2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Összeszorítom a számat, és úgy bólintok, hogy ne vigyorogjak ismét rá, mert talán az már unalmas lenne. Most csak a szemem mosolyog, ez is jelzésértékű. Mások esetében csak tippelni tudok, hogy miért szerethették őt a színpadon. Esélyes, hogy sokan azért, amiért én is, mert komoly a kisugárzása, amely belülről fakad, szép a mély énekhangja, és nem egy magamutogatós alkat még a csinos külső vagy a véla vér mellett sem. Végülis nem számít, hogy én mit gondolok, sikerült jól elsülnie a dolognak, holott eléggé izgultam, és most is magam alatt voltam Sam állapota miatt, de Lily ebben is kedvesnek, empatikusnak bizonyul, remélem az ő dolgai is jól alakulnak. - Kedves tőled. Majd csak kialakul. Neked is szurkolok. – Próbálok erős lenni, hogy ne engem kelljen sajnálni, mert bár nem kérdezhetek rá, egyértelműen érződik, hogy neki sem egyszerű a helyzete. Nem tudom, hogy találkozunk-e még, hogy rám bízza a titkát, hogy kitől fél, bántják-e. Nem tehetem meg, hogy beavatkozom, ha nem hisz abban, hogy bárkitől segítséget kérjen. Az más lenne, ha az orrom előtt bántaná valaki, akkor nyilvánvalóan meglenne az indokom rá, hogy kiálljak érte, hiszen minden erkölcsi norma szerint illik megvédeni a lányokat, ha nem kérik akkor is. Lovagiasság, vagy mi. Még akkor is, ha nem fizikai bántalmazásról van szó hanem kiabálnak vele, lelki terrorban tartják. Talán itt ez utóbbiról lehet szó, hiszen Lily nem retteg láthatóan a fizikai kontaktustól, igaz, ettől még lehetnek elfedett sebei, és jól tartja magát ahhoz, hogy ne derüljön ki hogy miről is van szó. Nem tudom, de bizonytalan vagyok. Jó lenne ismét találkozni, folytatni ezt a mostani beszélgetést, talán megint együtt énekelni, hiszen olyan ügyesek voltunk együtt. - Akkor ritkán láthatod őket..? – Költői a kérdés, látszik a sóhaján, és már várnám, hogy esetleg kifejteni, ám nincsen rá lehetőségünk, mert megjön az illető, aki egyikünket keres. Hirtelen gombóc ül a gyomromba, talán engem keresnek, mert Sam talán.. meghalt? Valahogy a saját dolgom jut először eszembe, de gonoszság lenne tőlem, ha most fellégeznék hogy Lilyért jöttek. Ez se túl szívderítő. - Én is nagyon! Akkor a iskolában, és.. – Lepődök meg a puszin, aztán már nincs is lehetőségem semmi továbbira, mert elillan. Pár pillanatig ácsorgok, aztán ismét a fejembe nyomom a kalapom, ami valahol útközben lecsúszott rólam, és még a földre is esett, de nem bántam. – Te jó.. ég! – Na vissza Samhez. Érdekes este volt, minden értelemben, lesz min gondolkoznom.
//Úgy bizony, és één is! //
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
- Köszönöm, ha csak megnyugtatásképpen mondod is, de... nagyon kedves tőled, remélem így is van. - zavart mosollyal sütöm le a tekintetemet, de tényleg nagyon jó érzés, hogy ilyen rendes velem. Azért még egy kicsit talán mindig aggódom, hogy esetleg tényleg csak a külsőségek, a véla vér miatt tapsoltak ennyire, de talán igaza van, hiszen elég távoli felmenőm volt véla, bennem ez már alig-alig ütközik ki és eddig igazából csak rá volt ilyen nagy hatással és talán rá is azért, mert szomorú volt és ideges, én pedig kedves voltam hozzá, vagy csak ilyen a zsánere, mint amilyen vagyok. Nem számít, akkor is nagyon jól esik, hogy igyekszik megnyugtatni. Azért az rossz érzés, ha csak a külsőd miatt tartanak valamire, azért ennél mindig többre vágytam. - Úgy sajnálom... biztosan nagyon nehéz lehet neked. - halkan sóhajtok egyet, de nem tehetek mást, mint hogy megszorítom a kezét, hogy legalább ennyivel segítsek neki, még ha ettől jobb nem is lesz a helyzet. Fogalmam sincs, hogy nekem milyen érzés lenne végignézni a nővérem halálát. Biztos, hogy rettenetes érzés lenne. Nem is tudom, hogy mit tennék, vagy hogyan viselném el egyáltalán. Bár az se jobb, hogy nem tudok semmit a családomról. Persze jó lenne elmondani neki és beszélni neki az életemről, kicsit kiadni magamból a rossz érzéseket, a félelmeket, de sajnos nem tehetem meg, annak félő, hogy komoly következményei lennének és ezt nem merem megkockáztatni. - Ebben nagyon igazad van, most kell még az időt kihasználni. - nem láthatja a mosolyomat, de azért ott pihen az arcomon legalább egy rövid időre. Tudom, hogy ez szomorú téma, de remélem, hogy legalább egy kicsit segíthetek neki, ahogyan tudtán kívül most ő is segít nekem ezzel a tánccal, vagy csak az énekléssel a színpadon. Jó, hogy ezt a ruhát vettem fel, azért így sokkal jobb ez a délután, mintha egyedül ültem volna egy órát, amíg nem jön a varázsló. - Igen... elég messze laknak. - újabb apró kis sóhaj, ami kiszökik. Pár pillanat múlva húzódom csak kicsit hátrébb és tekintek fel rá, a szemébe, már épp nyitnám szóra a számat, amikor kivágódik az ajtó és érkezik a fickó, hogy szóljon valaki keres... engem, vagy őt? Hátrébb rebbenek gyorsan és kissé ijedt tekintettel libbenek az ajtóhoz, hogy belessek. A varázsló áll ott a bejáratnál és láthatóan mérges, hogy nem talált meg egyből. - Sajnálom, de... mennem kell. Nagyon jól éreztem magamat és... köszönöm! - gyorsan még visszalépek egyszer és egy puszit lehelek az arcára, csak aztán veszem sietősre a lépteimet, hogy eltűnjek a szeme elől. Jó eséllyel úgyis a bácsikám dorgálása vár, de majd kimagyarázom, hogy túl nagy volt bent a tömeg, vagy a füst és ezért inkább kimentem hátulra... persze szigorúan egyedül, eszem ágában sincsen említeni Chancet, nem lenne jó ötlet.
- Valaki biztosan azért is. Ám ne felejtsd, a véla vér csak felerősít valamit, önmagában semmire sem elég. Kell hozzá eleve egy olyan kisugárzás, tehetség, empátia, ami ha egy átlag ember megvan, akkor csak szimpatikus, édes lesz tőle egy lány, ám akiben véla vér van, az még inkább lenyűgözi azt, aki látja. Igen, azt kell mondanom, hogy azért kedveltek, mert van benned valami, ami belülről fakad. – Ez a tulajdonsága rám is komolyan hat, de már igyekszem úgy fókuszálni, hogy tudjam, a vélaságáról nem tehet, viszont az nagyon is figyelemfelkeltő, hogy ennyire kedves, és figyelmes. Vagyok annyira józan, hogy tudja, a szépség múlandó, már csak Sam példájából is kiindulva, ám ha találunk valakit, aki odafigyel, az minden kincsnél, külsőségnél többet ér. - Már eddig is ezt csináltuk. Fájdalomcsillapító és teljesítményfokozó gyógyitalokon élt, de úgy tűnik, a ma estére már feladta, saját erőből akart felmenni a színpadra, de ez már nem volt lehetséges. Talán egyszer, utoljára még megteszi, de abba.. bele fog halni. Szó szerinti hattyúdal.. – Szorítom össze a számat, hogy ne kelljen elsírnom magamat, bár kezdem azt hinni, hogy Lily előtt még az se lenne szégyen. Nem olyan lánynak tűnik, akit a kőkemény macsók érdekelnek. Nem, azért mégiscsak tartom magamat, már így is sokat róttam rá a gyászomból, végülis idegenek vagyunk, ő se mer kitárulkozni a nagybátyjával kapcsolatban, valamilyen szinten mégiscsak illik tartani a távolságot. Próbálok azért olyan pillantást vetni rá, mint aki tényleg készen áll arra, hogy ha beszélne a családi dolgairól, akkor kész legyek meghallgatni őt. Nem tudom, hogy mit tett vele a férfi, de az látszik, hogy nagyon meg van félemlítve. Nem érezhetem a saját tisztemnek, hogy megvédjem, vagy kiálljak mellette még a mostani barátkozásunk ellenére sem. Hiszen ha akarna, megkérne rá, de amúgy mások életébe nem illik beleártani magunkat. - Semmi gond, már megszoktam, és végülis erre jók a testvérek. Nekem csak ő van, és amíg lehet, próbálok vele sok időt tölteni. Ha már nem lehet, akkor úgyis sajnálni fogom, amit elmulasztottam. – Mondom ki, vállvonás most nincsen, hiszen tánc közben az furcsa lenne, akkor mindkettőnk teste mozdulna vele. Viszont a százhúzásomon látszik, hogy neki van igaza, Sam tényleg elég gonosz tud lenni, valahogy velem kapcsolatban megkeseredett, hogy én még élhetek tovább. – Olyan messze laknak? – Most mégis egy picit faggatózom, pedig az előbb nem akart beszélni róla. Inkább elhallgatok, és szorosabbra fűzzük a lépéseket. Kissé meg megnyugvás ez nekem a stresszes este után, hogy el tudok lazulni a karjaiban, még ha ez most csak egy táncról szól, semmi többről. Tudom hogy talán picit tolakodó lehet a közelség, de amíg nem szól érte, addig tartom így, és remélem nem csak udvariasságból megy bele. Aztán kivágódik az ajtó, és az egyik pincér jelenik meg. – Áh, szóval itt vagy. Valaki keres téged! – Címzi felénk a mondandóját, majd bemegy, úgyhogy ebből ki se derül, hogy most ki az. Mivel a varázsnak vége szakadt, eltávolodunk egymástól a lánnyal, és megilletődve nézek rá. – Na ez most kinek szólt?
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
- Szerinted nem a véla vér miatt volt? Nem a miatt tapsoltak olyan lelkesen? - azért én ennyire nem vagyok magabiztos, bár jól esik, ha azt mondja, hogy tetszett neki a hangom. Szeretek énekelni és a nővérem is mindig azt mondta, hogy elég jellegzetes, mély hangom van, tehát ebben igaza van, de ki tudja, hogy neki is nem azért tetszik-e, amiért úgy nézett rám az asztalnál is. Mondjuk félő, hogy ha erről van szó, akkor úgy se nagyon tudna mit mondani, viszont az is igaz, hogy a nézők között voltak nők is, tehát talán nem arról van szó, hogy milyen a külsőm, vagy a véla báj, hanem tényleg jó lehetett az előadás. Legalábbis... nagyon remélem, hogy így van. - Ezért nem lehetne tenni valamit? Mondjuk varázslattal valahogy segíteni neki, hogy még egy estét jobban bírjon. - nem tudom, félő, hogy ha mondjuk ezt tényleg mágiával érnék el, akkor meg elég hamar rossz vége lenne a dolognak és ne adj isten utána azonnal vége is lenne, vagy felgyorsulna a haldoklás folyamata csak még jobban. Nem tudom, hogy Chance ezt merné-e kockáztatni egyáltalán. Nem biztos, hogy hajlandó lenne rá, hiszen akkor még hamarabb elveszítené, mint így és látszik, hogy bár fel van rá készülve, de biztosan nem viselné túlságosan jól, ha meghalna a testvére, ami egyébként teljesen érthető. - Köszönöm! - a hálás pillantásból láthatja, hogy tényleg jól esik, hogy nem erőlteti a válaszokat. Jó lenne elmondani, de nem tehetem, mert talán nem is értené, vagy nem is hinné el és nem akarnám, hogy faképnél hagyjon, mert jól érzem magamat vele legalább, amíg a varázsló nem jön vissza. - Oh... hát ez nem lehet könnyű, főleg hogy e mellett te se érezd, hogy sok, vagy fárasztó, mert akkor rosszul éreznéd magadat gondolom. - biztatóan szorítom meg a kezét, hiszen azért érződik rajta, hogy nehezen viseli ezt az egészet, ami érthető. A testvére nem szépen viselkedik vele, pedig nem akar valószínűleg és biztosan hálás, amiért mellette van és segít neki, csak ezt nem mindig tudja a megfelelő módon kimutatni. - Tudod... nagyon hiányoznak nekem és... nem tudom, hogy mikor találkozunk megint. - csak halkan sóhajtok egyet. Tudom, hogy talán nem illik így közeledni egy szinte ismeretlen fiúhoz első alkalommal, főleg hogy kettesben vagyunk ,de most nem érdekel. Jól esik közelebb lenni, az is, ahogyan odasimulhatok kicsit és szinte érzem a lélegzetét az arcomon. Egyszerűen csak megnyugtató, pár pillanatra ki tudok zárni mindent, még a zenét is alig hallom, csak a szívverését, ami valahogy betolakodik a fülembe, de határozottan nyugtatóan hat rám.
- Naná, hiszen ők nem azért méltatnak, mert a vérük vagy. Ha valaki a tehetséged miatt rajong érted, az nagyon jó érzés. Különben megy ügyes voltál, olyan szép, mélyen duruzsolós hangod van. – Fel tudom mérni, hogy nem azért ujjongták körbe, mert szép lány, bár az is beleszámít a dologba, de elenyésző az arány. Azért a közönségből is kiszúrható, hogy ki az akinek mindegy, csak valami csinos kis csitri legyen a színpadon, ám a többség látványosan a refrénjeit taposolta meg, és voltak, akik vele együtt énekeltek, rázták a fejüket, dobolták az ütemet. Ez azért teljesen más szint. Határozottan jó érzéssel tölt el, hogy pont őt szúrtam ki a duetteket elénekelni. Egyedül nem lett volna ilyen jó érzés. - Már elfogadtam, hogy mindenképpen el fog menni. Csak annak drukkolok, hogy még egyszer összeszedje magát, és adhasson egy fergeteges koncertet, amolyan zárásként, hogy az emberek úgy emlékezzenek rá, ne egy haldoklóra. – Nem is tudom, hogy miért beszélünk ilyen szomorú témákról, igaz, eddig alig tudtam ezt bárkivel is megbeszélni, ő pedig nagyon kedves, hogy erre ráhangolódik, holott ezt nem is vártam volna el. Fura ez így, hiszen a dilemmáinkat, kétségeinket megosztjuk egymással, amit csak komolyabb barátok, vagy szerelmesek szoktak, mi meg csak most találkoztunk. De nem tűnik úgy, hogy ez őt kicsit is zavarná. Ezért engem sem. Sőt, én kezdtem bele a beszélgetésbe, de jó partnernek bizonyul. - Jól van, nem erőltetem. Majd akkor, ha mégis úgy érzed. – Bólintok, és a kezemet nyújtom, hogy fogadja el. Ez megtörténik, amit hálásan veszek. Most először összeérünk, és jó érzés, hogy nem jön vissza az előbbi kábulat, szeretek önmagam lenni. A lapockájára simítom a kezemet, a másikkal pedig a tartást adom, és lassan, a zene ütemére lépdelni kezdünk. - Nem is tudom, tényleg jó érzés, csak sokszor bántott, rajtam töltötte ki a mérgét, hogy ha nem volt ereje felállni, elindulni a koncertre. Mintha egyszerre szeretne, és gyűlölne. És mellette nem igazán jut az embernek senkire ideje. Mintha az apja lennék, vagy nem is tudom. Éjszaka küldi a patrónusát, hogy pattanjak.. – Nem panaszkodom végülis, valakinek nincs is tervére, nekem legalább van kivel törődnöm. Még ha ilyen ambivalens érzéseket is okoz mindez. – Elhiszem. Érződik rajtad, hogy nagyon tudsz kötődni, és figyelmes is vagy. – Ahogyan közelebb lép, de nem változtat a kéztartáson, én automatikusan megteszem. Lejebb csúszik a kezem, a derekára, és a másikat pedig közénk emelem, picit feljebb, hogy tudjon bújni. Felsóhajtok, és én is odatartom a fejemet, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Én vagyok a magasabb, így valahogy az arca mellé támasztom az enyémet. Így nem igazán lehet beszélgetni, de talán nem is nagyon baj.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Azért kicsit új nekem ez az egész helyzet, valahogy másokra eddig még nem voltam ilyen nagy hatással, mint rá. Valami miatt rá tényleg nagyobb hatást gyakorolok, mint az átlagra, vagy akikkel eddig találkoztam legalábbis nem meresztették így a szemüket, ő viszont tényleg alig tudott az első percekben máshová nézni, mintha tényleg úgy elvarázsoltam volna, mint egy igazi véla. Rebesgették már, hogy vannak vélák a felmenőim között, de nem sok és nem olyan nagy arányban, valószínűleg bennem már épp csak egy kevés lehet és jó eséllyel a leszármazottakon ez már alig-alig fog kiütközni. Leszármazottak... fura belegondolni, hogy talán vannak rokonaim ebben az időben is. - Én is örülök. Igazából jó érzés volt, én... nem is gondoltam volna. Egész más, mint a család előtt énekelni. - hát igen azért nem ugyanaz a kettő, sőt nagyon-nagyon más igazából, de tetszett nekem nagyon is. Főleg az volt jó érzés, hogy ennyire tetszettünk nekik. Ez az ujjongva tapsolás, még ha itt nincs is akkora tömeg, mint mondjuk egy koncerten, de egészen hátborzongató volt és örülök annak is, hogy segíthettem neki és így neki is kicsit könnyebb lett ez a mai nap. Épp elég gondja van, hiszen rémes dolog lehet, hogy a bátyja ilyen állapotban van és neki végig kell néznie a haláltusáját. Annyira sajnálom ezért. - Talán azért ő is kezd fáradni, ezért kell most neked erősnek lenni, hogy... még kitartson és ne legyen rossz... a vége. - még ha ezt rémes is így kimondani, de már úgy is tudja, hogy vége. Nekem még senkim se halt meg, legalábbis nem betegség miatt, vagy olyan, aki közel állt hozzám. Nem tudom, hogy milyen érzés, így belegondolni is csak nehezen. Fogalmam sincs, milyen lehet, ha valaki aki fontos neked közeledik a halálhoz. Talán nem tudatosul benned az utolsó pillanatig. - Ez elég... bonyolult. - leesik azért, hogy már megint ezt mondom. A végén úgy érzi, hogy direkt így térek ki mindig a normális válasz elől, pedig nem így van. Végül csak sóhajtok egyet és egy halvány mosolyt is kap, amiért felajánlja a táncot. Imádok táncolni, ez mindig is így volt, így persze hogy nem mondok nemet. - Szívesen elmondanám, de... de nem hiszem, hogy szabad. - bököm ki végül és inkább a lépésekre figyelek. Érezheti, hogy talán a mai korosztályhoz képest én tényleg profi vagyok, hiszen ilyen jellegű táncokon nőttem fel, sőt rengeteg bonyolult lépést ismerek, amiket manapság már biztosan nem. Nálunk ezekről szóltak a bálok. - Az a fő, hogy közelebb kerültetek és volt időtök még jobban megismerni egymást. Nézd a jó oldalát, hogy arra is lett volna esély, hogy mindez kimarad, de... akkor már csak ő van neked? - legalábbis ha jól értem, akkor nem maradt más rokona, ha a szülei is meghaltak. Ez nagyon szomorú. Én is valahol így vagyok vele, csak hát mindezt nem mondhatom csak úgy ki. - Az én családom... ők elég messze élnek innen, pár hónapja jöttem el és... nagyon hiányoznak. - lebiggyed a szám egy pillanatra és valahogy automatikusan jön a mozdulat, ahogy a dallam is lassul, hogy közelebb lépek és a vállára hajtom a fejemet. A kéztartás nem változik, hiszen nem igen lassúztam úgy még, mint a mai korban szoktak, de így is jól esik, még ha talán nem is illendő, de itt úgy se lát senki.
Még véletlenül sem érzem azt, hogy lelomboz, bőven elég a társasága, hogy tudunk beszélgetni, a véla-varázstól kissé meglódult a fantáziám, de már kezdek lenyugodni, ő pedig kedvesen kezeli ezt az egészet, vélhetően már megszokta, hogy ilyen hatással van mindenkire az ereje. A srácok egy csoportja biztosan nem tud betelni vele, pedig még csak nem is teljesen véla, akkor senki sem menekülhetne a varázsától, tömegeket tudna fogva tartani csak azzal, hogy megjelenik valahol. Nálam már oszlik a rózsaszín felhő, ami annak köszönhető, hogy empatikus, és nem erősít rá a csábításra. - Lehet, hogy te így érzed, én mégis meg akarom valahogy hálálni.. Veled is jó volt énekelni, örülök, hogy vállaltad, hogy voltunk annyira bátrak. – Mondom a bizonytalanságot levetkőzve, viszont tényleg nincsen értelme, hogy ennyit köszöngetjük egymásnak. Valahogy jók voltunk így együtt, és szyvesen barátkoznék vele a továbbiakban is, most már úgy vélem, hogy tudom magamban kezelni azt, ahogy kinéz, és amit sugároz magából. Csak nem értem, mitől van ennyire megriadva. Úgy tűnik, hogy eléggé szigorú lehet a nagybátyja, ha ennyire rövid pórázon tartja. Az se tiszta, hogy ha így van, miért pont egy szórakozóhelyen hagyja, hogy itt találkozzanak. Itt egyértelműen bepróbálkozhat nála bárki. Nálam sokkal rosszab, sötét alakok. - Igen, az, néha én is teljesen kikészülök, akkor ő önt erőt belém, hogy ne siránkozzak. Ő az utolsó percig mosolyogni akar, vagánynak maradni. Most nem ilyennek láttuk, legtöbbször tényleg jól tartja magát. Ez a mostani komolyan kétségbeejtő. – Bedobom az ötletemet, hogy talán menjünk ki, ott fel is tudunk frissülni, és kevésbé zavar a nagy zaj. Elmosolyodom haloványan, hogy támogatja az ötletemet, talán még van időnk, amíg a bátyja meg nem érkezik. Még véletlenül sem akarok a kapcsolatukba belerondítani, mert ha a bácsi begorombul, és el sem engedi Lilyt az iskolába. Nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon mindez. – Dolgok miatt? Merjek kérdezni? – Emelem rá ismét a pillantásomat, és nyújtom a kezemet, mert a benti énekes karcos, mégis lágy hangja ki is hallatszik, zongorával is kíséri valaki. Itt legalább nem vagyunk senkinek útban, beleférhet egy tánc. Közelebb lépek picit, de szót szerint nem kérem fel, csak az ujjaiért nyúlok, és a másik kezemmel átkarolom valahol a lapocka környékén. Ha mégiscsak ellenkezne, akkor nem hozom zavarba, s kihátrálok a dologból. Bármennyire is nézegeti a tócsákat, itt ezen a hátsó placcon nem nagyon vannak. - Lényegében külön. Én varázsló akartam lenni, ő pedig nem, pedig benne is megvan mindez. A Roxfortban tanult, de nem nagyon érdekelte a tanulás. Már az iskolapadban is mikrofonnak használta a pálcáját. Engem érdekelt a mágia, a kviddics, a misztikum, ezért elég sokat voltunk távol. Jó pár éve meghaltak a szüleink, és ez azért összehozott. A betegsége meg még jobban. És te Lily? Neked hol él a családod? – Kérdezem kiváncsian, nem tudván, hogy ezzel esetlegesen méhkasba nyúlok.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Nem akarom én lelombozni, főleg hogy nem ismerek rajta kívül senki mást és ha oda jár az iskolába mégis csak jó lenne legalább valaki, akivel jóban vagyok és egyébként is nagyon kedves és szimpatikus srác, jó lenne vele akár máskor is beszélgetni, csak hát nehéz helyzetben vagyok, mert amíg tart a nyár fogalmam sincs, hogyan alakulnak a dolgok és azt sem tudom egyáltalán a varázsló engedné-e, hogy bárkivel is barátkozzam. A kastélyban már könnyebb lesz sokkal, ott nem tud figyelni, nem szólhat bele abba, hogy mit csinálok, a magam ura lehetek és könnyebben tudunk majd találkozni is, aminek tényleg örülnék. Őszinte is a mosolyom, sosem voltam egy köpönyegforgató fajta. - Oh hát dehogy tartozol! Én... nem nagyon ismerek itt senkit sem és hálás vagyok, hogy ismerhetlek és egyáltalán... az éneklés, hát... nagyon klassz volt! - magamtól biztosan nem próbáltam volna meg és álltam volna ki ilyen sok ember elé, de ő erőt adott nekem és ez a fontos és épp e miatt hálás is vagyok neki. Nem érzem úgy, hogy tartozna, de ha ő igen, hát akkor majd meghívhat egy másik limonádéra mondjuk Roxmortsban. Én tényleg nem lennék ellenére a dolognak és biztosan jól is éreznénk magunkat. Akkor már aggódnom sem kellene és az ajtó felé pillantgatni, hogy mikor jön vajon a "nagybátyám". - Nehéz lehet csak várni, hogy... tudod. - nem akarom kimondani, valahogy nem érzem úgy, hogy a számra jönne ilyesmi, hogy a testvére meg fog halni. Így is nehéz sok olyan dolgot kimondanom, ami új és szokatlan nekem. A varázsló az, aki hat hónapja lassan próbál átnevelni, hogy ne úgy beszéljek, ne úgy álljak másokhoz, mint régen. Nem könnyű. - Végül is azt hiszem az nem lenne gond, még van időm, csak nagyjából belássunk, ha jön... Elég mérges tud lenni... dolgok miatt. - bólintok végül, nekem is jót tenne egy kis levegő, egészen sikerült kipirulnom, bár be kell vallanom azt, hogy ebben az időben nincs fűző valami fenomenálisnak gondolom, viszont ez az új találmány, ez a melltartó néha kimondottan kényelmetlen, még meg kell szoknom. Kint persze egészen óvatosan lépkedek, még egy kisebb tócsát is sikerül kiszúrnom, automatikusan húznám fel a nem létező szoknyámat, de ez most nem olyan hosszú, mégis ügyesen lavírozva kerülöm ki, hogy véletlenül se legyen piszkos a cipőm. Remélem a tócsa víz és nem... valami más. - Akkor mesélj róla nekem. Együtt nőttetek fel? - azt hiszem ez jó, a boldog emlékek talán szomorúak is, de ha valaki meghal, akit szerettünk akkor jó a boldog pillanatokra visszaemlékezni és nem a szomorúakra, vagy a haláltusájára. A bátyja biztosan azt szeretné, ha mondjuk gitározva, énekelve maradna meg az emlékei között, nem úgy... mint ahogyan most van.
Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy ha nem lenne ez a véla báj, érdeklődnék-e. Hiszen nagyon csinos, és még kedves lány is, ám én aztán nem vagyok egy merész, kezdeményező alkat, ahhoz nagyon komoly szimpátiának kell lennie, hogy merjek kezdeményezni, ráadásul a bátyámból kiindulva nem is nagyon érzem úgy, hogy van értelme nagyon a lányokkal foglalkozni. Oké, nem csak az a két véglet van, hogy szüzességet fogadunk, vagy belebetegszünk, de alaposan visszatartó erő volt. Elvagyok én a kviddiccsel, meg a látványmágiával, ott van nekem a zene is. Na meg Sam ápolása. Mondhatni teljesen van kötve a figyelmem, aligha férne bele amolyan randizgatás. Nem vagyok féltékeny mások boldogságára, nekik ha megadatik, hát éljenek vele. - Jól van, majd meglátjuk, végülis az ember valamennyire bízzon magában, aranyos vagy, hogy így bíztatsz. Nem ismerlek téged, de te sem tűnsz annak a lánynak, aki mindenben vakon hisz. Talán mindenkinek megvan a maga keresztje, amivel nem tudunk mit kezdeni. Csak beszélni róla, ha úgy hozza a helyzet. Szóval... úgy érzem, hogy tartozol nekem, amiért beválallod velem az éneklést, meg.. rád is ijesztettem, szóval.. Tartozom.. – A szemem most derűsen csillog, komolyan gondolom, hogy ha nem is a randi, de valahogy meghálálnám, hogy szán rám az idejéből. Túlságosan csinos lány ahhoz, hogy mindenkivel ilyen kedves legyen. Ha velem megteszi, illő lenne valahogy viszonozni. Aztán ugrunk a cselekményben, és már Sam függönyétől jövünk el. Gyorsan kitörlöm a könnyeket a szememből, mert semmit nem érek vele, hogy még most is kesergek rajta. Valahol már várni lehetett, hogy Sam össze fog omlani, már egyre gyakoribbak a rosszulétei. - Igen, öt éve megmondták, hogy milyen lesz a lefolyása. Mégis, olyan gyorsan elszáltak az évek, mintha tegnap lett volna. – Rázom a fejemet mormogva, szinte kipréselve a szavakat a számon. Legalább a lány nem szalad most el sehova, ez is valami, ám én már nem ülnék vissza. – Szívesen mesélek, kedves tőled, hogy próbálsz megvigasztalni. Egy kicsit ki kéne szellőztetnem a fejemet. Kimegyünk ide a bár mögé? Nem dohányzom, vagy ilyesmi, csak kéne egy kicsit.. kevesebb ember. – Ha úgy döntünk, hogy kimegyünk, akkor elindulok kifelé, és ott folytathatjuk, amíg meg nem érkezik a nagybátyja. Ha maradna a helyén, hogy ne legyen gond, hogy eltűnik, akkor nyilván maradunk. A zene viszont ki is hallatszik, szóval ha megyünk, legalább lesz aláfestésünk. Most egy gitáros öregedő fazon kezd el játszani, és énekelni, egészen jó.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Tényleg nem akarom szegényt elbizonytalanítani, nem is szándékos a dolog. Egyszerűen csak nem akarom azt sem, hogy vagy csak a vélaság miatt érdeklődjön és azt sem, hogy csalódnia kelljen. Még alig tudok valamit az itteni életemről, hiszen a varázsló kezében van nagyjából minden. Nem tudhatom, hogy mikor mondja, hogy hazamehetek, vagy épp, hogy nem mehetek haza sose. Még azt se tudom, hogy a Roxforttal mi lesz a helyzet, hogy tényleg szeptembertől ott kezdek, vagy sem. Azért is nem akarom, hogy olyan dolgokban reménykedjem, amik esetleg meg se történhetnek. - Nem gond, nem érzem így és tényleg jó lenne és hidd el remélem, hogy össze is jön, tényleg! - látom én, hogy elbizonytalanodik nagyon és ezt tényleg nem akarom. Bonyolult az életem és nekem nem csak úgy, mint a többségnek, az enyém tényleg és sajnos nem csak tőlem függ hogy mi hogyan alakul. Remélem, hogy megérti ezt, vagy legalább megpróbálja megérteni, mert nagyon kedves és a hangja is szép és igazából rajta kívül nem ismerek senkit sem az iskolában sem. Jó lenne, ha legalább már lenne valaki, akivel tudok beszélgetni, akit ismerek ott és akkor kevésbé leszek egyedül elveszve. A dalok is nagyon szépek, amiket választ és nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy sikerülni lesz majd, de úgy fest, hogy mégis. A közönség teljesen oda van, pedig csak két dalról volt szó. Most is bennem van a gondolat, hogy esetleg köze lehet ennek a vélaságomhoz is, de próbálok arra gondolni, hogy nem így van. Nem akarok én, hogy mindig csak abból legyen előnyöm, hogy szebb vagyok, mint az átlag, az... nem valami kellemes érzés. Jobb, ha a teljesítményed, vagy magad miatt kedvelnek. - Semmi gond, nem érzem úgy, ez... rémes lehet, hogy tudd, hogy el fogod veszíteni és nem tehetsz semmit. - halkan sóhajtok csak egyet. Tényleg megértem, hogy ilyen pocsék kedve van az egésztől és hogy még majdnem el is sírta magát, de legalábbis sikerült pár könnycseppet elmorzsolni. A helyében én se lennék jobban, vagy jobb kedvű, sőt... nekem is hiányzik igazából a családom, arról se tudnék, ha bajuk esne, netán valakim meghalna, aki fontos nekem, hiszen nem nézhetek vissza a múltba. - Azt mondta egy óra múlva visszajön és addig itt várjam meg. Nem hiszem, hogy örülne, ha elmennék, de... addig még szívesen beszélgetek veled. Mondjuk... mesélhetnél a bátyádról. Tudod a jó pillanatokról. - hiszen meg kell próbálni a halált is valahogy jónak felfogni, még ha ez nehéz is nagyon. Persze érthető, ha nem egyszerű, de inkább a szép dolgokra emlékezzen, ne pedig erre a végjátékra, amikor a testvére haldoklik. Ha jól sejtem, akkor ő is ezt szeretné, legalábbis abból a pár pillanatból, amit most láttam belőle ezt szűrtem le.
Az is elképzelhető, hogy nem is akarok randizni vele, csak ez a véla báj lelkesít fel ennyire, és ha már órák telnek el azóta, hogy találkoztunk, lehet, hogy komolyan lecsillapodik ez a vágy, már nem is fogom érteni, hogy mit láttam benne. De mégis, felnőtt fejjel, érett logikával azért talán el tudom különíteni, hogy kedves, szimpatikus lány, és ha nem is akarnék belehabarodni feltétlenül, szívesen megismerném, barátkoznék vele, csak állandóan azt hajtogatja, hogy bonyolult. Naná, hogy az, kinek nem az? Persze én nem tudhatom, hogy miről van szó, én is lelkibeteg vagyok a bátyám miatt, és nem is erőltetném Lilyre a dolgot, ha nem volna most ennyire húsbavágóan fontos kérdés, hogy énekeljek Sam helyett. - Na ez legalább jól hangik, csak kérlek értsd meg, semmiképpen sem szeretnék rád akaszkodni. Még a vélaság ellenére sem. Aranyos lánynak tűnsz, de nem vagyok ennyire nyomulós típus, összeszedem magamat. – Vigyorgok azért rá, hogy ne vegye személyes sértésnek, mert nem is arról van szó, hogy most próbálom magamat lebeszélni róla. Éppen ellenkezőleg. Hogy lássa, nem a külsőségekben látom azt, hogy mennyire különleges, vagy éppen a származásában. Sokkal inkább a megnyilvánulásaiban. Az viszont meglep, hogy ennyire figyeli az ajtót, mintha várna valakit. Említette a nagybátyját, jó eséllyel együtt fognak majd távozni, de mintha felfedeznék a pillantásában némi visszafojtott érzelmet is, amit nem tudok mire fogni. Fél talán tőle. Viszont legalább a fellépésünk jól sikerült, nem is akarom húzni, mint a rétestésztát. Elég ez a két szám. Elindulunk hát hátra, hogy legalább Samre ránézzünk, de elég pocsék állapotban van, és ezt most Lilynek is látnia kell. Gyorsan kitessékelnek minket, de legalább nem Sam előtt kell összeomlanom, na nem mintha érdekelné. Azért nem omlok teljesen össze, és igyekszem kitörölni a könnyeket a szememből. - Nem nagyon. Egy csúnya mugli betegsége van, és már.. nincsen rá gyógymód. Sajnálom, nem akartam ezt is.. rádrakni. Hazakísérjelek? Vagy.. itt találkoztok a nagybátyáddal? – Elfogadom a kezét, és jól esik, amikor megszorítja az enyémet. Nyelek egy nagyot, és végigsimítom a kézfejét. Ösztönösen, mert ez most kell nekem. De hogy hogyan tovább, na itt teljesen megrekedtem. Megilletődötten nézek rá, szívesen maradnék még vele egy kicsit, de neki kell döntenie, hogy mennyire fontos megvárnia a nagybátyját. A kezeime rákulcsolom az övére, és kérdően nézek rá. Nem egyszerű innen elengedni, és továbblépni, főleg ebben a lelkiállapotban. Nem akarok depressziós lenni, nagyon nem. De érzem, hogy Sam még a reggelt se éri meg. Lehet, hogy itt kéne maradnom, de akkor meg rettegnék a percek múlásától. Valahogy tényleg el kéne terelnem a figyelmemet.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Nem akarom letörni a lelkesedését, főleg hogy az eddigi zavara ellenére is volt bátorsága megkérdezni, hogy elmennék-e vele valahová meginni valamit. Végül is már megittunk egy limonádét, de persze értem én, hogyan gondolja, nem véletlenül, hanem célzatosan és kettesben rendesen. Jó lenne, de nem tudom még, hogy mit hoz a holnap, hogy a varázsló nem találja-e ki, hogy mikor megyünk tovább, vagy mi a következő állomás, arról nem is beszélve, hogy sokat kell még tanulnom, hogy mire jön az iskola addigra tényleg mindent elsajátítsak, ami fontos. - Én is, ősztől megyek a Roxfortba, de még nem tudom hogy addig hogyan telik a szünet. Ha más nem hát ott úgyis találkozunk. - mosolyodom el lelkesebben most már. Tudom az még nem most van, de tényleg fogalmam sincs hogyan lesz a nyaram, arról már nem is beszélve, hogy a varázsló nem valószínű, hogy engedné, hogy elmenjek valakivel meginni bármit is, vagy csak beszélgetni. Attól félek, hogy ha erről most tudna már e miatt is mérges lenne nagyon is. Nem is szeretném, hogy lebukás legyen a dologból, ezért is figyelek időnként az ajtó felé, hogy nem nyílik-e. Van még elvileg időm, de azért az a biztos, ha óvatos vagyok. - Én is szívesen, tényleg jó lenne, csak... bonyolultak most kicsit a dolgaim, de majd úgy intézzük, hogy megoldjuk. Az iskolában már könnyebb lesz. - hiszen ott nem lesz, aki felügyeljen rám és nem kell tartanom attól, hogy a varázsló netán szól a miatt, hogy oda megyek, ahová ő nem engedné. Úgy jó lesz ez, csak hát most még óvatosabbnak kell lennem, de nem akarom, hogy úgy érezze nincs kedvem hozzá, mert tényleg van, csak kissé most még zűrös az életem, amit persze nem érthet, de... nem is magyarázhatom el a részleteket. - Inkább úgy értem akkor, ha nem éneklünk, egészen fellelkesültek. - ami szokatlan és meglepő, de nagyon jó érzés. Nem is gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, pedig tényleg féltem nagyon felállni a színpadra, mégis egész nagy ovációt kapunk, ami elég rendesen meglepő, hogy mit ne mondjak. Hamarosan viszont vége, én pedig elkísérem Chancet megnézni a bátyját. Szegény pocsék állapotban van. Még én is látom, pedig kicsit hátrébb maradok, mert hát nem akarok zavarni, nem az én bátyám. Ettől még ugyanúgy megérint, hogy így szenved és amikor meglátom azt is, hogy Chance mennyire le van törve és el van keseredve... hát fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Akaratlanul is könnybe lábad a szemem. Ez van, ha valakinek érzékeny a lelke, könnyebben hatnak rá a rossz dolgok és ez itt nagyon rossz. - Sajnálom. Már... nem tehetnek érte semmit? - nagyon úgy fest, tényleg és én nem tudom mit is tegyek most, hogyan segíthetnék. Végül csak bizonytalanul előrenyújtom a kezemet és megszorítom az övét. Nehéz lehet ez, nagyon nehéz, nekem pedig eszembe jut a családom, akikkel azt se tudom hogy mi van, hogy vannak és ettől csak még rosszabbul érzem magamat.
Azt értem, hogy én miért nézek rá olyan hatalmas szemekkel, hiszen véla, és még kedves is velem, nagyon, de hogy ő miért, az nem tudom. Átlagos külsejű pasiként gondolok magamra, bár igaz, hogy már voltak nálam érdeklődők ebben a tárgykörben, valahogy mégsem akartam Sam sorsára jutni azzal, hogy elhamarkodottan váltogatom a barátnőimet. Eddig alig volt bárki is. Az egyedüllétben ugyan semmi kockázat nincsen, ám tapasztalattal sem igen rendelkezem. Úgyhogy csak nézem, hogy miért felejti ő is rajtam a tekintetét. Lehet hogy udvariasságból? Túl jól nevelték, de erre nem lenne szükség, nem kell itt semmit sem viszonozni. - Kár, hogy ha továbbmész. Én ősztől a Roxfortba járok, te nem vagy iskoláskorú Lily? – Tudtommal Angliában a Roxfort az egyetlen varázslóképző, bár nem tűnik már kiskamasznak, hátha még ott összefuthatunk, ha most nagyon zsúfolt a programja. Ráadásul a családi idilbe se akarok belerondítani. Azért azon rettentően meglepődök, amikor jelzi, hogy nincsen senkije. Úgy vélem, hogy ha nem lenne, de feleslegesnek látná, hogy bármit is próbálkozzak, akkor valami olyan választ kaptam volna, hogy van, vagy pedig hogy nincs, de neki inkább a barátkozás a fontos. És most csak annyit mondott, hogy nincs. Viszont azt is, hogy bonyolult. Mindegy, végtére is nem azért jöttem a buliba, hogy ismerkedjek, hanem hogy lássam a bátyámat. Aztán persze felborult az este, mert totálisan máshogy alakult minden, Sam rosszul lett, nekem kell beugrani, és most itt van Lily, aki nem csak, hogy kisegít a bajból, de ez a furcsa vélás vibrálás, ami ellen tudatosan küzdeni akarok. Talán azért is, hogy éreztessem, nem az a lényeg, hogy minek született, hanem amit nyújt. - Csak akkor, ha te is szeretnél még találkozni. Bármilyen nyelvlógatósnak is tűnök, nem fontos. Vagyis, jó lenne, de.. szóval érted. – Picit nyögvenyelősen adom a tudtára, hogy akár valami randi is lehetne belőle, csak ne a vélaságára fogjuk, mert annak semmi értelme nem lenne, mert ő sem érezné jól magát, hogy csak a varázs rabja vagyok. Aztán az éneklés közepette is megszűnik a világ, de ott már nem azért, mert véla, hanem mert valahogy a hatalmába kerít, és őszintén szólva legyezgeti a hiúságomat, hogy így néz.. Csak nem én beszélem be magamnak... ugye nem? Amikor odasúg, akkor meg is érzem az illatát, igyekszem tőle nem elalélni, azért a véla báj még részlegesen hat rám, de hát ez most mindegy is, játszunk még egy dalt. - Nem hiszem, hogy csalódnának. Tökéletesen csinálod. – Ismerem be, és reméltem, hogy nem lesz lebőgés, de ha mégis úgy alakult volna, legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. És nem, a második szám is töretlen sikerrel zárul, lehet, hogy ebből rendszert kéne csinálnunk? A kalapomhoz érintem a kezemet, majd lesegítem a színpadról, viszont „véletlenül” tartom hogy fogjuk egymás kezét. Hogy el ne essen, csakis azért persze! - Köszi! – Hátravezetem a VIP szekcióhoz, ám az elfüggönyözött résznél már egy medimágus várakozik. Kérésemre, hogy hadd lássam a bátyámat, ingatja a fejét, hogy nem kéne. Mégis elhúzzák a függönyt. Sam a bőr garnitúráknak dől, a szemei olyanok, mint aki már nagyon a végét járja. Az arcán egy mágikus, légzést segítő készülék, bágyadtan emeli fel a hüvelykujját, de beszélni nem tud. Két medimágus ül mellette, és gyógyító varázslatokkal bombázzák, de látszik, hogy hamarosan inkább hoppanálnak vele. Intek neki, aztán kihúzom a lányt innen, próbálok nem ránézni, de tekintetemben könnyek csillognak, és végtelen elkeseredés.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Tényleg aranyos srác, maximum nehéz ügy lehet neki, mert nem nagyon értem a dolgokat, amiket mond, de ez egyáltalán nem az ő hibája. Én vagyok kevésbé tájékozott és itt még minden új és friss nekem, amikhez idő kell, amíg megértem őket. Talán majd menni fog, de az az igazság, hogy egy ideig azért még reménykedtem abban, hogy nem is tudom... hazajutok ugye. Egyelőre viszont nem tudom, hogy erre sor kerül-e egyáltalán, vagy hogy ha igen, akkor vajon mikor. Talán... soha? Nem merek belegondolni, hogy talán sose látom viszont a családomat, vagy épp Lionelt és persze ő se a saját családját. - Oh hát nekem... nincs, de ez elég bonyolult. Én a... a nagybátyámmal utaztam csak ide és nem tudom meddig maradunk, aztán nem tudom, hogy lesz tovább. - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Nem szeretném, hogy úgy érezze ez valami lekoptatásféle, mert nem az. - De jó lenne. - teszem még gyorsan hozzá, hogy tényleg ne érezze úgy kihátrálok csak belőle, mert amúgy nem akarok vele találkozni. Lionelt nem láttam lassan fél éve és az is elég hirtelen jött és talán sose látom többet, ha innen nézzük nincs senkim, viszont a varázsló nem örülne neki, ha valakivel ismerkednék és azt se tudom hogyan tovább. Elutazunk és aztán jön az iskola szeptembertől, addig pedig még nagyon sokat kell tanulnom, hogy tényleg tudjam azokat a varázslatokat, amik újak az én időmhöz képest, ez pedig sajnos sok időt emészt fel. - Jól van, csak tudd én tényleg nem akarattal teszem. Majd utána járok hogyan lehet ezt csökkenteni, ha még tudunk találkozni. - valami mód biztosan van rá és azért remélem is, hogy tényleg megoldható lesz majd. Tényleg nagyon aranyos fiú, jó lenne máskor is beszélgetni vele, meg aztán a hangja is mesés ezt hamar sikerül megtapasztalnom és ő ugyan nem véla, de azok a csodás kék szemek! Hát őszintén szólva ha innen nézzük akkor azért nekem is nehéz tartanom a szemkontaktust, mert ugyan nem kellene folyton elbambulnom és amikor mosolyog csak még különlegesebb. - Persze, menni fog és azt hiszem... csalódnának. - ezt csak halkan súgom takarva a mikrofont is, hogy a közönség ne hallja, hiszen úgy fest tényleg nagyon tetszett nekik a produkciónk, szóval nem szeretném én, ha bárkinek is rossz érzése lenne, mert gyorsan távozunk. Egy dal simán belefér, főleg hogy láthatóan Chance már sokkal oldottabb és ő is élvezi a zenélést, pedig eredetileg nagyon félt attól, hogy mi lesz majd itt, nagyon izgult, de úgy tűnik már jobban van, nekünk pedig kitörő a sikerünk, amire azért nem számítottam. Zavartan, de széles mosollyal hajolok meg a következő szám után is és ha segít lekászálódni a színpadról, akkor megfogom a kezét, hogy úgy könnyebb legyen, egyébként is ezt szoktam meg. A kérdés azért meglep, de végül is miért ne? Az ajtó felé pillantok, de nem látom a varázslót, úgyhogy azt hiszem belefér még. - Jól van, miért ne? Ha ő is olyan kedves, mint te akkor nem lesz gond és még van időm. - amíg nem jön a "nagybátyám", mert hát ugye utána már esélytelen. Ő biztosan nem nézné jó szemmel, hogy akárkivel is szóba álltam, azt meg főleg, hogy még színpadon is énekeltem.
Azt azért nem is gondolnám, hogy ő is egy átlagos lány, ezért csak alig lepődöm meg, hogy nem veszi a lapot. Igen, kezdek ráébredni, hogy Lily nincsen tisztában a másokra gyakorolt hatásával, sőt ami azt illeti, még talán nem is volt senki az életében, akivel átélte volna az igazán elsöprő szerelmet. Rá biztosan sokan vágytak, hiszen elképesztő teremtést, de talán túlságosan is komolyan fogták őt, hogy nincsen tisztában azzal, hogy milyen vágyakat is válthatott volna ki belőlem. Nem látok a fejébe, de olyan meglepetten néz rám, mint akiben nem merülhet fel, hogy mi lehet a lányok és fiúk között, már a csók említése is totál furán érintette. Ahogyan engem is, csak engem másért, de nagy nehezen mégis úrrá leszek a véla bűvületen. Még szerencse, hogy nem tisztavérű, akkor már ki is cipelném a mosdóba, ellentmondást nem tűrve. Aztán a végén hatalmas lelkiismeretfurdalásom lenne, bele is őrülnék, mert én nem vagyok ilyen. - Remélem. Nem akarlak butaságokkal fárasztani. Azért.. én remélem, hogy a fellépés után is tudjuk tartani a kapcsolatot. Próbálom nem azt hinni, hogy a vélaságod miatt, de.. megismerkedhetnénk, ha van kedved. Ha nem, mert van valakid, akkor megértem, teljesen. – Biztosan van valakije, és hát nem is randit kérnék tőle, ahhoz még nem lenne merszem. Csak valami találkát, barátként, abból csak nem sül ki semmi rossz. Viszont ha van valakije, amit lefogadnék, egyáltalán nem nézné jó szemmel, ha a véla szerelme másokkal is találkozna. Hát akkor ez van, eddig sem haltam bele, hogy nincsen senkim. - Ez.. nem így működik. Úgy nem is lehet énekelni, és nekem kell tennem az ügyért, hogy ne mindig az jusson eszembe, hogy milyen jó is lenne... Tudod, akaraterő, meg minden. És hát ha beszélgetünk, akkor is bután hangzik, hogy kerülnünk kell egymás tekintetét. Úgyhogy csak nyugodtan, összeszedem magamat. – Bólintok, és mivel már el kell indulnunk fel a színpadra, bevárom, és együtt lépünk oda. Az első szám sikere után enyhén ki vagyok pirulva, és ezúttal nem a vágyakozástól, hanem a boldogságtól, hogy sikerült öregbítenünk Sam hírnevét. Nem csoda, hogy miután felálltam, őt is magammal ragadom, és kettőnket ünnepeltetve kérdezek rá, hogy kell e folytatás. A válasz nem is lehet kétséges, és tudom, hogy gonoszság volt előbb a közönséget kérdezni, és csak utána Lilyt. De a folytatásból akár ki is maradhat, bár a srácok nagyon csalódottak lennének. - Csak ha te is szeretnéd, és benne vagy. – Ezúttal nem ülök vissza, hanem folytatom egy másik, jelenkori számmal, mégis olyan jó érzés, amikor ismét bekapcsolódik. Egymásra nézünk, most nem vagyok zavarban, még ha el is merülünk egymás pillantásában, ez a pillanat most olyan, mintha valóban örökké tartana. Viszont a szám lassan véget ér, és nem akarom tovább feszíteni a húrt, ezért megköszönöm a közönségnek, hogy tetszettünk, majd elindulunk lefelé. - Igazán hálás vagyok. Bejössz még a testvéremhez? Érdekel hogy neki mi volt a véleménye. Persze csak ha nem rohansz annyira. – Meresztek rá hatalmas szemeket, mert tényleg nagyon jó lenne, de nem láncolhatom magamhoz, ha inkább menne a dolgára, akkor el kell engednem őt.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Talán más valaki kapásból értené, hogy miért kétértelmű, amit mond, de nekem sajnos nem nyilvánvaló, de talán nem is kellene elmagyaráznia, mert attól csak megint zavarban lenne ő is, meg én is. A jó ég tudja, hogy mennyire lenne ennek értelme egyáltalán, mégis rákérdezek, mert nem akarok a dolog mellett csak egy laza hümmögéssel elmenni, az olyan... fura lenne és talán ő is rossz néven venné, mintha meg se hallottam volna, amit mondott. - Áh így már értem. Majd talán tényleg elmúlik, ha már nem izgulsz a fellépés miatt. - biztatom én lelkesen, főleg hogy miattam érzi magát kellemetlenül, amit nem akarok ám. Szeretném, ha jobban lenne, mert így is láthatóan van elég baja, nem akarok még én lenni az, aki még több rosszat okoz neki, főleg hogy nem is teszem szándékosan, hiszen nem direkt vonom a hatásom alá. Ha tudnám isten bizony visszafognám, de nem tudom hogyan kell és persze eddig mivel nem voltam másokra ilyen hatással nem is készültem rá, hogy ilyen esetben mi a helyzet. Ezért vagyok én is kellően zavarban, amiért úgy néz rám, pedig tudom, hogy nem kellene, mert nem direkt csinálja, csak ő se nagyon tud mit tenni ellene. - De ettől még megtehetem, hogy nem nézek rád, hátha az segít valamennyit. - automatikusan mosolyodom el, még ha igazából tudom, hogy talán nem kellene még ezt se megtennem, de furán érzem magamat még mindig no. Énekelnem kell, amire nem készültem. Színpadra állok, pedig inkább meg kellene húznom magamat, hogy ne nagyon szúrjon ki senki, de ezzel pont felhívom magamra a figyelmet. Remélhetőleg úgyis végzünk mire a varázsló visszajön és... akkor nem lesz baj. Azért az nekem is segít, hogy a taps beindul, ezek szerint mégis csak jól csináljuk és tetszik is a közönségnek a dal és valószínűleg az is, ahogyan mi énekeljük, sőt láthatóan Chancenek is, mert szélesedik a mosolya, ahogyan lassacskán az enyém is és az izgalmam is lassan csökken, egyre jobban ki tudom engedni a hangomat. Azért nagyon meglep az ováció és az ujjongás, egészen zavarban fogom meg Chance kezét. Azért ez más, mint a család előtt énekelni. - Biztos vagy benne? - csendes kérdés csak, de azt hiszem költői, talán nem is engednék, hogy most csak úgy elhagyjam a színpadot, úgyhogy végül csak nagy levegőt veszek és elmosolyodom, hiszen Chance most már rám néz és a dalt is ismerem. Az én mosolyom is újra visszatér, hiszen azt mondta elé, ha csak vokálozom, de mégis egyre inkább megjön a kedvem az énekléshez és a tekintetem is azt súgja neki, hogy hálás vagyok ezért az egészért. Kicsit tényleg kibillent az elmúlt hónapok pocsék körforgásából, a fogságból, hogy távol vagyok mindenkitől, aki fontos nekem. És most még abba se gondolok bele, hogy itt ez a zavarban lévő srác, akit talán sose látok majd többet, ha vége ennek a pár dalnak. Csak igyekszem tényleg élvezni a pillanatot.
Alap esetben tényleg nem érteném én sem félre. Ám a korántsem alap eset. Itt most egy igéző vélalány teljesen elkápráztat, nem tudok mit kezdeni az egész szituációval, örülhetek, hogy a nyálam nem cseppen el látványosan. Csak azért próbálok őszintén nyilatkozni, hogy benne is tudassam, nincsenek hátsó szándékaim, csakis annak köszönhető, hogy ennyire nyíltan bámulom, hogy eleve magam alatt voltam, és ő teljesen felhozott ezzel a fényes ragyogással. Ám kezdem úgy érezni, hogy a kislány nagyon úri körökben mozgott eddig, mert nem érti a válaszomat, amire egy elkínzott mosollyal tudok csak reagálni, ám már tisztul a fejem, és meg se akarom sérteni. - Úgy értem az összhatás túl csodás, és más esetben jóval tovább tart, amíg ennyire megtetszik valaki, de nem akarlak zavarba hozni, biztosan a származásod az oka. Nagyjából erre gondoltam. – Meg persze csókra, meg, hogy egymáséi leszünk, de hát egy véla olyan hatást tud gyakorolni az emberre, hogy mindez gondolom természetes. Ám mégsem. Állítása szerint másnál nem talál azért be ennyire, valahogy nálam sikerült, de meghoztuk a közös konklúziót, a szomorúságom, és a lámpalázam volt az, amelyet már csak tetézett a különös angyali megjelenés. Mintha én magam is megmentőre vártam volna, és ő megjött, enyhén túlteljesítve az alkut. Hevesen mantrázom, hogy kitisztuljon az elmém, és úgy tűnik ezt viccesnek találja, a mosolyán most én is elvigyordom, még azért így is nehéz levenni a pillantásomat a sötét csokiszín szempárról, amelyben olyan különös fények táncolnak, hogy nem csoda, hogy az ajkam kiszárad tőle. A haja mintha elektrosztatikusan lenne feltöltve, szinte száldos a nemlétező szélben, ismét azon kapom magamat, hogy követem a mozgását. - Na igen, csak ez mit sem ér, ha mindketten tudjuk, hogy mégsem így van. – Már nem jövök ismét zavarba, el tudom különíteni, hogy miért érzem. Tudom, hogy egy csinos, és kedves lányról van szó, aki egyébként szimpatikus azzal együtt, hogy milyen szerénynek, visszafogottnak tűnik. Ha bármi többet is érzek, az a származásának köszönhető, amitől el kell vonatkoztatnom, és nem állandóan a száját néznem, mert attól mindketten zavarba jövünk. Főleg ő, ahogy nézem, mert nem tudja kezelni, hogy milyen hatással van rám. Ami azért furcsa mert nem tudom elképzelni, hogy ez még máskor nem fordult elő. A színpadon viszont már mégiscsak otthonosabban érzem magamat, a lámpaláz szépen olvad, és amikor átadom neki a lehetőséget, alig lepődik csak meg, aztán gond nélkül bekapcsolódik. Alig észrevehetően megrezzenek, igazam volt; a beszédhangja alapján jól tippeltem, igazán tehetséges, szépen énekel. Mit szépen, mesésen! Ezt nem csak én veszem észre, hanem a színpad előtt összegyűlő tömeg, akikről látszik, hogy nem azért néznek, mert mindegy lenne, hogy ki énekel, valóban élvezik, ütemesen csapják össze a kezüket az ütemeknél. Amikor másodszor énekeljük a refrént, már többen be is kapcsolódnak, amitől egyre felszabadultabban mosolygok, szinte már nevetek, mégis tartom a szám vonalát. A végére érünk, és hatalmat ováció, ujjongás zárja a dalt. Felállok, és őt is felsegítem a székéről, hogy a kezét megfogva együtt hajoljunk meg. - Köszönjük. Én pedig külön köszönöm Lilynek. Akartok még egyet? – Egyöntetű igen, szinte toporzékoló a válasz. Igyekszem olyan számot választani, ami mostanság igen sokat szól a varázsrádiókból, és talán ő is hallhatta. Hátha ebbe is be tud kapcsolódni, de akár az is megfelel, hogy ha olykor visszavokálozza, amit én énekelek. Mert hogy már tényleg felé fordulok, és neki énekelek. Ennek pedig nincsen köze ahhoz, hogy véla vagy sem. Megmentette a mai estét!
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Fel sem merül bennem, hogy ne adj isten félreérti azt, amit mondok, vagy hogy egyszerűen csak kétértelmű lehet, már miért is gondolnék ilyesmit? Ahogyan gondolja úri körökben mozogtam eddig és az én időmben efféléket még véletlenül se mondtunk ki nyíltan, még egymás között sem. Az én szüleim még magázódtak egymással, fel sem merülhetett volna, hogy érzésekről, vagy még ennél is komolyabb dolgokról beszéljünk bármikor is nyíltan, főleg nem vadidegenekkel és már a fiú nevét tudom, de ettől még nem ismerem jobban, mint a legtöbbeket itt. - Ezt most... nem igazán értem, milyen másféle izgulás? - mint említettem nem igazán szoktunk mi effélékről beszélni, de azt sejtem, hogy valami zavarba ejtőről lehet szó, ha egyszer még el is pirult, amikor kimondta, pedig kettőnk közül azt hittem én tudok könnyebben zavarba jönni, de most egyelőre még gőzöm sincs, hogy egyáltalán mire is akart ezzel célozni, bár ha ennyire zavarba jött miatta, valahogy kétlem, hogy el akarja majd mesélni nekem mi is jutott eszébe. - Jól van, átlagos lány vagyok, rád se nézek, ha úgy könnyebb. - majdnem halkan felkacagok, de végül csak széles mosoly lesz belőle, nem akarom, hogy ne adj isten a nevetésem megint csak valami olyat hozzon ki belőle, amitől csak újfent zavarba jönne. Inkább utána indulok szépen és jöhet a dallam. Nem mondom, hogy profi vagyok, ezért eléggé meg is lepődöm, amikor átadja nekem teljesen az éneklés jogát, főleg mert muszáj vagyok a szemébe nézni, hogy ne a közönséget lássam, mert akkor túlságosan izgulnék, így pedig azért mégis csak könnyebb, de úgy fest, hogy itt a színpadon nem árt neki annyira a dolog, sőt mintha egyre inkább lelkesedne be, ami nekem is több erőt ad és én is bátrabban engedem így ki a hangomat. Így mire a refrén jön már teljesen ki tudjuk egészíteni egymást, mind hangerőben, mint hangnemben, tehát nagyjából minden téren. A mosolyom sem csökken. Egy kicsit azt hiszem hónapok óta végre el tudom engedni magamat, úgy egészen rendesen. A varázsló mellett nem ment, aggódtam is, féltem is, de most egész más, egy kicsit el tudok felejteni mindent, ahogyan kiéneklem magamból a rossz érzéseket és ahogyan nézem Chance csillogó kék szemeit, avagy... kékségeit.
Valahogy rám komoly hatással van a kisugárzása, ám az, hogy nem él vele vissza, hanem kimondja, hogy nem akar ezzel a szolgájává tenni, megnyugtat. Nem mintha amúgy bármi bajom lenne vele, de jobban szeretem a saját akarat intézményét. Majd én eldöntöm, hogy ki tetszik nekem, és milyen szinten, esetében vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy a finom, kedves modora azt sejteti, olyan körökből származik, ahol nem volt divat bántani a másikat. Nem érzem magam sérülékenynek, de Sam példájából kiindulva jobb résen lenni. - Na jó, de ez másféle izgulás, érted. Bár ha az előbb még azon is meglepődtél, hogy tegezlek, akkor most ástam el magamat.. – Pirulok el. Na nem azt mondom, hogy úristen, máris ágyba vinném, nem csak úgy lehet izgulni, de igenis lehet vágyakozni, és most ezt kell legyűrnöm magamban, hogy szép lassan elhaljon bennem a véla vére miatt érzett tűz, ami éppen perzselőan hat rám, holott lehet, hogy akkor is csinosnak találnám, és bájosnak, ha félre tudnám tenni ezt a furcsa kisugárzást. Viszont az ő ajkáról még az izgulsz szó is olyan erotikusan fülledt, buja töltettel bír, hogy ha lenne rajtam nyakkendő, akkor bizonyos most meglazítanám, így csak arra vagyok képes, hogy letörlöm verítékező homlokomat, miután szétfésültem a tincseimet a cowboykalap alatt. Nem egyszerű helyzet, de kezelni akarom.. - Nem, felnőtt ember vagyok, nem valami ösztönlény. Menni fog ez. Átlagos lány vagy, átlagos lány vagy.. – Mantrázom mosolyogva, ezzel nem megbántani akarom, csak valahogy viccel oldani a feszültséget, amolyan Chance módra. Visszaveszek az asztalra könyökölős megoldásból is, hogy ne mustráljam annyira, és ígyekszem mélyeket lélegezni, hogy szűnjön a pirulás is. A kiskocsma füstös levegője azért megnyugtat, ez az én világom, noha nem úgy képzeltem ezt a mai estét, hogy színpadra állok, pláne nem egy gyönyörű vélával. De legalább egymást talán tudjuk ösztönözni. Mivel az elején alaposan magammal rántottam, most még véletlenül sem teszek olyat, hogy kézenfogom, és magam után húzom, bőven elég az, hogy csak reménykedem, hogy követ. Fent a színpadon végül már oldódni látszik a feszkó, és belekezdek a számba. Néhány taktus után meghallom az ő hangját is, így mivel duettről van szó, már a második sor után bólintok, hogy csak nyugodtan, én már nem énekelem az övét, bátran önállósodhat. A tömeg láthatóan értékeli a duettet, az mindig emeli a szám fényét, mert nem csak tapsba, de egyre hangosodó ovációba kezdenek, amitől én is felbátorodom, és amolyan harminckét fogas vigyorgással énekelem tovább a számot, a refrén azért elég sorsdöntő, az vajon hogy sikerül?
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Nem akarom őt kellemetlen helyzetbe hozni, igazán nem állt szándékomban, csak hát úgy fest, hogy akaratlanul is ez lett a vége. Tudom, hogy vannak vélák a felmenőim között, de nem gondoltam, hogy valakire ez ilyen nagy hatással lesz, hiszen odahaza ebből nem volt azért nagy gond, meg aztán még eddig itt sem. A varázslónak se esett meg rajtam jobban a szíve csak e miatt, szóval benne van a pakliban, hogy itt jelen esetben meg lehet az alapvető szimpátia és még ezt erősíti fel a származásom, amiről meg aztán végképp nem tehetek és nem is igen tudnék tenni ellene, legalábbis nem most így hirtelen. - Ha izgulsz az egy jóval felfokozottabb állapot, talán... e miatt is érezheted így és ha megnyugszol, akkor majd elmúlik. - igyekszem bátorítóan mosolyogni rá, bár könnyen lehet, hogy ezzel pont az ellenkező hatást érem el, hiszen a mosolyom csak újfent a pozitív érzéseit erősíti meg és nem azokat fogja vissza, de nem tehetek róla. Jót akarok, nem akarom őt kellemetlen helyzetbe hozni és ez által magamat is, hogy ennyire bámul. Nem voltam még ilyen helyzetben, pont e miatt olyan furcsa, bár azért azt be kell vallanom, hogy rendkívül szép kék szemei vannak, azokban azért el lehet veszni. Lionel szeme zöld volt és furcsa, de lassan fél év telt el, de már alig emlékszem rá, hogy milyen árnyalat volt. Talán tényleg valami hirtelen jött futó szerelem miatt lett ez a sorsom és az az övé, hogy ott ragadt? Sejtelmem sincs, hogy mi lehet vele, hogyan viseli. - Nem tudom, eddig nem volt rá szükség, de... megpróbálok utána nézni, bár nem tudom... kell-e. - hiszen most hirtelen úgy se találnánk megoldást, nincs itt könyv, vagy egyből egy egész könyvtár, tehát egyelőre nincs mit tenni, viszont egyáltalán nem biztos, hogy találkozunk még. Csak időlegesen vagyok a városban, pár nap múlva utazunk, aztán pedig megyek a Roxfortba és arról egyelőre még nem tudok, hogy történetesen ő is oda jár, sőt történetesen ugyanabba a házba járunk, csak én pár évfolyammal alatta fogok majd kezdeni. Inkább irány a színpad, talán az megnyugtatóbb lesz neki is és ha közönségre figyel, akkor nem rám, így talán nem fogja magát olyan kellemetlen helyzetben érezni, mint most. Gyorsan felhörpintem a maradék limonádét, aztán indulok csak utána. Igazgatom a ruhámat, na nem mintha gond lenne vele, de idegességemben nem tudom, hogy mihez kezdjek. Remélem, hogy nem lesz neki gond, ha igyekszem tartani a szemkontaktust, de az biztos, hogy a nélkül nem fogok tudni most meglenni. Inkább rá néznék, mint arra a sok idegen szempárra odalent, akik minket figyelnek. A szíven hevesen dobog, látszik, hogy ki is pirultam, halkan csatlakozom csak be, de ahogyan rám pillant a mosolya olyan bátorító. Azt hiszem már ő sem érzi magát annyira kellemetlenül, így én is bátrabban erősítem fel a hangomat, hogy tényleg duett legyen belőle, ne pedig csak egy dal, amit ő énekel, én pedig alig hallhatóan néha alávinnyogok egy kicsit. Nem azért kért meg, hogy feljöjjek mellé, bár talán a jelenlétem is segít, de ha már itt vagyok, a hangom is segítsen.
Úgy látszik, nagyon alulértékeli a saját származását, vagy nem vette észre, hogy mások milyen tekintettel nézik. Bár.. nem néztem körbe, tehát ez inkább feltevés, csakis saját magamból tudok kiindulni. Legalább magyarázatot kapok rá, hogy nem valami bunkó perverz volnék, tudom mire fogni, hogy ennyire rajta felejtem a tekintemet, és szó szerint közdenem kell, hogy kibújjak a bűverő bilincse alól. Kéne? Hiszen szép lány, nagyon is, és még ez a kedves visszafogottság.. De igen, jól gondolom, nem túlzottan empatikus dolog tőlem így megbámulni bárkit is, akár folyik véla vér az ereiben, akár nem. Így felsóhajtok egyet, és erőt veszek magamon. - Miért te kérsz bocsánatot? Én kérek.. Ez sem indok arra, hogy így sasoljalak, nincs hozzá jogom. Nem tudom, hogy kire milyen a hatás, én.. viszonylag nehezen adom ki magamat, de ha nem adsz esélyt, úgy látszik rám erősebben hat. És izgulok is. – Naná, hogy nem mondom ki, hogy tetszene, hiszen én aztán nem szoktam ilyen gyors döntéseket hozni, nem a bátyám vagyok. Barátságos lánynak tűnik az elmúlt pár perc tanulsága alapján, és ha el kéne vonatkoztatnom attól, hogy milyen hatást gyakorol rám, valóban szépek a szemei, a szája is, mást még nem nagyon néztem meg rajta, csak gyorsan lecsüccsentünk. - Nem is tudom, te se? Nincsen valami anti-véla bűbáj, ékszer, bármi? Vagy csak uralkodjak magamon? – Igen, szó szerint belső harcokat vívok azzal, hogy ne akarjam villámgyorsan megcsókolni, hiszen azzal egyikünk se járna jól, de miért kellett olyan édesen innia a limonádét? Nem, nem hibáztatom, hiszen ő egy imádnivaló tündér, akit mindentől meg kell védenie. Bárkit kiütök, aki csak rá mer nézni... Jesszusom, miket gondolok, ez így nagyon durva, valamit tényleg tenni kéne, hogy másképpen nézzek rá. Gyorsan elfordítom a tekintetemet, és leolvasztom a mosolyomat. Inkább a gitáromat markolászom, az tényleg erőt tud adni. Bejelentem magunkat, és tudom, hogy pár pillanaton belül már nem csak, hogy énekelnünk kell, hanem egymásra is nézni. Ha már duettet énekelünk, illene összehangoltan, főleg, hogy ő nem is annyira gyakorlott. És mégis, amikor felérünk, bejelentem, majd odaállok a mikrofonhoz, ő is közelebb lép, valahogy megszűnik a varázs, de jó értelemben. Csak azt érzem, hogy segít nekem, és együtt ki tudjuk húzni Sam-et a szarból. Belekezdek az énekbe, és ahogyan meghallom a saját hangomat, már nem nézek rá amolyan zavarbaejtőn, csak várom, hogy belépjen.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
A legfontosabb most, hogy alkalmazkodjam ehhez a világhoz és hogy elfogadjam a változást, ami az életemben következett be, még ha nagyon nehéz is. Menni fog, mert muszáj, maximum arra nem számítottam, hogy még egy ilyenben is részem lesz, mint most, hogy kénytelen leszek valakivel együtt énekelni, miközben elvileg el kellett volna tűnnöm a szemek elől, de ő a tetejében még néha úgy bámul is, mintha nem is nagyon tudna máshová nézni, még ha akarna sem. Ez azért elég furcsa. Na nem arról van szó, tudom, legalábbis hallottam hírét, hogy vannak a felmenőim között vélák, de senkire se voltam még ilyen nagy hatással, itt most nem tudom, hogy miért lehet más a helyzet, talán a stílusom is, ami szokatlan ebben a környezetben még rátesz egy lapáttal a kisugárzásra. - Jajj bocsánat, én... én úgy tudom, hogy vannak a felmenőim között vélák, de csak távoliak és nem szokott senkire ilyen nagy hatást gyakorolni. Talán, mert... így izgulsz. - nem tudom, csak tippelek, azt még se mondhatom, hogy biztosan egyébként is tetszem neki, mert ilyesmit nem is illik kimondani. Nálunk másképp mennek a dolgok már alapból is. Ahhoz, hogy kettesben légy egy fiúval minimum jegyeseknek kell lennetek, ez a világ viszont más, sokkal lazább, az emberek is másképp viselkednek és valószínűleg ő is e miatt néz meg magának annyira, mert talán látja, hogy nem passzolok ide igazán. - Szerinted hogyan tudom visszafogni? - mert ha tényleg erről van szó és szegénynek csak összezavarom a gondolatait, az nem jó. Szándékosan tényleg nem tennék ilyet. A limonádés incidens se szándékos, nem akarom összezavarni a fejét, amikor már eleve fél ettől az egész fellépéstől, csak hát nem tudom, hogy mit tegyek, hogy ne legyek rá hatással, hátha neki van ötlete. Az közös éneklésnél nehéz, hogy rám se nézzen. És mi van, ha felállok a színpadra és másokra is ilyen hatással leszek? Mi lesz akkor azzal, hogy nem szabad feltűnőnek lennem? - Jól van, hát akkor... mindent bele. - nagy levegőt veszek és indulok utána, bár még pár jó nagy kortyot azért felhörpintek az italomból biztos, ami biztos, hátha jót tesz. Zavartan próbálom azt tenni, amit a nővérem javasolt mindig, elképzelni, hogy nincs ott lent senki sem, nem néz senki, csak mi vagyunk ketten, jelenleg Chance-szel. Remélem azzal nem hozom megint zavarba, ha elsősorban rá koncentrálok és tartom a tekintetét.
Ha már úgy alakult, hogy úgy véli, neki muszáj alkalmazkodnia, nem fogom győzködni. Az viszont tényleg gond, hogy így muszáj rajta felejtenem a tekintetemet. A visszafogottságom eddig kiváló védekezés volt, vele szemben viszont nem vagyok a saját magam ura, és ez állatira zavarba hoz. Eddig ügyesen lavíroztam, elég ritkán volt olyan lány, akire úgy éreztem, hogy érdemes figyelmet fordítanom, hiszen nem akarok Sam sorsára jutni, hogy a túl sok ágyból ágyba ugrálás közepette teljesen szétcsesszem az életemet. Azért a varázslatot gyorsan elvégzem azon rövid időben, amikor kicsit magamhoz tudok térni, és még én vagyok neki hálás, hogy ha csak pár taktusra is, de beáll mellém énekelni, úgy nem lesz annyira félelmetes. Bár ahogyan elnézem magunkat, ő még nálam is félősebb ilyen tekintetben. Ez amolyan vak vezet világtalant tipikus eset. A most beálló csendben ragad rajta ismét a tekintetem, amikor elkezd kicsordulni az ajkai közül a limonádé. Nem is hallom magamat, de vele együtt dúdolom a számot, hihetetlen önbizalmat tud adni, holott nem ismerjük egymást. Aztán amikor megszólal, csak akkor érzékelem, hogy valahogy bedugult a hallásom, és szó szerint erőltetnem kell az emlékezetem, hogy miről is beszéltünk. - Ööö... egyrészt a család igen, elfogult tud lenni, de bízom benne, hogy nem lesz gond, végülis megpróbáltuk, ha rosszul sülne el. Másrészt.. Bocsáss meg, hogy így bámullak, de te.. valami véla vagy? Ezzel kezdenünk kéne valamit, mert hülyén érzem magam, hogy ennyire.. – Rázom meg a fejemet, hogy kikerüljek a hatása alól. Az más lenne, ha vissza akarna élni vele, akkor semmi esélyem sem lenne, de láthatóan őt is zavarja, hogy ennyire rákattantam akaratlanul is. Ez talán senkinek sem jó, nem szeretem, ha nem vagyok ura az akaratomnak, a cselekedeimnek. Azt hiszem a kisugárzását leszámítva is szép lány, de így felturbózva ezzel a ragyogással, nyomasztóan észveszejtő. Látom, hogy megborul a pohara, utánakap, ösztönösen én is, így már nincsen rá szükség, hogy kihozzon a kábulatból, de összeér a kezünk. Miután sikeresen felállítottuk a poharat, vöröslő fejjel húzom vissza a saját kezemet. - Azt hiszem éppen most. Akkor... megyünk? – Mutatok a színpadra legalább a fejemmel biccentve, ahol az én nevemet mondja be az est házigazdája. Megindulok a gitárommal, de lassan, hogy a lány is követni tudjon. Ha már ott vagyok fent, kérek egy másik mikrofont is, és bejelentem, hogy az első számot ketten énekeljük, és csak annyit mondok, hogy Liliannel. Nagy levegő..
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
Kedves tőle, hogy alkalmazkodna hozzám de tényleg nem várom el tőle, hiszen itt mások a szokások és nekem kellene alkalmazkodnom. Abba bele se gondolok, hogy még manapság is lehetnek olyan aranyvérű családok, akiknél normális és elfogadott a magázódás, akár családon belül is. Ettől még nem akarok szembemenni az itteni szokásokkal. Rá tudom venni magamat a tegeződésre, maximum jobban oda kell koncentrálnom és odafigyelnem, hogy ne nagyon rontsak. - Köszönöm, de jó lesz nekem így, úgyis meg kellene szoknom, hogy itt így beszélnek egymással. - na igen most ő hiába mondja azt, hogy neki nem probléma, lehet hogy aztán meg másnak mégis, szóval jobb az, ha inkább alkalmazkodom az itteni helyzethez és az itteni elvárásokhoz és nem lesz belőle később se bajom. Nem biztos, hogy mindenki olyan kedves, mint ő. Azzal viszont rendesen zavarba hoz, ahogyan néz rám, szinte már egészen elbambul és arra se nagyon figyel, vagy reagál, amit mondok neki. Meg kell kicsit köszörülnöm a torkomat, hátha az neki is segít és hátha úgy egy kicsit én is kevésbé érzem magamat zavarban, főleg ha másfelé néz, vagy legalább nem felkönyökölve bámul rám úgy, mintha valami jelenést látna, vagy... fogalmam sincs, hogy miért csinálja egyáltalán. - Köszönöm, így azért sokkal könnyebb lesz. - szolid visszafogottsággal bólintva veszem át tőle a kottát és nézegetni kezdem, így legalább nem látom, ha netán megint bámulni kezdene, és talán ő is kicsit magához térhet, amíg kortyolgatja a limonádéját. Olvasgatni is kezdem, azért valamennyire jó memorizálni, észre se veszem, hogy halkan még dúdolgatni is kezdek közben, ez csak úgy ösztönösen jön, mivel látom amúgy is a kottát. Akkor pillantok csak fel újra, amikor a kedves bók következik. Tényleg rendes srác, nem kellene izgulnia, főleg, ha a testvére megbízik benne, akkor biztosan nem lesz baj. - Köszönöm, majd meglátjuk, eddig főleg nagyobb családi körben énekeltem csak, ők lehet hogy túldicsértek. - mosolyogva vonom meg a vállamat, amitől kicsit lejjebb csúszik a ruha válla is. Nem én vásároltam, hanem a varázsló, aki miatt itt vagyok, így azért nem tökéletesen passzol mindenhol. Gyorsan vissza is igazítom, főleg mert ő már könyökölve bámul... már megint és vigyorog, amit végképp nem tudok mire vélni. Zavartan sütöm le a tekintetemet és nyúlok a limonádéért. Talán csak csodának köszönhető, hogy nem borítom fel a kapkodásban, mert akkor most kettőnk ölében kötne ki, akkor pedig még kellemetlenebb lenne az a fellépés. - Ez... ez jól hangzik és mikor kezdődik... mikor lesz a fellépés? - azért remélem, hogy nem kell megkocogtatnom a vállát, hogy tényleg meg is hallja, amit mondok, mert őszintén szólva jelen állapotában egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy eljutnak hozzá egyáltalán a szavaim.
Nagyot hümmentve vetem le a kalapot, és végigsimítok szőkés tincseimen, majd úgy teszem vissza, a lány úgy fest, hogy valami nagyon úri körből származhat, jó eséllyel még a saját szüleit is magázza. Aranyvérűeknél ez nem meglepő, úgyhogy annyiban is hagyom a dolgot, nem kell mindenkinek lazának lennie. Én sem vagyok teljesen az, nekem is sok idő kell, míg valakivel oldottabb legyek, most még a kviddicskupa se jött össze. Azért az eléggé idegesített, hogy még cserének se fértem be, Bimba ezzel óriásit hibázott. Jess jól védett tényleg, én bármilyen más poszton szívesen adtam volna tanácsot, de végül nem volt jelentősége, a hugrabug a döntőt bukta el, sajnálatos módon, de most nekem tényleg az a fontos, hogy Sam mielőbb jobban legyen. Amíg pedig a fellépés miatt izgulok, még zavarba is sikerül hoznunk egymást a lánnyal. - Oh, értem. Ha mégis magázódnál, nekem nincsen ellenemre, tényleg. – Nem kérdezek rá, hogy honnan jött, valahogy olyan félős, riadt barna szempárral találom magam, szinte azt sugalja, ne kérdezz kérlek! Ebben legalább veszem a lapot. A különös kisugárzás miatt meresztem a szememet rendesen, pedig nem szokásom így megbámulni senkit, az egész arcára kiterjed a figyelmem, valahogy ingadozom a szeme és az ajka között, nyak alá még csak nem is tud menni a pillantásom, na nem mintha még inkább zavarba akarnám hozni, inkább odaránt magához a tekintete, és nincsen kiút. Egészen addig, míg ismét meg nem szólal, akkor össze is rezzenek. - Tessék? Hogy... mi? – Kérdezek vissza, mert csak valami furcsa zúgást észleltem, a válasz nem jött át, mintha betorzult volna a hallásom, ám a következő mondatot már érzékelem, így sejthető, hogy valahogy megpróbál segíteni. – Persze, a szöveg megoldható, és... már adom is. – Veszek elő egy kottafüzetet, és a pálcámmal rálövöm a szám dallamát is a szöveg mellé, hátha így könnyebb dolga lesz. Odatolom, és nekem tényleg az sem baj, ha csak minden ötödik szót énekli rá az enyémre, már az is hihetetlen nagy önbizalmat adna, hogy ha látnám, hogy ott van ő is mellettem a színpadon, hallom a hangját olykor, jó az úgy. Ha ennyire félénk, igazán nagy szívesség, hogy így képes lenne betársulni. - Így a hangszínedből ítélve szépen énekelsz, szerintem ebben nem tévedek. Én? Látványos dolgokat. Tűzijáték, állatok megjelenítése, mugli bűvészet, ilyesmik. Énekelni csak nagyon szűk körben. – És itt most megint befagyok, amikor a szája szélére csorduló limonádét ahogy lenyalja, hirtelen el is felejtem Sam-et, csak megigézve nézem a lányt, még oda is könyökölök az asztalra, ez azért elég ütős látvány. Csak pár pillanat múlva szégyenlem el magamat, de ettől még nem tudok megmoccanni. Csak azt veszem észre, hogy vigyorgok.
▲ music: How do I live without you ▲Note: Just for you ▲
//
//