2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Halvány sejtésem sem volt róla, hogy ebből ez lesz majd. Én tényleg nem tudtam és most úgy érzem, hogy szét akar robbanni a fejem, teljesen össze vagyok zavarodva és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel. Én igazán próbálom összeszedni magamat, de nagyon nehezen megy most. Túl sok volt egyszerre az információ. Itt van ez a tény, hogy nem haltam meg, hanem csak nem tudok visszatérni a testembe, aztán visszatértek az emlékeim és most Luke szavai... Nem tudom, hogy mit kellene kezdenem velük. Én kedvelem őt, komolyan, de eddig olyan szépen megmagyaráztam magamnak, hogy jól csinálom, hogy jól döntöttem azzal, hogy mindenkit távol tartok magamtól, hogy ne ártsak ezzel se magamnak, se másnak. És most... az egész összekavarodott körülöttem, és még jobban fáj, hogy így kell viszonyulnom hozzá, hogy látom rajta a csalódottságot és a kétségbeesést. Nem tudom, hogy mégis mit kellene tennem, hogy jobb legyen neki. Már most is bántom, akkor mi lenne később? Ő sem gondolhatja komolyan, hogy nem fájna neki, ha mégis meghalnék. Nem lehet erre felkészülni, a szüleim is ezt próbálják évek óta, és mégis tudom, hogy mennyire ki vannak, pedig még meg sem haltam, csak szimplán kómában vagyok. Nem tudom,hogy mit tegyek... félek, hogy minden csak még rosszabb lenne, ha mégis magamhoz térnék és az sem biztos, hogy tudok. - Nem Luke, nem voltál erőszakos. Csak ez... ez az egész... Nem tudod, hogy milyen nekem. Én... én... - képtelen vagyok kinyögni, hogy mit is akarok és talán nem is kellene, talán nincs is értelme, talán az lenne a könnyebb, ha most megbántanám és szépen elfelejtené az egészet, de vajon tényleg ezt akarom? Ki kellene mondanom, hogy kedvelem, hiszen így van, tényleg kedvelem, fontos lett nekem, de nem tudom, hogy okos ötlet lenne-e ez. Ha azt hiszi nincs így, akkor sokkal könnyebb elengednie. Mi van akkor, ha nem sikerül akkor sem, ha akarom? Csalódna csak még inkább. Ha már most megtörténik, akkor később kevésbé fog fájni nem igaz? Halk sóhajjal figyelem csak, ahogyan végül lecsúszik a földre. Már most nagyon ki van, nem szabad ezt még szándékosan fokoznom is, nincs rá jogom, hogy ezt tegyem vele, egyszerűen nem szabad. Nagyot nyelek, bár ez csak önkéntelen reakció, technikailag semmi sem történik, hiszen szellem vagyok, egy egyszerű szellem, akinek ott fekszik bent a teste és nem tud visszatérni belé. - Sajnálom... tényleg sajnálom... - csendes szavak, talán csak suttogás, amit talán nem is hall igazán. A kilátó, úgyis ott leszek, amíg el nem dől, hogy mi is a sorsom igazából, vagy hogy én mit akarok kihozni a sorsomból. Nekem kell vajon döntenem, vagy ez nem rajtam múlik? Nem tudom, tényleg nem, gondolkodnom kell és úgy, hogy közben nincs a közelemben senki sem, hogy tényleg tiszta maradhat a fejem.
Valahogy tudtam, hogy ez lesz. Nem tudom kezelni az érzelmeimet Marie halála óta. Az gondoltam, hogy egyszerűbb lesz bezárkóznom a csigaházba, és csak segíteni másoknak, akit nem is ismerek, elég vezeklés az nekem, hogy meghalt a hugom, és már nem lesz semmi sem olyan, mint előtte. Túl sokat elpazaroltam az életemből, nem szerettem eléggé, amíg még megtehettem, most pedig itt van az a lány, aki nem feltétlenül a haláltól fél. Az élettől fél már. Úgy gondolja, hogy már túl sok fájdalmat okozna azzal, hogy ha reményt kelt bárkiben is, most pedig úgy kezel, hogy áruló vagyok, amiért megcsókoltam, amiért próbálok belé kapaszkodni. Egyszerűen nem érdekel, ez most az én döntésem volt. Lehet, hogy nem egyezett bele, így most én döntöttem a kettőnk nevében, és vállalom a következményeket. Ezek után mégis hátat fordít, és kirepül a falon át, jelezve, hogy le vagyok ejtve, az ő véleménye más. Még azért el akarom mondani, hogy mit gondolok erről az egészről, csak éppen nem vagyok olyan gyors, mint ő, ráadásul előnyből is indul, így komoly erőfeszítést kell tennem, hogy valahol a folyosó közepén utoljérjem. Lehet, hogy többet kéne lejárnom kosarazni, a párnaponta néhány dobálgatás nem tesz még komoly állóképességű sráccá. Próbálom összeszedni a szavakat, amik a számra tódulnának, ha jutnék levegőhöz de végül kimondom amit gondolok. - Oké, mindent értek. Azt kéred, hogy mondjak le csak úgy rólad?! Nagyon egyszerű lesz mondhatom, hogy csak csináljak úgy, mintha mindez nem is létezne, söpörjem a szőnyeg alá. Félsz tőlem? De... miért? Én azt hittem... kedvelsz. Ez esetben lehet, hogy tényleg... erőszakos voltam. Békén hagylak akkor. – Fújom még ki a levegőt, kerülve a szellem tekintetét. Valahogy olyan magabiztosan mondtam ki, hogy szeretem, mintha viszonzásra számítottam volna. Tök hülye voltam. Egy ostoba barom. Valahogy csak a számra jött, bele sem gondoltam, hogy mennyire megijesztem ezzel. – Értem. Tényleg értem. Én sajnálom. Nem akartam felkavarni az állóvízet, vagy mit. Ha szeretnél még beszélni, elmegyek majd még a kilátóba. – Azt már nem is teszem hozzá, hogy úgyis meglátogatom még, ha nem lesz ott, de ha ki akar zárni az életéből, csak mert fél, akkor semmi értelme nem lenne erőszakoskodnom. Lecsuszok a folyosó kövére, és átkarolom a térdemet, már az sem baj, ha továbblibben.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Úgy érzem, hogy túllő a célon, átlép egy határt és már nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem szabadna ezt csinálnia, nem kéne erőltetnie az egészet, amikor még én magam sem tudom, hogy mit akarok, mert ez itt a nagyobb baj, én sem tudom, hogy mi legyen, hogy minek kéne lennie, hogy mitől lenne jobb. Erről szólt az elmúlt pár évem, másokat próbáltam védeni saját magamtól, most pedig úgy látom, hogy őt nem tudom, pedig szellem vagyok és alig ismer és mégis valami érthetetlen okból kifolyólag kedvelni kezdett és a legrosszabb, hogy én is őt. Azok az ártatlan és eltökélt szemei, a tekintete, amiből az süt, hogy meg akarja ezt oldani, pedig még mindig nem érti, hogy akarom-e egyáltalán. És erre még meg is csókol, pedig nem engedtem meg neki, én nem, de beleszólásom sincs. Érzem az érintést, amit végképp nem értek, hiszen biztosan, amikor pakoltak pl. az ágyra, akkor mások is hozzám értek, de abból nem éreztem az ég világon semmit sem, most viszont igen. Ez valami miatt más helyzet és még én sem tudom, hogy miért is pontosan. Ezért menekülök el, hiába jön utánam, számítanom kellene rá, hogy fog, de még sem tudok mit tenni ellene, zihálok, pedig nem kell levegőt vennem, és kiabál, úgy szól utánam, hogy szinte összerezzenve dermedek meg és állok meg, ha már ezt akarta. Nem érti még most sem, nem szabadna kedvelnie, mert úgyis csak rossz lehet a vége az egésznek. Pont e miatt nincsenek barátaim, olyanok, akik közel állnak hozzám, mert nem szabad, mert fájdalmat okoznék. Nekem is rossz tudni, hogy mit veszíthetek el, és másoknak is itt maradni, ha én már nem vagyok. Mégis miért nem érti meg ezt? A szavaira csak pislogni tudok. Nem szabadott volna hagynom, hogy segítsen. Ha tudom, hogy ez lesz a vége... akkor távol kellett volna tartanom őt magamtól. - De ezt nem akarhatod igazán Luke, ez... csak fájdalmat szül, ha vége lesz és... és értsd meg, hogy ez bármikor bekövetkezhet újra, vagy csak összesek és annyi. Az életem... több, mint zűrös és én félek tőle... tőled... - hiába kiabál, én éppen hogy csak suttogni tudok, mást nem. Az a baj, hogy nem érti a dolgot, hogy nem tudja beleképzelni magát a helyzetembe, pedig én igazán próbálom neki elmagyarázni, de valami miatt még sem megy. - Nem akarok érezni valamit, amit tudom, hogy el kell veszítenem, érted? Úgyis... úgyis ez a vége. - ragaszkodni valakihez, szeretni miközben tudod, hogy nem tarthat örökké, sőt talán már holnap vége lesz, mert sosem tudhatod, hogy mi történik majd. Ez valami iszonyú nehéz és pont e miatt tartottam magam eddig is távol mindenféle érzéstől. Túlságosan rizikós ez az egész, és túlságosan félek tőle, attól is hogy őt bántom, attól is hogy magamat és a leginkább azért érzem magamat megsemmisültnek, mert már most sem tudom, hogy mi a fenét tehetnék egyáltalán, mert... már eldőlt, és nem tudom megváltoztatni azt, ami megtörtént.
Nem fogja fel, hogy pár nap alatt is megláttam benne azt, amit mások hetek, hónapok alatt sem feltétlenül. Tippelhetnénk arra, hogy csak a helyzet végletessége miatt akartam annyira segíteni, hiszen itt már nem volt tét, jó eséllyel sosem látjuk egymást, mégis... épp ezért... nem is gondolkoztam azon, mit kéne tennem, magától értetődött. Már nem vagyok az a srác, aki voltam. Nem fogok pofákat vágni, kinevetni mások baját. Megállok, hogy ajádékot adjak a rászoruló koldusnak, még ha csak pár knút is az, amit a zsebemben találok. A hugom jobb emberré tett, s nem csak annak akarok megfelelni, amit örökül hagyott rám, már jól látom azt, ilyennek is akart volna látni. Számomra boldogítóbb így. Igaz, hogy főleg a megoldásokat keresem, és nem akarom, hogy medimágusként mindenki miatt streszelnem kell, hiszen még a gerincsérültet is lábra akarom állítani, és szinte zokogok, férfiatlan módon, ha mindez nem sikerül... erre jön ez a lány, ez a szellem, aki feladatot is ad, ugyanakkor még test nélkül is úgy meg tud érinteni, hogy mindaz, amit korábban gondoltam az elszigetelődéstől, érvényét veszti. Vele akarok lenni, akár sikerül akár nem. Ha pár órán át, akkor addig. Nem, nem engedhetem el őt. - Én tudom, csak... – Félek talán kimondani. Itt van a családja, akiknek már fél fájdalmat okozni, még akkor is ha nem lép át a kapun, és marad. Tegye meg akkor értem. Azt hiszem ez valamilyen szinten önzőség, de nem olyan, mint Marie halála előtt. Másféle. Ragaszkodó. Olyannyira, hogy amikor rámszól, hogy mit csinálok, akkor megtorpanok a mozdulat közben, és hátrafordulok, de csak annyira, hogy jelezzem pillantásommal, hogy nem foghat vissza. Ismét a bájos, bár betegecske arcra figyelek, amelyet most meg is érinthetek. Megteszem, a számmal. Biztosan nem számított most erre, de ha van ennél drasztikusabb módja annak, hogy érezzük egymást, hát mutassa meg valaki. Az ajka ugyan szinte jéghideg, ettől viszont nem riadok el, mégis élettel telibb, mintha a szellemalakot fognám. Talán csak belépzelem magamnak, ahogyan a szempillája ösztönösen megrebben, így visszanézek az ágy végében lebegő jelenésre, aki láhatóan haragos, és már kétségbe is van esve. A számat érő bizsergés ellenére most engem is elkap az indulat, talán olyan leszek, mint Jack, akiről beszélt? Aki kiabált vele. Én is azt fogok. Felpattanok, ő átlép a falon, nekem viszont ki kell nyitnom az ajtót. - Megállnál már végre?! – Szólok utána elbődülve, most valahogy nem érdekel, hogy ki jár a folyosón, futólépésbe kapcsolok, és valahol a folyosó közepén érem utól. Nem csak a hirtelenségtől zihálok, teljesen felforrt az agyvizem, hogy így alakult a helyzet, azt hittem, hogy ő is valami hasonlóra gondolhat velem kapcsolatban. Hogy akarja, hogy valami szép legyen köztünk. Most engem félt? Engem nem kell, túlélem, ha nem látom többé, erre készültem az elejétől kezve. Vagy mégsem? Igaza lenne, és hülyeség ez az egész? Most már nem érdekel. - Azzal elkéstél. Nem veszed észre, hogy.. szeretlek Andie? Nem érdekel, hogy mi lesz. Nem számít, hogy felébredsz. Ha mész, ha maradsz... nem kell megrémülnöd attól, hogy megtörténik. Megtörtént... amit sajnálok, de ez van. Nem tudom, csak úgy eldobni magamtól. – Na és most itt támasztom meg a térdemen magam, mert már kifulladok a szavaktól, meg ami itt történt hirtelen, én sem gondoltam, hogy így alakul, hiszen én meg a szerelem, kész vicc, biztosan a halottakra bukok...
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom, hogy pontosan mi is történik és nagyon úgy fest, hogy más sem igazán. Csak annyi világos, hogy minden... zavaros igaz? Csak tippek vannak mindenki részéről, sejtések, amik még önmagukban nem adnak mindenre választ, én pedig egyelőre még nem tudom azt sem, hogy akarom-e azokat a válaszokat. Olyan nehéz ez az egész, évek óta arról szól az életem, hogy próbálok másokat megvédeni a fájdalomtól, amit az elvesztésem okozhat és most itt egy srác, akit úgy érzem, hogy máris bánthatok majd, pedig még csak nem is ismert soha sem élőben. Ez annyira furcsa, és annyira nem értem, hogy neki ez miért jó. Nem az, hogy segít, inkább az, hogy nem tudom miként javíthatnék ezen a helyzeten, hogyan árthatnék minél kevésbé másoknak. Az a jobb, ha maradok, vagy az, ha nem? Attól félek, hogy amíg ezt nem döntöm el, addig nem tudom, hogyan oldódna meg ez az egész. Mi van, ha tényleg azért nem térek magamhoz, mert nem is akarok eléggé? - Nem Luke, én... én nem tudom. - nem tudom, hogy mit akarok, nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, egyszerűen félek tőle, hogy mi várhat rám. Félek attól is, hogy ha valami, vagy valaki fontossá válik számomra, akkor elveszítem, mert úgyis ez a vége nem? Elveszítesz végül mindenkit, mert vége lesz és a betegségem nem olyasmi, amit kordában lehet tartani, ez már most is látszik, nem véletlenül vagyok most ebben az állapotban. Amikor viszont a kezemhez ér egyértelműen érzem a változást, vagy is az érintését. Bizonytalanul próbálom felfogni, hogy mi is történik pontosan, de nem megy könnyen. A gyógyítás nem ér semmit, az nyilvánvaló, itt valami másról van szó, valami komolyabbról, csak hát a jó ég tudja, hogy mi is az pontosan. Magamban kellene megkeresnem a válaszokat igaz? Nem tudja más megadni őket attól félek. - Luke... - látom én, hogy mit csinál, ahogyan közelebb hajol hozzám, azaz a testemhez, ami az ágyon pihen, ahogyan a szája az enyémre tapad. Érzem, a kezem azonnal a számhoz emelkedik, hiszen tényleg érzem azt, ahogyan megcsókol. Még sem változik semmi, csak hátrébb rebbenek újra. - Ez...ez...én... - össze vagyok zavarodva, látszik is rajtam, de egyelőre még nem történik semmi változás. Még mindig lebegek, még mindig nem moccan az, aki az ágyon fekszik, nem egyesülök vele, csak mintha az szemem rebbenne meg egy pillanatra az ágyon lévő énemen, alig láthatóan, én mégis távolabb suhanok, lassan már az ajtónál vagyok. - Miért csinálod ezt? Nem szabad... kötődnöd hozzám, nem szabad! - hirtelen lendülettel libbenek át az ajtón, és szinte úgy veszem a levegőt - na nem mintha egy szellem lélegezne -, mintha most futottam volna le az aktuális Maratont. Nem tudom, hogy miért csinálja, összezavar vele és azt sem tudom, hogy könnyebbé vagy nehezebbé teszi-e ezzel az egészet. Zakatol az agyam, próbálom valahová tenni ezt az egészet, de nem megy valami könnyen. Össze kell szednem magam, nekem kellene tudnom, hogy mit akarok, hogy mitől lesz jobb mindenkinek... vagy nekem? Nem tudom... olyan jól eldöntöttem mindent, távol tartom magamat mindenkitől és most mégis úgy érzem, hogy valami más lett, mi van, ha nem döntöttem jól? Mi van akkor, ha nem ez a jó megoldás? Ha Dariusnak igaza van és találhatnánk megoldást, ha segítséget kérek és van aki segít is nekem? Ha bírom másokban és akkor minden jobb lesz és nem kell megvonnom magamtól mindent... mi van, ha egész eddig rossz úton jártam? Nem tudom... nem tudom!
Nem tudom eldönteni, hogy Andie már életében ilyen volt, aki nem akar ártani senkinek, vagy azután lett ennyire érzékeny, hogy átlépett ebbe a kisértetvilágba. Azt érzem, hogy előbbi, sosem akart terhelni senkit a betegségével, pedig ez tényleg hülyeség, ha szeretünk valakit, akkor elfogadjuk őt, és megpróbáljuk úgy kezelni, hogy ne érezze, hogy a terhünkre van, vagy pedig megoldást keresni, ha ez lehetséges. Úgy érzem, hogy Andie még a mostani percig is túlzottan úgy kezel hogy ne legyek része annak, ami vele történik, mert csak csalódnék. Vagy csak nem akarja, hogy ott legyek. Ez is lehet egy szempont, majd megkérdezem tőle. Nem érti meg, hogy talán többet érzek, mint egyszerű barátság, és még ha nem is lenne így, akkor is megpróbálnék mellette lenni, kitartani, hátha sikerül, vagy legalább ne legyen egyedül. - Értelek, akkor hagyjalak békén? Egyedül szeretnél lenni? – Nem bántó hangsúllyal kérdezem, most is őszinte a mosolyom, csak egy kicsit bánatosabb, de nem kell, hogy megsajnáljon, végülis ő van most kétségbeejtő helyzetben, és én nem akarom ráerőltetni magam. Az egy dolog, hogy csak engem lát, csak emiatt nem kell feleslegesen gyötörnünk egymást, az is egy álláspont, hogy ha nem beszélünk, még ha abba úgy vélem bele is pusztulnék. Ettől függetlenül bombázó a gyógyító varázslataimmal, hátha minimális hatása lesz, erre még rám is szól hogy ne tegyem. Éled bennem némi dac, hogy ilyen könnyen feladjuk, és mégsem teszem, hanem mentálisan is odakoncentrálok, nem is figyelve rá, és amikor megfogom a szinte jéghideg kezét, akkor mintha villámütésszerű lenne a simogatásom hatása, ahogyan megszólal, valamit érzett. Nem akarok itt modernkori Csiprerózsikát játszani, de mégiscsak kell valami impulzus, ami lehet, hogy csak a testére hat, viszont nem tudok már más utat. Ha a simogatásnak volt hatása, akkor talán. Fölé hajolok, és mivel a javasasszony ki van küldve a gyengélkedőről, szinte egyedül vagyok a szellemmel. A jéghideg ajkakra tapasztom a sajátomat, és megcsókolom. Sosem voltam romantikus, hiszen régen nevettem az ilyesmin, az utóbbi években pedig egyátalán nem foglalkoztam vele. De most úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Mert bármit megtennék érte. Lehet, hogy vagyok olyan bolond, hogy beleszerettem egy szellembe?
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Néha pedig mégis úgy érzem, mintha minden miatt aggódnom kellene. Tudom nem kéne, tudom egyszerűen el kéne fogadnom azt, ami van, megoldásokat keresni, ahogyan Darius is mondta, de ez még sem olyan egyszerű. Én... én valahogy nem tudom, hogy mégis milyen úton-módon változtassak a gondolkodásmódomon, hogy milyen úton-módon tegyek az ellen, hogy ne én érezzem magamat minden miatt rosszul, mert jelenleg ez van. Nem akarom, hogy Luke rosszul érezze magát miattam, nem szeretném, hogy aggódjon értem, ha egyszer talán nem változtathatunk semmit sem ezen a helyzeten, és még ha sikerül is valahogy megoldani, ha magamhoz térek a helyzet ugyanez marad, és annyit már tudok pontosan, hogy beteg voltam és hogy ezen nem lehet egyszeriben változtatni. Beteg is maradok, bármikor végem lehet és továbbra is úgy érzem, hogy meg kell védenem másokat a csalódástól, meg kell védenem másokat attól, hogy elveszítsenek. Luke sem kivétel, még ha kedvelem is, még ha ilyen kedves is, de nem akarok neki szándékosan fájdalmat okozni és ez lenne a vége nem igaz? - Jól van, köszönöm! Én csak... nem akarok rosszat senkinek. - és van aki ezt nem érti meg, van aki szerint rossz a hozzáállásom. Jack szerint nem jól látom az egészet. Szerinte totál érthetetlen az, amit kigondoltam, hogy én inkább maradok meg magamnak, de nem okozok fájdalmat a kötődéssel, az elvesztésemmel. Ez nem értem, hogy miért lenne önzés. Talán igen, jobb rövid ideig valakivel lenni, mint egyáltalán nem, de... az sem jó, ha aztán tudod, hogy úgy is vége lesz. Mégis hogyan gondolj a jövőre, hogyan élj úgy, hogy tisztában vagy vele, hogy nem hozhat számodra az élet olyan jövőt, mint amilyet szeretnél igazából? Ez lehetetlenség és nem is kérhet tőlem ilyet senki sem. Egyszerűbb a jelenben élnem, és nem okozni fájdalmat senkinek sem a kötődéssel. Most viszont még rosszabb, látni magamat kívülről, ahogyan ott fekszem és azt Luke arcán, ahogy reméli, hogy a varázslatai hatnak, hogy képes lesz visszahozni, de hát másnak sem sikerült itt, pedig képzett és gyakorlott gyógyítók dolgoznak a Gyengélkedőn minden bizonnyal. Talán e miatt van, hogy nem történik semmi, pedig figyelem, amit csinál tényleg, feszülten, még sem érzem a hatást, nem vonz a testem, nem változik semmi sem, viszont amikor hozzáér a kézfejemhez... automatikus a mozdulat, ahogyan megemelem az enyémet, és meglepetten nézek rá. - Luke... Luke... hagyd abba... nem működik. - halk szavak csak. Nem akarom eltántorítani, de semmi változást nem érzek és a testem sem moccan meg. A kezemet viszont még mindig magam előtt tartom. Kicsit közelebb suhanok hozzá és persze magamhoz, hiszen még most is ott fekszem az ágyon mozdulatlanul. Megvárom, amíg leáll és abba hagyja végre. - Éreztem... a kezedet éreztem. - egy pillanatig és alig, csak gyengén, de mégis. Meg volt az érintése, mintha csak tényleg megfogta volna, mintha tényleg végigsimított volna. Van még kapcsolat a testemmel, csak minden bizonnyal nem elég erős, vagy valami miatt nem érzem, ha más teszi, mert eddig még nem volt hasonló. Talán az számít, hogy most itt vagyok közel önmagamhoz? Nem tudom... egyértelműen most minden csak tipp, semmi sem biztos, és egyikünk sem tudja, hogy mi történik, vagy hogy mit is kellene tennünk.
Nekem akarom, hogy Andie még miattam is rosszul érezze magát. Nem akarok egy lenni a sok gondja közül, miért ne lehetnék én a megoldása? Mindig arról akar lebeszélni, hogy ne reménykedjek, pedig sokkal egyszerűbb lenne neki is inkább elhinnie, hogy ketten együtt megpróbáljuk, beleszámolva a kockázatot, és ha nincs lehetőségünk változtatni, akkor legalább tudjuk, hogy megtettük, amit lehet. Azt hiszem ő még nálam is jobban érzékeny, olyan valaki, akinek az egész élete aggódásban telt el, nem is maga miatt, a szeretteiért. Mintha... már én is közéjük tartoznék valahogy. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy tetszik nekem? Ennyire látszik, hogy mindent megtennék érte? Ha Marie halála nem jön közbe, akkor vélhetően Andie-vel sem találkozom, de nincsen olyan, hogy ha. Most itt vagyunk, és a legkisebb esélyt is meg fogjuk ragadni azért, hogy ha vissza tudjuk hozni az életbe, akkor úgy legyen, ha pedig nem, akkor együtt töltsük az utolsó pár óráját, vagy ami még megadatott. - Akkor... haggyuk a reménykedést. Tegyük meg, amit tudunk, és ha nem sikerül... – Megvonom a vállamat, és kedvesen elmosolyodom. A haja felé nyúlok, mintha meg tudnám így simogatni, és nem húzom vissza a kezem a hideg érzet ellenére. Szinte tényleg olyan, mintha megtehetném, bár köze nincsen a valósághoz, azt hiszem a gesztus a fontos. Hogy érezze, harcoljunk, és ne érezze magát rosszul azért, hogy mi történhet, ha nem sikerül. Nem fogok gyászolni, vagy összeomlani. Biztosan pocsékul fogom magamat érezni, ám ha úgy alakulna, hogy távozik, a másik oldalon talán úgy emlékszik rám, hogy akartam tenni érte. Ne úgy tegye, hogy reményvesztettek voltunk. Akkor egy olyan örökreszóló emlékben lép át a kapun, hogy még utoljára valakinek fontos volt. Ahogyan beérünk a gyengélkedőre, és a javasasszony megmutatja nekünk a lány testét, meglepetten ülök le az ágya szélére, hogy végigmérjem, és bármennyire is nem túl férfias dolog, de muszáj vagyok letörölni pár könnycseppet, mennyire szép, és mégis mennyire elhagyatott. Nem is tudom, hogy a családja mennyit tud ebből. Látom viszont, hogy a szellemet mintha valami hatás érné, így kérlelően nézek a medimágus nőre, aki megértően sarkon fordul, és elhagyja a termet. Pálcát húzok, és bár nem vagyok még képzett, gyakorlott gyógyító, csak amennyire évek óta dolgozom az ispotályban, de minden erőmet belelövelem a varázslatba, amely nem csak tiszta fehér energiát ad át, benne van egy nagy adag érzelem is, elfogadás, barátság... és talán még szerelem is. Megfeszülök az erőlködéstől, Andie testét fehér, majd kék fény kezdi el borítani. Hol rá pillantok, hol a lebegő alakra, sikerülnie kell...! Szabad kezemmel a kómában lévő lány kezéért nyúlok, és megsimítom a kézfejét.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Aggódni... folyton csak erről szól az életem, hogy aggódom mások miatt, magam miatt, most már Lukért is, hiszen nem tudom, hogy ez az egész milyen hatással lesz rá és őszintén szólva úgy érzem, hogy nincs rá valami jóval, mert ő is folyton csak aggódik, hogy mi lesz és én határozottan félek tőle, hogy végül rossz... amitől ő is sérül. Olyan kis aggodalmaskodó szegénykém, annyira félt, és egyelőre még nem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége. Talán csak abban segít nekem, hogy vége legyen, talán abban, hogy visszatérjek, de azt akarnom is kell és itt a gond, egyelőre még nem vagyok benne biztos, hogy tényleg akarom. Nekem kellene eldöntenem, hogy mit is akarok pontosan, hogy akarok-e ezen a világon maradni, hogy szeretnék-e még nehézséget okozni a családomnak azzal, hogy újra hasonló helyzetbe kerülhetnek miattam. Félek tőle, hogy erre is sor kerülhet, ez itt a legnagyobb baj és attól tartok, hogy Luke nincs ezzel teljesen tisztában. - Dehogynem persze... én csak... fogalmam sincs, hogy mi lesz Luke és nem érdemes olyasmiben reménykedni, ami nem válhat valóra és... ez bonyolult. - az érzéseim és a gondolataim, amiket igazából még csak átadni sem tudok pontosan. Jack sem értette meg őket, de Luke nem olyan, mint ő. Sokkal kedvesebb és figyelmesebb, megértőbb, ő ha akarja akkor megérti, csak azért... nehéz ez, hiszen elmagyarázni nem tudom valami jól, mert még nekem is nehéz átrágni magamat emlékek nélkül a saját gondolataimon. Igyekszem én, amennyire tőlem telik. Ezek után már csak hab a tortán, amit bent látunk. A testem, a bőröm hófehér, mintha nem is élnék, de közben jó eséllyel mégis csak, mert itt vagyok és mozog a mellkasom, csak hát... nem vagyok ott, ahol lennem kéne, de vajon hogyan kerülhetnék vissza egyáltalán a saját testembe? - Nem tudom, én... én nem tudom. - bizonytalanul bököm ki Luke kérdésére. Tényleg sejtelmem sincs, hogy mit is akarok pontosan. Ha tudnám... ha tudnám, akkor talán könnyebb lenn, de az a baj, hogy sejtelmem sincs róla. A gyógyítóra pillantok, bár az a baj, hogy ő is ugyanolyan bizonytalannak tűnik és láthatóan ő se nagyon érti, hogy mi a fene történik itt, kétlem, hogy válaszokkal tudna szolgálni nekünk, ha sejtelme sincs róla. - Andie kómában van, hetek óta, és ezt én sem tudom, hogyan történhetett meg. Nem tudjuk hogyan kellene felébreszteni, mert nem reagál semmire, se gyógynövényekre, se bájitalokra, de akkor már azt hiszem értem... talán nem akarsz eléggé magadhoz térni kedvesem. - rám pillant, én viszont még mindig nem értem az egészet. Akkor viszont riadtan libbenek hátrébb, amikor jön az első emlék... legalábbis azt hiszem. Talán az váltja ki, hogy közel vagyok magamhoz, fogalmam sincs, de lassacskán újabb és újabb villanásokkal kezd el derengeni minden, ami volt. A családom, a karácsonyi bál, az itt töltött időm, minden, ami eddig feledésbe merült... Hátrébb rebbenek, mintha csak a gondolatok elől próbálnék menekülni. Nem tudom, hogy ezek segítenek-e, vagy csak nehezebb lesz vajon tőlük, de egyelőre még túl zavaros minden, túlságosan hirtelen jött a sok emlék, amit azt hiszem még valahogy szelektálnom kell.
Egyelőre még remélem, hogy időben vagyunk, mert kissé rémületes volt, hogy nem találtam ott a kilátóban, ahol úgy gondoltam, hogy gyakran elő. A szívem is megfájdult, amíg meg nem könnyebbülhettem, hogy ott találtam a falból kilépve. Magyarázkodhatnék, hogy csak azért érzem így, mert Marie halála után segítőkész útat fogadtam, és nem tudom elviselni, ha valaki szenved, vagy nem lel békére. Ám ez nem magyarázza azt, hogy miért látom ennyire szépnek, törékenynek, stílusra pedig olyannak, aki aranyos, és védenem kéne. Csak éppen ezt sem kéne nagyon forszíroznom, hogy mint pasi nézek rá, mert ezzel is csak zavarba hozom, már többször elmondta, hogy felesleges reménykednem. Mintha mindez csak arról szólna, hogy mint medimágus vissza akarom hozni az életbe, észre sem veszi, hogy ez nem csak így van. Vagy ha észreveszi, akkor csak nem akarja, hogy rossz legyen, ha mégsem találkozhatunk igazából, arról viszont nem ejtett még szót, hogy esetleg ő máshogyan gondolja velem kapcsolatban, és tetszenék neki, ez azért elkeserítő. Lehet, hogy azzal hogy engem is nyugtatgat, saját magánál ez már fel sem merül, vagy tényleg nem volnék az esete? Sajnos egyik megoldás sem jó, bármit is teszek, úgysem lesz az enyém. - Ezt rólam is el lehet mondani. – Ismerem be. Régen sokakat aláztam meg, gúnyolódtam velük, hogy aztán mindez teljesen átforduljon, és jobbá tegyem az életüket. Megértem viszont, hogy Andie teljesen máshogyan érti, az életéért sokan aggódtak, stresszeltek. Ott a családja, akik talán már el is siratták, még akkor is, ha a teste talán éppen a gyengélkedőn még megtalálható, kómában, hiszen többen a mentoraim közül erre tippelte.
- És te nem akarsz? Megérteném, végülis nem is ismersz, meg semmi. Ne azzal foglalkozz, hogy nekem rossz lesz talán, ha már nem leszel, ne gondoljunk most erre. Én csak... szeretnélek megismerni. – Olyan fura, hogy lebiggyed az ajka. Mert egyrészt még szebb lesz tőle, másrészt olyan pocsék dolog, hogy megint sikerült elvennem a kedvét. Lehet, hogy többször nem is kéne mindezt felhoznom. Előre engedem, talán ezt nem érzi személyeskedésnek, jó lenne nem mindennel zavarba hozni. A fő gyógyítóasszony meglep, amikor lát minket, de utat az, és mivel teljesen ledöbben, ezért megkérem, hogy menjen ki pár percre, és mivel már ismer engem a közös gyakorlatok kapcsán, nem ellenkezik. Teljesen más így látni Andie-t, nagyon sápadt szegény, de legalább él. Ugyan a beszámolók alapján nem kéne meglepődnöm, de engem is furcsán érint, hogy most kettőt látok belőle, az egyik alszik, a másik lebeg. Hogyan lehetne belőlük egy személy? Van rá mód, vagy csak a léleknek el kell búcsúznia a testtől, aztán mindennek vége. Azt nem tudom, hogy viselném, mégis az ő érdeke az elsődleges. Automatikusan mozdulok, lépek közeleb. - Ez te vagy Andie... alszol, és nem ébredsz fel. Szeretnél felébredni, vagy inkább továbbmennél? – Kérdezem halkan. Komoly a késztetés, hogy megfogjam a kis beteg kezét, de végül mégsem teszem meg. Az már végképp zavarbaejtő lenne.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Sejtelmem sincs, hogy miért ő az egyetlen, aki lát engem mindenféle mágia és akármi nélkül. Valami oka volt, hogy találkoztam vele, és annak is, hogy ez az egész így alakult. Talán tényleg valamiféle külön erő vitt oda engem hozzá, vagy... nem, nem tudom. Egy biztos, talán tényleg valamiféle kulcs lehet ahhoz, hogy kiderüljön, hogy mi a fene van velem, csak egyelőre még nem tudjuk, hogy milyen kulcs és egyelőre még sajnos azt sem, hogy pontosan mi is történt velem. Tudom, hogy csak akkor jöhetünk rá, hogy tovább lépünk, ha elmegyünk a gyengélkedőre, mégis ahogyan közeledünk egyre inkább érzem azt a maró félelmet, amit már Dariusnak is említettem. Azért az ijesztő dolog, hogy talán élhetsz újra, de éppenséggel már előtte sem volt tökéletes az életed, akkor vajon biztos jó az, ha tényleg újra élő leszel? - Azt hiszem az eddigi életem is arról szólt, hogy sokak miatt aggódtam, hogy... milyen hatással leszek az életükre. - sóhajtok egy aprót, miközben még mindig mellette haladok egyre bizonytalanabbul, ahogy tudom, hogy közeledünk a cél felé. Hát igen, nem egyszerű ez. Kezdem én már sejteni, hogy mi a helyzet, hogy miért fáj annyira az, ha a szüleimre gondolok, hogy miért nem ismertek nagyon mások, hogy miért nem voltak nagy kapcsolatrendszereim. Távol tartottam magamat másoktól, erre így félig holtan itt van Luke, aki azt hiszem kezd megkedvelni, pedig nem szabadna neki, hiszen a halál mindig az élőknek fáj... soha sem a holtaknak. Na jó, akkor igen, ha az illető holt szellem lesz, de ez csak nem történik meg túl gyakran. - Nem tudom, valami oka biztosan van, de én sem tudom. Nem lát más... de nem tudom, hogy egyáltalán kik láttak. Bonyolult ez az egész és azt hiszem így is úgy is, csak tippelni tudunk. - és amúgy sem hiszem, hogy van értelme most másokat megkeresni, hogy vajon látnak-e egyáltalán, az a fontosabb, hogy kiderítsük, hogy mi van velem, hogy egyáltalán mi történt, hogy miért vagyok ebben az állapotban. A többi nem számít. Ha már tudjuk a fontosabb részleteket, akkor majd kiderül, hogy egyáltalán mit érdemes lépni, addig pedig... marad a mostani félsz, ami bennem van, és az nem kis adag. - Találkozni? Én... én nem a reményt akarom elvenni Luke, egyszerűen csak... félek, hogy te sérülsz végül. - biggyed le a szám egy pillanatra. Érzem én, hogy kezd megkedvelni és ez nem jó, nem szabad. Az élőkkel kell foglalkoznia, hiszen rólam semmit sem tudunk. Tippek vannak csak, olyasmik, amik talán úgy vannak, talán nem, de ennyi. Lehet, hogy sosem leszek már élő, szellem maradok, vagy eltűnök és kész, nem tudhatjuk. Nem szabadna hamis reményeket táplálnia, hogy végül ne tudjon velük mit kezdeni. Túlságosan veszélyes lenne rá nézve, mert ki tudja, hogy aztán ennek mi lenne a vége. Végül csak szótlanul libbenek be előtte ajtón. Kedves gesztus, hogy előre enged, holott képes lennék simán átlebegni az ajtón. Mégis úgy kezel, mintha élő lennék... jó érzés és egyben félelmetes is. Kissé értetlenül nézek körül, csak akkor lepődöm meg, amikor hamarosan előkerül Madame Pomfrey és eléggé értetlenül pislog rám... ránk pontosabban. Nem is nagyon értem, hogy mit kezd el habogni, mert eléggé összefüggéstelenül beszél, miközben int nekünk, hogy menjünk vele. Őszintén szólva nem is értem pontosan, hogy most akkor mi van, de egyértelműen ismer és... És kb. akkor fagyok le úgy istenesen, amikor elhúzza az egyik függönyt és éppenséggel én fekszem ott az ágyon. A lélegző és láthatóan életben lévő én, csak épp teljesen mozdulatlanul és holtsápadtan. Akkor mégis csak igaz, jól sejtette Darius, de... hogy lehet ez? - Ez... ez most mi? - nem értem, tényleg nem és láthatóan a gyógyítónk is kb. az ájulás szélén van, szóval ő se nagyon érti, hogy mégis mi a fene lehet ez az egész, de akkor mégis csak valami volt, ami ide vonzott. Méghozzá... én... a testem, de miért nem vagyok benne? És vajon hogy hogy Madame Pomfrey lát? Mert láthatóan falfehérré vált, tehát igen... ő valami miatt lát engem, talán mert jól ismert, vagy mert kezelt, nem tudom.
Biztosan furcsa lehet hallania, hogy mennyire más voltam régen, szó szerint átestem a ló másik oldalára. A legjobb talán az lenne, ha normalizálódna a helyzet, és fel tudnám dolgozni, hogy nem feltétlenül azt akarta a hugom, hogy mindenkiért beáldozzam magam. Azt akarta talán, hogy ne legyek annyira önző, és bunkó, csak normális. Olyan, aki figyel másokra, de a saját igényeire. Ez most még nem megy. Vezekeltem elég sokat, és most itt ez a lány, akiért szintén fennmaradok, ha kell, nyomozok ha kell, mert úgy látom, hogy ő is szenved, ki kell állnom mellette. És most, hogy megtudtam, hogy a teste még talán életben is lehet, újfent reménnyel tölt el, mert segíthetek neki továbblépni, megkönnyíteni a szenvedését, hogy végre elengedje ezt a világot, ha pedig van remény a gyógyulására, hát medimágusnak készülök, mi más ez, ha nem egy olyan fontos feladat, amihez még értek is? Találkoznunk kellett, sorsszerű volt mindez, hiszen csak én láthatom, meglehet én vagyok a megoldás az összes gondjára. - Azért ne feledd Andie, miattam nem kell aggódnod, koncentráljunk most rád. – Próbálom nyugtatni, nem számít, hogy netán megkedveltem, nem én vagyok a helyzet középpontjában. Még csak az kéne, hogy még miattam is lelkiismeretfurdalást érez, bőven elég a családja miatt örlődnie. Segítek, ahogy csak tudok, nem igazán számít, hogy talán hosszú idő után először ha nem csak a munkámat nézem, valaki iránt komoly szimpátiát érzek. Arról nem is beszélve, hogy elképesztően gyönyörű. Mindegy, mellékes, nem azért vagyok itt, hogy hálát várjak bármiért is. - Még arra nem jöttem rá, miért én. Esélyes, hogy én voltam, aki utoljára még látott, és ez a kapocs megmaradt, viszont... ki kéne próbálni azokkal, akik korábban láttak szellem alakodban. Talán velük is működne. Vagy csak én vagyok a megoldásod, és azért? – Tippelgetek, igaz, már említette, hogy egy másik srác is megpróbált segíteni, miután véletlenül varázslattal meglátta őt. Nekem azért komoly előnyöm van, igaz, ha nincs megoldás, akkor mit sem ér ez a különbség. Csak egyszer érinthetném meg mondjuk a haját, vagy simíthatnék végig a selymesnek tűnő arcán. Bármit megadnék az érzésért. Lehet, hogy mindez... tökéletesen hülyeség. - Attól még ne vedd el a reményt, főleg magadtól. Az más kérdés, hogy tőlem se. Szeretném, ha tudnánk... találkozni valahogy egyszer. – Nem randiként értem, hanem csak legalább kezet fogni, hogy sikerült a dolog. Nem feltétlenül orvosi sikerként gondolnék az esetre, valahogy mindkettőnk lelkének jót tenne azt hiszem, hogy ha visszahoznánk őt az életbe. Talán a betegségét, vagy azt az átkot is le lehetne gyűrni. Csak még nem tudom hogyan. Leérünk az alagsori gyengélkedőre, kissé megremeg a lábam, ahogyan a kilincsre teszem az ujjamat. Többször jártam már itt, volt pár elfüggönyzött ágy, hát ki tudja. Lenyomom a kilincset, és benyitok. Persze előre engedem a hölgyet.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Bármennyire is nem hangzik ez szépen, de én örülök annak, hogy megváltozott. Jó eséllyel, ha akkor találkozom vele, amikor ez még nem történt meg, akkor nem segített volna nekem és jó eséllyel rám se hederít, sőt talán észre sem vesz, mint mindenki más. De megváltozott és segít nekem, és ennek kifejezetten nagyon örülök, nem is tudom, hogy mi lenne velem e nélkül most. Jó eséllyel idővel szépen eltűnnék végleg mindenki szeme elől mintha nem is lettem volna soha, vagy rosszabb esetben itt ragadtam volna teljesen láthatatlanul, az pedig még sokkal rosszabb. Létezni úgy, hogy nem hall és nem lát senki sem, hogy... csak lebegsz és próbálsz kapcsolatot létesíteni, de esélyed sincs rá, hogy bárki is meglásson, vagy meghalljon, maximum varázslattal, mint ahogyan azt Darius is tette, de az azért még sem az igazi, főleg mert az emberek nem szoktak csak úgy random effélével próbálkozni, ha pedig nem teszik meg, akkor nem is vehetik észre, hogy ott vagyok. - Oh, hát... értem és köszönöm Luke. Azt hiszem igazad van, tényleg kár, hogy nem ismertük egymást, de legalább most találkoztunk. - azért egy mosolyt sikerül megejtenem felé, akkor is ha azt hiszem kissé zavarban vagyok a reakciója miatt. Kedves tőle, hogy így áll hozzá... hozzám és tényleg azt látom rajta, hogy ezt az egészet nagyon a szívén viseli, pedig lehet, hogy nem tud tenni értem az ég világon semmit sem. Amit Darius mondott az talán egy lehetőség, de ő is tévedhet, az sem biztos, hogy tényleg van valahol egy testem... talán nem találjuk meg, vagy nem itt van, vagy csak szimplán nincs rá mód, hogy visszavegyem. És ha sikerülne is, akkor is mégis mit tennék? Ugyanaz maradna a helyzet, emberek akik felé nem merek úgy igazán nyitni, mert ki tudja, hogy mikor lesz végleg vége mindennek megint? - Igen, te nem csak úgy, ami jó, mert... varázslatot nem tudja az ember, hogy mikor kell alkalmazni. - azt hiszem Darius valamilyen szinten megérezte a jelenlétemet, annak is biztosan oka volt, de nem biztos hogy én, lehet hogy csak jobban beleérez a dolgokba, mint a legtöbben, esetleg jobban odafigyel a környezetére, mint mondjuk az átlag. - Lehet, hogy megtették, csak nem jutottak végül semmire sem. Te sem biztos, hogy jutnál. Ez csak... nem tudunk róla semmi részletet, nem tudjuk, hogy egyáltalán lehetséges-e az efféle. - Darius is afféle legendaként ismerte csak, ha jól tudom, de ki tudja, hogy mennyi a valóságalapja. No meg, ha igaz is, ha ott a testem valahol, akkor hogyan jutok bele vissza? Erről nem írtak a könyvek, ezt nem tudhatom, és ő sem. De azt látom, ahogyan oldalra néz miközben elindulunk. Mi van akkor, ha reménykedni kezd, és aztán nem sikerül és nem jutunk semmire? Bizonytalanul próbálok egy mosolyt az arcomra varázsolni. - Tudod ez... még nem jelenti azt, hogy meg is lehet oldani. - bököm ki végül. Nem lenne jó, ha feleslegesen reménykedne valamiben, ami nem lehetséges. Persze talán jó lenne, de vajon tényleg jó lenne? Ha újra élnék, akkor a szüleimnek vajon mit kellene átélnie azért, hogy velem lehessenek megint? És ha megint elveszítenek, ha megint ilyesmi történik? Akarom őket ennek kitenni újra szándékosan? Nem lenne jobb... ha vége lenne egyszer s mindenkorra és akkor senki sem sérülne többé?
Nem tehetek róla, Marie halála átfordított, és komolyan felakasztom magam, ha nem tudok most segíteni neki. Igaz, hogy már halott, de akkor is, még van benne érzés. Sőt, amit most kiderítettem, abból úgy tűnik, hogy lényegében még él, csak kínlódik a lelke, mert nem tud továbblépni. Azt még el sem tudom képzelni, hogy meg is gyógyulhat, vélhetően már túl van azon a szinten, amiből még felébreszthető. Ebben már nem is merek reménykedni, abban viszont még igen, hogy ha megtaláljuk az az okot, hogy miért van még itt, talán tényleg továbbléphet, mint a Ghostban Patrick Swayze. Csakis azt az egyet sajnálom, hogy nem ismerhettem Andie-t életében. Ami a külsejét illeti, káprázatos, viszont amilyen édesen bájos... ha a régi énem ezt látná, biztosan felfordulna tőlem a gyomra, én viszont csak azon vagyok, hogy az álomkép végül megtalálja az útját, és a szeretteivel lehessen. Így is hátrahagyja majd a családját, de azok majd beérik őt. - Ööö... – Akad belém a szó, ahogyan ráébredek, hogy túlzottan félreérthető, ahogyan kifejezem magamat. Nem is tudom hirtelen szavakba önteni, amit gondolok, keresem a szavakat, addig sikerül véletlenül még el is pirulni. – Nem szeretem a lezáratlan dolgokat. Meg... kár, hogy nem ismertelek korábban. – Végülis mindkettő igaz, ettől még nem kell kitárulkozni, a fő ok különben is az, hogy Marie halálos ágyánál megfogadtam, hogy más ember leszek, és mindegy, hogy élő, vagy holt, de nem fogok senkit cserben hagyni. Attól még gondolhatom úgy, hogy Andie hihetetlenül aranyos lány lehetett, még ha én nem is foglalkozom azzal, hogy legyen valakim, ez azért egyedi eset. Féltékeny azért nem leszek, örülök, hogy más is akarna neki segíteni, valahol meg azért kár, hogy nem én lehetek az egyedüli megmentője. Már ha sikerül. - Én legalább nem csak varázslattal. – Teszem hozzá, és mosolygok egy aprót, végeredményben nem tudom mi okból, de valahol komoly kapcsolatom lehet vele, ha erre csak én vagyok képes. A többség számára már nem látható csak úgy, amit azért sajnálok, de amíg itt van, afféle szent küldetésnek érezhetem, hogy hozzám kötődik. - Átok? Meglehet igaza van annak a srácnak, de... ha igaz, hogy még élsz, meg tudlak vizsgálni. Bár ha így van, akkor miért nem tették meg a gyengélkedőn, ha ott vagy? – Kérdezek rá hümmögve, de ha ő is úgy akarja, akkor induljunk el lefelé, és nézzük meg, hogy mi a helyzet. Azért nem kis izgalommal tölt el, hogy talán még is érinthetem a testét. Kissé furcsa lenne, hiszen ugye már mindketten elfogadtuk, hogy meghalt, erre kiderül, hogy mégsem? Bólintok, és elindulunk a földszinti lépcsők felé. Olykor oldalra pillantok, nem akarom olyan reménnyel kecsegtetni, amire talán nincs is esély. De bár lenne...
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Látom rajta, hogy mennyire aggódik és kár lenne titkolni, hogy ez felettébb meglep, hiszen még nem is ismer igazán és főleg nem ismer régóta. Valami oka pedig biztosan van annak, hogy ilyen ideges. Talán csak rossz hírt kapott, vagy kialvatlan. Megérteném azt is, hiszen így is nagyon sokáig maradt fenn velem, nekem pedig ez nem volt gond, hiszen nincs szükségem konkrét alvásra, neki viszont igen, hiszen ő él... bár igazából azok alapján, amiket Darius mondott talán... én is? Ez még mindig zavaros számomra. Nagyon igyekezett segíteni, de nem mindig értettem azért, hogy pontosan mit is akart mondani, elég nehéz volt összerakni igazság szerint, de nagyon igyekeztem. De végre itt van Luke és azért reménykedem benne, hogy sikerült valami olyasmire jutnia, ami esetleg tényleg használható, ami tényleg többet mond és ami... magyarázattal szolgál erre, olyantól, aki esetleg tényleg ért hozzá. - Így aggódtál? Miért? - hiszen nem ismer még igazán és épp e miatt meglepőbb ez számomra, tényleg az, de jól esik. Azért remélem, hogy nem csak maga a rejtély villanyozza fel, és e miatt ilyen lelkes, hanem lehetőség szerint a jelenlétem az, ami feldobja. Én legalábbis örülök neki, hogy még itt vagyok és az alapján, amit Darius mondott talán tényleg oka is van a dolognak és... nem akarom én elbízni magamat, de mi van akkor, ha tényleg vissza lehet csinálni valahogy, csak még nem tudjuk hogyan? A szavai azért tényleg meglepnek, hiszen úgy fest ez már kezd egyre nagyobb esélyű lenni, ha egyszer ő is hasonló eredményre jutott, mint amire Darius. - Talán... igen. Amíg el voltál találkoztam egy sráccal itt. Ő is látott, bár csak varázslattal és ő is hasonlót mondott, hogy hallott ilyesmiről. Azt mondta, hogy talán valamiféle átok... bár nehezen értettem minden szavát, de... szerinted lehetséges? - hogy még a testem valahol meg van, életben vagyok... de nem tudom, hogyan kellene visszajutni oda? Gondolkodom, nem is nagyon veszem észre hirtelen, hogy hogyan figyel engem, pedig oka van annak is biztosan, hogy pont ő az, akibe belebotlottam, csak vajon mi lehet? Miért csak ő lát, erre vajon van valamiféle magyarázat? - A Gyengélkedő, azt mondtad ott érdemes lehet megkérdezni, akkor... Éreztem azt az erőt lent a folyosókon, ami húzott, talán ez lehetett? - bár a jó ég tudja, az is lehet, hogy az az erő hozzá vonzott és nem pedig a testemhez. Sejtésem sincs róla, már egyre bizonytalanabb vagyok annak ellenére, hogy újabb és újabb támpontokat kapok, de mégis... ugyanúgy bizonytalannak tűnik a jövőm és az életem is, vagy a halálom, mindegy hogy hogyan fogalmazunk.
Enyhén szólva is rettegéssel töltött el, mi van akkor, ha már nem találom itt? Egészen jól elbeszélgettünk, és végülis csak egy kóbor lélek, egy halott, akihez viszont hihetetlenül sajnálom, hogy meg kellett halnia, ilyen sorsra kellett jutnia, amit nem érdemelt. Túl fiatal volt, és ha valami átok okozta sebesülésre került sor, abba betegedett bele, az elég méltatlan egy ilyen buta módon haljon meg. Marie-ra emlékeztet, bár furcsa módon nem tudok szabadulni a szépségétől, ezért kizárhatjuk hogy a hugomat látnám benne. Nem azért, mert ő nem lett volna szép, nagyon is az volt, csak éppen őt sosem néztem ilyen szemmel. Arra tudnék még tippelni, hogy csak ez a misztikus kisugárzás vonza oda a tekintetemet, hiszen nem vagyok egy olyan típus, akinek csak úgy megtetszene valaki. Túl sok időmet veszi el a munka, meg különben is, másoknak kell segítenem, nem magamra gondolni. Négyesével veszem a lépcsőket, útközben még térdre is esek a nagy lendülettől, a nadrágom kiszakad, de nem érdekel, most csak az a fontos, hogy közöljem a nagy hírt, hátha van mindennek értelme. Bár itt lenne még. Elsőre nem is látom, hiába forgatom a fejemet, de ez nem jelent még bajt, lehet, hogy csak belépett a falba, vagy ilyesmi. Végül a szerencse mellettem áll, mert megjelenik ő. Sokkal szem, mint amilyenre emlékszem abból, ahogyan végül álomra hajtottam a fejem. Hiába találtam már ki a megoldást az ispotályban, nem gondolhatok a saját érzéseimre, azért vagyok itt, hogy segítsek, semmi többért. Meglehet az az út, hogy továbblépjen, azt is meg kell értenem. - Andie! Kár, hogy nem tudlak megölelni, mert... most... – Nem találok szavakat, remélem megérti, hogy mire is gondolok. Lényegében arra, hogy megkönnyebbültem, csak nem tudom kifejezni magamat. Közelebb lépek, és az sem zavar, ha a jeges érintéssel találkozom, mégis előrenyúlok, tudni akarom, hogy mindez még ő. Nem kapom el az ujjaimat, most ezzel kell megbarátkoznom. - Igen! Létezik az, hogy még nem haltál meg...? Több komoly medimágus elmondta, hogy néha megesik, hogy a lélek kiszakad, és már szellemszerű állapotot vesz fel, ha már alig köti bármi a testéhez. De még... élsz... De vajon hol? A szüleidet aligha tudjuk megkérdezni erről, nem is hinnének nekem. – Dőlök neki gondterhelten a kilátó falának, túl intenzív volt az elmúlt nap, ráadásul alig két órát aludtam, így még mindig nem vagyok toppon, ami a gondolkozást illeti. Ráadásul amilyen gyönyörű, a maradék logikai érzékemet elvesztem miatta.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Reggel elment, én pedig csak remélni tudtam, hogy sikerül majd találnia valami választ erre ez egészre, hogy miért történik, hogy miért nem emlékszem, hogy az a kevés emlékem is miért olyan nagyon nehezen tért vissza. Valami oka biztosan van és annak is kell, hogy legyen, hogy csak úgy eltűnök a színről egy idő után, bár szerencsére tegnap óta nem volt ilyesmi. Végig bírtam az éjszakát is, és a mai napot, bár persze úgy nehezebb, hogy nem lát senki sem, legalábbis kb. senki, mert legalább kicsit itt volt Darius, akivel beszélhettem kicsit és ő valami miatt varázslattal ugyan, de képes volt észrevenni engem és azért már ez is valami. Elég rossz dolog, ha csak látsz másokat, csak figyeled őket távolról, de nem válthatsz szót végül senkivel sem, mert nem hallanak és nem látnak téged. Rossz dolog látni más boldogságát. Nem arról van szó, hogy irigy vagyok... na jó, talán egy kicsit igen, de ez érthető. Holt vagyok az élők között, még ahogy Luke mondta mintha túlságosan ragaszkodnék az élethez, de közben már még sem élek, még sem érzékelek semmit sem úgy, mint ahogyan mások és ez nem valami kellemes érzés. És most megint itt vagyok, azóta is, hogy Darius távozott, és nekem nem maradt más, mint az, hogy figyeljem azokat, akik időnként a közelbe jönnek, majd tovább is haladnak, amikor nem vesznek észre. Arra viszont azonnal felkapom a fejemet, amikor meghallom Luke hangját. Az egyik kiszögellés mögött voltam épp, jó eséllyel azért nem vett észre, legalábbis remélem, hogy nem arról van szó, hogy már egyáltalán nem lát engem, hiszen eddig ő volt az egyetlen, akinek ehhez még varázslatra sem volt szüksége. Riasztó lenne, ha kiderülne, hogy már ő sem lát engem, csak úgy szimplán. - Luke? Itt vagyok! Ugye... mondd, hogy látsz engem! - közelebb suhanok hozzá, tényleg remélem, hogy nem arról van szó, hogy már hozzá se jut el a látványom, hogy már ő sem tudja, hogy hol vagyok. Ha sikerül észrevennie engem, akkor közelebb suhanok hozzá, persze csak elfogadható közelségbe, nem akarok neki semmi kellemetlen sem okozni azzal, hogy megint azt a fene mód hideget kell éreznie. - Jutottál valamire az Ispotályban? Mondtak valamit, ami használható? - hátha... remélem. Láthatja rajtam, hogy nagyon is reménykedem abban, hogy jutott valamire. Nem vagyok biztos benne, mert inkább aggodalmas volt, ahogyan keresett, mint sem bizakodó. Ha valami jó hírrel szolgálni jött volna, akkor bizonyára lelkesebb lenne, vagy talán csak a miatt aggódik, hogy eltűntem és már nem vagyok itt? Talán csak erről van szó, de a hírei pozitívak, vagy legalább válaszokkal szolgálnak, már az is mindenképpen nagy előrelépés lenne.
Hajnalig beszélgettünk a szellemlánnyal, és azon túl, hogy az elején nagyon furcsa volt, hogy egy halottal kezdtem diskurzusba, rá kellett ébrednem, hogy ez aligha más, mint egy élővel. Sőt, ilyen tekintetben még kockázat sem volt benne azon túl, hogy ha távozik, akkor csak az én emlékeimben fog továbbélni. Ettől még ugyanúgy megbánthatom, és az ő tettei is nyomot tudnak bennem hagyni. Egyedül az volt furcsa, hogy mennyire élőnek tűnik, még mindig emberiek a gesztusai, és valahol mindkettőnknek félresiklott az élete. Nem vártam el tőle, hogy vigaszt nyújtson, végülis úgy vélem, hogy ennek még nem sok értelme lenne, hiszen elsősorban ő az, akinek segítségre van szüksége, hiszen ki tudja, hogy mennyi ideje van még arra, hogy megoldjuk azt, ami előtte áll, nekem még bőven van időm keseregni, és talán túllépni a múlton. Ettől még nagyon is értékelem, hogy megpróbál mellettem állni, pedig önző módon foglalkozhatna azzal, hogy békére leljen. Túlságosan empatikus, és valahol nem tudom, hogy megérdemlem-e. Elég sok szemét dolgot tettem az életemben, és nem akarom magamat sajnáltatni, hiszen nem lenne értelme. Csak az számít, hogy most már a jó útra léptem, arra, amit Marie is szánt volna nekem. Miután még csacsogtunk pár órát, mégis beszenderedtem, csoda, hogy nem fagytam meg a karosszékben, amit találtam magamnak a diáktársalgóban, hiszen a kandallót nem gyújtottam be, manóért nem tapsoltam, és azért még nem mindig melegek a tavaszi éjszakák. Hajnalban Andie már nem volt ott, és csak reménykedni merek, hogy visszatért a kilátóba, és nem volt mindez teljesen felesleges. Most azért nem kicsit négyesével szedem a lépcsőket, hiszen félretettem kissé a jegyzeteimet és a beadandót, hogy rájőjjek, hogy miről is lehet szó a gyönyörű szellem esetében. Több neves medimágust megkérdeztem, akik ugyan nagyon meglepődve, de mégis válaszoltak a kérdéseimre, igaz, olyan túl sok konkrétumot nem kaptam, de legalább valami. Felérek, de sehol nincs ő. Balsejtelemtől kísértve fordulok körbe. - Andie..? Ugye itt vagy még? – Hangom magam sem értem miért, kétségbeesetten cseng. Látni akarom őt, legalább még egyszer.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
