Tánctér

[You must be registered and logged in to see this image.]

Áh, kicsit sem lettem frászba, amikor megláttam a nővéremet. Most tényleg, ha összefutok vele, mit mondjak, bocs, elfelejtettem szólni? Ja, elég ciki, főleg hogy emellé azt is társítom, hogy Liana itt van velem. Semmi szükségem arra, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam magunkat, ismerem Karent. Tuti, hogy ide vágtat és... leszedi a fejem. Élve lenyakaz, majd jó hangosan fogja mondani, hogy én még csak a legkisebb esélyét se lássam annak, hogyan tudnék kibújni a dolog alól.
Ez még abban a pillanatban nem is fordul meg a fejemben, amikor a puncshoz akarok eljutni. Liana ha nem is akarja a ruháját feláldozni, de mutat hajlandóságot, hogy megkóstolja velem. Csak hát amennyien vannak itt, tutira nem jutunk ki oda ahol már biztonságban vagyunk. Szegény lány mit gondolhat, hogy csak rángatom és majd jön, de nem, eddig el se jutok. Pedig én még arra is vevő vagyok, amikor mutat egy utat. Elindulok akkor vele arra, de egy a vállamra tett kéz lefagyaszt. Nem, ez nem a lány keze, ez a kéz nagyobb az övénél. Már pördülök is meg a tengelyem körül és ahogy a pillanat törtrésze alatt konstatálom, hogy Karen állított meg, tekintetem a padlóra kúszik. Majd onnét a cipőm orrára. Igen, fókuszáljunk a cipőnkre! Én is olyan szeretnék lenni, fekete, semmilyen, egyszínű és és...
- Nem hazudtam. - motyogom az orrom alatt - ha már bajszom az nincs - és továbbra sem vagyok hajlandó levenni a szemem a cipőmről. Nem tudom hogy magyarázzam ezt a helyzetet el, legszívesebben felcsattannék és kikérném magamnak ezt a hangnemet, mert nem érdemeltem meg. Az utolsó pillanatban lett kitalálva, hogy jövök. Akkor sandítok csak fel egy igen picit, amikor Karen Lianához szól. Pillanatok alatt eleresztem az ő kezét is, mint ha itt sem lennék. Mit csináljak, mit csináljak? Gondolkoznom kellene, de teljesen lefagytam. A lányra sandítok ahogy hozzám címezi a szavait. Egy nagyon icipicit el is mosolyodok. Végignézek a ruháján már ki tudja hányadszorra, amikor Karen megdicséri. Ennyire tetszik neki a rózsaszín? Nem is sejtettem volna.
- A formája igen. - dünnyögöm tömören, majd végre hajlandó is leszek felnézni a nővéremre. - És nem vagyok takonypóc. - teszem hozzá sértetten.
- A napokban hívtam el, nem akartam eredetileg jönni. - mormogom továbbra is az orrom alatt a magyarázatot. - El akart jönni. Én meg... nem tudom, tetszett, hogy puncs is lesz.



↯

Be kell ismernem, jól éreztem magam a bálon, pedig azért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, elvégre, évekkel ezelőtt kívülállóként résztvevője voltam egynek, és nem is maradtam sokáig. Utáltam az egészet, a fényeket, a dekorációt, az embereket, lényegében mindent. Azóta valamelyest megváltoztam. Hajlandó voltam félretenni az előítéleteimet bizonyos emberekkel szemben, és arra is képes voltam, hogy a kedvükre tegyek. Hát így kerültem ide egy hónapnyi táncoktatás után. Büszke voltam a srácra. Kedveltem őt, és a magam módján szerettem is. Ha nem szerettem volna, nem ragaszkodtam volna, ez ilyen egyszerű.
Épp ezért örültem neki, hogy minden nehézségünk ellenére megtűrt maga mellett. Ma este nem tudott volna mivel felbosszantani. A táncunk során is mindig jó helyre lépett, így aztán még a cipőimet is megkímélte a megtaposástól. A csók pedig… Tudom, hogy én vettem észre a fagyöngyöt, és én voltam az, aki megcsókolta, mégse tudtam hová tenni a dolgot, hogy csakúgy hagyta… Még most is beleremegek, ha rágondolok. De ettől függetlenül, tetszett. Magam előtt nem tagadhattam többet, hogy nem valami testvérként ragaszkodtam hozzá. Azt is bizonyította már, hogy nem gyerek, így az anyáskodásból is visszább vettem.
Szerettem volna még mondani neki valamit, de ekkor a tömegben kiszúrtam az öcsémet, és amikor azt állítottam, hogy semmi nem tud majd felhúzni, nos… Az az állításom itt megdőlt. Castiel felé pillantottam, és azt kérdeztem, csatlakozik-e hozzám, de azt hiszem, kicsit egyedül akart maradni, mert inkább az italokat választotta. Megkértem, hogy ne lépjen le, és ne igyon annyit, mert még valamit a bál során el szeretnék intézni vele, majd egy puszit nyomtam az arcára ‒ hogy még jobban összezavarjam ‒, és elsiettem Adrian felé.
Láttam, hogy menekülni készült, de pechéjére, annak ellenére is gyorsabb voltam, hogy a kastély falain belül nem lehet hoppanálni. Mellette teremtem, és megfogtam a vállát.
‒ Nocsak, nocsak, kis hazudós! Tudod, hogy gyűlölöm, amikor a szemembe hazudsz, Adrian! ‒ fordítottam magam felé azt a pimasz kölyköt, és közelebbről is láthassa milyen dühös és szomorú vagyok azért, mert becsapott. Azok után, amit értette tettem, nem ezt vártam volna tőle. ‒ Nem vagyok hajlandó foglalkozni veled ma este ‒ morogtam, majd a partnerére pillantottam.
Valamivel normálisabban fordultam felé, hogy kezet nyújthassak neki. ‒ Karen Nott, ennek a kamugépnek a nővére ‒ mutatkoztam be, és míg vele tényleg rendes voltam, az öcsém felé gyilkos pillantásokat lövelltem, és reméltem, hogy nagyon szégyellni fogja magát amiatt, hogy így átvert. Csalódtam benne. Ha már én neveltem fel, bíztam benne, hogy van benne annyi becsület, hogy elmondja, nem akarja velem és a partneremmel tölteni az estét, hanem mással jön. Nem erőltettem volna a dolgot. De így a poklok poklát fogja megélni ma este.
‒ Nagyon csinos vagy ‒ dicsértem meg a kislány ruháját. Adriannel továbbra sem voltam hajlandó foglalkozni. ‒ Mondd csak, te is elsős vagy, akár ez a takonypóc itt mellettem? ‒ érdeklődtem, elvégre meg akartam büntetni Adriant, továbbá, úgy gondoltam, nem árt, ha hagyok egy kis teret Castielnek, így aztán a kisöcsém újdonsült barátnőjével kezdtem foglalkozni.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Hogy én mennyit bosszankodok amiatt, hogy Lianát nem tudom előkeríteni. Miért vagyok én ennyire pici? Most szívesebben ülnék mondjuk fel valaki nyakába. Mondjuk Karen új udvarlójáéba. Áhh, nem megyek oda, azzal kiderülne, hogy nem szóltam neki arról, hogy mégis jönnék. Hát ez van, akkor marad a találékonyság. Vagyis inkább a jó szerencse, hogy kiszúrom a tömegből. Egy fintort azért megeresztek, az a ruha, rózsaszín. Úgy szép meg minden, de rózsaszín. Miért akar minden kislány rózsaszínben lenni? De nem fogom felhozni neki. Sőt, azt sem fogja meglátni, hogy nem tetszik a ruha színe. Nem és nem. Ezzel az elhatározással indulok meg nagy, majd egyre lassuló léptekkel a lány felé. Ha elsőre nem is tűnt fel az, hogy zavarban vagyok, hát most majd akadályoz. Jó, azért szépen van megfésülve, na. Kiöltözött, pont annyira, amennyire én viszont nem. Vagyis a csokornyakkendőmet leszámítva, ami ontja magából a házam színeit. Ez az én ötletem volt, hogy ilyet csináltassanak. A többi már mellékes volt, a bátyám sem vitte túlzásba a szabás megkötését. De így érzem magam kényelmesen. Na nem mint ha az a pohár ital már ne kezdené éreztetni a hatását velem. Nem szeretem amúgy az alkoholt, dacból akartam most inni. De ez édes és... finom.
- Szép? Mi? - kérdezek vissza értetlenül, igazából nagyon nem is tudok koncentrálni arra, amit mond pedig én próbálom felvenni a fonalat. Ez a sok ember, az a ruha, az ital, a minden. Mint ha kavarogna bennem, én pedig eltompulnék tőle. Na, Adrian, szedd össze már magad, mert óriásit fogsz égni!
- Nem t'om. Szerintem sokan vannak. És mindenki megy mindenhová. - nem is tudom mit vártam, majd leszünk páran? Áh, én leinni akartam magam valamelyik sarokban. De rájövök, hogy fölösleges a válaszom, hisz ő is erre a következtetésre jut, csak velem ellentétben őt fel is villanyozza. Ahogy mosolyog, én nem tudnék. Vagyis nem vagyok olyan hangulatban, még ha nem is vágok morcos képet. De egyből lelkesebben vágom rá a választ, amikor felteszi a kérdését: Láttál valami érdekeset már?
- Naná! Meg kell kóstolnod a puncsot. - ragadom is karon ahogy kapok az alkalmon és elindulok vele az asztal felé. Csak ahj, ne lennének olyan sokan. A tiszta átjárás már rég megszűnt, teljesen összezártak minket a nagyok. Most másszunk? Mászok én, csak leporolom a térdem. De Lianára nézek egy pillanatra és észreveszem, hogy ő bizony ebben a ruhában nem tudna.
- Volt már ez rajtad, vagy új? - kérdezem a ruhát illetően. Én mondjuk nem dícséretnek szánom, csak hogy hajlandó lenne-e koszolni. De belegondolva lemondóan kell tudomásul vennem, hogy bizony először lehet rajta. Nem, akkor nem tesszük tönkre ezt a ruhát.
- Terveljük ki, hogy juthatnánk oda az asztalhoz. - mondom az ötletem. Nagyban kezdeném is ecsetelni, de ahogy Liana válla fölött elpillantok, a pillanat törtrésze alatt válok hófehérré és egyben halálsápadttá. Ide tart és nem túl kedves az arckifejezése. Vagyis a nővérem épp ide tart, mert kiszúrt.
- Öm Liana, mit szólnál, ha inkább most sétálnánk egyet odakint? Biztos nincsenek ilyen sokan. - magyarázom kapkodva és ismét megfogom a kezét, hogy aztán valamerre elindulhassak. A csudába hát, de tudom, hogy utolér. És ha meghallom a hangját, vagy megérint, akkor a játéknak vége és kénytelen leszek drága nővérem felé fordulni. De nem akarom ezt.



↯

[You must be registered and logged in to see this image.]

Lázas készülődésnek épp nem mondanám, de valahol mégis a gyomromban hol azt az átkozott csokibékát éreztem, mint ha ugrálna, hol borsónyira ugrott, hol pedig közömbösen bámultam a többi hálótársam, ahogy épp egymást dobálták a párnával, rohangáltak fel-alá. És egy valaki készülődött. Rajtam kívül. Ennek az igen csak nem hozzám méltó önkívületi állapotnak egy okozója volt: a bál. Az a bál, amire egészen az előtte lévő napokig azt mondtam, nem fogok eljönni. Mert minek, mert találok jobb elfoglaltságot, mert kit érdekel egy rakás ember? Amúgy is tömegiszonyom van és különben is. És akkor megtettem. Ott a házidolgozat fölött - fogalmam sincs mi történt - megkérdeztem Lianát, hogy eljönne-e velem a bálba. Azt hiszem a helyzet kényszerítette ki, vagy az álmosság. Megtudtam, hogy szívesen jönne, de nincs kivel. Én pedig nem hagyhattam csak úgy szó nélkül. Ugye? "Fordulj fel te undok béka." Ezt olyan sokszor hallottam már, annyira jelzőmmé vált, annyira elválaszthatatlanná tőlem, most mégis homlokegyenest rácáfoltam. Nem tudom, talán engem is vonzott egy kicsit a buli, vajon milyen? Kin tudnék borsot törni? És tényleg ihatok alkoholt? Milyen buli lenne már. Ha nem is érzem magam olyan gondolkodásúnak, mint a legtöbb velem egykorú, alighanem még javában gyerek vagyok és tudok is olyan módon viselkedni.
Nem cifráztam túl a készülődést. Írtam egy levelet a bátyámnak két nappal a bál előtt, hogy kellene valami ruha a nagy estére. Tűkön ülve vártam, hogy valami választ kapjak. Kaptam is, egy jókora csomag kíséretében. Most abban a ruhában feszítek, amit készíttettek nekem sebtében. De tökéletes, minden centije illeszkedik rám, hibátlan a varrása és amilyen én magam is, egyszerű. Ezt tényleg nekem találták ki, nem csalódtam a testvéreimben. De ruha ide vagy oda, még várt rám egy este, amely nem mindegy, hogyan fog eltelni. Igazítottam párat rakoncátlan tincseimen, gondosan megfésülködtem, cipőt kötöttem és már indultam is. A csokornyakkendő még talán tetszik is, ezüst alapon zöld sávosak, melyek ferdén futnak végig az anyagon. Nem giccses, de az egyszerű egy színű öltözetet remekül feldobja, kihangsúlyozva azt a házat, amelyhez tartozok.
Feszengve, a lehető leglassabb léptekkel mentem le az előcsarnokba, hogy Lianát összeszedjem. Nem tűnt valami könnyű feladatnak, hisz ennyi diák között, ráadásul nem vagyok valami magas. A csudába is, elöl nem találtam. Egy mód van csak, ha beveszem magam a tömegbe. Talán a táncparketten, vagy a dugig rakodott asztaloknál megtalálom.
Átvágok a táncolók között nagy sebesen, szinte erőszakosan furakodva. Nem foglalkozok azzal, ha valaki lábára lépek, esetleg nekiütközök valakinek. A terv sikeres, eljutok az elemózsiákig. Egy pohár puncsot kerítve - nem bírom ellenállni, hogy ne kóstoljam meg - indulok keresőútra.
A csudába! Karen alakját már hátulról, messziről megismerem. Még annak ellenére is, amilyen ruhában van. Hiába, a nővérem, amióta az eszemet tudom, bármikor megismerném. Van is okom tartani tőle. Egyrészt neki azt mondtam, hogy nem jövök. Másrészt pedig. Így is borzasztóan feszélyezve érzem magam, hogy elhívtam egy lányt. Nem kellene még kihúzni a gyufát, persze majd hallgathatom hetekig, hónapokig, hogy milyen aranyosak vagyunk. Cöhh, azt már nem!
A puncsot kortyolva mászok be az asztal alá, majd ki a túloldalon, hogy onnét valami magasabbra állva Lianát megláthassam. Azt hiszem megvan! Ez így nem is volt olyan nehéz, már csak egy dolog van hátra, elcsípni. Gyors léptekkel indulok meg felé, miközben újabb emberek között sétálok el. A poharat valahol félúton lerakom és bizonytalanul állok meg a lány háta mögött. Még bizonytalanabbul kocogtatom meg a vállát, miközben vágok egy eléggé zavart - szerintem dinnye - fejet.
- Öhm... szia. Téged kerestelek. - mondom még mindig zavartan, miközben csak úgy árad a puncsos leheletem. Nem is tudom mi a kínosabb, hogy itt vagyok, hogy egy lánnyal vagyok, vagy hogy talán táncolni kellene. Na azt már nem!



↯

‒ Bagoly mondja verébnek. Ha majd te nem szólsz be nekem, akkor én se fogok neked. Mivel egyikünk se tudja megállni, hogy ne szóljon be a másiknak, így aztán inkább fogadd el ezt is, mint sok mást ‒ mosolyogtam rá, és igyekeztem nem kimutatni a borzongásomat, amikor „drágámnak” hívott. Nem gondoltam, hogy komolyan mondaná, mégis az, hogy elhangzott ez a szó a szájából, igencsak furcsán hatott számomra. Majd miután átgondoltam, hogy mit is mondtam, elnevettem magam. ‒ Hollók, baglyok, verebek… Azt hiszem, túl sokat beszélünk a madarakról, csoda, hogy még egyikünknek se tollas a háta ‒ mosolyodtam el. Tényleg csak merő véletlen volt, hogy ezek szóba kerültek, mégis most villant csak be, hogy tulajdonképpen, mi állandóan szárnyasokról vitázunk.
A szemforgatására csak még pimaszabbá vált a mosolyom. Tudtam jól, hogy talán túlságosan is gondoskodó voltam. Azonban választhatott: vagy foglalkoztam vele a magam módján, vagy leszartam a kínját. Örüljön neki, hogy érdekelt mi volt vele.
‒ Ne aggódj,az ilyet nem felejtenék el ‒ mondtam, majd a kis megjegyzésére ugyanolyan gúnyosan feleltem. ‒ Hm. Pedig korábban még olyanokról beszéltünk, hogy magamhoz foglak láncolni. Bár, ebből nem lett semmi, ahogy abból se, hogy flörtölni próbálsz velem ‒ kíváncsi voltam erre mit mond majd, elvégre a Vadkanban még úgy verte a mellét, hogy képes lenne elcsavarni a fejemet, és mégis… Nem nagyon törte magát vele, az már más kérdés, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem.
A pillantása és a morranása meggyőzött arról, hogy ne feszegessem a témát, így pusztán védekezőleg felemelt kezekkel kértem tőle bocsánatot.
Jót nevettem a meglepettségén, mint már említettem, szerettem zavarba hozni, mert ilyenkor korántsem volt olyan rideg az arca, mint általában. ‒ A nyakkendődet is én csináltam meg, szóval a saját munkámat csesztem el ‒ feleltem, de közben képtelen voltam elfojtani egy mosolyt, amikor kimondta a különleges szót, bár itt is kételkedtem benne, hogy komolyan gondolja-e. ‒ Meg aztán, majd megcsinálom ‒ mondtam, de mielőtt még megigazíthattam volna, megfogta a kezemet, hogy lefeszegethesse a nyakkendőről az ujjaimat. Eleinte ellenkeztem, de csak azért, mert ritkán érintett meg önszántából, és érezni akartam a bőre melegét, aztán engedtem neki, és elhúztam a kezemet.
‒ Úgy értem, olyat amiben bonyolultabb lépések vannak, vagy mondjuk emelések ‒ magyaráztam, ha már egyszer ilyen értetlenül meredt rám. Kissé szórakozott voltam, ne csodálkozzon, ha hülyeségeket beszéltem. ‒ Már megint rossz dolgokra gondolsz… A tangóban nincs semmi büntetnivaló ‒ csóváltam a fejemet sóhajtozva, aztán halványan elmosolyodtam.
‒ Édes, hogy így aggódsz, de nem vagyok rossz passzban, akkor esélyük sincs az embereknek. Bedrogozni meg aztán végképp nem tudnának ‒ piszkáltam vissza, majd csak azért is hozzátettem. ‒ Mellesleg, mióta van ilyen piszkos fantáziád? Vagy eddig csak adtad az ártatlant?
A tánc alatt nem beszélgettünk. Minek tettünk volna, amikor annak során nem az a lényeg? Valójában, jól éreztem magam így, nem bántam meg, hogy rávettem erre, és tényleg hálás voltam neki azért, hogy belement a dologba, és türelmes diákom volt. Büszke voltam rá, hogy önmagához képest mennyit fejlődött, és valóban sikerült bizonyítania a parketten.
‒ Nem mindent ‒ feleltem szelíden. Azonban, azt gondolhatta, hogy vihar idején a föld alól is elő fogom keresni majd, ebben biztos lehetett. De unalomból sose zargatnám, majd ahogy épp sikerül összefutnunk. Mindezek után lelépett. Értetlenül meredtem utána, hiszen végképp nem értettem, hogy most mégis mit vétettem. Némi tétovázás után aztán követtem őt.
A morcos pillantása nem különösebben hatott meg, néztek már rám rondábban is, azt meg tényleg nem akartam, hogy a sárga földig igya magát. Szóval finoman elvontam őt az asztaloktól, de leginkább az alkoholtól. Nemrég jöttünk, de máris inni akart… Nem, ezt nem engedhettem.
‒ Pontosan, józanul ‒ bólintottam. Nem akartam, hogy berúgjon, mert féltem, hogy akkor nem emlékezne majd arra a dologra, amit a karácsony miatt neki szántam. Azt akartam, hogy másnap reggel is tudja majd, hogy miért volt nála az a valamit. A nyűgös tekintete miatt végül elszántam magam. Átkaroltam a nyakát, és nem eresztettem. Egész kellemes érzés lett úrrá rajtam, főleg akkor, amikor megéreztem Castiel kezeit megéreztem a derekamon. Akkor jólesően megborzongtam, erre egyáltalán nem számítottam tőle. Sokkal inkább vártam azt, hogy lefejti magáról a kezeimet, de mégse tett így.
Épp mondani készültem valamit, amikor megpillantottam a felettünk lógó fagyöngyöt, és annak az apró növénynek a jelenléte blokkolta az elmémet, és innentől kezdve már csak azon járt az eszem, hogy most akkor mihez kezdjek, vagy ő mit gondolhatott. Zavartan viszonoztam a pillantását, majd félénken mosolyogva végül is csak megkérdeztem, hogy megcsókolhatom-e, elvégre… Már régóta szerettem volna újra megtenni.
A válaszára mosolyogva szusszantottam egyet, aztán tétován megjegyeztem. ‒ Na, jó, de… Az nem volt igazi feleltem, bár még mindig nem tudtam eldönteni, hogy akkor most megengedte-e, vagy sem, csupán akkor tudatosult bennem a válasza, amikor tétován megmozdult, és közelebb hajolt hozzám. Nem ismertem magamra. Mint valami lelkes kisgyerek, olyan boldogan közeledtem felé, hogy ellophassam az első igazi, de lényegében második csókját. Az elsőnek leginkább bájital íze volt, a mostaninak meg inkább alkohol, de egyáltalán nem bántam. Nem akartam erőszakosnak tűnni, tényleg csak egy röpke csókot nyomtam az ajkára, ugyanis azt vettem észre, hogy a kezem a tarkóján felfelé vándorolva megint a hajánál állapodott meg, de ezúttal megfékeztem magam, és nem tettem tönkre a frizuráját.
A csók után, ha ő is elengedett, elhúzódtam , és vigyorogva megszólaltam: ‒ Na, most már nyugodtan ihatsz ‒ mondtam, elvégre úgyse mondott volna semmit a csókról, sőt, talán még jobban összezavartam, szóval vélhetően, most ténylegesen szüksége volt az alkoholra. Szóval kézen fogtam, és visszahúztam az asztalokhoz. Épp koccintani akartam volna vele, amikor kiszúrtam a tömegben valakit. Adrian volt az.
‒ No lám, az édes drága kisöcsém eljött a bálba, méghozzá, nem egyedül ‒ morogtam Castiel mellett állva, és felé fordultam. ‒ Jössz, hogy kikészíthessem, amiért hazudott? ‒ És ha benne volt, ha nem, én elindultam a drága kisöcsém felé, hogy jól lecseszhessem.

‒ Érdekes. Az első találkozásunk alkalmával simán hagytad volna, hogy Rolf kikaparja a szemedet. Drágám, döntsd el, mit akarsz ‒ gúnyolódtam, majd mosolyogva megráztam a fejem. ‒ De ne aggódj, nem fogom rád uszítani ‒ tettem hozzá. Kár lett volna azokért a barna szemekért. Régebben sose kedveltem a barnát. Olyan közönséges és semmilyen szín volt számomra, hogy teljesen hidegen hagyott. Mégis… Castiel pillantásában volt valami megragadó, valami különleges, ami nem hagyta, hogy elfeledkezzek erről a szempárról.
A tánccal kapcsolatban meg… Bíztam benne. Mindent megtanítottam neki, amit csak lehetett. A végére egészen belejött, sőt kifejezetten ügyesnek mondanám, így, hacsak nem lámpalázas, akkor nem lesz gond a parketten.
‒ Alig várom ‒ feleltem pimasz mosollyal. Nem izgatott, ha annyira anyáskodónak talált. Tudtam magamról, hogy ilyen vagyok, épp ezért nem is próbáltam tagadni. A pimasz arckifejezésem szelíddé vált a következő válaszát hallva. ‒ Ennek igazán örülök.
‒ Amíg nem öntöttem bele, addig nyugodtan igyál ‒ rándítottam meg a vállamat. Neki aztán tényleg nem kellett aggódnia, mivel én voltam a meglepetés értelmi szerzője, nem hagytam volna, hogy olyan könnyen a csapdám áldozatául essen. Azért ennyire vigyáztam rá, meg vélhetően meg is ölt volna érte, szóval legfeljebb fokozattan figyeltem rá.
‒ Ezt úgy mondod, mintha nekem nem lenne, vagy olyan különleges dolog lenne, hogy nem osztogatják akárkinek ‒ piszkáltam, majd mosolyogva hozzátettem. ‒ De nem bánom. Még egy dolog, amivel tudlak ugratni.
‒ Ó! ‒ pillantottam rá tettetett meglepettséggel, majd megragadtam a nyakkendőjét, hogy közelebb húzzam magamhoz. Nem tudom miért csináltam, talán… Részben, mert szerettem zavarba hozni, másrészt viszont szerettem volna minél közelebb tudni magamhoz. ‒ Akkor ezek szerint ezen a téren is különleges vagyok? ‒ suttogtam. Egy elbűvölő mosoly játszadozott az ajkaimon, és egyre izgatottabban vártam már, hogy táncolhassunk. Mióta egyszer megölelt, azóta sóvárogtam az érintése után, lehetséges, hogy ezért is provokáltam állandóan.
A parkett közelében nevetve csóváltam a fejem Castiel szavaira. ‒ Nos, ha annyira extrás táncot akarsz megtaníthatlak mondjuk tangózni, de szerintem azt nem köszönnéd meg, mert nem csak a kezemet meg a lapockámat kellene érintened ‒ vágtam vissza remekül szórakozva.
Az elmúlt egy hónapban annyit gyakoroltunk együtt, hogy kifejezetten összeszokott párosnak tűnhettünk. Élveztem, hogy ezúttal nem kell őt irányítanom, hagytam, hogy kibontakozhasson. Talán titkon azt is reméltem, hogy megnyertem a fogadásunkat, vagy legalább egy kicsit is megszerette a táncot, vagy akár a velem töltött időt. Néha-néha megengedtem magamnak egy-egy félmosolyt, amikor Castiel a lábaira pillantott, azonban amint az én arcomat kezdte fürkészni, valamivel komolyabb képet vágtam.
A táncunk végén feltettem neki két kérdést, és értetlenül néztem rá a reakciója láttán. Megdöbbent volna, hogy ezt kérdeztem? Keserűen elmosolyodtam, amikor felidézte a szavaimat.
‒ Üres fenyegetőzés volt, semmi több. Érdekes, hogy mégis elhitted ‒ feleltem szelíden. Aztán megilletődötten fürkésztem az arcát, amikor megláttam azt a mosolyt. Jóval őszintébb volt, mint az előzőek. Nem hatott se gúnyosnak, se cinikusnak. Ez az a mosoly volt, amihez egyszer már volt szerencsém, és amit annyira megbecsültem. Nem tettem megjegyzéseket rá, hiszen csak néhány pillanatig tartott az egész, de mégis elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg igényt tartott a társaságomra. Ez pedig rendkívül sokat jelentett nekem.
‒ Akkor jó ‒ bólintottam én is. Aztán értetlenül álltam az események előtt, hogy mégis miért húzódott el tőlem, és hagyott ott a parketten. Beleborzongtam abba, ahogy a hátamon végighúzta a kezét, ezzel valami különös érzést váltott ki belőlem.
Egy ideig tétlenül néztem utána. Bizonytalan voltam. Bizonytalan voltam őt illetően azóta, mióta megismertem. Azonban, eddig mindig sejtettem, hogy mégis hányadán állunk. Felsóhajtottam, és követtem őt. Nem akartam, hogy majd a bál végén az egyik asztal alól kelljen majd kirángatnom. Cseppet sem örültem volna, ha leissza magát a sárga földig, így hát amint kiürült a pohara, szelíden lefeszegettem az ujjait róla, majd kézen fogtam, hogy elhúzhassam onnan.
‒ Gyerek még az éjszaka, hogy már most lerészegedj ‒ ingattam a fejemet, és amikor úgy az asztalok és a táncparkett közötti részre értünk. ‒ Mi a baj? ‒ kérdeztem. Tényleg szerettem volna megérti, hogy mi zajlik le benne, bár attól tartottam, hogy a fejemben dúló káoszt sem bírtam egyedül legyűrni, nemhogy még másét. Gonosz módon átkaroltam a nyakát, hogy ne tudjon meglépni, és ne térhessen ki a válaszadás elől. Azért reméltem, hogy nem fog túlságosan ellenkezni, mert nem akartam volna megkarmolni.
‒ Nézd Castiel… ‒ szusszantottam, és bosszúsan felpillantottam, ezáltal pedig a torkomra forrott a szó, és elkerekedett szemekkel bámultam felfelé. Felettünk ‒ mint a teremben sok ponton ‒ fagyöngy lógott, én pedig hirtelen nem tudtam miként reagáljak rá. Rándítsam meg a vállamat, és hagyjam az egészet? Ezúttal rajtam volt a sor, hogy furcsán viselkedjek. A fejbe vér szökött, talán halvány pír jelent meg az arcomon, ami már csak azért is különös, mert nem emlékeztem arra, hogy valaha is elpirultam. Azonban nem tagadhattam tovább, a verekedés óta gyakran gondoltam arra, hogy legyen köztünk valami… Valami komolyabb, és nem csak azért, mert szükségem volt valakire, aki kitölti a Gavin hiánya által keletkezett űrt az életemben. Én akartam segíteni és óvni őt, és leginkább önmagáért akartam időt eltölteni vele. Így aztán félénk mosollyal arcomon megszólaltam: ‒ Ellophatom az első csókodat? ‒ kérdeztem, mert… Mert a múltkori nem számított teljesen annak, ráadásul ő arra vélhetően meg nem történtként gondolt, így aztán ha úgy vesszük, valóban ez lett volna az első csókja.

Nem vártam Castieltől dicséretet, vagy bókot. Nem is ő lett volna, hogy lett volna hozzám egy-két jó szava, különben is az arca és a reakciója, amikor meglátott, mindent elárult magáról. Csak egy probléma volt: az én reakcióm is hasonló volt. Miután felocsúdtam a meglepetésből, óvatosan megráztam a fejem, és csatlakoztam hozzá.
‒ Hát, mert mindig minden rajtad múlik ‒ szólaltam meg vigyorogva. Néha szeszélyesebb volt, mint én. Szerintem gyakran még maga se tudta, hogy mit akar, de nem baj, az egyik ok, amiért kedveltem, pont a kiszámíthatatlansága volt. Sose lehetett tudni, hogy mire számítson tőle az ember. Bár néha én is okoztam neki meglepetéseket, mint amikor meg akartam igazítani a nyakkendőjét. Összeráncolt homlokkal, csúnya pillantásokat vetettem rá, majd megkaparintottam a nyakkendőjét, és újra megkötöttem. A morgolódására finoman megpaskoltam a mellkasát.
‒ Ó, ha tudnád hányszor hallottam már ezt ‒ mosolyodtam el szelíden, utalva arra, hogy néha a testvéreim szerint is anyáskodó voltam. ‒ Különben is, örülj neki, hogy valaki gondoskodik rólad. Ideje lenne beletörődnöd ‒ pillantottam fel, hogy a szemeibe nézhessek.
Még akkor is fenntartottam a szemkontaktust, amikor a zsebébe csúsztattam a bájitalomat. A kérdő pillantásaira a szelíd mosolyom gonoszkássá vált. ‒ Karácsonyi ajándék a többi bálozónak ‒ súgtam, de azt a bájital hatását nem árultam el neki. Egyelőre nem kellett róla tudnia, annyi épp elég volt, hogy tudja, ne nagyon igyon majd a puncsból, ha ezt beleborítottam.
Felfelé tartottunk, és az egoista megszólalására halkan nevetgélve csóváltam a fejem.
‒ Nem csalódtam ‒ súgtam vissza, miközben pillantásokat vetettem a plafon felé. ‒ Egyszer tényleg ránk fog szakadni valami a túlzott önbizalmad miatt ‒ jegyeztem meg szórakozottan, még mindig belekarolva.
‒ Ó, igaz, ebbe nem gondoltam bele ‒ mondtam csendesen, majd óvatosan oldalba böktem. ‒ De valld be, hogy a lustaság is közrejátszott.
A morgásán csak jókat mosolyogtam, és egyetértően bólintottam. Ez tényleg elég undorító volt. Vörös, lila, sötétzöld és kék meg fekete díszítőelemekkel jobban mutatott volna, és az én lelkem is jobban ki lenne békülve a hellyel, de ezt a giccsparádét kellett elviselnem immár másodszor.
Egy pillanatra azt hittem, hogy Adriant látom egy kislánnyal, de nem lehetett az öcsém… Nem hazudott volna arról, hogy kihagyja a bált, de közben mégis eljön, hiszen… Nagyon jól tudta, hogy itt leszek, hogy nem fog tudni elkerülni, de mégis az egyik kölyök a távolban annyira hasonlított rá, szívesen odamentem volna megnézni, de ehelyett Castielre pillantottam, és a válaszát hallva bólintottam.
‒ Rendben van, akkor a parkett ördöge mutassa, hogy mit tanult ‒ mondtam, miközben a balomat a felkarjára fektettem, és összekulcsoltam az ujjainkat. Az utolsó óráinkon már ehhez hasonló zenére táncoltunk, és ő vezetett. Tényleg nem volt olyan rémes tanítvány, szerintem csak azt hitte, hogy a botlábúságának hirdetésével majd eltántoríthat, de tévedett. Egész ügyes volt. Az alaplépések jól mentek neki, a forgásokkal se volt különösebb gond. Nem volt tökéletes, de nem is fogja beégetni magát az egész iskola előtt. Hagytam, hogy vezessen, hiszen most, hogy tudta miként kell keringőzni, nem az én feladatom volt a terelgetése. Könnyedén lépkedtem, nem okozott túl nagy erőfeszítést az, hogy odafigyeljek, így a táncunk alatt folyamatosan Castiel arcát fürkészhettem. Megszoktam már a tényt, hogy egy hónapja együtt táncolgatunk, furcsa lesz majd, ha ez a rendszeres program eltűnik az életemből. Egyre inkább foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi lesz tovább a későbbiekben, így hát akaratlanul is kicsúszott a számon: ‒ Ugye a bál után nem fogsz kerülni? Ugye azért még összefutunk majd? ‒ kérdeztem halkan, hogy csak ő hallhassa. A tekintetembe valamiféle szomorúság költözött, sajnáltam, hogy véget ért ez a korszak, szerettem vele tölteni a szabadidőmet.

Hosszú órákon keresztül készülődtem. Emlékszem, amikor gyerek voltam, hatalmas felfordulás volt otthon a karácsonyi parti idején. A házimanóink veszett egerekként rohangáltak, anyám pedig olyan céltudatosan irányította őket, hogy a dekoráció évről-évre szemet gyönyörködtetőbb volt, a vacsorát a vendégeink mindig dicsérni szokták, de akkor is, a parti legámulatbaejtőbb személye anyám volt. Akkoriban még nem voltunk olyan szegények, mégsem volt a nagyzolás híve. Hiába tartott órákig a készülődése, mégis olyan egyszerűen és természetesen szép volt, hogy irigykedve és ámulva csodáltam őt. Igyekeztem eltanulni mindezt, így aztán nem vettem fel óriási, habos-babos ruhát ‒ amitől amúgy is hánynom kell ‒, és a szobatársam, Morticia segítségével sem loknikat csináltam, hanem egy egyszerű kontyot. A sminkem is viszonylag diszkrét volt, nem akartam annyit vacakolni vele. Meg aztán, az este nemcsak magamnak akartam tetszeni, hanem az éjszaka egy tánccal fogjuk koronázni azt az egy hónapot, amit Castiel hajlandó volt tanulással tölteni, így hát illendő volt jól mutatnom a partnerem mellett.
Egyre kevesebbet gondoltam a Gavinnel való nem túl felhőtlen viszonyomra, ugyanis az eddigi sivár életem megtelt hirtelen élettel, és úgy tűnt, ő nem akar túlságosan a részese lenni. Így Adrian és Morticia mellett már Castiel is az életem része volt, ahogy a Tiltott Rengetegben felbukkanó rejtélyes fekete unikornis is. Ők négyen, és az a szerveződő társaság, amelynek tagja voltam teljesen lekötötték a figyelmemet. Felvettem az éjjeliszekrényemről egy fiolát, majd Morticiától elköszönve elhagytam a szobát. Cseppet sem voltam izgatott, talán picit azért aggódtam, hogy a táncpartnerem időben ideér-e. Azonban, feleslegesen kételkedtem, amint elhagytam a klubhelyiséget, és körbepillantottam, azonnal kiszúrtam. Megtorpantam, alaposan végigmértem, majd egy szórakozott mosollyal az ajkaimon odasétáltam hozzá.
‒ Szia. Nos, készen állsz megmutatni a nagyérdeműnek a tánctudásod? ‒ köszöntöttem, a mosoly még mindig ott ült az arcomon. Ismét végigmértem. Sose láttam még öltönyben, a próbáink során sem öltözött ki, így ez volt az első alkalom, hogy így láthattam, és… Tetszett a látvány. A fejemet kicsit oldalra billentve nyúltam a nyakkendőjéhez, hogy ciccegve kibontsam azt, majd újra megkössem. Az elmúlt időszakban már igazán megszokhatta tőlem ezeket az anyáskodó mozdulatokat, hogy mennyire vigyáztam rá, és hogy szokatlanul szeretetteljesen viselkedtem vele szemben. Volt már alkalma úgy látni, hogy leteremtettem vadidegeneket, de mióta összekaptunk, azóta vele mindig rendes voltam. Már, amennyire tőlem telt.
Miután megigazítottam a nyakkendőjét, majd az ujjaimat végigfutatva a mellkasán a kezem megállapodott a zakója zsebénél, ahová becsempésztem a nálam lévő fiolát. Ártatlanul pislogtam rá párat, majd belekaroltam, jelezve, hogy akár indulhatunk is felfelé. Lépcsőzés közben odahajoltam hozzá, hogy a fülébe súghassam: ‒ Mellesleg, remekül festesz. A próbákra is jöhettél volna így ‒ bókoltam, majd az előcsarnokba érve fintorogva pillantottam körbe. Valahogy lelkileg nem voltam felkészülve erre a forgatagra, erre a túlzásra, ezekre a fertelmesen giccses ruhákra, és az első gondolatom az volt, hogy nem bájitalt kellett volna hozni a bálra, hanem hányózacskót.
‒ Ugye te is úgy érzed, hogy nem maradunk sokáig? ‒ kérdeztem halkan, mert én már most ki voltam idegileg ezektől a libáktól, és ha Castiel nem hívott volna el, akkor feltehetőleg most is a klubhelyiség nyugalmát élvezném, akárcsak Morticia és az öcsém. A terembe lépve aztán megint elkapott a hányinger, nem szerettem az ilyesfajta díszítést, nekem ez túl világos és nyálas volt, de csakis Castiel miatt nem menekültem ki a teremből.
Nem értettem miért pillantottam körbe, hiszen a testvéreimen és Morticián az iskolában nemigen voltak ismerőseim. Láttam néhány évfolyamtársat, Chase az asztaloknál ült a baráti társaságával, és mintha a távolban Adrian állt volna nekem háttal egy lány társaságában, bár ebben közel sem voltam olyan biztos. Szívesen odamentem volna megnézni, azonban ebben a pillanatban felcsendült a zene, mégpedig olyan, amire lehetett keringőzni.
‒ Nos, most túl akarsz esni rajta, vagy előtte még körbe akarsz nézni? ‒ pillantottam rá, és tőle vártam, hogy eldöntse, mit szeretne. A válaszától függően pedig, vagy a parkett irányába húztam, vagy pedig arrafelé, amerre a kisöcsémet sejtettem. Magamban bosszankodtam is, hogy ha kiderül, hogy az öcsém mégis eljött a bálra, csak nekem hazudott, akkor… Akkor napokkal később fogja megkapni tőlem az ajándékát. De igyekeztem most nem vele foglalkozni, hanem próbáltam Castielre összpontosítani. A ma este javarészét ugyanis neki szenteltem.