2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A lebiggyesztett ajkaira csak halványan elmosolyodtam. Nem szerettem volna még egyszer valami olyasmit varázsolni, ami aztán tuti katasztrófát okoz itt körülöttünk. Mi van, ha megharap minket? Kíváncsi lettem volna, hogy milyen hatással lenne ránk egy varázsolt lény harapása. Fogalmam sincs. A békák pedig egyre jobban kezdenek idegesíteni. Nem szeretem őket és nem is értem, hogy egyesek hogyan tarthatnak az iskolában ilyen undorító állatot háziállatnak. Ott van például Neville. -Romboló? Uff, ha én azt elsütném akkor tutira minden porrá lenne itt körülöttünk, szóval lehetne valami... finomabbat kiagyalni. - Kacsintottam egyet. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, de én még egy kicsit szeretem tovább vinni az ilyen vicceket és egyébként is, tudom nagyon jól milyen a barátnőm. Az órás téma után már nem mosolygok túl sokat hiszen áttérünk a fiús témára, amit nem birok ki persze hogy ne meséljek el neki teljes egészében. Totál elvörösödöm, és kicsit ideges is leszek, egészen addig még ki nem bököm végül. Pontosan úgy reagál ahogyan azt elképzeltem. Lehajtom fejem, kicsit a földet nézem és közben idegesen birizgálni kezdem a kabátom ujját. Mit is válaszoljak? Valahogyan jól kellene kihozni ebből az egészből a fiút is és engem is, hiszen nem mindegy a dolog. Persze az igazat fogom majd mondani. -Aha. Hát kicsit gáz volt a találkozásunk első fél órája, de aztán végül is meg tudtuk beszélni az egészet. A csajszi akit keresett hasonlóan nézett ki mint én, de nem egészen rendes azokkal akik nem a célpontjai. - Kicsit elmerengek, hogy vajon hülyeségeket beszélek e vagy hogy túllőttem a célon... Egy pár pillanatig hallgatok addig persze Keelyn is elmondja a véleményét erről az egészről. - Ő nem akarna rosszat az embereknek csak kényszerítik rá. Egyébként pedig tök rendes srác. De tudom, fura, főleg hogy én egy bérgyilkossal... nekem is az. - Elvégre egy jó kislány vagyok aki nem sokszor keveredik rosszba és végtelenül szerelmes volt éveken keresztül Harry Potterbe. Persze, nem kerültem volna ilyen helyzetbe ha Harryvel is másként alakulnak a dolgok és nem ábrándulok ki a sulis pasikból. Olyan éretlenek. A varázslattal próbálkozom már megint, csak felállok és a pálcámat előre nyújtva próbálom megigézni a madarakat, persze kevés sikerrel először. Keelyn tanácsaira bólintok egyet, megköszörülöm a torkom és újra próbálkozom, most kicsit finomabban, nyugodtabb hangnemben mondom ki a varázsigét, és erősen koncentrálok a madarakra. Lám lám, elő is törnek a pálcámból és elkezdenek körülöttem repkedni. Széles vigyor terül szét az arcomon, boldogan nézek barátnőmre. -Köszönöm, hogy segítettél! Megmentettél, hogy ötszáz szavas beszámolót kelljen írnom valamiből a mulasztás miatt. - Forgatom meg a szemem, majd visszaülök a lány mellé, és hálásan nézek rá. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle!
Sajnáltam, hogy nem próbál meg kiscicákat varázsolni, mert azzal tényleg nagyon boldoggá tett volna, hiszen mindenki tudja, hogy megőrülök a macskákért, főleg ő és most pont kedvem támad egyet simizni, de ha nem, hát nem én nem erőltetem. – Hát jó. – mondtam előbb lebiggyesztett ajkkal, majd ismét mosolyra húztam a számat, hisz nem vagyok szomorú, csupán szórakozom, hátha ő is elneveti magát annak ellenére, hogy nem jött össze a varázslat. Van ilyen, nekem is sokszor kellett újra megpróbálnom egyes dolgokat, de gyakorlat teszi a mestert. Ezt már rég megtanultam a hegedű kapcsán és mindig másra is igaz szerintem. A mondatán még jobban vigyorogtam és egy kósza gondolat ötlött e fejembe, ami elsőre kissé horrorisztikusan hangzik, de végül is egy megoldás. – Esetleg romboló varázsige? – kérdeztem szórakozottan. Na persze én magam sem gondoltam komolyan ezt, el is nevettem magamat amint kimondtam, de tényleg csak egy rossz vicc volt. Nem vagyok kegyetlen, gyilkos meg még annyira sem, szóval remélem, veszi a lapot a barátnőm, mert tényleg nem ártanék nekik csak. na. Most ilyen a hangulatom, szóval ki is élvezem az adandó alkalmakat, még akkor is, ha olyan nagy hülyeségeket mondok. -De csak akkor, ha tényleg jó az óra. – Nem akartam, hogy fölöslegesen vesztegesse az idejét azokra a vacak tantárgyakra, mert én se szoktam, akkor neki miért kéne? Szerintem senki sem élvezi azokat az órákat, amik nem mennek neki olyan jól. Meg kéne választanunk, hogy mire akarunk bejárni, csak azokat az órákat felvenni, a többi meg hagyni a fenébe. – Caradoc? Furcsa egy név, bár egész cukin hangzik. – Bár ha én a szülei helyébe lennék, akkor tuti nem így neveztem volna el, de mindegy nem az én dolgom, látszólag a barátnőmnek tetszik a srác, lehet még a neve is, akkor meg nem is foglalkozom vele, csupán végig futott ez a gondolat az agyamon semmi több. – Bármilyen hihetetlen nem, nem tudom. – Kuncogni kezdtem a kérdésén, hisz hogyan is tudhatnám, ha még el sem mesélte. De mindegy nem ez a lényeg, inkább figyelek rá és hallgatom a kis mesét, hogy el ne felejtsem a következő alkalomra. -Tessék? Hogy micsoda? Meg akart ölni? – Te jó ég szegény lány mibe keveredett. Még hogy egy bérgyilkosba így belehabarodni… Nagyon gáz, ráadásul úgy, hogy pont őt akarta megölni. Meg mi az, hogy összetévesztette? Nagyon béna bérgyilkos lehet, ha nem tud két különböző embert megkülönböztetni, na meg persze az sem egy jó pont, hogy pont a barátnőmet akarta megölni. – Hát őszintén szólva igen, ez nagyon gáz. – Nem akartam megbántani, meg lelombozni sem, de ez azért tényleg nagyon furcsa meg nekem elég rémisztő is. – De ha neked tényleg tetszik a srác, akkor végül is okés, csak ne kelljen nekem kitekernem a nyakát, ha bánt. – Bár még én magam sem tudom, hogyan lehetne, hogy én egy egyszerű boszorkány pont egy bérgyilkos nyakát akarok kitekerni, de biztosan megtalálnám rá a módot, csak most így hirtelen nem jut eszembe semmi. Bólintok a válaszára, majd nézem hogyan is próbálkozik a bűbájjal. Nem rossz kezdés, bár nem történt semmi, így én is gondolkodni kezdek. Nekem mindig bejön, ha elképzelem a dolgokat, sokkal egyszerűbb úgy, ha már szinte látom magam előtt a képet. Lehet, nem jó hangsúllyal ejti a szót, vagy még mindig kicsit kábult a beszélgetés miatt. Mellé lépek és újabb tippeket adok. – Talán próbáld meg máshol hangsúlyozni a szót és szó szerint képzeld el előbb, ahogy megidézed a madarakat. Legyél finom, ez nem egy durva varázsige. Csak szépen lassan, majd kitapasztalod. – mosolyodom el és remélem ezek a tanácsok használni fognak.
Igazából tudtam, hogy Keelyn nem bántani akar a megjegyzésével, csak el szeretné kicsit viccelni a dolgot, és megpróbálja kihozni a legjobbat az egészből. -Értem, értem. Mondjuk... szerintem most kihagynám a macskás dolgot. - Húzom el a szám, hiszen ki tudja, megint milyen állat fog majd kiugrani a pálcámból. Nem... azt már nem. A végén még megetetjük valamivel magunkat. Mondjuk védekezni azt tudok, szóval tán csak el tudnám tüntetni a jövevényemet ha az alkalom azt kívánná. Ahogy a barátnőm odébb tolja azt a békát, felteszem kezeimet és sajnálkozó tekintettel pillantok rá. - Fogalmam sincs, hogyan kell őket eltüntetni. Esetleg ha te tudod... - Nem hiányoznak az életemből ezek a lények, és igazából ki nem állhatom őket, se a kígyókat, se semmilyen gyíkot, stb... szóval valami hasonló tekintettel pillantok én is rájuk, mint Keelyn. A tanácsára pedig csak elmosolyodom, hiszen utána megtudja, hogy pontosan mi is az ok, amiért nem tudtam odafigyelni órán. Szerintem ez minden korombelivel megesik... főleg ha az ember valami érdekesbe vágja bele a fejszéjét. Az én történetem pedig elég érdekes. -Majd megpróbálok odafigyelni legközelebb. - Kisebb szünetet tartok, az pont annyira elég, hogy Keelyn elhalmozzon kérdésekkel. Az elsőt a fejemben tartottam végig, de mire befejezném, az utolsóra már egyébként sem emlékeznék, úgyhogy elkezdem mesélni a sztorit és majd valami kialakul belőle útközben. - Hááát, a nyár végén ismerkedtünk meg, Caradocnak hívják. Elég furcsa találkozás volt... de aztán egész este együtt voltunk és nagyon édes... - Kisebb szünetet tartok, lehajtom a fejem, egy picit talán el is vörösödöm. Mindig ilyen vagyok ha pasikról van szó, ezt a barátnőm talán már tudja. Volt egy két érdekes esetem, de egyik sem sült el végül jól. Sajnos. Mindig hoppon maradok. - ...csak egy bibi van a sztoriban. Tudod, hogyan találkoztunk? - Nem, nem bírom ki, muszáj valakivel megosztanom és úgy érzem a legjobb barátnőm lesz erre a legmegfelelőbb ember. Másnak nem is nagyon akartam elmondani, mivel ha a testvéreim fülébe jut... Meg sem várom Keelyn válaszát, folytatom. Minél gyorsabban elhadarom, annál előbb túl leszek rajta. -Összekevert valakivel és meg akart ölni. Mert bérgyilkos. Uff .... - felsóhajtok majd fellélegzem, mert végre kimondtam. Felpillantok a barátnőmre, kíváncsi vagyok a tekintetére, vajon mit fog mondani nekem, hogy milyen hülye vagyok, vagy hogy ez izgi... frász se tudja. - Nagyon gáz? - Igazából meglepődtem magamon, hogy egyáltalán el tudtam tekinteni ez a foglalkozás mellett, nem érdekelt azon az estén, hogy mi fog majd történni, tudtam, mit vállalok. Remélem még mindig, hogy nem bánom majd meg. Közben persze végighallgatom Keelyn válaszát kérdéseimre. Mikor mondja, hogy mi történt, csak mosolyogva megráztam a fejem, amolyan tudom, mindig ilyen vagy arckifejezéssel. Nem is tudom igazából, hogyan lettünk mi jóban, de már nem is érdekel... mert jó vele lenni. A tippjeit pedig megfogadom. -Rendbeen, nem mondom el senkinek! - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, majd vissza felállok és újrapróbálkozom a varázsigével. Egy pillanatra becsukom a szemem, elképzelem a madarakat, majd... - Avis! - Talán túl erőteljes volt vagy túlságosan el vagyok kalandozva még mindig, de nem történt semmi. Sóhajt, majd próbálkozom tovább.
Nem sértésnek szántam a gyíkokat, csak gondoltam, ha már Mardekár legyen gyík. – Akkor kígyó. Így már érted? Aha, macskák. Imádom a kiscicákat és most kedvem támadt ölelgetni egyet. Hát, ha megpróbálod is légy szíves a másik irányba tartsd a pálcád. – mutattam a velem teljesen ellentétes oldal felé. Az egyik béka pont odaugrált hozzám én meg egy kecses mozdulattal odébb toltam, mert míg a kígyók jelenléte egyáltalán nem zavar ezeket a nyálkás dögöket ki nem állhatom. De nem sikítok, ha meglátok egyet vagy valami, csak undorodó tekintettel nézek, rájuk aztán vagy odébb tessékelem őket, vagy én megyek el a közelükből. Kedvem támadt volna mondani a barátnőmnek, hogy vegyen rólam példát a tanulás szempontjából, de lássuk, be azzal sincs előrébb, mert én talán még kevésbé figyelek az órákon, az, hogy képes vagyok bepótolni és valami csoda folytán nem bukok meg, azt én magam sem értem. – Tudom. Ezért kéne odafigyelni. De nyugi én se szoktam Bájitaltanon. Mondjuk, abból pont jó vagyok. – Nem is értem miért nem buktam még meg, hisz sose tanulok rá és még csak az órán se figyelek. Lehet, hogy miközben az órán alszok, aközben valamennyi tudás bejut a fejembe? Vagy csak titokban egy született tehetség vagyok? Nehéz megmondani, szerintem egyik sem, de valamiért megy a tantárgy és nekem ez a lényeg. De szegény Ginny meg itt szenved ezzel. – Aha! Szóval ő a ludas. Hogy hívják? Jó néz ki? Mikor és hol ismerkedtetek meg? Van köztetek már valami? Jól néz ki? – Lehet ezt a kérdést már feltettem egyszer, de most kit izgat. Szerettem mikor a barátnőm mesélt különösen, ha ilyen témánk volt. Én nem tudtam ilyenekről beszélni, annyira nem is bántam, mert hát a pasik önfejűek én meg szeretem őket irányítani. – Azt elhiszem. Nekem is kéne tanulni, csak pont nem érdekel. – Hah… Vigyáznom kéne, milyen tippeket adok. – Tudod mennyire irányítás mániás vagyok. – kezdtem, majd tartottam egy kevés szünetet és folytattam. – Na most az egyik évfolyamtársam nem volt hajlandó engedelmeskedni. Na ez történt. – És én pontosan ezért fogom ezt a maradék másfél évét megkeseríteni. Én figyelmeztettem, hogyha nem teszi azt amit mondok akkor baj lesz, de nem hallgatott rám, hát most viselje a következményeket, amik előre szólók, nem éppen a legbarátságosabbak lesznek. – Azzal bőven megtudod, ha nem árulod el senkinek, hogy az előbb hamisan játszottam. – nevetem el magamat, bár tényleg elég gáz volt, hogy megcsúszott az ujjam. – De nyugi nem bonyolult, csak tisztán ejtsd ki a varázsigét és képzeld magad elé, ahogy madarak jelennek meg. Ha ez segít, akkor gondolj arra a srácra. – Gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon, persze csak heccelni akarom.
Felvont szemöldökkel pillantok Keelyn felé amikor a gyíkot említi. Egy kicsit most már én is megmosolygom a dolgot, hiszen mit mondhatnék... tényleg vicces jelenetet csináltam az előtt. Nem vagyok jó átváltoztatástanból és ennyi, ezt nem tudom másként kimagyarázni. -Gyík? Miért pont az? Macskát? Ezeket is véletlenül sikerült...hát hogy tudnék macskát varázsolni?! De ha akarod... akkor megpróbálom újra, hátha macskák ugrálnak ki a pálcámból. - Fintorodom el, majd kicsit kínosan felnevetek. Az még mindig jobb eset lett volna, mint a békák, amik még mindig ott ugrálnak körülöttünk. Nem tudom, meddig tart ez az ige, de most már igazán eltűnhetnének. Leülök a barátnőm mellé és kicsit lazítok. Hátradőlök a padon, próbálom újra átgondolni ezt az egész varázslatot, persze közben azért figyelmesen hallgatom, mit mond Keelyn. Szeretek vele beszélgetni, mert mindig jókedvre derít és persze nem habozik kideríteni, mi is történt velem az elmúlt pár napban. -Tudod, hogy mennyire utálom az átváltoztatástant. - Mondom teljesen komoly, meggyőző arccal, majd amikor rákérdez a lényegre, akaratlanul is elmosolyodom és egy aprócska pír jelenik meg az arcomon. - Tudod... megismertem egy srácot... - El fogom mesélni, de majd csak akkor ha érdeklik a részletek. Egyébként nem szeretném untatni a hülyeségeimmel. Kicsit mondjuk még van bennem egy kis kétely a fiút illetően, de... lehet hogy csak azért mert pár napja már nem találkoztunk és hiányzik. Nem tudom. Ezen merengek, miközben persze hallgatom Keelyn meséjét. - Jó neked! Én is szeretnék már kicsit lazulni. Idegroham? Miért már, mi történt? - Felvonom szemöldököm és várom a válaszát. Amikor pedig felajánlja a segítségét, hát majd kiugrom a bőrömből, olyan lelkes leszek. Heves bólogatásba kezdek. - Ahhaa! Kérlek segíts. Soha nem fogom megtanulni egyedül. Majd meghálálom valahogy. - Vigyorodom el szélesen. Meghívom egy vajsörre vagy valami hasonló, úgyis be kellene vásárolgatni hamarosan Roxmortsban karácsonyra. Soha nem szoktam elsietni a dolgot, szinte mindig az utolsó pillanatban kapkodom. Majd befogom a lányt, hogy valamikor jöjjön el velem és bevásárolunk.
Nevettem a barátnőm szavait hallva. Mert lássuk be, én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb így nekem nem kell attól tartanom, hogy bántódásom esik, meg tudom védeni magamat. Nem vagyok egy nyeszlett kis végtelen törékeny lányka, sőt inkább erős és határozott vagyok. Meg persze önfejű és makacs, de ez már csak ráadás. – Nyugi ki tudok térni előle. De ha mégsem akkor legalább valami gyík legyen az, amivel eltalálsz. – nevettem el magamat. Elvégre a Mardekár címerállata a kígyó, így ha nem is tud fejbe vágni egy macskával, akkor legalább valami olyan legyen, amihez kötődök is valamennyire. – Tényleg macskát tudsz varázsolni? – nem is tudom, hogy jött ide ez az ötlet, de ha már így felmerült bennem, akkor megkérdezem hátha képes rá. Most úgy kedvem támadt megsimogatni egyet, mert amúgy szeretem a cicákat, csak néha már idegesít, hogy nem csinálják azt, amit mondok. Csak úgy, mint másnál. Ginny kivételével. Nála már megszoktam, hogy nem irányíthatom, már nem is nagyon akarom. – Ejnye Ginny figyelni kell az órákon. Kivéve, ha unalmas. Akkor megengedett, hogy aludj. – Én legalábbis sose foglalkoztam azzal, hogy figyel-e a tanár vagy sem. Ha olyan anyag volt, ami nem érdekelt, aludtam vagy zenét írogattam, na persze utána rendesen bepótoltam az anyagot, így lényegében nem vagyok egy rossz tanuló. – De meséld csak el mi az, ami úgy elterelte a figyelmed? – Amíg ő válaszolt, addig én rákezdtem egy újabb darabra, aminek nem is tudom a címét, csak hirtelen beugrott. De kár volt, mert megcsúszott a vonóm a gyors játékban és hamis lett. Így leraktam magam mellé és inkább válaszoltam a barátnőmnek. – Ünneplés. – kezdtem mosolyogva. – Tudod, nekem már az is ok a zenélésre, ha nem írunk dolgozatot. De egyébként nincs túl sok minden. Rivalizálok, irányítgatok, tegnap kis híján idegrohamot kaptam… Csak a szokásos. – Mostanság nem történt túl sok érdekes dolog velem. Igazából semmi se. – Amúgy ha gondolod, segíthetek. Talán ez a varázslat még megy. – ajánlottam fel a szívességemet. Elvégre nem volt egy bonyolult varázslat. Csak meg kell tanulni.
Mivel semmi kedvem nem volt az ellenőrzőre tanulni, ezért csak úgy döntöttem, egyelőre megpróbálom a házi begyakorlásával kezdeni az egész procedúrát. Mondjuk alapból nem vagyok valami jó tényleg ebből a tantárgyból és nem is tudom, minek kell ez nekünk... valójában. Például nem akarok semmi sem bögrévé változtatni, pláne nem egy állatot! Mekkora hülyeség volt már ez... de igazából ezt is annak tartom, amit most kell begyakorolnom. Már bánom, hogy legalább ennél a résznél nem figyeltem oda a tanárnőre, aki persze elmondta, hogyan kellene az egészet véghezvinni. Nem voltam azok a diákok között most kivételesen, akik buzgóak voltak az anyaggal kapcsolatban. Pedig sokszor előre olvasok valamennyit vagy csak utána nézek egy két érdekesebb dolognak, de általában ez nem az átváltoztatástanhoz szokott kötődni. Az udvarban találtam a kis zugot magamnak ahol vélhetően elég biztonságosan tudom gyakorolni a varázsigét. És talán nem is lássák majd olyan sokan ahogy bénázok. Persze másodszorra, mikor sikerült valamit is elérnem, békákat lőttem ki a madarak helyett a pálcából. Hallottam egy mellettem elsétáló lány és fiú halk kuncogását, én pedig morcos tekintettel pillantottam utánuk és gondoltam magamban azt, hogy nem mindenki lehet tökéletes. Lehet, hogy utánuk kellett volna mondanom ezt, vagy pedig azt, hogy próbálják ők meg! Ahh. Ekkor kicsit megriadtam a hegedű hangját hallva, de gyorsan mosoly terült el az arcomon, mikor a hozzá tartozó embert is megláttam. Keelyn. -Jaj, ne is mondd! Szerintem bújj fedezékbe még a végén lelőlek piócákkal vagy valami még undorítóbb állattal. - Persze nem rosszból mondtam ezeket, csak azért, mert továbbra is magamat okolom azért, amiért nem sikerült a varázslat. Keelyn játéka sokszor meg tudott nyugtatni. Most is így történt. Helyet foglaltam mellette és az átváltoztatástan könyvemre böktem, miközben meséltem el neki, mi is történt. - Hát, tudod elméláztam átváltoztatástanon amikor a tanárnő ezt az igét mesélte el. Ami a madarakat idéz meg. És persze most nem megy, de ezt te is láttad. - Fintorodom el, de nem próbálom újra a varázsigét, még a végén tényleg megsérül itt valaki. - Veled mi újság? Lazulás? - Úgy irigylem, szeretném én is most ezt csak úgy a francba hagyni és órákat beszélgetni vele mindenféléről... de azt hiszem ehhez legalább annyi biztatás kellene, hogy az ige sikerüljön. Abban reménykedem most, hogy Keelyn talán el tudja végezni, és kisegít.
Méregzöld hegedűm a tokjában nyugodott, azt pedig az én kezemben volt. Hála az égnek ezt a napot is túléltem dolgozat nélkül így ünneplésként úgy döntöttem, hogy Vivaldi négy évszakából a Tavaszt fogom játszani. Az az egyik kedvenc tételem és nagyon jól tudom játszani is fejből. Szóval miért ne? Elvégre mára nem terveztem semmi baráti találkát vagy valamit, inkább csak szépen csendesen elfoglalom magam. Na jó nem lesz annyira csendes, mert a refrént ugye hangosan kell játszanom, de bízom benne, hogy nem fognak sokan hallani, aki meg még is, hát az gyönyörködjön csak a művészetemben azért van. Leértem az udvarra, előszedtem a hangszerem, behangoltam, majd éppen rá akartam kezdeni a játékra, mikor meghallottam egy ismerős hangot, ahogy felkiált. Nagyot sóhajtottam és elindultam a hang felé. Nem is kellett sokat mennem, mikor megláttam, ahogy egy Griffendéles lány elszúr egy varázslatot. Szórakoztató volt nézni bevallom. Elővettem a hegedűm és egy gyászinduló egyik részletét játszottam le rajta. – Mondtam már, hogy vicces vagy mikor elszúrsz valamit? – kérdeztem a barátnőmet, majd leültem mellé és Mozart Papageno áriáját kezdtem játszani, olykor - olykor még énekeltem is dalt. – Szóval mi újság? Mi nem megy?
Az átváltoztatástan könyvvel a kezemben lépek ki az udvarra. Egy padot keresek, ahol meg tudom húzni magam egy kicsit, és nyugodtan bele tudok nézni. Hiszen fogalmam sincs a jövő heti ellenőrző anyagáról. Órán sem tudtam igazán odafigyelni, mindig csak elméláztam, elbóklásztak gondolataim, valahová máshová... például Londonba. Arra a nyári estére, amikor megismerkedtem Caradockal. Igaz, nem mondhatnám, hogy túlságosan jól indult a kapcsolatunk, de hát végül... egészen érdemesnek tartottam belekezdeni ebbe az egészbe. Hogy őszinte legyek, nem bántam meg a dolgot. Próbálom elhessegetni a gondolatokat a fejemből róla. Kinyitom a könyvet, megkeresem benne azt az anyagot, amit a múlt órán tanultunk. A házi feladat az volt, hogy gyakoroljuk be ezt az igét, és órán majd bemutassuk tudásunkat. Az Avis nevű igéről van szó. Először is kénytelen voltam elolvasni, miről is szól ez az egész, hiszen mint mondtam, semmi nem maradt meg bennem az óra anyagából. Ez elég nagy gond. Mivel a tanárnő minden lehetséges esetet elmondd nekünk és még azt is, hogy a leghatásosabb az igézés. Fogalmam sincs. Szuper. Könyvet böngészem még pár percig, de többre nem jutok, úgyhogy előhalászom a pálcámat és próbálkozom a varázslattal. Először nem történik semmi, majd... valószínűleg a rossz pálcamozdulat végett, a madarak helyett békák ugrálnak elő a pálcámból. -Te jó ég! - Fintorodom el, majd kicsit hátrébb ugrom és körülnézek, reménykedem benne, hogy senki nem látta, ezt a hatalmas bénázást. De ugyan... mennyi esély lenne erre? Valaki úgyis mindjárt előbukkan és jól megkommentálja az igémet. Egyébként is kifejezetten nem szeretem az átváltoztatástant, erre ilyen butaságokkal traktálnak még minket! Csodás...
