2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden kérdésemet megválaszolta. Ez meg is lepet és nem is. Persze tök átlagos kérdéseket tettem föl, amiknek a megválaszolása nem került olyan sokba, de furcsálltam, hogy valóban meg is válaszolta. Simán mondhatta volna azt is, hogy nem akarja, vagy nem az én dolgom. Persze ennél sokkal összetetted dolgokat is kérdezhettem volna, amiket nem is biztos, hogy értett volna, de kezdetben csak ennyit akartam tudni. Elsőre nem kéne olyat kérdezni, ami miatt gyanússá válhatok. Így úgy tettem mintha ugyan azok a dolgok érdekelnének, mint őt. Szóval Angliából származott. És ezek szerint nemesi családból. Ez sok mindent megmagyaráz. Például, hogy miért viselkedik úgy ahogy. Majd utána nézek ennek a családnak. Lehet, találok valami hasznos információt róluk. Volt egy olyan érzésem, hogy neki is volt már fiúja. nem ronda lány. Sőt egészen szép. Na, jó nagyon is az! Kicsit talán irigyelem is emiatt. De az a név… milyen Nottal járt? Az meg ki? Gyanítom egy mardekáros, de még sosem hallottam róla. A csoportjából összesen ismertem négy embert vele együtt, de azok közül is a legtöbbet csupán név alapján. - Tudod így elsőre most nem ugrik be! – mondtam, bár szerintem eléggé érezhető volt a hangomból, hogy gőzöm sincs ki az. Az utolsó kérdésemen eléggé meglepődhetett. Nem hibáztatom. Én is biztos így néztem volna, ha tőlem kérdeznek olyat, ami nyilvánvaló volt. - Oké. Gondoltam, hogy az vagy, de jobbnak láttam megkérdezni. – Elvégre egyáltalán nem volt biztos, hogy aranyvérű. Még egy utolsó pillantást vetettem a lányra, mielőtt még visszamennék a toronyba. - Hát akkor én most megyek. Még bizonyára látjuk egymást. – mondtam, majd halványan elmosolyodtam. Szépen lassan indultam visszafelé. Nem siettem sehová. Szerettem volna még élvezni egy kicsit a nap melegét az arcomon, mielőtt még újra visszatérnék a tanuláshoz.
Elégedetten figyeltem, ahogy pakolászik. Ezek szerint annyi az elhatározásának, miszerint én nem parancsolgathatok neki.Meglepődtem a válaszán. Nem számítottam rá, hogy egyet fogunk érteni. Lehet mégsem, olyan kis szerencsétlen, mint amilyen első ránézésre tűnt. Jó tudni, hogy nem úgy gondolkozik, mint az apja. – Ez a helyes hozzáállás, kislány – mondtam elégedetten. Szóval azt hitte, hogy varázsló. El sem tudom, képzelni mivel sikerült elhitetnie ezt vele. Tény, hogy nem az eszéről híres ez a lány, de hát csak meglehet már különböztetni egy muglit egy varázslótól. De végül is a lényeg, az hogy időben meg jött az esze, és kidobta a srácot. Elérkeztünk az ő kérdéseihez. Nem gondoltam volna, hogy ilyen átlagos kérdéseket fog feltenni, de mivel semmi kivetni valót nem találtam benne, így sorban válaszoltam a kérdéseire. – Angliából. Már az őseim, akik nemesek voltak, is itt éltek. Az egyik ősöm hozzáment az akkori skót királyhoz, úgyhogy nekem, még ha nem is egyenes ágon, de vannak, vagy voltak rokonaim a hajdani királyi családból. – Erre apa családja mindig is nagyon büszke volt, és a nagyszüleim mindig fel is emlegetik a családi legendákat. Meg hát, nem véletlenül kaptam a Quinn nevet… – Igen tavaly, összejöttem Nottal, nem tudom ismered-e, néha Dracóékkal szokott lógni, de nem volt semmi komoly, mert még a nyári szünet előtt szakítottunk. – válaszoltam a fiúkkal kapcsolatos kérdésére. Párszor randizgattunk, meg ilyenek, de nem volt egy komoly kapcsolat egyikünk számára se. Előtte is jóban voltunk, és ez a szakítás után is így maradt. A harmadik kérdésére megrökönyödve meredtem rá. – Persze, hogy azok. Mégis mit gondoltál? – kérdeztem döbbenten. – A mi családunk is olyan, mint a Malfoy- vagy a Balck-család, a felmenőink mind aranyvérűek, ezért is tisztelnek minket annyira. De sajnos nem sok ilyen család van már itt Angliában. – Nem tudom, kit mi vesz rá, hogy keveredjenek a muglikkal, de, ha életem múlna rajta, se házasodnék össze egy muglival. Szerencsére, anyámék nem erőltetnek rám semmit. Addig nem szólnak bele a választásomba, amíg az illető aranyvérű.
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-07-04, 09:11
Quinn & Silent
Bár gondolhattam volna, hogy ez lesz, mégis meglepődtem, hogy elküldött. De nem volt mit tenni, így rámosolyogtam, bólintottam majd nekiláttam a könyvek összeszedegetésének. Ha valóban azt akarja, hogy menjek, akkor én nem bánom. Szívesebben töltöttem volna még egy kis időt azzal, hogy több mindent megtudjak róla, de úgy éreztem talán azzal, hogy elmegyek, a következő alkalommal jobban fog majd hinni nekem. Nem nagyon lepődtem meg azon, hogy úgy reagált apám tetteire, ahogy. Valóban hülyeség volt felhagyni a varázslással, csak azért ami történt. Ha igazán szerette volna tovább folytatta volna, ahogy azt ő akarta. Az meg, hogy nekem is képes a mai napig is hazudni… pedig jól tudom, hogy micsoda. Nekem is varázserőm van. Azt hiszi, nem veszem észre az árulkodó jeleket? Egyébként is borzalmasan próbálja meg titkolni. - Szerintem sem volt valami okos húzás tőle, és egyetértek veled. De azt hiába akarja, hogy én is olyan legyek, mint ő. Semmi esély rá, hogy úgy viselkedjek, mint egy mugli. Az hülyeség! – Valóban egyetértettem Quinn-nel. Kivételesen igaza volt. Az még rendben volt, hogy egy dologban igaza volt, dehogy kettőben is! Tényleg nem kellet volna összejönnöm Jean-nal ha nem varázsló. Max akkor, ha bevallottam volna neki, hogy én magam is boszorkány vagyok. De ez nem állt szándékomban. Teljesen hülyének nézett volna, de még ha nem is, akkor is tuti szakított volna velem. Ami bizonyára elég rosszul esett volna. Egyszerűbb volt az mondani neki, hogy a suli miatt nem tudnánk túl sok időt együtt tölteni, és majd ha végeztem, és megvár, akkor már együtt tudunk lenni. Kicsi esélyt láttam arra, hogy valóban várni fog rám, de nála ki tudja? - Igazából kicsi koromban azt hittem, hogy ő is varázsló, ezért is jöttem vele össze. De amikor rájöttem, hogy mégsem az, akkor dobtam. – Így belegondolva elég naiv lehettem kicsi koromban. Csupán néhány bűvész trükköt mutatott nekem, és én máris elhittem, hogy varázsereje van. Igen valóban elég hiszékeny voltam. Végül elérkeztünk az én kérdéseimhez. Már összeszedtem minden cuccom, és indulásra kész voltam. Még néhány kérdés és elmegyek. Ha csak nem akar itt tartani, amit kétlek, hisz ő mondta, hogy menjek el. - Egész pontosan te honnan származol? Neked volt már fiúd? Minkét szülőd varázsló? – Szinte hadartam a mondataimat. Az utolsó kérdésem elég furcsa volt, hisz bizonyára aranyvérű. Bár lehet, hogy nem. Mindenesetre engem ezek a kérdések foglalkoztattak. Amint megkaptam a válaszim visszamegyek a toronyba. Ha pedig nem fog válaszolna, ám legyen. Nem veszítek vele túl sok dolgot.
– Jól van, akkor lassan szedelőzködhetsz – mosolyogtam rá. Ha már így felajánlotta, akkor biztos, nem hagyok ki ilyen lehetőséget. Továbbra is zavart, hogy fogalmam sem volt, mit akar tőlem. Nem szeretem az olyan helyzeteket amiben, nem teljesen én irányítok. Ezért minél hamarabb megszabadulok a lánytól, annál jobb. Már így is több időt töltött el a társaságomban, mint amennyit terveztem. Éreztem, hogy valamelyik ágról felbukkannak a muglik… Viszont elég szánalmasnak tartom, amit az apja művel(t). – Gáz, amit apád csinált. Egy varázsló legyen büszke származására és ne titkolja a varázserejét. Ezért minimum pálcatörés járna. És szerintem erre még az sem mentség, ami azzal az öregasszonnyal történt. – Hidegen hagy, ha ez rosszul érinti a lányt, nem fogom a kis lelkét pátyolgatni. Gondoltam, hogy emiatt szakítottak. Biztos nem akart hónapokig távol lenni a pasijától. Ó milyen romantikus és nyálas és fújj te jó ég hova kerültem?! Azt hiszem, a hányinger kerülget… Igyekeztem normális arcot vágni. Akár mennyire is könnyedén hangzott a válasza, tudtam, hogy kábé szerelmi bánata van a kis csajnak. – Ha nem varázsló, össze se kellett volna jönnöd vele. De mondjuk a rossz ízlésedet biztos apádtól örökölted… – Belegondolni is szörnyű, hogy valakik képesek összeállni senkiházi muglikkal. Még szerencse, hogy nincs testvére, ha ide járna egy Silent 2, tuti valahogy kirúgatnám mindkettőt. – Nekem sincs. Anyáék csak egy gyereket akartak, és mivel én tökéletes voltam, vagyok és leszek, ezért nincs szükségük még egyre. – Világ életemben én voltam a kis hercegnőjük, soha se akartak rajtam kívül mást. Régen, amikor úgy négy éves lehettem, emlékszem, hogy szerettem volna egy kistestvért, mert mindkét barátnőmnek akkortájt született egy-egy, de örülök, hogy anyáék ebben az egyben nem hallgattak rám. Más se hiányozna most nekem, mint egy idegesítő kishúg vagy kisöcsi. A kérdésével meglep. Nem gondoltam, volna, hogy hirtelen ő kezd el majd kérdezősködni. – Kérdezz, de nem garantálom, hogy válaszolok is rájuk. – közöltem a lánnyal, majd újra becsuktam a szemem, és élveztem a napsütést.
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-07-03, 18:53
Quinn & Silent
Megint félreértelmezte azt, amit mondtam. De én nem fogok belekezdeni egy sehová sem vezető magyarázatba. Nem tudnám, és nem is akarom meggyőzni semmiről, mert úgysem jönne össze. Plusz jelenleg semmi kedvem sincs hozzá. - Akkor bizonyára tiszteletben tartanám a döntésed és távoznék. – válaszoltam. Valóban nem ismertem. Csupán úgy akartam megtudni többet róla, hogy a gesztusaiból, vagy az artikulálásából, esetleg a kézmozdulataiból olvasok. Így nem kell hallgatnom a fölösleges fecsegését. Mindazonáltal, én örömmel válaszoltam az ő kérdéseire. Egy- két dolog hazugság volt, amit mondtam, de kétlem, hogy erre ő nagyon rájönne. Vagy ha mégis mi a legrosszabb? Majd kimagyarázom magam azzal, hogy csak azért tettem, hogy elfogadjon. Ha ezt sem veszi be, akkor sem fogok szomorkodni. Annyi mardekáros van, még akinek a közelébe tudok férkőzni. A kérdése ismét nem okozott meglepetést. Ha már egyszer az apám szóba került, csupán idő kérdése volt, hogy mikor jön az anyám. Nem tudom mit akart ebből az egészből kihozni pontosan.- Anyám mugli. Az ő családjában mindenki. Apám emiatt is vallotta magát szintén muglinak. Meg azért ami a nagy… dédnagymamámmal történt. – Megbicsaklott a hangom. Majdnem elszóltam magam. - Mondjuk úgy, hogy a „mágia” vitte a sírba. Ezért is nem használja apám a varázserejét és tiltották meg, hogy idejárjak. Csakhogy ez engem akkor nem sűrűn érdekelt. Ez volt az igazság. A dédnagymamám igaz, nem a túl sok varázslástól halt meg, hanem valami szívbajban, de apám erre fogta. Egy ideig viszont valóban tiltották, hogy idejöjjek tanulni, és csupán annyi szerencsém volt, hogy a nagynéném beszélt a fejükkel. Anyám meg színtiszta mugli. Egy ideig nem is hitte el apámnak, hogy varázslok, márpedig léteznek. Ismét visszatértünk a fiústémához. Nagyon egyszerű volt a válasz a kérdésére. Úgy hogy volt. Most már nincs. Mi történt? Szakítottunk. Na persze ezt neki nem így fogom elmondani, de most komolyan mit hitt, mi történt? - Szakítottam vele, mert nem volt varázsló. – mondtam könnyedén. Igen valóban ez volt az oka, de nem olyan értelembe, mint ahogy az a hangomból hallatszódott. Azért mentünk szét, mert nem bírtam volna elviselni, ha több hónapon keresztül nem tudtunk volna találkozni. És bár én nem szerettem őt annyira, mint ő engem, rosszul éreztem volna magam, ha később töröm össze a szívét. Jean volt a legjobb barátom. Sose tudtam volna fájdalmat okozni neki. Egy újabb kérdéssel kezdett nyaggatni. Úgy érzem, valahányszor kivégzünk egy témát, jön egy újabb, amit megint kezdhetek előröl. Kicsit idegesítő volt. Nem tudom miért akart ennyi mindent megtudni rólam, de úgyse árultam volna el neki olyasmit, amit később még felhasználhat ellenem. - Nincs. Egyke vagyok. Na és neked van? – Alig hogy befejeztem a mondatott eszembe jutott valami, ami talán ismét furcsa lesz a számára. - Kérdezhetnék néhány dolgot? Csakhogy egálba legyünk. [You must be registered and logged in to see this link.]
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-07-03, 17:40
Meglepődtem azon, amit mondott, de még mindig volt valami rossz érzésem vele kapcsolatban. Nem hittem neki. – Nem is ismersz egyáltalán. Épp ezért nem is ismerhettél félre. – Ilyenkor jönne jól egy kis legilimencia-tudás, de sajnos ennek egyelőre híján vagyok. Bár lehet, rászánom a nyaram egy részét, hogy megtanuljam, és akkor aztán semmi se maradhat rejtve előttem. – Mit szólnál ahhoz, hogy ha én nem akarom, hogy jobban megismerj? – kérdezetem Silent-től. Tény és való, hogy nem mindenkinek adatik meg az a lehetőség, hogy megismerjenek, azt ki kell érdemelni. És ő, egyelőre nem tett semmit annak érdekében, hogy kiérdemelje a bizalmamat. Azt mondja, hogy nem szokott varázsolni az apja. Még is milyen varázsló az, aki nem használja az erejét? Biztos, hogy mugli csak nem akarja megmondani. – És az anyád? Ő micsoda? – érdeklődök tovább a családjáról. De egyébként is, most jut eszembe, hogy apa simán utána tud nézni a lánynak, hiszen ott dolgozik a Mágiaügyi Minisztériumban. Ha nem mond semmi érdemlegeset, biztos, hogy megkérem apát, hogy nézze meg nekem. Láttam rajta, hogy a fiúkkal kapcsolatos kérdésem kínosan érinti. Még egy téma, amibe érdemes jobban belekérdezni. – Hogyhogy csak volt? Mi történt? – kérdezem. Mondjuk nyilván való, hogy szakítottak, de hátha ettől többet is elárul. Amíg várakozok a válaszára, szembe jut még egy kérdés. – Van testvéred? – Teljesen átlagos kérdés, de minél többet tudok meg róla annál jobb. Erről viszont eszembe jut, hogy ő elvileg jobban megakar ismerni engem, de ő semmit sem kérdez rólam, szóval nem tudom, hogy akarja csinálni, de sok sikert hozzá, mert szinte biztos, hogy nem válaszolnék a kérdéseire normálisan, de hát próbálkozni ugye szabad.
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-07-02, 21:07
Quinn & Silent
Meg kellet volna lepődnöm a reakcióján? Nem hiszem. Éreztem, hogy ez lesz. Viszont egyre jobban éreztem úgy, hogy már csak egy egész kicsi kell ahhoz, hogy felmenjen bennem a pumpa és olyan legyek, mint úgy alapból lennék. Bár most nem mondott semmi olyat, ami megbántott volna, de már kisé kezdett elegem lenni abból, hogy ilyen kedves vagyok vele. Arról nem is beszélve, hogy szerintem kezdett sejteni valamit. Valóban túl hirtelen volt ez a nagy hangulatváltozásom, talán jobban át kellet volna gondolnom ezt az egészet. Látszott rajta, hogy engem néz, és valószínűleg éppen azt akarta kitalálni mi is a szándékom. Kétlem, hogy rájönne bármikor is, hisz még az a lány sem tudta mi a bajom a mardekárosokkal, akiben a legjobban megbíztam. A mondatára hirtelen felkaptam a fejem, majd felé fordulva értetlen tekintettel néztem rá. Hát az biztos, hogy nem kertelt, de azért meglepődtem, hogy csak így nyíltan megkérdezte mit akarok tőle. Akkor viszont jól gondoltam, hogy megsejtett valamit. Csakhogy nem fogom hagyni, hogy ha már eddig kedves voltam vele, és elviseltem akkor ez az egész romba dőljön. - Bevallom rosszul ismertelek meg Quinn. Egyáltalán nem olyan, vagy mint ahogy azt először gondoltam. – Az biztos! Nem gondoltam volna, hogy ilyen okos. Azt hittem túl önfejű ahhoz, hogy egy ilyen aprócska kis átverést észrevegyen. - De nem akarok tőled semmit. Egyszerűen csak próbállak jobban megismerni. Ez lényegében igaz volt. Valóban meg akartam ismerni, de nem azért, hogy puszipajtások legyünk, szimplán úgy gondoltam, ha őt ismerem, akkor a legtöbb mardekárost is. Vagy legalábbis meg fogom tudni ismerni őket. Azt hiszem nem volt túl jó ötlet elmondani az elméletemet, hogy miért a Roxfortba jöttem a helyett a másik iskola helyet. Ez csak egy újabb kínos kérdést vetett fel. Nem gondolnám, hogy az apám mugli, hisz körülötte is furcsa dolgok történnek, amikor megváltozik a hangulata. Ugyanakkor nem is varázsló. Vagy lehet, hogy az csak szimplán nekem nem mondta el. Nem igazán repestek az örömtől, amikor megkaptam a levet, hogy idejárhatok. Amikor pedig elmondtam, hogy a Süveg a hollóhátba osztott be, akkor furcsán komorakká váltak. Egész nyáron alig beszéltek velem. Tudom, hogy miért de… én nem fogok úgy járni, mint ő. Nem fog megtörténni újra. - Én inkább úgy mondanám, hogy visszavonult varázsló. Nem szokott varázsolni, de egyáltalán nem mugli. Úgy éretem, hogy ma a kínos kérdések napja van. Alig, hogy feltette ezt a kérdést, jött a következő, egy cseppet sem jobb. Mégis hogy állnék a fiúkkal? Jelenleg senkivel sem járok. A legtöbb fiú nem mer hozzám szólni, mert egy adrenalin függő stréber vagyok. Tény, hogy jó pár fiú volt már az életemben, de egyikkel sem jött össze , mert mindegyik azt mondta, hogyha magán suliba járok akkor úgy se jönne össze. Bár volt egy aki… - Tavaly nyáron volt egy fiúm. De azon kívül nem. Jean- nak hívták. Még kicsi koromból ismertem. A szüleink ismerték egymást. Kedves srác volt, bár határozottan nem az én esetem. Végül mégis belementem a randiba, ahová elhívott. Aztán nyár végén szakítottam vele, mert tudtam, hogy a Roxfortból úgy sem tudtuk volna tartani a kapcsolatot. Azt pedig nem akartam elmondani neki, hogy boszorkány vagyok. Talán egyszer beavatom a titkomba. Az utolsó mondatára már nem igazán reagáltam. Hallottam minden egyes szavát, de nem foglalkoztam vele. Más valamin járt az eszem. Ez a fiús kérdés olyan sok emléket idézett fel bennem, és annyi kérdést… - Aha, persze, biztos! – válaszoltam végül. Életem legnagyobb hibája volt szakítani azzal a sráccal!
– Igen, szerintem sem ugyan arra gondoltunk. – vetettem oda neki. Azt mondjuk nem teszem hozzá, hogy ha nem fogalmazna kétértelműen, akkor el lehetne kerülni az ehhez hasonló félreértéseket… Ami meg a természetét illeti, hát nem is tudom. Van benne valami, ami rettenetesen idegesít, de mégsem annyira, hogy itt hagyjam a francba és odamenjek a barátaimhoz. Megint beférkőzött a gondolataim közé az, hogy valamit akar tőlem. És ez új volt nekem. Csendben tanulmányoztam a lányt, hátha rájövök, mire készül. Tőlem senki sem akar semmit, maxium annyit hogy jóban legyek velük, mert szerintük így biztonságban vannak. Nevetséges, mintha nekem bármi jó származna abból, ha megvédenék valakit. Viszont szerintem neki nincs szüksége az állítólagos védelmemre, szóval már csak arra kell rájönnöm, hogy miért akar velem jóban lenni. – Mit is akarsz te tőlem egész pontosan? – kérdeztem végül. A köntörfalazás nem az én stílusom, jobban szeretek nyíltan rákérdezni a dolgokra. „… ő családjában visszamenőleg voltak varázslók…” Az egész mondandójából csak ennyi maradt meg, de őszintén szólva nem is érdekelt a többi. – Azt akarod mondani, hogy az apád mugli? – tettem fel a kérdésem, bár eléggé költői, hiszen mindketten tudjuk rá a választ… Igyekeztem egyelőre nem megvetően hangzani, mert még nincs semmi veszve. A félvérekkel nincs bajom, na de a sárvérűekkel annál inkább. Újra végig néztem a lányon, mert most már nem volt a könyve takarásában. Az arcát eddig nem nagyon figyeltem meg, de most volt rá lehetőségem. Nem ronda, de nem is olyan, hű de nagy szépség (mint én), egyszóval teljesen átlagos. Viszont ez felvetett bennem egy újabb kérdést. – És hogy állsz a fiúkkal? – Hát igen, elképzelése se lehet, hogy milyen nagyszerű érzés a figyelem központjában lenni a nap 24 órájában, vagy hogy mindig kapok tőlük valami kis ajándékot. – Egyszer majd talán te is megtudod, hogy milyen, ha az embernek sok barátja van, kislány –
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-07-02, 16:16
Quinn & Silent
Azt hogy szórakozok vele nem úgy értettem, hanem hogy csak viccelődök. Ami mondjuk, hogy igaz volt, mert ha úgy vesszük vele viccelődök, csak kicsit másképp, mint ahogy azt többnyire az emberek szokták. Én főleg a megszólalásain nevetek, és nema viccein. Mivel azok nincsenek neki. Illetve olyan, ami vicces is, olyan nincs. Felé fordultam, hogy elmagyarázzam, hogy is értettem pontosan. Már kezdtem volna bele, de végül becsuktam a számat, és úgy döntöttem, hogy semmi értelme sincs elmagyarázni neki, mert valószínűleg úgyse értené. A beszédstílusa, meg a viselkedése alapján gyanítom Angliában született. Vagy legalábbis ott élt, mert főleg az ott lakó emberekre jellemzőek ezek a megnyilvánulások. Így magyarázhattam volna neki egy ideig, mire megérti, hogy is értettem azt, amit mondtam. - Azt hiszem nem egy dologra gondoltunk, de mindegy nem lényeges. Csak annyi, hogy nem akarok nagynak tűnni, szimplán ilyen a természetem! – mondtam végül csak ennyit. Megpróbáltam minél kedvesebb és barátságosnak tűnni. Pusztán csak azért, mert úgy véltem a jövőben még hasznomra lehet, ha egy ilyen lányt ismerek, és nem feltétlenül utáljuk egymást. Semmi olyasmi miatt, hogy össze akarok vele barátkozni, vagy, hogy csak jóba legyünk… Nem nekem nem volt erre szükségem. Nem akartam még egy mardekárost akivel jóba vagyok. Csak saját magamnak tetem rosszat azzal, hogy eggyel összebarátkoztam… mondjuk. Nem igazán volt a barátom, de több volt, mint egy puszta ismerős. És nem áll szándékomban még egy ilyen embert szerezni magamnak, ebből a csoportból. Látszólag nem hitte el, hogy sok barátom lenne. Milyen jól tette! Valóban csak füllentettem, de ezt neki nem kell feltétlenül tudnia. Ha nem lenne semmi jelentősége, akkor bizonyára nem mondtam volna ezt, de ha lát bennem valami kifogásolhatót, akkor nehezebb lesz a bizalmába férkőzni, vagy legalábbis közel hozzá. A következő kérdésére viszont ismét nagyot néztem. A Beauxbatons-ba? Mégis miért mentem volna oda? Csak azért mert Párizsban élek még nem feltétlenül kell odajárnom. Bár így végig gondolva tényleg volt valami abban, amit mondott. Rákönyököltem a térdemre és a kezemben megtámasztottam a fejem. Fogalmam sincs, hogy miért nem mentem oda. Illetve volt egy sejtésem, de az tényleg elég lett volna ahhoz, hogy ne oda járjak? - Lehet azért, mert apám eredetileg angol és az ő családjában visszamenőleg voltak varázslok, akik idejártak. De ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nem tudom. Most nem féltem bevallani az igazságot. Tényleg nem tudtam mégis miért pont ideküldtek. Oké, hogy a nagypapám mindenáron azt akarta, hogy jöjjek ide, de ő mégis honnan tudhatta volna, hogy a Roxfort milyen. Bár… nem az képtelenség! Biztos, hogy csak azért akarta, hogy idejárja, mert a dédnagymamám is itt volt hollóhátas. Semmi több. Először azt hittem nem figyelt, amikor mondtam neki, hogy ő mennyivel népszerűbb, mint én, de aztán pár perccel később reagált. Nem is lepődtem meg, amikor azt mondta, hogy ő már születésétől kezdve nagyon is népszerű. Ki gondolta volna? Én biztos nem, hisz ő olyan szerény! Na persze! - Biztos nagyon jó lehet, hogy ennyi ember szeret és rajong érted! – mondtam most már kiegyenesedve. Ismét rám tört a rosszullét. Nagyon nem bírom, mikor valaki nyalizik a másiknak. Hát, még ha nekem kell!
Láttam rajta, hogy megdöbbentette, hogy érdeklődtem a neve iránt. Nem tudom, miket gondolhat rólam, de bunkó paraszt azért nem vagyok. Nem sok hiányzott, hogy hangosan felnevessek. Még a keresztneve is egy vicc, főleg, hogy még fel is hívja rá a figyelmem. De mindegy, most kivételesen nem teszek rá megjegyzést, had legyen egyszer egy jó napja neki is. Leveszem a hajgumim a kezemről, hogy összefogjam a hajamat. Jól jönne most egy tükör meg egy fésű, de mivel a táskám a többieknél van, s én meg lusta vagyok felkelni és odamenni érte, beérem azzal, hogy az ujjaimat párszor végig szántom a hajamon, majd végül magas copfba fogom. Nem szeretem, ha a gumi kilátszódik, ezért egy vékony tinccsel körbe tekertem, hogy elrejtsem. Kérdésemre azt mondja, csak szórakozik velem. Felvont szemöldökkel meredtem a lányra. – Te most azt hiszed, hogy szórakozol velem? Ki kell, hogy ábrándítsalak, szívem. Velem nem lehet szórakozni. – Viszont abban igaza van, hogy mellettem labdába se rúghat. Most vagy csak nyalizik, vagy mégse olyan ostoba, mint amilyennek gondolom. Elmosolyodtam, de végül csak ennyit mondok – Tudom, tisztában vagyok vele. – Igazából nem tudom mi a célja, de az nyilvánvaló, hogy akar valamit, mert hirtelen már nem olyan kis harcias. – Aha, képzelem – jegyeztem meg kissé gúnyosan. Ne akarja már bemesélni nekem, hogy otthon egy egész hadseregnyi barát várja. Az még oké, hogy itt egy-két emberrel jóban van, de szerintem az még nem barátság. De mindegy, ráhagyom, ha ettől ő jobban érzi magát… – De ha te Párizsban laksz, akkor miért nem a Beauxbatons-ba jársz suliba? – Érdeklődésem most kivételesen őszinte volt, mert ez most tényleg érdekelt. Eszembe jutott Gabrielle, a másik legjobb barátnőm, aki a francia suliba jár. Olyan rég találkoztunk, mert hát karácsony már régen volt. Persze minden nap levelezünk, de az mégse ugyan az. De mondjuk mindjárt nyári szünet, úgyhogy hamarosan újra együtt lehetünk, és végre megejthetjük azt a közös csajos nyaralást. Gondolataimba merültem, így csak kis fáziskéséssel jutott el hozzám mondandója. – Hát ebben igazad van. Én már születésem előtt is sokkal népszerűbb voltam, mint te most. Én nyilván nem emlékezhetek rá, de anyáék mesélték, hogy még mielőtt megszülettem volna több ajándékot kaptam, mint ők az esküvőjükre, pedig gondolhatod, hogy az nem volt egy tucatesküvő… De ezt ne vedd magadra, kislány, ezt csak úgy tájékoztatásképp mondtam –
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-06-30, 21:56
Quinn & Silent
Mélyen a szemébe néztem a lánynak. Nem azért, mert annyira meg akartam tudni, hogy melyikünk jobb a farkasszemezésben, hanem mert gondolkodtam. Quinn Vivienne de Lacy… na így már valami derengett ezzel a névvel kapcsolatban. Rémlik mintha hallottam volna már valamelyik órán. Persze! Ő az a lány, aki olyan rémes mágiatörténetből! Így már érhető, hogy miért reagált olyan agresszíven szegény könyvekre. Mondjuk, én sem repesek ezért a tantárgyért, de vannak érdekes részek benne, nem is beszélve arról, hogy mennyi mindent meg lehet tudni a múltunkról. Ami nekem most elég jól jött. Az, hogy viszont megkérdezte az én teljes nevemet, már meglepett. A kérésére csak felvontam a szemöldököm, és nagy szemekkel néztem rá. Mégis miért érdekli annyira? De ha már egyszer ő megmondta, akkor nekem sem fáj elmondani az enyémet. - Silent Lucynda Zodiac. És nem, nem vagyok jósnő. – tettem hozzá majd az előttem heverő könyvekre meredtem. Mindegyiket elolvastam már legalább egyszer, még amikor elég gyatrán ment ez a tantárgy. Még sem emlékeztem belőlük semmire. Nem különösebben fogalakoztam akkoriban vele, de mivel a zárolt részre nem mehettem be, muszáj volt ezekkel beérnem. Persze csak addig, amíg nem találok valami hasznos információt, arról, ami annak a lánynak kell. A kérdése hallatán felnevettem. Most nem próbáltam visszafojtani, hisz úgysem tudtam volna. Plusz most tényleg mondott valami vicceset. Egyáltalán nem akartam nagynak tűnni. És nem is éreztem magam annak. Egyszerűen csak jól akartam magam érezni. Az, hogy ehhez fel kellet idegesítenem, legyen. Ennyit képes vagyok megtenni azért, hogy egy kicsit szórakozzak. - Ugyan kérlek Quinn! Csak szórakozok veled. Nem akarok nagynak látszani. Melletted úgy se jönne össze. Elsőre elég nyalizósnak tűnhetett amit mondtam, valójában egy kicsit az is volt. De pontosan azért mondtam ezt, mert kíváncsi voltam mit reagál. Még az is szórakoztató, hogy így megjátssza magát. Vagy ha nem is csak játszik, akkor is vicces mennyire beképzelt. Kíváncsi voltam vajon ezzel közelebb tudok- e majd férkőzni hozzá. Elvégre, ha ő mondjuk úgy, nem utál teljes szívéből, akkor jóval egyszerűbb lesz a dolgom. Kiválóan manipulál másokat. Még engem is majdnem kiborított. Ami nem kis teljesítmény. Eddig csupán három embernek sikerült teljesen kihozni a sodromból. A következő megszólalásán nem nagyon csodálkoztam. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb felmerül ez a kérdés. Nem volt mit tenni, válaszolnom kellet. Mert ha nem, akkor eléggé udvariatlannak tűnhetek, amit nem akartam. - Az attól függ, mi számít soknak… – könyököltem rá a térdemre. - Itt a Roxfortban van egy pár diák, akikkel jóba vagyok, de otthon Párizsban sok barátom van. Alig győzök szabadidőt szakítani rájuk.
Oké ez totál kamu volt. Illetve hát persze a Roxfortban tényleg van két ember akivel úgy elvagyok, és ebből egy olyan, akit bár nem neveznék a legjobb barátomnak, de sose hagynám bajban. Odahaza meg tényleg volt elég sok barátom, amíg nem jöttem ide a Roxfortba. Amint kiléptem az életükből rögtön el is felejtetek, vagy megutáltak. Mindig azt mondták, hogy teljesen megváltoztam. Mondjuk ez tény, valóban nem az vagyok, aki voltam. - Na persze még így sem lehetek olyan népszerű, mint amilyen te vagy már most! – szerény mosolyt vetettem rá, és egy könyvet rugdosva vártam a válaszát. [You must be registered and logged in to see this link.]
Quinn Vivienne de Lacy
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-06-30, 15:34
Kissé meglepett, hogy nem ismer engem, még ha nem is személyese, csak futólag. Mert az oké, hogy én nem foglalkozok magamon és a barátaimon kívül mással, na de hogy engem ne lásson valaki az lehetetlen. Még az az idióta Longbottom is szokott nekem köszönni, pedig egy szót nem szóltam még hozzá eddigi pályafutásom alatt. Mondjuk nem véletlenül… – De csak hogy szép napod legyen, drágám – mondtam bájosan és rámosolyogtam. – Quinn Vivienne de Lacy. És a tiéd, ha már itt tartunk? – Nem különösebben érdekelt a neve, de hát formalitások, ugyebár… Az idő melegebb és melegebb lett, így levettem a talárt és mellényt, intettem egy erre járó alsóbb éves hollóhátas fiúnak, aki készségesen ide is jött. Vetett egy döbbent pillantást a földön heverő könyvekre, majd a mellettem ülő lányra, végül rám nézett. Rámosolyogtam és a kezébe nyomtam a levetett ruhadarabokat és a fejemmel a pad felé biccentettem, ahol a többiek vártak rám, jelezve ezzel, hogy vigye oda a cuccom. Szerencsére ennyiből is megértette a kérésem, és már el is ment. Figyelmemet újra a hollóhátasnak szenteltem. Már megint levöröskézett, és bár rohadtul idegesített nem mutattam. Pár percig farkasszemet néztünk egymással, majd halványa elmosolyodtam. Nem értem miért teperi ennyire magát, hogy felidegesítsen, az csak neki lesz rossz. – Te most nagy valakinek érzed magad? – kérdeztem végül, majd hasonlóan, mint a múltkor, közel hajoltam hozzá. – Mégsem felejthetted el, ha már megint ezt az óvodás becenevet használod… – félmosolyra húztam a szám, majd mielőtt megint hozzám érne, hátrébb húzódtam. Itt ül egyedül és olvas. Az oké, hogy általában minden hollóhátas ezt csinálja, de azok is hárman-négyen összeülnek, és úgy olvasnak, egyszóval nem egyedül. Hát biztos nem ő a társaság közepe. Visszafogottnak, csendesnek (ó tényleg Silent a neve… milyen találó!) és unalmasnak tűnik, szóval nem hiszem, hogy sok barátja lenne. De úgy döntök, inkább rákérdezek. – Mondd csak, sok barátod van, kislány? – Amíg válaszára várok, a barátaim fél pillantok. Látom rajtuk, hogy nem értik mit keres itt ezzel, de az igazat megvallva én sem tudom. Sokkal egyszerűbb lenne, csak felállni és itt hagyni, de valamiért még nem érzem itt az idejét a távozásnak. A fejemmel nemet intek a fel nem tett kérdésükre, hogy oda megyek-e végre hozzájuk. Ők jól el vannak nélkülem is, én meg jól elvagyok itt, így nem sietek sehova.
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-06-30, 14:09
Quinn & Silent
Quinn? Ez valami rossz vicc? És még az én nevem béna. Rám legalább illik a keresztnevem, de erre a csajra… Tény, hogy úgy viselkedik mint egy királynő, de egyáltalán nem az. Én legalább tényleg egy csendesebb típus vagyok. Már ha persze nem ilyen pökhendikkel kell időznöm. Az meg hogy évfolyamtársak vagyunk… Tudtam én, hogy ismerem őt valahonnét, de nem igazán rémlett, hogy pont az órákon láttam volna. A neve sem volt túl ismerős. Biztos, hogy még sose hallottam. Maximum csak a vezetéknevét, de abban sem vagyok biztos. Talán ha azt elmondja, úgy már beugrik valami. Bár erősen kétlem. Rajta kívül még egy mardekárosnak tudom a nevét, de azt is elég sokáig tartott megjegyeznem. Nem, hogy az övét! Így is kész csoda, hogy arc alapján be tudtam azonosítani. Az összes könyvemet a földre dobta, hogy saját magának ezzel helyet szabadítson fel. Mondhatom nem túl finom a könyvekkel. Mondjuk, ez annyira nem izgat, hisz nem az enyémek a . Bár egy kicsit sajnáltam azt a diákot, akit fejbe talált azzal a könyvvel, amit kivett a kezemből. Igazából föl is szedhettem volna őket a földről, de semmi kedvem nem volt hozzá. Egyelőre jó helyük van ott lent a földön is. Ha majd valakit zavar a sétálásban, akkor talán felveszem. Addig meg áldom magamat azért, mert a saját könyvem a másik oldalamra raktam. Szívesen olvasgatnám azt, de félek, ha megint belekezdek egy könyvbe, akkor ismét eldobja. Ez a kötet pedig ahhoz túl értékes, hogy csak a földhöz vagdossák. Így inkább elővettem a jegyzeteimet, és leírtam azt, amit a másik könyvből sikerül megtudnom. - Őszintén megmondom neked, hogy nekem sem tűntél túlságosan ismerősnek. – mondtam mikor már úgy láttam, hogy a barátai elég messze vannak tőlünk ahhoz, hogy ne halljanak. - De ha elmondanád a teljes nevedet talán eszembe jutna valami kis apró információ rólad! – Széles mosolyra húztam a számat, majd rápislogtam néhányszor. Nem tudtam, hogy inkább dühös legyek rá, amiért nem ismert fel, vagy adjak hálát az égnek, hogy a múltkori találkozásunk előtt még sose láttam. Bevallom egy kicsit talán örültem annak, hogy itt van. Még ha egyszerűen idegesítő is volt a jelenléte, még mindig jobb mint ezeket a könyveket bújni. Majd később még olvasok egy kevese. De egyelőre próbáltam minél tovább húzni a lány agyát. Szórakoztató volt az ahogy megjátssza a vezető szerepét, és hogy milyen egyszerűen az idegeire lehet menni. Úgy néz ki a legtöbb mardekáros már csak ilyen! Eltettem a jegyzeteimet, majd karba téve a kezeimet, becsuktam a szemem és hátradőltem. Azon gondolkodtam, vajon milyen olyan kérdést tudok feltenni neki, amiért kiborul, de nem feltétlenül megy el. - Szóval vöröske miért is jöttél tulajdonképpen ide? – Emlékeztem mennyire felhúzta magát azon, hogy vörösnek neveztem. - Ó, elnézést! Eperke! El is felejtettem, hogy te eperszőke vagy. – tettem hozzá gúnyosan, és vártam a reakcióját.
Kérdésére lefagytam egy pillanatra. Most vagy fel akar idegesíteni, vagy tényleg akkora idióta, mint amilyennek gondolom. Nem válaszoltam azonnal. Inkább elküldtem a többieket ahhoz a padhoz, amit korábban kiszemeltünk magamnak, és csendben figyeltem tovább a hollóhátast. Mit is mondott, hogy hívják? Valami fura neve volt… De mindegy is, csak azok nevét jegyzem meg, akik valamilyen szempontból lényegesek számomra. Szótlanul bámultam tovább, amíg ő olvasott, de így legalább volt időm jobban szemügyre venni a lányt. Barna haj, barna szem, pont olyan jellegtelen, mint ő maga. Nem láttam még más ruhában a talárján kívül, de nem sok stílusérzék szorulhatott belé így első ránézésre. Gondolom, megunta, hogy csak úgy állok fölötte, de nem szólok hozzá, ezért újra megszólal. – Nem, nem hiszem, hogy ismernénk egymást. – válaszolom végül az előző kérdésére. Ez egyébként igaz, mert attól függetlenül, hogy a legutóbb összefutottunk, nem találkoztam vele korábban. Charlotte se beszélt nekem róla ezelőtt, szóval tényleg nem ismerem. Mondjuk azóta a bizonyos találkozás óta, rákérdeztem a csajra Lottie-nál, de nem sok mindent tudott elmondani róla, mert ő sem ismerte úgy különösebben, az órákon és a hálószobán kívül nem is nagyon találkoztak. Idegesített, hogy olvas, ráadásul azt a hülye mágiatörténet-témájú könyvet és nekem meg a címmel kell szemeznem, ezért megint kikaptam a kezéből a könyvet és, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle, magam mögé hajítottam. Akinek kell, majd úgy is felveszi. Mondjuk azzal nem számoltam, hogy fejbe dobok vele valakit. Hátra fordultam, de mivel nem ismertem az illetőt, egy vállrándítással visszafordultam a lány felé. Most én mosolyogtam rá úgy, ahogy ő, amikor korábban visszavette a könyvét. Meguntam az álldogálást ezért, a földre söpörve a könyveit, ledobtam magam mellé. Behunyva a szemem, élvezetem a napsütést, ami szerencsére egyre melegebb volt. Nem sokáig tudtam nyugodtan „fotoszintetizálni”, mert éreztem, ahogy rám emeli a tekintetét, majd megint megszólal. Kérdéseire először csak felvontam a szemöldököm, majd kinyitottam a szemem és ránéztem. Honnan jött hirtelen ez a nagy érdeklődés? – Nem mondtam, hogy hívnak, de egyébként Quinn a nevem, ha épp tudni akarod. – válaszoltam, majd visszafordultam, becsuktam a szemem és folytattam a napozást. Határozottan rám fér egy kis barnulás, mert az amúgy is fehér bőröm, most a szokottnál is világosabb, és ez már nagyon zavar, mert kísértetiesen hasonlít Binns színére… – És évfolyamtársak vagyunk, amúgy. Bár őszintén szólva, az ezt megelőző alkalmon kívül még soha nem láttalak. –
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Quinn & Silent 2015-06-29, 18:46
Quinn & Silent
Hát valóban nem az én napom volt. Nem elég, hogy egy hülye alku miatt a mágiatörténet könyveket kellet bújnom, még ez a lány is! Egyszerűen kikapta a kezemből a könyvet majd elmosolyodott. Nyugalmat erőltettem az arcomra, de nem azért, mert féltem volna. Ó, nem! Én egy mardekárostól sose ijednék meg. Csak a szájukat jártatják, amikor fenyegetni próbálnak. Úgyse nagyon merik megtenni azt, amiket ígérgetnek. Ha pedig mégis, akkor könnyen megeshet, hogy holnap már nem találkozunk velük. Így mosolyogva vettem vissza a könyvemet a lánytól, majd kinyitottam ott ahol eddig tartottam. Nem is foglalkoztam volna tovább vele, de abban pillanatban sokkal jobb szórakozásnak bizonyult az, hogy megint felhúzzam, mintsem, hogy ezeket az unalmas köteteket olvasgassam. Így legalább lesz mire fognom azt, hogy miért nem jutottam annyival előrébb, mint ahogy azt terveztem. -Ismerjük egymást? – kérdeztem miközben olvasást színleltem. Tudom nem a legjobb ötlet azt színlelni, hogy nem ismerem, de a fejemben elképzelt reakciója viccesnek tűnt. Nem különösebben érdekelt a válasza, hisz amúgy sem lenne túl sok értelme a mondandójának. A legutóbbi találkozásunkkor is, csak játszotta a kis eszecskéjét (már ha persze van neki) és körülbelül semmi értelmeset nem mondott. Ha azt hiszi, elnézem neki, hogy csak úgy parancsolgatott nekem, akkor nagyot téved. Nem vagyok az az irányítható típus. Ha akarom, megcsinálom, ha nem, akkor pedig hagyom a fenébe. De, csak azért mert valaki mond nekem valamit, azt nem feltétlenül teszem meg. Néha még végig hallgatni se nagyon szoktam. Akkor meg miért pont erre a lányra tereljem a figyelmem, mikor még csak azt sem tudod, hogy hívják. Tényleg! Még a nevét se tudom. Akkor meg mit pattog itt nekem? -Esetleg akarsz is tőlem valamit, vagy csak egész nap itt akarsz bámészkodni az orrom előtt? – mondtam tovább tetetve azt, hogy még csak azt sem tudom, hogy kicsoda. Mondjuk tényleg nem ismertem úgy isten igazából, csak annyit tudtam róla, hogy egy rendkívül idegesítő, és beképzelt lány. De ha mázlim van, akkor elég buta ahhoz, hogy bevegye, tényleg nem tudom ki ő, és azt higgye, hogy összekevert valakivel. El tudom képzelni róla, hogy ilyet fog gondolni. Ahogy a reakciójára vártam, egyre érdekesebbé vált a könyv. Eddig egy kínszenvedés volt végig olvasni, de most, hogy jobban elmerültem benne, már izgalmas. Esküszöm ezt a csajt elhallgatva, még a Jóslástan is egy izgalommal teli tantárgynak tűnik. Bár ne jutott volna eszembe kijönni! És bárcsak ne egyeztem volna bele, abba az egyességbe. Valamiért mindig én szívom meg a mardekárosokkal. Bárhová megyek mindig ott kell lennie egynek, és persze pont engem kell kiszemelniük, mert mással nem tudnak szórakozni. Ha egy másik házból, vagy akár a saját házamból való diákok szekálnának akkor hagynám az egészet. De hogy pont ezek… Úgy fest, a családomból mindenkinek velük vannak bajai. Azonban hirtelen mintha mégiscsak elkezdett volna érdekelni a lány, ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Nem tudom miért. Talán azért ha nagyon kihúzza nálam a gyufát, akkor tudjam mivé kéne egész pontosan átváltoztatnom, hogy olyan legyen, amilyennek valójában kéne lennie. Letettem a könyvet, elgondolkodóan néztem a lányra pár percig, majd hirtelen megszólaltam: -Mit is mondtál, hogy hívnak? És tulajdonképpen hányadikos is vagy? – tettem fel egymás után a kérdéseimet. Tényleg nem tudtam miért, de valahonnét máshonnét is ismerős volt. Nem az volt az első, hogy láttam, amikor a pincefolyosóknál találkoztunk. De akkor mégis honnét ismerem?
A rettenetes esős hétvége után, végre ma kisütött a nap. Nem volt még ugyan olyan, hű de meleg, de határozottan jobb volt az idő. A tanórák a szokott módon, szörnyen lassan teltek el és mindegyik egytől egyig unalmas volt. Főleg ez az utolsó, a Mágiatörténet óra. Ha még egy másodperccel tovább kellett volna hallgatnom azt az idióta kísértetet, biztos, hogy sikító frászt kaptam volna. A barátnőimmel úgy döntöttünk, hogy kimegyünk az udvarra, mert ha minden igaz, akkor ugye a kísértetek nem szeretik a napfényt, így tuti biztos, hogy nem futok még véletlenül se bele Binnsbe. Mielőtt kimentünk volna az udvarra, előtte még leugrottunk a klubhelyiségbe, hogy átvegyük ezt a nyomi cipőt és valami sokkal divatosabbat vegyünk fel. Sokat variáltam, de végül egy fekete fűzős bokacsizma mellett döntöttem. Vetettem egy szomorú pillantást a ruháim felé, amiket sajnos nem vehettem fel. Napközben túl sok a tanár, és más se hiányzik nekem, mint hogy elkapjon, mondjuk McGalagony, és órákig hallgassam a hülyeségeit, majd miután rájön, hogy nem is figyelek rá, levonjon vagy hatszáz pontot a házamtól. Már csak ennek az eshetőségnek a gondolatára is ideges lettem és mérgemben belerúgtam a ládámba. Persze azonnal meg is bántam, mert nem győztem eltűntetni a láda nyomát a cipőm orráról. Amikor végre végeztem, sarkon fordultam és elindultam kifelé a szobából. Útközben vettetem pár lenéző pillantást arra a néhány szerencsétlen mardekárosra, akik valami csoda folytán ide kerültek, majd folyatattam utamat, most már barátnőimmel kiegészülve, az udvarra. Nem sokan vannak kint, gondolom, azért mert azt hiszik, hogy nagyon meleg az idő, de sajnos nem. Az árnyékos részeken kifejezetten hideg van, ezért egy napos részen lévő padot szemeltünk mi magunknak. Mindenféléről beszélgetve, nagyokat nevetve indultunk el a pad felé. Társaságunkat meglátva egyre többen csatlakoztak hozzánk, épp az egyik fiú szórakoztatott minket hősszerelmes sztorijaival, amikor felbotlottam valamiben a földön. Nem sok kellett volna, hogy közelről is megismerkedjek a földdel, de hál’ istennek valaki időben utánam nyúlt és megragadta a karom, ezzel megakadályozva az esést. Dühösen igazítottam meg a hajam, oda vettem egy köszönömöt Theodore-nak, mert mint kiderült ő „mentett meg”, majd szemügyre vettem, hogy mibe buktam majdnem fel. Egy mágiatörténetes könyv? Ugye ez most csak egy vicc?! Még is hogy kerül ide ez az átkozott könyv? Végül csak felemeltem a fejem, és akkor észrevettem, hogy egy idióta kis hollóhátas ül ott a padon és olvas. Összehúzott szemmel méregettem egy darabig, ugyan is nagyon úgy nézett ki, mint aki nem akarta, hogy felismerjem. Kirántottam a kezéből egy másik, mily meglepő, mágiatörténet-könyvet, hogy lássam, kivel van dolgom. Gonosz mosolyra húzódott a szám, mikor felismertem a hollóhátast. – Ó, kislány. Ez ma nem a te szerencse napod. –
Silent Zodiac
Reveal your secrets
Tárgy: Quinn & Silent 2015-06-29, 14:14
Quinn & Silent
A nap süt, de még sincs olyan meleg, mint emilyennek az idő mutatja. Viszont mivel mindenki azt hiszi, hogy idekint majd meglehet sülni, csak nagyon kevesen vannak kint. Pontosan ezért is választottam ezt a helyet. Itt most senki sem tud megzavarni az olvasásba. Általában Jóslástant, vagy Sötét varázslatok kivédését szoktam tanulni, esetleg még a szüleim által küldött regényeket szoktam olvasni, de ma kivételes a mágiatörténettel foglalkozok. Tegnap minden olyan könyvet kikölcsönöztem, ami hasznosaknak bizonyult a témában. Most pedig szinte megmozdulni sem lehet a sok kötettől. Bár megpróbáltam elrendezni őket, és nem is mind volt itt elég nehézkes volt a körülöttem való sétálgatás. Csupán négy kötetet hoztam ki magammal, egy füzetet, és persze egy szépirodalmi művet, ha esetleg már kikészülnék a sok információtól amit olvasni fogok. Néhányszor láttam, hogy egy- egy diák elmegy mellettem és azt nézi, mégis mit csinálok, de nem igazán foglalkoztam velük. Szóra se méltatva őket olvastam tovább. Párszor hallottam, ahogy valaki megbotránkozik a könyvek mennyiségén, azonban engem nem zavart. Én inkább azon szoktam csodálkozni, hogy valaki hogy nem szerethet olvasni. Amint végeztem az első könyvvel, és leírtam a fontosabb tudnivalókat, rögtön nyúltam a másodikért, de alighogy belekezdtem volna, valaki megbotlott az egyik könyvben. Nem csodálkoztam, hisz a legtöbb ember nem figyel a lába elé. Szerencsémre csak az egyik könyvtári könyvbe rúgott bele. Még az kellet volna, hogy pont az enyémben essen el. Akkor kicsit kiakadtam volna. - Bocs! Nem direkt raktam oda a könyvem! – mondtam, de először nem néztem fel az illetőre. Egy pillanattal később már megnéztem, hogy mégis ki volt az, aki majdnem hasra esett, és meglepődve láttam, hogy az a múltkori mardekáros lány volt az. Megpróbáltam minél jobban a könyvem mögé rejtőzni, persze csak úgy, hogy ne legyen túl feltűnő. Reménykedtem benne, hogy nem látott meg, és ha mégis, akkor nem ismert fel. Nem hiányzik most nekem, hogy ismét összekapjunk. Elég elfoglalt vagyok nélküle is. Bár így, hogy ez a csaj eset majdnem el, mégiscsak hasznos volt, hogy odaraktam a könyvet ahová. A gondolattól majdnem elnevettem magam, de bíztam benne, hogy sikerült annyira elfojtanom a röhögésem, hogy ne hallja meg.
