2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- De hát ez fizikai reakció... mégis csak nehezebb koncentrációból megtenni. - talán megpróbálhatom és talán valamelyest menni is fog majd, de azért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg így lesz és egyébként is... szellem vagyok, miért jó az, ha megpróbálok úgy tenni, mintha nem lennék az? Az a baj, hogy nem változtat ezen a helyzeten már semmi sem, maximum annak örülhetek, ha nem tűnök el egyszerűen csak mindenki elől. Így is elég kellemetlen, hogy már csak ő lát engem... enyhén szólva is kellemetlen, bár inkább ijesztőnek mondanám és kiborítónak. Azért azt mégis csak rossz látni, hogy ennyire ki van már csak a húga említésétől is és én még csak segíteni sem tudok neki, jobbá tenni bármit is, hiszen nem tudom megölelni, vagy csak megszorítani a vállát, csak kellemetlen érzést okoznék azzal, ha megpróbálnék hozzáérni. - Nekem az is jól esik, hogy megpróbálsz segíteni és ha nem sikerül... hát nem sikerül. - mosolyodom el. Nem akarom én, hogy e miatt akár kicsit is rosszul legyen, azt már így is látom, hogy van épp elég baja már e nélkül is, úgyhogy jobb, ha rendben van szépen és nem aggódik még miattam is. Egyébként is csak egy szellem vagyok, jó eséllyel, ha mégis csak szó nélkül eltűnök és megszűnök létezni, akkor sem lesz semmi... én nem fogok tudni róla, hiszen most sem tudtam róla, amikor köddé váltam, nem emlékszem rá, hogy akkor teszem azt hol voltam. - Nem tudhatjuk, hogy ez hogyan működik, attól még... lehetséges, hogy tud róla, hogy lát téged, csak mi nem őt. - nem tudjuk hogyan működik a halál utáni lét, vagy hogy van-e ott egyáltalán valami... bármi. Senki sem tudhatja igazából, maximum akkor, ha már meghalt és tovább is állt, de még én is itt vagyok, még nekem sincs róla fogalmam hogy mi lesz majd utána. Még csak segíteni sem tudok neki, hogy ennyivel jobban érezze magát. - Persze, nekem tökéletes, nem akarom, hogy e miatt furcsán nézzenek rád. - bólintok egy aprót, miközben feltápászkodom mondhatni én is a földről, vagy legalábbis próbálok úgy tenni, ahogyan javasolta, de hát azért ez még mindig szimpla lebegés csak. Utána pedig mutatja az utat, mert én még mindig nem ismerem ki itt magamat olyan nagyon jól, és amúgy sem tudom, hogy hol lehet a szobája. Én úgyis ébren leszek reggeli, ő pedig majd kiderül, hogy mennyire bírja. Ha netán eltűnnék... ha újra előkerülök remélhetőleg majd megtalál valahogy.
- Ez nem olyan, amit bárki tud, hiszen csecsemőkorodtól természetes volt. Próbáld ezt a természetességet felidézni, ha egyszer sikerül, akkor nem kell mindig odafigyelni rá. – Tippelek, végülis ez is fontos lépés lehet, hogy kicsit is élőnek érezze magát. Attól még a falakon, ajtókon átmehet, kihasználhatja a szellemlét előnyeit, ám mégsem kell úgy éreznie, hogy csak van a semmiben. Nem kell kopognia sem a folyosókon a lépteinek, éppenhogy hozzáérinteni a talpát, hogy ne süppedjen el. Nem akarom ráerőltetni, ha úgy érzi, hogy semmi értelme, akkor maradhatunk ebben az állapotban, végülis azért is küzdenie kell, hogy egyátalán itt maradjon még velem. És nem arról van szó, hogy engem zavar, én elfogadom, ha nem szeretne változtatni. Talán neki lenne kicsivel jobb az érzet. - Nem, nem erről van szó. Nem akartalak lehurrogni, én csak... – Be sem tudom fejezni a mondatot, mert elcsuklik a hangom, s akaratlanul is eszembe jut a húgom, utolsó lélegzete, lehanyatló keze, pedig előtte még azt beszéltük hogy amint jobban lesz, bepótoljuk az elvesztegetett időt. Lehet, hogy eleve csak azért mondta, mert nem akarta, hogy rosszul érezzem magam. Így meg butaság, mert elhitette velem, hogy még van remény. Bár nem, mert talán ő sem akarta feladni, s nem hagyta, hogy én megtegyem. Lényegében én miatta lettem jobban, nem hagytam el magam. - Néha rámtör így... nem a te hibád. Csak azt érzem, pokoli, ha nem tudok segíteni. Meg kell tennem, ez a kötelességem. – Nem akarom én, hogy miattam még rosszabbul érezze magát, nagyon úgy tűnik, hogy egyikünknek sincsen tökéletes élete. Jutott valakinek ilyesmi egyátalán? Negatív pillanataimban nehezen hiszem el. Ahogyan felnézek, látom a megilletődött vonásait, azt, hogy ő sem tud értem semmit tenni. Hát ilyen nyomorultak vagyunk, hogy megtaláljuk egymást. Mindegy, én ha még tudok, meg fogom próbálni. - Csak remélni merem, mert előtte alig mutattam ki. És ő szellemként sem maradt, hogy lássa, hogy legalább vezekelni próbálok. – Teszem még hozzá, Marie-nak nagyon komoly beleérzőképességgel kellett rendelkeznie, hogy tényleg tudja pontosan, hogy nekem nagyon is számít a sok gúnyolódás mellett. - Egyik sem jó megoldás. Erre nem lehet tökéletesen lépni. Jó az, ha holnap reggel megyünk le a gyengélkedőre faggatózni? Van egy külön szobám, ott nem néz rám senki furán, ha magamban beszélek. Itt kezdek kicsit fázni, megyünk? – Állok fel, végülis ott is folytathatjuk, de én még élő vagyok, nem akarok itt elalélni a hidegtől, és örökre elaludni. Az álmosság amúgy is lassan legyűr, de amíg fent vagyok, folytathatjuk a beszélgetést.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén szólva még mindig új és szokatlan nekem az, hogy ennyire kedves és ennyire odafigyel rám és ez tényleg nagyon jól esik. Nem tudom az okát, talán szimplán csak ilyen kedves típus, vagy segíteni akar, de más eddig még nem akart, másnak úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs rá oka, hogy segítsen nekem. Csak egy szellemet láttak, aki össze van zavarodva, de mintha attól hogy szellem lennék már nem is számítanának az érzéseim, mintha így már nem is számítanék, de ő valahogy mégis csak figyel rám, valami miatt neki mégis számítok. - Fogalmam sincs, hogyan kell. - rázom meg a fejemet. Koncentrálni a gravitációra. Maximum annyit próbálok meg, hogy kicsit lejjebb ereszkedem legalább, hogy ne centikkel a padló felett ücsörögjek, de ennél nem nagyon tehet többet. Még ha a gravitáció hatna is rám, attól még átmegyek a dolgokon és mivel nem érzem őket nagyon nehéz meghatározni azt, hogy mi hol kezdődik, vagy hol ér véget, főleg ha nem nézek oda. Az pedig már elég macerás, hogy teszem azt folyamatosan arra figyeljek, ha végigmegyek a folyosón rendesen lépkedve, hogy azok tényleg lépések legyenek, és ne olvadjon bele időnként a lábam a padlóba. Sajnálom, ha neki ez kellemetlen, maximum a közelében megpróbálok odafigyelni arra, hogy ne lebegjek annyira látványosan. - Oh... én csak hálás... vagyis... jól van, rendben van. Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. - bólintok végül egy aprót. Ezek az ösztönös mozdulatok attól még megmaradtak, még ha nem is rendes fizikai testem van, de mégis csak látom rajta, hogy ez mennyire kellemetlenül érinti. Csupán annyi, hogy hálás vagyok neki. A fene se gondolta volna, hogy ezzel lehet valakit megbántani... mert olyan, mintha minimum megbántottam volna, pedig igazán nem állt ilyesmi szándékomban. Tényleg csak jól esik, hogy ő legalább odafigyel rám és próbál segíteni. Azt végképp nem tudhatom, hogy régen a múltban milyen volt másokkal, én csak a mostani hozzáállását látom. - Sajnálom Luke... - csendesen pillantok csak rá. Így már értem és meg is értem, hogy miért ilyen és rossz látni, hogy szenved e miatt, mert az egyértelmű, hogy szenved, azért temeti az arcába a kezét, én pedig még csak segíteni sem tudok neki, még csak a vállára sem tehetem a kezemet, hogy megszorítsam. Azt mondjuk azt hiszem úgyis felesleges lenne mondanom neki, hogy kitartás és hogy minden rendben lesz, hiszen ha jól sejtem nem tegnap történt ez az egész, és a húga nem fog visszajönni azért, mert én megpróbálom megnyugtatni, főleg hogy nem is tudnám hogyan. - Tudod azért biztosan érezte azt, hogy fontos neked. Az ember... érzi az ilyet. - legalábbis azt hiszem ezt szokták mondani. A húga is biztosan tisztában volt vele, attól hogy nem töltött vele elég időt. - Azt hiszem én... eltaszítottam másokat magamtól, mert nem akartam senkit sem bántani, űrt hagyni, ahogy a húgod benned. Így könnyebb volt nekem is és...azt hittem másoknak is könnyebb. - halkan sóhajtok csak egyet. Igen, erre próbált meg Jack rávilágítani, csak nem pont a legjobb stílusban igazság szerint, de ezzel már amúgy sem lehet mit kezdeni igazából. Még mindig nem tudom, hogy igaza volt vagy sem, hiszen ez... továbbra is bonyolult. Az érzéseim, a gondolataim még nincsenek a helyén és már egyébként is teljesen mindegy, hiszem szellem vagyok, meghaltam. Ebből nincs már visszaút.
- Nem baj, ezt a kockázatot vállalom. – Bizonygatom, miközben mellette ülök. Ez elég tág fogalom, hiszen ő továbbra is inkább lebeg, és nem nagyon van lehetősége fizikai kontaktusba lépni bármivel, ez viszont elindít valamit bennem. Eszembe jut, hogy a föld felszínén is kell lennie, hiszen nem süpped bele a földmagba, így lenézek a kilátó hideg kövére, amin most ücsörgök, aztán vissza a lányra, anélkül, hogy még válaszolnék, előtte ez fontosabb. - Andie.. legalább arra próbálj meg koncentrálni, hogy a gravitáció hasson rád. Attól még át tudsz menni falakon, és meg sem kell erőltetned magadat. Kétlem, hogy zajt ütnél a folyosókon, de próbáld elhitetni magaddal hogy valóban itt vagy még. Úgy kényelmesebb lenne, meg nekem se lenne ilyen fura látvány, hogy a semmiben ülsz. – Mosolyodom el, valami csak a felszínen, és nem a föld alatt tartja, hiszem a lelke emlékszik rá, hogy itt a helye, ezt kéne magában előhoznia. Lehet, hogy ez már a vég, azért látom már csak én, akkor viszont használjuk ki az időt, amely megadott, hogy legalább megtudja, hogy ki is volt valójában. - Ez... én nem akarom, hogy úgy állítsunk be, mintha nagyon rendes lennék. Nem érdemlem meg ezt, légyszíves ne kezeld így. – Húzom el a számat, nem szoktam ennyire közvetlen kapcsolatba kerülni senkivel, határozottan gombóc gyűlik a gyomromban, hogy ennyire hálás nekem. Ezt bőven elkerülhettem volna, ha annak idején nem vagyok bántó másokkal, így meg azt értem el hogy egy életreszóló lelkiismeretfurdalást keltett benne Marie halála, amit már nem is fogok kiheverni, ráadásul ha még ennek a lánynak sem tudok segíteni, akkor határozottan lehúzhatom magam a wc-n. - Egen, egy hülye bunkó voltam, aki senkire nem figyel. Nem voltam eleget Marie-val, mert egyszerűbb volt a srácokkal lógni, és másokat cikizni. Marie csak a féltestvérem volt, mégis igazibb volt, mint bármely vér szerinti... – Temetem az arcomat a tenyerembe, hogy megdörzsöljem a szememet, amely most kissé piros, nem az álmosságtól. Sírni nem fogok, sosem tettem, inkább a harag, és a dac uralta az életemet, így sikerült feldolgozni, fogadalmakkal, hogy erős leszek, és mást majd nem hagyok cserben. Megrázom a fejemet, rég volt már, felesleges olyan érzéseket kelteni a szellemben, mint a részvét, nyilván át sem tudja érezni. Vélhetően tényleg csak egy lenyomat, aki itt kering, magam ülök a kilátóban, hogy egy régen halott gyönyörű lány emléke tévesszen meg, hogy ismét a fejembe véssen, mindenkit úgysem menthetek meg. - Miért, most mondott pontosan? És mire emlékszel? – Az érzést már átélem én is. Marie is úgy távozott el, hogy űrt hagyott maga után, legalább a lány ilyen tekintetben józanul gondolkozik, ám ha így is szerették sokan, akkor rá is biztosan emlékeznek még, akik akár sírnak még utána, ahogyan én nem tudok könnyet ejteni a hugomért, ám legbelül mégiscsak zokogok...
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Jól van, csak... megijeszteni sem akarlak. - mert az nem valami kellemes érzés, ha az ember úgy ébred fel riadtan és ijedten, hogy azt sem tudja, hogy mégis mi a jó élet történik vele, rá viszont pont ez vár, ha elalszik mondjuk és én leszek az, aki magához téríti. Nem lenne valami kellemes érzés számomra, ha így kelteném fel szegényt, de persze megértem, ha elalszik, hiszen már eredetileg is látszott rajta, hogy mennyire fáradt, érthető, ha az lesz a vége, hogy tényleg kidől. Majd az a nagy kérdés, hogy lesz-e egyáltalán erőm felébreszteni szegényt, ha már kellemesen sikerült legalább elaludnia. - Akkor is te vagy az első, akit ez tényleg igazán érdekel. - és ez jó érzéssel tölt el és nem tudok neki elég hálás lenni miatta. Tényleg jó dolog, ha valaki foglalkozik veled és nem csak nyűgként érzékeli, hogy még létezel és nem tűntél el, mintha az lenne a jobb. Én csak... tudni akarom végre, hogy mi ez az egész, tudni, hogy miért maradtam itt, tudni, hogy ki is vagyok és mi célból létezem meg, miért tűnök el időnként a színről. De legalább a képnek hála valami beugrik. Magam sem értem először, hogy pontosan miket is érzek, vagy látok, mert elég zavarosnak tűnik elsőre, de... úgy fest, hogy csak valahogy meg kell próbálnom kihámozni és akkor menni fog. Szeretném tudni, hogy a képen lévő család vajon tényleg olyan-e, amint aminek a mosolyuk alapján látszanak... de nem olyan nehéz összerakni a kis apró részleteket. - Sajnálom Luke... hogy elveszítetted a húgodat. - nem kérdezek rá nyíltan, maximum a tekintetemből láthatja, hogy ha szeretne mesélni, akkor szívesen meghallgatom... időm, mint a tenger, ha úgy vesszük. De egyáltalán nem biztos, hogy szeretne sebeket felszakítani, és emlékezni arra, hogy mi volt a múltban és ezt én teljes mértékben meg is értem, ha netán így van. - Akkor e miatt változtál meg? Azt mondtad régen nem így viselkedtél volna. - erre azért figyeltem, feltűnt és igen a halál sok mindent megváltoztathat az emberben. Ha elveszítünk valakit, aki fontos az elég nagy hatással tud lenni ránk, és ha elveszítette a húgát talán tényleg akár homlokegyenest is megváltozhatott miatta, teljes mértékben érthető lenne. - Nem tudom... nem hiszem. Azok alapján, amiket Jack mondott én nem hiszem. És az alapján, amire emlékszem... - megrázom a fejemet és hatalmasat sóhajtok. Ha hátra tudnám dönteni a fejemet, akkor most megtenném, biztosan jól esne a hideg kő érintése a tarkómon, de szellemként erre nincs esélyem. - Azt hiszem nem igazán akartam kötődni senkihez sem így. - mert nem akartam bántani másokat, nem akartam ártani nekik. Nem akartam... senkinek sem rosszat azzal, hogy végül eltűnök és kész, vége. Egyszerűbbnek tűn egyedül lenni, és azzal másoknak sem okozni bánatot, amikor aztán mégis távozom a világból. Ez volt az, ami Jack szerint önző döntés volt.
- Tényleg csak pár percről lesz szó, ha nagyon bealudnék, hát ébressz fel a jeges érintésseddel. – Továbbra is jókedvű vagyok, belőlem ez sugárzik, annak ellenére hogy igen komoly, sőt, sötét dologról beszélünk. A halállal nem lehet csak úgy viccelni. Itt van ez a szép, és mellett roppant kedves lány, akit csak úgy elragadott valami betegség, ha Jack igazat mondott. Az élet igazságtalan, nem győzöm már sokadszor hangsúlyozni. Álnok, álszent sors, amely elől nincs menekvés. Andie talán még sokaknak okozhatott volna örömöt már a puszta létével. Ilyen tekintetben már én leszek az utolsó a sorban. Azért mindent összevetve nagyon sajnálom őt. - Mindenképpen azon leszünk, hogy találjunk magyarázatot. Hidd el, nekem is jobb érzés lenne, mintha vállat rántanánk, hogy ez van, nyugodj békében. – Talán kicsit nyersen fogalmazok, de így gondolom. És amit észrevehet, többesszámban beszélek, nagyon is a magaménak érzem a problémáját. Bízom benne, hogy az, akivel beszélek, nem csak egy árnyék, egy lenyomat, hanem az egykori élő lány lelke, aki még tisztában minden érzéssel, csak éppen az emlékei hiányoznak. Ha ilyen kedves volt életében, igazán megérdemli, hogy még utoljára vele is törődjön valaki. Afféle hálaként az élettől, amiért így viselkedett. A képet nézegetjük, legalábbis most már ő, míg én az arcát, a reakcióját, hiszen olyan megható, hogy ennyire küszködik az elméjével. Ha már nincsen teste, akkor vélhetően ezért nincsen agya, amiben tárolná az emlékeket, szerintem csak erről lehet szó. Csupán van még itt tennivalója, ezért nem emlékszik már semmire. Így nem is tudom, hogy képesek leszünk megoldani. - Majd kihámozod, ne aggódj. – Olyan furcsa, hogy hozzá sem érhetek, hiszen túlságosan empatikus lettem az elmúlt években, itt megérinteném a vállát, ám ez most esélytelen, így gyorsan vissza is húzom a kezemet, nem akarom zavarba hozni. Csak a szavaimmal nyugtathatom le, már ha az elég. - Elhiszem. Nekem is.. volt valami ilyesmi. Amiből én felépültem, a hugom viszont nem. Igaz, az nem baleset volt, hanem betegség, de elég csúnya. – Kissé most legörbül a szám, nem is tudom, hogy miért hozom fel, hiszen az ő bánata most előbbrevaló, csak úgy kibukott belőlem, és már nem tudom visszaszívni, pedig azt kéne. Segíteni akarok Andie-nek, ám valahogy a számra került, hogy mi történt a múltban. Remélem nem faggatózik. - Arra emlékszel esetleg, hogy voltak barátaid? Melyik házba jártál? – Kérdezek végül rá, elhessegetve a rossz érzéseket, s inkább hátamat vetem a falnak, hogy lehiggadjak a rémtörő emléktől, hiszen hosszú ideig azt sem tudtam Marie halála után, hogy én ki vagyok, csak azt, hogy a testvérem kedvéért én nem adhatom fel. Még mostanság is rámtör néha, nem sikerül valakit megmentenem hogy örökösen kudarcra vagyok ítélve a múltam miatt. Itt van most egy új esély, Andie, s vajon képes leszek neki segíteni, hogy legalább nyugalmat találjon, vagy megint elbukok?
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha nem így gondolkodna, akkor jó eséllyel már nem is lennék itt. Most nagyon úgy fest, hogy egyértelműen hozzá kötődöm valami miatt, valamilyen módon. Én sem tudom, hogy mi az oka, én sem tudom, hogy miért lehet, de mégis így van. Talán igaza van, a véletlen az oka, vagy csak az, hogy gyógyító, fogalmam sincs, de mégis így van. Valami miatt egyelőre ő az, aki ide köt és nem akarom, hogy megszűnjön ez. Nem akarok eltűnni... mikor nem tudok semmit sem magamról, vagy arról, hogy ki vagyok és miért vagyok itt. Legalább tudjam, ha már úgy sincs esély, akkor... úgy szűnjek meg, hogy tisztában vagyok az okokkal, nem csak azért, mert valaki körvonalakban elmondta, hanem mert tényleg tudom, mert tényleg emlékszem is rá. - Jól van, majd nagyon koncentrálok, hogy maradni tudjak, de ha... ha mégis, én tényleg köszönöm, hogy segíteni próbálsz. - tényleg hálás vagyok neki, hiszen még csak nem is ismer és közben mégis próbál tenni értem, pedig nem lenne elvárt tőle, de ő mégis igyekszik. Talán esélye is van rá, fogalmam sincs róla, de... hátha igen és legalább azt meg tudom, hogy miért is maradtam itt, hogy mi a dolgom. akkor legalább tényleg nyugodtan távozhatok majd. - Jól van, így... már jobban hangzik, én is szeretném, ha sikerülne megoldani, ha nem hiába... lenne. - az hogy próbálkozik, az hogy ébren próbál maradni csak azért, hogy segítsen nekem, pedig nem lenne elvárt tőle, hiszen mégis csak egy szellem vagyok, semmi több. Igenis van rá esély, hogy nem jutunk semmire, neki pedig lenne más dolga, hiszen jegyzetelni akart, lenne mivel foglalkoznia helyettem bőven igaz? Mégis rám szánja az idejét pedig egyáltalán nem lenne kötelező, de minden bizonnyal tényleg egy figyelmes és kedves valakiről van szó, aki biztos, hogy nagyon jól fogja csinálni majd azt, amihez ért, mert látszik, hogy ha valami elkezd, akkor azt teljes odaadással éli meg. Az előkerülő képet azért még így is figyelem pár pillanatig. Fogalmam sincs róla, hogy kik vannak rajta, mármint az emlékeimben semmi sem él róluk, csupán sejthető, hogy a szüleim lehetnek azok. Milyen jó is lenne emlékezni rájuk! A kép alapján szép család lehettünk, az alapján boldognak tűnnek... tűnünk. - Igen... biztosan. - aprót bólintok, hiszen fogalmam sincs, és nem tudhatjuk, ő sem és én sem, mert hát... ki tudja, hogy mi van egy kép mögött igaz? Bárki mosolyoghat egy fotón, amikor legbelül egyáltalán nem ezt érzi, nem minden kép hiteles. Csak az a hiteles, amit érzel, de mutathatsz kifelé mást. Mégis legalább megpróbálom a képet megérinteni, hiszen ha már segít és megtalálta, akkor talán van jelentősége. Mindent meg kell próbálni, és valamit ér is, csak nehéz összeraknom. Mintha kaptam volna egy kupac emléket és most szemezgetnem kellene. - Próbálom, de kissé... ziláltnak tűnik. - nem tudom azonnal meglátni a rendszert, vagy pl. az egymásutániságot, azért egy nem olyan egyszerű, mint ahogyan az ember gondolná, de azért próbálkozom. - Szerettek, ez biztos és én is őket nagyon, ezt érzem. És... azt hiszem valamilyen balesetem volt... és azért lettem beteg és bármikor vége lehetett. Emlékszem rá... hogy aggódtak, olyan rossz érzés volt látni... Folyton csak féltek, hogy mikor veszítenek el. - nem jó érzés, ha másnak rosszat okozol, nekem legalábbis nem és a szüleim nagyon sokat szenvedtek miattam, pont azért, mert nagyon szerettek és én nem akartam nekik több fájdalmat okozni, nem is akarok nekik. Nem láthatnak így! Nem akarom, hogy tudják, hogy mi történt, nem hiszem, hogy miattuk maradtam itt, minden bizonnyal valami más oka lehet. Bármi... de másnak kell lennie, én... képtelen lennék elbúcsúzni, talán ők már amúgy is megtették.
Tényleg el van anyátlanodva, én viszont kiterjesztem a határaimat. Ráébredek, hogy nem addig tart a szolgálatom, amíg él valaki. Ha itt rekedt, akkor is kötelességem segíteni, ha rászorul. Vagy csak vele tenném meg így? Önzőség, hogy bár csak egy szellem, belémfojtotta a szót, amint megláttam? A hideg az egy dolog, és a sajnálatnak kéne első sorban vezetnie, biztosan azért látom szebbnek, mint ami, mert körbelengi ez a misztikus aura, ráadásul már eltávozott, így nincs benne kockázat, ha bájosnak tartom. - Akkor nem fogjuk hagyni, hogy eltűnj. Lehet, hogy lesz olyan holtpont, amikor be kell csuknom a szemem, addig próbálj ne eltűnni. – Mosolyoldom el. Igaz, lett volna fontos dolgom, ám az, hogy most csúszok egy-két napot, nem a halál, tudják, hogy mennyire lelkiismeretes vagyok, jó okom van, ha valamivel nem készülök el időre. Azt pedig, hogy mindezt kimondjam Andie-nek, teljesen felesleges, hiszen nem cél, hogy mártírt csináljak magamból. Már így is semmi önbizalma, ha még rázúdítom, hogy számomra is felesleges, nemkívánatos személy, akkor itt oszlik el a szemem láttára. Bár csak itt ragadt szellem, valamiért mégis kedvelnivaló, sajnálnám, hogy ha nem látnám tovább. Igaz, pont ezen fogunk dolgozni, hogy továbbléphessen, ám ha ezt az én segítségemmel sikerül véghezvinnie, mégiscsak jobb érzés lesz mindkettőnknek. - Azt mondtam ígérem, hogy megpróbáljuk. Biztos vagyok benne, hogy segíteni akarok. – Jóég, milyen szép lehetett az életében, ha ilyen mosolyokat produkál? Ezen most el kell tűnődnöm, hogy mennyire életszerű ez? A kísértetek csak az eredetik lenyomataik? Csak halovány érzeteket tartottak meg? Holmi árnyékok, akiknek már nincs köze az eredetihez? Vagy ez valóban Andie igazi lelke lenne, csak nem emlékszik? Azért az fura lenne, ha zavarba jövök egy árnyék mosolyától, akkor túlontúl fáradt vagy kimerült vagyok? Sosem zavart, hogy nincs időm kapcsolatokra, ezért egyedül vagyok, így nem hiszem, hogy a kétségbeesésemben gondolnám azt, hogy milyen édes. Talán tényleg sokat dolgoztam az elmúlt napokban, ám ha már itt vagyok, jó lenne valahogy megoldani. A kép segítségével hátha felsejlik valami régi emlék, ám elsőre biztosan emésztenie kell, hogy ki is ő. Már fiatalon is amolyan lelkes, cserfes kislánynak tűnt, kár, hogy elragadta őt a halál. Azért az ülés tényleg olyan furcsa, hiszen úgy kell tennie, mintha felvenné azt a pózt, amit én... - Biztosan nagyon szerettek téged. – Hagyományos családmodellnek tűnik, ám a szeretet sosem alapvető, jellem kérdése, hogy ki képes kimutatni, van rengeteg szétszakadt, egymásnak hátat fordító rokoni szál is, legalább úgy tűnik, hogy ő az otthon melegében nőtt fel. – Semmiség. – Rázom meg a fejemet, nem is tudom, hogy miért mondtam ki már nem először, ha sikerül átlépnie a kapun, már úgysem számít, hogy ebben a pár órában milyen ingerek érték, csak boldog lesz, és bevárja a szüleit, meg a lelki társait. Vélhetően hülyét csinálok magamból a gondoskodásommal. Leteszem magunk közé a képet, és érdeklődve nézek rá, hogy amikor megérinti, mi is történik. Mintha megrázta volna... Sejtettem én, hogy lesz így kapcsolat. - Igen? Meg tudod fogalmazni? – Pillantok rá várakozóan, viszonylag közel vagyunk egymáshoz, ha nem állna köztünk az élet és halál szakadéka, akkor egészen zavarba ejtő lehetne, így csak az érdeklődés marad, hogy előrébb tudunk e lépni. Valahol muszáj lenne bedobnom egy kávét, mert megint be fogok kómálni.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom, hogy mi van a háttérben, hogy mi az indoka annak, hogy figyel rám és foglalkozni próbál velem, segíteni... pedig talán nem segíthet senki sem, de ettől még ugyanúgy örülök neki. Ez legalább egy kicsit segít, legalább valamelyest feldob, és ez nagyon sokat számít most. Remélem, hogy tényleg el tud érni valamit, most úgy fest, hogy tényleg minden reményem benne van, nem hiszem hogy bárki más képes lenne segíteni, vagy tenni értem, eddig se tűnt úgy, mintha lenne, aki akár csak meg akarná próbálni. - Tényleg maradnál addig velem? Én... nagyon hálás vagyok, félek, hogy nélküled egyszerűen csak... eltűnnék. - és ez nem valami megnyugtató érzés, sőt félelmetes. Mi van akkor, ha addig teljesen és végleg eltűnök a színről? Akkor aztán az eddigi segítsége is teljesen felesleges lenne, mert nem értünk el semmit sem. De talán, amíg vele vagyok, addig legalább itt vagyok és nem veszek el, legalábbis nagyon remélem. Egyelőre legalábbis nem érzem azt a furcsa húzó érzést, ami legutóbb meg volt, amikor felszívódtam a Jackkel való vita után. Mondjuk azt hiszem ennek is meg van a maga oka, most nem érzem magamat rosszul... mármint úgy az alap helyzethez képest persze, mert azért jól sem vagyok az egész helyzet miatt, de legalább nem vagyok teljesen kiborulva és már ez is valami. Úgy érzem, hogy ő elég határozott, ahhoz, hogy én is határozottabban és nyugodtabban tudjak ehhez hozzáállni, legalábbis az eddigiekhez képest. - Sose ígérj olyat, amiben nem vagy biztos. - halványan azért elmosolyodom. Én is tudom jól, hogy ez hogy megy, én is tudom jól, hogy ez... egyáltalán nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy megígérje, hogy megoldjuk. Talán igen, talán sikerül, de nem tudjuk, hogyan lesz és azt sem, hogy mi lesz. Próbálkozni persze lehet, ahogyan tesszük is, de én már nem vagyok öt éves, hogy mindenképpen meg kelljen ígérni nekem azt, hogy minden rendbe jön, mert amúgy végleg összeomlok. Így is már közel vagyok az összeomláshoz, az őszinteségtől azért nem lesz annyival sokkal rosszabb... legalábbis azt hiszem, remélem, főleg ha jól van adagolva, és ő azért eddig is elég jól adagolt mindent. Azt meglepetten szúrom ki végül, hogy tényleg talál valamit, hogy ott van a kép a kezében, amin ismeretlen arcok vannak, legalábbis így elsőre. - Lehet, és ezek szerint ők lehetnek a szüleim... kedvesnek tűnnek. - csak jó lenne egy kicsit legalább jobban emlékezni rájuk, de nem igazán tudom, hová tenni őket, pedig én tényleg nagyon figyelem ezt a képet, főleg amikor leteszi maga mellé és ő is leül. Lehúzódom mellé, bár rendesen ülni azért nem megy, de a föld felett lebegni, mintha... az még simán belefér. - Köszönöm Luke, kedves vagy. - tényleg az, nagyon kedves srác, hiszen már sokadik alkalommal jegyzi meg, hogy szép... voltam. Közben persze főként a képet nézem. Próbálom valahogy erőltetni az emlékeimet, hátha eszembe jut valami... bármi, amitől legalább egy kicsit többnek érzem magamat, amitől legalább egy kicsit jobban helyezni tudom azt, hogy ki is vagyok. Először megrázom a fejemet, de aztán óvatosan a kép felé nyúlok, és azonnal vissza is rántom a kezemet, amikor enyhén borzongató érzés fut végig a nem létező gerincemen. - Azt hiszem... valami... - újra visszatér a kissé zavart kifejezés az arcomra Olyan, mintha hirtelen kaptam volna egy nagy adag zavaros emlékképet és most meg kellene próbálnom őket kiválogatni, hogy tudjam, melyik vonatkozik rám pontosan, melyik fontos és melyik kevésbé az... nem valami egyszerű.
Nem tudok azért vezekelni eleget, hogy régen milyen szemét voltam, és hogy Marie halálának kellett mindenre ráébresztenie, és valahol fura érzés, hogy azt látja, hogy mennyire kedves vagyok. Ezt azért nem érdemlem meg. Nem tudnék csak úgy beszélni a dologról, hogy miért is van lelkiismeretfurdalásom, különben sem az én gondom számít most, hanem az, hogy az ő halálát kell most kinyomoznunk, hogy nyugodtan békére lelhessen. Ha egyátalán erre van mód, és nem kell több száz éven át itt kisértenie. Ha megoldódik, akkor talán elmondom neki, mielőtt végleg átlépne a fényes kapun, vagy hogyan is távoznak a szellemek. Andie aztán tényleg megérdemelné, hogy boldog békében találkozzon majd a szeretteivel. Nem ismerem őt, ám azt sem érdemli meg, hogy az a Jack átnézzen rajta, vagy mások lekezeljék. - Holnap úgyis vissza kell mennem az ispotályba, de addig tudok maradni veled, ha be nem alszom. – Nem válaszolom, hogy szívesen pedig így érzem, engem jó érzéssel tölt el, furcsállom is, hogy korábban miért tudtam olyan gerinctelen, alakoskodó lenni. Az nem is volt igazi élet, mások nyomorán kacagtam. Megköszöni a segítséget, holott én ezt sosem szoktam megvárni, rendszerint ájultakat látok el, és csak a nővérektől kapok némi visszajelzést, hogy minden rendben ment, mert nem akarok a dicsfényben fürödni, hogy felnézzenek rám. Azt akkor érdemeltem volna, ha alapból olyan vagyok, nem csak okok miatt. Felérünk a kilátóba, ahol szembesülünk azzal, hogy a másik srác semmit sem érzékel Andie-ből, így tényleg magunkra maradtunk, édes kettecskén, így kell megoldanunk a helyzetet. - Nem tudom, hogy miért én. Nem lehet, hogy mert medimágusnak készülök? Vagy... nem tudom, véletlen. Veszíted az erődet, és mondjuk én vagyok az utolsó, aki még láthat... Sajnálom, megpróbáljuk gyorsan megoldani, ígérem. – Talán felelőtlen vagyok, hogy ilyet ígérek, de a próbát nem kell visszavonnom, abban benne van, hogy nem sikerül. Körülnézek a kilátóban, miután a srác elment, és előhúzom a pálcámat. Elmormolok egy felfedő bűbájt, amit már az egyetemen tanultam, azt mondják egészen jó vagyok bűbájtanból. És lám, az egyik falrész valami gyengébb illúzióval van megdelejve, talán pont Andie csinálta. Átnyúlok rajta, és egy képet veszek ki belőle. Egy családi fotó. Apuka, anyuka, és ő, fiatalabban. Pár éve készülhetett, még mindhárman mosolyognak. Átadnám, de rájövök, hogy semmi értelme. - Lehet, hogy azért rejtetted ide, hogy ha egyedül akarsz lenni, akkor gondolhass a családodra? – Kérdezem, a fal mellé ülve, talán ő is mellém tud csüccsenni. Odamutatom a képet, és figyelem a reakcióját, azért a szüleit felismerni nem lehet olyan, amitől érzéketlen marad. Amúgy is úgy látom hogy annak ellenére, hogy szellem, mindent olyan mélyen megél. Így nem is térek vissza rá, hogy Jack miért ilyen, mert már úgysem fontos. – Már itt is nagyon szép voltál. Sajnálom, hogy végül.. – Nem mondom ki, de mindketten tudjuk, hogy arról van szó, hogy meghalt. Nem is tudom, hogy most akkor lemenjünk a gyengélkedőre, lehet, hogy azt elég majd megejteni hogy ha beszéltem a mentorommal. – Beugrik esetleg valami róluk...? Magadról? – A könyvemet leteszem a földre, ebből már úgysem lesz tanulás. A képet kettőnk közé teszem, hogy még nézhesse. Felhúzom a térdeimet, hogy összekulcsoljam a kezemmel, úgy nézek rá. Élő és holt, mégis... egészen jól el tudunk beszélgetni.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Jól esik, hogy segíteni próbál, még ha látom is rajta, hogy ő sem tudja, hogy pontosan hogyan is tegye meg. Ettől még ugyanúgy jól eső érzés, hogy önzetlenül próbál tenni értem, pedig még csak nem is ismer, és nem is vagyok élő, nem tudnám neki hogyan meghálálni igazából, főleg ha rendbe teszi ezt nekem és kiderül miért vagyok itt és megoldom... akkor gondolom nem maradok ugye? Talán mehetek valami jobb helyre, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy van-e ilyen. Amikor nem vagyok akkor csak nem vagyok és kész, nem érzek ennél többet, és tényleg fogalmam sincs róla, hogy ez lesz-e jobb, vagy ha tényleg vége lesz, akkor találok-e odaát mást. Talán nincs is odaát, és az megint csak elég rossz érzés, ha egyszerűen csak eltűnök és vége, nincs tovább. - Köszönöm Luke, ez kedves tőled, örülnék, ha meg tudnád kérdezni, mert elég rossz, hogy nem tudom, hogy miért van ez az egész. - és az elég rossz még finom kifejezés, próbálok nem folyamatosan pánikban lenni e miatt, de nem megy valami könnyen, hiszen mi van akkor, ha a következő pillanatban megint eltűnök a színről és akkor megint nincs tovább semmi sem? Talán igen a Kilátóban találunk valamit, de ebben sem vagyok teljesen biztos, mert talán csak szerettem oda járni, de semmi fizikai dolog nem köt oda. Csak nem rejtettem el ott valamit titokban, vagy... nem is tudom, ha így lenne sem emlékeznék rá, akkor viszont egyáltalán hogyan találnánk meg? - Nem... nem hiszem. Nem éreztem belőle semmit sem. Simán átmegyek bármin és semmi. - rázom meg a fejemet. Nem éreztem őt sem, azért nem is vettem észre, amikor nem figyeltem oda. Azt sem érzem, ha áthaladok egy falon, vagy más emberen, pedig sikerült már néhányakon és a többség nem is igazán érdekelte az az igazság. De most próbálok figyelni, ahogyan felérünk a Kilátóba azonnal félresuhanok, amikor a másik srác indul el pont velünk szemben lefelé, de ő... hát hogy is mondjam eléggé átnéz rajtam. Nem lenne ez olyan meglepő, megszokottak már itt a kastélyban a szellemek és hát ahogy észrevettem mások is könnyedén átnéznek rajtam, de azért nem szoktam hozzá még, hogy ennyire semmibe vesznek. Aztán Luke szavai már megadják a választ. Igaza van... jó eséllyel nem látott. - Te miért látsz akkor? És... akkor mi lesz? Végleg eltűnök és ennyi? És ha utána nincs semmi sem? Ha... tényleg vége? - azért ez nem hangzik valami jól, sőt határozottan riasztónak tűnik, hogy ennyi voltam és kész. Most még az se nagyon nyugtat meg, hogy itt vagyunk a Kilátóban, pedig tényleg úgy érzem, hogy itt egy fokkal azért jobb, ez a környezet azért sokkal jobban megnyugtat, mint mondjuk lent a folyosókon. Talán azért, mert szabadban vagyok, sejtelmem sincs róla. Szép a táj, ez igaz, de gondolom szép tájat azért más magaslatról is lehetne látni, mégis én valahogy sokszor lyukadok itt ki azóta, hogy... Bár még azt sem tudom, hogy mióta van az azóta. - Fogalmam sincs, talán nagyon megbántottam, nem emlékszem rá és ő nem mondta el rendesen. - csak halkan sóhajtok egyet, figyelem, ahogyan nekidől a korlátnak. Én még ezt sem tehetem meg, csak tétován lebegek. Jó lenne érezni a szelet, ami az ő haját kócolja, de rám semmilyen hatással sincs. Nem érzek belőle semmit sem, pedig biztosan kellemes, még csak nem is emlékszem rá, hogy milyen. - Szerinted van itt valami? Bármi... Nem tudom, hogy az ember szokott-e elrejteni dolgokat helyeken. - tényleg nem tudom, fogalmam sincs róla, hogy van-e itt bármi, ami hozzám köthető. Én még csak körül sem tudok nézni, mivel nem érhetek hozzá semmihez, nem igazán lennék hatásos kutatás terén.
Nem számít, hogy bizonytalan, most nem ezen a rövid kitérőn múlik, amit megteszek a kedvéért. Igaz, nem is kérte. Akkor csak azért teszem, mert nem tudnék nyugodtan jegyzetelni, ha nem lennék benne biztos, hogy megtettem, amit a lelkiismeretem diktált. Meg sem fordult a fejemben, hogy gúnyos legyek, vagy úgy viselkedjek, ahogyan régen. Nem tudom, hogy ki az a Jack, elég sokan vagyunk a roxfortban, több Jacket is ismerek. Ám akkor sem értem, hogy miért kéne bárkinek is szemétnek lennie vele. Csak magamból tudok kiindulni, én sem voltam túl jólelkű, talán még nem esett át olyan traumán, amely pozitív irányba befolyásolta volna. Vagy ilyennek született, és sosem fog megváltozni? Nem tudom, igazából kár is bolygatni, hogy miket mondtak egymásnak, annyi biztos, hogy Andie igen rossz tapasztalatokat szűrt le, és most is szinte minden sír, még azon is, amit én mondok neki. Mintha nem megerősítve lett volna, hanem még inkább elbizonytalítva. Nem tudom, hogy én képes leszek-e arra, hogy maradásra bírjam. Már az is ürességet sugárzó érzés lehet, hogy a nevét mástól kell megtudnia, és nem saját maga tud vele azonosulni. Talán a tanáriba kéne bemennem, és valamilyen diáklajtstrom után kérdeznem, hogy ki is ő, mi történt vele. Már csak azért nem értem a dolgot, mert min vitatkoztak Jack-el? Elég friss dolog lehet, ha egy élő miatta volt mérges... Nem tudom... - Nekem sem. Gyakorlott medimágusokat kéne megkérdezni róla, hogy mi a helyzet a szellemek emlékeivel. Az ispotályban vannak olyanok, akik talán értenek az ilyesmihez. Szívesen megkérdezem neked. – Felajánlom a dolgot, mert jobb nekem sem jut eszembe azon túl, hogy felmegyünk a kedvenc helyeire vagy éppen a kilátóba. Nekem is vannak komoly gyógyítói könyveim, ilyesmivel még nem találkoztam, ám nem zárja ki, hogy majd egy másik megtalálom a választ. Végülis még tanulok, mindent nem tudhatok, a könyvárba pedig inkább érdekes, semmint használható könyvek kerülnek. Legalábbis a mindenki által elérhető részlegen. Talán engedéllyel bemehetnék a tiltott részlegbe, hiszen a szakom részén kifejezetten az ilyen témájú könyvekre akár engedélyem is lehet. Egy próbát megér. - És fizikálisan érzel még valamit? Te érezted, amikor átmentél rajtam? Vagy én rajtad? – Kapaszkodom fel a magasba, nem számítottam rá, hogy ilyen fáradtan még lépcsőznöm kell, így jócskán kapkodom a levegőt, de nem látszik arcomon fintor, ezért amikor hátranézek a lebegő szellemre, akkor csupán elmosolyodom. Milyen aranyos lány... Méltatlan dolog, hogy el kellett távoznia. Hátha majd többet megtudunk a haláláról ha végigjárunk mindent. Az utolsó méterekre mégis kifulladok, és a falnak vetem a hátamat. Ott egy griffendéles egyetemista srác éppen fordulna meg, gyorsan levegőt veszek, hogy megkérdezzem, hogy nem ismeri-e Andie-t, majd a jelenésre bökök, az illető viszont csak mereszti a szemét, és visszakérdez, hogy kit? Végül annyiban hagyom, ő meg vállvonva távozik. - Az a rossz hírem, hogy már csak én látlak. Talán már nem kötődsz senkihez, ezért szeretnél távozni ennyire. – Most, hogy itt vagyunk, körülnézek, hátha eszébe jut valami emlék, hogy miért is szeretetett itt lenni. Igaz, szép a kilátás, lehet, hogy itt randizgatott sokat valakivel? Vagy csak kellemesen nyugtató a környezet? Az a baj, hogy továbbra is csak tippelek, igaz, pár perce ismerem, ilyen rövid idő alatt valódi csoda lett volna, ha rá is jövünk, hogy mi történt vele. - Nem tudom, hogyan lehet valakit hibáztatni, ha baja van. Földön fekvőben nem rúgunk bele. Jó, ez álszent dolog tőlem, régebben mást mondtam volna. – Dőlök a kilátó korlátjára, kissé körbenézek, majd visszatekintek rá. Beteg volt valamiért.. Ha így van, akkor fogok találni valami kórjelentést, abból már ki lehet indulni. És hát mégiscsak jobb, mintha valami erőszakos halála lett volna. Vagy egy elhúzódó betegség nem is annyira szívderítő? Nincsenek jó válaszok.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az a baj, hogy én se nagyon tudom, hol kéne kezdeni. Én se tudom, hogy mi lehet a megoldás, hogy hol vannak elrejtve a válaszok, és így elég nehéz bárminek is nekiindulni. A legszebb az lenne, ha hirtelen bevillannának az emlékeim, de tudom, hogy erre kb. semmi esély sincs, hiszen akkor már eddig is megtörtént volna. Nem hiszem, hogy csak úgy random magától térnek vissza az emlékeim, valami kiváltotta azt, hogy nincsenek meg és akkor valami azt is kiváltja majd remélhetőleg, hogy visszatérjenek, csak egyelőre még fogalmam sincs, hogy mi a fene lesz az. Most viszont legalább már van valaki itt, aki segít és ez is rengeteget jelent nekem. Az eddigiekhez képest, amikor mindenki inkább csak lekoptatott, most legalább remény van ara, hogy megoldódik, vagy legalább arra, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom, mert az a legnehezebb az egészben. - Én pedig... nem igazán tudom, hogy volt-e dolgom szellemekkel, de a könyvtárban láttam egy könyvet és abban nem volt ilyesmi, hogy elveszíti valaki az emlékeit, vagy... csak úgy időnként eltűnik. - tehát ez valami egyedi jelenség lehet, vagy csak nem gyakori és nem írtak róla? Fogalmam sincs, de jó lenne válaszokat találni, mert így csak a zavarodottságot érzem magamban, de azt fájdalmas folyamatossággal és egyre kevésbé tetszik a dolog. Ha valami miatt vagyok még itt, akkor... tudnom kéne, hogy mi az, mert így nem tehetem meg és nem mehetek tovább és kétlem, hogy olyan jó dolog, ha az ember örök életében szellem és csak nézheti, ahogy más élők élik az életüket, és folyton cserélődnek körülötte az emberek. Én ezt nem igazán akarom. - Jól van, megpróbálhatjuk. Talán csak szerettem régen is ott lenni, hátha valaki felismer. - mert Jack igazából nem volt hajlandó túl sokat mesélni nekem magamról, hogy jobban képben legyek. Ő inkább csak dobálózott és azt gyakorolta, hogyan tud megbántani és az nagyon jól ment neki. Valaki viszont talán van, aki nem így áll hozzám, aki ismer és aki... tudja hogy mi történt velem. - És akkor utána a Gyengélkedő. - bólintok még egyet mellette suhanva, és persze időnként azért lassítok, amikor rájövök, hogy neki nem olyan egyszerű teszem azt a lépcsőn közlekedni, mert elfárad, én pedig akár egyenesen felfelé is mehetnék, ha akarnék, át a padlón és a plafonokon. Azért az azt hiszem bókfélére kissé zavarban érzem magamat, nem is tudom, hogy mit kéne reagálnom rá. - Beteg voltam, Jack azt mondta, hogy volt valamilyen betegségem, és... azt hiszem valami olyasmit is, hogy nem éltem e miatt rendesen az életemet, és e miatt hibáztatott. - e miatt volt morcos, legalábbis azt hiszem, de ennél többet én sem tudok, hogy mi volt az a betegség, vagy hogy pontosan mi is történt. Biztosan vannak pedig válaszok valahol, csak... egyelőre még nem jöttünk rá hol, talán a gyengélkedőn, mert a Kilátóban még semmit sem találtam és amikor felérünk valahogy most sem látok, vagy érzek ott többet, mint eddig.
Nem is tudom, hogy miért akarom ennyire lenyugtatni, segíteni rajta. Mondhatnám azt, hogy csak egy szellem, s mivel én medimágus vagyok, legalábbis annak készülök, az élőkkel kéne foglalkoznom, azok kedvéért tanulni, akiket még lehet segíteni. Ám ha így viselkedek, azzal sárba tiprom Marie emlékét. A hugommal nem tudtam a halála után ismét találkozni, nem tudtunk beszélni az érzéseinkről. Egyedül maradtam, így kellett feldolgoznom, és ráébrednem, változni akarok. Most itt ez a magára hagyatott kóbor lélek, ráadásul igen szép lehetett még életében, és nincs aki segítsen neki. Az emberek olyan, mint én voltam, felszínesek, önzőek, nem érdekli őket a másik sorsa. Csak akkor akarnak a másik életének részesei lenni, ha az jó, bulizós. Ha már felszínre kerülnek a rossz dolgok, betegségek, lelki gondok, mindenki kihátrál, jobb dolga is akad. Andie végigrepkedheti a Roxfort folyosóit, többnyire ilyeneket fog találni. Nekem is dolgom volna, nem a saját örömömre tanulok, hanem hogy segítsek, és egy szellemen hogyan is lehetne? De nem, meg kellett állnom, nem húzhatok határt élők és holtak között. Ha eldöntöttem, hogy segítek, ez nem lehet szempont. Látom, hogy a viccem nem talált be, igaz, nem is volt helyénvaló. Szomorú látni, hogy már csak a kétségbeesés maradt neki. A fájdalom, s a szomorúság. Felsóhajtok, lehervad a mosolyom. Hát jó, akkor nézzük, hogy mit tudok segíteni. - Így nehéz lesz kinyomoznunk. Nem sok szellemmel volt még dolgom, holott medimágusnak tanulok.- Egyelőre azt tudom javasolni, hogy induljunk el, és hátha ismerős lesz neki egy helyszín, festmény, bármi. Az embernek annyi meghatározó jellemzője van, reménykedni csak lehet, hogy találunk valamit, ami majd beugrik neki. A szellemeknek egyátalán van emlékezete? Vagy csak üresen kóborló lelkek? Ennyire sosem mélyedtem vele. - Roppant fontos dolguk. Hagyjuk őket. – Ismét visszatér a mosolyom, igaz, hogy ezt is félszegen mondta, s nem viccnek szánva, de ez mindegy is. Elindulunk szépen kettecskén, nem mondom iszonyat frusztráló, hogy a másik csak lebeg mellettem, ám mindezt igyekszem nem mutatni. Ha véletlenül hozzám érne, már nem is biztos, hogy annyira a hideg rázna, talán megszokható. Ugyanolyan sosem lesz, mint egy igazi érintés, ahhoz hús vér embernek kell lennie, de fura így, hogy valami konktaktust ki tud váltani másokból. Korra azért bőven idősebb, mint Marie volt, amikor meghalt. Na igen, nem tudom, hogy Andie hány éves, az egyértelmű, hogy méltatlan ilyen fiatalon meghalni. - Akkor menjünk a kilátóhoz, hátha van ott valami, amit nem fedeztél még fel. Amit én jobban meglátok. Ha itt haltál meg, akkor a gyengélkedőre is elmehetünk. A szellemek többségében ott ragadnak, ahol érte őket a halál. Próbálj visszaemlékezni. Fájdalom, erőszak.. betegség? Mi lehetett? Túl fiatal, és szép vagy ahhoz, hogy csak úgy távozz el. – Fordulok be a kanyarnál, és a kilátó felé veszem az irányt a szellemmel együtt. Kezdek felébredni az intenzív mozgástól, még kávé sem nagyon kell, a friss levegőn pedig még jobb lesz.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha akarnám se tudnám palástolni, mennyire kétségbe vagyok esve, de nem is akarom palástolni az az igazság, mi értelme lenne? Maximum egy újabb visszautasítás, egy újabb negatív kritika, egy újabb olyan személy, aki nyíltan is a tudtomra adja, hogy a terhére vagyok. Nem lenne ez meglepő, megtették már ezt néhányan, mindenkinek csak gondot és problémát okozok. Megértem... magamnak is, csak sajnos én nem hessegethetem arrébb önmagamat, nekem sajnos úgy fest, hogy ezzel kell együtt léteznem és ezt kell kezelnem, csak még nem tudom hogyan. Talán csak meglepően kivételes vagyok azzal, hogy nem tudok semmit sem a múltamról, fogalmam sincs. Én csak... a fene tudja, szeretném, ha végre a fejemben válaszok derengenének, legalább egy kevés, legalább néhány részlet, amivel kezdeni tudok valamit, de sajnos az ég világon semmi sem jön, én pedig még mindig csak bizonytalanul kapkodom a fejemet, mintha a falakon remélnék valami választ felbukkanni, vagy hogy attól villan be valami, de persze nem történik ilyesmi. - Oh hát... az jó, nem is lenne jó, ha bármibe is belehalnál. - nm meglepő, nem tudok mosolyogni most ezen, bármennyire is tudom, hogy szimplán csak viccnek szánja. Igen, csupán ennyiről van szó, de attól még nem megy nekem olyan könnyen ez most. Mosolyogni akkor, amikor leginkább sírni van kedved, de jó eséllyel a könnycseppek elhalnak a levegőben, hiszen szellem vagy, nem tudsz igazi fizikai jelenségeket létrehozni, nem fogsz vizes nyomokat hagyni magad mögött a földön, még csak lépkedni sem tudsz. Hozzá kéne szoknom, hiszen innentől ez van, de nem valami egyszerű. - Nem tudom sem a mikort, sem a hogyant, fogalmam sincs róla. Nem... nem emlékszem semmire. - újra csak a fejemet rázom meg és egy újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Rémes érzés, üresnek lenni, mert annak érzem magam. Üresnek a múltam és mindenem híján. Üresnek, hogy talán jártam már itt, de még sem ismerek fel semmit. Rettenetes érzés ez, és nem tudom, hogy mitől és hogyan lenne jobb és egyelőre még arra se jöttem rá, hogy ki tud nekem segíteni, mert láthatóan egyedül képtelen vagyok a végére járni. Még a könyveket se tudtam volna egyedül levenni a könyvtárban. - Hát... nekik fontos dolguk van úgy hallani és nem kellene őket zavarni igaz? - legalábbis, így sejtem, és amúgy sem kéne itt lennem, mármint nem tudom, hogy ha nem itt akkor hol, pedig valahol minden bizonnyal kellene. Az a baj, hogy még csak azt sem tudom, hogy hol és mitől térhetnének vissza az emlékeim. Talán csak idő kérdése, de nem igazán tudom már, hogy mennyi idő, mert úgy érzem már várok egy ideje. Csak nem telik hónapokba... évekbe az, hogy az ember újra rájöjjön, hogy mégis ki a fene, az iszonyatosan kiábrándító lenne. Én azt... nem bírom ki. - Köszönöm Luke, de én nem igazán tudom hol szoktam lenni. Eddig egyszer a könyvtár közelében jelentem meg és párszor a magasban, valami... kilátónál talán, sok lépcső vezet oda fel, és ott nem zavar senki sem. De... ha meghaltam arról nem tudhat valaki itt? - nem is tudom, csak próbálkozom, kitalálni valamit én is. Tanárok, vagy orvosok, vagy tudom is én. Diák voltam itt, Jack is ezt mondta, akkor ha meghaltam, akkor annak kell lennie valami nyomának, akkor kell valaki, aki tud róla, hogy ez megtörtént igaz? Valaki... bárki. És akkor tudhatják azt is, hogyan és mikor.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fárasztó harminchat óra után ilyen jelenséggel is találkozom. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy halucináltam a fáradtságtól, ám annyira hideg még az érzet, hogy ösztönösen összehúzom magamon az inget, mintha bármit is számítana. Csak annyit érek el vele, hogy a szellemlány rosszul rézi magát majd tőle. Nem, azt semmiképpen nem akarnám. A borzongással már aligha tudok mit kezdeni, inkább igyekszem enyhíteni a baleset okozta következményeket azzal, hogy beszéltetem, mert még szellemléte ellenére is igen maga alatt van. Azt tudom elképzelni, hogy nemrég halt meg. Akkor még sokként éli meg a dolgot, így érthető a gyászos hangulat. Mintha még könnyeket is látnék a szemében csillogni. Ennyire nem néztem utána, de a halottak, szellemek képesek sírni? Nem tudom. Mindenképpen egyedülálló jelenség, s csak remélni tudom, hogy valóban fenn tudok maradni még egy ideig, mert így, hogy nem kezdtem bele a szorgos jegyzetelésre, megint holtponthoz érkezek, majd le ragad a szemem. Az arcát figyelem, bizonytalanság is vegyül a szomorúsághoz, megbántottság, amelynek nem tudom az okát. Megbántottság, amely lehetséges, hogy a halála után követekezett be? Azt mondja, mindenki lekoptatja, nem egy szellemmel foglalkoznak. Ezek szerint más is látja, de csak egy siránkozó több száz éves léleknek nézik, hiszen van az ilyen jelenésekből több is. Velem teljesen értelemen beszél, igaz, már nem sok jót remél. - Nem halok bele... hoppá, ez rossz poén volt, bocsánat. És tényleg nem gond, hideg voltál, de semmi több. – Szabadkozom, hiszen ilyen szóviccekkel élni az esetében több mint szemétség. Ha már maradok annyira időre, hogy útba igazítsam, akkor ezen rövid idő alatt megpróbálok legalább én kedves lenni vele, mert nagyon el van anyátlanodva. Ha nemrég halt meg, a családja is bizonyára gyászol. Ezt át tudom érezni, sajnos saját tapasztalatból. - Az meg hogy lehet, hogy nem emlékszel? A korod alapján diák lehetsz. Mikor haltál meg? Nekem még egészen emberinek tűnsz... – Nézek körbe a folyosón, mintha el tudnám kapni, hogy mit is sasol annyira. Nem látok magunkon kívül senkit, se élőt, se holtat. És a terem, ami előtt állunk, csak egy ajtó. Mögüle egyre hangosodó cuppogás hallatszik, elmélyül ez még, ha tovább maradunk, odébb kéne állni. De akkor mit néz a lány? Én sem értem. - Itt... semmi, tényleg semmi. Én is azért jöttem fel, mert itt biztosan nem vonja el semmi a figyelmemet, és mások sem zavarnak, nincs értelme bárkinek is itt lenni. Őket kivéve. – Bökök a vállam felett az ajtóra, amely mögött az évődő szerelmes párunk falja egymást. Mosoly is társul a magyarázathoz, hátha ezzel egy kicsit jobb kedvre derítem. Elindulunk, érdekes látni, hogy a föld felett lebeg pár centivel, nem is éri a talajt. – Luke Prescott. Hollóhátas. Így nehéz lesz segíteni neked, ha semmire nem emlékszel. Hol szoktál lenni legtöbbet? Onnan kéne elindulnunk, és arra menni, ahol érzel valami ismerőset. Majd fémdetektornak használlak, csak nem fémet, hanem emlékeket keresünk, mit szólsz? – A jegyzetelésnek mára úgyis annyi, legfeljebb holnap sem alszom, ez most lényegesen fontosabb. Ha már halott is, segítségre szorul, nem leszek olyan, aki ezt megtagadja tőle.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Válaszokat keresek, megoldásokat és még mindig nem tudom, hol találom meg őket. Ha emlékeznék arra, hogy mi a történt, ha emlékeznék a múltamra biztosan könnyebben elfogadnám azt, hogy ki vagyok és mi történt velem, de így nem megy. Tudom a nevemet és kb. ennyi, Jack alig mondott valamit, csak rossz dolgokat, így azért elég nehézkes rendbe tenni magamban a dolgaimat. Főleg, hogy még csak azt se nagyon tudom, hogy mégis miért van az emlékezet kiesés és miért tűnök el folyton és hogy mi az a megmagyarázhatatlan erő, ami vonz magához, de valahogy nehéz belőnöm, hogy pontosan hová is. Próbáltam eddig is koncentrálni rá, de nem nagyon sikerült a dolog, pedig tényleg nagyon igyekszem. Bevillanhatna valami... bármi, a múltamból, vagy magamról, csak nem tudom, hogy mi segítene, hogy könnyebb legyen. Nem olyan ez, mint amikor az embernek elég nagyon odafigyelnie... ez most egész más, valahogy érzem, hogy ott vannak a fejemben az emlékek, de még sem akarnak előjönni és még sem tudom őket felidézni és ez valami rém pocsék érzés és finoman szólva is ijesztő, azt hiszem nem csoda, hogy elég rendesen össze vagyok zavarodva, ahogyan látja is rajtam. Nem vagyok egy nyugodt és kiegyensúlyozott szellem, ez sajnos tényleg így van. - Nem, de... biztosan rossz érzés volt neked. - nekem nem volt semmi sem, de neki tuti, hogy nem volt egyszerű átélnie, hogy átmentem rajta. Ennyit tudok, ezt olvastam a könyvben, amit találtunk a könyvtárban, ami persze nem szolgált válaszokkal a problémámra megint csak, de azt tudom, hogy egy élőnek elég kellemetlen, ha egy szellem csak úgy átmegy rajta, és én nem akarok kellemetlenséget okozni, szándékosan meg főleg nem. - Én... én nem igazán tudom, pont ez a baj. Nem emlékszem semmire sem magammal kapcsolatban, azt is csak azért tudom, hogy ki vagyok, mert más elmondta és... fogalmam sincs, hogy mi a baj velem. Időnként csak úgy eltűnök, és olyankor mintha nem is lennék. - még mindig kapkodva magyarázok neki, a fejem is időnként ide-oda jár, ahogyan próbálom belőni annak a vonzó erőnek a forrását, de a dolog furcsa, mert... mintha most nem érezném olyan erővel, mint eddig. Amit végképp nem értek. Talán csak valami téves dolog volt, mert hát nem találtam meg azt, amit keresek igaz? Csak ezzel az ismeretlen sráccal futottam össze és kész. - Nem tudom. Olyan érzésem volt, mintha valahol lennem kellene, de most nem érzem olyan erősen. Elég furcsa... és mi van itt az ötödiken, ami érdekes lehet? - a bocsánatkérésére csak megrázom a fejemet. Végül is én átmentem rajta, az is kellemetlen lehetett, szóval az, hogy ásít egyet nem olyan nagy dolog, főleg ha fáradt, akkor nem ellenem szól. Alig beszélünk pár perce, szóval csak nem én untatom. Mindenesetre ha elindulok, akkor suhanok mellette, idegesen, a kezemet tördelve, de legalább már azt megszoktam, hogy nincs szükségem rá, hogy normálisan tegyem egymás után a lábaimat. - Egyébként Andie vagyok, Andie Vickers, kb. ennyit tudok és hogy valakit nagyon megbántottam, mert... Hát ezt a részét nem pontosan értem. - Jack elég összefüggéstelenül magyarázott. Azt hiszem beteg voltam, vagy valami hasonló és ő máshogy gondolta a dolgokat, mint én és összevesztünk... vagy valami hasonló és én nem viselkedtem vele valami szépen. Cserébe ő sem tette ezt, amikor beszéltem vele, valahogy éreztem belőle a negatív energiákat, úgy éreztem szétforgácsol. Aztán köddé sikerült válni, úgyhogy ennél sokkal többet nem is tudok.
Azon tűnődöm, hogy talán egy húsz percre behunyhatom a szememet, mielőtt nekikezdek a jegyzetelésnek. Áh, nem, esélytelen, ha megteszem, biztosan úgy bealszom, hogy fel sem ébredek vagy fél napig. Ki fogok tartani, legalább hajnalig, akkor még visszaviszem a könyvtárba, és majd ledőlök egy pár órára, hogy egy késő délutános műszakot be tudjak vállalni. Nem akarok a disszertáció miatt sokat kiesni a munkából, balesetek mindig vannak, ha nem vagyok ott, nem tudok segíteni, és tudjuk pontosan, hogy mivel is jár, ha valaki nem kap korrektül ellátást. Nem, ott a helyem az első sorban, pár óra alvás majd holnap elég lesz. Az iskolában alig vannak ismerőseim, az egyetemi szakon inkább rivalizálás van, már most ki akarnak túrni, hogy megcsípjenek egy-egy ígéretesebb állást. Mintha csak a galleon és az előmenetel számítana a gyógyítás helyett. Álszent dolog, hiszen a vezető medimágusok felé az ilyenek meg hajlonganak, és előadják, hogy milyen elhivatottak, aztán tojnak a betegek fejére. Furcsa ez így, nagyon furcsa. De tudom, nekem aztán egy szavam sem lehet, én nyíltan voltam arrogáns, amíg rá nem jöttem, mennyire is szemét dolog ez. Marie-t már nem hozhatom vissza, de az emlékének tisztelegve talán még másoknak segíthetek. Nem hagyom ki a családi túrákat sem, hiszen az ereklyéket még mindig imádom, de már a gyógyítás az életem. Mostohaanyám egyébként bűbájos, jobb mint az eredeti lett volna, ő is támogatta, hogy változzam meg, és érdekes módon így valóban boldogabbnak érzem magam. Ekkor pattan át rajtam a különösen áttetsző alak, aki a teremből rebbent ki hátrafelé, mintha visszahőkölt volna. Akárcsak én, és meg is fordulok, hogy szembenézzek vele. A külseje valóban szívszorító, nem olyan régen halott azt hiszem, még van benne valami élő, már amennyire értek ehhez, túlságosan ideges, állandóan megrebben. A régi szellemek már belenyugodtak, kiegyensúlyozottabbak. Fáradt fejjel mosolyodom el, nem gyakoriak az ilyen balesetek, hogy egy élő és egy halott összeütközik. Nem foghatom rá, hogy ugyanolyan álmos, mint én, az elég komikus lenne. Ellenben nagyon megütközöm, ahogyan elnézést kér. Túlzottan emberi érzés. Nincs vele tisztában, hogy halott? - Miért kérsz bocsánatot? Nem volt szándékos ahogy láttam. – Rázom meg a fejemet, valahol elvesztettem a fonalat, miért is kéne neki segíteni? Miért van ennyire maga alatt? Miért kezel úgy, mintha egy kíméletlen dög lennék? Ennyire elbántak vele? Nem tudom, valahogy olyan arckifejezést vág, mint egykori áldozataim. Nem mondom, hogy hirtelen elönt a lelkiismeret furdalás, de ahogyan a falnak dőlök, próbálok bátorító gesztust sugározni. - A haláltól mindenki fél, ez lehet az oka. Vigasztaljon, hogy csak a többség, nem mindenki. Milyen segítségre gondolsz? Van még itt dolgod, amit hátrahagytál? Annyira nem sietek, üres termet kerestem, hogy leüljek jegyzetelni, ez ahogy láthattad, nem lesz jó. – Mosolyodom el, csupán hangulatoldóként, engem is kissé kitör a frász még attól, amilyen jeges élményben volt részem, nem természetes dolog, hogy az ember házszellemeken túl még valódi lelkekkel is találkozzon a folyosón, mégsem vagyok elutasító. Kíváncsi annál inkább, még picit fel is ébredtem a jelenéstől. - Az ötödik emeleti folyosókon vagyunk. Tényleg mennék, dolgom van, merre tartasz? Amíg keresgélek, útba tudlak igazítani. – Meg kell jegyeznem magamban, hogy a riadt ábrázata ellenére szép és kedves lány lehetett annak idején, amíg még élt. Az élet ilyen kegyetlen, őt már nem lehet megmenteni. Medimágusként addig tart a hatásköröm, amíg van benne élet, benne már aligha. Mégsem hagyom faképnél, ahogy ő mondta. Ásítok egyet, és még így is udvariasan a szám elé teszem a kezem, élőként kezelem, pedig aligha lenne jelentősége, ha bunkó lennék. Ha mások azok voltak vele, nem állok be a sorba. - Bocsánat, nem untatsz, hosszú volt a műszakom Roxmortsban. Szóval merre?
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fogalmam sincs még mindig hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Nem tudok semmit sem magamról. Nem tudom, hogy ki vagyok, hogy mi történt velem, hogy hol vagyok és... még csak azt sem, hogy miért tűnök el egyszerűen időnként. Az egész felettébb zavaros és még mindig nem tudom, hogy mégis hogyan leszek képes ezt valahogy helyre tenni. A szellemek nem szoktak eltűnni, ez még a könyvekből is kiderült. Ha valaki szellem, akkor szellem és kész, akkor az is marad és ez nem változik csak meg úgy hirtelen, nem szívódik fel. Én viszont igen, szépen eltűnök a színről újra és újra, és nem tudom, hogy miért történik. Na jó... annyit már tudok, hogy mi a nevem, de azt sem magamtól. Jack árulta el, de ő egyértelműen nem kedvel túlságosan. Azaz azt mondta, hogy megbántottam valamivel, csak épp nem tudom, hogy mégis mit vértettem ellene. Komolyan, én tettem volna ellene, megpróbáltam bocsánatot kérni, helyre tenni ezt az egészet, de nem lehetett. Nem számított a bocsánatkérés sem, pedig én tényleg nagyon igyekeztem. Még mindig fel s alá siklok a folyosón és próbálok rájönni, hogy vajon hová is kéne mennem, de még most sem tudom. Valahol lennem kell, azt egyértelműen érzem, csak még nem jöttem rá hol, de talán majd sikerülni fog. Ha meghaltam és szellem vagyok, akkor elvileg időm az van bőven, csak az a nagy kérdés, hogy mikor jön ez az eltűnős fázis, mert akkor... buktam a dolgot, de remélhetőleg nem akkor, amikor végre megvilágosodnék, mert még arra sem jöttem rá, hogy mitől függ az, hogy vagyok vagy sem. Az viszont eléggé meglep, hogy megint csak sikerül átrepülnöm valakin, és komolyan már riadt arccal számítok rá, hogy minden bizonnyal tőle is megkapom a magamét. Nem is tudom... majd jól megmondja nekem, hogy mit képzelek magamról, meg hogyan gondoltam egyáltalán az egészet, de még sem ez történik. Ő is meg van lepve, sőt mintha még a szavakat se nagyon találná először. Furcsa. - Igen és sajnálom. Nem akartam, csak kissé... elkeveredtem és azt hiszem meg vagyok zavarodva. Nem találom a helyemet tudod és... nem nagyon segít senki sem, pedig próbáltam már segítséget kérni, de a többség inkább ideges, megijed, vagy csak rohan valahová és nálad is könyvek vannak... biztosan te is sietsz. - azért nem vett mondjuk észre, én pedig most még hadarok is, de komolyan már kezdem úgy érezni, hogy semmi se sikerül és nem tudom, hogy ezt hogyan oldjam meg, vagy hogyan jöhetnék jól ki belőle. Nem értem az egészet, ami történik és valahogy szeretnék megoldást találni, de tényleg nem segít senki. Persze kitől lenne elvárható, hogy egy szellem bajával foglalkozzon igaz? Senkitől sem, de... én segítenék másnak, mégis én nem jutok az ég világon semmire sem, hiába igyekszem annyira. - Meg tudod mondani mielőtt faképnél hagysz, hogy hol vagy pontosan az épületen belül? - nincsenek táblák és én valahogy pontosan nem tudom megállapítani, hogy ez melyik emelet lehet. Talán a szellem állapot miatt van, vagy nem tudom, csökkent a térérzékelésem, netán előtte sem volt valami kiforrott, ez is benne van a pakliban, mivel ugye nem emlékszem rá, igazából nem tudhatom.
Szó szerint el lettem küldve a roxmorts-i ispotályból, mert ha tovább maradok, már nem csak magamat, betegek sorsát is rossz irányba fordítom. Már csak azért is, mert harminchat órája vagyok ügyeletben, ilyenkor már bőven lanyhul a figyelem, már nem olyan jók a reflexeim, így tényleg nem ártana, ha felhagynék ezzel. Az utolsó fél órában még az egyik nyolcadikos kezét is elláttam, aki szintén Roxfortos, csak éppen nálam sokkal kezdőbb. Mostanság ilyen pátyolgatós kedvemben vagyok. Azt hitte szegény, hogy rögtön akarok tőle valamit, pedig szó sincs róla, úgyhogy nagyokat pirulgatott, van egy olyan érzésem, hogy tetszem neki. Pedig nekem aztán egy perc fölös időm sincs, közelednek az év végi zárások, és le kell adnom a disszertációt, amely alapján eldöntik, hogy mehetek az egyetem végén abba az irányba, amit kinéztem. Elköszöntem hát a kínai kislánytól, aki talán hugrabugos lehet, meg az osztályvezetőtől is, aki kvázi a főnököm. Aludni biztos, hogy nem fogok, ezért kifelemenet magamba döntöttem egy dupla feketekávét, majd a szakdolgozatom jegyzeteit, és egy vaskos könyvet magamhoz véve indulok vissza a Roxfortba. A faluból hoppanálok a birtok széléig, majd felsétálok a folyosók felé. A körletemben most nem akarok senkit zavarni, az órám alapján már tíz körül lehet, bár az egyetemistáknál nincsen takarodó, de van aki már alszik ilyenkor. Én nem fogok még hajnalig sem. Keresek egy üres termet, oda fogok majd beülni tovább jegyzetelni. Nem is nagyon nézek fel, annyira a gondolataimba vagyok mélyedve, hogy amikor a kilincsért nyúlnék, egyszerűen átsiklik rajtam valami. Vagy valaki? Jeges hidegséget érzek, meg is borzongok tőle, pedig jól fel vagyok öltözve, zippzáros, kapucnis felső, farmer, edzőcipő, végülis a fehér köpeny alatt bármi lehet, ami sportos. Nem is nézek hátra elsőre, csak lenyomom a kilincset, s a bent csókolózó páron én is meglepődöm. - Oh, bocsesz. – Vigyorgok rájuk fáradtan, fiatalság, bolondság, bár nem sokkal fiatalabbak nálam. Behúzom magam mögött a kilincset, és megfordulok. Ekkor találom magam szembe a szellemme, akivel sikerült alaposan földöntúli kapcsolatba lépnek. Bárhogyan kutatok az emlékeimben, nem tudok róla, hogy lenne ilyen kísértetünk, aki bármilyen áttetsző is, gesztusait illetően nagyon emberi. Ez meg hogyan lehet? Fiatal, és rendkívül bájos. Meg kell ráznom a fejemet, hogy ócsudjak. - Te jöttél át rajtam? – Teszem fel a nyilvánvaló kérdést, magam sem értem, hogy miért vagyok ennyire megilletődve. Még jó, hogy erős kézzel fogom a könyvet, mert a sokktól még el is ejthettem volna. Fáradt vagyok, meglepett a csókolózóktól, de amit most tapasztaltam, hogy egy igen csinos halott lebeg előttem, nekem még Hollóhátasnk is elég fura.
[url= [You must be registered and logged in to see this link.] Only hope ♫[/url] ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fogalmam sincs róla, hogy mennyi idő telt el úgy hogy... nem volt semmi, vagyis én nem voltam, tényleg nem tudom. Egyszerűen csak annyi rémlik, ami legutóbb történt. A múltamból még mindig semmi, pedig próbálok emlékezni, próbálom gyötörni az elmémet, de egyszerűen nem megy. Az viszont tökéletesen rémlik, hogy milyen volt a legutóbbi megjelenésem. Jack... nem volt éppenséggel kedves, de mégis szinte hallottam, ahogy visszhangzott utánam, amikor a nevemet mondta, amikor lassan egyszerűen eltűntem a színről. Ezek alapján talán nem utál... talán legalábbis, mert őszintén szólva nem tudom, hogy pontosan hogyan is viszonyul hozzám. Ha emlékeznék... sokkal könnyebb lenne, de így nem igazán tudok mit kezdeni vele. Pont e miatt nem merült fel bennem, hogy megpróbálom megkeresni, mert félek tőle, hogy csak megint felzaklatnám, felidegesíteném... és hasonlók. Kétlem, hogy olyan nagyon örülne nekem, szóval ezt valahogy egyedül kell megoldanom. Még én magam sem tudom, hogyan, de... csak van rá valami mód. Tényleg kéne keresnem egy szellemet, hátha segítene válaszokat találni, de most nem is e miatt vagyok itt. Furcsa érzésem van azóta, hogy talán egy órája újra sikerült megjelennem... Az az itt kell lennem fajta... nem is tudom. Valami húz errefelé, de még csak azt sem tudom, hogy pontosan mi. Az elsőn vagyok, az az emeletek alapján világos lett hamar, de arról még nem sok fogalmam van, hogy mik vannak ezen a szinten, hogy miért is vagyok itt. - Elnézést... nem tudnál esetleg... - útbaigazítani. Igen, ez lett volna a mondat vége, de a talán alsó éves kislány egyszerűen csak leint és már rohan is tovább. Ja igen... ez egy iskola, minden bizonnyal órára siet, és nincs most is ideje egy kósza szellemmel beszélgetni, mikor amúgy se tudja, hogy mit akarok. Igazából... én sem, csak mintha lenne valami itt, ami miatt itt kell lennem. Mármint nem pontosan itt, csak valahol erre, de még nem jöttem rá, hogy pontosan hol is van az az erre. Bizonytalanul siklom végig újra a folyosón, és időnként belesek egy-egy ajtón át egy-egy terembe, hátha választ kapok. Rendesen sikerül hátrahőkölni, amikor az egyik használaton kívüli teremben találok egy párocskát vad csókolózásban. Igen a szellemek is el tudnak pirulni, mert én úgy istenesen rák vörösen reppenek hátra. Még jó, hogy nem ennél furcsábbat szúrtam ki. Oké, óvatosabban kell benézni a termekbe, mert a végén még olyasmibe botlom, amibe nagyon nem akarok.
