mivel én nem voltam egy jómódú család sarja ezért az apjánál az esélyem egyenlő volt a nullával. Ezért inkább csak próbáltam kedveseket mondani, hogy ha már tényleg egyáltalán nincs esélyem akkor legalább kedveljne, vagy mit tudom én. - Hát igazából csak kíváncsi vagyok, de ha nem szeretnéd ne mond el - próbáltam úgy tettetni, mint akit tényleg nem izgat annyira a dolog. Ekkor Caroline elkezdett közeledni hozzám, elsőnek nem tudtam, hogy most mit is szeretne tőlem, majd csak aztán jöttem rá, hogy súgni szeretne valamit. De miért súgja? Nem volt a környéken senki sem, így nem volt oka suttogni. Majd amikor elmondta, hogy ki a fiú nagyon ledöbbentem. Lehet, hogy csak félre értettem és azt hallottam amit szerettem volna? De nem, nem így volt, úgy tűnt, hogy nem viccelt vele mert nagyon elvörösödött és aztán a szemembe sem mert nagyon nézni. - Te most viccelsz? - és ekkor teljesen kitörtek belőlem az érzéseim - nekem is tetszel, sőt nagyon is. Felemeltem az állát, hogy nézzen a szemembe, a haját kivettem a szeméből, hogy az ne lógjon bele majd közelebb hajoltam hozzá. Annyira közel, hogy csak pár cm volt az ajkaink közt. A kezébe adtam a döntést, nem szerettem volna letámadni egy csókkal. Ezért inkább csak fejezze be amit én elkezdtem. Annyira kívántam, közelebbről még szebbek voltak a szemei. Egyszerűen nem bírtam magammal. - Csókolj meg - suttogtam neki. Azt hiszem épp most találtam meg életem szerelmét, ezek után biztos nem fogom hagyni, hogy azzal a gazdag ficsúrral élje le az életet úgy, hogy igazából engem szeret. Inkább elviszem őt a világvégére is csak, hogy ne találjanak ránk. Ha már ilyen nehezen találtam meg az igaz szerelmet, akkor biztos nem hagyom, hogy ilyen könnyen elvegyék tőlem. És ezt neki is meg kell érteni.
Halvány mosoly jelent meg az ajkaimon, amikor Michael letörölte a könnyeimet. Jól esett, hogy van valaki, aki nem szereti azt látni, hogy valaki szomorú, esetleg sír. Mások egyszerűen csak más témát hoztak volna fel, hogy ne kelljen a szemembe nézniük. De Michael... Hogy is mondjam, ő egy nagyon jó ember volt. - Köszi – szólaltam meg, amint végzett, majd egy zsepkendőt húztam elő a zsebemből, és letöröltem az arcomról a maradék könnycseppeket. Mostanában túl sokat sírok. Talán Jason lenne az oka? Nem. Csakis az apám. Ő kényszerített bele ebbe az egész idétlen helyzetbe. - Szerintem nagyon rendes srác vagy, tudsz róla? Valóban így gondoltam, és úgy éreztem, az lenne a legjobb döntés, ha ezt vele is közölném. Így ki is mondtam, amit gondoltam, bár nem igazán voltam biztos abban, hogy jól tettem. - Igen? - csillant fel a szemem Michael szavait hallva, miszerint vele szabad lehetnék, de hamar rájöttem, hogy csak viccelt. Mondjuk, ha reálisan belegondolok, akkor mégis mit tudna tenni? Ő csak egy diák, merre mehetnék vele? Ráadásul egy szoknyavadász, bolondul a nőkért, pár nap és odébb áll. Utána mihez kezdek? Az egyetlen, amit tehetnék, az az lenne, hogy visszamegyek apámhoz, aki egyből hozzáad Jasonhoz. - Nálunk normális – vágtam vissza a fiú válaszára. - Ez egy régi, arisztokrata hagyomány. A szüleim szerint ugyanis elég ostoba helyzet állna elő, ha egy más rangú ember felesége lennék. Hogy kedvelem-e Jasont? Igen. De nem lennék képes vele leélni az egész életemet. Ez volt az igazság. Jason gyakran megnevettetett, amikor felmentünk az emeletre beszélgetni, vagy valamerre elvonultunk kettesben. Nem voltunk szerelmesek egymásba, de a barátságunk elég mély volt. Ennek ellenére mégsem éreztem úgy, hogy boldog lennék mellette. Nekem nem ő kellett, nem rá volt szükségem. - Tessék? - pislogtam zavartan, amikor a fiú megkérdezte, hogy kit is szeretek valójában. Elmondjam neki? Ugyan, nagy eséllyel kinevetne. De mégis... Még ha ki is nevetne, legalább megpróbáltam a dolgot. Úgysem lehet köztünk semmi, szóval még csak be sem csaphatna. - Valóban érdekel a dolog? Kérdőn pillantottam a fiúra, majd előre hajoltam, és halkan – olyan halkan, hogy még akkor sem hallotta volna senki sem, ha közvetlenül mellettünk áll – a fülébe súgtam: - A fiú neve... - Itt tartottam egy kis hatásszünetet, hadd egye a kíváncsiság, majd elpirulva folytattam: - Michael Gladwin. Amint ezt kimondtam, villámgyorsan elhúzódtam tőle, majd zavartan a földet kezdtem el bámulni. Jó, most égettem le magam. Mindegy, egyszer élünk, meg kellett tennem a dolgot. - Oké, lehet nevetni – sóhajtottam fel, miközben magamban felkészültem arra, hogy cikizni fog a dolog miatt. Nem tartottam magam a legszebbnek, és Michael eddig nem a hozzám hasonló lányokkal volt együtt. - Te kérdezted, én elmondtam. Csak kérlek, ne nevess ki miatta. Ja, és ha kérhetem, ne szólj senkinek se róla, rendben? Megüthetem a bokámat. Túl vagyok életem első szerelmi vallomásán, erre arra kérem a fiút, hogy ne szóljon erről senkinek sem. Innen is látszik, hogy nem a normális emberek életét élem.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Úgy tűnt a bátyát nagyon szerethette, egy kicsit meg is könnyezte őt, ekkor nagyon megsajnáltam és letöröltem a könnyeket az arcáról, s közben megsimogattam az arcát. - Semmi baj - mosolyogtam rá, próbáltam éreztetni vele, hogy bennem is megbízhat. - Velem szabad lehetnél - nevettem fel, hogy tudja csak vicceltem. De persze egyáltalán nem viccnek szántam. Ha most azt mondta volna nekem, hogy szökjünk meg akkor én gondolkodás nélkül ott hagynám érte a sulit. Haza vinném, és ott eléldegélnénk, anyukám biztos, jól kijönne vele, hisz intelligens és tisztelet tudó lány. - De ilyen nincs, hogy hozzá kell menj és kész. - botránkoztam meg ezen a kijelentésén - úgy mondod mintha ez teljesen normális lenne. - közben elmondta, hogy inkább ne üssem bele az orom, de ez a kijelentése hidegen hagyott addig a pillanatig amikor is elmondta, hogy pedig ő mást szeret. Teljesen le lombozódtam ettől a kijelentésétől. Úgy tűnik végre találtam egy normális lányt de ő már mást szeret. - És öhhh.. megkérdezhettem, hogy ki az a szerencsés akibe igazán szerelmes vagy? - elégé szomorúan tettem fel ezt a kérdést, próbáltam úgy előadni, mint ha semmi sem történt volna és csak kíváncsi vagyok, de nem hinném, hogy sikerült. De hátha nem veszi észre. Közben ismét éreztem, hogy kezd előtörni belőlem a vágy, a vágy a csókja iránt. Sokszor miközben és ha nem a szemébe néztem akkor a száját figyeltem, és mindig vissza kellet magam fogni, hogy ne történjen meg. Annyira de annyira szerettem volna megcsókolni őt. De biztos elutasítana, mivel más srácba szerelmes.
Michael végig bólogatott, amíg Pitonról meséltem, nagy eséllyel neki is voltak kellemetlen tapasztalatai a tanárral. Bár, kinek nem? Az osztálytársaim közül is volt mindenkihez egy-egy kellemetlen szava, bármilyen jó is volt az illető a tantárgyból, valamibe mindig bele kellett kötnie. Ha más nem, akkor azt hozta fel, hogy más tantárgyakból milyen tehetségtelen az a személy, akire éppen rászállt. És én voltam a desszert: a gazdag úrilány, akinek a családja a bájitalkból gazdagodott meg, de ő mégsem ért hozzá. Nagy eséllyel savanyú volt neki a szőlő. De most őszintén: muszáj nekem jó lennem abból a tantárgyból? Nem vagyok az ükapám, hogy profitáljak belőle. - Hát persze, mindenem – fintorogtam megvetően. Voltak szép ruháim, cselédek, minden, amit pénzért meg lehetett kapni. - Van pénzünk, hírnevünk, de nem láthatom a bátyámat, mert ő ellent mondott a szüleimnek, és külföldre küldték tanulni! A szemembe könnyek szöktek az emlék hatására. Szerettem Markot, ő mindig kiállt mellettem, ha pont nem volt kedvem valahol részt venni, esetleg habos-babos, szép ruhákba bújni. Vele mindig mindent meg tudtam beszélni, nem kellett attól félnem, hogy valakinek tovább adja a dolgot. Ő volt a példaképem, amiért szembeszállt anyámékkal, de én ezt nem mertem megtenni. Őket is szerettem, és nem szerettem volna csalódást okozni nekik a viselkedésemmel. - De miért is nem örülök, hiszen ott van a húgom, aki még most is azt lesi valahonnan, hogy mit csinálunk éppen – folytattam keserűen. - Minden lépésemet figyelik, mert az vagyok, aki! El tudod képzelni, hány embernek kell megfelelnem napról-napra? Nem akarok az lenni, aki, szabad ember szeretnék lenni, aki azt tehet, amihez csak kedve szottyan. Reszketegen fújtam ki a levegőt, majd kézfejemmel megtöröltem a szemem. Bűntudatom volt, amiért Michaelen vezettem le a haragom, de most pont ő volt kéznél, és ő tapintott érzékeny pontra. - Ne haragudj, csak annyira elegem van már abból, hogy mindenki irigykedik rám – magyaráztam a fiúnak. - Csak a szépet és jót látják, közben eszükbe sem jut, mennyi súly nyomja annak a vállát, aki egy híres családba születik. Mi vagyunk a Rosenberg-vagyon örökösei, már előre meg van szabva, merre kell mennünk tovább tanulni. Én például szeretnék híres játékos lenni, de nem tehetem, mert gyógyítói-szakra szánnak. - Hát, köszi – mosolyodtam el, amikor a fiú megsimogatta az arcomat. Kissé zavarba jöttem az érintésétől, nem szoktam meg, hogy valaki ennyire közvetlen legyen velem. - Ki tudja? - csillant fel a szemem. - Lehet, pont erre a hivatásra születtél, nem gondolod? Amikor Michael meghallotta, hogy jegyesem van, némileg megbotránkozott, én pedig meglepődte a reakcióján. Alig ismer, és ennyire megrázza a dolog? - Jason jó srác – szólaltam meg, hiszen tényleg az volt. - Hozzá kell mennem, ennyi. Nem számít, hogy szeretem-e, senkit sem érdekel. Majd én megoldom, de azért kösz. Rendes tőled, hogy ennyire szíven viseled a sorsomat, de kérlek ne ártsd bele magad. Mindketten rosszul jönnénk ki a dologból. Tényleg örültem neki, hogy Michael ennyire aggódik értem, de nem tartottam jó ötletnek, hogy ezt ilyen nyíltan kimutatja. - Úgyhogy szépen kérlek, ne mond el senkinek, hogy tudsz a dologról. - Nem mintha olyan hatalmas titok lett volna, amikor az összes magazin lehozta a dolgot. - Látod, hogy én is beletörődtem, pedig másba vagyok szerelmes. Muszáj ezt tennem, különben még a közelében sem lehetek a másik fiúnak. Halvány mosoly jelent meg ajkaimon. Annyira szerettem volna megmondani neki, mit érzek iránta, de nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem ment a dolog.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Miközben Pitonról mesélt mosolyogva bólogattam, és jutottak eszembe azok a dolgok amikor is velem cseszett ki. Pedig én nem voltam rossz bájitalból, sőt az osztályba inkább azok közzé tartoztam, akik inkább kiemelkedően jók belőle. De hát Pitonnak teljesen mindegy. Ő már csak ilyen, és valószínűleg nem is fog megváltozni. Amikor pedig azt hittem,hogy most már többet nem fog bocsánatot kérni tőlem majdnem ismét megtette, ekkor hirtelen ránéztem és félbe is hagyta. Túlságosan tisztelet tudó, már szinte betegesen az. De mégis úgy éreztem, hogy ezek a negatívumok ellenére nagyon tetszik nekem és vonzódok hozzá, annyira mint még senkihez sem eddig. - Hát ezt nem hiszem el, akkor gondolom neked mindened megvan. - belegondoltam, hogy milyen jó lehet neki, bármit kér megkapja hisz van rávaló, ha nekem ilyen életem lenne nem is járnák suliba. Otthon ülnék és magán tanárok tanítanának olyan magas szintre, hogy majd később én lennék a legkiválóbb varázsló. Nem kéne a megélhetésen agyaljak, milyen jó lehet neki. - Olyan cuki vagy - s közben simogattam meg gyengéden az arcát, amikor azt mondta, hogy ő nem ítélkezik felettem. A legtöbben egyből úgy kezdték, hogy tudják, hogy én vagyok az az érzéktelen nőcsábász a suliból. Az ilyeneket utáltam. De ő nem ilyen volt. - Ehh..., még, hogy én tanár? Ezt szerintem te sem gondoltad komolyan. - nevettem rajta egy jót. Hát én biztos nem lennék jó tanár, felőlem azt csinálhatnának az órámon amit akarnak. - Miért lennék ostoba? - nem értettem, hogy miért gondolja így, hisz egy randiba még tényleg nincs semmi, na de persze aztán jött is a magyarázat aminek hála minden világos lett. - Jegyesed? - néztem rá értetlenül, nem fiatal még ő ehhez? - Régi hagyományok? Mivan? Caroline szereted te ezt a fiút egyáltalán? Van csak azért vagy vele mert az apád azt mondta? - nem értettem ezt az egészet, és fel is dühített egy kicsit az apja viselkedése. A szerelmet nem lehet rá erőltetni senkire sem. És amúgy is fiatal még, korán hervad korán nyíló virág. Csak mondja már azt, hogy nem is szereti a fiút és akkor majd én beszélek a szüleivel, vagy valamit csinálok. Úgy tűnik mégsem olyan mesés az élete mint ahogy én azt hittem.
Amikor Michael megállapította, hogy Piton már csak ilyen, egyetértően bólogattam. A bájitaltan tanár ott kötött bele az emberekbe, ahol csak tudott, így elég rendesen meg is utáltatta magát. Nem vagyok jó bájitalból – magyaráztam a fiúnak, hogy valamennyire meg is értde a dolog okát. - Piton pedig azt hiszi, ha szivat és büntetést sóz a nyakamba, akkor máris jobban fog menni a dolog. Pedig tudhatná, hogy rémesen béna vagyok, nincs remény. Felsóhajtottam, valóban ez volt a helyzet. Hiába a magántanár, a napi két óra szenvedés nyári szünetben, nem sokat javultak az eredményeim. Amint visszajöttem a suliba, szinte rögtön záporoztak a hatalmas T-ék, a szüleim legnagyobb örömére. Csak örülni tudtam annak, hogy ilyenkor nem jutott eszükbe átiratni máshova. - Rendben – sóhajtottam, amikor a fiú rámszólt, hogy ne kérjek többé bocsánatot. Tényleg nagyon rendes, mondtam már? Olyan kis helyes azzal a mosollyal a szája szegletén! Mindegy, akkor is óvatosnak kell lennem. Mondták, hogy van benne valami, amivel magába csábítja a nőket, úgy tűnik, én sem tudok ellenállni. Valami főzetet használna. - Bo... Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, még mielőtt kimondtam volna a szavacskát. De jó, hogy ez ennyire belém ivódott. Megszoktam már, hogy otthon mindig mindenért, a legkisebb hibáért is elnézést kell kérnem, az iskolában sem tudtam kiirtani magamból. - Ha egyre gondolunk, akkor igen – vettem el a szám elől a kezem, majd ismét elmosolyodtam. Minek mosolygok én ennyit? Most komplett idiótának nézhet. - A Rosenberg-Gyógybájitalok. Apámé a cég, ő vezeti. Az ükapám találta fel őket. Szó, mi szó, büszke voltam emiatt ükapámra, és örültem is a sikereinek, de ezzel csak a mi életünket tette nehezebbé. Nem volt olyan jó dolog gazdagnak lenni, pedig olyan sokan abban a hiszemben éltek, hogy milyen jó életem van. A szó fizikai értelmében, esetleg. De lelkileg eléggé megviselt a dolog. - Fogjuk rá – biccentettem. - Az iskolában sokat beszélnek rólad, bár én nem szeretek ítélkezni. Hidd el, sok lány haragszik rád. Pluszban néha-néha láttalak a folyosókon a barátaiddal... És azóta beléd vagyok zúgva... Aha, ezt nem teszem hozzá, még elüldözöm szegénykémet. Addig jó, amíg itt van mellettem, és normálisan cseveg velem. Így jobban megismerem. Talán. Eddig nem tűnt vészesnek, és nem is akart lerohanni. - Nem – vágtam rá szélesen mosolyogva. - Jópofa voltál, amikor magyarázhatnál, elmehetnél tanárnak is. Mondjuk, a tanáraimat nem bámulom meg ennyire. Remek, Caroline, küldd tanárnak, akkor már szinte bizonyos, hogy nem jöhetsz össze vele. Hogy én milyen ostoba vagyok! - Tessék? - kérdeztem vissza riadtan, majd amikor Michael megfogtam a kezem, kirántottam. - Nem lehet! Istenem, Michael ne légy ennyire ostoba! Rémülten néztem körbe, hátha senki sem látta és hallotta ezt a jelenetet. Már csak az hiányozna nekem. Szívesen elmentem volna a fiúval valamerre, de nem tehettem. - Jegyesem van, nem randizhatunk – szólaltam meg, mintegy megindokolva mindent: - Apám a fejébe vette, hogy férjhez ad engem, a régi hagyományokhoz híven, és nyáron volt az eljegyzés. Ha ez a fülébe jut, akkor másik iskolába irat. És hidd el, hamar a fülébe jutnak a dolgok... Egy fiúval se láthatnak meg a suliban, érted? Eggyel sem! Az, hogy te itt oktatsz, rendben van, de semmi más nem jöhet szóba. Sajnálom. Ezt sajnáltam a legjobban. Féltem, hogy a fiú megorrol rám, és faképnél hagy. Logikus is lenne, ami azt illeti. Nagy nőcsábász, és engem nem szerezhet meg, így már nem is fogom érdekelni. Kösz, Jason!
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
A lány úgy tűnt egy kicsit meglepődött na, hogy most ez jó vagy sem azt csak ő tudja, de mindegy is. - Piton már csak ilyen - engem is mindig megszívatott és ő volt az a tanár akit a legkevésbé szerettem, már első naptól fogva szigorú volt és félelmetes. Ahogyan tudom inkább mindig kerülöm őt. - Ájj már le - mosolyogtam rá - elég volt már a bocsánat kérésből - de tényleg már nem győztem mondani, hogy semmi baj. - hát el is várom - mosolyogtam rá ismét. - Rosenberg? - kérdeztem vissza meglepően. - Az a Rosenberg? - ugyan is van az a Rosenberg család akik folyton a tv-ben és az újságokban szerepelnek olyannyira gazdagok. Lehetséges, hogy ő egy Rosenberg lány? Nem tudom, igazából nem úgy tűnt mintha az lenne, a legtöbb gazdag mind nagyképű és nem ilyen szerény. - Ohh..tehát ismersz már - biztos halott már rólam a barátnőitől, hát ez nem valami jó hír mivel elég rossz pletykák szólnak rólam, és jót biztos nem halott. - Hát szólhattál volna hamarabb is, hogy ne mondjam el a szabályokat, nem gondolod - nevettem fel. Nem értettem, hogy akkor mégis miért küldték ide ezt a lányt hozzám, hogy ha már ismeri a kvidicset. Nézzék meg, hogyan játszik és ha jó akkor vegyék be és kész. - Hát jó akkor nincs mit tanítsak neked, most pedig ha nincs ellenedre elmegyünk randizni - megfogtam a kezét ismét, ezzel jelezve, hogy induljunk. Szerettem ilyen spontán és meglepő ötletekkel előállni, majd ha nem lesz kedve akkor majd szól és nem megyünk sehova. De hátha.
Választ sem várva fordultam sarkon, hogy folytathassam utamat az eredeti célom felé, amikor hirtelen ismét egy kéz fonta át a karom, én pedig megtorpantam, majd kérdő tekintettel néztem ismét rá: - Ne haragudj, szívesen beszélgetnék veled, de tényleg késésben vagyok – vágtam közbe, meg sem várva, mit akar mondani. Tényleg jobban örültem volna annak, ha itt maradhatznék vele, és kicsit jobban megismerhetném, de már így is eleget késtem, rohannom kellett. Amikor azonban közölte velem, hogy neki kell tanítania, majdnem kiugrottam a bőrömből a boldogságtól. Persze, ezt nem mutattam kifelé, inkább csak magamban ujjongtam, de elég nehéz volt leküzdenem ama késztetést, hogy ne vigyorogjak, mint a tejbetök. Helyette inkább csak némileg meglepett képet vágtam, majd hirtelen észbe kaptam, és ismét kétségbeesetten szólaltam meg: - Ajjj, tényleg sajnálom, hogy késtem, ne haragudj, csak... csak annyira elment az idő, ráadásul Piton benn tartott óra után üvegeket mosni, és hiába mondtam neki, hogy nekem dolgom lenne, nem hallgatott meg... Mindezt egy szuszra hadartam el, miközben érezteem, ahogy ismét fülig pirulok. Michael Gladwin fog engem tanítani? Ez akkora szerencse, hogy el se hiszem! Én meg voltam olyan ostoba, hogy késtem. Nyilván most egy senkiházinak könyvel el magában, aki arra sem hajlandó, hogy – ha már szívességet kér másoktól -időben megjelenjen. Nem tehettem ugyan róla, de akkor is... Ha tudtam volna, kissé még jobban szedem a lábam, és talán még Pitont is faképnél hagyom. - …és tényleg, komolyan sajnálom – fejeztem be, végül hátrasimítottam az egyik, szemembe lógó tincsemet, miközben bűnbánóan pillantottam a fiúra: - Kárpótlásul a késésért cserébe, nagyon fogok igyekezni, hogy jól teljesítsek... Elég ostoba helyzet lett volna, ha ennyi kérlelés után még ügyetlen lennék a kviddicsben. Azonban egyedül ez az egy indokom van arra, hogy megismerjem Michaelt. Ez az egyetlenegy. Amíg nem volt jegyesem, azzal álltam szóba, akivel csak szerettem volna, de Jonas óta nem tehettem. Nem állhattam le fiúkkal hosszabb ideig trécselni, főleg nem vele, hiszen mindenki tudta, mennyire szereti a nőket. Tényleg nagyon-nagy baj lett volna abból, ha ez otthon apám fülébe jut. - Caroline Rosenberg – válaszoltam a kérdésére egy lágy mosollyal. - Te pedig Michael vagy, ha nem tévedek. Örülök, hogy megismerhettelek, még ha ilyen szerencsétlenül is alakultak a körülmények. Az én hibámból természetesen, de ezt már jobbnak láttam nem hozzá tenni. Direkt nem tértem ki a felmenőimet taglalni, hiszen sosem szerettem ezzel dicsekedni. Ha beugrik neki a családnevem, akkor rendben, de azt se bánom, ha nem. Továbbra is a karomat fogva vezetett a pályára, miközben én egyre inkább piros színt öltöttem magamra. Michael belémkarol? Jaj, istenem, ez olyan édes tőle, annyira helyes srác! - Ismerem a játékot – jegyeztem meg, miután végzett a magyarázattal, bár végig nem figyeltem, hiszen amint elengedte a kezem, az arcát kezdtem el tanulmányozni. A szemei gyönyörűek voltak, nem csoda, hogy a lányok nem tudtak neki ellenállni. Mindenesetre, nekem meg kell tennem. Nem dőlhetek be neki. - Minden meccsre kiülök, amikor csak tudok. Szeretem nézni, amikor a Hugrabug játszik. - Valójában azt szeretem, amikor ő játszik, de nem szerelmet vallani jöttem ki. Igazából nincs gondom a gyakorlattal, az elmélettel sem akad semmi sem, csupán Madam Hooch ragaszkodott ahhoz, hogy vegyük át az alapokat, mielőtt beállnék a csapatba. Lehuppantam a fűre, majd onnan néztem fel a fiúra, miközben ismét elmosolyodtam. Valóban ez volt a helyzet, hiszen Madam Hooch nem engedett úgy embereket a pályára, ha előtte legalább egyszer nem vett részt ilyen alapozáson. - Szóval, ami azt illeti, most teljesen feleslegesen magyaráztál nekem, sajnálom. És az idődet is, biztos sok dolgod van még... Tényleg nem szeretnélek feltartóztatni, hiszen már így is rengeteget késtem.[/color]
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Tehát ő az a lány akit tanítanom kellene, nagyszerű igazából attól is féltem, hogy majd az egyik exem lesz az akit majd tanítanom kell, de szerencsére nem így lett. Őt szívesen tanítom, hisz gyönyörű volt és olyan aranyos. - Semmi baj, de tényleg - próbáltam nyugtatni, szegény nagyon el volt fáradva, úgy tűnik nagyon siethetett, hogy minél kevesebbet késen. Közben már majdnem elszaladt amikor hirtelen a keze után nyúltam és próbáltam lassan vissza húzni. - Várj ne menj sehova... Ugyan is én vagyok az akihez jöttél, nekem kell majd téged tanítanom. - Ezek szerint senki nem szólt neki, hogy én fogom majd őt tanítani. - Hogy hívnak? - kérdeztem rá. - Hát figyelj a Kvidics szabályi nem olyan nehezek, bár a játékról ez nem nagyon mondható el... - kezdtem bele közben a kezét továbbra sem engedtem el, és úgy indultam el vele a ismét a pályára, már is olyanok voltunk mint egy szerelmes pár. Pedig most tényleg nem ez volt vele a célom, szerettem volna, hogyha megbízik bennem, a játékban is fontos az, hogy bízz a társakba, bár nem csak ezért szerettem volna, hogy bízzon bennem. Az utóbbit sajnos saját magam sem értettem. És akkor közben elkezdtem elmagyarázni a szabályokat, és majd csak ekkor engedtem el a kezét hisz szükségem volt az enyémre a magyarázáshoz. - A kviddicset négy labdával játsszák. Ezek közül a kvaff egyetlen varázstulajdonsága, hogy lassan zuhan, és könnyű megfogni, ezt a labdát a hajtóknak kell bedobniuk az ellenfél őrzője által védett gólkarikáinak egyikébe. A többi játékos nem nyúlhat a kvaffhoz. Egy gól 10 pontot ér. - vettem egy nagy levegőt majd folytattam. - A játékban két gurkó is szerepel. A két terelő feladata a többi játékostárs védelme és az ellenfél támadása a gurkók segítségével. És a kviddics legkisebb és leggyorsabb labdája az ezüstszárnyakkal ellátott aranycikesz. Ez a labda a játékosoktól teljesen függetlenül cikázik a pályán. Elfogása nem egyszerű, mivel nagyon gyors, hirtelen manőverekre képes, amellett megpillantani is nehéz apró mérete miatt. A cikesz elkapása a fogó feladata. Ha ez sikerül, az 150 pontot eredményez a szerencsés fogó csapatának, és ezzel zárul le a mérkőzés. - kissé fárasztó volt ennyit beszélni róla de sajnos muszáj volt. Remélem, hogy mindent megértett mert nem nagyon szeretném elmondani ismét. - Van kérdés? - kérdeztem, igazából szerettem volna mihamarabb túl lenni ezen, és msáról beszélgetni. Mondjuk róla.
Sehogy se álltam még, de már rég a kviddics pályán kellett volna lennem... Hát ez remek. Igazán csodás. Átöltözni már nem volt időm, hiszen akkor még többet késtem volna, ami egyáltalán nem lett volna szerencsés dolog. Főleg akkor nem, ha az ember lánya egy konkrét céllal szeretne bekerülni a csapatba, de már szinte az első lépésnél elrontja. Így esélyem sem lesz arra, hogy még jobban megismerjem, és ha mást nem is, de pár szót válthassak vele. A neve Michael volt, és ami engem illet, felettébb jóképűnek találtam, hiába volt olyan rossz híre. Persze, a többiek óva intettek tőle, de miért ne ismerhetném meg közelebbről? Nem kapcsolatot szeretnék tőle, csak barátkozni. Mi rossz van abban? A barátait csak nem veri át, igaz? Ha olyannak ismerem meg, amilyennek mások elmondták, akkor készségesen kihátrálok, de nekem meg kellett győződnöm arról, hogy valóban igazak a hírek. Lerohantam a lépcsőn. Fogalmam sem volt arról, ki fog tanítani, de akárki is az, az ő türelme is véges. Pedig én – ha lehet – a legközelebbi szezonban már szerettem volna a csapat tagja lenni. Nekem mindegy, milyen pozícióra tesznek be, csak egy pályán lehessek vele. Teljesen beleszerettem, de másként nem ment volna a dolog. Ha leállunk kettesben beszélgetni, azt valaki észreveszi, továbbadja a húgomnak, aki pedig beszámol a történtekről apámnak. Apa nagyon mérges tud lenni, ha a családunk hírnevét teszem kockára, és nem megyek hozzá Jasonhoz. Meg sem kockáztatná azt, hogy valami kibontakozzon köztem és Michael között, fogná magát, és átiratna egy másik iskolába, hogy ott folytathassam a tanulmányaimat. Jaj, nekem! Majdnem elrohantam a seprűm mellett, így gyorsan hátraléptem, majd elővettem a helyéről, és újra futásnak eredtem. Már rég ott kellett volna lennem... Mégis mit fog szólni az, akinek ma tanítania kellene, hogy már az első alkalommal elkéstem? Még jobban begyorsítottam, majd megpillantottam a pályát, amint egyre közeledett. Ó, ez az, már majdnem ott vagyok! Bírd még ki egy kicsit, Caroline! PAFF! Sikeresen meglöktem valakit, és majdnem elestem, de szerencsére még időben visszanyertem az egyensúlyomat, majd egy kezet éreztem a vállamra nehezedni. - Én-én... - alig kaptam levegőt, így nem tudtam befejezni a mondatot. Helyette a térdeimre támaszkodtam, miközben lehajtott fejjel igyekeztem életben maradni, így csak egy cipőt láttam magam előtt, semmi mást. Nem szoktam meg, hogy rohannom kell, sem itt, sem otthon, így beletelt egy kis időbe, hogy ismét normálisan lélegezhessek: - Bo...bocsánat, nem a-akartam neked menni, tényleg... Fáradtan pihegtem, és továbbra sem néztem fel. Fene egye meg! Egyszer nem figyelek oda, és majdnem balesetet okozok, ez már tényleg beteges. Egy fiú sem fontos annyira, hogy ennyire elkalandozzak. - Engem várnak a kviddics pályán – legyintettem kezemmel a karikák irányába, majd végre kiegyenesedtem, és felpillantottam a srácra. Ő volt az, nekem pedig a torkomra fagyott a szó. Te jó ég, majdnem fellöktem! Istenem, mekkore egy csődtömeg vagyok... - Jaj, ne haragudj, jól vagy? - kérdeztem aggódva, miközben ezt a szememmel is ellenőriztem. Rendben, minden oké vele. Na, nem mintha olyan nagyon nekimentem volna, de nem árt az óvatosság: - Annyira sajnálom! Arcomba szökött a vér, de reméltem, hogy nem veszi észre. Itt álldogálok Michaellel szemben, de nem maradhatok, mert várnak rám... A mai napom se egy főnyeremény. - Hát... én azt hiszem, nekem mennem kell, mert már várnak. Szia!
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
A napokban Rolanda Hooch tanárnő megkért rá, hogy segítsen egy lánynak bemutatni és elmagyarázni a kvidics szabályit, mivel beszeretne kerülni a csapatba de nincs aki segítene neki. Hát őszintén szólva én sem szerettem volna el vállalni hisz millió dolgom lett volna. Na jó igazából semmi dolgom sincs, de semmi kedvem sincs tanítani. Na de mindegy is. Megkaptam az időpontot, hogy mikor legyek kint a kvidics pályán és addigra ki is mentem. A lány akit tanítanom kell még nem volt ott, úgy tűnik késni fog. Nagyszerű tanítvány lehet, ha már az első tanításáról is elkésik. - Ha 5 percen belül nem érkezik meg, elmegyek - mormogtam. Ha nem jön hát nem jön, biztos elfelejtette vagy mit tudom én, de az biztos, hogy én máskor nem fogok már kijönni ide érte. Majd valaki mást megkérnek, hogy tanítsa. Más is eltudja magyarázni a szabályokat nem csak én. A pálya közepén ültem és vártam a lányt de semmi, még most sem jött. - Na jó elég volt - felálltam és kifelé indultam, már épp a kijáratnál jártam amikor is hirtelen megérkezett. Gyönyörű volt, a szívem valamiért hevesebben kezdett verni és úgy éreztem, hogy még el is pirultam egy kicsit. Ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Olyan hirtelen szaladt be, hogy még nekem is jött egy kicsit. - Hey, hey, hey nyugi. - megfogtam a vállánál, hogy álljon meg egy kicsit. - hova sietsz? - kérdeztem mintha nem tudtam volna. Olyan ismerős volt az arca, de nem ugrott be, hogy mégis honnan, de aztán felfigyeltem a talárjára és akkor láttam meg, hogy ő is Hugrás, épp úgy mint én. Akkor valószínűleg innen ismerős. Nem értettem, hogy eddig mégis, hogy nem figyeltem fel rá jobban, hogyha láttam már néha.
