2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valóban nem volt olyan hangulatban, hogy keblemre öleljem az egész világot. Ezen az se segített, hogy reggeli közben néhány taknyos felcseszett, szóval pofázhatott nekem akárki arról, hogy kedvesebb hozzáállással talán több vevőm is lehetne, de jelenleg ez marhára nem érdekelt. Ahogy az előttem ácsorgó egyén se, de szintén olyan pocsékul festett, mint a nagyteremben lévő társai. ‒ Nem volt nehéz. Már kerestek ez ügyben, és szörnyen nézel ki ‒ fintorodtam el. Nem ítéltem el azokat, akik szerették az alkoholt, alkalom adtán én is szívesen iszogattam, de az már más kérdés volt, hogy én képes voltam mértéket tartani, ők meg nem. De nem mondtam egyik másnapos vevőmnek se szentbeszédet, a végén még elveszteném őket, mint vásárlókat. ‒ Gondoltam. Jó a memóriám, a legtöbb vásárló arcát megjegyzem, de valahonnét mégis csak kicsit ismerős vagy ‒ ráncoltam össze a homlokomat, majd jobbnak láttam nem ezen gondolkozni, volt bőven töprengenivalóm, neki pedig mihamarabb szüksége lett volna a bájitalomra. ‒ Általában? És most mi történt, hogy mégis szükséged van rá? ‒ érdeklődtem, már csak azért is kíváncsivá tett, hogy ez az eset miben volt másabb, mint a többi. Kidobta volna egy csaj, meghalt egy rokona? Vagy szimplán úgy döntött, hogy a pocsék jegyei miatt italba fojtja a bánatát? Bár, nem akartam volna vele lelkizni, pusztán érdekelt, hogy általában miként szokta kezelni a másnapossággal járó tüneteket. ‒ Nagyszerű. Szeretem, amikor nem kell mindent mások szájába rágnom ‒ biccentettem elégedetten, és mintha halványan el is mosolyodtam volna. Máris szimpatikusabb volt, mint a többi retardált, akiknek szinte minden második, vagy harmadik vásárláskor a fejébe kellett vernem a szabályokat. Felálltam a helyemről, és elindultam volna helyére tenni a könyvet, amikor megszólalt. ‒ Akkor most vagy eljössz velem a bájitalért, vagy elmegyek érte, és te itt megvársz ‒ feleltem. Hagytam neki választási lehetőséget, nem féltem attól, hogy esetleg később visszanézne oda, elvégre, mindig más helyre dugtam a „raktáron” lévő bájitalaimat. Meg aztán, akkor tényleg betörném az orrát, ha megpróbálna meglopni. Mindenesetre, szóltam neki, hogy várjon, visszaraktam a bájitalok szóló kötetet arra a polcra, ahonnan elvettem, majd visszasiettem hozzá. Felvettem a táskámat, és csípőre tett kézzel vártam a döntését. ‒ Amúgy, húsz galleon lesz. Mivel én szerzem be a hozzávalókat, amiket saját zsebből fizetek, és magam is készítem el, ezért kerül ennyibe. Természetesen, megpróbálhatod lealkudni az árat, vagy ajánlhatsz mást is cserébe. Ha elég meggyőző vagy, hajlandó vagyok tárgyalni az anyagiakról ‒ tettem hozzá valamivel halkabban, hogy rajta kívül más tényleg ne hallhassa. Még csak az kellett volna nekem, ha a könyvtáros hallotta volna a beszélgetésünket, vagy hirtelen felbukkant volna Hóborc, és világgá kürtölte volna a dolgot.
Azonnal meg kellett állapítanom, hogy nincs rózsás hangulatában vagy alapvetően nem jellemzi a kedvesség és a jó modor. Bármelyik elképzelhető, sokan már attól feljogosítva érezték magukat erre, hogy a talárjukon kígyós címert viseltek. Nekem alap természetemből fakadt az udvariasság, de ha akartam (és ha nem, akkor is) két szóval darabokra törhettem valakinek a lelki világát. Azért feltételeztem, hogy neki most nem célja elüldözni engem, tekintve, hogy azonnal felmérte, miért is kerestem őt. - Eltaláltad, az kéne - bólintottam. Tudok várni is, ha kell, de jó lenne minél hamarabb. Ehhez nem akartam bővebb magyarázatot fűzni, anélkül is pont elég egyértelmű volt, miért kéne minél hamarabb a bájital. Ha valaki olyan állapotban ácsorgott volna előttem, mint én előtte, talán leginkább amiatt aggódtam volna, hogy le fog engem hányni vagy valami hasonló. Nyilván nem terveztem ilyet tenni, az ilyen fajta rosszullét szerencsére legtöbbször el is került, de ő ezt nem tudhatta. Igaz, elég sokan fordultak hozzá ilyesmivel, valószínűleg már hozzászokott. - Mert még nem is vettem tőled semmit. Általában nincsenek ilyen problémáim. - Most sem álltam neki hosszasan megmagyarázni, miért alakult így a dolog, ahogyan. Egyrészt, valószínűleg teljesen hidegen hagyta, másrészt pedig nem találtam ebben semmi szégyellnivalót. Maga a segítségkérés némiképp frusztrált, de hogy így elintéztem magam... az nem tudott. Mindennek csak a nyitja, hogy az ember tudja méltósággal viselni a nyomorult helyzetét. Rosszul voltam az olyanoktól, akik egy-egy buli után látványosan szenvedtek. Sőt, igazából mindenkit gyűlöltem, aki nem tudta magában tartani a nyomorát. Senki nem kíváncsi rájuk, mégis minek csinálják ezt? Különben is, mi motivál valakit arra, hogy hirdesse a gyengeségét? Az emberek ostobák. - Rendben, megértettem. Nem szokásom hisztizni, a fizetéssel pedig szintén nem lesz probléma. - Ha mást nem is nagyon kaptam otthonról, azért pénzt soha, senkitől nem kellett kölcsönkérnem. Igaz, amit anyám küldött, azt nem is vertem el soha, cigarettán és alkoholon kívül tényleg csak arra költöttem, amit feltétlenül szükségesnek ítéltem meg. Sokan azt gondolták, hogy az aranyvérűek anyagi helyzetük miatt csak úgy szórják a pénzt, de én ennek épp az ellenkezőjét láttam magam körül, és én is másképp viselkedtem. Az ilyen viselkedés rangon aluli, csak az szorul rá ilyesmire, aki bizonyítani akar a körülötte élőknek. - Akkor...? Kérdőn néztem rá, vártam, hogy közölje velem, mi a teendő ilyenkor. Mivel közölte, hogy nincs nála az áru, így nyilván nem tudtam itt helyben megvásárolni, bármilyen kényelmes is lett volna. Azért reméltem, nem kell rá sok időt várnom. Talán most az lett volna normális, ha mindenféle kérdést felteszek neki az adásvételről, vagy hosszasan bizonygatom a megbízhatóságomat, de azzal meghazudtoltam volna a saját szófukarságomat. Idegesítettek azok, akik csak összevissza fecsegtek, ezzel leplezve a saját zavarukat. A legtöbben így viselkedtek, mikor kibillentették őket a komfortzónájukból, de szerencsére nem okozott problémát beléjük fojtani a szót.
Régebben sosem hittem volna, hogy valaha is pénzt fogok keresni a bájitalaimból, de mindenegyes galleon számított ebben a mocskos világban, és nem utolsósorban az sem ártott, ha tudtam üzletelni. Ugyan neheztelő pillantásokkal illettem azokat a kölyköket, akik reggeli közben zavartak, és a szemtelenségükért emeltem is az általuk vásárolt bájitalok árán, de lélekben felkészültem már egy újabb hullámra. A normálisabb réteg tagjai megtanulták már, hogy ne zavarjanak, amikor a családtagjaimmal foglalkozom, vagy esetleg azzal a két személlyel, akiktől nem kapok frászt ebben az iskolában. Miután elköszöntem az öcsémtől, és a srácokkal lebonyolítottam az üzletet, a könyvtár felé vettem az irányt. Hiába utaztam „haza” a téli szünetben, a költözés miatt esélyem se volt pihenni, így talán még fáradtabb voltam, mint valaha. És nem utolsósorban agresszívabb. Ha ma bárki megpróbált volna átverni, vagy felbosszantani, akkor betörtem volna az orrát, és az sem izgatott volna, ha ezért már ténylegesen kicsapnak. Szóval inkább elmentem az egyetlen helyre ebben az átkozott kastélyban, ahol kicsi esélye volt annak, hogy valaki felcsesz. A küszöböt átlépve magamba szívtam a régi könyvek illatát. A könyvtárost egy biccentéssel köszöntöttem, majd elindultam ahhoz a részleghez, ahol a bájitalokról szóló könyveket tartották. Kíváncsi voltam valamire, ami ma reggel merült fel bennem miközben készülődtem. Amint megtaláltam a kérdéses kötetet, leemeltem a polcról, és leültem vele az egyik asztalhoz. A tartalomjegyzéket böngészve kikerestem a keresett fejezetet, és olvasni kezdtem arról, hogy mivel tudnám fokozni a béke elixírjének hatását. Egy hugrabugos lány kérte, hogy minden hónapban készítsek el neki kisebb adagot, ugyanis állandóan idegeskedett. Hiába mondtam neki, hogy keresse fel az iskola pszichológust, ha szorong, vagy valami problémája van, ő ragaszkodott ehhez a főzethez. Mivel fizetett, és nem különösebben érdekelt a sorsa, hát nem ellenkeztem tovább. Csakhogy a napokban szólt, hogy szerinte a bájitalom nem fejti ki rendesen a hatását ‒ mondanom se kell, hogy majdnem falhoz vágtam, amiért megkérdőjelezte a képességeimet ‒, de helyette csak közöltem vele, hogy szimplán túl sokat vesz be belőle. Átnyálaztam azt a két-három oldalt, amely az elixírről szólt, így miután a kutatómunkával végeztem, továbblapoztam a mérgekhez, hogy kikapcsolódjak. Rajtam kívül még szinte senki nem volt itt, ahhoz túl korán volt még, hogy a stréberek és a házi dolgozatírásra ítéltek elárasszák a kedvenc helyemet. Békésen olvasgattam, azonban akármilyen elmélyülten is faltam a sorokat, a Durmstrangban eltöltött időnek hála mindig kizökkentem, amikor megéreztem, hogy valaki a közelembe került. Reméltem, hogy az illető csak elhalad mellettem, hátra a polcok közé, de megszólított. Egy halk sóhaj kíséretében szakadtam el az olvasmányomtól, hogy rideg, szürke tekintetemet az előttem álló srácra vethessem. ‒ Reggelt ‒ köszöntem kevésbé udvariasan. Nem szerettem a túlzásba vitt udvariaskodást, se a kényszeredett mosolyokat. Ha akart valamit, hát mondja. A kertelést is utáltam. Alaposan végigmértem. Elég pocsékul festett, mármint másnaposan. Ismét felsóhajtottam. Gondoltam, ő is a korábbi trióval iszogatott tegnap este. ‒ Épp ráérek ‒ feleltem, miközben becsuktam a könyvet. Egy darabig még méregettem, majd a velem szemben lévő hely felé intettem, hogy nyugodtan foglaljon helyet. ‒ Ha másnaposság elleni szert akarsz te is, akkor szólok, most épp nincs nálam. Készleten van még két-három fiolával, ha mást szeretnél, akkor meg mondd csak nyugodtan ‒ vágtam bele a közepébe, hogy ténylegesen megelőzzem a sok feleslegesen lefutott udvariaskodó kört. ‒ Nem emlékszem rád. Mármint, nem emlékszem arra, hogy valaha is vettél volna tőlem valamit ‒ jegyeztem meg eltűnődve, majd a kezeimet a könyvre fektetve hozzátettem: ‒ Szóval, lenne néhány apróság. Először is: A pénzt mindig megszámolom, mielőtt átadnám a fiolákat, és ha egy knút is hiányzik, vagy kiderül, hogy leprikón arany, garantálom, hogy a gyengélkedőn kötsz ki. Másodszor: Ha megtudom, hogy esetleg a főzeteimet a sajátodként értékesíted, akkor nem a gyengélkedőre kerülsz, hanem a Szent Mungoba. Harmadszor: Ha esetleg gond lenne a főzettel, akkor a pénzt visszatérítem, ha a problémát visszajelzésként tárod elém, és nem hisztizel. Rühellem azokat, akik hisztiznek, az olyanok nem is vásárolnak többet tőlem. Negyedszer: A tanárok előtt nem említed a kis ügyeinket. Ez így érthető? Szerettem volna tisztázni vele a játékszabályokat, ha már új vevő volt, akkor talán nem ártott tudnia ezt-azt. Senkit nem akartam se átverni, se lehúzni, tisztességes áron minőségi főzeteket árultam. Hiába voltam mardekáros, azért nekem is volt becsületem, és bíztam benne, hogy azok, akikkel üzleteltem képesek voltak ezt a négy, szimpla kérést betartani, amelyeknek az volt a lényege, hogy ne verjenek át, és ne buktassanak le. Szóval, hátradőltem a székemen, az ujjaimmal a könyvlapján dobolva vártam a válaszát, az esetleges kérdéseit, kéréseit, vagy meglátásait. Hiába ütöttem meg ellenséges hangot ‒ többnyire mindenkivel így beszéltem, nem ellene irányult ‒, azt be kellett volna látnia, hogy törekedtem korrekt lenni vele szemben.
Többnyire jól bírtam a piát, nagyon ritkán fordult csak elő, hogy másnaposan ébredtem, azonban ez a reggel pontosan ezek közé az alkalmak közé tartozott. Talán a szokásosnál is nagyobb alkoholmennyiség, talán a fáradtság lehetett az oka, nem tudom, de elég rendesen hasogatott a fejem és alig éltem. Hamar beláttam, hogy ide egy egyszerű fájdalomcsillapító és egy kiadós zuhanyzás nem lesz elég, de eszem ágában sem volt a napot szenvedéssel tölteni. Sosem bírtam egész nap lazsálni, márpedig ebben az állapotban másra nem futotta volna. Tudtam, hogy kihez kell fordulnom, habár én magam még nem jártam nála, de a barátaimtól már pont eleget hallottam arról a lányról, akinek a létező összes nyavalyára volt valamilyen bájitala. Nem szívesen kértem másoktól segítséget, de ezúttal úgy éreztem, hogy kénytelen leszek kivételt tenni. Rövid úton kiderítettem, hogy hol keressem a csajt, zsebre vágtam egy nagyobb Galleon-összeget, majd a klubhelyiségből kilépve elindultam a hosszú pincefolyosókon. Sokan panaszkodtak a folyamatos gyér világítás és a nyirkos falak miatt, de engem nem igazán zavart, ahogyan az állandó hideg sem. Otthon, Oroszországban ennél sokkal nagyobb fagyok voltak, ezt ahhoz képest legfeljebb hűvösnek nevezhettem. Felmerült bennem, hogy talán a tegnapi ivászat után nem én leszek az egyetlen, aki rászorul némi másnaposság elleni löttyre, de bíztam benne, hogy tart belőle raktáron bőven. Ugyanis nyilván nem egyedül ittam végig az egész estét, akadt társaságom végig. Többnyire hetedikes mardekárosok, de más házakból és évfolyamokból is becsatlakoztak néhányan. Nekem teljesen mindegy volt, ki ül mellettem, nem igazán számított a társaság. Egyiküket sem kedveltem különösebben, innentől kezdve pedig nem számított, épp melyikük próbál beszélgetést kezdeményezni. Készségesen válaszolgattam nekik, elcsevegtünk, de közben mindvégig azt éreztem, hogy borzasztóan zavarnak. Talán velem volt a probléma. Pontosan, ahogy mondták, a könyvtárban találtam rá. Az nem volt kérdéses, hogy az üzletet nem itt fogjuk lebonyolítani, de egy bizalmas beszélgetésre annál alkalmasabb volt a hely. Magabiztos léptekkel mentem oda hozzá, habár az összképen valószínűleg rontott az elnyúzott ábrázatom. - Jó reggelt - erőltettem egy kedvesnek szánt mosolyt az arcomra. Nem hiszem, hogy nagy sikert arattam vele. - Beszélhetnénk, vagy most nem érsz rá? Volt egy olyan halvány sejtésem, hogy ennyiből már tudta, miért is kerestem fel.
