Castiel & Karen

Vélhetően nem hatotta meg a kitárulkozásom. Magam sem értettem, hogy miért pont tőle reméltem egy kis empátiát. Talán csak abban reménykedtem, hogy velem szemben képes együtt érző lenni, vagy szimplán csak képes egy kicsit is törődni másokkal. Persze, pont én beszéltem, hiszen én az emberiség javára szintúgy magasról tettem. Castiel esete azonban más volt. A fiúban volt valami megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan dolog, ami vonzott, ami hozzáláncolt, és épp ezért hinni akartam benne, hogy egy hangyányit is erőlködik majd, hogy felfogja a szavaimat, és valamiféle érzelmet csikarjon ki magából.
Azt hittem, el fog menni, épp ezért nem is figyeltem rá. Háttal álltam neki, nem is láttam a fejrázását, azonban a következő szavai még inkább kibillentettek a lelki egyensúlyomból. ‒ Miért kell állandóan felhoznod? Miért kell folyton szemrehányásokat tenned? Szerinted én nem láttam be, hogy nagyon nem volt helyes, amit tettünk?! Azt képzeled, hogy nem bántam meg?! Fogalmad sincs róla, hogy milyen szar érzés. Elképzelésed sincs arról, hogy mennyire fáj. Neked hogy esne, ha felhánytorgatnám a hibáidat, a félelmeidet és a keserű emlékeidet? Mégse teszem. Visszavághatnék… Kioktathatnálak, magyarázhatnék neked arról, hogy nem kell rettegni a vihartól, mégsem teszem. Nem vetem a szemedre, hogy félsz tőle, érthető, mindenki fél valakitől, valamitől, szeretnék is rajtad segíteni, de… Most komolyan, elárultam neked az egyik legnagyobb titkomat és félelmemet, és ahelyett, hogy hagynál végre vele, újra és újra szemrehányásokat teszel, hogy miféle undorító személy vagyok, hogy miket művelek… Neked hogy esne, hogy ha az egyetlen személy, aki felé valaha is önszántadból nyitottál közölné veled, hogy egy undorító szörnyeteg vagy, akit bárcsak ne ismert volna meg? És látod, én mégse kívánom azt, hogy bár ne ismertelek volna meg, csak azt bánom, hogy beavattalak ebbe… ‒ fakadtam ki, és éreztem, ahogy egyre több könnycsepp gördült végig az arcomon és a nyakamon. Miért… Miért adtam neki egy esélyt? Miért nem voltam képes leszarni őt? Miért nem hagytam magára, amikor a félelemtől reszketve üvöltött? Miért akartam ennyire segíteni, és miért tartottam ki mellette még most is, amikor ennyire el akart lökni magától? Megtöröltem az arcomat, de még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást. Az eddigi húsz évem alatt, talán négyszer-ötször sírtam: amikor megszülettem, amikor apám meghalt, amikor anyám temetésén voltunk, talán Gavinnek is sikerült egyszer megbőgetnie, és most… Most Castiel volt az, aki elérte, hogy még inkább szégyelljem magam, és azt kívántam magamban, hogy bár én haltam volna meg anya vagy apa helyett. A világ és a fivéreim jobban jártak volna ezzel a cserével.
‒ Milyen bátor vagy, hogy nem félsz ettől a szörnyetegtől ‒ szólaltam meg remegő mégis gúnyos hangon, miközben széttártam a karjaimat. Nem értettem. Miért maradt mégis? Itt volt a lehetőség arra, hogy örökre megszabadulhasson tőlem, és mégsem moccant. Az ezt követő szavaira, hatalmas, elkerekedő szemekkel pillantottam rá. ‒ Miről nem mondasz le? Arról, hogy a lábamra taposs, miután sikerült a lelkembe gázolnod? ‒ kérdeztem keserűen, miközben azzal voltam el foglalva, hogy letöröljem a könnyeimet. Nem voltam hajlandó, vagyis inkább nem akartam több könnycseppet rá pazarolni.
A zaklatottságom idővel kezdett alábbhagyni, és képes voltam értelmesen beszélni. A kérdésére megvontam a vállamat. ‒ Akár ‒ feleltem csendesen, jóval nyugodtabb hangon, de a továbbiakat nem kommentáltam. Tudtam, hogy nincs sok ismerőse, ahogy azt is, hogy nem vágyott mások társaságára. Én mégis ott voltam mellette. Csessze meg! Még mindig ragaszkodtam hozzá, ez ellen nem tudtam mit tenni, pedig olyan szívesen gyűlölném, és a pokolra kívánnám, mégis… Képtelen voltam haragudni rá, mert tudtam, hogy az ikertestvéremmel való kapcsolatom eléggé kiborító, így aztán jogosan vágott dolgokat a fejemhez.
‒ Pedig nem akartalak… ‒ suttogtam halkan, és megráztam a fejem. Én legalább bocsánatot kértem tőle. Nem volt szép tőlem, beismerem, és elnézést is kértem tőle. Tényleg nem lett volna szabad ilyen dolgokba belemélyedni. Az ő szíve joga volt, hogy mikor, hol és kivel csókolózik, vagy fekszik le. Nekem nem volt közöm ehhez.
Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Bármennyire is fájt, amit mondott, igyekeztem félretenni a sérelmeimet, elvégre nem azért voltunk itt, hogy oltogassuk egymást, hanem azért, hogy megtanítsam táncolni. Arra, hogy aljas lenne, megráztam a fejem. ‒ Nem, nem tartalak aljasnak. Sok mindent gondolok rólad, de inkább tartalak önzőnek, mint aljasnak. És mint tudjuk, az önzőknek érdeke, hogy jól jöjjenek ki egy adott szituációból, és tekintve, hogy annyira ellenkeztél mindenféle művészettel szenben, kételkedem benne, hogy valóban igazat szólnál, ha arra kerülne a sor ‒ pillantottam rá. Miből hitte azt, hogy aljasnak tartom? Ez egyáltalán nem volt így. ‒ Rendben, köszönöm.
Biccentettem, még a gúnyos mosolya se hatott meg. Egyáltalán nem volt hatással rám. Most már csak egy cél lebegett a szemem előtt: megúszni ezt a találkozót további sírás nélkül. Aztán olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam: megölelt. Hosszú pillanatokig nem voltam képes megmoccanni, aztán csak összeszedtem magam, és visszaöleltem. Amolyan bocsánatkérésként fogtam fel. Talán nem is tudja, mennyit jelentett ez nekem. Jó volt érezni a teste melegét, az illatát, amikor kifújta a levegőt, az csiklandozta a nyakamat, a hátam és a tarkóm pedig bizsergett az érintésétől.
Elengedtem. Elhúzódott, így nem akaszkodtam rá, engedtem, hogy menjen. A tükrök segítségével láttam rajta, hogy zavarban volt, hogy nem tudta mihez kezdjen, így arra jutottam, jobb, ha az óra mára véget ér. Nem hallottam hát a szavait sem, hiszen öltözködni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy megfordul, vagy éppen belepillant a tükörbe. A számomra zavartan és talán kissé hisztérikusan hangozó kérdésére szórakozottan elmosolyodtam.
‒ Nem igazán. Öt pasival élek együtt, és egy olyan helyen jártam iskolába, ahol szintén főként fiúk jártak. Már rég hozzászoktam ahhoz, hogy megbámulnak ‒ feleltem, miközben felhúztam a szoknyámat, majd lehajoltam a ruháért, gondosan összehajtogattam, és a zongorára helyeztem. A cinikus szavai pedig nevetésre késztettek. Kissé rekedtes, de mégis jókedvű nevetés volt. ‒ Ugyan kérlek, egyrészt, nincsenek barátnőim, de tegyük hozzá, hogy barátaim sincsenek. Másrészt, ha meg akarnám osztani valakivel a testem minden részletét, akkor az nem egy barátnő lenne, és nem is csak látvány lenne, ha érted, mire gondolok… ‒ magyaráztam, miközben felvettem a blúzomat. Azért ez kicsit kárpótolt a korábbi a durva megjegyzései miatt. Milyen édes volt, amikor zavarba jött! Hiába múlt el tizenhét, még mindig egy kisfiú volt. Ezen magamban jól szórakoztam.
‒ Igen, hajcsat ‒ bólintottam, és már épp készültem begombolni a felsőmet, amikor megint kifakadt. Egy gyenge gúnyos mosolyra futotta tőlem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen zavarba lehetett hozni. ‒ Rajta vagyok, nyugalom. Nem hittem volna, hogy ennyire kiakadsz‒ feleltem, miközben ő lehajolt a csatért, addigra én is begombolkoztam.
‒ Köszönöm ‒ mosolyodtam el halványan, és mialatt feltűztem a hajam ezt még hozzátettem: ‒ Valóban különleges és furcsa ember vagy ‒ mondtam, aztán gondoljon arra, amire szeretne. Veheti bóknak, beszólásnak, vagy akár félre is értheti, bánom is én. De attól függetlenül tényleg igazam volt abban, hogy ő más volt, mint a vele egyidős srácok.
‒ Nyugalom, nem kérem, hogy vetkőzz le előttem. Nem gondoltam, hogy ennyire tartasz a vetkőzéstől ‒ ráncoltam össze a homlokomat, de végül csak ráhasalt az asztalra, így odaálltam mellé, és az ujjaimat ropogtatva válaszoltam neki: ‒ Ennyire azért ne örülj, hogy helyre akarom tenni a hátad. Különben is, te kérted, és ez a legkevesebb azok után, hogy elhoztál a fogadóból ‒ morrantam rá, majd szelídebben folytattam.
‒ Továbbá, felajánlottam, hogy majd csinálok rá kenőcsöt, de visszautasítottad, szóval magadra vess ‒ tettem hozzá, közben pedig magamban eldöntöttem, hogy az arcán lévő seb lekezelésére szánt kenőcs mellé küldök neki valami mást is a hátára, ha nem javulna a masszázs után. A vállától kezdtem, egyszerre finoman és erőteljesen masszíroztam, bár néha-néha végigsimítottam a hátán, hogy elsimíthassam a pólója ráncait. Tényleg nem tartott sokáig, mindössze néhány perc volt, mire alaposan, kétszer-háromszor megmasszíroztam. Utána elhúzódtam tőle, pár pillanatig a kezeimre meredtem, majd szusszantva megráztam a fejem, és vártam, hogy eltűnjön az a furcsa bizsergető érzés az ujjaimból, ami azután jelentkezett, hogy hozzáértem.
‒ Remélem, most már jobb. Majd akkor az arcodon lévő sebre és a hátadra küldök valamit Rolffal, aztán üzend meg vele, hogy mikor érsz rá legközelebb ‒ szólaltam meg, majd visszatértem a ruháimhoz, belebújtam a harisnyámba és a cipőmbe, megkötöttem a nyakkendőmet, majd a zongora lábánál álló táskámba tettem a szoknyát, amiben „táncoltam”, aztán visszatelepedtem a hangszer mellé.
Leütöttem néhány billentyűt, majd Castielre pillantottam. ‒ Egyébként, örülök, hogy eljöttél, és remélem, a véleményed változni fog velem kapcsolatban‒ tettem hozzá, amolyan búcsúként annak ellenére, hogy miket vágott a fejemhez. Ezek után nem szóltam hozzá, visszafordultam a zongorához, és folytattam a korábban játszott keserű melódiát. Sok mindenen kellett gondolkoznom, és volt néhány dolog, amit át kellett értékelnem.

Nem akartam ennyire részletezni a múltamat, vagy a családi hátteremet, csupán oly’ régóta nyomta a szívemet ez a sok kellemetlen emlék, ez a sok keserűség, hogy képtelen voltam továbbra is magamban tartani, és ostoba mód hittem benne, hogy talán ezáltal Castiel is megért valamelyest. Nem terveztem untatni, vagy órákat regélni a családomról, mégis özönlöttek belőlem a szavak. A nyelvemet addig képtelen voltam megfékezni, amíg el nem fogyott minden mondanivalóm. Kitárulkoztam előtte, és ezzel elkövettem az egyik legnagyobb hibát, amit csak tehettem: sebezhetővé váltam. Pedig annyira bízni akartam benne! Annyira örültem volna neki, ha ezeket a gyengepontokat nem használja fel ellenem, csupán meghallgat, és elfogad úgy, ahogy vagyok. Tisztában voltam vele, hogy vétkeztem, hogy bűnös voltam több szempontból is, mégis fájt az egyetlen ‒ a fivéreimet leszámítva ‒ ember így vélekedett rólam, és ennyire… A szavaival élve betegnek tartott. Lehetséges, hogy valóban az voltam. Legalább is, nem voltam átlagos, vagy normális. Nekem így sikerült túllépnem az élet által osztogatott pofonokon.
Nem feleltem. Még ránézni se bírtam, ellenben biztos visszatükröződött, hogy milyen keserű, elgyötört arcot vághattam. Annyira vágytam egy kis empátiára, hogy elfeledkeztem arról, ezt nem kaphatom meg Castielről, mert képtelen volt együttérezni.
‒ Nem kértem, hogy válaszold meg a kérdésem… ‒ suttogtam erőtlenül, majd a következő szavai kapcsán fájdalmasan megvonaglott az arcom, és a szemembe könnyek szöktek. Hát valóban így gondolta? Tényleg ennyire undorító lennék, hogy azt kívánta, bár ne találkoztunk volna? Ilyen szörnyeteg lennék? Remegő hangon feleltem neki: ‒ Nos, egy szóval sem említettem, hogy terhes lenne számomra az effajta ragaszkodás…
Tulajdonképpen szerettem tartozni valakihez, valamihez. Gavinnel véget ért köztünk valami. Nem futhattam hozzá, ha támaszra volt szükségem, Chase és Adrian se hagyta volna, hogy a nyakukon lógjak, Fredhez meg Stevenhez pedig nem hoppanálgatnék haza. Azt gondoltam, talán Castiellel megérthetnénk egymást… Hittem, hogy idővel támaszkodhatunk majd egymásra, de ezek után… Ezek után a kimondott szavak után a dédelgetett kis légváram összeomlott.
‒ Ha valóban így gondolod, menj csak nyugodtan. Nem tartalak fel, elvégre… Ki akarna egy olyan undorító személlyel egy légtérben tartózkodni, mint amilyen én vagyok? ‒ próbáltam érthetően beszélni, de ekkora már igencsak fojtogattak a könnyeim. Zavaromban a karomat dörzsölgettem, és azt kívántam, bár elnyelne engem a föld.
‒ Egy olyan világban, amiről úgy gondolod, hogy mindenki az ellenséged, nem keresgélsz. Ezt neked kell a legjobban tudnod ‒ céloztam arra, hogy ő is inkább a magányt választotta a társaság helyett, gondolván arra, hogy hasonló helyzetben voltam én is. Az újabb becsmérlő szavaira csak még inkább megeredtek a könnyeim. Hát tényleg ennyire visszataszítónak tartott! Rég éreztem magam ilyen pocsékul.
‒ Már mondtam… Ha ennyire hányingert keltő a cselekedetem, akkor nem szükséges itt időznöd… ‒ ráztam meg a fejem, és megindultam a zongora felé. Mondhatni, úgy rogytam le a székre, amely a hangszer előtt állt. Elszökött belőlem minden erő, ami lábon tartott volna. Utat engedtem a sírásnak. Most az egyszer, most utoljára kisírom magam, aztán soha többé… Utána kiölöm magamból az összes érzelmet, egy üres, lelketlen testté válok, amely ha elvégezte a küldetését, akkor megszűnik létezni. Igen, pont így lesz. Pontosan így. Miközben ilyen gondolatok keringtek a fejemben, játszani kezdtem egy bús melódiát, amelybe az összes fájdalmamat sűrítettem.
Azonban képtelen voltam most azonnal érzéketlenné válni, ahhoz túlságosan zaklatott voltam, azonban arra képes voltam, hogy összekaparjam a maradék önbecslésemet, és Castiel elé álljak. ‒ Nos, elképzelésem sincs, de akkor… Akkor gondolj a meglévő kapcsolatodra… ‒ suttogtam halkan, azonban azt már nem mertem kimondani, hogy a velem lévő viszonya igazán számíthatna neki egy kicsit. ‒ Igen, valaki… Nagyjából 180 cm magas, szőkésbarna haj, őzbarna szemek… Rideg tekintet, gúnyos kacaj, elítélő szavak… ‒ bólintottam lassan. Nem értettem miért tartottam ki mellette, vagy hogy miért számított a véleménye, de a megjegyzései rosszul estek, mégis… Mégis ragaszkodtam hozzá. Tartozni akartam valakihez, tartozni akartam hozzá. Teljesen mindegy volt, hogy milyen viszony alakult közöttünk, csak annyit szerettem volna elérni, hogy megtűrjön maga mellett, és hogy segíthessek legyűrni a viharral kapcsolatos félelmét.
‒ Gyakran akaratlanul is megbántom a szeretetteimet a csípős megjegyzéseimmel, és nem szeretnélek megsérteni, vagy nem akarok fájdalmat okozni neked ‒ pillantottam fel rá. Annak ellenére, hogy megríkatott, igyekeztem megbocsájtani neki, és túltenni magam rajta, hiszen… Tudtam milyen volt. Tisztában volt a nyers modorával, a stílusával, és vélhetően kivédtem volna a támadásait, ha számítottam volna rájuk.
‒ Ki tudja… ‒ erőltettem mosolyt az arcomra, holott még mindig nem éreztem, hogy okom lenne erre. Hosszasan kifújtam a levegőt, majd felvettem vele az alapállást, és lépegetni kezdtünk. A gondolataim ismét akörül forogtak, hogy miként tudnék teljesen érzéketlenné válni, azonban be kellett ismernem magamnak, ha ezt még a Durmstrang se tudta elérni, akkor bizony magamtól nem fog menni.
‒ Mire gondolsz pontosan? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, elvégre érdekelt volna, hogy az a valami mit is takart pontosan, de a választól függetlenül belementem a dologba. ‒ Rendben, viszont, akkor ígérd meg, hogy Veritaserum hatása alatt fogsz nyilatkozni a dologról, ugyanis kinézem belőled, hogy hazudnál a saját érdekedben ‒ pillantottam rá komolyan, miközben ezt a kitételt tettem.
Amikor megbotlott, megtartottam, hiszen egyrészt nem akartam elesni, másrészt, múltkor is a hátára esett, nem akartam, hogy még jobban beüsse azt. Pár pillanatig elmélyedtem azokban a barna szemekben, és próbáltam megfejteni a legtitkosabb gondolatait, vagy legalább is igyekeztem kitalálni, hogy miért bámult ilyen értetlenül. Azonban, mielőtt kérdezhettem volna, magához húzott. Ezzel igencsak meglepett, hiszen nem is olyan régen még azt hangoztatta, hogy mennyire undorodott tőlem, és most mégis… Elsőre elállt a lélegzetem a meglepettségtől, és a szívem is egy ütemet kihagyva vadul kalimpált, és próbálta behozni a lemaradást.
Én nem voltam olyan, mint ő. Ha menedéket, vagy vigaszt keresett nálam, én megadtam neki. Semmi okom nem volt arra, hogy eltaszítsam magamtól. Az Castiel reszortja volt. Halkan szuszogva vettem a levegőt, főleg, amikor még közelebb húzott magához. Most már tényleg kényelmetlen volt számomra, hogy a kezeim kettőnk közé préselődtek. Lehunytam a szemeim, és amikor megrezzent az érintésemtől, én is megremegtem. A kezem csak feljutott a nyakához, sőt a jobbom továbbmerészkedett, és a hajtincseivel kezdtem szórakozni. Közelebb bújtam hozzá, ezúttal már a mellkasaink egymáshoz préselődtek, de nem érdekelt. Nem izgatott semmi, csak az, hogy még egy picit, még pár pillanatra így maradhassak. Nem tudom mi célja volt ezzel az öleléssel, de határozottan jólesett.
Amikor el akart húzódni, én is visszahúztam a kezeimet, és pár pillanat elejéig zavartan meredtem rá, majd még értetlenebb pillantásokat vetettem rá, amikor hátat fordított nekem. Automatikusan a tükör felé pillantottam. A tekintetemmel követtem a mozgását, de nem mertem megmoccanni. Képtelen voltam megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, de szívesen hozzáértem volna, hogy megpróbáljam megnyugtatni, bár végül arra jutottam, hogy talán pont az érintésem hozta ennyire zavarba. Halkan felsóhajtottam, majd a kérésére lassan bólintottam.
‒ Rendben, de… Szerintem mára hagyjuk a gyakorlást ‒ jegyeztem meg halkan. ‒ Így is a vártnál jobban haladunk. Megmasszírozom a hátadat, aztán… eldöntöd mit szeretnél ‒ mosolyodtam el halványan, és tekintve, hogy háttal állt nekem, nem röstelltem a zongoránál lévő egyenruhámhoz sétálni. Mivel azt hittem, hogy úgyse fog figyelni, ezért nem is szóltam neki arról, hogy átöltözni készültem. Különben sem voltam szégyellős, így aztán, ha eggyel több, vagy kevesebb pasi lát az életemben fehérneműben, nem fog összedőlni a világ. Az most pláne nem jutott eszembe, hogy esetleg a tükörbe bámulna.
Kiléptem a cipőmből, majd kibújtattam a kezeimet a ruha ujjából. A szoknya lágyan hullott a padlóra, én pedig lehajoltam az egyenruhám szoknyájáért, hogy felhúzhassam. Ezek után a helyére söpörtem néhány kósza hajtincset, és belebújtam a blúzomba, épp készültem összegombolni azt, amikor eszembe jutott, hogy a hajcsatomat még a tánc előtt sikerült elrúgnom valahová. És hol volt? Természetesen Castiel előtt valamivel.
‒ Ha megkérlek, akkor odaadnád a csatomat? ‒ kértem, miközben a blúzt elkezdtem begombolni. Meg se fordult a fejemben, hogy ez akár újabb zavarba ejtő szituációt is szülhet. Időközben a teremben lassan egy masszázsasztal kezdett körvonalazódni, amit még korábban kértem a szobától. Mezítláb lépkedtem oda mellé, a padló hideg volt, de cseppet sem érdekelt. Ahogy az se izgatott, hogy még nem végeztem az öltözködéssel, ugyanis most az lényegesebb volt, hogy Castiel hátát rendbe tegyem. Szóval ha odaadta a csatot ‒ vagy ha én felvettem a földről ‒, akkor intettem az asztal felé, hogy menjen szépen, feküdjön rá, mert állva a teljes hátát nem tudom megmasszírozni.

Meglepetten meredtem rá. Miért érdekelte ennyire? Miért akarta annyira tudni, hogy micsoda kínzó érzés az, ha meghal egy szeretted?
‒ Hát… Sok féleképpen el lehet veszíteni valakit… Apámat úgy hurcolták el tőlünk. Egy átlagos napnak indult, a boldogan tengettem a mindennapjaimat a családi birtokon. Már-már idilli volt a helyzet. Végre sikerült rávennem őt, hogy délután vigyen el minket a közeli parkba. Összegyűlt a családom, hogy együtt lehessünk… Hogy együtt tölthessünk egy kis időt, aztán… Aurorok törtek ránk, megragadták apámat, elhurcolták. Nem tudtunk mit tenni ellene. Akkor láttam utoljára. Tizenegy se voltam, magunkra maradtunk. Az életem egyik legmeghatározóbb alakja egyik napról a másikra eltűnt. Mindent felülírt. Nem tudtam a nyakán lógni, nem mesélt többet, nem láttam, nem hallottam soha többé… Az utolsó emlékképem róla az arca, amikor rám szólt, amikor elvitték. Sose láttam még olyan keserűnek. De tudod… Hittünk benne, hogy talán egyszer hazatérhet, hogy felmentik a vádak alól. Addig rendületlenül hittem benne, hogy visszakaphatom, hogy hamarosan újra megint a régi lesz, aztán… Pár hónappal később kaptuk az üzenetet, hogy meghalt az Azkabanban. Úgy éreztem, valami meghalt bennem. Nem voltam többé ugyanaz az ember. Nagyon sokáig fel se fogtam a dolgot. A mai napig nem tudtam beletörődni. Amikor értesültem a haláláról, olyan volt, mintha kivágtak volna belőlem egy darabot ‒ magyaráztam, és közben a hajamba a túrtam. Nehezemre esett felidézni ezeket az emlékeket, mégis megtettem, hogy megpróbáljam neki elmondani milyen is ez az érzés.
‒ Aztán anyám… Remek asszony volt, rengeteget dolgozott, hogy hat éhes szájat etethessen, amennyire tellett tőle felnevelt minket, nem adta fel, amikor a férje meghalt, és mégis… Szegény… Annyira túlhajszolta magát, hogy megbetegedett. Nem tudtunk segíteni rajta. Hosszú hónapokon keresztül láttuk miként gyengült el a teste, és adta fel a harcot a világgal szemben. Ott ültem az ágyánál, és a kezét fogtam, amikor eltávozott közülünk. Ott is olyan érzésem volt, mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha elvesztettem volna a lényem egy részét. Talán még apám elvesztésénél is rosszabb volt, hiszen láttam milyen dolgokon ment keresztül, és tudtam, hogy az egész elkerülhető lett volna, ha a rokonaim nem hagynak magunkra minket. Ez nem olyan dolog, hogy valaki faképnél hagy, és többé nem látod, majd elfelejted. Az emlékük örökké kísért, és nem hagy nyugodni, mert tudod, hogy igazságtalan volt velük a sors, és azzal is tisztában vagy, hogy lehetett volna másképp. Lehet, hogy a te „szülei” alávaló rohadékok, de az enyémek szerettek engem, minket. Nem érdemelték meg a halált, nem lett volna szabad ilyen korán távozniuk. ‒ Tényleg sajnáltam, amiért a családja nem volt képes rendesen foglalkozni vele, valóban irtó dühös voltam rájuk, de az engem katasztrófák se voltak sokkal jobbak.
‒ Ezek után szinte kivétel nélkül zárkózottak lettünk. Kizártuk a világot, csak magunkra számíthattunk. Ez az erős kötelék az oka annak, hogy ragaszkodom a fivéreimhez, és hogy ilyen furcsa kapcsolatom volt az ikertestvéremmel ‒ magyaráztam tovább, bár sejtelmem se volt arról, hogy ebből mennyit fogott fel, vagy érzett át. ‒ Már attól is rettegek, hogy őket elveszítem, ezért nem is nagyon szoktam másokat közel engedni magamhoz. Nem akarom újra és újra átélni azt a borzalmas érzést. Fogalmam sincs, hogy miért közeledtem hozzád. Ha valaki kérdezné, ez lenne a legnagyobb félelmem: elveszíteni mindenkit, aki egy kicsit is fontos volt nekem ‒ pontosítottam a félelmemet, hiszen maga a Gavinnel való kapcsolatommal nem lett volna bajom, és azzal se, ha mások is tudják, de a többiek biztosan nehezen viselték volna a dolgot, ezért rettegtem attól, hogy valaha is kitudódik.
‒ Csak ő volt nekem, csak ő értett meg, ő érezte át a fájdalmamat, volt a támaszom és a vigaszom… És persze ugyanez volt fordítva. Szerintem sose hittük igazán, hogy a világon akadhatna olyan személy, aki elfogadna minket olyannak, amilyennek vagyunk. Ezért hihettük azt, hogy senki más nem illene hozzánk. Ismertük egymást nagyon-nagyon régóta… Mindig együttvoltunk, mindent tudtunk a másikról, nem kellett törnünk magunkat az ismerkedéssel, hogy mit árulhatunk el a családunkról és mit nem, nem kellett attól tartanunk, hogy valaha is eláruljuk a másikat. Tudtuk, hogy számíthattunk egymásra. Kamaszok voltunk, apánk rég nem élt, anyánkat is elvesztettük, nem volt ki rávilágítson arra a tényre, hogy ez nem helyes. Persze, mára belátom, hogy nem így kellett volna cselekednem. ‒ Nehezemre esett összefüggően beszélni a dologról, így is gyakran elhalt a hangom, de ha én annyi mindent tudtam már az életéről, akkor talán itt volt az ideje, hogy kitárulkozzak előtte, még ha később meg is bánom a dolgot. De egyszerűen nem tudtam már magamban tartani, áradtak belőlem a szavak, kellett valaki, aki meghallgasson, és nem éppen az iskolai pszichológus társaságára vágytam.
‒ Az eskü kötelez, sose szegem meg a szavam… ‒ dünnyögtem halkan, majd amikor számon kért, hogy normális vagyok-e, a fejemet rázva keserűen felnevettem. ‒ Nem, nem vagyok az. Jó ideje nem ‒ feleltem eleinte szórakozottan, majd a hangom egyre letörtté vált. Megint eszembe jutott, hogy milyen életet élhetnénk most, ha a szüleim még élnének, szívfacsaró volt nézni, hogy Adrian mennyire hiányolja anyát, egyszerűen kínzott a szüleim hiánya.
‒ Arról nem tehetek, ha nem hiszed el. Attól még így van ‒ vontam meg a vállamat, majd a következő szavai után úgy éreztem, mintha egy kést döfött volna belém. Nem feleltem. Inkább a hallgatást választottam és a szemkontaktus kerülést. Ez tűnt a legmegfelelőbbnek.
Aztán… Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket már nem tudtam elviselni. A családom kívül senki nem volt képes könnyekre fakasztani, neki mégis sikerült. Nem akartam sírni, nem akartam gyengének tűnni, épp ezért törölgettem bőszen a könnyeimet, és fordítottam neki hátat. Nem akartam, hogy lássa az arcomat. Azt se vettem észre, hogy tett felém egy tétova mozdulatot, nem foglalkoztam vele, inkább a zongorához telepedtem. Miután kisírtam magam, játszani kezdtem. Automatikusan ütöttem le a billentyűket, nem gondolkoztam, nem kellett agyalnom a sorban jövő hangokon.
‒ Vannak kapcsolataid ‒ pillantottam fel rá. Ne akarja bemesélni, hogy nincsenek, amikor itt álltam előtte. ‒ Az én életem is épp elég elcseszett, mégis itt vagyok. Mégis vannak céljaim, mégis van miért küzdenem, mégis van valaki, aki mellett kitarthatok a családomon kívül… ‒ vágtam rá, és az utolsó valakit kicsit nyomtam, mert ez alatt pontosan rácéloztam. Ha megmerészelne halni nekem, nem tudom miként, de feltámasztanám, nem hagynám, hogy elmeneküljön az élet elől. Kénytelen lennék feléleszteni, hiszen a testvéreim miatt én nem követhetném a másvilágra.
‒ Nem árullak el, stimmel, megvédelek másoktól, önmagadtól, és ha képes vagyok rá, akkor magamtól, de a saját egoizmusodtól nem hinném, hogy képes lennék. Meg aztán, akkor miből tanultál? ‒ pillantottam rá összeráncolt homlokkal. Tény, hogy vigyázni akartam rá, de az nem jelentette azt, hogy az egoizmusától összedőlne felette a ház, akkor már jó keresőkutya módjára vetődnék, és ásnám ki a romok alól.
Végül csak lehiggadtak annyira a kedélyek, hogy megkezdhessük a próbát, és szinte biztos voltam benne, hogy ő is éppannyira őrlődött a szavaimon, mint ahogy én az övéin, mégis sikerült félretenni a nézeteltérésünket. ‒ Ugyan. Sosem ölnélek meg, csak arra céloztam, hogy talán a végén megkedveled, így nem kellene elhamarkodott kijelentéseket tenned ‒ billentettem picit oldalra a fejemet, miközben a lépéseket gyakoroltuk. Vagyis csak addig gyakoroltuk, amíg el nem vesztette az egyensúlyát, és vissza nem rántottam. Egészen közel került az arca az enyémhez, ez akaratlanul is a verekedés éjszakáját idézte fel bennem. Ezúttal fenntartottam a szemkontaktust, és hosszasan fürkésztem azokat a barna szemeket, remélve, hogy ki tudok olvasni valamit belőlük.
Megszeppenten pislogtam, amikor megragadta a kezemet, és magához húzott. Most meg mi a fene ütött belé? A testem ismét elöntötte a forróság, újfent zavarba hozott, főleg, hogy a kezeit megéreztem a tarkómon és a hátamon. Kellemesen megborzongtam a sóhaja hallatán.
‒ Úgy nézek ki, mint aki csodákat vár tőled? ‒ kérdeztem halkan, halovány mosollyal az arcomon. Valahogy… Jól esett az érintése, az ölelése, így hát nem taszítottam el magamtól. Mivel a kezeim közénk szorultak, így óvatosan vezettem fel őket a mellkasán, hogy az egyik kezemmel átkarolhassam a nyakát, a másikkal pedig a hajába túrhassak. Hogy miért csináltam? Nem tudom, nyilván azért, amiért ő megölelt.
Szótlan maradtam, talán kicsit közelebb bújtam hozzá, és a haját cirógattam. Szaporán, már-már szaggatottan vettem a levegőt, majd amikor megszólalt, a fejemet a nyakának és a kezemnek döntöttem. ‒ Én sem tudom mi ütött belém ‒ suttogtam válasz gyanánt. Azonban nem eresztettem el, nem engedtem el egészen addig, amíg ő nem akarta. Különféle érzések kavarogtak bennem, egyedül az érintése volt képes arra, hogy elcsitítsa a gondolataimat.

‒ Látom, fogalmad sincs arról, milyen elveszíteni valakit ‒ feleltem halkan. Castiel talán elveszítette az anyját, de nem olyan értelemben, mint én, és nem is volt olyan viszonyban vele, mint amennyire jóban én volt a sajátommal. De ennél többet nem fűztem hozzá ehhez a megszólalásához.
‒ Mindjárt gondoltam, hogy számodra az a legszimpatikusabb opció ‒ mondtam keserűen. Nem szerettem erről a témáról beszélni, túl sok fájdalmas emléket hozott fel. A szüleink ‒ de főként anya ‒ halálát mindegyikünk megsínylette, és Castiel gúnyolódása se segített a nyomorult helyzetemen.
‒ Már mondtam, aki egy kicsit is számít nekem, vagy aki szimpatikus, annál el tudok vonatkoztatni. Ezért enyhe érintésfóbia ‒ morogtam dacosan. Azt már nem tettem hozzá, hogy amennyire utáltam, hogy idegenek hozzám érnek, annál inkább volt szükségem egy-egy ölelésre azoktól, akik fontosak voltak nekem.
Végül meghoztam egy nehéz döntést, és bevallottam neki, hogy mégis kivel folytattam viszonyt, pedig nagyon nehezen szántam el magam. Igyekeztem minél tömörebben válaszolni, hogy ne érződjön a hangom el-elcsuklása. A szégyentől vörös arccal a földre szegeztem a pillantásomat, amikor Castiel kifakadt. ‒ Jól hallottad… ‒ Csak ennyit feleltem, képtelen lett volna bármi mást hozzátenni, hiszen ezt a mondatot is nehezemre esett kibökni.
Az ezt követő szavaira először csak bólintottam, majd némi hallgatás után mégis hozzátettem: ‒ Soha nem árulnám el a titkodat. Ne feledd, amúgy is köt az esküm. ‒ Felvállaltam a remegő, elcsukló hangomat. Utoljára akkor beszéltem így, amikor anya temetéséről tartottunk hazafelé. Máskor semmi nem tudott eltántorítani, most azonban éreztem Castiel tekintetét a hátamon, ahogy az elítélése is szinte vibrált a levegőben.
‒ Köszönöm ‒ suttogtam erőtlenül. Nem voltam képes továbbra is erős maradni. Egyszerűen nem ment. Most, hogy beavattam a titkomba, sebezhetővé váltam. Ebben a szituációban megint olyan esetlen és érzékeny kislánynak éreztem magam, mint amilyen apa bebörtönzése előtt is voltam. Nyeltem egyet, és hosszasan kifújtam a levegőt. Még mindig a könnyeimmel küszködtem, pedig egyáltalán nem akartam sírni.
‒ Mégis szinte tapintani lehet a megvetésed, holott… holott nem tudsz semmit a dologról ‒ ellenkeztem. Talán nem üvöltötte le a fejem, nem szólt be érte, mégis, az sokkal jobban fájt, hogy elítélt érte. De tudtam, esély sincs arra, hogy megértse a dolgot, hiába próbálkoztam volna elmagyarázni.
Egészen addig nem feleltem, amíg ismét szóba nem került Gavin. Egy halk sóhajjal lassan megfordultam. ‒ Nem vagyok ellene. De nem szerettem, amikor hülyén viselkedett, vagy elviselhetetlen féltékenységi rohamai voltak. Egyébként, azt se szeretném, ha miatta bajod esne. Ő a testvérem, ami akkor volt… Hiba volt. Ettől függetlenül, semmi köze nincs ahhoz, hogy én kivel milyen viszonyt ápolok ‒ válaszoltam valamivel nyugodtabb hangon, igaz, még mindig képtelen voltam a szemébe nézni. Az arcom vélhetően továbbra is vörös volt.
Megvontam a vállamat. ‒ Akkor hívd úgy, ahogy akarod… ‒ Talán kissé dacosan hangzott. Összeszedtem magam, de annyira felbosszantott, hogy akaratlanul is megbántottam. Tényleg nem állt szándékomban sértegetni, és mégis hülyeséget csináltam. A következő szavai kissé szíven ütöttek, elkerekedett szemekkel pillantottam fel rá. Nem feleltem, ott álltam vele szemben. Annyira lesújtottak a szavai, és annyira fájtak, hogy észre sem vettem, hogy sós könnyek gördültek végig az arcomon.
‒ Nem… Nem szeretném ‒ ráztam meg a fejemet, amikor feleszméltem, hogy könnyekre fakadtam, a ruhám ujjával gyorsan letöröltem azokat, de feltartóztathatatlanul utat törtek maguknak. A könnyeim úgy potyogtak, mintha egy nyári zivatart próbálnának felülmúlni.
‒ Teljesen félreismersz. Én nem… Nem tartom nagyra magam, és… Nem volt szándékos… Én nem… Csavartam el a fejét ‒ szipogtam, képtelen voltam fenntartani a szemkontaktust. Mégis hogyan feltételezhetett rólam ilyesmit? ‒ Sosem játszanék az érzéseiddel, te ostoba! ‒ fakadtam ki, sarkon fordultam, és a sarokban álló zongorához telepedtem. Már megint miket gondolt rólam?! Nem akartam senkinek az érzéseivel szórakozni, legfőképp az övével nem. A könyökeimet durván a billentyűkre csaptam ‒ a zongora keserves hangja bezengte az egész termet ‒, az arcomat a kezeimbe temettem, és hagytam a testemet átjárja a remegés, hogy a torkom és a gyomrom elszoruljon a sírástól. Belefáradtam abba, hogy elfojtsam az érzelmeimet, hogy úgy tegyek, mintha minden lepattanna rólam. Megbíztam Castielben, elárultam neki, hogy miért is szégyelltem magam annyira, ő pedig ezt felhasználta ellenem. Tény, én sem voltam jobb nála, én is megbántottam, mégis rosszul esett a dolog. Szaggatottan vettem a levegőt, majd újfent megtöröltem az arcomat, és valamivel nyugodtabban játszani kezdtem. Villámgyorsan jártak az ujjaim a fekete-fehér billentyűkön, mégis egy rögtönzött, szomorú melódiát csikartam ki a hangszerből valami vidám dallam helyett. Elkeseredett voltam. Minden fájdalmamat beleöltem a játékba, erről beszéltem múltkor Castielnek. A zene nem manipulált, a zene csupán eszköz volt az érzéseink kifejezésére, és nekem pont erre volt szükségem ahhoz, hogy megnyugodhassak.
Játék közben szép lassan összeszedtem magam, és ismét olyan méltóságteljesen ültem a hangszernél, ahogy előző alkalommal. Immár képes voltam arra, hogy felálljak, karba tett kézzel, és összepréselt ajkakkal folytassam az iménti „beszélgetést”. ‒ Veled ellentétben, én igyekezni fogok ‒ mondtam nyugodtan, bár még néha így elcsuklott a hangom.
‒ Nem akartam ezzel jönni, te mondtad ki ‒ ráztam meg a fejemet. Annyira tudtam, hogy ha elmondom, akkor meg fog változni a hozzáállása, és sokkal ellenségesebb lesz, mint korábban! Dühös voltam magamra, nem lett volna szabad eljárnia a számnak.
‒ Ne mondj ilyet! ‒ szóltam rá élésen, amikor azt kívánta, bár meg ne született volna. Én viszont örültem neki, hogy itt volt, még akkor is, ha nem volt szép tőle az a megjegyzés. Ettől függetlenül nekem fontos volt. Ha nem is tudtam eldönteni mennyire, vagy éppen milyen szinten volt az, de helyet szorítottam neki az életemben, kedveltem őt, és törődni akartam vele. Lehet, hogy hülye voltam, azonban így is ragaszkodtam hozzá. Ezt akár a tekintetemből is kiolvashatta volna.
‒ Hát tehetek én arról, hogy így van? ‒ tártam szét a karjaimat. Számtalanszor mondtam már neki, hogy az őszinte mosolyai sokkal értékesebbek, és jobban állnak neki. ‒ Nem is kell, akkor nem is te lennél ‒ vontam meg a vállamat. Ha nem kötekedne, nem lenne olyan érdekes személyiség. Valahol tetszett ez az örökös ellenkezése és makacssága.
‒ Ne nézz így, mert tényleg megütlek! ‒ morrantam rá valamivel komolyabban. Néha képes voltam határozottan fellépni vele szemben, de továbbra is nagyon bizonytalannak éreztem magam. ‒ Rendben, de előtte dolgozz meg érte ‒ feleltem. Azok után, amiket a fejemhez vágott, ne gondolja, hogy csak úgy megmasszírozom, először tegyen érte valamit.
‒ Haha. Jó vicc. És mihez kezdenél velem? ‒ pillantottam rá kétkedve. Mégis mire menne azzal, hogy ott lennék mellette, amikor rászakad a mennyezet? Végül csak megkezdtük a próbát, és valóban nem volt olyan reménytelen eset, mint amilyennek beállította magát. Könnyedén lépkedtem, egy szót se szóltam, ha véletlenül megtaposott volna, az irányváltásoknál szóltam, így hogy a táncra fókuszáltam, képes voltam elfeledkezni a korábbi nézeteltérésünkről, holott a szavai kapcsán még mindig volt bennem egy kis tüske.
Eleinte feszélyezett a közelsége, de miután az agyam a táncra kezdett koncentrálni, így hamar elmúlt a zavartságom is.
A kérdésére halkan elnevettem magam, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassam: ‒ Azért ne bízd el magad, erre majd visszatérünk egy hónap múlva ‒ duruzsoltam, majd elhúzódtam tőle. Sejtelmesen elvigyorodtam. ‒ Majd meglátjuk.
Még mondani akartam valamit, de megbotlott, éreztem a rántását, így a polójába markoltam, ösztönösen megszorítottam a kezét, és visszahúztam. Egy ideig az arcát fürkésztem, majd szórakozottan megjegyeztem. ‒ Mi lenne veled, ha magas sarkút kellene viselned? ‒ A megjegyzésemhez társuló mosoly kellőképpen lágy és szelíd volt, tényleg nem piszkálódásnak szántam. Azonban megálltam, nem vezettem tovább, hanem kérdőn pillantottam rá. ‒ Szeretnél szünetet tartani? ‒ kérdeztem, és ha pihenni akart, akkor visszatelepedtem a zongorához, és továbbra is azzal szórakoztattam magam, hogy véletlenszerűen nyomtam le a billentyűket, ellenben, ha folytatni akarta a gyakorlást, akkor elölről kezdtem a számolást, és a lépegetést.

Továbbra is gúnyolódott a korábbi párkapcsolatomon, holott semmit nem tudott róla. Fogalma se volt arról, hogy milyen bonyolult volt a viszonyom az öcsémmel, ahogy arról se, hogy mennyire körültekintőnek kellett lennünk, ha együtt akartunk lenni.
‒ Rájöttünk, hogy a kapcsolatunk egy végzetes hiba volt, és hogy a minket ért trauma hozott össze minket ‒ rándítottam meg a vállamat. Anyám halála mindkettőnket lesújtott, akkoriban kezdtünk érdeklődni a másik nem iránt, egymásban láttuk a megváltást, érthető volt, hogy ilyen furcsa viszony alakult ki közöttünk. ‒ Különben se terveztem húsz évesen feleségül menni akárkihez. Majd öt-hat múlva esetleg, ha találok valakit, aki valóban érdemes a szerelmemre, és akivel kölcsönösen törődünk egymással. Vagy, vénlányként élem majd le az életemet, mert lehet, hogy kissé magasak az elvárásaim, a franc tudja ‒ tettem hozzá, bár magam sem értettem, hogy miért pont vele osztottam meg a gondolataimat. Valóban eléggé bízhattam benne, ha csak úgy, ilyenekről fecsegtem neki.
A következő szavaira keserűen felnevettem. ‒ Ez igazán megnyugtató, de nem érek hozzá akárkihez. Enyhe érintésfóbiám van, csak azzal érintkezem, aki fontos nekem. ‒ Tényleg örültem neki, hogy nem tartott egy utolsó lotyónak, azonban az nem esett jól, hogy ezzel az érintés-dologgal szekált. Nem tehettem róla, megszoktam már, hogy ha bármi van, akkor hozzáérhetek a számomra fontos személyekhez ‒ az az a testvéreimhez ‒, és sajnos mindig elfelejtettem, hogy Castiel hiába volt számomra kedves, attól még nem volt a családom tagja, és nem is tűrte ezt a dolgot annyira.
Hosszú ideig hallgattam, és magamban rágódtam. Tudtam, hogy nem lenne szabad elárulnom a titkomat, a titkunkat, mégis kiprovokálta a dolgot. Zavartan félig elfordultam, és a tükörbe pillantottam. ‒ És mi van akkor, ha nem fantáziálok, hanem ez tény? ‒ kérdeztem halkan. A szemeimben ott tükröződött a megbánás, a zavartság és a bűnösség. Tudtam jól, hogy Gavinnel vétkeztünk, bűntudatom is volt miatta. Szerettem őt, szeretem őt, de a testvérem volt. Nem játszhattuk örökké ezt a játékot, nem lehettünk egy párként együtt, amikor a fivérem volt. Az elmúlt időben erre kellett rádöbbennem, és örültem, hogy ő is belátta ezt. Ettől függetlenül, mások előtt ez egy szégyenfolt az életemben, és mégis beismertem Castielnek a vétkemet. Hibáztam, a hibámért megszenvedtem, megbántam, már csak a megbocsájtásra vártam.
‒ Tessék, valamit valamiért. Én tudom, hogy félsz a viharoktól, te tudod, hogy milyen kapcsolatom volt vele. Kvittek vagyunk ‒ tettem hozzá remegő hangon. Letettem neki a Megszeghetetlen Esküt, rábíztam a legnagyobb titkomat, most már tényleg nem volt rejtegetnivalóm előtte. Mit várt még tőlem? ‒ Bolond és zavarodott voltam. Ezt elismerem. Ha újrakezdhetném, nem mentem volna bele. Abban a kapcsolatban sose lehettünk igazán boldogok. Egyrészt, rettegtünk a lebukástól, másrészt, szerintem legbelül mi is éreztük, hogy ez nem helyes. Szóval, elítélhetsz miatta, csak nyugodtan, megértem. Most tényleg van okod undorodni tőlem. ‒ Egy idő után képtelen voltam a tükrön szemlélni, így csak átöleltem magam a kezeimmel, és a padlót fixíroztam. Látszódhatott rajtam, hogy tényleg hánynom kellett magamtól. Hosszasan kifújtam a levegőt, még mindig képtelen voltam visszafordulni, hogy a szemébe nézhessek.
‒ Nem, nincs. Miért is lenne okod féltékenynek lenni velem kapcsolatban? ‒ feleltem csendesen. Még mindig azon tűnődtem, hogy normális vagyok-e, amiért ezt bevallottam neki, de… Óriási terhet vett a vállamról azzal, hogy megosztottam vele ezt a titkot. Hogy ő miképp fogadta… Nos, az más kérdés.
‒ Inkább ő úszta meg azt, hogy ne törjem el a csontját, ha kezet merne emelni rád. Megmondtam, nem engedem, hogy bárki is bántson téged ‒ pillantottam rá, miközben annyira összeszedtem magam, hogy képes legyek az irányába fordulni. ‒ Nem szükséges az exemnek hívnod, akármilyen elégedetten is ejted ki ezt a szót. Van neve is, Gavin. Viszont, arra kíváncsi lennék, hogy miért örülsz ennyire annak, hogy véget ért a kapcsolatom ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Lassacskán kezdtem összekapargatni az önbecsüléseim morzsáit, majd végül olyan megjegyzést tett, amin igencsak felhúztam magam, és akaratlanul is megbántottam.
Elszorult a torkom a komoly arca és a csalódott őzbarna szemei láttán. Borzalmasan éreztem magam, és amikor azt mondta, hogy semmi baj olyannyira megráztam a fejem, hogy a csat kihullott a hajamból, és csattanva ért földet, miközben a hajam a vállamra bomlott. ‒ Nem. Ne mondd azt, hogy semmi baj nincs, amikor köcsög voltam. Nem akartalak megsérteni, soha nem akarnék szándékosan ártani, szóval… ‒ magyaráztam, de egy egyszerű „hagyjuk ezt”-tel belém fojtotta a szót. Tekintetem őszinte megbánásról tanúskodott, talán szavakkal nem tudtam kifejezni, hogy mennyire sajnáltam a korábbit, de ha esetleg vetett egy pillantást az arcomra, láthatta milyen rosszul érintett, hogy ennyire a lelkébe tiportam.
‒ Rendben, mindjárt ‒ biccentettem, és összeszedtem a gondolataimat, hogy miként is kezdhetnénk a tanulást.
‒ Most ki is traktálja a másikat az életbölcsességeivel? ‒ kérdeztem szelíd, mégis ugrató mosollyal. ‒ Nem tudok a mának élni, ha a múltam zavaros, a jövőm pedig ködös. Amíg nem zártam le apám ügyét, addig nem foglalkozhatom a mával. Terveznem kell a jövőt, hogy a fivéreim jobb életet élhessenek, és a múltból kell erőt merítenem, hogy küzdeni tudjak. A jelenemnek nem sok minden ad értelmet ‒ feleltem nyugodtan, majd kissé felvont szemöldökkel pillantottam rá. Most jutott eszembe, hogy eddig nem is tudtam a teljes nevét.
‒ Castiel Horan? ‒ csengett kissé bizonytalanul a hangom. Milyen különös hangzása volt! ‒ Nem is tudtam, hogy ez a teljes neved. Nem túl szokványos ‒ mosolyodtam el halványan. Persze, megértettem, hogy miért nem hangoztatta a családnevét, ezt az iménti kis megjegyzéséve is bizonyította.
‒ Nem te választod a családodat… ‒ húztam el a számat. Még mindig sajnáltam, amiért ilyen barom szülei voltak, és dühös is voltam a családjára, miért magára hagyták. Nekem a családom volt a legfontosabb dolog a világon, így aztán nem csak őt érintette érzékenyen az, hogy nem törődtek vele eléggé.
‒ Csak annyi, hogy te is hasonlóképp cselekedtél, amikor bajom volt‒ vontam meg a vállamat. Nem akartam kitérni a részletekre, hiszen ennyiből már ő is kikövetkeztethette, hogy mire gondoltam.
‒ És azt mondták, hogy néha erőltetetten mosolyogsz? Mert az ilyenek nem állnak jól neked ‒ válaszoltam. Pedig kifejezetten aranyosan tudott mosolyogni, ha akart, vagy ha éppen nem tudta fékezni magát. Ezeket a mosolyait megbecsültem, de az amolyan kényszermosolyokat kevésbé tudtam értékelni. ‒ Ugyan, nemrég bizonyítottad, hogy neked is van szíved. Akkor meg mire jó ez a makacskodás?
Újabb megjegyzés, újabb jelzőt kaptam tőle. Először tarkón akartam legyinteni, és a kezem már a levegőben volt, aztán elmosolyodtam, és csak magamban szörnyülködtem. ‒ És még én vagyok a kreatív, mi? ‒ ingattam a fejemet, majd hozzátettem. ‒ Nos, előbb a munka, aztán a lazítás. Addig van időd eldönteni, hogy elbírod-e viselni a „tapikirálynő” érintését, és ha igen, akkor majd a szobától kérünk egy masszázsasztalt, és rendbe hozom a hátadat ‒ zártam le részemről ideiglenesen a témát.
Szép lassan kezdett minden visszatérni a rendes kerékvágásba, szótlanul figyeltem Castiel szerencsétlenkedését, majd nevetve a csípőmmel oldalba löktem. ‒ Jó, hogy nem mondod, hogy borzalmasan tökéletes. Castiel, most már tényleg visszavehetnél a nagyarcodból, mert nem csak a plafon fog ránk szakadni, de a nagy tökéletességedet még a tükrök se bírják majd elviselni, és öngyilkosságukban beterítenek minket üvegszilánkokkal, szóval csak okosan! ‒ Hihetetlen, hogy mennyi önimádat szorult ebbe a kölyökbe, de pont így volt szórakoztatóan üde a beszürkült világomban. Minél többször mosolyra fakasztott, vagy nevetetett meg, annál inkább megkedveltem.
Miután sikerült abbahagynom a röhögést, és visszabújtam a komoly tanár szerepére, felvettük az alapállást, és közöltem vele, hogy mit is fogunk csinálni. Eleinte én is zavarban voltam, de hozzá kellett szoknunk a dologhoz, hiszen egy hónapig heti több alkalommal itt fogunk táncolgatni, szóval le kell majd küzdenünk ezt a feszélyezettséget.
Eleinte tényleg elég béna volt, épp ezért vettem lassabbra a figurát, miközben magamban mosolyogtam azon, hogy a lábainkat figyelte, és néha megbotlott. Emlékeztetett arra, hogy milyen volt, amikor én tanultam keringőzni. Kifejezetten aranyos volt az esetlensége, de nem jegyeztem meg neki, mert tudtam, akkor megsértődne, és hagyná a francba az egészet. Még nem vettem bele a forgásokat, egyelőre csupán lépegettünk. Úgy gondoltam, az is bőven elég lesz kezdetnek. Alapból nem is terveztem, hogy egyből így kezdünk, de hát a tükrös dolog nem jött be, így kénytelen voltam átállni erre.
Kezdett ráérezni a táncra, és megmosolyogtatott, amikor felpillantott. Nem volt olyan béna, mint amilyennek hitte magát. Viszonoztam a pillantását, közben folytattam a számolást és a lépkedést. Furcsa volt, hogy most éppen ő volt a táncpartnerem, de azt még különösebbnek tartottam, hogy akármennyire is próbáltam kizárni a fejemből azt a gondolatot, hogy a keze a lapockámon pihent, a szöveten keresztül mégis éreztem a tenyérét. Eleinte csak ott éreztem melegséget, ahol a kezeink egymáshoz értek, de ez szép lassan kiterjedt az egész testemre. Kellemes érzés volt, az elején talán kicsit zavaró is, de hamar megszoktam.
‒ Egész ügyes vagy ‒ dicsértem meg félbeszakítva a számolást, miközben továbbra is én töltöttem be a vezető szerepét a kialakulóban lévő táncunkban. ‒ Nem is értem, hogy miért ellenkeztél annyira, tényleg táncost fogok faragni belőled ‒ billentettem kissé oldalra a fejem, majd a visszhangzó cipőkopogásaim mellé visszatért az állandóan szajkózott „egy, két, há’’ is. Nem akartam sokat beszélni, ugyanis attól tartottam, hogy ha nem számolok magamban, akkor Castiel hamar eltévesztené a ritmust.

Még nem találtam ki miként fogom Castielt keringőzni tanítani, úgy gondoltam, ha valóban eljön, akkor rögtönzök valami ütemtervet. Azt mondta, nem tudott táncolni, ebben nem kételkedtem, ahogy a botlábúságában sem, azonban, ha törik, ha szakad megtanítom az angol keringőre. Egy hónapom volt arra, hogy megtanítsam neki az alaplépéseket. Nem volt számomra lehetetlen. Még ha ő úgy is gondolta, hogy ez elvégezhetetlen misszió, én tudtam, hogy akkor teljesíteni fogom. Ha nem is bíztam a ritmusérzékében, annál inkább hittem a saját makacsságomban és kitartásomban.
Egyszerre szórakoztatott és hozott zavarba a reakciója. Azt vártam volna tőle, hogy hidegen hagyja a dolog, de talán… Talán a múltkori eset benne is összekuszált valamit. A kérdésére kissé tétován feleltem, azonban nem volt okom titkolni előtte, hogy mégis mi történt velem az elmúlt napokban, ahogy azt sem, hogy miért nem kerestem fel.
‒ Hát… jó ‒ vontam meg a vállamat arra a kijelentésére, hogy ő nem rágódott a dolgon, mégis volt egy olyan érzésem ‒ felidézve az emléket arról az éjszakáról, miután otthagyott ‒, hogy pár napig ő sem tudta, hogy miként kezelje a kialakult helyzetet. Legalább is, amikor elment, eléggé zavarodottnak tűnt, ebből gondoltam, hogy nem hagyta nyugodni a dolog. A következő megszólalása újabb keserű mosolyt váltott ki belőlem. ‒ Tulajdonképpen, négy évet voltunk együtt ‒ jegyeztem meg, hogy tisztában legyen azzal, hogy az a „nagy l’amour” nem csak egy futókaland volt, hanem valóban egy rendes kapcsolat.
‒ Szóval, mielőtt azt hinnéd, hogy ugyanolyan kurva vagyok, mint a többi csaj, közlöm, hogy ő volt az első kapcsolatom ‒ szusszantottam halkan. Tényleg nem akartam, hogy azt higgye rólam, hogy csak úgy váltogatom a férfiakat az életemben. Erről szó sem volt, mégis úgy éreztem, hogy pontosan ezt gondolja rólam. ‒ Olyanok voltunk, akár az ikrek ‒ jegyeztem meg szórakozottan. Nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen a saját ikertestvéremmel jártam, mégis számtalan célzást tettem rá. Magamtól azonban soha nem ismerném el. Azonban a cinikussága és gúnyolódása miatt felvont szemöldökkel tekintettem rá. Nem értettem, hogy ezt a témát miért is részleteztük.
‒ Csak nem féltékeny vagy? Vagy talán épp megkönnyebbültél volna, hogy nem lesz ki beverje a képed? ‒ vágtam vissza már csak azért is, hogy tesztelhessem. Ennél a pontnál még arra is hajlandó voltam, hogy ne kerüljem a tekintetét, és az arcát fürkésszem, amikor választ ad.
Azonban a következő kérdésemre adott válasza hallatán ismét eltűnt belőlem minden félszegség, és csípőre tett kézzel, kissé oldalra billentett fejjel válaszoltam neki. ‒ Ha ennyitől kiakadtál, akkor sose lesz barátnőd. Sőt, ha már ez kiborított, akkor azt hiszem, nem is nagyon volt még dolgod nőkkel. Hát, nem tudod mit hagysz ki ‒ vetettem oda valamivel gúnyosabban, célozva arra, hogy még nem is csókolózott senkivel, akkor vélhetően még szűz volt. Talán kissé tahó és érzéketlen voltam, mégis, fájt, hogy így nyilatkozott a dologról, és vissza akartam vágni valamivel. Megráztam a fejem, és amikor tudatosult bennem, hogy mit is mondtam, elkerekedett szemekkel néztem rá.
‒ Ne haragudj… ‒ suttogtam. Nem értettem miért borítottak ki ennyire a szavai, igazából, még inkább értékelnem kellett volna a tettét. ‒ Tényleg, sajnálom. Olyan dolgot tettél értem, amit… Én meg itt… Nem akartam köcsög lenni. Igazából, még értékelem is… Csak… ‒ hebegtem. Most ébredtem rá, hogy a saját konokságom miatt az előttem álló fiú nekem adta élete első „csókját”, én pedig itt csesztettem érte, pedig… Valóban különleges volt. Ritka az olyan srác, aki ilyen idősen még nem kavart senkivel, és nem fektetett meg senkit. A bűntudat hullámai ismét összecsaptak a fejem felett. Nem akartam megbántani, tényleg nem állt szándékomban, és mégis… Elöntött a szégyen, talán az arcom is pirulhatott tőle, ugyanis egész forrónak éreztem.
Halkan felsóhajtottam. Ismét visszább vettem a hangomból.
‒ Majd, ha tudsz táncolni, akkor nem csak csípőriszálásnak meg lépegetésnek látod majd ‒ ráztam meg a fejem, majd hátranyúltam megigazítani a hajamban lévő csatot. Észrevettem, hogy a tekintete elkalandozott a testemen, ami egyrészt hízelgő, másrészt zavarbaejtő volt. De ahogy elnéztem, nem csak én éreztem magam kellemetlenül. Lehetséges lenne, hogy csak hazudta, hogy nem érdekli a dolog? Azonban, amint észrevettem a heget az arcán, az agyam mintha kikapcsolt volna, és ösztönösen közelebb léptem, hogy megérintsem.
Nem nagyon kellett eltolnia a kezemet, elhúztam én magamtól, ha kellett. Csak sajnos néha elfeledkeztem magamról, és arról, hogy Castiel nem tartozott a családomhoz, és nem tűrte olyan jól az érintésemet, mint a fivéreim.
‒ Mindig is olyan ember voltam, aki gyakorta leragad a múltbéli eseményeknél. ‒ vontam meg a vállamat. Sok mindenért magamat okoltam. Hogy nem tudtam segíteni anyán, hogy nem tudtam megmenteni apát, hogy Adriannek pszichológushoz kellett járnia, hogy Steven nem fejezhette be az iskoláját, vagy hogy Castiel miattam sérült meg.
‒ Ez nem lenne fáradtság. Te is… ‒ kezdtem bele, de inkább az ajkamba haraptam, mert nem akartam részletezni, hogy tulajdonképpen ő is meggyógyított engem, szóval ez igazán csekélység lett volna.
‒ Mármint nem sérültünk volna meg ‒ adtam magyarázatot a korábbira, de azt egy szóval se említettem, hogy megbántam volna a „csókot”. Nem értettem miért grimaszolt. Talán mást értett volna, mint amire én gondoltam? Lehetséges.
‒ Alap? ‒ nevettem fel zavartan. ‒ Ahhoz képest, hogy néhány hete el akartál kergetni a csónakház környékéről, és áradt belőled az utálat, igenis nagy dolog, és tényleg hálás vagyok érte. ‒ Kelletlenül elhúztam a számat, amikor azt mondta, hogy még mindig fáj a háta, és amikor felszisszentett, közelebb léptem hozzá. ‒ A hátadra is tudok kotyvasztani valamit, vagy akár… Meg is masszírozhatom ‒ elhallgattam. Fogalmam se volt, hogy miért akartam mindig megérinteni, de akárhányszor a bőréhez értem, az valami felvillanyozó érzést váltott ki belőlem, ami után majdnem annyira sóvárogtam, mint a „csókjára”.
Soha nem tudtak még ennyire elbizonytalanítani és összezavarni, neki mégis sikerült. Azonban igyekeztem hamar összeszedni magam, és minél határozottabban fellépni.
‒ Ne aggódj, van egy olyan érzésem, hogy hamarosan az a pillanat is elérkezik ‒ sóhajtottam. Már korábban el is bűvöltem a cipőimet, hogy ne érezzem majd meg, ha rátapos a lábamra. Ilyen téren azért felkészültem. Megpróbáltam vele úgy, hogy először csak utánozza a mozgásaimat, de olyan szerencsétlen volt, hogy amikor nevetett, akkor én se tudtam megállni, ne eresszek el egy kurta kacajt.
‒ Borzalmas vagy! ‒ csóváltam a fejem vigyorogva, de el kellett ismernem, ez így tényleg röhejes volt. Leengedtem a karjaimat, majd intettem neki, hogy forduljon felém. Ha máshogy nem megy, hát feláldozom a cipőimet a szent cél érdekében.
‒ Új terv: Mondom, hogy mikor hova lépsz, az elején hagysz vezetni, és ha a lábamra taposol, megöllek ‒ mondtam komolyan, aztán összekulcsoltam az ujjainkat, majd a jobb kezét a lapockám tájékára helyeztem.
‒ Jobb lábbal indítasz ‒ figyelmeztettem, majd halkan felsóhajtottam, és a szabad kezemet a felkarjára fektettem, a könyökömet kissé megemeltem, aztán egy apró biccentéssel jeleztem, hogy kezdünk. Lépegetni kezdtem, az se érdekelt, ha esetleg a lábamra lépett. Nem mozogtam gyorsan. Magabiztosan irányítottam, finoman szorítottam a balját, miközben az arcát figyeltem. A korábbi zavarom eltűnt, most csak a „táncra” koncentráltam. Ami nekem olyan automatikusan jött, az nem biztos, hogy Castielnek is olyan könnyű volt, ezért nem kapkodtam. Türelmes voltam, nem szidalmaztam, ha valamit rosszul csinált. Néha felhívtam valamire a figyelmét, ha olyat csinált, akkor megdicsértem, de egyébként mást nem nagyon hallott tőlem, csupán annyit, hogy: „Egy, két, há’, négy öt hat”. Reméltem, hogy ez a módszer jobban beválik nála, még ha az érintése nyomán felforrósodott a bőröm, és furcsán hatott rám a közelsége.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek, amikor Castiel felbukkant. Az egész olyan zavaros volt. Az elmúlt napokban piszkosul sok dolog történt, amit rendeznem kellett volna magamban, de ha tényleg táncost akartam faragni Castielből, akkor nem halogathattam tovább a dolgot. Meg aztán, látni akartam. Biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben volt-e vele, nem volt elég az a néhány pillanat, amikor az iskola különböző pontjain láttam őt. Beszélni akartam vele, hallani szerettem volna a gúnyolódását, látni akartam miként küszködik azzal, hogy elrejtse a mosolyát, egyszerűen vágytam a társaságára.
Nem azért öltöztem fel így, hogy levegyem a lábáról, vagy bármiféle reakciót kiváltsak belőle. Abban sem voltam biztos, hogy eljön, de táncolni akartam, vagy vele, vagy nélküle. Mostanában nem volt alkalmam kiosonni egy színházi előadásra, vagy könyvbemutatóra, és titkon már nagyon vágytam rá, hogy ismét alkalmi ruhát hordhassak.
Halvány, mégis valahogy félszeg mosolyra fakadtam a zavara láttán. Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba lehet hozni a múltkori után. Pedig aztán még nem is tettem ki magamért, hiszen azt ígértem neki, hogy majd a bálon mutatom meg neki a nőies oldalamat. Mindenesetre, aranyos volt a reakciója, azzal pedig, hogy ezt gondoltam róla, ismételten zavart váltott ki belőlem, így ezúttal én fordítottam el a fejem.
A kérdésére meglepetten pillantottam rá. Ez most cinizmus, vagy számonkérés volt a hangjában? Homlokráncolva fürkésztem az arcát, majd tanácstalanul széttártam a karjaimat, és leengedtem a kezemet. ‒ Volt egy kis dolgom ‒ feleltem halkan, majd magam előtt összekulcsoltam az ujjaimat, és folytattam a magyarázást. ‒ Kellett egy kis idő. Gondolom, neked is. Egyrészt, volt egy munkám, amit el kellett végeznem, másrészt az öcsémet pátyolgattam, harmadrészt megpróbáltam tisztázni magamban az érzéseim, megjegyzem, sikertelenül, és… Beszéltem a volt párommal. Ideje volt lezárni, ő is belátta, hogy jobb nekünk, ha… Csak barátok maradunk, elvégre, ő nekem mindig olyan volt, mint a testvérem ‒ foglaltam össze, hogy mégis miből álltak az elmúlt napjaim. A munkával nem volt gond, könnyedén ki tudtam üríteni az elmémet, így nem akadályoztak az érzéseim, az öcsém hozta a szokásos formáját, de… Gavin és az érzéseim. Nos, azokkal még most is problémáim voltak. Abban biztos voltam, hogy a köztünk lévő tűz egy jó ideje kialudt, és ismét csak az ikertestvéremként tekintettem rá. Ettől függetlenül, még valamelyest bűntudatom volt, és ehhez társult ez a dolog Castiellel… Nem tudtam mitévő legyek.
‒ Ennyire szörnyű volt? ‒ kérdeztem keserű mosollyal. Azért ekkora tragédiaként csak nem élhette meg a dolgot, hiszen ezt még egy rendes csóknak se nevezném, csak… Valami nagyon arra hajazó dolognak. Meglepetten rezzentem össze, amikor összecsapta a tenyereit, majd lassan bólintottam. ‒ Ha akarod…
‒ Ó, bocsáss meg, hogy feltételezni mertem, hogy esetleg érdekel téged valami ‒ jegyeztem meg csípősen, de hogy miként és mikor találtam rá a hangomra, arról fogalmam se volt. Mindenesetre, valamivel magabiztosabban szóltam vissza, mint korábban. Ez alkalommal én vetettem rá gúnyos pillantást, amikor láttam, hogy leragadt annál, hogy engem bámuljon. Férfiak! Milyen könnyedén el lehetett terelni a figyelmüket.
Azonban a hirtelen jött önbizalmam hamar elszállt, amint egy pillanatra találkozott vele a tekintetem, és felsejlett előttem a legutóbbi találkozásunk emléke. Az a kép megbabonázott, megragadott, képtelen voltam elszabadulni tőle. Úgy éreztem, mintha áramot vezettek volna belém, mert amikor az arcához értem, hasonló forró hullám söpört végig rajtam, mint annak idején, amikor Gavinnel voltam. Halkan felsóhajtottam, akár hihette azt is, hogy az elhúzódását reagáltam le így, holott a kavargó érzéseimmel nem tudtam mit kezdeni. Sokáig nem moccantam, amikor megfogta a kezemet. Csak még inkább összekuszálódott bennem valamit, és attól tartottam, ezt már sose fogom kibogozni.
‒ Nem mindegy ‒ vágtam rá határozottan, talán kissé élesen, amikor megint morcosan szólt hozzám. ‒ Egyáltalán nem mindegy. Ha uralkodtam volna magamon, akkor nem történt volna meg. Akkor semmi nem történt volna ‒ folytattam valamivel szelídebben, de csupán annyit bántam az egészben, hogy az a vágás ott díszelgett Castiel arcán. Ez volt az egyetlen dolog, ami zavart az egész ügyben, hogy miattam esett baja, és hogy most miattam érezte kellemetlenül magát.
‒ Mellesleg, köszönöm. Nagyon hálás vagyok azért, hogy múltkor kisegítettél... - mosolyodtam el halványan. Múltkor tényleg nem volt alkalmam hálálkodni, így hát most bepótoltam. ‒ Nem tudom mihez kezdtem volna nélküled. Épp ezért zavar az a vágás is. Egyébként, a hátaddal minden rendben? Úgy vettem észre, hogy eléggé fájlaltad - érdeklődtem, elvégre tényleg izgatott, hogy jól volt-e, és ha még mindig fájt volna neki, akkor tudtam volna valami szert arra is, vagy legfeljebb megmasszíroztam volna.
Amikor kijelentette, hogy nem jelentett neki ez az egész semmit, akkor nagy szemekkel pislogtam rá, aztán vállat vontam. ‒ Nos, ha így gondolod… Ha neked semmit nem jelentett… Akkor én se fogok ezen rágódni ‒ jelentettem ki tétován, holott látszott rajtam, hogy mennyire zavart a dolog, és Castiel is ismert már annyira, hogy tudja, ha nem jelentett volna nekem semmit ez az egész, akkor rég túlléptem volna a dolgon, vagy épp ezzel cukkoltam volna. Szóval, a kusza érzéseim ellenére, abban biztos voltam, hogy ez a fiú megmozgatott bennem valamit. Talán ő képes lett volna lángra lobbantani azt a tüzet, ami Gavin mellett kiveszett belőlem? Nem tudtam, de talán már soha nem is fogom megtudni.
‒ Rendben, rendben. Először megmutatom az alaplépéseket, neked csak annyit kell tenned, hogy utánozz, az első néhány óra ebből fog állni szerintem, kivéve, ha gyorsan tanulsz, mert akkor megpróbálkozunk azzal, hogy ne lépj rá a lábamra. Aztán majd csak az utolsó órákon fogunk szerintem zenére táncolni ‒ adtam elő neki az ütemtervet, majd a tükör felé fordultam, és lassan, Castielt bevárva mutogattam neki a férfiak alaplépéseit.

Olyannyira zavart voltam, hogy nem mertem keresni. Valójában párszor összefutottunk, de nem erőltettem rá a társaságom, ezúttal nem. Tíz nap telt azóta, és tíz napja nem sikerült túljutnom a dolgon. Frusztrált voltam. Nehezen tudtam koncentrálni, egyszer még az üstömet is sikerült felrobbantanom. Ez a fiú… Képtelen voltam megállni, hogy ne gondoljak rá. Fogalmam se volt arról, hogy mihez kezdhetnék vele, és a kialakult szituációval, azonban mindezek mellett, hiányzott is.
Talán ezért küldtem neki levelet napokkal ezelőtt. Eleinte, vártam a válaszára, de aztán végül feladtam. Úgy vettem, hogy ezek szerint nem tartott tovább igényt a társaságomra. Eredetileg, nem is terveztem idejönni, de valami reménysugár nem hagyott nyugodni, így aztán csak eljöttem ide a találkozó napján.
Még mindig kétségek gyötörtek, azt se tudtam, mit mondok neki, ha mégis eljön. Abba se gondoltam bele, hogy milyen kellemetlen szituáció lesz ez a számunkra, ahogy azon se gondolkoztam el, hogy tulajdonképpen, kettesben leszünk egy zárt szobában, és ide aztán végképp nem jutna be senki. És mindemellett újra és újra felsejlett előttem a „csók” emléke, és ahelyett, hogy Gavinére szomjaztam volna, Castiel ajkait akartam ismét megízlelni.
Hosszasan szemléltem a tükörképemet. Mégis mi történt velem? Mi ütött belém? Nem akartam senkivel se szórakozni. Se Gavinnel, se Castiellel. Napokra lenne még szükségem, hogy végre rendezzem a dolgaimat és a gondolataimat. Valami megváltozott bennem, és erről pont ez a két férfi tehetett: Gavin, hogy elhanyagolt, és Castiel, hogy pont akkor toppant az életembe, amikor szükségem lett volna valakire.
Finoman a tükörre csaptam, felhúztam magam, és inkább a zongorát választottam a tükörképem helyett. Nem akartam tovább bámulni magamat, rosszul voltam magamtól.
A helyzeten az sem segített, hogy Castiel felbukkant. Az egyik énem borzasztóan örült a jelenlétének, azonban a másik felem annyit sikított, hogy „ne, ne, ne most!”. Elnyomtam magamban a feltörni készülő hisztériát, felálltam, és közelebb léptem hozzá, azonban még így is nagy volt a távolság kettőnk között. Szórakozottan elmosolyodtam, amikor félrepillantott, majd én jöttem zavarba, és inkább a cipőmet kezdtem fixírozni.
Lassan, egyenletesen vettem a levegőt, vagy, legalább is próbáltam, de iszonyatosan zavarban voltam, azonban a következő megszólalása kapcsán, vigyorogva pillantottam fel.
‒ Tévedés. Megígértem, hogy megtanítalak táncolni, azonban amikor az egymáshoz láncolásról beszéltünk, az nem csak a bál idejére szólt ‒ javítottam ki, miközben csípőre tett kézzel végigmértem. Hát, ő nem vitte túlzásba, pont, hogy vártam tőle. Azonban megint megszólalt, vélhetően költői kérdésnek szánta, mégis… Megint zavarba hozott.
‒ Azt hittem, hogy haragszol rám, és inkább kihagyod az egészet ‒ rándítottam meg a vállamat, és ezúttal én fordítottam el a fejemet, de rá kellett jönnöm: felesleges. Mindenhol tükrök voltak, nem tudtam elrejteni a feszélyezettségemet.
‒ Nocsak, nem vártam tőled, hogy ennyire engedékeny leszel… ‒ jegyeztem meg pimaszul. Tényleg szokatlan volt, hogy nem tanúsított ellenállást. Ez… Nagyon nem vallott rá. Vajon belé meg mi ütött? Mindenesetre, követtem. Járás közben észre sem vettem, hogy ringattam a csípőmet. Amikor ilyen ruhákat viseltem, akkor akaratlanul is nőiesen mozogtam. Vagyis, igazából úgy mozogtam, ahogy valójában szoktam. Megálltam vele szemben, épp magyarázni készültem, amikor megpillantottam az arcán lévő vágást. Az ajkamba haraptam, és ha nem húzódott el tőlem, akkor óvatosan végigfuttattam az ujjaimat a seben, ha pedig nem hagyta, akkor visszahúztam a kezem.
‒ Sajnálom. Tényleg nem úgy sült el az a verekedés, ahogy elterveztem, de… Megsebesítettek, megsértették a becsületemet, nem tudtam higgadtan gondolkozni. Az én hibám volt ‒ szabadkoztam, majd hosszasan kifújtam a levegőt. ‒ Ha vége van az órának, akkor emlékeztess, hogy menjek le a klubhelyiségbe, és hozzak fel egy kenőcsöt, ami eltünteti a heget ‒ feleltem csendesen. Végre képes voltam arra, hogy a szemébe nézzek, vagy legalább is keressem vele a szemkontaktust, azonban lehet, hogy ez hiba volt.
Lefagytam. Az iménti gondolataim, amiket a tánccal kapcsolatban akartam mondani, szertefoszlottak. Ismét azon a bizonyos éjszakán voltam, megint ugyanazokat az őzbarna szemeket szemléltem, és… Megráztam a fejemet. Annyira zavart! Nem tudtam elképzelni, hogy ő mégis hogy tudta ilyen könnyen kezelni a dolgot. Tisztázni kellett volna. Nagyon nem ártott volna tisztázni, mert ez a szituáció is különös volt, és zavaró. Amíg… Amíg nem tudtam, hogy mégis mit gondolt rólam, addig nem tudtam elkezdeni a dolgot. Nem akartam, hogy rosszat feltételezzen, nem akartam, hogy elítéljen. Bár, jobban belegondolva… Nem tudtam mit akarjak, hogy mit higgyen rólam.
Már-már könyörgő tekintettel pillantottam rá, hogy szánjon már meg, és hozza fel magától a témát. A torkomra forrt a szó, képtelen voltam megszólalni, hogy amíg zökkent ki ebből az állapotból.

Azóta az ominózus verekedős éjszaka óta nem találkoztam Castiellel. Néha láttam egy-egy futó pillanatra a nagyteremben, vagy a folyosón, de valahogy képtelen voltam odamenni hozzá. Egyszerűen nem voltam képes letisztázni vele azt az estét, holott nagyon is jó lett volna tudni, hogy mégis hányadán állunk. Azonban túlságosan is zavart voltam, hogy értelmesen tudjak vele beszélni erről.
Még mindig vegyes érzelmek kavarogtak bennem, egyszerűen képtelen voltam elválasztani a Gavinhez fűződő érzéseimet, a Castiellel való kapcsolatomat, és hogy egyáltalán mit éreztem Castiel iránt. Olyan zavaros volt az egész, de nem akartam leülni, átgondolni a dolgot. Nem voltam szerelmes a fiúba, ez biztos volt, ahogy az is, hogy a testvéremhez fűződő viszonyom meglazult, és már nem voltam képes szeretőként tekinteni rá. Ismét a testvérem volt. Azonban néha Castiel viselkedése hasonlított Gavinéhez, és ez összezavart. Nem akartam az ujjam köré csavarni, nem akartam, hogy amolyan „Gavin-pótlék” legyen számomra, és épp ezért szégyelltem a múltkorit. Castiel más volt, mint a testvérem, mégis voltak közös vonásaik. Azonban nem szerettem volna kihasználni, és mégis ott volt a kis hülyeségünk, miszerint megpróbál lenyűgözni.
A fejemet fogva, idegesen sétálgattam fel s alá a Szükség Szobájában. Gyakran használtam ezt a szobát, amióta kihallgattam egy párocskát, akik erről a helyről beszéltek. Ide vártam Castielt is, hiszen Rolffal megüzentem neki, hogyha áll még a meghívás, és hajlandó a táncórákra, akkor itt megtalál. Még azt is leírtam, hogy miként találhat rám.
A szoba ezúttal egy hatalmas terem alakját öltötte fel, aminek a falai mentén végig hatalmas tükrök álltak, így akármerre fordultam, vagy néztem szinte mindenhol magamat láttam visszaköszönni. A bejárattal szembeni sarokba egy fekete zongorát állítottak, annak a lábánál hevert a táskám, és az iskolai egyenruhám. Nem messze a zongorától egy régi zenelejátszó állt, ami majd a zenét fogja szolgáltatni nekünk, már ha Castiel megérkezik, ugyanis be kellett vallanom, erősen kételkedtem benne, hogy eljön.
Szóval, már csak ezért is kétségek gyötörtek, és ennek is köszönhetően mászkáltam úgy, mint valami mérgezett egér. Felsóhajtottam, az egyik tükörhöz léptem, és megérintettem a kezemmel. Keserűen elmosolyodtam, amikor eszembe jutottak Castiel szavai. ‒ Még hogy nem vagyok nőies… ‒ ráztam meg óvatosan a fejemet, hiszen nem akartam, hogy a csat kicsússzon a hajamból.
Hosszasan szemléltem magamat a tükörben: még mindig sápadt voltam, de ez nem meglepő, mindig is ilyen beteges színem volt, a szemeimet egy szemceruza segítségével kihúztam, azonban az élénk rúzsokat és az egyéb ilyen szarságokat elvetettem. Ellenben a körömlakkokat nagyon is szerettem, most is kifestettem a körmeimet. Hogy bebizonyítsam, hogy azért nekem is vannak nőies ruháim ‒ egyébként rengeteg akadt, de a munkáimhoz, megbízásaimhoz, vagy kocsmázásoknak nem megfelelőek ‒, így egy fekete, térdig érő szoknyát vettem fel. Imádtam ezt a ruhát, könnyen mozogtam benne, továbbá, akár valamiféle alkalomra is felvehettem.
Szusszantottam egyet, majd lassan megindultam a zongora irányába, hogy játsszak valami egyszerű darabot, csakis azért, hogy megnyugtassam magam, és ne rágódjak a múltkori eseményeken. A magas sarkúm kopogása visszhangot vert ebben az óriási teremben, és csak akkor vettem észre, hogy nem voltam egyedül, amikor leültem a hangszerhez, és belepillantottam a tükörbe.
‒ Castiel? ‒ fordultam meg lassan, mintha csak egy jelenés lenne, ami könnyen szertefoszthat, ha túl gyors vagyok. Nem gondoltam volna, hogy valóban eljön. Meglepett, talán ez a meglepettség az arcomra is kiült, bár ebben nem vagyok biztos. Ismét elöntött az a zavartság, ami a legutóbbi találkozásunk alkalmával jelentkezett először. De ez, biztosra venném, hogy nem látszott meg rajtam. Felálltam, magam mögött hagyva az öreg zongorát, és tettem néhány lépést a fiú felé.
‒ Hogy-hogy eljöttél? ‒ kérdeztem karbatett kézzel. A tekintetem a meglepettség mellett kíváncsiságot sugárzott, és talán, de csak talán egy icipici örömöt.