2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-08-01, 22:30
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Végre sikerült rávenni, hogy elfogadja az ajánlatomat, így, amikor ágaskodni kezdett, vigyorogva átkaroltam a derekát, és megemeltem, hogy ne kelljen lehajolnom hozzá, majd miután letettem, én is adtam egy puszit az arcára. ‒ Igazán nincs mit. Megérdemled, Liv. Azonban, amikor a szerelmemre terelte a témát a szememet forgatva válaszoltam neki. ‒ Értsd meg Liv, hogy nem akarom zaklatni ‒ csóváltam a fejem. Meg ő amúgy se tudott arról, hogy néhanapján írok egy-két levelet, amikre sose kapok választ… Szóval, tudtam, hogy nem érdemes zaklatni Őt. És bár próbáltam elterelni a témát, Liv nem hagyott békén vele. ‒ Valamennyire ismerem ‒ vontam meg a vállam. Két évig együtt dolgoztunk, hallottam róla híreket, de fogalmam se volt róla, hogy hogyan áll a pasikkal. Sose sikerült kiderítenem, hogy van-e valakije. ‒ Figyelj, Liv, majd megoldom, oké? ‒ szusszantottam. Nem akartam, hogy beleavatkozzon a szerelmi életembe. Valahogy a terráriumos hasonlata se tudott megmosolyogtatni, miután felhozta a szerelmemet, és mindig megpróbált szembesíteni vele, hogy mennyire reménytelen az én helyzetem, de ettől függetlenül, én akkor is szerettem azt a nőt, és nem tudtam kiverni a fejemből, akármennyire is próbálkoztam. ‒ Igaz, igaz… Erre miért nem gondoltam? ‒ tettem fel leginkább magamnak a költői kérdést, de sejtettem, hogy nem csak én irtózom a dementoroktól, hanem minden normális élőlény, beleértve Livet is. Egyikünk se rajongott azért a helyért. Gondoltam, hogy meglepi majd, hogy nem akarok inni, de úgy voltam vele, hogy a jóból is megárt a sok, és már megünnepeltem, hogy túléltem ezt a napot is, szóval nem volt ingerem többet inni. Jó lesz az a sör majd más alkalomra. Meg aztán, az újságok eléggé lekötötték a figyelmemet, és tartottam tőle, hogy leöntöttem volna magam, így inkább nem kértem. ‒ Ugyan már! A muglikkal nem lesz gond, ha meg gáz van, bezárkózol valahová, és hopponálsz ‒ legyintettem, majd az ebédszünetes dolognál felpillantottam az újságból. ‒ Nem, inkább szabit veszek ki. ‒ Nem volt kedvem ide-oda rohangálni, egyszerűbb volt kivenni egy szabadnapot, és akkor a takarításra is lenne időm. Majd szólok is a főnöknek, hogy nem megyek dolgozni. Egy napot túlélnek nélkülem. ‒ Rendben. Jó éjt, Kávékirálylány! ‒ vigyorodtam el, aztán elmentem szépen lezuhanyozni, hogy lefekhessek aludni. Reméltem, Olivia nem marad fenn olyan sokáig, hogy aztán reggel ne bírjon felkelni, elvégre, sok dolgunk lesz majd.
Csak bele akartam kötni, találni valamit, ami miatt ellen tudok vetni. Jó, nem hangzik rosszul ez a világkörüli út, de azért mégse legyen benne a munka. Ha már rászánom magamat, akkor tényleg ki akarok kapcsolódni és megfeledkezni mindenről. Jó, teljesen nem tudom kikapcsolni az érdeklődő énem, de nem vagyok egy a munkámmal, csak rendelkezem olyan kvalitásokklal, ami a pozíció betöltéséhez feltétlen szükséges volt. - Tudom és köszönöm. Tényleg hálás vagyok érte, hogy felajánlod és el is fogadom, jót fog tenni egy kis pihenés távol a megszokottól. - állok lábujjhegyre, hogy nyomjak egy puszit az arcára. Még így is nehézkesen érem fel, kicsit el is kell rúgaszkodnom. Hiába, a magassarkúim nélkül én törpe vagyok. Így legalább elejét veszem a további megyőző hadműveletnek. Nyilvánvalóan neki is szüksége van egy kis magányra, amit az együttélés nem feltétlenül garantál. - Nem azt mondtam, hogy egyből ajtóstúl ronts a házba, de esetleg érdeklődhetsz a hogyléte felől. - javasoltam, hogy hogy kezdjen neki. Az, hogy merre van éppen a szerelme tárgya, az viszonylag édesmindegy, a baglyok többségének nem kell pontos címzés. Jordannak határozottan egy hatalmas gát van az útjában és az önmaga, nem mer lépni, nehogy összezúzza az álmokat, de így nem tud továbblépni. Szerencsétlen helyzet, amin jobb hamar túljutni, szerintem. - Mennyire ismered te őt, ha még abban sem vagy biztos, hogy van-e valakije? Végül is ezt a kérdést is muszáj volt feltennem. Nem hiszek a szerelemben első látásra, semmi értelme. Minimum, hogy legyen legalább egy barátság szintű kapcsolat, amire a továbbiak támaszkodhatnak. Addig ez csak vonzalom, amin pedig könnyebb túljutni, mint egy szerelmen. Az a nagy élettapasztalatom beszél belőlem. - De ha nem akarod megkeresni és elfelejteni sem, akkor meg engem üldözöl a kígyód terráriumába... - cseréltem ki az őrületet a dögének a lakhelyével. Valóban rám fér egy kis távollét. Addig adok időt Jordannak, de ha utána sem szánja el magát lépésre, akkor komolyan mondom, hogy én fogom felkeresni ezt a mesebeli tüneményt. Valószínűleg nem lenne nagy kunszt rátalálni a nőre, megvannak a magam információforrásai, nem csak Jordantől kapok minden fülest. Tőle leginkább csak a minisztériumi dolgokról tudok hamarabb. Lassan viszont tényleg neki kéne kezdenem az írásnak, ha azt tervezem, hogy délelőtt még elkapom az emberemet. - Akinek nincs lelke, attól nem tudnak elvenni semmit. - vicsorogtam rá, de aztán kirázott a hideg a dementorok gondolatára. Utáltam, ha azkabani hírekről kellett tudósítanom, ha tehettem, jó messziről elkerültem minden helyet, ami ehhez a sötét lényekhez volt köthető. Nagyon meglepődtem, hogy visszautasította a sör ajánlatát, de hát végül is ma már megvolt neki egy, így nem erőltettem. Jó lesz ez még máskor. Attól nem félek, hogy ránk fog rohadni. De pillanatokon belül már értettem is, miért nem kért. Fontosabb volt az utazás, hogy engem mihamarabb házon kívül tudhasson. - Vannak fenntartásaim a muglikkal való utazásnak, de felőlem. Ha valamelyik ebédszüneted rámáldozod, akkor még lógnod sem kell. - találtam ki egyből, hogy kapva kapna a lehetőségen. - Most viszont megyek és hasznossá teszem magam. Jó éjt! - megmarkoltam a bögrémet és bevonultam a szobámba az íróasztalomhoz, hogy nekikezdjek a sercegő pennám kikészítésének. Fogyó eszköz, gyorsabban elhasználom őket, mint az iskolás éveim alatt, ami sokat elárul.
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-28, 20:55
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Természetesen, nem úgy értettem, mintha London olyan rossz hely lenne, sőt kifejezetten szerettem itt lenni, azonban úgy véltem, hogy a világ más pontjain fog Liv rátalálni a sztorijaira, amikkel befuthat. Különben is, ha nem szeretném Angliát, akkor letelepedtem volna Amerikában, és ott kezdtem volna új életet, de nem így tettem, visszatértem, hogy az én kis hárpiámmal élhessek. ‒ Nem úgy értettem, Liv ‒ ráztam meg a fejem. Én nem elköltöztetni akartam őt, nem akartam, hogy változtasson az életén, csupán szerettem volna, ha lazít egy kicsit, és ha kárpótolhatom azért, amilyen lusta vagyok. De semmi rossz szándék nem állt a szavaim mögött. Amikor hozzátett valamit, elfojtottam egy vigyort. Volt egy olyan érzésem, hogy vagy az én trehányságom, vagy Balthazar jelenléte keseríti meg az életét. Esetleg mindkettő. Sőt, mindkettő. Az ellenkezésére halkan felnevettem. Valami hasonlót vártam tőle. Pedig mennyit dobott volna a hangulatán, ha mindenhol én lennék. Bár, akkor valahogy ki kellett volna találnom azt is, miként válhatok főnixé, mert tuti mindenegyes alkalommal megpróbált volna kinyírni, ha állandóan a közelében vagyok. Imádtam Livet, de azért igencsak az agyára tudtam menni, ahogy ő is ki tudott készíteni néhanapján. De hát ilyenek a rokonok. Amikor szóba hozta az én gyönyörűmet, felvontam a szemöldököm, és amolyan „Te hülye vagy?!”-pillantással jutalmaztam. ‒ Ez bonyolult. Levélben nem intézném, és nem tudom pontosan hol van, vagy van-e valakije… Meg aztán, amíg nem tudok semmit az ő érzéseiről, addig minek másszak rá? ‒ intettem le. Nem akartam ezzel a témával foglalkozni, mert talán legbelül én is tudtam, hogy ez egy reménytelen, plátói szerelem, de mégis nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak rá a nap minden percében, vagy ne tűnődnék el a szépségén, a nagyszerűségén, vagy épp ne imádjam őt pusztán a létezéséért. Talán kissé betegesnek hangzik, de én azzal is megelégedtem, hogy távolról szerethettem őt. Így aztán, Liv hiába emlegette a barátnőit, egyik se érdekelt túlzottan, sőt mindig Hozzá viszonyítottam őket, és egyikük se ért fel hozzá. Liv válaszára szkeptikusan pillantottam rá. ‒ Ugyan már, napokig depis lennék, betuszkolnám magam Balthazar terráriumába, és ott pusztulnék meg. ‒ Na, jó. Azért nem lennék ennyire elvetemült, de igencsak gyászolnám, elvégre anya után őt szerettem legjobban a családból, és vele volt a legszorosabb a kapcsolatom, tehát igencsak sajnálnám, ha bármi baja esne. De vélhetően, ha Liv nem lenne, akkor néhány hónapos letargia után összeszedném magam, és el kezdenék önállósodni, szóval ezt rosszul gondolta. ‒ Pedig rád férne egy ottalvós buli. A dementorok szívesen látnának ott ‒ hecceltem, bár én se szívesen mentem oda, sőt kirázott a hideg a közelükben, de talán Liv kevésbé lenne mogorva egy találkozás után. Azonban én átköltöztem a nappaliba olvasgatni, amíg Liv kávét főzött magának. Mire végzett, végigrágtam magam az összes cikken, és egy pont ideillő hirdetésre figyeltem fel. ‒ Amúgy nem kell sör, de azért kösz ‒ kiáltottam utána. Most tényleg nem volt ingerem alkoholizálni, sőt már nagyokat ásítoztam a kanapén szétterülve. ‒ Viszont, találtam egy hirdetést, miszerint egy utazási iroda világ körüli utat szervez. Utánanézzünk? ‒ érdeklődtem, mert, ha ő is benne van, akkor a napokban el is ugorhatnánk elintézni az utazását, csak éppen szabit kéne kivennem hozzá.
Majdnem a fejéhez vágtam, hogy ha pocsolyának tartja a lakhelyünket, akkor minek tért vissza ide, de még idejében visszafogtam magam. Kiskoromban sokat utaztam apával. Lehet, hogy akkor még nem úgy láttam a dolgokat, mint most, de nem lehet azt mondani rám, hogy begyöpösödött macskás néni vagyok. Nem szeretem az állatokat. - Boldog vagyok az életemmel. - jelentettem ki, hogy ezzel az érvével most mellé fogott. De aztán eszembe jutott a kígyója. - Többé kevésbé. Jó, van, amiben fejlődhetnék és szeretek jó lenni abban, amit csinálok, de nem vagyok annyira munkamániás, mint ő. Már többször megfenyegetett, hogy lecsukat, pedig nem is munkaidőben volt, ráadásul rokonok vagyunk. Beismerem, ha ő lenne a Mágiaügyi miniszter, akkor minden nap riportot csinálnék vele, de most nem erről van szó. - Azért az túlzás. - reagáltam le, hogy a kávé helyett ő folyna az ereimben. De abban van valami, hogy kékvérű helyett inkább barnavérűnek hív, már most is érzem a vágyat a következő kávéra. Hiába kezdtem megenyhülni, még az ajánlatát is elfogadtam, de csak fel kell húznia, most a pasi üggyel. Nem értem, miért várják el 25 év fölött, hogy rendelkezzek stabil kapcsolattal. Mintha az csak úgy az égből potyogna. - Miért nem keresed meg és mondod el neki? - tettem fel a nagy kérdést, ami Jordan plátói szerelmét illeti. - Vagy küldj neki egy baglyot. - Vagy szállj le a földre és randizz az egyik barátnőmmel.- tettem még hozzá magamban, de inkább ezt sem mondtam ki hangosan. Ameddig nem veri ki a fejéből azt a lehetetlen szerelmet, addig csak kavarógépnek tartana és nem látná a jószándékot a tetteim mögött. Pedig én próbálok néha idecsábítani egy-két kollégát hozzánk, de ha a lakás úgy néz ki, mint egy kigyó-ól, akkor ez a forgatókönyv is bukik. - Ráakaszkodnál valaki másra, aki megcsinál helyetted mindent. - vágtam rá a költői kérdésre a választ, vigyorogva. Egyedül biztosan nem maradna túl sokáig életben. Nem a párbajokkal van it baj, hanem a normális hétköznapok egyszerű megpróbáltatásaival, például vacsora készítés. Hirtelen megijedtem, hogy tényleg képes a konyhába hozni a szörnyetegét, de szerencsére erre még nem vetemedett. - Ugyan már, nem hiányzik nekem egy Azkabanban töltött éjszaka sem. - nyugtattam meg Jordant, de közben sajnáltam, hogy ezt a kártyámat sem játszhatom ki ellene, mert túl komolyan veszi. - Ugyanakkor, lehet, hogy egy belső riport, egy cikk a rácsok mögül lenne az igazi nagy áttörésem... - cukkoltam mégis, mert egyszerűen nem lehet megállni. - Te tudod.- vettem elő a tejet a kávémhoz, miközben ő a nappaliban olvasgatott. Én elképzelni sem tudok jobbat, mint meginni egy gyenge kávét lefekvés előtt, de más a szervezetünk, annyi szent. - És egy sör? - tettem fel a visszautasíthatatlan ajánlatomat. Hazafelé ugyanis vásároltam ezt azt, mert már wcpapírból is híján voltunk, úgyhogy gondoltam veszek neki két üveggel, legyen itthon behűtve. De akkor még nem gondoltam, hogy semmit nem fog megcsinálni abból, amit kértem.
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-21, 01:19
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Őszintén reméltem, hogy Liv belemegy az utazásba, elvégre tényleg ráfért volna, én pedig megérdemeltem volna a magányt… Khm. Szóval, Olivia nagyon sokat dolgozott a munkahelyén és itthon egyaránt, így igazán megérdemelte, hogy végre kivegyek pár napot, hetet, hónapot, és lazítson, mert… Egy kiegyensúlyozott, boldog Liv az egész világnak jó, míg egy hárpia… Az Jordannek nagyon nem jó, mert nem a világ élt vele, hanem én. ‒ Szőrszálhasogató ‒ sóhajtottam fel. ‒ Csak azt mondom, Liv, hogy lehet, hogy a nagy sztorid kint van valahol a nagyvilágban, és arra vár, hogy te megírjad. Amíg ebben a kis pocsolyában vergődsz, addig nem kerülsz be a nagyobb halak közé. Szerinted, én annak idején miért mentem ki Amerikába? Éltem egy lehetőséggel, és milyen jól jártam vele! ‒ próbáltam megmagyarázni neki, hogy nem maradhat itt örökké, mert a világban megannyi sztori vár arra, hogy a nyomdába kerüljön, csak éppen nem volt senki, aki felfigyelt ezekre. Livnek pedig jó érzéke volt hozzá, hogy ezeket találja, csak véleményem szerint az itthoni újságíróknak nem volt túl sok esélye a veteránokkal szemben. Szóval, ezért is akartam kipaterolni innét. Meg azért, mert nem bújhatott meg örökké a neves újságírók árnyékában a kis kávéjával, és szerettem volna, ha mielőbb megmutatná a világnak a tehetségét, és túlszárnyalná végre azokat a tahókat, akik újságírónak nevezik magukat. Szóval, mindent bevetettem, hogy kicsikarjam a beleegyezését, még takarítani is hajlandó lettem volna, ha csak ez lett volna az akadálya, és szerencsére nem is kellett sokat gyötörnöm, mert hamar beadta a derekát. Szélesen elvigyorodtam, és egy csókot nyomtam az én kis törpe unokahúgom homlokára, ugyanis nem volt kedvem jobban lehajolni. Majd azzal is nyaggatni kezdtem, hogy szerezzen be magának egy pasit, és bár tudtam, hogy szórakozik, mégis hízelgő volt a válasza. ‒ Ó, tudtam, hogy nem tudsz meglenni nélkülem, és hogy teljesen betöltöm a kis életedet! A végén kávé helyett is én fogok folyni az ereidben ‒ nevettem fel, miközben alaposan megölelgettem. ‒ De attól még keress magadnak valakit ‒ suttogtam a hajába, mielőtt elengedtem volna. Persze, tehetsége volt hozzá, hogy elterelje a témát, én pedig kaptam az alkalmon, hogy ömlengjek róla egy sort. ‒ De Liv! Ő olyan tökéletes, gyönyörű, nagyszerű és legalább annyira az igazság híve, mint én! Azt a nőt a sors is nekem teremtette, csak ő még nem tudott róla! Talán tovább is mondtam volna a magamét, de inkább elhallgattam. Szegény unokahúgom így is elégszer hallotta már ezt, bizonyára unta. ‒ Még jó, nem is tudom, mi lenne velem nélküled ‒ vigyorogtam, majd a mormogására felciccentettem. ‒ Hékás! Hallottam ám! Nagyon jól tudtam, hogy engem értett a „nagy állat” alatt, bár nem sértődtem meg túlzottan, de azért megjátszottam magam. ‒ Most megyek, és idehozom Balthazart! ‒ jelentettem ki. Kivonultam a konyhából, azonban visszafordultam, és visszatértem az én drága rokonomhoz. Nem volt kedvem Balthazar terráriumával vacakolni. A továbbiakra csak mosolyogtam, egészen addig, a rémisztgetésről nem esett szó, akkor lehervadt a mosoly az arcomról. ‒ Ha lebuktatsz minket a muglik előtt, Liv, akkor lecsuklak ‒ feleltem komolyan, és ő is tisztában volt vele, hogy hiába volt a rokonom, ha valami bűncselekményt követne el, és tisztában lennék vele, habozás nélkül vinném a Minisztériumba. Szóval, inkább ne játszadozzunk ezzel. ‒ Nem kösz ‒ feleltem arra, hogy kérek-e kávét. Kicsit elkedvetlenedtem, na meg eléggé belemélyedtem az újságokba, így aztán csak fél füllel figyeltem Livre. ‒ Amúgy is lassan megyek, lezuhanyozom, aztán alszom. Ha ilyenkor kávézom, akkor nem tudok majd aludni ‒ tettem hozzá. Persze, egy koffeinfüggőnek tök mindegy volt, hogy mikor ivott, azonban, én szerettem volna ma még aludni.
Nem mondom, hogy menthetetlen álmodozó vagyok, de azért van, amibe jó néha belegondolni. De a legtöbb ilyesmi megmarad ezen a szinten, mivel az észérvek túlnyomó erővel ostromolva végül is felülkerekednek. Jordan szavai is kecsegtetőek, de egy egyszerű mugli is ki tudná számolni, hogy az általa felvetett ötlet sikerességének a mutatója a nullához közelít. - Ha ilyen könnyen menne az előléptetés, hidd el, hogy már évek óta vakáción lennék. - sóhajtottam, de igazából nem bántam a mostani helyemet sem. Újságírónak lenni jó, akármelyik pozícióban. Na jó, a kávéhordó gyakornokot kivéve. Nem bírtam megállni, hogy felkuncogjak, amikor fogadkozott, hogy csillogna a ház a fogadásomra. Max ha felbérelne egy takarítóbrigádot. Ez nem is olyan rossz ötlet, ha olyan sok pénze van, hogy csak úgy szórja, akkor igazán megengedhetne magának személyzetet is. Mármint rajtam kívül. - Rendben, átgondolom. - ígértem meg végül, hogy megfontolom az ajánlatot. Általában azonnal belemegyek olyan dolgokba, amit helyettem fizetnek. Nem is értem, hogy most miért ellenkezem olyan foggal körömmel az ellen, hogy nekem jó legyen. Ilyen szempontból nézve, már egész másak a dolgok. - Átgondoltam, rendben van.- Igen, szoktam hirtelen dönteni, belevágni a dolgokba csak úgy, de hát nem is én lennék, ha nem ezt tenném. - Pont elég vagy te nekem. - hárítottam a témát egyszerűen. Azért nem váltok egyből olyan hangnemre, mintha semmi sem történt volna, még egy darabig duzzoghatok. Különben is, foglalkozhatna más dolgokkal is, mint az én szerelmi életem. Már ha létezik ilyen fogalom. - De ha már itt tartunk... - köszörülöm meg a torkomat, de direkt nem kezdek bele az ő érzelmeinek a megkérdőjelezésében. A reménytelen szerelem még károsabb a szívnek, mint az alkalmi, sőt, úgy érzékelem, hogy az egy éjszakás elég megnyugtatóan kötelezettség nélküli. - Még jó, hogy itt vagyok neked. - bólogattam hevesen, miközben abbahagytam az interjús pózt. - De nekem csak nagy állatom van... - mormogtam az orrom alatt, de inkább nem mentem bele, mert most már nem akartam veszekedni. Főleg nem a kígyó miatt, ha nem beszélünk róla, akkor nincs is. Legalábbis nekem egy darabig úgy tűnik és ez elég komfortot teremt. - Jaj, isten ments! - utasítom vissza egyből a gáláns ajánlatot. Valóban nem én vagyok Mardekár utódja, de azért egy csöppet sem bántam, hogy annak idején oda osztott a süveg. Majd hiszem, ha látom.- mondtam magamban, de hangosan csak megköszörültem a torkomat. - Mindentlátó.- kacsintottam rá, és fel is jegyeztem a fejemben az infót, hogy jó lesz holnap ezzel kezdeni, még jó sztori is kerekedhet belőle. - Legalább legközelebb lesz mivel rémisztenelek, ha azt szeretném, hogy megcsinálj egy-két dolgot. - Nem értettem unokatestvéremnél ezt a nagy mugli-mániát. Oké, muglik között élünk, de hát istenem, azért vagyunk varázslók, hogy ezt előlük elrejtsük. - Kérsz egy kávét? - nyúltam máris a kávéfőző felé, mert úgy éreztem, hogy rám fér még egy pohárkával, főleg így kaja után, amikor beüt a kóma.
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-12, 18:27
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Liv az én szememben mindig is szeszélyes teremtés volt, épp ezért nála sose lehetett tudni, hogy mivel tudnád lenyugtatni, vagy éppen mi az, amivel éppen megint felhergeled. Szóval, a végén már nem is próbálkoztam lecsillapítani, vagy hárítani a haragját. Igaz, felvetettem, hogy mi lenne, ha elmenne egy kicsit lazítani, de ahogy elnéztem, nem értékelte az ötletet. ‒ Ugyan Liv! Pont ez a lényeg. Bejárod a világod, és ha pont akkor történik valami, amikor te is ott vagy, tiéd a sztori. Képzeld csak el, előléphetnél tudósítónak ‒ érveltem. Elvégre igazam volt. A világ hatalmas volt, és akármikor történhetett olyasvalami, amiből remek sztori kerekedhetett volna ki. Annyira pedig ismertem Oliviát, hogy tudjam jó orra volt kiszagolni ezeket az eseményeket. ‒ Merlinre esküszöm, hogy csillogna a ház, mire hazaérsz! ‒ esküdöztem. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy egész idő alatt rend lenne, de mire Liv hazatérne addigra patyolat tiszta lenne a lakás. ‒ Azért gondold át. Többször nem fogom felajánlani, hogy mindent fizetek helyetted ‒ tettem hozzá, utalva, hogy ez egy vissza nem térő ajánlat. Így talán nagyobb eséllyel csap le rá, pedig igazából akármikor megtenném ezt érte. Erről viszont neki nem kellett tudnia. A végén még teljesen kifosztana ez a nő. Nem szólt egy szót, amikor említettem, hogy kereshetne magának egy partnert. Halkan felsóhajtottam. ‒ Liv, tényleg kereshetnél már valakit! ‒ Pont én beszéltem, aki szintén szingli voltam, de az én szívemet már elrabolta valaki, míg Liv a sajátját hibernálta, és bezárta egy páncélszekrénybe. Talán kevésbé lett volna agresszív, ha lett volna valakije. ‒ Ez így van. Tudod jól, hogy nem szoktam hazudni ‒ vigyorogtam, majd felnevettem. ‒ Azt, hogy rossz dolog, és egy olyan ember, aki nem reálisan látja és értékeli önmagát, az segítségre szorul. Te is így gondolod, ugye? ‒ feleltem neki. Tulajdonképpen nem voltam egoista. A korábbi megszólalásomat is viccnek szántam, bár tény, hogy a Kommandónál igazán kitettem magamért, olyannyira, hogy az itthoni teendőimre alig maradt energiám. Talán kissé elvetettem a sulykot, ami a munkámat illeti, ezért nem ártatott volna, ha megtalálnám az egyensúlyt a házimunka és a hivatásom között. Továbbra is mosolyognom kellett Olivián. Annyira aranyos tudott lenni, és az arca is olyan kifejező volt, hogy már kölyökként is jól szórakoztam rajta. Anya halála után is ő volt az, aki a legtöbbször meg tudott mosolyogtatni. ‒ Jó, na. Imádom azt a dögöt. Ha neked is lenne kisállatod, akkor te is védenéd ‒ öltöttem ki rá a nyelvemet, mint egy nagy gyerek. A sziszegésre először szkeptikusan tekintettem rá, aztán ismét kiröhögtem. ‒ Hozzam Balthazart? Ha te vagy Mardekár utódja, akkor megkérdezhetnéd tőle, hogy mi az a maszat az íróasztalomon. ‒ Tudtam, hogy irtózik a kígyótól, épp ezért cukkoltam vele, bár biztosan frászt kapott volna, ha kiemeltem volna a terráriumából, és behoztam volna a konyhába. ‒ De egyébként igen, kételkedek benne. Én magam se értettem néha, hogy miből eredt a beteges rajongásom a kígyókhoz, ahogy azt sem, hogy a „Mardekár utódja” hogy a Merlinbe retteghet tőlük, elvégre, Balthazar lehet, hogy nagy volt, de nem volt veszélyes. Rendben, lehet, hogy volt vagy egy méter hosszú, de ettől függetlenül egy kezesbárány volt. Szóval, igazán nem értettem miért fél az unokatestvérem tőle, hiszen sose harapta meg. Engem is csak kiskorában egyszer-kétszer. Ráadásul, nem is volt mérgező, a szobájába meg úgyse juthatott be, így nem is tudott volna neki ártani. A porszívózásra bólintottam. ‒ Rendben, akkor majd felporszívózok, mielőtt elindulnék. ‒ Amikor ezt mondtam felálltam a mosogatnivalóval, és a hűtőhöz léptem, hogy az ajtón lévő jegyzetlapra felírjam a porszívózást. Tényleg nem akartam elfeledkezni róla, így ha muszáj, akkor holnap erőszakkal is ráveszem magam arra, hogy megcsináljam azt, amit kért. Elmeséltem neki, hogy nekem se telt békésen a napom, bár most nem tudtam olyan részletesen mesélni a bent folyó dolgokról, de egy-két információt így is tudtam szolgáltatni neki. ‒ Csak kevesen tudnak róla, szóval, ha odamész, lehet te leszel az egyetlen újságíró. Rám meg nem gyanakodnának, mert azt mondtam nekik, hogy van egy látó ismerősöd, aki tájékoztat. ‒ Sose szoktam hazudni, de a kettőnk érdekében muszáj volt füllentenem, amikor róla meg az állandó felbukkanásairól faggattak. De nem is ferdítettem el annyira az igazságot, elvégre tényleg átláttam, hogy mi folyik a Minisztériumban, és Olivia ismerőse is voltam, és többek között én voltam az, aki mindig beavatta ezekbe a dolgokba, szóval lényegében, a szavaim mögött ott rejlett az igazság is. Más kérdés, hogy a munkatársaim nem gondolták tovább. Amikor azon kezdett gondolkozni, hogy kellene egy házimanó, megszeppenten pillantottam fel a mosogatásból. ‒ Nem lehet, Liv. Muglik között élünk. Szerinted mit szólnának hozzá, ha egy rongyokba öltözött manó nyitna nekik ajtót? Majd megoldjuk. Igyekszem besegíteni. ‒ Én személy szerint nem akartam manót, részben, mert sajnáltam szerencsétleneket, aztán azért se, mert akkor eszembe jutott volna, hogy milyen kényelmesen éldegéltem apám birtokán, amit nem lett volna jó felidézni. Meg aztán a szomszédok miatt se lett volna célszerű. ‒ Igazán nincs mit ‒ válaszoltam, miközben megtöröltem a kezemet, aztán átpakoltam az edényeket, hogy megszáradhassanak. A pálcás megjegyzésére megvontam a vállamat. ‒ Nem kell mindig mindért varázsolni. ‒ Nem telepedünk át a nappaliba? Ott kényelmesebb ‒ javasoltam egy nyújtózkodás közepette. Én már át is költöztettem a székhelyemet oda, lehuppantam a kanapéra, és a kávézóasztalon lévő újságokért nyúltam, hogy átfussam a cikkeket, hátha találok benne valami érdekes hírt, vagy legalább elolvassam a Reggeli Prófétában Olivia írásait.
Mintha fel sem fogná, hogy dühöngök, amit mondok, pedig elhalad a füle mellett és csevegő hangnemben ajánlgatja, hogy menjek el és pasizzak be. Akkor aztán tényleg nem lennék itt a nyakán, leglábbis egy jó darabig. De nincs akkora szerencséje, hogy ilyen simán leszereljen magáról. Máris gyűlnek a fejemben az ellenérvek, miért olyan rossz ötlet ez. Bár jól hangzik, nincs ilyesmire most pénzem, de ezt azonnal át is hidalja. - És az idő? Addig megállítod a világot, hogy ne történjen semmi érdekes? - vetettem fel a következő pontomat, amit érdemes volt átgondolni. Az újságírás nem olyan szakma, amiből csak úgy szabadságra lehet menni. Nem tagadom, rám férne egy kis napsütés és kikapcsolódás egy olyan helyen, ahol folyamatosan takarítanak helyettem és főznek rám. De ez olyan luxus, amiről csak álmodni lehet. - Nem is beszélve arról, hogy félek téged és a lakást huzamosabb ideig kettesben hagyni. - mosolyodtam el végül, bár tényleg így gondoltam. A pasizásról meg annyit, hogy épp elég egy férfi a háznál, az is sok. Nem vagyok benne biztos, hogy kettőt ilyen jól tudnék tolerálni. Persze, a kavarás belefér, de még fiatalnak és komolytalannak érzem magam egy komoly kapcsolathoz. Na jó, nem akarok vénkisasszony sem maradni, nyitott vagyok a lehetőségekre, nem zárom el teljesen magam, de ha az élet még nem akarja, akkor én sem fogok minden erőmmel a családalapításhoz kezdeni. - Valóban?- csillant fel a szemem, hogy folytathatom az interjús játékot. - És mit gondolsz a túlzott önértékelésről? - tettem fel az újabb ironikus kérdést. Egy dolog azt gondolni, hogy nélkülözhetetlen vagy és a legjobb, megint egy másik ezt kimondani és hangoztatni. Nem vitatom, tudom hogy Jordan keményen megdolgozott érte, hogy a legjobbak között legyen. Én nem mentem vissza egyetemre, fölösleges időpocsékolásnak tartottam. Az élet tanított, mint például arra is, hogy az emberek azokat szeretik, akik szerények, vagy legalább annak tűnnek. Csak a fejem ingattam egy fintor kíséretébe. De aztán szerencsére Jordannak is leesett, hogy nem normális, sőt már-már félelmetes dolog így beszélni állatokról. Az a nagy mamlasz Hadrig jutott eszembe róla, aki a Roxfortban dolgozik, ő is olyan állatőrült. - Kételkedsz benne, hogy én vagyok Mardekár utódja? Szszzzszz. - kezdtem el sziszegni, mintha csak értenék a kígyók nyelvén. És valóban érdekes, hogy ő Griffendéles volt, és mégis jobban vonzódik a hüllőjéhez, mint én valaha akármilyen állathoz, nem hogy az anno címerünkben levő "kabalához". - Már annak is örülnék, ha csak kiporszívóznál. - és ezzel le is zártuk ezt, már kimérgelődtem magam egy napra, nekem sem tesz jót, ha annyit ráncolom a homlokom. Nem szóltam közbe, amikor magától elmosta a tányérját, majd az enyémet is és elmesélte a napját. Ez sem hangzott leányálomnak, de volt már rosszabb napja is. - Jól hangzik. - reagáltam le rögtön a feldobott labdát, szívesen kaptam az ilyen hirtelen jött hírekre, mert a bennfentes információ, amit Jordantől kaptam, az ami igazán segített előrébb jutnom a szakmában. - Lehet, hogy nekünk is kéne egy házimanó. - gondolkodtam el, hogy ez lehetséges-e egyáltalán. Valószínűleg kirázna a hideg, akárhányszor valami zsákbabugyolált manó ólálkodna a személyes szférámban. - Köszönöm. - bólintottam, miután végzett a mosogatással. - Megkezdett vezeklésnek jó lesz, de legközelebb használhatod a pálcád is. - vigyorodtam el.
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-07, 21:25
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Liv gyilkos pillantását ‒ amely akár egy baziliszkuszéval is vetekedhetett volna ‒, igyekeztem nem tudomásul venni, és a lehető legártatlanabb képet vágni. Valóban fontolgattam, hogy sakálként nagy szemeket meresztek rá, hátha az megenyhíti, de inkább elvetettem az ötletet. Ilyenkor ön- és közveszélyes volt. Ha valakinek kedves az élete, amikor Liv ideges, akkor nem próbálja meg még jobban felhergelni. Az már más kérdés, hogy valahogy mindig fel tudtam őt bosszantani. Nem is értettem miért. ‒ Liv, túl sokat stresszelsz! Minap az egyik munkatársam mesélte arról, hogy hova viszi kikapcsolódni a feleségét. Hajóval körbejárnák a világot. Te miért nem mész ilyenre? Ismertethetnéd a távoli kultúrákat, az ottani helyzeteket, és ki tudja, talán kifognál magadnak egy rendes pasit. Addig én meg megtanulnék önálló lenni ‒ csóváltam a fejemet. Elvégre, egy kis kikapcsolódás neki se ártana. Túl sokat dolgozott, mellesleg, én is elég haszontalannak bizonyultam. ‒ Ha a pénz az akadálya, akkor minden költséget én fizetek ‒ tettem hozzá, elvégre kommandósként elég jól megfizettek. Nem volt okom panaszkodni. Sőt, kifejezetten sok pénzem volt a gringottsi széfemben. Ha hirtelen plusz kiadásunk lett volna, akkor az sose volt akadály. Egyébként, tényleg szerettem volna, ha Liv végre megérdemelten pihenne egy keveset, na meg azt is be akartam neki bizonyítani, hogy magam is boldogulok. Szóval, kerül, amibe kerül, de akkor is ki fogom rakni itthonról, hogy végre lazíthasson. A visszavágására csak széttártam a karjaimat, de inkább nem szóltam vissza. Nem szerettem a konfliktusokat, főleg nem vele. Túlságosan szerettem Livet, ahhoz, hogy szándékosan rosszat okozzak neki, ezért is volt mindig bűntudatom a lustaságom miatt. Különös, hogy az unokatestvéremet jobban szeretem, mint a nővéremet, bár talán érhető, hiszen Livvel együtt nőttünk fel, Jessie meg sokkal idősebb nálam. Akaratlanul is elvigyorodtam a szokásos kis pózán. ‒ Ugyan! Én vagyok az egyik legjobb emberük. Mit számít nekik, ha megiszok egy-két pohárkával? ‒ A vigyor szétterült az arcomon. Jó, a főnök néha idegbeteg volt, amikor kiestem egy-két napra, mert a másnaposságomat piával próbáltam csillapítani, és ilyenkor harmadnapos lettem, de amúgy elégedettek voltak a munkámmal. Miután végeztem a dolgommal, letelepedtem a konyhában, és figyeltem, ahogy Liv vacsorát készített nekünk. A Balthazarra tett megjegyzésére fintorogtam. ‒ Neki van lelke és érzései, jó? Ne sértegesd! ‒ Visszagondolva, úgy reagálhattam le a dolgot, mint egy kisgyerek, és nevetnem kellett magamon. Hangosan hahotáztam, szerintem az egész lakásban lehetett hallani. ‒ Mindenesetre, attól függetlenül, hogy nem beszélsz az állatok nyelvén, Liv, nem tudhatod, hogy valójában milyen a lelki világuk. ‒ Én hittem benne, hogy az állatoknak hasonlított a belső világa a miénkhez. Ezért aztán sose bántottam egy lényt se. Megszeppenten pillantottam rá. Nem akartam a házimunka miatt lógni, de pihentetni akartam a lábamat, és szerettem volna kiengesztelni valamivel Livet. Ahogy rápillantottam eszembe jutott egy ködös emlék. Anya is mindig így állt, amikor megdorgált minket. Talán azért ragaszkodtam ennyire Oliviához, mert valamennyire anyura emlékeztetett. ‒ Tudom, tudom. És tényleg igyekszem odafigyelni rá. Szóval, holnap mi is lesz a feladatom? ‒ érdeklődtem. Ha visszamegyek a szobába, akkor korábbra állítom az ébresztőórát, hogy teljesíthessen Liv kérését. Bár ezt a gondolatot a vacsorám illata hamar kiszorította az elmémből, és szinte rávetettem magam az ételre. Kíváncsian hallgattam, néha bólogattam, párszor hümmögtem, de nem akartam megszólalni, mert féltem, hogy félrenyelném a falatot. ‒ Értem. Szóval, semmi olyan, ami téged érdekelne ‒ szólaltam meg, miután letettem az evőeszközöket. Én már végeztem az evéssel, így felálltam, Livet finoman visszanyomtam a székbe, és a tányéromat villával és a késsel együtt a mosogatóba helyeztem, utána pedig vittem neki inni. Magamnak is töltöttem egy pohár vizet, és ivás után nekiálltam mosogatni. ‒ Az én napom se volt jobb. Délelőtt aktákat rendezgettem meg foglyokat kísértem át vallatásra. Tudod, most van az az ügy, amiben a fickó megölte a feleségét meg a gyerekeit. Éppen őt faggatták ma. Délután meg bejelentettek egy lopást, szóval órákon keresztül egy kölyköt kergettem Londonban. Kezdek aggódni, mostanában egyre több a kiskorú bűnöző. ‒ Miközben meséltem, elmosogattam magam után, és ha Liv is végzett, akkor az ő részét is elmosogattam. ‒ Ó, meg elfelejtettem említeni, hogy elítélték azt a fickót, akit a házimanói megkínzásával vádolták. Ha cikkezni akarsz róla, vagy csak néhány képet, akkor, holnap 11-kor szállítják át az Azkabanba ‒ tettem hozzá. Tudtam, hogy talán az ilyesmi hírek érdekelhetik őt, ezért mindig megosztottam vele, ha valami a tudomásomra jutott. Amikor végeztem a mosogatással, elzártam a csapot, megtöröltem a kezem, és mindent a helyére tettem. Nem is volt olyan rossz dolog a mosogatás.
Próbáltam minden paprikásságomat belesűríteni a hangomba és a tekintetemben. Ha most nem lennék az erőm tudatában és nem tanultam volna meg kontrollálni, akkor tuti, hogy kis viharfelhők gyűlnének a fejem körül. De ehelyett csak a szemem szórt villámokat. - Előtte egész kellemes. Azaz hát, nem. Fejetlenség volt a szerkesztőségben, mint minden éjszaka. - sóhajtottam, amikor felidéztem a tegnapot. Azaz hát a mát, ha szigorúan vesszük. Mivel Reggeli próféta, már a nevében benne van, hogy reggelre kész példánnyal kell ellátnunk a baglyokat. De ez még nem is a legerőtpróbálóbb feladat, mert újságíróként alig kell vele foglalkoznom. Csak akkor van gáz, ha kések a cikkel, a többit megteszik a tördelők, a gépek, a varázslat. Viszont hajnalban dől el az is, hogy ki honnan tudósít és néha elég nagy harc van egy-egy cikk megszerzéséért. - Ezt el tudom hinni. - vágtam vissza csípősen. Nem tudom, hogy örülnöm kéne-e annak, hogy legalább a munkahelyén rendesen teszi a dolgát. Talán csak el kéne fogadnom, hogy ez így van és a közeljövőben nem is nagyon fog változni a helyzet. A Parrishek makacsok és önfejűek, bár vannak jó tulajdonságaik is, de változni azt nagyon nehezen tudnak csak. De ahhoz is szükség lenne akaraterőre, Jordannél pedig ennek a szikráját sem érzem. Tessék, most ő maga mondta, hogy egy iszákos disznó és ráadásul a saját választásából lett az. Jó, nem így, de a lényege ez volt. Ha feldühödöm, akkor képes vagyok olyanokat gondolni és mondani, amiket később majd megbánok. - És a minisztériumban hogy tolerálják az alkoholproblémáidat? - vettem fel az újságíró pózt, mintha csak interjúvolnám őt a következő cikkem fejlécéhez: Alkoholizmus a minisztériumban, valahogy bírni kell. Ebből, hogy már kezdek poénkodni, érezheti, hogy kezdek meglágyulni, de nem akarom olyan könnyen bedobni még a derekam. Ha van okom hisztizni, akkor azt megragadom. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, miután Jordan leült a hátam mögött. De semmilyen körülmények közt nem hagytam volna, hogy meglássa, inkább elkezdtem ecsetelni, hogy mi minden történt ma. - Ez egy állat. - válaszoltam a feltevéseire, mert néha már úgy éreztem, hogy saját személyiséggel rendelkező emberről beszélne. Ha talált volna valami érdekeset az ablakban, tutkó, hogy kiszökik. Semmi kétségem felőle. Bár lehet, hogy ez lett volna a megoldás. Gyorsan eltávolítani a dögöt, amíg Jordan nincs itthon. Későn kapcsoltam... - Ne gondold, hogy a házimunka jó indok lógni! - fordultam meg a fakanállal rámutatva. Most nagyjából megtestesítettem az előttem lebegő "anyaképet". Még ha nem is akartam utasítgatni meg megmondani neki, mint és hogyan csináljon, ezt tényleg nem használhatja ürügynek a munka pihentetésére. - Igazán nem kérek nagy dolgokat, csak néha ha ezt, azt megcsinálnál, akkor könnyebb lenne mindkettőnknek. - fordultam vissza, hogy befejezzem a sütést, mielőtt szednék mindkettőnknek. Ráérősen eszegettem, de attól el kellett mosolyognom, hogy csak úgy habzsolja magába az ételt. Lehet, hogy néha cselédnek érzem magam, de az ilyen apró dolgok miatt úgy érzem, hogy megéri. Ez egy kimondatlan dicséret nekem. - Umm. Elkezdődött a nyári kviddics szezon, két hét múlva jön ki egy külön szám, addig még rengeteg játékossal, edzővel és szervezővel kell találkoznom interjúkhoz.- mondtam enyhén unottan. Sosem voltam nagy sportőrült, de ha már a munkám miatt tudok hírességekkel találkozni, akkor nem fogom visszautasítani a melót. - Nagyon világmegrázó hírek nincsenek ma. Ilyenkor a nyári szünet első pár hete mindig ilyen, az emberek inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a családjaikat nyúzzák, nem a botránycsinálással. - töröltem meg a számat és álltam fel, hogy mindkettőnknek hozzak inni.
song : Brothers and sisters| words : 562 | notes: -
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-05, 16:36
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Számomra természetes volt, hogy settenkedek, ha nem akarom, hogy mások észrevegyenek, márpedig jelenleg három lehetőségem volt: vagy Liv elé állok, és eltűröm, hogy lehordjon; vagy megpróbálok visszajutni a szobámba, hogy csak reggel fakadjon ki, de azt is választhattam volna, hogy sakál alakban leülök a nappali közepére, és nagy szemeket meresztek rá, hátha meghatja. Igazából csak azért nem akartam átalakulni, mert akkor később ismét öltözhettem volna fel, arról meg nem is beszélek, hogy úgy sebezhetőbb lettem volna. Szóval, ezért választottam az osonást, csakhogy a házisárkány elkapott. ‒ Az előtt ‒ feleltem. Igyekeztem elfojtani a mosolyomat, mert Liv hiába volt egy idegesítő pukkancs, mogorván is aranyos volt. Azt pedig tudtam, hogy ha az a vigyor szétterülne az arcomon, akkor még jobban kiakadna, így igyekeztem minél komolyabb arcot vágni. ‒ Ugyan már! Neked több okod van arra, hogy megölj, mint a főnökömnek ‒ legyintettem. Ha választanom kell, hogy a munkámat, vagy a lakásomat veszítsem el, akkor inkább a lakásomat, ha pedig eldönthetném, hogy kinyúzzon meg a rendetlenségem miatt, akkor inkább Liv tegye, ugyanis a főnöknek megvannak a maga kis módszerei. Mindenesetre, bocsánatot kértem tőle, mert tényleg meg akartam csinálni, most kivételesen nem felejtettem el, csak… Elszaladt az idő. Liv nem is sejthette, hogy mennyire rosszul éreztem magam a dolog miatt, pláne, hogy tudtam milyen idegesítő tudok néha lenni. Szóval, már azon tűnődtem, hogy vajon, ha befizetem őt egy világkörüli útra, akkor talán lenyugszik-e. Elvégre, ki ne akarná a tengereket és az óceánokat átszelve bejárni a világot? Ráadásul, tőlem is messze lenne, így nem kellene folyton idegeskednie, sőt, lehet, hogy a távolléte rám is jótékony hatással lenne, elvégre nem lenne senki, aki megcsinálja helyettem a dolgokat. Most felmerülhet az a kérdés, hogy ennyi erővel miért nem költözök el, de egyszerűen nem akarok. Szeretem ezt a környéket, és imádok Livvel élni minden kis nézeteltérésünk ellenére. ‒ Tudod, hogy munka után mindig elugrom inni egy picit ‒ tártam szét a karjaimat. Az már más kérdés, hogy néha a piciből sok lesz… Szerintem, mióta hazajöttem Amerikából és az a francia véla elcsavarta a fejemet, azóta nem jöttem egyből haza. Veszélyes munka volt az enyém, ezért minden napot, amit sikeresen túléltem, megünnepeltem. Ez amolyan szokásommá vált, szóval nem is emlékeztem arra, hogy mikor jöttem egyenesen haza. Talán, Liv legutóbbi születésnapján… De abban se voltam biztos. Olivia cseppet sem nőies felhorkantására összeráncoltam a homlokomat, de inkább csak magamban jegyeztem meg, hogy pont az ilyenek miatt nem lesz sose pasija. Na, meg azért, mert idegesítő volt, és bárkinek a szemét képes lenne kinyomni a tűsarkújával. Nem értettem miért tátogott, elvégre tisztában voltam vele, hogy mennyire idegesíti Balthazar, és amikor a levegőbe szagoltam, akkor egy kicsit én is éreztem a szobám felől jövő dögszagot, ami pedig annak a jele volt, hogy ideje takarítani. Mivel a szobámban tüsténkedtem, ezért nem hallhattam Liv morgását, pedig biztosan lett volna mondanivalóm neki. De ahelyett, hogy Livnek elmondtam volna a véleményemet, megettem és szeretgettem kicsit Balthazart, majd kezet mostam. Megtorpantam a konyhaajtóban, majd Liv pillantását követve a mosogató irányába pillantottam. Tudtam, hogy elmosogatott, mert volt olyan kedves, és néhány perccel korábban már közölte ezt, szóval nem igazán tudtam, hogy most mit várt tőlem. ‒ De feltűnt. Még mindig nagyszerű vagy ‒ válaszoltam, aztán leültem az asztalhoz. Nem akartam belekontárkodni a dolgaiba, mert sejtettem, hogy azért se rajongana túlzottan. Szóval csak ültem, és hallgattam, ahogy panaszkodik, mert hiába beszélt normális hangnemben, akkor is tudtam, hogy az egész csak azért van, hogy még rosszabbul érezzem magam. ‒ Liv, mondtam már, hogy sajnálom! Mit csináljak még, hogy végre lehiggadj? ‒ kezdtem védekezni, de abban a pillanatban elhallgattam, amikor említette, hogy Balthazar kint volt a nappaliban. Ó, basszus! Szóval nem csak az elvégezetlenül maradt feladataim húzták fel annyira, hanem az, hogy az én kicsikém kijutott a szobámból. ‒ Elfelejtettem. Különben is, nem hagyta volna el a lakást ‒ dünnyögtem. Sose volt még a lakáson kívül, nem hittem volna, hogy kimerészkedne. Annyira nem volt kíváncsi alkat. Arról meg nem tehetett szegény, hogy muszáj volt egy terráriumban tartanom. Én se repestem volna az örömtől, ha nem mozdulhatnék ki ebből a lakásból. ‒ Figyelj, Liv, ha neked megfelel, akkor holnap nem megyek be dolgozni, te meg írsz nekem egy több kilométeres listát, hogy mit kell a ház körül megcsinálnom, és egész nap azzal fogok foglalkozni, rendben? És amíg el nem végzek a feladataimat, addig egy kortyot sem iszok ‒ fogadkoztam, és valóban képes lettem volna megtenni érte. Pláne, hogy a mai nap után nem volt kedvem bemenni másnap dolgozni. Az a kölyök úgy sípcsonton rúgott, hogy azt hittem, ott halok meg, és nem lenne kedvem még több kiskorú bűnöző után rohangálni. Azok voltak a legrosszabbak. Amikor letette elém az ételt, hálásan pillantottam rá, és a kést meg a villát a kezembe véve köszöntem meg neki. ‒ Köszönöm, Liv. Neked is jó étvágyat! Ezek után egy kis ideig hallgattam, ugyanis annyira éhes voltam, hogy csak úgy lapátoltam magamba az ételt, egészen addig, míg az éhségem nem csillapodott valamelyest. Akkor letettem az evőeszközöket, és megtöröltem a számot. ‒ Mondd csak, mi hír mostanság a nagyvilágban? ‒ érdeklődtem. Gondoltam, hátha tud valami jó kis sztorit, ha meg nem, akkor legfeljebb elmesélem neki miként rúgta szét a lábamat egy taknyos kis kölyök.
Nem mondhatnám, hogy nagyon kirángatott a békés hangulatomból Jordan megjelenése, mert már ere nem voltam abban. De ahogy lábujjhegyen settenkedett, még egy lapáttal tett a paprikásságomra. Mégpedig más oka nem volt ezt tenni, csak az én kerülésem. Akkor pedig jól tudja, hogy mi lett volna a dolga. Nem kértem elvégezhetetlent, csak két dolgot. Ha öt perccel előbb felkel, akkor simán megtehette volna és most nem kéne szembenéznie a dühömmel. De ő tudja... remélem azt is, hogy rosszul döntött. - Az előtt vagy az után, hogy feltakarítottam helyetted? - nyomtam meg a "helyetted" szót sziszegve, miközben csípőre raktam a kezem. Tisztában vagyok vele, hogy úgy nézhetek most ki, mint egy felfuvalkodott törpe, de nem érdekel. - Nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttél. - engedtem egy kicsit a dühből, mert legalább bocsánatot kért. Volt ennél már rosszabb eset, kár lenne ezen nagyon felhúzni magam. Nem tesz jót az idegeimnek az együttélés. De nem merem elhinni, hogy minden férfi ennyire... gyerek. Ezek után kétszer is átgondolom, ha a biológiai órám elkezd ketyegni és embert akar, mert vannak dolgok, amik egyszerűen csak nem érik meg. Mondjuk egy helyett kettő után takarítani és kiszolgáló személyzetet játszani. Remélem nem várja, hogy megtapsoljam azért, amit hosszú hónapok alatt meg sikerült tanulnia. Ezt egy három éves kétszer rövidebb idő alatt sajátítja el. Az ember azt gondolná, hogy aki rendes családban nő fel, legalábbis ha egy darabig, az jobban tud együttélni másokkal és simán kiküszöböli az apró atrocitásokat. Ha nem lennék Parrish, akkor még a nevére is fognám, így viszont egész biztos vagyok benne, hogy a családban legalább egy értelmes fő van. Én. - Már legalább tudom, mi tartott vissza attól, hogy hamarabb gyere haza. - mondtam aprókat lélegezve, mert nem volt kedvem mélyebben beleszippantani a sör szagba. Ki nem állhatom a sört önmagában, hát még ha valaki attól bűzlik. Bár nem emeltem meg különösebben, de hangomból változatlanul kicsengett a roszallás. A kígyójára tett szeretetteljes megjegyézéstől csak a szemem forgattam és nem túl nőiesen felhorkantam. Ő tudja mi lesz azzal, aki kígyót melenget a keblén... Mintha csak nem én jártam volna a Mardekárba, ő a Griffendélbe. Egy háziállat mindent átír. Főleg kellemes illatokat. Meglepetésemben csak tátogni tudtam, amikor egyezséget ajánlott. Vagyis nem ajánlott, hanem egyenesen utasított. A saját lakásomban! Jó, fizet valamennyi lakbért, de ebben a pillanatban neki tudnék esni egy akármilyen kezem ügyébe akadó tárggyal. Most gyakorlatilag nincs más választásom, mint a konyhába menni és vacsorát főzni... - Ennyit a feminizmusról. - morogtam magamban, miközben kinyitottam a hűtőajtót. Nem vagyok egy nagy szakács, sosem volt előttem semmilyen női példakép, aki megtaníthatott volna főzni. Annyit tudtam, amennyit apám, az pedig nem túl sok. Nagyot sóhajtva vettem ki a tojástartót és tettem a platnira a serpenyőt ugyanazzal a mozdulattal. - Fel sem tűnik? - pillantottam a mosogató felé, ami szinte fellélegzett, hogy nem kellett a mocskos edények alatt poshadnia. Közben felütöttem a negyedik tojást is az omletthez. De nem elégedett meg ennyivel a beszélőkém, muszáj volt bővebben kifejteni, miközben készítettem a vacsit, magamnak meg a reggelit. - Miután hullafáradtan hazaestem az esti műszakból, hogy szembenézzek a nappaliban vandálkodó dögöddel, - Mi az istenért nem csuktad be az ablakot, ki is szökhetett volna Balthazar, normális vagy? - megcsináltam a házimunkáid nagy részét majd összeestem és átaludtam a nap nagy részét. - mondtam csevegő hangon, közbeszúrva a kérdést, ami a gondolatmenetemet is átvágta. Elővettem két tányért, meg evőeszközöket és az asztalra pakoltam. Igyekeztem nem csapkodni, mert az csak a hidegvérem teljes elvesztéséhez vezetett volna. Szedtem mindkettőnknek, majd leültem vele szemben. - Bon appetit.
song : Blame it on the girls| words : 582 | notes: -
Tárgy: Re: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-05, 00:08
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
A lehető legártatlanabb képet vágtam, de Livet ez se hatotta meg. Ha ő is rendelkezett volna animágusi képességekkel, akkor minden bizonnyal egy hárpia alakját öltötte volna fel. Nem csodálkoztam volna rajta. De azért ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak, nehogy valójában megöljön. ‒ Szia Liv. Milyen volt a napod? ‒ hárítottam angyali mosollyal az arcomon, bár talán hiba volt. Lehetséges, hogy még jobban felhúzta magát rajta. Mindenesetre, mivel eddig lábujjhegyen álltam, most visszaereszkedtem, és igyekeztem nem úgy tenni, mint akit settenkedésen értek. Halkan felsóhajtottam. ‒ Nézd, Liv… Sajnálom. Reggel kicsit késésben voltam, ezért totál kiment a fejemből. Úgy terveztem, hogy korábban hazajövök, de… Nem jött össze. Tudom, milyen idegesítő lehet… Igyekszem odafigyelni, oké? ‒ kezdtem bele a megpuhításába. Először csak bocsánatot kértem, és tényleg rosszul éreztem magam miatta, de hát… Tisztában volt vele, hogy milyen feledékeny és szétszórt vagyok. ‒ Viszont, a főnököm is kinyírt volna, ha elkések… Inkább a kisebbik rosszat választottam. Ha meghalok, akkor inkább a rokonom fojtson meg, mint a főnököm. A cipőre tett megjegyzésre hevesen bólogattam. ‒ Nem akartalak még jobban felidegesíteni. ‒ Azon gondolkoztam, hogy mégis mihez kezdjek vele. Egy részt, éhes voltam, és át akartam kutatni a hűtőt valami kaja után, más részt, tudtam, hogy valamit muszáj tennem azért, hogy végre lehiggadjon. Amikor odajött hozzám, akkor kicsit lehajoltam, hogy ne kelljen annyit nyújtózkodnia, és nyomtam egy puszit az arcára, majd felvont szemöldökkel pillantottam rá. ‒ Mi az? Két korsóval ittam csak… ‒ morogtam, amikor láttam, hogy megtántorodott. Látott már ennél rosszabb állapotban is, nem értettem mi volt a problémája. A Balthazarra tett megjegyzése kapcsán kissé felháborodottan válaszoltam. ‒ Mi bajod van szegény Balthazarral?! ‒ Én személy szerint imádtam Balthazar Juniort, bár az anyját nem tudta felülmúlni. Ó, hogy imádtam azt a hüllőt! Milyen régen meghalt már szegény, de az emlékeimben továbbél. ‒ Egyezzünk meg, ha adsz valami ennivalót, akkor kitakarítom, jó? ‒ Ez a minimum azok után, hogy ismét alaposan kiborítottam. Tulajdonképpen meg sem vártam a válaszát, benyitottam a szobámba, felnyomtam a villanyt, és egy bűbájjal eltüntettem a terráriumból a piton maradékait, a levedlett bőrét és minden egyéb apróságot, amit Liv gusztustalannak talált, aztán levettem a terrárium tetejét, hogy megetethessem Balthazart. Amikor mindennel végeztem leoltottam a lámpát, és kimentem. Először a fürdőbe mentem, hogy kezet mossak, aztán megkerestem Livet. ‒ Mit csináltál ma, amíg nem voltam itthon? ‒ kérdeztem, miközben arra vártam, hogy megmondja van-e itthon ennivaló, vagy netán nekem kell összeütnöm valamit. Hozzátenném, az én napom pocsék volt. Egy kiskorú varázslót üldöztem végig fél Londonon, mire sikerült végre elkapnom. Fogalmam se volt arról, hogy mi lesz majd vele a tárgyaláson, de annyira nem is érdekelt a kis vakarcs.
Már tegnap este szóltam Jordannak, hogy jó lenne, ha rendbetenne ezt-azt a lakásban, mert lassan kezdünk úgy kinézni, mintha egy atombomba csapott volna be. Kezdetnek például a mosogatnivaló elpucolásával vagy a túlcsorduló szemetes kiürítésével is megelégedtem volna. Vagy ha kipucolja a szörnyét, ami egyre inkább emlékeztett egy aszódó hulla tetemének szagára. Egész éjszaka dolgoztam, de még mielőtt elindultam volna, kikészítettem unokatestvérem frissen élére vasalt ruháját, egyfajta megelőlegezett hálaképp. Úgy látszik hiba volt, mert amikor délelőtt beléptem a lakásba, egy pillanatig úgy tűnt, mintha sötétvarázslók támadtak volna ránk. A dög a nappali közepén csúszott éppen felém, az egyik nyitvamaradt ablakon keresztül a szél a függönybe tépett és úgy első ránézésre, ezeken kívül semmi sem változott tegnap óta. Előkaptam a pálcát, visszalebegtettem a kígyót a terráriumába, majd rátoltam a fedőt. Intettem a koszos edények felé, mire azok maguktól elkezdték pucolni egymást. Becsuktam az ablakot és energiám utolsó morzsáival még a szemetet is kivittem. Elővettem ugyan a porszívót, de ledőltem előtte egy csöppet a kanapéra, hogy pihenjek, mielőtt nekilátok, de aztán nem sikerült, mert elnyomott az álom. Késő délután ébredtem fel és első utam a konyhába vezetett. Még le sem mostam magamról a tegnapi sminket, de már készült a kávém. Az ablak mellett elszívtam egy cigit, ameddig elkortyolgattam az éltető italom és néha az órára lestem. Jordan munkaideje olyan fél órája járt le, világos, hogy ma sem egyből haza jön. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem nekem kell felkaparnom a kertből, legalább a lakásig eltalál... Lezuhanyoztam és belebújtam egy kényelmes itthoni pulcsiba, miközben nekiláttam a második kávé megfőzésének. Kényelmesen elhelyezkedtem a nappaliba, hogy összeszedjem a gondolataim a tegnap estéről és hogy eléggé fókuszált legyek ahhoz, hogy ma este nekilássak a cikknek. A levegőben terjengő dögszag viszont még a kávé kellemes aromájába is belerondított és épp azon fogadkoztam, hogy ha Jordan nem pucolja ki ma este, akkor holnap reggel mustárral tálalom fel neki reggelire. Ekkor viszont az említett illető megjelent. Nem tudom, mire számított azzal, hogy úgy vigyorog, mint egy bágyadt tök, de ettől csak méginkább felpaprikázott. - Ugye nem gondolod, hogy ezzel minden meg van oldva? - tettem fel fennhangon a kérdést. Furcsa volt, hisz a szobában már egy jó ideje nyugodt csend volt, ezt törtem most meg. Azt kívántam, hogy botoljon fel a szőnyegen heverő porszívóban, amikor észrevettem a zokniját. - Legalább már azt megtanultad, hogy a cipődet kinn levedd.- tűnt el minden paprikásság a hangomból, inkább csak egy fáradt beletörődés hallatszott, mikelőtt kifújtam volna a hajam az arcomból. Feltápászkodtam, hogy a kávé letétele után nyomjak egy puszit az arcára. Ilyenkor általában lábujjhegyre kell állnom, hogy felérjem, de a leheletéből áradó tömény sörszag rögtön hátratántorított. Nagyszerű, ma is ittasan állított haza. - Miért érzem úgy, hogy ma sem fogod kitakarítani a dögödet? - csóváltam meg a fejem.
song : Blame it on the girls| words : 455 | notes: -
Tárgy: Liv & Jordan lakásavató játéka 2015-07-04, 00:56
Oliviának
Kérlek, ne ölj meg!
Á, otthon, édes otthon! Gondolja ezt a fáradt, hazatérő ember, akire nem egy hárpia vár odahaza. Csakhogy, én pont azon szerencsétlenek közé tartoztam, akiknek egy kiállhatatlan nőszeméllyel kellett a lakáson osztozniuk. Hosszú napom volt, így jogosan ugrottam be egy-két sörre a Foltozott Üstbe, azonban, ma kivételesen nem ittam le magam. Enyhe alkoholszagot áraszthatott a leheletem, de józan voltam. Nem akartam ostobaságokat csinálni. Bár hazafelé sétálva már azon gondolkoztam, hogy miként fogom elviselni Liv rikácsolását, ha egyszer nem vagyok illuminált állapotban. Korábban rám bízott egy-két feladatot, mint például a mosogatás, vagy, hogy vigyem ki a szemetet, de mivel késésben voltam, ezért ezeket nem tettem meg. Sőt, talán még Balthazar terráriumának a tetejét is elfelejtettem visszatenni. Reméltem, Liv nem nyitott be a szobámba, ahogy azt is, hogy az öregfiú a helyén maradt. Még csak az kellett volna nekem, hogy ismét lerendezzen egy hisztit a kígyó miatt! Bekanyarodtam az utcánkba. Rogersék fiatalabbik gyereke nevetve integetett nekem az kis első udvarból, köszöntem neki, aztán folytattam az utamat. Rendes kis kölyök volt, nem is értettem, hogy a testvérei hogy lehetettek ilyen ördögfiókák. Mivel rengeteg mugli lakott a környékünkön, ezért hazafelé sose hopponáltam. Estefelé valahogy pezsgőbbnek tűnt számomra a város, és jobban is szerettem ilyenkor kint tartózkodni. Az ingujjamat eddig feltűrtem a könyökömig, azonban mostanra már olyan hűvös volt, hogy fáztam így. Az ingről eszembe jutott, hogy Olivia milyen rendes volt, hogy kivasalja a ruháimat. Hm. Mikor is lesz a születésnapja? Megint elfelejtettem. Nem baj, akkor majd valami más alkalomra veszek neki ajándékot. Lassan elértem a házunkat, így előkotortam a zsebemből a kulcsaimat, ugyanis, mint már említettem, muglik között nem szokásom varázsolni. Ezért a ház előtti kiskaput kulcsokkal kellett kinyitnom, bár volt olyan részeg estém, amikor valahogyan átkerültem a túloldalra, de sose tudtam meg, hogy mégis hogyan maradt zárva a kapu. Lényegtelen. Most gond nélkül bejutottam a kertbe, ami csoda, mert az utcát és a bejárati ajtót elválasztó kis tér gyakran akadályokkal tarkított. Például, az emeleten lakó pár kis gyerekei rendszerint otthagyták a holmijaikat, de volt már, hogy az egyik öreg néni giccses békájában botlottam meg. Az egyik rollerben megbotlottam, mert alattomosan meglapult az egyik bokor alatt, és csak a vége lógott ki a járdára. Halkan morogva léptem be a lépcsőházba. Mivel a földszinten laktunk, ezért nem kellett lépcsőznöm. Hála Merlinnek! Akkor elfeküdtem volna a lépcső aljában, és felhívtam volna Livet, hogy legyen kedves, és vonszoljon már fel. A lustaságom nem ismert határokat. Épp annyira mozogtam, vagy csináltam dolgokat, amennyire kellett. Csak a munkámmal kapcsolatban voltam maximalista. Mondhatni, minden energiámat odakoncentráltam. Ezért is akadt ki rám mindig Liv. Nem tudom, talán nem értette, hogy hogyan állok a dolgokhoz, vagy csak szimplán idegesítette, hogy a kisujjamat se mozdítom. Bár megértem, okkal dühös rám, de nem tudok megváltozni. Nagy levegőt vettem, mielőtt beléptem az oroszlán barlangjába. Tudtam, hogy nem csináltam meg azokat, amiket kért, így lelkiekben fel voltam készülve a lecseszésre. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és belestem. Az előszoba tiszta volt. Beosontam. Még szerencse, hogy a kommandós éveim alatt megtanultam lopakodni. Olyan nesztelenül jártam, hogy nem hallhatott meg. Odabent levettem a cipőmet, és a helyére tettem. Immár zokniban settenkedtem tovább. Reméltem, hogy feltűnésmentesen eljuthatok a szobámig, azonban a nappali közepén ledermedtem. Ott volt. Zavartan elmosolyodtam, és igyekeztem a lehető legártatlanabb tekintettel nézni rá. Olyan lehettem, mint egy kiskutya, aki könyörgött, hogy ne szeretgessék agyon. Bíztam, hogy ennyivel meg tudom enyhíteni, bár… Ahogyan nézett rám, erősen kételkedtem benne.
//
