2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szerencsére az idegen nem szeretett volna balhéba bocsátkozni, hiszen elég hamar lelépett, bár előtte még küldött egy kacsintást a Rebecca nevű lány felé. Kiabálni lett volna kedvem, de nem tettem, mert számomra nagyon úgy tűnt, hogy Rebecca némileg megijedt tőlem. Na, de most komolyan, én csak segíteni szeretnék rajta, ő pedig tőlem ijed meg? Lányok, ne csináljuk már ezt, nem mindenki közeledik felétek ártó szándékkal. - Meg ne lássalak még egyszer a hölgy társaságában! - vetettem még a férfi után, habár nem hittem, hogy pont tőlem ijedne meg. Annak azért örültem, hogy nem kellett párbajba bocsátkoznom vele, nem tűnt túl gyengéd figurának, a kinézete ellenére sem. Halvány mosolyt erőltettem hát az ajkaimra, és udvariasan fordultam Rebecca felé: - Szia! Igen, én voltam az. Remélem nem zaklatott ez a khm... minek is mondjam? Úriember? Na, annak azért nem tartottam, az elegáns külső ellenére sem. Az, aki pofátlan módon lenyúlja más emberek kiszemeltjeit – mert igenis lenyúlta, nem érdekel, ki mit mond -, az cseppet sem lehetett úriember. Ráadásul, elég idős is volt ahhoz, hogy pedofílnak hívhassam. - Nyugi, nem bántalak – szólaltam meg ismét, hiszen hamar észrevettem a lányon, hogy nem pont engem nevezne kellemes társaságnak. - Csak távolról nagyon úgy nézett ki, hogy rád akaszkodott. Vagy nem így volt? Kíváncsian fürkésztem a lány arcát, de magamban be nem vallottam volna neki, hogy francot sem tűnt olyannak, egyszerűen csak nem szerettem, ha elmarják előlem a lányokat. Mégis mekkora pofátlanság már ez? Nagy nehezen megírtam azt a két soros levelemet, erre belejt ez az angol gentlemen, és belepiszkít mindenbe. Pedig mennyit szenvedtem azzal, hogy olyan szépen írjak! Majdnem görcsbe állt a kezem... - Szerintem jobb lenne, ha leülnénk – vetettem fel a gondolatot, mert már elég sokan figyeltek minket. Nyilván azt hitték, hogy valami balhé lesz, de tévedtek. Sajnos, a férfi megijedt tőlem. Mondjuk meg is tudom érteni. - Mindenki minket figyel, téged nem zavar? Kezeimmel terelgetni kezdtem a lányt afelé az asztal felé, mely mögött nemrég még én ültem, és eközben vetettem egy mérges pillantást a kocsmáros felé, aki szintén minket bámult. Most komolyan, ennyire nincs semmi más dolga? Miért mindenki a másikkal van állandóan elfoglalva? Nincs esetleg saját életük? - Ülj csak le – Újabb bájos mosolyt vetettem a lányra, magamban abban reménykedve, hogy oldódik némileg a légkör. Nem jól indult ez az egész, nem szoktam meg, hogy valaki rányomul egy olyan lányra, akivel én szándékoztam csevegni: - A nevem Thomas Stewart, és a Griffendélbe járok. Biztos láttál már a folyosón... És biztos belém is szeretett, hiszen a lányok többsége ezt tette, ha megpillantott. Jó, mondjuk ezt bunkóság lett volna odatennem a mondat végére, de akkor is. Ezek, kérem szépen, színtiszta tények voltak a javából. Ha megrendeznék a Roxfort Legszexisebb Pasija versenyt, akkor minden bizonnyal én nyernék, nem más. Méghozzá megdöbbentő különbséggel. Nem volt a suliban még egy ilyen jó pasi, és ezt senki sem tagadhatta. - Nem ennél valamit? - kérdeztem, miután végre én is helyet foglaltam a lánnyal szemben. - Mondjuk, nem tudom, milyen itt a kaja, de ha van nálad elég pénz, akkor ehetünk nyugodtan. Az én zsebemben nem lapult elég galleon ehhez, úgyhogy majd azt mondom, hogy ügyelek az egyébként is tökéletes vonalaimra. A lányok is mindig ezért esznek nyúlkajákat, nem igaz? Akkor a pasik is simán megtehetik. - Szerintem salátát is tuti lehet kapni – jegyeztem meg töprengve, habár a frissességgel kapcsolatban voltak némi fenntartásaim. Talán mégis jobban járnánk, ha nem rendelnénk semmit sem az italokon kívül, mert azért a Szárnyas Vadkan elég koszos egy kocsma volt. Talán jobban jártunk volna a Három Seprűvel? Esélyes, de már mindegy. - Apropó, mi is a neved? Félvállról vetettem fel a kérdést, mintha semmi szokatlan sem lenne abban, hogy egy csajt úgy hívunk randira, hogy a nevével sem vagyunk tisztában.
Kezdett kissé megnyugtatni a helyzet, hiszen ha ez az angol úr hív meg, lehet, hogy nem halok én ma nagyon csúnyán meg. Kedvemre való volt a gavallér, s ha az információ is elér, hogy hol láthatott, talán elmúlik a félelmi állapot. Ahogy összemosolyogtunk, aztán újra felvillant a baj vöröse, habár a balhés ürge itt inkább szőke, neheztelve jelezte, hogy a tartózkodásom társasága ővele teljesedne be. A balhé, melyet megkezdett végigfuttatta a hideget a hátamon, kár volt az angol úrral szót váltanom, hiszen csak reményt ébresztett, hogy nem egy baltás gyilkos hívott meg. Ez viszont azonban most szállt tova, kikristályosodott, hogy a levelet a sálas juttatta oda, velem ő akart találkozni, s egyelőre úgy tűnik nem óhajtott barátkozni. Míg ő gyenge sértésekkel bombázta az idegent, a kijutáskereső program a fejemben megjelent, s osonni akartam volna, mielőtt bekebelez a baj, azelőtt kell a lábam alá az olaj. De nem jutott rá időm, hiszen az úriember kihátrált, méghozzá mosollyal az arcán, s ahogy ellépett a szőke mellett, felém egy kósza mozdulatot ejtett. Egy kacsintás lehetett, mely jelezte számomra, hogy rólam le nem tett, de nem bírja az idegent. Talán ha baj lenne kimentene, mint a királylányt a hercege. Istenem de jó is lenne. Kettesben maradtam tehát a baltás gyilkossal, ami még jóképűsége ellenére is megtöltötte a hangom dadogással. Remegéssel inkább, de egyszerűen nem nyugtat meg sem a látvány, sem a hallvány. – Szia! – Mosolygok, mint akinek semmi baja, pedig egyre jobban csábít a szökés gondolata. Haza, az lenne most a legjobb, de nem akarok lelépni, mert a végén még megfojt, vagy rosszabb. Nem tudom mi a jobb, ha rövid a találkánk, vagy, ha hosszabb. Talán el kellene altatnom a gyanúját, hogy kicsit is idegeskednék, de lehet akkor könnyű préda lennék. Mindenesetre egy próbát megér. – Ezek szerint te küldted azt a levelet? – Vigyori a stílus, nőies a virtus, csak egy figyelmetlen pillanatára várok, s már itt sem vagyok. Huss! Ennyi amit hallani fog belőlem, ha kiderül, hogy tényleg sorozatgyilkos a szentem, pedig én ellene semmit sem tettem. Mit akarhat tőlem? A balhé sem dobott a megjelenésén, de talán még lehet csak egy agyonfrusztrált egyén. Azt mégsem tudja, hogy mi a különbség az ijesztő koslatás, és a romantika között. Az előbbi a valóság, az utóbbi rokonai csak filmes eszközök. Ha egy ismeretlen levelet küld, melyet nem bagoly hoz, az csak hozzádob a riasztó faktorhoz. Legalább egyszer beszéltünk volna, vagy láttam volna. De már abban sem vagyok biztos, hogy Roxfortos diák volna. Persze megvan a kora, de ez nem jelent semmit. Még bármikor előadhat mondjuk egy Dandy-t vagy akár Twisty-t.
Unottan kortyolgatom a vajsörömet, miközben tekintetemmel a kocsmában üldögélő furábbnál-furább alakokat szemlélem. Van itt bohócruhába bújt mágus, aki éppen részegen hortyogott egy homályba vesző sarokban. Pár asztallal előtte egy szőrös boszorkány üldögélt, akinek szinte lehetetlen volt áttanulmányozni az arcvonásait. Biztos voltam abban, hogy ha Sean is itt lenne, no meg Ian, mindhárman jót nevetnénk rajta. Ők most azonban nemigen értek rá, így el kellett foglalnom magam. Nem mintha bántam volna, az a lány, akinek a levelet küldtem, sokkal bájosabb teremtés volt, mint Sean meg Ian együttvéve. Újabbat kortyoltam a vajsörömbe, miközben kinyílt a kocsma ajtaja, én pedig megpillantottam azt a bizonyos Rebecca nevű lányt. Elmosolyodtam. Láttam ugyan a suliban párszor, főleg a folyosókon, de nem hittem volna, hogy ennyire csinos is tud lenni. Persze, a talár nem éppen a legelőnyösebb viselet a lányok számára, de ez akkor is meglepett. A szoknya... Na, az nagyon ínyemre való volt, főleg a nem létező hossza miatt, csak hát az összhatást kissé elrontotta a harisnya. Hm... Kis titokzatos. Szerettem ugyan, ha egy lány kirívó ruhákat vesz fel, de még jobban szerettem, amikor néhány dolgot a képzeletemre bízott. Igen, ez a legjobb, Rebecca pedig pont bele is trafált az ízlésembe. A sminkjét sem vitte túlzásba, így megmaradt az arca bájos vonása, amivel megragadott. Nem is bántam. Rühelltem, amikor egy csajról csak két vödör higítóval lehetett lemosni a maltert, ami olyan vastag volt, hogy kész csodának tartottam, amiért nem kötött meg a napon. Jólesően dőltem hátra a székemben, miközben magamban biztosra vettem, hogy a lány egyből kiszúrja magának az egyetlen jóképű srácot a pubban. Elvégre, a Vadkanban csak én voltam az egyetlen normális ember, hacsak nem vesszük számításba a sálamat is. Bár, azt felesleges lett volna figyelembe venni, hiszen ezekhez az alakokhoz képest igazán semmi. Mondjuk, egy ilyen jóképű alakot, mint én, nem nehéz kiszúrni, bárhol is legyünk az univerzumban. Az előttem heverő női szívek hamar lebuktattak. Mint egy isten a trónján, úgy feszítettem a rozoga széken, miközben a lány odament a pulthoz, kikérni a vajsörét, a diákok szokásos italát. Spontán ötlet volt, hogy elhívjam, egyik pillanatról a másikra ugrott be a dolog, de én ilyen voltam. Küldtem egy levelet a csajnak, és íme, meg is jelent. Ilyen az én bűverőm, még egy darab papíron keresztül is ellenállhatatlan. - Mi a...? - döbbenten egyenesedtem ki, amikor a lánytól nem messze ülő férfi megszólította a kiszemeltemet, majd még ki is fizette a vajsörét. Jó, az utóbbit nem bántam, mert nem volt nálam annyi pénz, hogy eljátsszak egy ekkora gavallért, de a lányt, akit én hívtam ide, senki sem nyúlhatja le! Főleg nem egy Vadkanban üldögélő figura. Felemelkedtem hát a székemről, miközben a kezembe vettem a pálcámat, majd higgadt léptekkel elindultam a pár felé. Amikor odaértem, megkocogtattam a férfi vállát, majd határozott hangon szólaltam meg: - Hé, öreg, a lány velem van, nem gond? Nem riadtam vissza a balhétól, nem fogom hagyni, hogy valaki beleköpjön a levesembe. Főleg a randi-levesemre voltam allergiás. Én vért izzadok vele, amíg megszervezem, ez meg fél perc alatt lecsapja a kezemről? Milyen világot élünk, de most komolyan? - Simán lehetnél az apja, nem gondolod? - ütöttem tovább a vasat némileg ingerültetebben. - Bár, szerintem akkor se túloznék, ha azt mondanám, hogy a nagyapjának is elmehetnél. Esetleg a nagyanyjának... Elmosolyodtam, miközben kiélveztem a saját sértésem gyümölcsét. Imádtam sértegetni az embereket, főleg akkor, ha valamilyen úton-módon betettek nekem. Ez pedig nagyon betett. Rebecca hozzám jött a Vadkanba, nem hozzá! Ujjaim szorosabban markolták a pálcát, felkészülve arra, hogy bármikor használhassam. Nem véletlenül: a Vadkanba járó emberek nem ártalmatlanok, ezt mindenki tudta.
Elmondhatatlanul nem vágytam a mai nap végét, pedig hihetetlenül untam minden egyes percét. A célt, melybe az órák után futottam volna, a Szárnyas Vadkanba szólna, s a gondolatával bárki vallatni tudna. Kezdődött úgy, hogy kaptam a minap egy levelet, mely nem bagolypostán érkezett, majd elolvastam és meg kell mondani, hogy el nem olvadtam. Inkább betojtam, hiszen ötletem sem volt, hogy ki küldte, hogy miért csábítana kocsmába az ürge, hiszen nem találkoztunk, nem is ismerjük egymást. És ha rajtam követ el egy sorozatgyilkolást? Nem akartam belegondolni, de valahogy féltem elkerülni. Ha valaki tudja, hogy hova küldjön nekem levelet, az álmomban is bejöhet, megölhet, de velem akár erőszakot is tehet, miközben felettem nevet. Kiötlöttem tehát egy tervet, remélve, hogy szükségtelen lesz a helyzet. Végül aztán beértem a házba, és kicsit bátortalanul néztem a ruhás ládámra. Úgy döntötten, a nadrágot lecserélem szoknyára, rövidre, csinoskára, a nyakamba kerül anyu nyaklánca. A felsőm fekete, enyhe kivágás van benne, ezzel a szettel kezdek a sminkelésbe bele. Leheletnyi máz kerül csak az arcomra, mert a sok a szépségem csak megrontja, amúgy sem szokásom az ilyesmi, s ezt mindenki tudja. Harisnyába bújtam, majd magassarkúba, és készen is álltam a kelletlen indulásra. Remegett a térdem, akár egy kislánynak, de tudtam, hogy a Vadkanban várnak, akár akarom akár nem… Csak ne tegyen rosszat velem. Roxmortsba hosszú út vár, a hintómat húzza pár thesztrál. Nem akaródzik a menet, főleg, hogy a Vadkanban velem bárki bármit tehet, lehet, hogy nem volt nyerő ötlet, de tudni akarok némiképp többet. Egyszer csak randira hív egy ismeretlen, ez teljesen új nekem, nem esett még meg ilyesmi velem. Az is igaz, hogy emberi lény így nem romantikázik… vagyis… azt sem tudom mire számít. De elkönyvelem, hogy idegen a lelkem, szóval a nagy golyóüfejű zöldet keresem. A kocsmához érve elámulok a tömegen, majd egy mondat suhan át az eszemen. – Na be velem. – Lököm az ajtót, fosztom a szobát, meg főképpen a kocsma pultját. Nem pillantok semerre, csak odaülök a pulthoz. – Jó napot, egy vajsört lesz szíves. – Mosolygok és csicsergek, miközben borzongást kergetek fejben. Ahogy megkapom az italom, belekortyolok, mire egy férfi szól mellőlem. – Gyakran jársz ide kicsi lány? – Szólal meg a furcsa forma, és ahogy ránézek, nem akarom belefojtani magam a korsóba. Egész helyes, habár kicsit még veszélyes, szeszélyes eszem azt mondja bízhatok benne. Fekete a haja, bájos a mosolya, s pultosnak a pénzt még előttem nyújtja oda. Igazi úriember, ami bár villantja a jelzőfényt – amely mutatja a pszichopata veszélyt – kicsit engedek a csábnak. – Nem igazán. De most meghívásra jöttem. – Bájologva húzódott arcomra a mosoly, ellágyul a szívem ettől az angol úrtól.
Egy örökkévalóságnak tűnt a mai nap, ami részben annak volt köszönhető, hogy magamban már alig vártam a délutánt, amikor végre lemehetek Roxmortsba. No, persze nem egyedül, hiszen volt annyi eszem, hogy társaságot biztosítsak magam mellé. Egy hetedikes lányt is elhívtam, hogy biztosan ne unatkozzak. Nem ismertem, nem tudtam róla semmit sem, ezelőtt még csak egy szót se váltottam vele, de megtetszett, így úgy gondoltam, megtisztelő lenne számára elmenni velem valamerre. Az iskolában pedig elég unalmas kóvályogni, úgyhogy eme célra Roxmorts a legideálisabb, no és persze, az általam kiszemelt hely. Szinte felpattantam a helyemről, amikor végre meghallottam az óra végét jelző csengőt, majd a többiekkel nem törődve rohantam ki a teremből. Az elsősöket lábbal arrébb tereltem az utamból, végül futólépésben indultam el a Griffendél-tornya felé. Nem szerettem késni, főleg akkor nem, amikor egy lány várt rám, így hát most sem szerettem volna megvárakoztatni szerencsétlen teremtést. Ellihegtem a jelszót a Kövér Dámának, átmásztam a portrélyukon, majd a klubhelyiségben ledobtam a cuccaim, végül felszáguldottam a lépcsőn, és a tükör elé álltam. Haj rendben, borosta nem gáz, ruha cserélendő, de mindent egybevetve teljesen meg voltam elégedve magammal. Lehengerlő voltam, mint mindig, nekem aztán egy lány sem állhat ellen. Öltözködni kezdtem, magamra kaptam egy sötét farmert, egy tornacipőt, egy fehér inget, egy fekete dzsekit, és minden rendben volt, már csak az új sálam hiányzott. Lehajoltam, kiemeltem a ládámból, majd a nyakam köré tekertem. A nyakbavaló rózsaszín-lila-világoszöld színben pompázott, itt-ott élénksárga csillagok díszítették, pofás kis darabnak néztem. - Ez az! -suttogtam magamnak, ezzel is jelezve, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, tökéletes vagyok, mint mindig. Oké, talán a sálat nem kellene felvennem, de nem érdekelt. Mindenki azt mond, amit akar, kit izgat? Sosem érdekelt mások véleménye, egy ilyen istent, mint engem, aligha kellett már megváltoztatni.
Roxmort most is elég népes volt, én pedig a megbeszélt hely felé siettem, egymagamban. Írtam egy levelet a lánynak, de nem beszéltük meg, hogy hol találkozzunk, így úszott a dolog. Az egyetlen, amit közöltem vele, hogy délután négykor várom egy italra a Szárnyas Vadkanban. Nem éppen ez volt a lányok álma, de ez nem is egy kifejezett randi. Egyszerűen csak szerettem megismerni azokat a lányokat, akik felhívták magukra a figyelmem, és most ő volt a szerencsés áldozat. Ha eljön, akkor lesz egy felejthetetlen délutánja velem, ha nem, akkor iszogatok egymagamban, és ha nagyon unom magam, odacsapódok egy társasághoz. Nem téma. Számomra legalábbis. Időközben odaértem az épülethez, majd benyitottam. A fejem fölött egy csengő jelezte, hogy isteni személyem megérkezett, engem azonban jobban lekötött az, hogy elképedjek azon a tényen, miszerint a kilincs nem maradt a kezemben. A Vadkan ugyanis elég rozoga épület volt, tekintettel arra, hogy a kocsmáros nem igazán tartotta fontosnak, hogy vevői legyenek. Poros, lelakott, piszkos poharakkal, koszos ablakokkal, fura vendégsereggel. Nekem ugyan ínyemre volt, hiszen szerettem a furábbnál-furább alakokat. Odaevickéltem a pulthoz, majd megszólaltam: - Egy vajsört kénék. A kocsmáros vetett rám egy mogorva pillantást, végül nagy kegyesen kotorászni kezdett a pult alatt. Pár másodperccel később megtalálta az, amit keresett, felemelte, majd a pultra csapta. - Köszönöm – vettem el az italt, miután fizettem, majd szememmel megkerestem a bejárathoz legközelebb eső asztalt, odacaplattam, végül ledobtam magam mögé, és türelmesen vártam.
