2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Sir Percival festménye - A Hugrabug klubhelyiség bejárata 2016-01-11, 14:25
First topic message reminder :
Sir Percival festménye
A konyhafolyosón megtalálható festmény, nem túl távol a konyha bejáratától. Itt lehet bejutni a Hugrabug klubhelyiségbe. Az elsősök év elején be kell, hogy mutatkozzanak a festménynek, onnantól ő minden Hugrabugost felismer, csak őket engedi be tehát. Sir Percival kissé kényes úriember, nehezen viseli a tiszteletlenséget, állítólag egy diákkal egyszer majd egy órán keresztül vitatkozott, mert nem érezte helyénvalónak a viselkedését. Nem is engedte be a klubhelyiségbe, amíg elnézést nem kért tőle.
Pontosan tudja, hogy Peter elhúzta a csíkot, tehát hiába is keresné Sophián, nincsenek összenőve. A jófiú szokás szerint magát vádolja, ami tulajdonképpen jogos is, igen sok keze volt a múltbeli eseményekhez, amelyek amikor elindultak, kitörölhetetlenül nyomot hagytak mindkettőjükben. A farkas még mindig megmosolyogja, amikor visszaemlékszik a bálon történtekre, hogy a két lány mennyire kiakadt, szinte egymás karjaiba menekültek. Dane szeret hatásosan megjelenni, ezúttal viszont nem kívánta magára vonni a figyelmet. Érdeklődve nézett volna körül, ha már itt kapott munkát. Kapott? Szerzett magának. S ha már nem leli sehol Petert, marad a lány. Mehetne az orra után, megtalálná a vadászt, mégis hagy neki annyi menekülőutat, hogy csak nyalogassa a sebeit, nem túl férfias módon. Megérkezik a vélt irányba, holott nem igazán érti, hogy a barna szépség mit is kereshet az alagsorban, túlságosan sötét hely, titkos tettekre való színtér. Közelebb siet, s nem takargatja magát, hogy Sophia lereagálhassa a jelenlétét. Viszont felemelt kézzel, mint aki még csak veszekedni sem akar. Csinos arcán pusztán halovány mosoly játszik. - Nem bunkóskodni jöttem. Kár, hogy nem volt több időnk egymásra legutóbb, de a barátod elrabolt. Ezzel, és még sok mindennek sikerült tönkretennie az estét. – Nem ül le mellé a padra, a kislány bizonyára sikítva pattanna fel mellőle, vagy nem így van, és máris vevő Dane sármjára? Végtére is nem bizonyított, hogy ő volt a gyilkos, ha egyáltalán gyilkosság történt, és nem egy véletlen bulis baleset. - Azt gondoltam Sophia, hogy ha már ennyire kiváncsi természet vagy, miért ne hallhatnád Peter részletekbe menő históriáját egy másik szemszögből. Feltétlezem, egyre kevésbé bízol benne, amit nagyon is jól teszel. Itt az ideje rájönnöd, a legtöbben nem azok, akiknek mutatják magukat. Én ellenben nyitott könyv vagyok. [/color]– Támaszkodik a falnak karbafont kézzel. Megint feketében van, s maradt a makulátlan külső, rövidebb haj, és simára borotvált áll.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Sok volt a tegnapi buli, talán el se kellett volna mennem, sőt ha tudom, hogy ez lesz a vége, akkor biztos, hogy nem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Dane ott is megjelenik és azt sem, hogy leszek annyira naiv, hogy ebbe bele sem gondolva egy szimpatikusnak tűnő idegennek akár még a karjaiba is omlanék, csak azért, mert épp odafigyel rám, miközben Peter... Nem, e felett még mindig nem sikerült napirendre térnem, még hogy Peter féltékennyé akart tenni, ami azt jelenti, hogy tetszem neki. Ennél komolyabba még nem is akarok belegondolni, mármint hogy szerelemről lehet szó. Peter nem is az a szerelmes típus. Persze más az, hogy volt régen egy lány... de mi már mióta barátok vagyunk. De nem is számít, hiszen hiába énekeltem el a dalt, akkor se került elő, ami csak még kiborítóbb volt. Érthető, ha most hasogat a fejem és még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy jól emlékszem, hogy a bál végén valami tanár is meghalt... Persze, ha most ebbe jobban belegondolnék sejteném, hogy Dane volt az, hiszen bármire képes Peter megmondta, akár egy ember életét is elvenné csak azért, hogy megkeserítse más életét, jelen helyzetben Peterét és ennek kapcsán az enyémet is, pedig én aztán semmiről sem tehetek. És persze azt sem tudom, hogy Peter sértettségében csak úgy odadobott neki, miután előtte most már biztos, hogy ő küldte azt a dalt. Hát ez is gyorsan elmúlt, ha tényleg így van. Le kell ülnöm és nem szabad túl sokat gondolkodnom. Azt sem tudom hirtelen merre is vagyok. Biztos, hogy órára mentem, de sokan voltak a nagyterem környékén, túl nagy volt a zsivaj, ezért az első folyosón lekanyarodtam, aztán pár lépcső és most... körbe sem pillantok, csak a halántékomra nyomom a két mutató ujjamat és masszírozni kezdem, miután leültem az első padra, ami szembe jött. Nem mintha ettől egyből minden jobb lenne, de legalább olyan, mintha segítene, legalább esélyt adok a dolognak. Komolyan szét fog robbanni a fejem és persze elmehetnék a Gyengélkedőre, na de egy szimpla fejfájás miatt, főleg hogy másnaposság az oka és nem valami front, vagy egyéb... Tudom mi kellene, meg van a bevált receptem, csak ahhoz el kellene jutni a konyháig. Valószínűleg pont oda indultam, csak épp nem sikerült elérni a célt, pedig megváltást jelentene most egy csokiturmix egy fél vajas kiflivel.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem idővel képes leszek elfogadni és kezelni is ezt a helyzetet, hogy valakinek fontos vagyok és valaki szerint különleges is. Felettébb jó érzés és... az is, ahogyan közeledik hozzám. Nagyon kedves velem és azóta hogy találkoztunk tényleg úgy érzem, hogy megnőtt az önbizalmam és sokkal többre képes lehetek, mint amit eddig hittem magamról. Nem érzem már annyira, hogy csak egy őrült vagyok, aminek a legtöbben beállítottak, hanem talán tényleg képes lennék változtatni a világ sorsán és talán tényleg jobbá tehetném a világot, csak tennem kell érte. Miatta nem félek a vérmágiától sem, bár ő aggódik ezúttal helyettem is. - Nem ijesztesz meg, erről szó sincs. Bizonytalan vagyok, de nem miattad, csak... félek mikor jössz rá, hogy rosszul döntöttél. - igen azért ebben ez az ijesztő, ha netán a barátai megpróbálják lebeszélni rólam, vagy ő maga jön rá, hogy túl sok a zűr körülöttem, netán ő maga érzi majd azt, hogy tényleg baj van velem. Azért ez... elég félelmetes lehetőség és nem szeretnék abba belefutni, hogy a végén kiderül, tényleg hibázott, amikor én már többet érzek iránta, hiszen már most is nagyon kezdem megkedvelni. Nem akarom, hogy összetörje a szívemet. Mégis túlságosan jól esik a csókja és ha akarnék se tudnék neki nemet mondani. Az a helyzet, hogy nem is nagyon akarok. Csak elmerülök benne, még ha nem is olyan mély és elnyújtott csók is ez, csak mondhatni egy apró szájra puszi, de ettől még ugyanúgy nagy hatással van rám. - Azt hiszem látogatni lehet, csak... mértékkel. De nem olyan vészes, én nem érzek belőle semmit, ne aggódj. - rossz álmok, ilyesmiktől lehet ugyan tartani, de nekem épp elég rossz álmom volt már, úgyhogy miért is félnék még néhánytól nem igaz? Nem hiszem, hogy olyan rémes lenne pár kósza álom, amikben azok a lények szerepelnek. És ha mégis... majd túl leszek rajta és helyrehozzák a tenyeremet, vagy én magam hozom helyre. Miért is ne? Végül is én csináltam, az is lehet, hogy a megoldására is rájöhetek csak úgy magamtól, ha igazán koncentrálok rá. - Biztosan van rá mód, ahogyan az álmaimat is lehet kezelni, valahogyan ezt is, csak rá kell jönnünk, hogyan és... rájövünk rendben? - megszorítom még a kezét, amikor megállunk a Gyengélkedő előtt. Szép kis séta volt és azt hiszem rám fért, igazán sok erővel ruházott fel még pluszban, hogy megoldjak mindent, amit kell. Az újabb csókot bátrabban viszonozom, mint az elsőt, még ha netán Fred ki is les bentről és utána majd piszkálni fog, hiszen ő mindenki tudja, hogy nem egy romantikus lélek, mármint... na jó nem vagyok én ebben annyira biztos. - Egyébként azt hiszem Frednek tetszik egy szőke Hugrabugos lány, úgy tudom kviddicsezik is, bár ebben nem vagyok biztos. Köszönök mindent! - még adok egy újabb puszit az arcára, csak aztán szánom rá magamat, hogy végre visszatérjek a gyengélkedőre, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát esetleg Fred miatt. Engem a bohókás Griffendéles cseppet sem érdekel, a Roxfort Bajnoka viszont nagyon is, ez már nem is kétséges. Nem véletlenül széles mosollyal lépdelek be az ajtón, mint aki a felhők között jár.
Azt szeretném valahogy elhihetetni vele, hogy különleges. Csak éppen hogyan tegyem ezt, amikor nekem mindig volt barátnőm, és rendkívül népszerű vagyok? Én mindenkiben igyekszem meglátni a jót, az értékest, és ettől még Kylie hiheti azt, hogy a személye mindegy is, pedig ez véletlenül sincsen így. Igaz, nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy higgyek neki. Gondosan átgondoltam már az első percektől, nem attól lesz valaki fontos az életemben, hogy én mit látok benne, mert az csak egy dolog. A Hollóhátas látnok lány hihetetlenül empatikus, és nagyon is sokat tud adni, csak még nem volt senki az életében, aki ezt elfogadta volna. Talán attól lett ilyen, mert sokan lenézték, és magából kiindulva tudta, hogy milyen az, ha az embert bántják. - Én nem akarlak megijeszteni azzal, hogy tetszel. Csak... kiváncsi vagyok, hog milyen lenne több időt tölteni veled. Nem akarok magányos lenni, de csak ezért erőltetni sem semmit. Ahogy mondtad, majd meglátjuk. – Azért mégiscsak felteszem neki a kérdést, hogy úgy értette, hogy nyugodtan próbálkozzak, ne zavartassam magamat attól, hogy gyakorlatlan, vagy hogy kár is várnom rá, inkább álljak tovább. Szívesen szerint csakis az elsőt csinálnám, hiszen annak van értelme, nyilvánvaló, hogy kedveljük egymást. Már az első pillanatokban látszott, hogy ez így van, a vonzódás egyértelmű volt, és csak remélni merem, hogy Fredhez azért nem bújt úgy hozzá. A csók első körben csak érdeklődés, hogy mennyire lepődne meg, mennyire riasztaná el a dolog. Úgy gondolom, hogy gyorsnak kell lennem, hogy csak egy pillanat műve legyen az egész, mégsem tudom olyan gyorsan elkapni a számat, mert muszáj kiélveznem a helyzetet, még ha letámadás jellege is van ennek az egésznek, de végtére is én sosem voltam hugrabugos félős alkat, bátornak kell lenni. Legalábbis ebben úgy gondolom, hogy megpróbálok, hiszen amúgy van lelki gondom éppen elég, és szükségem van Kylie-ra. Éppen ezért meglep, amikor visszacsókol. Érződik rajta a tapasztalatlanság, és össze sem ölelkezünk, de mégis benne van a dologban. És a gyakorlatlansága nem érdekes, mert pótolja azzal, hogy odafigyel rám, így elmosolyodom, amikor elválunk a gyors szájpusziból. - Oh értem, azért köszönöm, hogy szóltál, akkor megvárlak. Nem is lehet látogatni? És... olyan szörnyen hangzik, hogy nyitott a lelked, mintha bárki bemehetne, vagy ilyesmi. – Akkor elindulunk a Gyengélkedő felé, hogy ne legyen gond, hogy kiszökött, már így is örülnöm kell, hogy rám szánt pár percet. Végülis a lényeget megbeszéltük. Az én dolgom meg várhat, maximum amíg Kylie nem jön ki, addig csinálok magamnak valami bájitalt, hogy ne kelljen aludnom, hallottam már ilyesmiről, működhet. - Igen, én meg nem is akartam vele veszekedni, ha nem érti, akkor felesleges győzködnöm, de.. olyan jó, hogy te ebben partner vagy. Igazad lehet, ezek az idősíkok, mintha egyszerre lennék élő, és halott. Szét kéne valahogy választani, és tovább kéne élnem az életemet. Viszont pár napon ez nem múlik. – Sétálunk most már a gyengélkedőig, ahol átölelem, és zárásul ismét egy csókot adok, azért nem túl hosszan, hiszen ezt még gyakorolnunk kell. De egy picit határozottabbat, mint az előbb, hiszen most napokig nem látjuk egymást, ami remélem tényleg nem húzódik el. - Kérlek, hogy üzenj, ha van valami, és nem kell kiszökdösni. Türelmes leszek, legalább ebben. – Simogatom meg a haját mosolyogva, ha már van kire, és mire építeni, akkor azért lényegesen jobb a kedvem.
Pár jó szó is nagy dolog az én életemben, hiszen eddig ez nem volt túl gyakori. Nem kaptam jó szavakat, maximum a szüleimtől, de ennyi. A tanáraim többsége is gyakran nézett rám furcsán, valahogy nem igen fogadták el jó kifogásnak azt, hogy nem sikerült semmit sem aludnom szinte a rossz álmoknak hitt jósálmoktól, csak nem értékelték, hogy nem voltam elég fitt és friss az órákon, de Cedric nem nézett rám furcsán már az elején sem, ahogyan a legtöbben, úgyhogy igen is számít az a pár jó szó. Még Fred is akkor kezdett csak el igazán hinni nekem, amikor látta, hogy mik történtek, amikor elégett a kartotékos papír, amikor megjelentek a rémségek a fák között és megtaláltuk a fát az álmomból. Nem hiszem, hogy az elején ne kételkedett volna bennem, Cedric pedig már az elején sem. - Persze ez természetes. Tudod... még nem igen volt senki, akinek fontos lettem volna, most aztán főleg ne ragadja el semmi sem a lelkemet. - és persze úgyis szólok neki, ha tud segíteni. Ha lesz rá lehetőség, akkor hozzá fordulok majd elsőként, és óvatos is leszek. Tudom, hogy a vérmágia veszélyeket rejthet, nem is kicsiket, épp e miatt vigyázni fogok, hogy ne legyen baj belőle. Azért nem vagyok buta, tudom, hogy McGalagonynak igaza van, de mégis ha értek hozzá és jó dolgokra is jó lehet, akkor miért ne éljek vele és használjam ki? - Hát öhm... ez így... - túlságosan direkt kérdés volt már ebben igaza van. Nem lehet mindent ilyen részletekbe menően megtárgyalni, vagy mégis csak esetemben nem árt? Nem is tudom, de sokáig nem kell gondolkodnom, mert tényleg közelebb hajol és egy pillanat múlva már az ajkait érzem az enyémeken, még ha csak egy pillanatra is, afféle ismerkedős, óvatos jelleggel. Ettől még persze nem kevésbé édes az érzés, még ha új is nekem, de mindenképpen jó értelemben vett újdonság most ez. Óvatosan csókolok vissza, valószínűleg kicsit lekésve a dolgot és ügyetlenül, de gondolom ez is olyasmi, amibe bele lehet jönni. - Azt hiszem... pár nap múlva lenne az ideális. Azt nem mondtam, mert nem akartalak megijeszteni, de... egyelőre a Gyengélkedőn kell lennem. Fred falaz nekem, de muszáj volt beszélnem vele erről az egészről és nem akartam, hogy aggódj, de McGalagony valami olyasmit mondott, hogy ezzel a jellel... - felmutatom újra a tenyeremet. -...valahogy nyitott lett a lelkünk. Én sem értem, de a Gyengélkedőn kell lennem, amíg nem szüntetik meg és főleg nem mehetek ki az épületből, de szerintem csak pár nap. - és én e miatt nem aggódom, csak azért mondom neki ezt most finoman és óvatosan, mert azt sem szeretném, ha ő aggódni kezdene miattam. Nem lesz baj, lehet hogy én rájövök hogyan kell rendbe hozni, hiszen mégis csak van hozzá érzékem, de ha nem is... hát akkor is bízom abban, hogy nem lesz baj. - Aki nem tudja milyenek ezek az álmok, az nem is egy könnyen érti meg őket. Talán Chonak is ezért nem ment, azt hitte, hogy tud segíteni, de ha nem érti úgy nem lehet. Én... megértem, olyan, mintha a meg nem történt múltat látnád. A változás miatt az idősíkok összekeveredtek, meg kell értetni az elméddel, hogy te itt vagy és az nem történt meg és nem is fog soha. Ez a nehéz. - hát igen, nem egyszerű feladat, de biztos vagyok benne, hogy van rá mód. Biztatásom jeléül meg is szorítom kicsit a kezét. Egészen bizakodó lettem azóta, hogy sikereket értem el ebben az egész látnokság dologbín. Ez azért nem rossz.
Annyira aranyos, hogy nem enged abból, hogy nekem köszönhető, hogy jobban alakult az élete. Pedig én csak pár jó szót szóltam hozzá, amit bárki megtehetett volna. Volt némi fizikai konktaktus is, ami úgy tűnik mindkettőnknek jól esett, hiszen vágyunk az ismétlésre, és Kylie nem olyan lánynak tűnik, aki ezt mindenkivel eljátszaná. Én sem tartok több vasat a tűzben, mindig úgy csináltam, hogy ha volt egy lány, aki tetszett, akkor csakis vele foglalkoztam ilyen tekintetben, de már jó régóta nem volt senkim. Most a hollóhátas csajszira gondolok sokat, jó lenne vele minél több időt együtt tölteni, és úgy tűnik, nincsen ellenére, csakhogy ő állati tapasztalatlan, picit talán félős, viszont ő adott puszit, érdeklődik, úgyhogy ha véletlenül meglódulna velünk a ló, nem biztos, hogy ellenére lenne. Viszont azt nem értem, hogy mások miért kezelték le annyira, hogy nem foglalkoztak a gondjaival, őrültnek tartották. A varázsvilágban élünk, a különleges képességek nem annyira titkák. Talán Trelawney tényleg kicsit bolond, de ő más tészta, nem kéne egy vele egy kalap alá venni Kylie-t. Bár a fiatalok egy része nagyon gonosz tud lenni, mintha még öt évesek lennének. - Hogyne, elhiszem, nem az eredmények ellen vagyok, hanem az eszközök miatt féltelek. Elég pocsék volt az elmúlt másfél évem, ha megtetszik valaki, akkor nem akarom, hogy elragadják a lelkét, vagy ilyesmi. Szóval azért vigyázz magadra, és legfőképpen; ne felejts el szólni, ha segíthetek. – Bólogatok nagy bölcsen, de azért a vérmágiához tényleg nem értek, sem a jóslástanhoz, nehéz lenne kitalálnom, hogy mit kezdjek a helyzettel, ha tényleg szólna. Viszont jól esne, az tény, és több szem többet lát. Furcsa, mert még csak egyszer találkoztunk, de máris úgy érzem, hogy ő az, akire vártam, szeretnék részese lenni az életének. - Mármint úgy érted, hogy nyugodtan letámadhatlak, ha csak kedvem tartja, vagy ha nem vagyok türelmes, akkor inkább álljak odébb? Mert nem mindegy. – Sejtem én, hogy az elsőre gondol inkább, de jobb ezt tisztázni inkább. A megfogalmazása egyértelműen arra enged következtetni, hogy szeretné, hogy segítsek neki, úgyhogy... talán túl nagy merészség, de odahajolok, és megcsókolom. Elsőre most csak ennyi, csak kiváncsi vagyok a reakciójára, végülis a folyosón vagyunk, nem akarom zavarba hozni, főleg, hogy komoly dolgokról beszélgetünk közben. Még én sem nagyon akarom leszűrni, hogy milyen lehet az ajka íze, ezért inkább gyorsan arra koncentrálok amit utána mond, hogy ne legyen rossz az esetleges visszautasítás. - Szuperül hangzik, most menjünk, vagy.. még ma, de később, vagy mondjuk holnap? – Tudom, hogy már ő sem kisdiák, ezért akár éjszaka is elmehetünk, a komolyabb vidámparkok be sem zárnak, nonstop nyitva vannak. Akár most is nekikészülhetünk, elindulhatunk, ez már lehet egy olyan randi is, ahol nem a végét kell várni a csók tekintetében, megléptem a dolgot. Kicsit mind a ketten nyomorult lelkek vagyunk, semmit sem kell normális, hagyományos módon követnünk. Talán ettől lesz izgalmas a kapcsolatunk, én is beszélhetek majd a rémálmaimról. Megfogom a kezét, éppen akkor, amikor ő is nyújtja az övét, így elnevetem magamat a rémes téma ellenére is, ezt egészen jól összehoztuk. Most akkor megpróbáljuk együtt. - Ez nem csak rémálom Kylie. Szó szerint rátelepszik az éjszakáimra. Tisztára olyan, mintha átélném, ami meg sem történt. Aminek meg kellett volna történnie. Szenvedek, és nem akarok állandóan.. jó képet vágni hozzá. Féregfarkat látom közeledni, halálos átokra emelt pálcával. És Cho.. ezt nem értette meg. Nem mondom, hogy gyávának tartott, de a szemembe vágta, hogy nem kellett volna elmennem. – Rázom meg a fejemet lemondóan, ebben a tekintetben én is olyan őrült vagyok, mint Kylie. A háztársaim még mindig a bajnokot látják bennem, pedig elbuktam.
Különös dolog az élet. Egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat, a jó dolgokból rosszak lehetnek és a rosszak jóvá változhatnak és soha sem tudhatjuk, hogy ez a változás épp mi miatt, vagy ki miatt következik be. Az én életem nagy változása valahogy azt hiszem Cedrichez köthető, még ha ő ebbe bele sem gondolt így, pedig így van. Találkoztam vele, aztán minden valahogy elkezdett jobbá válni, pedig az erdőben még nagyon magam alatt voltam, miután leégett Jonas háza és talán meg is halt, de minimum eltűnt. Most pedig úgy tűnik, hogy a képességemnek mégis csak van valami haszna, mégis csak van értéke és talán a végén még azt is érezhetem, hogy van értéke, mert tenni tudok a rossz dolgok bekövetkezése ellen. Azért ez felemelő élmény. - Gondolod? Nekem már az is elég nagy dolog, hogy sikerült magam előtt bizonyítanom, hogy képes vagyok elérni is valamit még ha veszélyes mágiával is, de... mégis csak találtunk valamit az erdőben. - és ki is jutottunk onnan és azok a jelek talán segítenek majd. Valamire csak jók lesznek. Nem tudom, hogy mire és nem tudom, hogy mi vár az iskolára, de ha valami készül, akkor mindenképpen jó felkészülni rá és... majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Én kezdek bizakodóvá válni és azt hiszem már ez is elég nagy dolog. - Nem baj az sem, ha nem vagy türelmes. Tudod... talán ebben mások vagyunk, de mégis van amiben hasonlítunk és azóta fordultak jobbra a dolgaim, hogy találkoztunk. Életben maradtál, talán pont azért, hogy segíthess nekem... ezáltal mindenkinek. - igen is hiszek benne. Látó vagyok, el kell hinnem, hogy a világban vannak nagyobb dolgok, amik felettünk állnak, amiket nem látunk előre, amiket nem értünk meg feltétlenül könnyen, de attól még ott vannak, hiszen én képes vagyok megtudni a jövő rezdüléseit, képes vagyok ráhangolódni arra, ami majd csak lesz. Ő pedig igenis pozitív személyiség, akármit is mond, csak most egy kicsit elkeveredett a saját lelkében, de majd megtalálja a jó utat és megint rendben lesz, talán ebben pont én tudok segíteni neki. - Nem is akartam folyton csak vérmágiázni... ne túlozz. - mosolyogva rázom meg a fejemet. Ez azért még újdonság, meg aztán tudom, hogy McGalagony szerint veszélyes is, ezért kellett pár napot a gyengélkedőn töltenem Freddel. Hát igen ezt az aprócska tényt még nem kötöttem Cedric orrára, mert hát nem akarom, hogy aggódjon. - De a vidámparkot tényleg szívesen megnézném. - az tényleg jó lenne. Még sose voltam és talán még ő sem, de biztos vagyok benne, hogy érdekes lehet. Persze azért kicsit utána kell nézni a dolognak és szerezni kell mugli pénzt is, ezért se mehetnénk azonnal, de vannak mugli születésű diákok az iskolában biztosan van olyan, akitől tudunk segítséget kérni. Miközben elindulunk talán elsőre még kicsit bizonytalanul, de végül a kezemet az övébe csúsztatom, biztosan nem lesz ellenére, maximum kicsit meglepődik. - Rémálmok? A te rémálmaid? Hát... a rémálmok leggyakrabban a félelmeink kivetülései és nehéz tőlük megszabadulni, amíg a félelem meg van. - nem kérdezek rá nyíltan, hogy mikről szokott álmodni, mert biztos vagyok benne, hogy úgyis elmondja majd magától is, főleg ha segítséget szeretne kérni e téren. Az más kérdés, hogy tudok-e segíteni neki, de mindenképpen megpróbálom.
Örülök én, csak másképp fejezem ki, még össze kell magamat annyira szedni, hogy van valaki, akivel számíthatunk egymásra, legalább lelki szinten. Csak el kellett fogadnom, hogy nem tolta félre a segítő szándékú Fredet, aki egyébként még tényleg rendes is, Harry barátja, úgyhogy nincsen gond ezzel, Kylie pedig már a mútkor is mondta, hogy iránta nem szoktak érdeklődni a fiúk, tehát ebből nem kell féltékenynek lennem. Különben meg ha kellek Kylie-nak, akkor nem érdekes, hogy ki próbálkozik, nem kell harcolni érte. Így a kezdeti bátortalan reakció után kész vagyok mosolyogni, és örülni a sikerének, az én rémálmaimat egy időre most félretehetjük, hiszen azok másfél éve kísértenek, nem egy pár napon múlik. - Annyi minden történt az elmúlt időszakban, hogy lassan nem fogsz különlegesnek számítani. Nekem azért mindenképpen, de érted... El fog jönni az az idő, amikor majd mindenki benned fog bízni, nem pedig az őrültet látják benned. – Egy fokkal bátrabb vagyok, hogy a mútkori ölelős-bújós összeborulások alapján most engedi azt is, hogy közvetlen legyek hozzá, félresimítsam a haját, és komolyan nézzünk egymásra. Mármint mosolyogva, de a szemkonktaktus nem csak a barátkozásról szól, és valahogy érzem, nem csak a reménykedésből fakadóan, hogy férfiként is számon tart. - Mondanám, hogy csak nyugodtan, türelmes vagyok, de ez nincsen így. Majd csak lesz valahogy, megtaláljuk az az arany középutat. Le se szállok rólad akkor, ha csak ez kell. – Bólintok mosolyogva, nekem az is elég egyenlőre, hogy ha legalább azt felvállalja, hogy érdeklődünk egymás iránt, és valóban nem volt még felvetve a randevú ötlete sem. Azt viszont komolyan gondoltam, hogy én nem szégyenleném őt, bulizni is elvinném, igaz, ott nem annyira lehet kettesben lenni, ismerkedni, és végső soron most nekünk arra van szükségünk, hogy egymással legyünk, hiszen úgy oldhatjuk meg a lelki gondjainkat is. - Nem nagyon, de biztosan kevésbé veszélyes, mint az őrületes varázslós dolgok. Megnézzük magunknak? Legalább az én gondolataimat is elterelné, meg te se vérmágiáznál egy napig. – Fogom meg a kezét, és elindulunk csak úgy találomra a folyosón. Nem kell, hogy már ma vidámparkozni menjünk, most még csak tervezgetünk, de szívesen vagyok vele. Közben azért eszembe jut valami, ahogyan lépdelünk a festmények mellett. – Ha Látó vagy, értesz valamellyest az álmokhoz is? Rémálmokra gondolok konkrétabban.
Pont erről van szó, hogy ide jöttem azonnal, hogy elmondjam neki, hogy mi történt velem és azért ez csak számít valamit. Fontos volt nekem, hogy tudja, hogy jól alakulnak a dolgok, hogy talán még jobban is fognak. Azért ez fontos nem igaz? Nem mentem volna bárkihez csak úgy ezzel a hírrel, hanem az volt a fontos, hogy vele megbeszélhessem és abban reménykedtem, hogy majd velem együtt örül neki. Nem haragszom persze azért sem, mert nem örül, szó sincs róla, megértem azt is, amit ő mond és érez. Nem lehet könnyű neki azok alapján, amik történtek vele és... biztosan nem is lesz könnyű a jövőben sem, de talán idővel majd enyhül, vagy átalakul ez az élmény. Hátha elfogadja, hogy okkal maradt életben. Ki tudja talán pont azért, hogy most itt tudjunk beszélgetni és belém is lelket önthessen, hiszen hiába nem tudja, de iszonyatosan sokat segített nekem már csak azzal is, hogy beszélgettünk és fenemód jól is esett nekem. Talán e miatt nem ijedtem meg annyira a legutóbbi álomtól. - Azt hiszem rájuk kár, leginkább a szüleimre korlátozódik azok száma, akik kedvesek voltak hozzám és persze ők nem is változtak. - mosolyodom el, talán kicsit zavartan, amikor kisöpör egy tincset az arcomból. Tudom, hiszen mondta is hogy ő ilyen, neki fontos a közelség. Én pedig szeretném, ha nem érezné, hogy nekem esetleg kényelmetlen a dolog, hiszen igazából nem is az. Jól esik a közelsége és a közeledése is. Tényleg nagyon kedves fiú és figyelmes is. Egyszerűen csak nekem új a helyzet, főleg hogy valaki pozitívan tekint rám és nem pedig negatívan, mint mindenki más. Az őrültet szokták látni bennem, nem pedig az embert, ne adj isten a nőt. - Pont ez nekem a szokatlan. A legtöbben inkább megijedni szoktak tőlem, de te... nem ilyen vagy és ez jól esik és... megtanulom majd kezelni is. - az egész helyzetet, ahogyan rám néz, a lelkesedését. Nem egyszerű igazából, hiszen szokatlan nekem. Mint amikor egy szomjazó hirtelen kap vizet, nem ihatja meg gyorsan egyszerre az egészet, abból a végén még komoly baja lenne. Tőlem itt a szeretetet, a figyelmet vonták meg és most ha túl sokat kapok egyszerre nem tudom még hogyan kellene kezelnem. - Akkor legyél velem sokat, én nem mondtam, hogy ez zavarna. - maximum, hogy nem tudok, vagy akarok azért túlzásosan rohanni, mert azt még egyelőre nem tudom, hogy milyen is egyáltalán egy kapcsolat úgy igazából. Persze azért sejtéseim vannak, maximum nem vagyok túlságosan biztos benne, hogy ő mennyire akar rohanni. - Persze azt én sem szeretném, ha valami rossz sülne ki belőle, vagy veszélyes kerekedne a végén, szóval... óvatos leszek rendben? De mégis csak ez segített legutóbb és McGalagony is azt mondta, hogy rossz, de... megmentett. - persze a tanárnő is ki volt akadva, de én még mindig nem gondolom úgy, hogy jogosan, mert hát azért úsztuk meg végül, mert az a fény elijesztette a pucér dementorokat. Ha nincs, akkor nekünk is végünk valószínűleg. Lehet, hogy veszélyes volt maga a mágiafajta, ami kellett hozzá, de végül is megoldotta a problémát és ez a lényeg. - Oh hát... én értem és ez nem is baj, csak... de majd meglátjuk, hogy ilyen tempóban alakul nem? - értem én, amit mond, vagy amire célozni próbál, de azért még sem akarok nagyon rohanni. Esélyt akarok adni arra, hogy a dolgok mehessenek a maguk medrében és ha abból az sül ki, hogy felgyorsulnak... hát nem fogok én csak azért is ellenkezni. - Nem is tudom... sokat hallottam már a muglik vidámparkjairól, te már voltál olyanban? - szerintem érdekes lehet, bár tudom, hogy sok varázsló és boszorkány óckodik az effélétől. Én nem tartozom közéjük, főleg hogy sokan tőlem is óckodnak, nekem tehát igenis nyitottabbnak kell lennem.
Végső soron valóban nem kéne, hogy rossz kedvem legyen, hiszen most itt van, rám kiváncsi. Féltékenynek meg talán tényleg nem kell lennem, hiszen most mondja, hogy neki még nem volt senkije, tekintve, hogy mindig amolyan őrült lánynak nézték. Ha most ez változik, és valóban fel tud Látóként mutatni valamit, akkor az a cél, hogy mellette álljak, és elfogadjam, hogy neki még ez nagyon új, még ha nekem már bőséggel van tapasztalatom, de ha két ember találkozik, elég kicsi rá az esély, hogy pont egymáshoz passzoljanak, bőven kell a csiszolódás. Kylie-ban igenis nagyon figyelemfelkeltő a törékenysége, hihetetlen mód árad belőle valami olyan impulzus, ami annak köszönhető, hogy védelemre szorul. Képes voltam elindítani egy olyan úton, amelyen talán velem ér majd célba. Nyilván örülnék neki, ha így lenne. Én nem igazán tudok fenntartani egy fiú-lány barátságot, de lehet, hogy én is képes vagyok a változásra, csak nem olyan hirtelen. Elég komoly lelki sokkot éltem át az elmúlt közel két évben, és sokkal inkább arra van szükségem, hogy szeressenek, hogy át tudjam élni ismét a szenvedélyes romantikát, mint hogy barátkozzak valakivel. A beszélgetés nekem manapság már nem elég. - Régen kedvesek és figyelmesek voltak? Máris féltékeny vagyok a régi ismerőseidre. – Fésülök ki egy tincset a hajából, hát igen, ez vagyok én, talán zavarbaejtő a közvetlenségem, de úgy vélem, igenis kimutatom, hogy nem feltétlenül barátként gondolok rá. Mármint... igen, egy kapcsolatnak lehet alapja a barátság, végülis Cho-val is rengeteget beszélgettünk, nyerő páros voltunk, de mint tudjuk, ez mégsem működött. De Kylie fel tud vidítani, és igaza van, nem kéne magam alatt lennem. Ha ő még bizonytalan bennünk, akkor talán nekem kell ismét úgy tennem, ahogyan múlkor az erdőben, kicsit nekem kezdeményeznem. - Tudod.. te megérdemled az ilyesmit. Én szeretek másokra odafigyelni, de te... igazán tetszel, és csak kimutatom. Végülis nekem is jólesik veled lenni, nem csoda, hogy figyelmes vagyok veled.. – Elhiszem, hogy nem akar mindig rám akaszkodni, már az is előrelépés, hogy megkeresett, és elújságolja, hogy mi is történt. A tanácsa ellenben nem is tudom, számomra furcsa, én nem így szoktam intézni a dolgaimat. - Lehet, de mi van, ha már olyan tekintetben megtörtént valami, hogy megtetszettél, és veled akarok lenni sokat? – Kérdezem mosolyogva, végtére is az érzéseimmel nem tudok mit kezdeni, de akkor legyen így, talán nem kell itt siettetnem a dolgokat. – De igen, az jó, ha belelátsz a jövőbe, csak nekem ez a sötét... vérmágikus dolog nem igazán fekszik. Ne úgy vedd, hogy gyáva vagyok, nagyon is tudok én küzdeni, harcolni, csak nem akarom, hogy teszem azt elragadja a lelkeset valami durva hatalom. – Aztán elvigyorodom, hát nem arról volt szó, hogy valahol spontánnak kellene lennünk, és nem megtervezni mindent? – Ezek után nem jönne ki hülyén? Igen, szeretnék veled elmenni valahova, de tudod Kylie, abban igazad van, hogy nem úgy akarlak kezelni, mint mondjuk egy régi barátnőt. Elég sok mindenen mentem már át ahhoz, hogy valakire igazán számítani akarjak, és ne legyen elég annyi, hogy csak együtt járunk meg kávézgatok. Mindegy, nem akarlak megijeszteni. A lényeg, hogy szívesen elvinnélek valahova. Csak az a kérdés, hogy mugli hely legyen, vagy varázslós?
Nem akarom, hogy rossz kedve legyen, amikor az én dolgaim meg pont, hogy úgy néz ki, hogy jobban kezdenek el alakulni. Az azért elég rossz érzés lenne, ha most meg neki lenne még rosszabb. Persze tudom, hogy amúgy sincs jól és azt is tudom, hogy miért, hiszen elmesélte, de úgy gondolom, hogy nem így kellene ehhez hozzáállnia. Nem olyan rossz a helyzet, csak meg kellene próbálnia ebben az egészben egy kicsit a jobbat látni, ami annyira csak nem lehet nehéz. Egyszerűen... nem is tudom, nekem is kezd jobban alakulni az életem, csak neki is jobb lehet még valahogy, én legalábbis reménykedem benne. - Velem régóta nem volt senki sem olyan kedves és figyelmes, mint te... persze, hogy sokat gondolok rád, de nem kereshetlek meg mindig, ha valami van, még ha jó is lenne. Én... nem is tudom, nekem ez még új. - de hát ezt azt hiszem már amúgy is tudja, nem akarok bocsánatot kérni a dolog miatt, pedig talán kellene? Neki az a megszokott, hogy mindig van mellette valaki, nekem viszont ez iszonyatosan új helyzet. Tudom, hogy most változhatna, de valahogy mégis csak ijesztő, mert mi van akkor, ha rájön, hogy ő is úgy gondolkodik rólam, mint mindenki más és akkor meg elég rossz lesz megint visszasüppedni a megszokott egyedüllétbe. - Talán csak hagynod kellene, hogy a dolgok megtörténjenek, vagy nem is tudom. - tétován vonom meg a vállamat. Nem biztos, hogy mindig annyira nagyon előre kell gondolkodni, vagy azt nézni, hogy kibe, vagy mibe kapaszkodhat. Van, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek és kész. - Nem tudom, de ha ehhez értek? Ha ezzel tudok segíteni, változtatni azokon a rossz dolgokon, amiket láttam, akkor... szerinted nem kellene megpróbálnom? - talán igaza van, talán veszélyes és nem kellene ezzel foglalkoznom, de közben ha nem teszem akkor az van, mint eddig. Akkor csak... várom, hogy megtörténjenek azok az események, amiket én már láttam és nem tehetek ellenük semmit. Szeretnék változtatni és úgy tűnik, hogy most lehetőségem is van rá. Azért ez elég nagy dolog. - Hát tudod... eddig még nem hívtál el randizni úgy igazán. - egy félmosollyal vonom meg a vállamat. Azt hiszem ezzel azt is mondom, hogy nem feltétlenül lenne ellenemre a dolog, mert hát miért is ne? Végül is nem gond nekem, ha elmegyünk valahova ketten és akkor meg van annak az esélye is, hogy majd akkor meglátjuk, hogy mi lesz. Szerintem ez lenne a legjobb és akkor neki is jobb lenne. Én akkor is úgy érzem, hogy a legutóbbi beszélgetés is sokat segített nekem, tényleg tett vele értem és elérte, hogy jobban bízzam magamban és ne hátráljak meg egy újabb álom alkalmával. Azért ez is nagyon sokat számít, még ha most nem is látja, mert végül nem vele mentem el felfedezni a Tiltott Rengeteg fura rúnáit a fánk és a riasztó pucér dementorokat, hanem Freddel, mert pont belé sikerült botlanom. Ki tudja, talán így volt a jobb, mert ő épp elég őrült ahhoz, hogy ebbe még bele is menjen, Cedric talán túlaggódta volna és elment volna azonnal egy tanárhoz és ki tudja akkor nem alakul-e minden másképp.
Most már kár azon keseregni, hogy miért nem gondolt rám, végtére is igaza van, egy találkozás után nem biztos, hogy belegondolt, hogy komolyabban is tudnánk segíteni egymásnak. Talán az járt a fejében, hogy majd még találkozunk, ha úgy alakult, már az is fontos volt, hogy csak úgy összebújtunk, lelkileg egymásra hangolódtunk, az első kreatív ötlete alapján nem merült fel, hogy egyből hozzám rohanjon, de most itt van, és úgy érzem, hogy szeretne bevonni az életébe. Ha erről az oldalról nézem, akkor miért is ne lehetne jobb kedvem? Igaz, hogy pocsék most a fizikai állapotom a rémálmoktól, meg némi üldözési mániám attól az árnyéktól, aki az utóbbi időben nagyon rám van szállva, de valahogy meg kéne tőle szabadulnom. Ilyen tekintetben nagyon is jól jönne egy Látó, aki tényleg jobban át tudja érezni a misztikum világát, valahol még meg is védhet engem, és már csak hab a tortán, hogy Kylie mennyire aranyos, csinos lány, csak jó eséllyel én ilyen téren nem merültem fel nála. Azért, mert valaki jóképűnek tart engem, még nem biztos, hogy mindenkinek bejövök. Az is lehet, hogy valahol az arany középút, hogy kedvel, de még nem foglalkozott ilyesmikkel, és talán a jövőben van erre esély. Hiszen érdeklem, ebből ki lehet indulni. - Jól van Kylie igazad van, én sem állhatok haptákban arra várva, hogy mikor lesz bajod. Kedvellek, remélem több időt tudunk együtt tölteni, legyen szó bajról, vagy akkor, ha jó kedved van. Végülis sokan vannak még az iskolában, nem várhatom, hogy mindig csak rám gondolj, még ha ez jól is hangzik. – Nem akarok máris féltékeny lenni rá, én valahogy nem hiszek a fiú-lány barátságban, ezért is próbáltam Cho-val újrakezdeni, de neki az már nem ment, így semmilyen jövőnk nem volt. - Nem tudom, hogy mi az ok. A barátnőmmel már szakítottunk, a kviddicsben nem annyira lelem az örömömet, és a barátaim hülyülése sem jön be annyira. Tovább kéne lépnem, csak nincsen senki, akivel ez menne. Te nagyon aranyos vagy, csak... – Reked bennem a szó, mert elmerengek azon, amit mondott, hogy okkal maradtam életben. Ha így is van, ezt én még nem találtam ki. – Én azt gondolod, hogy a vérmágiára építeni bölcs dolog? Valahogy olyan sötét útnak gondolom, nem akarom, hogy bajod essen. – Pillantok oldalra, hát igen, ez vagyok én, túlságosan nyíltan kifejezem az érzéseimet, biztosan ügyesebben is lehetne mindezt adagolni. Főleg, hogy ő meg azt mondja, hogy semmi gyakorlata nincsen ebben az egészben. – Igen, pontosan ezt akarom mondani, és nem igazán értek a kiváráshoz, ha valaki tetszett, akkor gyorsan léptem, de nálad nem akarok erőszakodni. Lehet, hogy hozzád valaki olyan illene, aki türelmes, vagy még neki sem volt tapasztalata. Ha én.. rád nézek, akkor rögtön az jut eszembe, hogy milyen jó lenne csókolózni, randizni, együtt járni, tudod, miegymás... – Most előbukkan egy pajkos mosoly is, hát biztosan meg van lepve, hogy valaki rá úgy igazán lányként gondol, nem pedig valami őrült jósként. Így a későbbi felvetésére most nem is reagálok, majd ha esetleg ezzel tudtunk kezdeni valamit.
Talán igaza van, megkereshettem volna eleve őt, de ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem tudtam hogy hol van és amúgy sem foglalkozhat mindig velem. Tudom, hogy most ő sincs a legjobban, de attól még nem az a dolga, hogy engem istápoljon, vagy vigyázzon rám. Amúgy is eredetileg csak a könyvet kerestem a könyvtárban, a többi már jött magától, nem eleve úgy indultam neki, hogy elmegyek a Tiltott Rengetegbe felfedezni és nyomára bukkanni, hogy az álmaim miért jöttek be a képbe és miért ilyen furák. Most viszont szeretném, ha jobban érezné magát, mert rossz látni, hogy ennyire rossz a kedve, nekem pedig jó. Fordult a kocka, mert nekem sikerült kicsit előre lépnem, neki viszont még mindig ugyanaz van, mint eddig és most még pluszban miattam is rosszul érzi magát pedig igazán nem akartam, hogy ez legyen belőle. - Fred segített és nem kereshetlek meg mindig, ha valami rossz érzésem támad. Eredetileg tényleg csak a könyvtárba mentem. - de a mosolyomból láthatja, hogy nagyon is jól esik az, hogy aggódott értem. Jó érzés, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot, hogy fontos lettem neki, ha jól sejtem, hiszen amúgy miért aggódna ennyire, főleg utólag, hiszen most már akkor se tehetne semmit, ha netán mégis baj lett volna, ami szerencsére végül nem lett, bár tény, hogy viszonylag közel voltunk hozzá. - Akkor majd én megpróbálok segíteni jó? Szeretnék. Még én sem tudom, hogy de... valahogy biztosan túl tudsz lendülni ezen. Azt kellene nézned, hogy okkal maradtál életben, meg kell találnod az okot. - értem én azt, hogy majdnem meghalt és ez összetörte, mert volt rá esély, hogy ez lesz, de megmenekült és nem halt meg és ezt kellene néznie. Sokan, akik túlélnek halálos fenyegetéseket, ők örülnek neki, képesek úgy látni az életüket ahogy előtte nem tudták, hogy azért maradtak életben és azért maradtak itt, mert még valami dolguk van. Lehet, hogy neki is ez van, azért maradt itt, hogy segítsen nekem, de persze ettől még nem találhatom meg őt akármikor. - Igen azt hiszem működik és én is kezdek hinni és bízni benne. Persze ettől még nem ugyanolyan könnyű ez, hiszen lehetnek téves álmok, de... próbálom kitalálni mikor fontos és mikor nem. - és remélhetőleg idővel majd sikerülni is fog a dolog, legalábbis én ebben bízom. Nem akarok paranoiás lenni, akitől mindenki távol tartja magát. Az annyira... rémes. Persze nem is akarom, hogy egyből mindenki a barátom legyen, de azért jó lenne nem mindig tök egyedül lenni. - Azt akarod mondani jó ideje mindig volt barátnőd? Tudod nekem meg még... senki sem volt, én nem vagyok ebben valami gyakorlott. - tétován vonom meg a vállamat. Azt hiszem ez érthető, a legtöbben távol tartják magukat tőlem, nem pedig pasik lebzselnek körülöttem, hogy velem foglalkozzanak. Bálon se voltam még sosem fiúval, maximum benéztem egy-egy alkalommal egyedül, de inkább azt is ritkán. - Fogalmam sincs, ez is csak úgy jött... én magam sem értem, azt sem tudom, hogyan gyakoroljam, főleg hogy erről minden könyv el van zárva. Talán... Londonban találnék róla valamit, de félek, hogy maximum a Zsebpiszok közben. - hát igen a vérmágia tiltott, itt az iskolában nem is tanulunk róla semmit, gondolom mert veszélyes, de úgy fest, hogy nekem érzékem van hozzá és a jósmágiához is kapcsolódhat, vagy legalábbis a képességemhez és használhatom jóra is, hiszen azokat a pucér dementorokat is elintéztük vele és az egyáltalán nem volt rossz dolog.
Már a múlt alkalommal sem volt túl jó kedvem, nem véletlenül róttam az erdőt, és amikor úgy láttam, hogy neki még inkább szüksége van segítségre, mint nekem, ott voltam, és segítettem, most talán ő van jobban, így nem kell annyira összeszedettnek lennem, meg hát hiányzott is rettenetesen. Sajnos súlyosan társaságfüggő vagyok, és ez nem a baráti társaságomat jelenti, hanem a gyengébbik nemre vonatkozik. Már jó ideje nem néztem meg senkit ilyen szemmel, de a nagy összebújások közepette bizony nagyon jól éreztem magam, nem csupán lelkileg, hogy segíthetek a lánynak, hanem jó volt mellette ülni, átkarolni. Már akkor eszembe jutott, hogy majd egyszer randizhatánk is, ha mindketten jobban leszünk. Hiszen a jó hangulat elengedhetetlen, hogy tudjunk nevetni, meg minden egyéb. Vagy pont attól lenne jó egy ilyen randi, hogy lelkileg is egymásba tudunk kapaszkodni? Nem tudom, amikor Cho-val jártam, még nem voltak ilyen zűrjeim, és ő is elég kiegyensúlyozott volt. Most nem baj egy cseppet sem, hogy jobb kedve van, csak azt sajnálom, hogy nem nekem sikerült ezt így elérni, van bennem egy csipetnyi féltékenység, de ezt elnyomom, hiszen nem tartozik számadással, végülis ha úgy alakul, részemről maradhat ez plátói vonzalom is, az elmúlt lassan két évben megtanultam már, hogy kiélvezzem a szenvedést. - Fú, hát azt én sem értékelném. Nem akarok én pakolni neked, de mi van, ha bajod esik? Ha nem tudok róla, nem is tudlak megvédeni. – Sütöm le a tekintetemet, még nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy belegondoljon, hogy ha őt is elveszíteném, mint annak idején saját magamat majdnem, hát nem igazán tudnék már együtt élni a dologgal. Ugyan pont az erdőben találkoztunk, ám közel sem este volt, sötétedés után kezdődnek az igazán durva dolgok. Jól esik, ahogyan belém karol, a másik kezemmel is ráfogok a puha, selymes ujjakra, picit még meg is simogatom őket. - Nem tudom. Erről az egészről alig tud bárki is. Harry, Dumbledore... Nem nagyon hinnének nekem, meg hát nem is kéne terjeszteni. És más tekintetben nem tudnám alátámasztani, hogy miért történik velem. Ezt... egyedül kell megoldanom. Mármint felnőtt segítség nélkül. – Teszem hozzá, hogy ne érezze úgy, hogy ki akarom netán zárni a dologból. Hiszen máris elmeséltem. De megy az adok-kapok, mert ő is folytatja az elbeszélését. Oké, Fred ott volt, akkor logikus, hogy nem kezdett el engem hajkurászni, még ha csak egyszer találkoztunk, bár az elég tartalmas volt. – Persze, én megértem. Igazad van, örülök, hogy legakább sikerült tenned valamit. És akkor... fog működni a jóstehetséged? – Kérdezek vissza, mert minden ebből indult ki, hogy sokszor mintha még saját magát is őrültnek gondolja. Vagy gondolta, hiszen úgy tűnik, hogy ez már múltidő. Bólintok, ahogyan kettőnkről beszél, ebből az tűnik ki, hogy ő még nem igazán érett be az ilyen dolgokra. Hát kár is lenne siettetni a dolgokat, csak hát ha mindketten máshogyan állunk a kapcsolatokhoz, és ezt összegyeztetni állatira nehéz. Mert abban igaza van, hogy ha neki még nem nagyon volt senkije, akkor úgyis csomó félreértés lenne. De nem akarom azt megtenni, hogy visszamegyek bulizni a haverokkal, nekem rá van szükségem. Ez így... – Oké.. Az meg nekem nem megy, tudod nem igazán voltak lány barátaim, akikkel csak barátkoztunk, de akkor majd megpróbálom. – Na igen, a külsőm folytán mindenki a pasit látta bennem, és nekem is természetessé vált, hogy ha beszélgetek is egy lánnyal, azért olyan szemmel is nézzük egymást. Lelki dolgok alig merültek fel, csak a hülyülések, randizások, most itt teljesen másról van szó, komoly dolgokról, amelyben ő is segíthet nekem. De akkor is nehéz megállni, hogy mondjuk várjak minden apró lépéssel. Visszatérek inkább az előző témához, hátha el tudom terelni a gondolataimat. [b][i][color=#444466]– És akkor most mi lesz? Gyakorolni fogod ezt... a vérmágiás jóslást? Megint kimész az erdőbe?
Ha vak lennék, akkor talán nem látnám, hogy valami baj van, de nem vagyok az. Pont a miatt, hogy nem volt eddig se valami egyszerű életem, hiszen sokat bántottak, sokan csúfoltak, érthető hogy én jobban odafigyelek másokra, ha másnak rossz és az most nagyon is látszik Cedricen, hogy ahhoz képest, hogy legutóbb neki volt jobb a kedve, most kimondottan rossz passzban van és nem igazán tudom, hogy vajon mi lehet az oka. Mármint persze az alapot tudom, hiszen azt elmondta legutóbb, de akkor még ő igyekezett lelket önteni belém, most viszont úgy fest, hogy nem igazán örül annak, hogy változott a helyzet és jobban érzem magamat. - De ez butaság Cedric. Meghallgattál, nem is lehet kérdés, hogy én is meghallgatlak téged, ha baj van, csak mondd el. - ha kell akkor kérlelem és kihúzom szépen belőle valahogy, mert tényleg szeretném tudni, hogy mi a gond és az egyértelmű, hogy baj van. Most az én ügyem nem érdekes. Volt egy kis incidens persze McGalagonnyal, de ennyi, nem fontos ez most, az a fő, hogy neki hogyan tudok segíteni, mert bár azt hiszi, hogy nem ő segített nekem, de igenis az ő pozitív hozzáállása is sokat számított, nem csak az, hogy most ezt meg tudtam oldani. Az is lényeges, amit ő mondott. - Igen, leszúrt, de nem volt vészes. Nem értékelte, hogy kimentünk a Tiltott Rengetegbe, főleg nem, hogy este, de... nem vészes, tényleg, most az a fontos, hogy veled mi van. - komolyabbra vált a tekintetem ahogyan sétálok mellette belé karolva. Tényleg szeretném, ha jobban lenne és ha érezné, hogy nekem fontos, hogy vele mi van, hiszen ő is segített nekem, aggódott értem, szóval persze, hogy nekem is fontos, hogy ő most jobban legyen, ahhoz viszont ki kell nyögnie, hogy mégis mi a gondja. Még a múltkori vajon, vagy... azóta még történt valami más is? - Oh, hát... ez... tényleg... - elhallgatok, nem igen tudom hirtelen, hogy mit is mondjak erre, mert szó se róla tényleg sok mindent mondott el egyszerre, de nem számítottam rá, hogy ilyen komoly a helyzet, vagy inkább, hogy ilyen jellegű. - Először is... sajnálom, hogy ilyen nagy a baj, hogy látsz dolgokat. Nem kellene ezzel megkeresned valakit? - nem akarom én dokihoz küldeni, de akkor talán neki is jobb lenne nem? Csak egy ötlet persze nem erőszak, nem biztos, hogy attól jobb lesz a helyzet, ha megment valakit, nem biztos, hogy az bármin is változtat. - Te is segítettél, ne hidd hogy nem. Neked is részed van benne, hogy több volt az önbizalmam és legalább megpróbáltam tenni valamit. Eddig nem mertem, de most igen, csak nem akartalak ezzel téged terhelni és az sem tudtam hol vagy. Fred csak... pont ott volt a könyvtárban. - azt hiszem sikerült a könnyebb témákra reagálni első körben, aztán jön a neheze, erre már kell pár pillanat csend, amíg sikerül összeszedni a gondolataimat. Hát na... mégis csak komoly dolog az, amiről beszél most. Szeretne velem lenni, de nem tudja, hogy velem szeretne-e vagy akárkivel, csak ne egyedül. - Nekem is jól esik veled lenni, komolyan, tényleg! És nem zavar, ha elmondod mi bánt. Talán... elég lenne lassan haladni és tudod majd meglátjuk, hogy mi hogyan alakul mondjuk és ha már tudjuk mit gondolunk, érzünk, akkor... nem? - őszintén szólva nekem még csak gyakorlatom sincs kapcsolati téren, hiszen a furcsaságaim miatt nem igen volt senki sem, aki eddig ilyen téren nyitott volna felém, meg aztán én is féltem volna a dologtól, mert mi van, ha a másikkal álmodok, ha onnantól ráragad a paranoiám és csak állandó rettegésben élek? Ez most is valahogy így van persze, de talán mg kellene próbálnom változtatni.
Próbálok én jó képet vágni a dologhoz, mert nem akarom elrontani a kedvét. Csak valahogy rossz, hogy nem én vagyok az, aki segíthetett neki, csak maximum elindíthatta ezen az úton. Végre valamiben tényleg hősiesnek érezhettem volna magamat, hiszen erről szól a dolog, nem arról, hogy ki a roxfort bajnoka. Nem pálcát kell villogtatni, arra bárki képes, tényleg bárki. De az, hogy valakinek visszaadjuk a saját magába vetett hitét... Hát annál nagyobb boldogságot nem tudnék elképzelni. Na jó, azt ha valakit szerethetek, és viszontszeret. Kylie esetén ezt el tudtam volna képzelni, de most mintha mindent fel kéne adnom. De ez most akkor sem számít, és már bánom, hogy ennyire kimutattam a dolgot, örülnöm kellett volna, és elnyomnom magamban a borongós gondolatokat. Most aztán magyarázkodhatok, amit nagyon nem akartam volna. Most bevalljam az egészet, vagy tereljem másfelé a beszélgetést? Végül egy halvány mosolyt megeresztek, és legyintek, mintha nem lenne olyan hatalmas dolog. - Ugyan, az is nagy szó, hogy te jobban vagy, az enyém meg bonyolult, nem akartalak volna ezzel terhelni. Csak... – Nézek félre, ahogyan próbálom megfogalmazni ezt az egészet. Annyira összetett, minden összefügg mindennel, és nem is tudom, hogy hol kezdjem. Elvileg megértheti, hiszen az idővel van összefüggésben, meg az álmokkal, és mindkettőnek elvileg szakértője, még ha azt is hiszi, hogy emiatt őrültnek is tartják. Szerintem ez butaság, talán már ő a kiválasztott, nem is Harry. - Miért, McGalagony leszúrt? Mi történt? – Kérdezek rá, s jóleső mosollyal sóhajtok fel, amikor belémkarol. Az előbbi puszik is kellemesen estek, ettől még inkább a karomba kapnám, csak valahogy ott van bennem valami gát, amellyel nem tudok mit kezdeni. – Tudod, amikor majdnem meghaltam... az továbbra is hatással van rám. Szörnyűeket álmodok, úgy érzem, mintha követne valami, és a sötétben olyan furcsa árnyékokat látok. Nem kéne sokszor egyedül maradnom, de a társaságban meg mindig azt hiszik, hogy erős vagyok... És... – Pillantok most rá, anélkül, hogy megállnánk, végülis mehetünk tovább, jobb is, ha nem válik túl intimmé a pillanat. – Én azt hittem, hogy akkor jobb lesz, ha végre én tehetek valakiért fontos dolgot, de most úgy érzem, hogy ebben sem tudtam, hanem más segített neked. Pedig... olyan jó veled, de nem akarom, hogy úgy érezd, hogy velem csak a nyűg van, mert mostanság... semmi önbizalmam... És... jó az is, hogy ha hozzám érsz. Többet akarnék, de most úgy érzem, hogy lehet, hogy csak mert egyedül vagyok, és nem akarlak kihasználni.
Tényleg úgy fest, hogy felcseréltük most a szerepeket és valahogy nem látom rajta, hogy tényleg örülne annak, hogy most jobb a helyzet nálam. Persze nem oldódott meg csak úgy minden, de azért határozottan jobban állok, hiszen végre változtattam is valamit, végre el is értem valamit azzal, hogy követtem az álmot. Persze jó eséllyel egyedül nem tudtam volna megtenni, szükség volt hozzá Fredre is - vagy Georgera? - de arra mégis csak én jöttem rá, vagy ahhoz én kellettem, hogy kijussunk Hagrid házából. Mégis úgy látom, hogy Cedric most annyira maga alatt van, hogy nem igazán tud ennek örülni. Zokon is vehetném, de nem vagyok az a típus és amúgy is szeretnék rájönni, hogy mi lehet a baja. Persze tudom, hogy neki is van épp elég gondja, de legutóbb épp ő volt az, aki pozitív életszemléletet próbált belém plántálni, most meg kicsit olyan, mintha nem hinni a saját mondandójában. Eléggé... nem is tudom, fura helyzet. - Hát mert te nem vagy jobban és olyan... bután jön ki, hogy lelkendezem te pedig... Mi a baj Cedric? - akkor is rákérdezek, mert legutóbb tényleg jó volt a kedve, láthatóan jobban érezte magát, mint most. Valami történhetett, én pedig nem akarok figyelmetlennek tűnni, aki nem is látja, ha a másik rosszul érzi magát, az nagyon csúnya dolog lenne a részemről, hiszen velem se sokan szoktak foglalkozni, ő viszont nagyon is megtette legutóbb. Még a bulit is lemondta miattam, amire elhívták. - Nem lomboztál le, e miatt végképp ne érezd magadat rosszul. De legutóbb segítettél nekem, szóval én is szeretnék neked. Persze nem oldódott meg minden, de jó, hogy végre valamit elértem és még az utána következő fejmosás se érdekel McGalagonyról. - mosolyogva rántom meg a vállamat, aztán amikor csak besorol mellém, akkor szépen belé karolok és a mosolyomat nem csökkentve pillantok rá megint oldalra. - Szóval mi a gond? - oké tudom nem múlt el minden nála sem, de most olyan, mintha sokkal rosszabb lenne a helyzet, mintha lenne valami más is, ami esetleg pluszban bántja. Azért tényleg úgy érzem, hogy a múltkori találkozáskor ő volt a pozitív, most pedig olyan, mintha tényleg szerepet cseréltünk volna. Valahogy nem látja a jót abban, ami velem történt, vagy vele történtek olyan rossz dolgok, ami miatt nem tud örülni az én örömömnek. Nem igazán tudom, de elég rossz látni azt, hogy ennyire rossz szegénynek a kedve. Örülnék neki, ha jobban érezné magát egy kicsit és tényleg megint jobb kedvre derülne, mint múltkor, azzal a pozitív gondolkodásmóddal.
Megnyugszom, amikor kiderül, hogy nem annyira vészes a seb, annak azért még újdonsült ismerőseként se örülnék, hogy a jóslásaihoz mindenféle mély vágásokat kell ejtenie magát. Valahogy nem tudnám kinézni belőle, hogy sötét dolgokat űzzön. Engem lassan második éve rémálmok gyötörnek, ám megpróbáltam a sportba fojtani mindezt, legalább a csinos csajszi, akivel barátkozom, ő legyen normális. Persze a jóslatai neki se kevésbé komorak, de akkor is, legalább valakivel már tudunk összekapaszkodni. Illetve ő már talált valaki mást is, én csak Maggie-hez tudok lejárkálni, de annak most egy jó ideig vége, hiszen a bolt nyitása kapcsán rém elfoglalt, nincsen rám egy szabad perce sem. Rakodómunkásként tölthetném ott a napjaimat, de nem, számomra nem erről szól a barátság. Viszont nem akarok féltékeny lenni Kylie boldogságára, végtére is ez volt a célom, és már csak azon kell igyekeznem, hogy amikor találkozunk, akkor ez meg is maradjon, és az én dolgaim ne vessenek árnyékot a jókedvére. Ahogyan a múltkor sokat akartam megérinteni, vigasztalni, mintha egy kicsit fordult volna a kocka, most én vagyok egy cseppet elesett, de nem mutatom, csak az olyan apróságokból derül ki, hogy ő indítja a két puszikat. - Miért ne lenne fontos? Nagyon is érdekel. Örülök, hogy jobban vagy. – Bólogatok, ezzel végülis nem hazudok, érdeklődően figyelem, hogy miről is van szó. A magasságkülönbséget azzal egyenlítjük ki, hogy lepillantok rá, ő meg fel rám, bár jobb volt, amikor ücsörögtünk, úgy közelebb voltunk egymáshoz. Hm... már megint ezel gondolkozom. Hogy lehetek ennyire magányos...? - Jó ötlet, szívesen megyek. Egy régi barátom megjött külföldről, nyitott egy tetoválószalont Roxmortsban. De... annyira elfoglalt, nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd üzletasszony lesz. Ööö... ennyire látszik, hogy nincs túl jó kedvem? Ne haragudj, nem akartalak lelombozni. – Mosolyodom el halványan, végülis egy széldzseki most van rajtam, nem kell jobban beöltözni. Tetszik a lelkesedése, végre képes kiállni magáért, és az ötleteiért! Nem is kell elrántania, bár szó mi szó, lehet, hogy kicsit kéretnem kéne magamat, hogy hozzámérjen, de nem, ennyire azért vagyok elegáns, így sietek a nyomában. Nem is gondoltam volna, hogy szeret kint lenni a szabadban, bár végülis az erdőben találkoztunk. Már csak az érdekel, hogy hogyan tudott túllendülnie annak a fickónak a halálán. Végülis lehet, hogy nekem is segítene, ha lenne valami titkos megoldás erre.
Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, pedig akkor biztos, hogy gyorsan megcáfolnám a buta gondolatait, hiszen nagyon is sokat tett azért, hogy most ilyen legyek, hogy jó legyen a kedvem, hogy tényleg hinni merjek abban, hogy a látnokság nem csak rosszat jelenthet. Azért ez elég jó dolog. Sokáig azt hittem ez inkább hátrány, mert paranoiás lettem tőle, mások is mindig furcsán néztek rám, de most elkezdem úgy érezni végre, hogy van értelme, hogy tényleg tehetek is vele. Ahogyan Jonas mondta, ha gyakorlom segíthet felkészülni a rossz dolgokra és... és akár meg is akadályozhatjuk azokat a rémes jövőképeket, amiket látok időnként. Ez azért elég jól hangzik, de csak most tudom komolyan is venni, miután látszott, hogy tényleg van haszna ennek az egésznek. Olyasmire is képes voltam, amiről eddig nem hittem, hogy menne és még mindig ennek az egésznek a hatása alatt vagyok. Azért vagyok feldobva, mert kiderült tényleg tehetek másokért és nem azért, mert mindez Freddel történt, ez... ez buta gondolat. Kár, hogy nem tudom, hogy mi jár a fejében, akkor szólhatnék neki, hogy ne is gondoljon ilyesmire. - Nem esik, így most sokkal jobb. Tudod... igazad volt neked is ez nem feltétlenül rossz, de csak most lett nekem is hihető. Talán tényleg tudok tenni azért, hogy a rossz dolgok ne következzenek be és a sebek... meglepően gyorsan begyógyultak, biztosan a varázslat miatt. - nem, nem a miatt, de egyelőre még erről sincs fogalmam, hogy mire vagyok még képes azon kívül, ami eddig meg volt bennem. Valószínűleg csak újra okot adna, ha kiderülne, hogy aggódni kezdjek, ami most nem lenne jó, hiszen végre kicsit erősebbnek érzem magamat, többnek is. Nem csoda, hogy izgatott vagyok. - Ő is nagyon meglepődött, de leutánozta és neki is sikerült és eljutottunk a kastélyig és oda tudtam adni McGalagonynak, amit találtam és... remélem ez is segít majd, hogy megakadályozzuk a rossz dolgokat. - a mosolyom nem csökken, most tényleg jól vagyok, tényleg jól érzem magamat végre. Rajta viszont látom, hogy olyan furcsán visszafogott és csak lassan esik le, hogy míg nekem jobb lett a helyzetem, az övé nem sokat változott és én meg erre most oda se figyeltem, ami... Jó ég nagyon tapintatlan vagyok! - Viszont ez most nem fontos, mesélj te valamit! Biztosan történt valami jó, vagy... ha nem, hát kitalálunk valamit, mit szólsz? Nincs kedved szánkózni egyet a Roxmorts melletti dombokon? Sok hó esett az éjjel, biztos feldobná kicsit a kedvedet. - segített nekem legutóbb és én szeretném viszonozni neki, hogy neki is jobb kedve legyen. Ez azért mégis csak így a fair és most hogy ilyen dolgokat elértem, valahogy buzog bennem a tett vágy. Eddig azt hittem, hogy nem érek semmit azzal, amiket látok, hogy rossz és csak a hátrányomra van, de most... most úgy érzem, hogy képes lennék megváltan a világot! Tudom, hogy ez butaság, túlzásba esem csak most pozitív irányba, de még mindig ez a jobb, mint az eddigi állapot és a folytonos idegeskedés nem igaz? Fel is pattanok hirtelen, csak hogy lássa, ha netán ellenkezni akarna, vagy visszautasítaná, akkor is ragaszkodni fogok hozzá. Ha kell, akkor én magam ráncigálom el a faluba szánkózni.
Nagyon jól áll neki, hogy jókedvű, s egyben meglepő is ez, hiszen mintha annyira elmélyültek volna már csinos arcán a szomorúságot szimbolizáló ráncok, a pillantása is mindig olyan komoly, vészterhes, legalábbis ezt a mindiget az első, és egyetlen találkánkból tudom leszűrni. Ott úgy vettem észre, hogy a hangsúlya is olyan lemondó, szinte menekült a karjaimba, s ezzel nekem is kivételes örömet okozott, ugyanúgy szükségem volt a támogatására, mint fordítva. A saját ismeretségi körömmel manapság már nem találom meg annyira a szót, talán túl kevés ideig voltam úgy igazán távol, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Egyből Cho-hoz siettem, és ő kiadtam az utamat, így nem csoda, hogy még nem találom a helyemet. Talán egyszer majd változni fog mindez. Apa szokás szerint rendkívül derülátó, hiszen elmondtam neki, hogyan is érzek, ő mégsem olyan fiatal mint én, nem értheti meg a törést, úgyhogy maradnak az egyedül barangolások az erdőben, főleg, hogy Kylie úgy tűnik jobban van, lehet, hogy az a sorsom, hogy másoknak segítsek, de nekem ne jőjjön össze a továbblépés. Ha a hollóhátas rendben lesz, ideje lesz választanom egy új szomorú lényt, akit megvigasztalhatok. Ettől függetlenül mégis jó látni, hogy végre azok a csodás szomorú szemek jobb kedvűen csillognak, ezért nem mutatom neki, hogy én még mindig olyan hangulatban vagyok, hogy szívesen felakasztanám magamat, ha nem tudnám, hogy apa mennyire kiborulna tőle. Kylie mosolya végül azért feldob minimális szinten, szeretnék osztozni a jókedvében, és igen, a puszikat örömmel viszonzom, és még arra is ott a késztetés, hogy úgy induljunk el, hogy a derekára fonom a kezemet, de végül nem teszem meg, valami visszatart. Régen nem bénáztam már ennyit. A csak barátkozás nem az én stílusom, láthatóan Cho is tudta ezt, hiszen egy pár már nem lehettünk. Megnézem a lány kezét, végülis tényleg nem tűnik olyan halálosan vészesnek, így nem kell aggódnom. Bólintok, de nem érintem meg, nem kell szándékosan okokat keresnem az ilyesmire. - Azta... nem gondoltam volna, hogy a jóslás, a jövőbelátás ilyen sötét dolgokkal párosul. Azért vigyázz magadra, nem akarom, hogy bajod essen. És a másik srác hogy reagált? Mire jutottatok? – Lépdelek mellette, azon tűnődve, hogy mi sülhet ki belőle, ha a lány ilyen dolgokba ártja magát. Kezdem megkedvelni, nem akarok még több embert elveszteni. Kellene már mellém úgy igazán valaki, akivel jól érzem magam, és ha csak barát, akkor legyen így, kénytelen leszek megbarátkozni a gondolattal.
Fel vagyok dobva és ez nálam rendkívül ritka. Persze nem tudom, hogy mi jár a fejében, hogy ő ezt nem látja annyira pozitívnak, mint én, vagy nem látja olyan jelleggel, mint én, hiszen nem ő az okozója. Ez igaz, vagy is hát... ő is adott hozzá önbizalmat, hogy ne ijedjek meg annyira egy látomástól, mint egyébként és azért ez tényleg sokat segített, de abban a pillanatban pont nem ő volt ott velem és nem tehettem meg, hogy megkeresem, hogy ő legyen. Nem tudtam, hogy épp nincs-e dolga, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán nem zavarnám-e, ha meg is találnám, meg hát nem akaszkodhatok rá folyton. Jóban vagyunk, hasonlóak vagyunk, amint ez kiderült, de nekem ebben nem igazán van gyakorlatom, mármint a barátságban ahhoz, hogy tudjam hogyan kell jól kezelni. Nálam ez nem megy olyan könnyen. Majd biztosan belejövök, de ha egyszer az elmúlt években nem igen támaszkodhattam senkire, furcsa ha ez megváltozik. Bele kell tanulnom. - Köszönöm! Én is örülök neki, már egy jó ideje nem sikerült. - hát igen a mosoly távol állt tőlem, a teli szájas igazi mosoly pedig még távolabb, de most úgy érzem, hogy van okom rá, mert tényleg a képességem valami olyasmire adott lehetőséget, amire eddig még sosem és ez jó volt, tényleg jó. Épp ezért nem értem teljesen a visszafogottságának az okát, hiszen legutóbb pont ő volt az, aki kezdeményezett minden érintést, most pedig én adtam neki puszit és még azt is visszafogottan reagálja le. De túlságosan fel vagyok dobódva ahhoz, hogy bele tudjak gondolni, hogy ez miért lehet. Mégis érzem belőle, hogy valami nincs rendben, egyértelműen... ott bujkál benne valami, amit nem tudok hová tenni. Furcsa... komolyan furcsa. - Nem tudom pontosan, valahogy tudtam mit kell tenni, mintha az is valami látomás lett volna. Ide. - megmutatom neki a tenyeremet, ahová a jelet rajzoltam. Még most is látszik a nyoma, bár már gyógyult és nem vészesen, de azért látszik. Apró kis hegek, amik valószínűleg pár nap alatt eltűnnek majd, de most még kitapinthatóak. - Nem igazán éreztem, és annyira valahogy átjárt... nem tudom az az erő, hogy nem is tűnt fel. Valamiféle rúnamágia lehet, vagy vérmágia, vagy a kettő együtt. - a vége felé azért kicsit automatikusan lehalkítom a hangomat, hiszen mégis csak... vérmágia. Nem olyasmi azt hiszem, amiről bárki nyíltan merne beszélni, de akkor is azt hiszem, hogy erről lehetett szó és nem csak én láttam Fred is úgyhogy nem képzelődtem és hasznos volt, hiszen elijesztettük azokat a valamiket. Arra azért szükség volt, másképp valószínűleg el se jutunk a kastélyig és ki tudja, hogy akkor mi történt volna.
Nem akarom én a gondolataimmal terhelni, az a legtisztább, ha örülök a jókedvének, még ha nem is én okoztam, nincsen bennem féltékenység. Lehet, hogy nekem csak az volt a szerepem, hogy elindítsam az úton, hogy elkezdjen ismerkedni, másokra hatást gyakorolni, elfogadtatni, hogy közel sem őrült, csupán a képességei rabja, amelyről nem tehet, de javára válhatnak a közösségnek. Most valami olyan sugárzást érzek belőle, amely legutóbb nem volt meg, egészen kivirult tőle. Vajon mi történhetett? Mivel részemről nem sok mindent változott, ugyanolyan távolságtartó vagyok a barátaimmal, s magányos sétákat teszek, a kedvem nem igazán oldódott, más lányokkal azért nem kerültem ilyen kapcsolatba, hogy ölelgetjük egymást, nem is beszéltem meg senkivel randit, pedig már nagyon hiányozna, de hát ez van, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ezzel kapcsolatban Maggie egy jóféle tetkót látott megoldásnak, én ezt elhárítottam, nem cél hogy az ember egy aktuális hangulat alapján maradandót varrasson. Talán majd egyszer hagyom magamat rábeszélni, de ez még nem az a perc. Végtére is segítetettem neki pakolászni a boltban, hátha eltereli a gondolataimat. Nem is tudom, hogy kéne üdvözölni, barátként váltunk el, bennem megindított valamit mind a fizikai kontaktus, mind a nagy beszélgetés irányába, ám nem lehetek biztos magamban, így kivárok, főleg, hogy vélhetően mással érezte jól magát, így egy kedves vállsimogatás talán helyénvaló lehet. Ezért is lep meg, amikor két puszit kapok. Egyet azért viszonzok. - Naaa... mesélj, igazán kiváncsivá tettél! Jó látni, hogy mosolyogsz. – Ebben is őszinte vagyok, végtére is a cél a lényeg, nem az, hogy mindenképpen nekem legyen hozzá közöm. A múltkor annyira maga alatt volt, most szinte madarat lehetne vele fogatni, de nem akarom én sürgetni a választ, majd szépen felépíti a sztorit. Hagyom magamat a padra „ültetni”, tényleg közvetlen velem, úgy tűnik megkedvelt az előzmények alapján, így féloldalt fordulok, hogy meghallgassam őt. És ráhibáztam, bizony pasival volt, bár abból, amit elmesél, nem olyan megvilágításban, csak azt sajnálom, hogy nem velem fedezte mindezt fel. Hát mindegy, úgysem sajátíthatom ki. - Milyen varázslat volt ez? És a bőrödbe? Hova? Remélem nem volt fájdalmas... – Nézek rajta végig, nem vagyok persze gyanakvó, de azért ne ártson magának. Érdeklődő vagyok, mert valóban kiváncsi vagyok rá, hogy mi is történt vele, én bezzeg ládákat pakolásztam. Ez említésre se méltó, beszéljünk inkább róla. A Roxfort bajnoka manapság igencsak kimarad a kalandokból. Na nem mintha lenne bátorsága bármiben is részt venni.
Ha tudnám, hogy mi jár a fejében hát könnyedén meg tudnám cáfolni, de nem látok a fejekbe. Látó vagyok, szimpla látó, ennél többre nem vagyok képes és azt nem látom, hogy ő miket hisz rólam. Nem azért nem kerestem, mert más van a képben. Zűrös az életem, örülök neki, hogy sikerül időnként egy kis nyugalomra lelnem, nekem már az is nagy dolog. Azt viszont nem tudom, hogy neki tényleg jó-e ez az egész. Nem teher-e, vagy sok, vagy... a jó ég tudja! Jó volt vele lenni legutóbb, Cedric tényleg nagyon kedves srác. Figyelmes és kíváncsi a másik gondjaira, de ő egyébként is ha jól tudom ilyen. Nem vehetem úgy, hogy bizonyára velem van csak ilyen viszonyban. Biztosan másoknak is szívesen segít, másokkal is szívesen törődik és foglalkozik, butaság lenne azt hinnem, hogy én vagyok a kivételezett, csak csalódnék. Meg hát majd rájön ő is, hogy zűrös vagyok és akármit is mondott az erdőben, amikor ő is el volt kámpicsorodva és össze volt zavarodva, ez még nem jelenti azt, hogy később nem változik meg a véleménye és nem gondolja majd mégis csak másképp és tér vissza a barátaihoz, mert nem akar peremvidékre szorulni, ahol én élem az életemet. - Szia Cedric! - előkerül végre, én pedig valahogy érzem azt a belső késztetést, hogy megöleljem és nem sokon múlik, hogy meg is tegyem, de végül mégis csak győz a visszafogottság és nem teszem meg. A mosolyom viszont nem csökken, sőt szélesedik, amikor végigsimít a karomon, végül csak előrehajolok és adok neki két puszit üdvözlésképpen, meg köszönetként, hogy egyáltalán ráér most és egyből jött is, hogy keresem. - Jobban igen, legalábbis most, de el sem fogod hinni, hogy mi történt! - igen lelkes vagyok, de hogy pasi lenne a dologban. Oké Fred ott volt, de nem igazán mondanám, hogy most ehhez Frednek köze van. Ő épp csak ott volt, belé botlottam, és segített, de hát ennyi. Besorolok hát Cedric mellé a folyosón. Nincs most cél, sétálunk, én pedig addig mesélek, bár így elég nehéz... végül csak megfogom a kezét pár pillanatra és magammal vonom az első padra, hogy oda üljünk le. Aztán el is engem, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, hogy neki kelljen visszakoznia. - Képzeld olyan mágiát használtam pár napja, amit nem is ismertem! Elég zavaros, de álmot láttam és nem tudtam, hogy mik a válaszok rá, a könyvtárban pedig nem volt ott a könyv ami kellett nekem. Aztán összefutottam Freddel és segített nekem, mert hogy ő jól ismeri a Tiltott Rengeteget. Elég félelmetes volt, de muszáj volt utána járni mi van az unikornisokkal és aztán ott volt a fa, amit láttam és a jelek! Aztán üldözni kezdtek valami lények, hasonlóak mint a dementorok, de több és... és valahogy csak jött mit kell tennem. A bőrömbe kellett karcolni az egyik jelet és... világítottam! Pulzáltam, mint valami szentjánosbogár és... Még mindig alig hiszem el! - lelkes vagyok, már-már túlságosan is, alig tudom elmagyarázni, jó eséllyel nem is érti szegény az egészet, mivel időnként kifejezetten hadarok is, de ez akkor is olyasmi, ami valami fantasztikus! És nem is volt kérdés, hogy ha meg akarom osztani valakivel, akkor ki lesz.
Nem tudom, hogy Kylie hogy van, mert eltelt két nap, amióta nem láttam, akkor egészen jókedvűen váltunk el a szomorú indítás ellenére is. Sikerült elbeszélgetnünk, és rájönnünk, hogy nem mindenki szemét, igenis vannak olyan emberek, akik segítőkészek, akikre lehet építeni. A barátaimmal ugyan jól elvagyok, de más fogalmaink vannak a barátságról, még ha nem is homályosítom fel őket arról hogy ez inkább havarság a részükről. Maggie példának okáért barát, vagy mondjuk Harryék, Kylie-t meg nem tudom, mert ő mégiscsak egy szép lány, akit olyan jó volt ölelgetni, még ha pocsékul is vagyunk lelkileg, nem feltétlenül arra kéne törekedni, hogy másik legyen valakink, csak az benne a rossz, hogy én állatira társaságfüggő vagyok, és ez nem barátilag értendő. Nekem szükségem van rá, hogy úgy pasiként nézzen rám valaki, és mivel Kylie törékeny szomorúsága láttán feltámadt bennem a férfiúi védelmi ösztön, kérdés, hogy mondjuk volna-e kedve találkozni velem máskor is, mondjuk randizni, kézenfogva járkálni, sokat együtt lenni. Vagy annyira kiborult a fickó halálától, a jósálmoktól, hogy fel sem merült benne ilyesmi, és csak ráhoznám a frászt? Éppen rajzolgatok ezen a délutánon farmerben, és pólóban, amikor bejön az egyik háztársam, hogy egy lány vár rám kint. Egyből a hollóhátasra gondolok, hogy ő lehet, hiszen másokkal mostanság nem foglalkoztam. Megköszönöm, és pattanok, hogy utánajárjak, hogy hogy is van. Kinyitom a festményt, és át is mászom rajta, hogy rájőjjek, igazam volt. - Oh, Kylie, szia! Mi a helyzet! Jobban vagy? – Kérdezem kedves mosollyal, és szinte automatikusan simitok végig a karján, legfeljebb utólag kiderül, hogy nem sok értelme volt, ha közben ő teljesen máshogy gondolkozik. Hagyom, hogy a festmény becsukódjon, és a lány mellé sorolok be, hogy ne érezze, hogy sietek. A hónom alá húzom a rajzfüzetet, nem volt semmi különösebb dolgom, ami ne érne rá. Tetszik, hogy ennyivel jobb kedve van, még ha vélhetően nem is miattam, de hát az is valami, hogy elindítottam ezen az úton. Lehet, hogy pasi van a dologban? Kár..
//
