2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem féltem én a pszichológusoktól, szimplán nem kedveltem őket, mert úgyse ismernek, nem is fognak, mert nem lehet. Még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy egész pontosan milyen is vagyok, nem hogy ők. Talán ha sokszor mennék el hozzájuk, akkor egy idő után elkezdenék sejteni milyen is lehetek, de addig csak üres találgatás az egész és semmi értelme sincs azon gondolkodni, mi lenne a legjobb nekem, mert valószínűleg nem az lesz. - Nahát, ez érdekes. Pedig azt hittem már kötelező lesz elmennem. – Én csak örülök, ha nem így van, mert az annyit jelent, hogy nekem több szabadidőm lesz, meg amúgy sincs semmi bajom egy-két dologtól eltekintve, de hát azokat én magam is képes vagyok megoldani, nem kell ide segítség. Mégis megkerestem egy idő után, mert… nem is tudom. Talán zavart, hogy senkinek sem mondhatom el a gondolataimat, illetve nem teljesen, vagy nem mindent, pedig jó lenne, mert nekem muszáj ezekről beszélnem, mert egy idő után úgyis kibukik belőlem és nem akarom, hogy esetleg pont egy olyan személynek sikerüljön elmondanom, akinek nem kéne. Épp elég volt egyszer a tónál mikor kiböktem a nagypapám halálát és a mai napig attól félek, hogy a srác elmondja valakinek. - Hát tényleg új és furcsa, mert eddig nem voltam hajlandó ezt bevállalni, de nem mondanám, hogy félek tőle. – Ettől nem félek. A repüléstől, na, attól félek. Meg a sötéttől, de a többi dologtól nem hiszem. Ezt csak szimplán nem szeretem, mert elemezgetnek, de ennyi az egész. - Ó értem, akkor megnyugodtam. – mosolygok. Nem szeretném, ha kitudódnának azok a dolgok, amikről szeretnék beszélni, mert azok személyesek, meg amúgy sem szeretem, ha valaki túl sokat tud rólam, hisz akkor az ember kiszámíthatóvá válik én pedig szeretek meglepetéseket okozni, ami sikerül is legtöbbször, kivéve az egyik háztársamnál. Szerinte nagyon egyszerű kitalálni mi lesz a következő lépésem, pedig én igyekszem minél jobban megnehezíteni a dolgát, de nem megy. - Nekem megfelel a könyvtár ez olyan csendes és nyugodt. – Meg itt könnyebben ki lehet szúrni, ha valaki hallgatózik, vagy figyel. Szerintem tömegben nehezebb kiszúrni a minket figyelő szempárokat vagy az esetleges embereket, akik hallgatózhatnak. Bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Titkok, titkok, piszkos kis titkok ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Amióta itt dolgozom, sokféle történettel találkozom. Nagy részük elég szomorú, és igazán sajnálom, hogy ilyen fiatalon kell ezeket átélniük. Azt is tudom, hogy nagyon nehéz ezekről beszélni, még a legjobb barátokkal is, azonban sokkal nagyobb baj, ha elfojtják magukban. Megértem, hogy Silent kicsit megijedt attól, hogy beszélnie kell róla, és inkább visszamondaná az egészet, de nincs ebben semmi rossz, majd eljön, ha már késznek érzi magát. Kényszeríteni nem fogja senki, én legalábbis biztosan nem. Amúgy is úgy működik a dolog, hogy aki szeretne, az eljön, aki nem, az nem fog. Nekem ez nem okoz semmilyen kárt, mert a fizetésemet az igazgatótól kapom, nem tőlük. – Persze, ha nem szeretnél, nem kell. Bárki meggondolhatja magát, nem te vagy az első, aki mégsem szeretné – válaszolom biztatóan. Ha viszont tényleg azért nem jönne, mert egy hét alatt megoldotta a dolgot, annak meg még jobban örülök. De végül is, ki fog derülni. Én hátramegyek, és majd meglátjuk, hogy mégis megkeres-e. Erre nem kellett sokat várnom, egy idő után már fel is bukkan. Figyelmesen hallgatom. – Értem. Semmi baj… el tudom képzelni, mennyire furcsa és új ez neked most. Én is féltem, amikor először kellett pszichiáterhez mennem, bár az rosszabb, mert orvos, egy kicsit még ijesztőbbnek tűnik – mesélem el neki. Mindig azon igyekszem, hogy a diákokkal bizalmi kapcsolatot alakítsak ki, de az nem megy úgy, ha csak ők beszélnek, én meg hallgatok. Néhány információt én is megosztok magamról, hogy ne csak egy páciens-pszichológus viszony legyen, hanem valamivel barátibb. Egy baráttal sokkal könnyebb beszélgetni, mint valaki olyannal, akiről azt hisszük, hogy csak azért van ott, hogy minket elemezgessen. – Nem, senki sem tudja meg – nyugtatom meg. Azt hittem, hogy ez köztudott dolog, de ezek szerint tévedtem. Bár ez is embertől függ, aki sokat jár gyógyítóhoz vagy orvoshoz, az biztos jobban tudja, mint az, akinek általában nincs szüksége erre. – Ha bárkinek kifecsegném, miről beszélek a diákokkal, bevonnák az engedélyem. – Másrészt erkölcsi kérdés, ha valaki megbízik bennem annyira, hogy elmondjon olyan dolgokat, amiket más körülmények között biztos nem, akkor nem élnék vele vissza semmiképp. – Itt szeretnéd, valahol egy olyan asztalnál, ahol nincs senki, vagy a szobámban, esetleg máshol? – kérdezem. Nekem mindegy, hogy hol beszélgetünk, és akár itt, akár másik nyilvános helyen, de akkor is tennék ellene, hogy bárki kihallgasson minket. Az ilyenekre mindig ügyelek, mert tudom, hogy van olyan is, aki rosszul érzi magát, ha egy szobában kell beszélgetnie velem, és sokkal jobb neki, ha látja, hogy vannak körülötte mások is, de attól még nem hallják, mit mond.
Az agyamban ismétlődő képek kezdetek idegesítőek lenni. A nagyapám, emberek mosolyai, aztán esős este, majd szomorúság. Nagyon kicsi voltam még, amikor meghalt és csak képek villannak be arról a napról mikor az az autó… Én nem voltam ott a balesetnél szerencsére, csak a szüleimtől hallottam hírt, mikor berontottak este a szobámba. Én az asztalomnál ültem és azt hiszem rajzoltam vagy írtam valamit. Aztán az ajtóm halkan kinyílt. Apám átkarolta anyám vállát, aki elmondta, hogy a nagyapám nem él többé. Öt éves voltam, nem tudtam felfogni mit is jelent ez. Így minden hétvégén vártam, hogy eljön hozzám és megint nevethetünk, de azután sose jött el. Pár évvel utána rájöttem, hogy sose jön vissza hozzám és végleg egyedül hagyott. Utána, ami még jobban fájt, hogy nem is apámtól, hanem az iskolában kellett megtudnom miért halt meg valójában a nagyapám. Az a furcsa, hogy erről rajtam és a családomon kívül még két ember tud, akik közül az egyik a legjobb barátnőm, ami nem meglepő, de a másik egy olyan illető, akit nem neveznék annyira barátomnak, de ismerősömnek sem, bár nem is kedveltem annyira. Mégis elmondtam neki, de nem tudom miért. - Ennyi az egész? Akkor, ha nem szeretnék nem is kell elmennem? – kérdezek vissza meglepetten. Azt hittem, hogyha bejelentkeztem, akkor már el is kell járnom, de nem mintha zavarna, hogy nem kell csak meglepett. Nem igazán bírom, ha az érzéseimet próbálják meg megfejteni, vagy megpróbálják kitalálni, milyen vagyok, mert úgyse jönne össze nekik, mivel kiismerhetetlen vagyok mindenki számára. Mindig maradnak titkaim mindenki előtt, akár tetszik nekik akár nem. A mondandója többi részére elhúztam a számat és a földet kezdtem bámulni. Meghallgatni… Engem meghallgatnak a barátaim, ha kell, de nem tudom, sokszor úgy érzem, hogy nem mindenről beszélhetek nekik, még Ebony se tud mindent rólam, pedig benne igazán megbízhatnék. Csendben nézem, ahogy elhalad mellettem, majd én is visszatérek a gondolkodáshoz. De most mintha nem is villantak volna be azok a képek egy pillanat alatt elszálltak a gondolataim az előző témával kapcsoltba. - Fene. – suttogtam, majd egy sóhaj kíséretében felálltam, visszaraktam a könyvet a helyére és elindultam megkeresni az iskolapszichológust. Némi keresgélés után meg is találtam és odamentem hozzá. - Talán lenne itt egy… kettő… na jó három dolog, amik azt hiszem túl nagy falatok nekem. Mármint, hogy nehezen tudom feldolgozni őket sokszor. – kezdem kicsit lebiggyesztett ajkakkal. Ha az is a feladatuk, hogy meghallgassanak minket, akkor azt nem bánom, csak ne kezdjen el elemezgetni, hogy most ilyen depressziós vagyok, vagy olyan elmezavarom, vagy mint tudom is én, hogy mi. - De ha elmondom, akkor ezekről senki se fog tudni ugye? – mondom félénken. Talán ettől féltem még, hogy kitudódik olyanoknak ez, amit nem szeretnék.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ It’s something what I can’t tell anybody. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Sokszor jut eszembe, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy annak idején lehetőséget kaptam rá, hogy egy másik országban tölthessem a gyakorlati évemet. Utána úgy terveztem, hogy hazatérek, és a régi iskolámban folytatom a munkát, vagy esetleg saját rendelőben. Régebben nem gondoltam volna, hogy végül ebben az iskolában fogok dolgozni. Amikor még Finnországban éltem, és csak könyvekből ismertem ezt az országot, az egyik kedvencem akkor is a Roxfort volt. De nem képzeltem, hogy ilyen nagy. Olyan könnyű itt eltévedni, bejárni szinte lehetetlen, és maga Dumbledore is megmondta, hogy még ő sem ismeri minden titkát, pedig ő már nagyon régóta itt van. Örülök, hogy nekem is sikerült ide eljutnom, és egy ideig itt maradhatok. Szeretem az itteni diákokat, többségében nagyon kedvesek és elfogadóak, de persze mindig akad ilyen is, olyan is. Nem szeretem kategóriákba sorolni az embereket, de itt azonban leginkább két féle típussal találkoztam: az egyik, aki magától jön hozzám, mert tudja, hogy segítségre van szüksége, vagy csak valakire, aki meghallgatja. A másik pedig, aki nem látja be, és leginkább külső nyomásra jön. Silent viselkedése alapján valószínűleg a második kategóriába tartozik, biztos egy barátnője, vagy rokona küldte el hozzám, aztán végül nem jött. – Ahogy gondolod – válaszolok, miután meghallgatom. – Akkor kihúzlak, rendben? – Futom át gyorsan a beosztásomat. Furcsa, hogy heti két alkalomra van leírva, aztán lemondja. – Egyébként… hozzám nem csak akkor jönnek az emberek, ha problémájuk van – nézek fel rá mosolyogva. Sok emberben még mindig él a sztereotípia, hogy pszichológushoz csak az megy, aki megőrült vagy depressziós. – Hanem akkor is, ha csak szeretnék, ha valaki meghallgatná őket. De annak örülök, ha már minden rendben. Amennyiben mégis meggondolnád magad, egy darabig még itt leszek a könyvtárban. – Felveszem a papírokat, mert azt mégsem hagyom ott, hogy bárki láthassa. Elindulok, először Savannah-t próbálom megkeresni. Jó nagy ez a könyvtár, ezért elég sokáig tart, mire bejárom, de őt nem találom meg. Talán nincs még itt, vagy elugrott valahová. Közben találkozom néhány korábbi páciensemmel, természetesen leültem hozzájuk kicsit beszélgetni. Mindig érdekel, hogy hogy vannak. Főleg, hogy nagy részükkel sokat kellett foglalkoznom, mert leginkább otthon voltak gondok, amit nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra megoldani. Kíváncsi vagyok azonban, hogy Silent hogy dönt. Megkeres újra, vagy hagyja az egészet. Akkor azonban nekem is máshol lenne dolgom.
Erősen gondolkodok, hogy miért is pont a könyvtárat választottam mai pihenő helyemnek, mert most semmi különleges könyvet nem akartam kikölcsönözni, barátok után sem kutattam, egyszerűen bejöttem, majd leültem az egyik asztalhoz és a következő pillanatban már azon gondolkodtam, hogy a barátnőm mennyire aggódik értem. Érdekes, hogy hogyan juthat el az ember egyik gondolatmenettől a másikig, aztán lehet a végén nem is emlékszik, hogy miről filózott az elején. Velem gyakran volt olyan, hogy elkezdtem beszélni egy témáról és mire a mondandóm végére értem már teljesen máshol jártam és eredetileg semmi köze nem lett volna az eredeti témához, csak valamilyen utón hozzákapcsolódik. Megrázta a fejemet, hogy kitisztítsam a gondolataimat, majd gyorsan elmentem a könyvespolcok mellett, hogy ne nézzek ki teljesen hülyének azért, mert csak egy helyben ülök és még csak tanulni se tanulok. Természetesen az egyik Sötét Varázslatok Kivédéséről szóló könyvet vettem le, amiből szinte már az összes kötetet elolvastam, mert ez volt az a tantárgy, amit a legjobban szerettem, így azt fejlesztettem annyira, amennyire csak tudtam. Most pedig direkt egy olyan könyvet választottam, amit már számtalanszor átfutottam csak azért, hogy a gondolataimba merülhessek, mégis úgy nézzen ki, hogy tanulok. Gyorsan visszaülök a helyemre, kinyitom valahol a könyvet, aztán már merülök is el az agyamban végigsuhanó dolgokban, amik főleg a szüleimről szóltak, meg a nagyapámról, némelyik pedig a barátaimról, és még két olyan személyről, akikről nem tudtam eldönteni minek is nevezzem őket. Többek voltak, mint egyszerű ismerősök, de nem tartottam őket a barátaimnak. Egy ismeretlen hang hozz vissza a valóságba és föl is pillantók a nőre, aki furcsa mód tudja a nevem. - Egy hete? – Nem rémlik mikor jelentkeztem be, de ha ő mondja, akkor biztos úgy van, a dolgok, amik nem érdekelnek, vagy nem tartom őket fontosnak gyorsan kiesnek, ez csak szimplán olyan volt, amivel nem szerettem volna foglalkozni. Igen, én mondtam, hogy elmegyek egyszer, de végül mégse éreztem késztetést rá, hát most magyarázkodhatok, hogy miért. - Igen, tudja valóban el akartam menni, de szerintem sikeresen megoldottam a problémám, szóval már igazán nincs szükségem arra, hogy kibeszéljem a „problémáim”, mert nincsenek. – mondom mosolyogva és megrántom a vállamat. Remélem ezzel a válasszal kielégítettem.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Már minden rendben, igazán nem szorulok segítségre! ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egész délelőtt a szobámban dolgoztam. A mai nap az egyetlen, amikor nem fogadok senkit, ilyenkor összegzem az elmúlt hét tapasztalatait, és átgondolom, kivel hogyan haladok. Ott van például Merlin, aki annyira szépen fejlődik, vele igazán jól lehet haladni. Karennel a helyzet pont ellentétes, még mindig elég makacs, és nem hajlandó elismerni, hogy okkal van itt. A többiek általában vegyesek, más ilyen kiugró esetem egyelőre nincsen. Bár hallottam, hogy furcsa ikrek érkeztek az iskolába, és Dumbledore azt mondta, azzal a feltétellel lehetnek itt, ha járni fognak hozzám. Az anyagukat még nem kaptam meg, de eddig nem is kerestek fel. Minden esetre lassan jeleznem kell, hogy még nem történt meg, mert elvileg ehhez van kötve a jogviszonyuk. Különös lehet. Miután végzek a munkával, felállok, és úgy döntök, a könyvtár felé veszem az irányt. Hátha ott van Savannah, és tudunk beszélgetni kicsit. Elég fárasztó volt most nekem ez a hét, pihennem kellene. Ezüst szegélyes, halvány kékes-lilás reneszánsz ruha van rajtam, hajam kiengedve, hullámokban omlik a hátamra. Felkapok egy kupac aktát az asztalomról, mert ha netán mégsem találom Savannah-t a könyvtárban, akkor ezeket még át kellene néznem, de itt a szobámban most nem bírok megmaradni. Nem túl sietősen, de végre elindulok. Szerencsére nagyon közel van a könyvtár a szobámhoz, ezért bármikor be tudok ugrani, amikor időm engedi. Mikor belépek, elmosolyodom. Nem irigylem szegény diákokat, a többségükön egyáltalán nem azt látom, hogy élvezettel olvasgatna, sokkal inkább szenvedve tanul. Nemrég én is ilyen voltam, talán azért tudom a legtöbbjükkel megértetni magam, mert alig van köztünk lényegi korkülönbség. Már majdnem elindulok hátra, hogy megkeressem a barátnőmet, mikor megpillantok egy lányt. Kissé összeráncolom a homlokomat, és az aktákat az asztalra téve előkeresem az egyiket. Mindegyiken van kép, hogy emlékezzek rájuk, mert van, aki csak egy hónap múlva jön újra, és annyi idő alatt csak a név alapján nem tudom beazonosítani őket. A képen lévő lány és az asztalnál ülő lány szinte biztos, hogy ugyanaz, úgyhogy újra a karomba veszem a papírokat, és elindulok felé. – Silent Zodiac? – kérdezem, mikor odaérek hozzá. – Lilja vagyok, az iskolapszichológus. Több, mint egy hete meg kellett volna jelenned nálam, de nem jöttél – mosolygok rá, de tekintetemben semmi szemrehányás nincs, sokkal inkább kíváncsiság tükröződik. Előfordult már mással is, hogy végül mégsem jött el, azután, hogy bejelentkezett.
Ez volt az első alkalom, hogy a könyvtárban voltam az után a múltkori eset óta. Akkor az egyik háztársamnak segítettem bejutni a zárolt szekcióra, de a végén elég rosszul sültek el a dolgok, szóval az óta nem sűrűn jöttem ide csak úgy, maximum, ha kellett valamilyen könyv. De egyébként ebben az évben még csak be sem ültem azért, hogy eltöltsem az időt valahogy, inkább a barátaimmal lógtam. Még mindig furcsa volt, hogy mostanában inkább az ismerőseimmel vagyok, ahelyett, hogy egy csendes helyen a gondolataimba merülve el lennék egymagamba. Ez a nyár elég sok mindent megváltoztatott az életemben, de ez egy cseppet sem zavart. Most viszont nagyon vágytam a magányra. A szüleim már az őrületbe kergettek azzal, hogy csak szidnak és fenyegetnek, hogy eljönnek és hazaráncigálnak. Pedig most igazán semmi okuk sem volt ezt tenni, hisz most még csak nem is ellenkeztem velük mikor eljöttem otthonról. Sőt, a szünet utolsó egy hetében még mindent meg is csináltam, amit kértek, hogy meg se forduljon a fejükbe, hogy kivegyenek az iskolából. A barátnőm szerint túl sokat stresszelek ezen az egészen és azt mondta jobb lenne, ha egy hozzáértővel beszélném meg a problémáimat. Először csak bután néztem rá, aztán leesett, hogy azt akarja menjek pszichológushoz. Ez volt az egyik olyan dolog, amire sose lettem volna hajlandó. Én nem megyek olyanhoz. Nekem semmi szükségem sincs ilyesmi segítségre. Remekül meg tudom oldani én is a saját bajaimat. Igaz kicsit érdekes módszerrel, de megtudom. Azonban a barátnőmnek sikerült addig nyaggatni ezzel, amíg úgy nem döntöttem, hogy elmegyek. Illetve ezt mondtam neki. Aztán lehet, benézek majd egyszer hozzá, nem tudom. De most csak az volt a lényeg, hogy a barátnőm úgy érezze, nem lesz semmi gáz, mert őt nem akartam ezzel az egész rosszban vagyok a szüleimmel dologgal idegesíteni. Majd aztán ő is megérti, hogy amúgy nem olyan gázos a helyzet, csak meg kell várnom amíg tizenhét leszek és akkor már nem fognak fölöslegesen ugráltatni.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ I thought I can relax. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
