2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem vagyok igazán morgós típus, de most egyébként sem vagyok annyira jó hangulatban, hogy ezt az egészet könnyen tudjam kezelni. Nem venném jó néven, ha még a Gyengélkedőn is kéne töltenem egy éjszakát, arról nem is beszélve, hogy ezek után még belém is köt... vagy mondjuk úgy, hogy mindenben megtalálja a hibát, ami aztán végképp nem kimondottan tetszik. Lehet, hogy nem a miénk a tökéletes csapat és hogy voltak zökkenőink ebben az évben, de azért nem hiszem, hogy olyan rémes edzéseink lettek volna, és végképp nem gondolom, hogy ezt neki kéne méltatni, aki még csak nem is volt ott. Nem a teljesítmény mutatja feltétlenül az edzés mikéntjét. Attól még beleadhattunk mindent, hogy aztán a komoly részén mégis összefogott ellenünk valahogy... minden más. A földön én azért ennyire nem villogok, már ha ez villogásnak nevezhető. Megállok még a lábamon, a seprű pedig csak a kacsómba kerül, megtámasztom szépen magam mellett. Az viszont egyre kevésbé tetszik, hogy mindent kritizál és mindent láthatóan ő tud jobban. Mondjuk az is igaz, hogy így legalább kicsit megemelem a hangomat és bár nem lesz hirtelen sok önbizalmam tőle, de legalább meg van bennem a késztetés, hogy igenis megvédjem magamat, mert nem kéne így leszólnia még az edzésünket és a technikánkat is. - A hajtóink jól játszottak. Talán nem mindig és nem ugyanolyan jól, de... akkor is jól és ha rajtuk múlt volna nyertünk volna többször. Én szúrtam el. - vállalom a felelősséget, hiszen én nem szereztem meg a cikeszt, pedig volt amikor meg volt a kellő gólfölény, és ha meg van, akkor magasan verjük a másik csapatot, de nekem nem ment. Én nem voltam képes áthidalni a bizonytalanságomat és ez meccsről-meccsre csak még inkább kicsúcsosodott. Nem olyan egyszerű, hogy csak úgy azt mondjam majd a következőn jobb lesz. Az emberen ott a nyomás, ha újra és újra nem sikerül, hogy a következőn sem fog. Nem valami kellemes érzés. Végül csak megrántom a vállamat. Igaza van, tényleg mindegy. Az év lement, és a csapatnak is annyi, mármint részemről, már csak a kesergés, meg az önsajnálat marad, amit valahogy abba kéne hagynom. Arra azért meglepetten pillantok fel rá, amikor a keresztnevemen szólít, ez nem valami általánosan megszokott a Mardekárosoktól, lássuk be. - De ez más Nicholas. Én nem sérültem meg, nekem egyszerűen nem megy ebben az évben. Valahogy... mintha elveszítettem volna valamit és jövőre már a csapatban sem leszek benne. Talán nem kéne hülye álmokat dédelgetnem tovább, hiszen megmondták a szüleim is, hogy ez csak egy játék, amiből ki kéne nőnöm végre. - ezek az ő szavaik, én mindig is ezt akartam csinálni, de nem megy ahogy kellene. Nem értem el látványos sikereket. Jó fogó vagyok, sokan tudják, de nem vagyok elég jó. Valami gátol, talán pont az, hogy ennyire nem bíztak bennem soha a szüleim, hogy mindig lebeszélni akartak, más útra terelni. Ha eleget suttogják a füledbe, hogy nem vagy elég jó... félő, hogy idővel el is hiszed.
Tárgy: Re: Nicholas & Cho - Levezető edzés 2015-06-07, 14:07
Őszintén mondom, hogy nem értem mit van úgy oda a kis fuvallatomtól. Ők nem szokták így szívatni egymást az edzésen? Vagy csak azért kapta fel úgy a vizet, mert tőlem jött a dolog? Mellesleg, ha lelököm a rozoga seprűjéről, még simán elkapom, mielőtt földet érne, akkor is, ha késve indulok meg. Én voltam a leggyorsabb hajtó. Talán kissé be vagyok rozsdásodva, de a seprűm még mindig „csúcstechnológia”, szóval, ha más nem, az megsegítette volna. Na, de lényegtelen. Nem esett le, nincs baja, had morogjon. Az meg, hogy nem versenyzek vele… hm… Nem látom értelmét belemenni egy futamba. Mit kellene bizonyítanom? Kinek? A balesetem óta talán tényleg megváltoztam. Persze csak egy egészen kicsit. Valahol belül jobban hasonlítok arra a gyerekre, aki egy esős nap után a birtok közelében császkálva szedegette le a csigákat az útról, hogy ha hazajön az apja, el ne üsse őket. Miután felkerültem a Mardekárba, nagyobb szórakozást nyújtott levágni a gyíkok farkát és figyelni, hogyan nő vissza. Ne érts félre, nem lettem puhapöcs, ugyanúgy nem érdekelnek az ilyen kis vackok. A lényegre térve… Nem érek teljesen földet, épp annyira lebegek a talaj felett, hogy a seprűn oldalt, lazán ülve lógassam le a lábaim. Miután a kis Cho megérkezik, egy darabig még így maradok. Ügyes kis trükk, nem kell szék és egy magasságban lehetünk. - Nem kell látnom az edzéseiteket ahhoz, hogy sejthessem, hogy zajlik egy alkalom. – Immár semmi él nincs a hangomban, semmi olyan, ami eddig az „alapcsomaghoz” tartozott. Nem tűnök pökhendinek, vagy fellengzősnek, és lenézőnek sem. Chang igazából… az a fajta diák, aki számomra nagyon is kedvelhető. A nem régi kis beszólása miatt sem neheztelek, egy kicsit sem. Szóval kedvelhető, de nem kérdés, hogy ezt nem fogom világgá kürtölni, hisz senkinek nem kell tudnia róla. Ő kék, én zöld. Ennyi. – Tudod, - huppanok le a seprűről és földet érve magam mellé fogom, így már lenézek rá – ez olyan dolog, ami tükröződik a játékon. És persze, tudom, hogy ezzel már semmire nem fogsz menni, - forgatok szemet – de a stratégiátokkal volt a baj. Szerintem. Mert hogy alapjáraton nem vagytok egy gyenge csapat. És lassú sem. – De az arcát figyelve nem biztos, hogy komplett csapatanalízisre lenne kíváncsi, így maradjunk a hajtóknál, ha már én az voltam. – Például az, hogy a három hajtó egy nyilat formált és úgy próbáltátok kikényszeríteni az utatokból a Mardi fogóit… hát – itt azért erősen tükröződik a nem tetszésem, na, meg a „saját csapatom” ellen beszélek. De már nem tök mindegy? – igazából számíthattatok volna rá, hogy a Mardekár hajtói nagysebességű, cikcakkos mozdulatokkal szétszednek titeket, még ha alapjáraton jó is volt a technikátok. – Amit igazából öröm volt nézni, számomra legalábbis. Talán kissé már röhejes is volt. - Figyelj, Cho. – Na, hoppá, a keresztnevén szólítottam, piros pontot nekem. – Nem azért vagyok itt, hogy baszogassalak. Talán kedvelsz, talán nem, de azt az egyet be kell vallanod, hogy aligha van elérhető távolságon bárki olyan, aki jobban megértené, amin most keresztül mész, mint én. – Az meg, hogy segíteni is hajlandó vagyok, plusz szűrő.
Nem lep meg, hogy cseppnyi lelkiismeretfurdalás sincs benne a miatt, hogy majdnem lelökött a seprűről. Meg is lepne, ha így lenne egyébként, úgyhogy a szemforgatás igazából pontosan ide illik. Nekem csak a szemöldököm szökik fel rá, mert attól még nem hiszem, hogy lelkesen kísért volna el a Gyengélkedőre teszem azt, ha tényleg valami bajom történik, amikor lelök a seprűről. Ezek után talán kis elégtétel is az, hogy tudom nem az a nagy versenyző típus azóta, ami történt vele. Nem lehet nagy élmény, tuti, hogy én is nehezen viselném, ha egy sérülés miatt nem folytathatnám a kviddicset, bár... így is benne van a pakliban, hogy le kell mondanom róla, mert szimplán csak nem vagyok elég jó benne. - Ott, de... közben majdnem lelöktél a seprűről, szóval... - nem vagyok egy bosszúálló típus, tényleg nem, de nem élek meg jó napokat, ilyenkor talán még én is lehetek egy ici-picit morcosabb, és visszavághatok. Nem szép tőlem, ismerem magamat annyira, hogy ilyenkor képes vagyok percek múlva még meg is bánni az egészet, vagy maximum órák múlva, főleg ha tényleg bántom is a másikat, de hát attól még a hirtelen reakciót nem tudom megváltoztatni. Amikor aztán lassít és lassan megáll, én is lefékezek mellette. Nem lep meg, hogy mindenféle bátorítás helyett inkább még direkt engem talál még és mintha szándékosan nekem akarna még ártani. Nem tudom, sosem voltam az a típus, akinél a földbe döngölés hatásos. - Kösz, így most jobb, nem csak én voltam pocsék, hanem szerinted a csapat is. - húzom el a számat. Hiába van meg a hozzáértés és talán a segítő szándék is, attól még ugyanúgy nem veszem ezt könnyen. Nem jó érzés, ha amúgy is úgy érzed pocsékul csinálsz mindent és erre kiderül, hogy más szerint is, meg hogy a csapatod is és még az edzésetek is pocsék. - Nem tudsz semmit a csapatról, jók vagyunk, jó játékosokkal, csak ez... nem jött most át! A Mardekárnak drága seprűi vannak, gyorsabbak és... persze, hogy úgy könnyebb! - nem szoktam ilyet, csak rendkívül ritkán, de most mégis megemelem a hangomat. Nem tudom megállni. Nem érint valami jól, amit mond. Morcosan pillantok rá, amikor az állával lefelé int. Végül csak rászánom magam és kis késéssel, de követem. Nem tudom, hogy mit is akar pontosan, az a baj, hogy egyelőre azt sem tudom, hogy én mit akarok pontosan és ez nagyban megnehezíti a helyzetemet. - Oké, ha szerinted annyira rémesek az edzéseink... amiket amúgy nem tudom, honnan tudsz, akkor mit kellett volna máshogy csinálni? - támasztom le a seprűt. Legalább egy kis dac megjelenik az arcomon, végül is ez is valami, ha ezt nézzük, bár nem vagyok kimondottan akaratos típus, de talán ez is kell ahhoz, hogy tovább lépjek. Igaz, hogy az évnek vége lassan és jövőre nincs kviddics, szóval... azt se tudom, hogy van-e ennek értelme, de legalább talán az utódomnak segíthetnék, még azt sem tudom, hogy ki lesz az.
Tárgy: Re: Nicholas & Cho - Levezető edzés 2015-06-03, 19:35
Nem sokon múlt? Előbb már-már sértő kifejezéstelenséggel nézek végig rajta, majd azonnal nyitom is szóra a szám – érzem én, hogy csendben kellene maradnom, de a más házakkal szembeni pökhendiség, még ha jó szándékú is, valahogy benne van a mardekárosok vérében. - Bu-hú. – Forgatok szemet, jelezve, hogy túlzottan nem hat meg, hogy kis híján lesodortam a seprűjéről. Nem ápolni jöttem a kis viráglelkét, hanem megedzeni. Türelmesen, de nem túl empatikusan figyelem Chot, ahogy röviden kitárulkozik a szezonról, majd a versenyfelkérésre csak előre fordítom a fejem, levéve róla a tekintetem és tartom az eddigi tempót. – Ott voltál azon a meccsen, tudod, hogy nem lenne jó ötlet versenyeznem. – Teljesen természetesen hatva jönnek a szavaim. Hozzászoktam már a semlegesség tökéletes eljátszásához, mintha beletörődtem volna, mintha nem fájna a dolog. Pedig a szenvedélyem veszítettem el, azt a belső tüzet, amit jelenleg csak ő és én érthetünk, mert ő is közel jár a szikra kihunyásához, ami tudom jól, hogy pokoli, még ha „csak” kviddicsről is van szó. Nem is szándékozom tovább firtatni ezt a dolgot, ő is látta aznap, ahogy a pálya közepén vért öklendezek fel, számos törött csonttal és megszámlálhatatlan belső sérüléssel. Végül a stagnáló tempóról lelassítok és teljesen megállok. - A szezonotoktól már csak a taktikai kivitelezésetek volt rémesebb. – Mondom teljesen őszintén és attól, hogy én már két éve nem játszom, tisztán kivehető a hangomból a teljes hozzáértés, még ha az, amit mondok, esetleg fáj is. És tudod mit? A magam érdekes, mardekáros stílusa ide, vagy oda, még mintha a segítő szándék is kivehető lenne a szavak mögül. - Az én időmben, amit ti edzésnek hívtok, nálam a bemelegítés volt. Az a helyzet, hogy sérülés ide, vagy oda, mindketten tudjuk, hogy a mai napig leköröznék bárkit. Ha a kis húzott szemű hagyja, hogy segítsek, neki is menni fog. A talaj felé biccentek, jelezve, hogy lent találkozunk, s elindulok, hogy földet érjek valahol a pálya közepén.
Vannak olyan pillanatok az életben, amikor tudod, hogy valamit tenned kell, amikor tudod, hogy jó lenne csinálni valamit jót, valami nagyot, amivel kiengedheted a gőzt, de még azt se tudod, kitalálni, hogy mi legyen az. Egy fogó csak úgy tud edzeni, ha gyakorolja a repülést, de én már technikailag csak egy ex-fogó vagyok, akkor pedig a gyakorlás is majdnem hogy értelmetlen. De persze elég nehéz kimondani azt, hogy ennyi... dobod az álmodat és hagyod az egészet a fenébe, keresel egy új utat. Nekem sem megy. Itt vagyok és próbálok kezdeni magammal valamit. Próbálom összeszedni magam és megtalálni az válaszokat, annak ellenére, hogy tuti, hogy nem itt repkednek a levegőben, és a gondolataim se nagyon jönnek egyenesbe, hogy vére megtaláljam őket. Marad hát a tétova repkedés, néhány kör, hogy aztán az elbambulásnak hála majdnem le ne zúgjak a seprűről. Na igen, az kéne még, hogy a gyengélkedőn kössek ki azok után, hogy már így is elég kemény egy évem volt. Meg sem lep, amikor meglátom az ismerős arcot, befarolni mellém. Azért a számat sikerül kissé elhúzni, mert nem különösebben értékelem azt, amit csinált. Egyáltalán nem vicces, hogy mit ne mondjak. - Tudod, hogy nem sokon múlt, hogy...? - szökik fel kissé morcosan a szemöldököm, de végül nem fejezem be a mondatot, úgyis tudja szerintem, hogy miről beszélek. Kedves típus vagyok, szeretek segíteni és nem szeretek rosszban lenni másokkal, de ez akkor se volt szép tőle. Nem vagyok jó passzban, erre majdnem lezúgok miatta még a seprűről is. Nem vágyom rá, hogy még össze is törjem magam. Ezek után még rátesz egy lapáttal a kérdésével is. Mardekáros... és mintha láttam volna benne már mást is. Valami többet, valami pozitívabbat, de közben... mégis hozza az elvárt Mardekáros szintet, természetesen most is, meg sem kell ezen már lepődnöm. - Pontosan tudod, hogy milyen volt a szezon Nicholas. - nem vagyok hajlandó követni ezt a jól bevált fellengzős Mardekáros szokást, hogy az ember még annyira se tiszteljük meg, hogy ismerjük a keresztnevét és használjuk is. - Három meccset veszítettem, abban sem vagyok biztos hogy érdemes folytatni, de kétlem, hogy téged ez érdekel. Egy verseny? - nem hiszek én abban, hogy tényleg az én jelenlegi sanyarú sorsommal akarna foglalkozni. Akkor már több értelme van tenni egy kört a pálya körül, vagy tudom is én. Hátha úgy jobban le tudom vezetni az energiáimat, mintha csak egyedül lézengek és abból nem tudok kihozni semmit sem.
Tárgy: Re: Nicholas & Cho - Levezető edzés 2015-06-01, 16:03
Amikor két éve – főként fizikai értelemben – darabokban feküdtem a gyengélkedőn, utáltam a sportot. Utáltam a kviddicset, az embereket, akik kviddicseztek, utáltam azokat, akik csak nézték és azokat is utáltam, akik nem utálták azokat, akik játszottak, vagy nézték. Vehetjük a harag fázisának, hisz már tudtam, hallottam a nővérek pusmogásából, hogy én többet nem játszok csapatban. Épp ezért értem meg valamilyen szinten Chot, na meg nem szívesen nézném, ha valaki végig bukdácsolna egy hasonló utat, mint én. Ne hangoztassuk, hogy mardekároshoz képest túl kedves vagyok. Egyszerűen csak baromi szánalmas lenne és bántaná a szépérzékem. Mondjuk ezt. És emlékszem még, mikor egyszer kihúzott a pácból sötét varázslatokon, attól függetlenül, hogy előtte nem sokkal egy segg voltam. De, a lényegre térve. Tudtam, hogy ilyenkor üres a pálya és hogy nagyon rám férne egy repkedés, ezért fogtam a seprűm és kijöttem, csak nem rég értem ide. A kis húzott szemű ekkor már a köröket repkedi, s azt a citromba harapott arckifejezést innen, a földről sem tudom nem észrevenni. Hát legyen. Átemelem a lábam a seprűn és elrugaszkodom. A felpattanás és „mint akit ágyúból lőttek ki” dolog érthető okokból egy ideje már nem megy. A kislány jóval előttem jár, mikor elérem a magasságát, de a móka kedvéért másodperceken belül olyan lendülettel suhanok el mellette, hogy szinte lesodrom a seprűjéről. Fellengzős lennék? Na és? Még egy tipikus „Tal-os” légi mutatványt beszúrok, ahogy visszakanyarodok, majd befarolok mellé. - Nem jött össze a szezon, Chang? – Haladok mellette egy utálni való aligvigyorral az orrom alatt. A modorom talán nem a legjobb, miért is lenne, de legalább jó szándék vezérel. Hát, már amennyire igen.
Cho Chang
Reveal your secrets
Tárgy: Nicholas & Cho - Levezető edzés 2015-06-01, 15:28
Igen, talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha leadnám a seprűt és hagynám az egészet a fenébe. Szakot kell választanom, és megtalálni az új utamat, mert úgy néz ki, hogy a kviddics nem megy... nem megy úgy, ahogyan kellene. Ez az év nem az én évem volt, talán a sok egyéb zűr zavarta össze a fejemet, fogalmam sincs róla, de... egy jó játékosnak nem kellene bezavarni a koncentrációba semminek sem. Persze benne van a pakliban, hogy Draconak sokkal erősebb a seprűje, mint az enyém, mégha az enyém is új, a bátyámtól kaptam, az egész spórolt pénzét erre költötte, vagy épp Harry-ről tudjuk jól, hogy ő már most kész legenda, pedig még csak hatodikos, de... nem magyarázhatom mindig valamivel azt, hogy veszítettem igaz? Én hibáztam, én nem voltam elég jó, az én hibám az, hogy a háromból egy cikeszt sem kaptam el, csak a versenyen sikerült a fantom játékosok ellen, de ez nem elég. Arra nem, hogy tényleg híres játékos legyek, olyan mint Krum, vagy... akár csak hasonló. Mégis megint itt vagyok a pályán, mert valahogy nehéz egy olyan álomról lemondani, amit immár évek óta űzök. Történetesen már gyerekként is kviddics játékos akartam lenni, kilenc éves korom óta, próbálkozom vele, hogy valamit elérjek, jó ideje a házunk csapatának tagja vagyok és felettébb nehéznek tűnik az, hogy csak úgy leadjam a seprűt, és maximum csak, mint hobbi foglalkozzam vele... Nincs rajtam most semmiféle extra felszerelés, főleg mert az idő is határozottan jó. Farmert viselek, abból is térdig érő fajtát, a lábamon kényelmes edző cipő, felül pedig egy szimpla kék testhez álló póló. Halk sóhajjal lendítem át a lábamat természetesen balról a fán, mint ahogy mindig teszem, bár ez mostanában nem sok haszonnal járt, nem sikerült jobban tőle egy meccs sem, aztán elrúgom magam a talajtól. Nincs már több edzés... nincs már több hivatalos repkedés, maximum akkor, ha alapítunk egy egyetemi csapatot. Hallottam már róla, hogy Fredék felvetették ezt és talán lenne értelme, de egyelőre még mindig nem vagyok benne biztos. Nekik is hiányozhat azért a játék, de legalább két házfüggetlen brigádot össze kellene szedni hozzá és bennem most nincs meg az az ügybuzgó lelkesedés, aminek lennie kellene egy ilyen szervezkedéshez. Egyelőre viszont csak szimplán reppenek pár kört mondjuk, hiszen fogóként az a lényeg, hogy az ember a reflexeit eddze, de most nálam egyébként sem szó szerint az edzés a lényeg, inkább az, hogy pár figurával egy kicsit kiengedjem a gőzt. Már alig van vissza pár vizsgám, aztán technikailag vége a sulinak, jövőre pedig már egyetemistaként jövök vissza. Se kviddics... se prefektusi poszt, furcsa lesz mindent leadni, amit már úgy megszoktam.
