Hazel Sardothien

Tárgy: Hazel Sardothien 2015-04-16, 15:35

Hazel Avery Sardothien

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Some of us think holding on makes us strong; but sometimes it is letting go."

Főkarakter: Dorian Carver
Teljes név: Hazel Avery Sardothien
Születési hely és dátum: Dublin, Írország; 1978. augusztus 27.
Csoport: Griffendél
Patrónus: Panda
Évfolyam: Hetedik évfolyam
Képesség: Akkor töltsd ki, ha már dobtál a [You must be registered and logged in to see this link.] alapján és ide írd be, mi jött ki.
Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Legendás lények gondozása - Kiemelkedő

Jellemed kifejtése

A gyerekkoromat mondhatni teljes sötétség övezi nekem mégis sikerült ebből a kuszaságból valahogyan kilábalnom és pozitív szemlélettel pillantani a világra. Nyitott vagyok az emberekre.
Hűséges barát vagyok. Ha a titkodba beavatsz megígérhetem, hogy még a kínzó átokkal sem fogják kihúzni belőlem. Kitartó vagyok, ha valamit eltervezek, akkor azt meg is csinálom. Nem szokásom megijedni a kihívásoktól és attól sem, ha valami pillanatnyilag nem sikerül. Mégis milyen világban lehetnénk mindenben tökéletesek? Egyszer mindenben kezdő az ember. De ebben is csak a jót kell tudni meglátni. A kezdetnél rosszabb, már nem igazán lehetsz. Maximum akkor, ha a kezdők szerencséjével vagy felruházva. De nem szabad negatívan hozzáállni semmihez, mert már az is a sikerünket kockáztatja.
Úgy gondolom, hogy a hibáink azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Persze nem halmozom őket, hogy rekordot döntsek velük, de ha tudom, hogy olyat tettem, amit nem kellett volna, vagy mondtam, akkor végiggondolom és leszűröm az egészből a tanulságot. Van, hogy napokig rágom magam egy-két hülyeségemen, vagy esetleg még hónapokkal később is képes a gyomrom görcsbe rándulni, ha valamiről eszembe jut a bénázásom. Nem mondom, hogy a tökéletességre törekszem, mert azt megteremteni lehetetlen. Sokkal inkább azt mondanám, hogy ki akarom egyenlíteni a bénázásaimat a sikerességemmel. Ha az órán valami ostobaságot motyogok, vagy csak egyszerűen nem tudom a választ, akkor hosszú hónapokig tanulok, mint a kis angyal.
Eléggé érzékenynek személyiség vagyok. Még, ha kívülről nem is látszik, de legbelül állandó harc dúl bennem és sokszor egy hajszál választ el attól, hogy a itatni kezdjem az egereket.
Egy apró sötét lyuk lakozik a szívemben, ami édesanyám halálával keletkezett. A hiányát azt hiszem, hogy semmi és senki nem fogja betölteni, de mégis, hogyan tehetné bárki is? Ez olyan, mintha levágták volna a karomat és megpróbálnának valami hasonlót találni. Egyik sem lenne olyan, mint az előző és az sem biztos, hogy lenne egyáltalán olyan, ami valamennyire a régi helyére passzolna.
Néha egy kicsit hiperaktív vagyok, valamikor pedig olyan vagyok, mint egy leeresztett lufi, aki meg sem akar moccanni.
Nem vagyok teljesen egyoldalú mondhatni mindenből van belőlem egy apró darabka. Mégis mennyire unalmas lenne, ha mindig ugyanolyan lennék? Egy idő után még én is megunnám.
De egy valamihez mindig próbálok ragaszkodni. Az pedig a pozitív hozzáállásom, ami bármennyire is kellemetlen helyzetekben találom magam nem érzem magam elveszettnek.

Megjelenés

Hófehér, sima bőr. Kerek arc és szinte gyémántként ragyogó zöld szemek. A mosolyom mindig ott pihen az arcomon. Néha már azt is gondolhatod, hogy úgy maradt a szám és, ha akarnám sem tudnám abbahagyni a mosolygást, de ez nem így van. Egyszerűen csak tudom, hogy azzal, ha én mosolygok másoknak is jó kedve lehet és inkább vagyok az, aki a pozitív energiát sugározza, mintsem a negatívat.
Nem nőttem túlságosan magasra igazából még a 160 centit sem sikerült elérnem, de ebben is édesanyámra emlékszem, hiszen emlékszem, amikor pici voltam rettenetesen boldoggá tett minden egyes centi, amit nőttem, mert így csak közelebb érhettem hozzá, de sajnos azt az időszakot nem érhettem meg, hogy egy magas legyek vele, vagy esetleg lehagyjam őt.
A hosszú, barna hajamat tőle örököltem, ami apró hullámukban hullik a vállamra. Előfordul, hogy felkötöm, vagy éppenséggel kiegyenesítem, de a legegyszerűbb, ha hagyom, hogy hullámos tincsekben omoljon a vállaimra. Pár hónapja kipróbáltam az ombre hajat, aminek mostanra már alig maradt nyoma, hiszen a hajam elég hamar kidobja magából a festéket.

Életed fontosabb állomásai

Tisztán emlékszem még, hogy milyen boldogok voltak a szüleim, amikor megtettem az első lépéseimet. Na, jó ez így nem teljesen igaz. Ha erre emlékeznék, akkor zseninek lehetne nevezni. Azt viszont tudom, hogy a szüleim voltak a legboldogabbak a világon. Legalábbis, akkor azt hittem, hiszen ők voltak előttem az első és egyetlen példa, hogy milyen is az, amikor boldog az ember. Édesanyám mosolya könnyűszerrel ivódott bele az emlékezetembe és még a mai napig is fel tudom idézni a mosolyát bármilyen fénykép nélkül. Azt hiszem ez volt az, ami segített átvészelni a nehéz időszakokat, ami a halála után következett.
Nem voltam több nyolc éves kislánynál, amikor édesanyám rosszul lett egyik napról a másikra és összeesett. Soha nem láttam akkora ijedtséget az apám arcán, mint akkor. Mikor a kórházba szállították kiderült, hogy rákos volt és a kezeléssel lehet, hogy növelnének az idején, de az is lehet, hogy csökkentenék az esélyeit a túlélésre. Pontosabban, ha elkezdik kezelni, akkor abba bele is halhat. Nem akarta a biztos halált választani, ami előbb vagy utóbb magához ölelte volna vállalta a kezelést, de az végzett vele. Azután nagyon sok minden megváltozott. Apa az alkoholhoz fordult és sokszor ordítozott velem, ha reggelente egy kicsivel hangosabban néztem a mesét. Nem volt más, amivel szórakoztathattam volna magamat egyszerűen csak leültem a tévé elé és azt nézem. Ha pedig nem, akkor az édesanyámat sirattam. A napokat számláltam, hogy mikor érkezik meg a levél, hogy felvettek a Roxfort-ba. Őszintén féltem a saját apámtól. Az alkohol rendkívül rossz hatással volt rá. Miután egyszer kezet emelt rám. Utána persze térdre rogyott és sírni kezdett, mert rájött, hogy mit tett. Az édesanyánk halála őt még jobban megtörte, mint engem. Tulajdonképpen emiatt is kellett túl hamar felnőnöm. Egy részem őrült, hogy távol leszek tőle év közben, de a másik részem aggódott érte, hogy talán nem lesz kihez hazajönnöm a nyáron. Ezért is vettem fel a kapcsolatot az egyik unokatestvérével. Morgott párat, de végül elfogadta, hogy szüksége van valakire. Az alkohol csábításától soha nem sikerült megszabadulnia és az orvosok szerint ezért is kapott agyvérzést. Most már azt sem mondhatom, hogy kárt tudna tenni magában, hiszen a tolószékhez láncolta az élet és olyan, mintha lélekben nem is lenne közöttünk egyszerűen csak egy üres testet gondozok mindig karácsonykor és nyaranta. Bűntudatom van, amiért magára hagytam, ha a mugli életet választom, akkor talán sikerült volna helyre varázsolnom őt és most minden a legnagyobb rendben lenne. Talán kilábalt volna az alkoholizmusból és két lábbal állna a földön nem pedig üveges tekintettel bámulna önmaga elé. De a múltat már nem tudom megváltoztatni bármennyire is szeretném.

A tekintetem most ugyanolyan üvegesen mered az előttem lévő tankkönyvre, mint ahogyan az édesapám szokott rám nézni. Már, amikor jobb pillanatában képes megmozdulni. Összecsukom a könyvet és feladom, hogy ma bármit is az eszembe véssek. Ki kell eresztenem a fejemből ezeket a keserű gondolatokat meg a sok könyvek feletti kuporgásból szükségem van egy kis sétára. Az udvarra érve megpillantom Caleb-t és szinte rögtön gyorsítok a lépteimmel, hogy a lehető leghamarabb odaérhessek hozzá. – Szia. – Mondom fülig érő vigyorral az arcomon, hiszen már napok óta színét sem láttam. Kezdem azt hiszi, hogy kerül engem, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak képzelődöm. – Szia. Bocsi, most nem érek rá várnak a srácok, majd később beszélünk. – Az ajkaimra ad egy puszit, amelyet akár egy kisgyerek is adhatna az édesanyjának, vagy az édesapjának aztán már minden további nélkül eltűnik mellőlem, mintha legalább leprás lennék. Nem tudom, hogy hova vezet ez az egész, de egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen módon semmibe vesz. Főleg, hogy az apám után mondhatni ő a legfontosabb személy az életemben. Már körülbelül egy éve, hogy együtt vagyunk az elmúlt egy hónapban alig beszélünk. Régebben mindig számíthattam rá, de azaz időszak, már eltűnt és hiába érzem úgy, hogy boldogsággal tölt el az, hogy láthatom. De nem így van. Kezdem azt hinni, hogy most már pusztán az emlékek tesznek boldoggá..

Tárgy: Re: Hazel Sardothien 2015-04-19, 09:36

Elfogadva!

Aw... ez a PB!! *.* Róla aztán biztosan sok szép képet és gifet találsz majd, és hát belsőleg is nagyon beleillik a roxfort világába. Jellemét tekintetve igen kedves teremtésről van szó, aki mintha mostanság nem találná a helyét, amolyan szívsajdítóan egyedül van szegény, pedig elvileg van valakije. Nagyon szépen fogalmazol, igazán jól szórakoztam, miközben olvastalak! Remélem jóra fordulnak a dolgok. Foglalózz, a többit már tudod!

***

» Hazel & Brady
» Cormac && Hazel