2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nagyon úgy tűnik, hogy Lily udvariasan reagálja le a kitörésemet. Na igen, én nem vagyok az a higgadt, ahogyan a szüleim kezelik egy ügyeimet, talán sosem leszek az, mindig vagdalkozni szoktam, nekem így egyszerűbb, szívből jön. Talán gyerekes, ahogyan a földhöz vágtam a konzolt, de azt a világért sem árulnám el, hogy egészen jól érzem magam a lány társaságában, amelynek nem a családjaink kapcsolata az oka, egyszerűen még a házaink között fennálló örökös rivalizálás sem elsődleges. Másfél év alatt képes voltam odáig eljutni, hogy teszek a körülöttem kialakult kultuszra, a saját utamat akarom járni. Talán pont ez lehet az oka, hogy Pennyvel olykor megtalálom a közös nevezőt, míg ha korábban találkozunk, tutira kirúgatom az iskolából. Változtam, szerinte előnyömre egykori önmagamhoz képest. S hogy ez alapján valaki jobban kedvelne? Talán. Mások meg csalódtak gondolom, akik a vezetőt látták bennem. Attól még prefektus vagyok, a kviddicscsapat kapitánya, fogó, aki minden cikeszt elkap. Az én vezetésemmel nyerjük meg a házkupát, kviddicskupát. Ezek mellett őszintén magasról teszek rá, ha valaki furcsálkodik, ha véletlenül jól elvagyok a Lily kislánnyal. - Ahogyan őszel? – Kérdezek vissza kissé sanda mosollyal. Akkor úgy lemostuk a griffet, hogy sem gólokban, sem pedig a legendás ragyásfejű Potterük tekintetében sem tudtak mit letenni az asztalra. Ha csak ellenem állna ki a lány... nos arról esetleg szó lehet, hiszen személy szerint őt még elviselhetőnek is gondolom, most is átvészelem a vele töltött időt. Végül aztán a játékszobából útra kelünk, hogy valami mozgalmasabbra leljünk. Lily a kalauzom, úgy látom jobban élvezi mindezt, mint én, így rábízom magam. A táncszobába lépünk be, de versenyezni már nincsen kedvem, ezért annak ellenére, hogy a lány állítgat valmi ugrabugrálósat, amikor felharsan a zene, csak elkapom a derekát, és táncolni kezdek vele, játék nélkül. Igaz, nem ismerjük egymást, de ez most nem számít, így valóban kissé altatós a tempó, ezért miután válaszolok, tervben van, hogy valami pörgősebbre kapcsolok. - Penelopével. Ő inkább hozzátok húz, mint hozzánk. – Vonom meg a vállamat. Pillantásomból érezheti, hogy több is van köztünk a lánnyal, mint egy randi, vagy akár mardekáros összetartás, viszont nem szándékozom belemenni az érzéseim kitárgyalásába, mára már így is sokat mutattam magamból. Miután ezt túltárgyaltuk, elengedem egy pillanatra, egy a zenegéphez lépve egy pörgős salsát rakok be. Ha véletlenül nem ismerné a lépéseket, majd én körbetáncolva vezetem őt, nem jövök zavarba. Ha pedig kitáncoltuk magunkat, magamtól kissé meglepő módon, de megköszönöm az estét. Most jön a Nadja. Vagyis Penny.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz egy ilyen mugli játékkal játszani, de az is biztos, hogy ahogy eddig sem hiányzott ez a játék mostantól sem fog. Viszont az állandó kíváncsiságomat Draco egyre inkább felkelti, de persze nem vagyok olyan helyzetben, hogy nekiálljak kérdésekkel bombázni. Messze nem. Az, hogy nem a legkellemetlenebb élményeim közé fogom sorolni ezt a kis időt máris hatalmas haladás, pláne, hogy ha belegondolok, valójába akármennyire bénák vagyunk én élvezem. Na nem a játékot, az borzalmas, de hogy nem egy szemét, lekezelő alaknak látom, aki mindenkit alsórendűnek és eltaposhatónak lát. Viszont azt azért mégis túlzásnak érezném, hogy most mindenféle kérdéseket tegyek fel neki, bármiről ami épp az eszembe jut, mert nem vagyunk olyan viszonyban. Amúgy is csak azért vagyunk most együtt mert sikerült Őt kihúznom a kalapból, valószínűleg az utolsók között lettem volna akivel a vakrandiját tölteni akarta. Egy pillanatra kérdőn pillantok rá miközben az újabb adag kukoricát szedem ki a hajamból, de végül inkább nem szólok semmit - nem az én dolgom, még ha érteném sem. Bár engem nem igazán zavar a gyerekessége, viszont nagyon is érdekel, hogy a kép mellett amit a legtöbben festenek róla, ez hogyan fér meg. Mert persze Ő is volt fiatalabb, bolondabb, de valahogy nem tudom összeegyeztetni a mostani énjét azzal a képpel amit a fejemben felépítettem róla a hallomások és a saját tapasztalataim alapján. És azt kell mondjam, hogy ez sokkal jobban tetszik. A bátyámat is jobban kedvelem a gyerekes, bohókás Leo-ként, mint amikor a mogorva Cameron bújik elő belőle. - Felőlem. - rántom meg a vállam. - De ez egy befejezetlen meccs, szóval még lerendezhetjük egy egy rendes pályán, ha gondolod. - ajánlom fel csak úgy mellékesen. Érdekel, hogy belemegy-e, bár lehet, hogy már megint olyasmire vállalkoztam amire nem kellett volna. Úgy látszik Draco ezt hozza ki belőlem. Amúgy is a valódi kviddiccs sokkal jobban fekszik nekem, ez meg végülis tényleg csak egy hülye gép, nem ismerjük, senki nem mondta, hogy hogyan kéne használni, szóval senki nem várhatja el, hogy elsőre jók legyünk. Mi sem. A törmelék miatt pedig minek aggódjak, műanyag meg fém, a suli házimanói egy perc alatt eltüntetik az egészet. Amikor elindítja a zenét én is egy pillanat alatt a szőnyegen termek és szabályos kezdőállásba állok. Ha elkezdődik a zene hagyom, hogy vezessen, és alkalmazkodom hozzá, hogy mit is akar táncolni. Ha rendes táncra kerül a sor abban is elég jó vagyok, de az ide-oda ringatózást is elviselem - bár csak rövid ideig, mert hamar unalmassá válik számomra. A zene és a tánc lehetősége eszembe juttatja a karácsonyi bált, a táncunkat Arthurral, amitől teljesen elvesztettem a talajt a lábam alól. Akkor komolyan vettük a táncot, és azt hiszem a legtöbb párnál jóval magasabbra tettük a mércét. Mi nem csak azért táncoltunk, mert egy bálon úgy illik, és milyen vicces ide-oda lépegetni úgyhogy ne lépj a másik lábára. Azért csináltuk, mert élveztük, hogy olyan dolgokat is meg tudunk együtt csinálni, amit normál esetben nem lenne egyszerű, hogy úgy mozgunk együtt, hogy alig figyelünk oda... Már megy a zene, én pedig teljesen elkalandoztam az emlékekben. Nem tudom, hogy Draco mennyire gondolja komolyan a táncot, nekem pedig igazából teljesen mindegy amíg zenére mozoghatok, így rábízom a dolgot. - És te kivel jöttél? - teszem fel a kérdést ami már motoszkál egy ideje a fejemben. Néhány másik mellett, de ez az amelyiket úgy érzem, hogy kellemetlen helyzet nélkül feltehetek. - Nem rosszindulatból mondom, de nem számítottam rá, hogy eljönnél. Nem is merem igazán a Mardekárosokat - pedig biztos vagyok benne, hogy nem jönne más házból valóval - de azért mégis érdekel, hogy ki lehet az a lány aki miatt eljött egy ilyen eseményre. Nem mondom, hogy nem idevaló - hiszen mindenki idevaló aki el akar jönni és kész - de ez megint egy olyan dolog, ami valahogy nem illik a róla kialakított képemhez. Bár ez a kép ma elég sokat sérült, vagy legalábbis átalakult, és még nincs vége a vakrandinak.
A játék végül izgalmasnak tűnik, mégem sikerül annyira ráéreznem, amennyire elsőre gondoltam volna. Már a felvezető kűröknél kezdem azt feltételezni, hogy teljességgel taszítja az ujjam a gombokat, vagy talán fordítva. Ezért aztán maradok a morózus dobálásnál, visszasüllyedve az infantilis szintre, amit meg is jegyez a gyerekkori ismerős, akivel minden számítás szerint utálnunk kéne egymást. Hogy miért nem teszem? Őszintén passz, valahogy más dolgok lettek a fontosak. A saját szüleim se erre helyezik már a hangsúlyt. Weasley-ékkel logikusan nem leszünk puszipajtások, és az évfolyamtársam múltkori esésén nem tudtam beszállni a nevetésbe, de őszintén szólva ők se érdekelnek már. Túl közel van a felnőttlét, azt kell átgondolnom, hogy mihez kezdek majd életememmel. Ami nem kevésbé fontos, mi is legyen Pennyvel? A kérdésre sötét pillantással fordulok oldalra. - Határozottan ki kellett volna... – Dobom meg ismét egy maréknyi kukocicával. Valahol igaza van, nehezen tudom kezelni a helyzetet, hogy az érzéseimet kell felülvizsgálnom, és még a griffendélest sem tudom ezért most hivatalból utálni. Méregetem egy darabig, aztán megvonom a vállamat, úgy hívom őt, ahogy csak akarom. Még nem jutottunk odáig, hogy kiskurvázzam. Nem ismer még annyira, hogy tudja, hogy nagy általánosságban milyen vagyok, a kultusz az egy dolog, általában gőgösnek, nagyképűnek hisznek, és ha véletlenül nem az vagyok, hanem fasírtban Pennyvel, aki szinte tökéletesen ugyanazt az arcomat látják. Lekezelő, arrogáns. Lily most örülhet, hogy nagyjából nem küldtem el valami mocsár fenekére. A játék úgy tűnik végképp ellenem van, hogy még ez a sikerélményem sem lehessen meg a Penny ügy után. Pedig próbálkozom én, akár jó pofát is vághatnék Lilyhez, de nem, ez ma tényleg nem az én napom. Ennyit a Valentin napról. - Részemről ennyi volt, aztán nehogy győzelemnek könyveld el, legjobb esetben is döntetlen... – A kedves írótárs bizonyára félreértett, csupán a konzol végzi füstölögve, a képernyő felrobbantásán pusztán gondolkoztam az indulat hevében, ám még nem tettem meg. Nem is fogom, azért annyira nem vagyok vandál. – Hát nem. – Rántom meg a vállamat, és meglepődöm a mosolyán. Még ezek után is képes nyugodt maradni. Hogyan csinálja? Tényleg nem értem. Ráadásul eléri, hogy az én arcomról is lefagyjon a fintor, ahogyan megkapom a vajsört. - Köszönöm. – Kortyolok bele, egészen átmelegít, már csak a habot kell törölgetnem az ajkaimról. Penny közben biztosan elvan azzal a bájgúnárral, aki az egészet rendezte. Tuti, hogy bunda volt, és előre odacsalta magához az én... tulajdonképpen nem is a nőm. Akkor meg mit idegeskedek. Inkább kortyolgatva lépek Lily mögött... Bólintok, és leteszem a poharat, meg az övét is elveszem, ha még a kezében lenne. - Szabad. De akkor tánc legyen, a játszadozásból mára elegem van. – Lépek oda, és beteszek egy középlassú számot, amire lehet azért lassúzni is. Na nem mintha akarnék valamit tőle, pusztán érezzük jól magunkat. Átfogom a derekát, nekem mindegy, hogy a vállamat markolja meg, vagy a nyakamat kulcsolja át.
Elmélkedhetek bármennyit a kettőnk közötti jelenlegi kapcsolaton, kielemezhetem, hogy hogy jutottunk idáig a szüleink barátságától - legfőbb oknak a Griffendélbe kerülésem és a kevesebb kapcsolat hozható fel - de a vége úgyis ugyanaz lesz. Ma úgymond kaptunk egy új esélyt, hogy ha nem akarunk állandóan egymás ellen lenni, akkor akár jóban is lehetnénk. Nem azt mondom, hogy mostantól legjobb haverok lehetnénk vagy ilyesmi - ne essünk túlzásokba - de egy kellemesebb viszony nem lenne azért az ellenemre. Alapvetően senkivel nem szeretek utálatosan viselkedni, de ha okot adnak rá, akkor mit lehet tenni? Ma csak rajtunk múlik, hogy változtatunk-e, vagy marad minden a régiben. Nincs versenyhelyzet - a játék most tényleg csak játék - nincsenek kiemelve a házbeli ellentétek. Persze amint kilépünk ebből a szobából visszaállhat minden a régibe, szóval nem fűzök túl nagy reményeket semmilyen eshetőséghez. És mostantól nem is akarok ezen gondolkodni, inkább hagyom, hogy úgy történjenek az események, ahogy nekik tetszik és majd meglátjuk mi lesz belőle a végére. A fenyegetésére abbahagyom a dobálást, viszont halványan elmosolyodok a kicsit gyerekes viselkedésén. - Nem kellett volna kinőnöd a dobálózós korszakodat mostanra? - vigyorodom el. - És ne beszélj úgy velem mint egy dühös szülő mert nem illik hozzád. - és én is utálom ha a teljes nevemen szólítanak. Az sose jelent jót. Nem gyakran fordul elő, hogy ennyire felidegesítsem őket, de azért sikerült már megtapasztalnom, hogy mit jelent ha a teljes nevemen szólítanak. Kicsit elfog a bűntudat, mert annak ellenére, hogy Arthurral jöttem - ráadásul én hívtam el Őt - amióta kihúztam a nevét a kalapból most jutott először eszembe. Pedig a meghívás nem csak hirtelen, hangulatból fakadó döntés volt. Oké, önzőn hangozhat, de a legfőbb célom ezzel az egésszel az volt, hogy végre letisztázzam magamban, hogy hová akarok eljutni Arthurral kapcsolatban. Ez egy olyan kérdés ami azóta vár válaszra, hogy habozás nélkül igent mondtam a báli meghívására, vagyis nagyjából az újbóli összetalálkozásunk ötödik perce óta itt villog a fejemben. Én pedig nem szeretek sokáig válasz nélkül hagyni kérdéseket, viszont normál estben nem mertem magamnak megválaszolni a kérdést, mert féltem, hogy olyan dolgokkal járna amikre még nem vagyok felkészülve. Mostanra jutottam el odáig, hogy ez így nem mehet tovább, így a Valentin napi buli kapóra jött, és ezen keresztül gyakorlatilag kényszerítem magam, hogy válaszoljak a kérdésre, mert most már nem bújhatok ki előle. Persze ez az este második felére tartozik, amit az eredeti párunkkal fogunk tölteni, így nem időszerű. Most a játékra koncentrálok, ami szerencsére nem csak nekem megy pocsékul, hanem Draco-nak is. Valami csoda folytán ugyan sikerül eljutnom a másik csapat karikájáig a kvaffal, itt viszont abba a problémába ütköztem, hogy mégis hogy kéne eldobni a labdát? A mozgás a nyilakkal még megvolt, de fogalmam sincs, hogy mivel lehet itt célozni, vagy egyáltalán elhajítani a kvaffot... Közben Draco csodálatos manővere vonja el a figyelmemet, és meg kell állapítanom, hogy ez bizony nem a varázslók és boszorkányok játéka. Túl primitív hozzánk. - Szép ütés volt. - pillantok rá kaján mosollyal, mert azért mégis jobban állok egy hajtóval. Na nem mintha számítana, főleg miután Draco egyértelműen kiszáll a játékból. Nem számítottam ilyen agresszióra, valahogy mindig határozottnak és nyugodtnak láttam, nem gondoltam, hogy valójában ennyire gyerekes. Nem tudok rá jobb szót, de azért egyáltalán nem olyan vicces amikor a tőlem legfeljebb két méterre lévő képernyőt felrobbantja. - Nyugi már, ez csak egy játék. - lépek oda mellé a füstölgő gépezetet teljes nyugalommal otthagyva - a manók úgyis eltüntetik. - Nem nekünk való és kész. Ráadásul a valódi kviddiccs sokkal jobb. Ez nem is hasonlítható hozzá. - mosolyodom el arra gondolva, hogy mennyire hiányzott az egész hangulatból a szél, a pálya, és a repülés élménye. - Keressünk valami szórakoztatóbbat. - nyomok a kezébe mosolyogva egy vajsört, majd az enyémmel a kezemben elindulok a szomszédos szoba felé, hogy minél előbb hátrahagyjam a gép maradványait. Draco veszélyes, ha dühös. Ezt fontos megjegyezni a továbbiakra nézve. A másik szobában egy egész szobás táncszőnyeg van leterítve, csak az ajtó mellett van egy bárpult és egy zeneválasztó automata. A hangszórókból épp valami nyálas romantikus szám szól, de talán biztos mást is lehet választani. A zenére a szőnyeg egyes kockái folyamatosan felvillannak- két különböző színnel, mivel kétemberes játék - ezzel jelezve, hogy hová kell lépni. Érdekesnek tűnik, így kíváncsian nézek Draco-re, hogy neki megfelel, vagy ezt is fel szeretné robbantani. - Szabad egy táncra, uram? - kérdezem visszafogott vigyorral. Nem tudom mekkora tánctudománya van, de remélem ez nem fogja úgy felidegesíteni, mint a korábbi játék. Komolyan ijesztő volt ahogy elbánt azzal a géppel. Nem mondom, hogy félek tőle... de óvakodni fogok.
//Nem hiszem, hogy létezik ilyen táncszőnyeg, de mondjuk, hogy mégis //
Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt másfél évben nem hiszik túlságosan sokan, hogy képes vagyok a változásra. Önmagamat nem fogom megcsúfolni, aranyvérű család sarja vagyok, nem elhagyolható vagyonnal, kapcsolati hálóval. Kiépített kultuszomat már senkinek nem kell magyarázni. Ám mindaz, ami történt, apám szinte megtört a súly alatt, anyám pedig átvette az irányítást, és tigrisként véd mindent ami a Malfoy, na meg a Black családnak még szent. Nem várta tőlem, hogy egy újabb sötét nagyúrt kezdjünk el szolgálni, csak a saját családunknak szerezzünk érvényt. A Casterek régi ismerőseink, Lilyvel állítólag még pancsoltunk is vagy tíz éve az egyik medencében egy nyári piknik alkalmával, szerencsére mindezt már jótékony homály fedi az emlékeim szempontjából. Most vele sorsolnak össze, nem vagyok olyan hangulatomban, hogy belegázoljak, mert lassan értelmét vesztettnek vélem a házak közötti ellentéteket. Rá kellett ébrednem, hogy bizony a kígyósok között is vannak bőséggel balfékek, nem kell ezért a griffendél toronyba felmásznunk. Példának okáért Penny, aki egyből a rosszat látja bennem, ha nem tudok olyan könnyen oldódni a karácsonyi szünet után. Hogy aztán nekem kéne megintcsak a gáláns és kedves úriembernek lennem, akivé változtatni akar. Akkor fújjunk egymásra. Lehet, hogy visszatérek a jól bevált fehérmacskás trükkhöz, mert megérdemli, hogy ismét vele aludjak, meglessem. Minek legyek tisztességes, ha elkezel becstelenként? Flegma mosollyal rázom a fejemet, érdekes, hogy mennyire felvágós. Én pontosan tudom, hogy ezt tanítják az aranyvérű családok számára, mégsem szoktunk a technikával példálozni. Pont azért, mert az ocsmány sárvérűek ebben az egyben jobbak mint mi, egyszerűbb úgy kezelni, mintha alantas dolog lenne bármit is mágiamnetesen megoldani. A játék izgalma átragad rám is, úgy vagyok vele, hogy a kviddics bármilyen formájában le tudok mosni minden diákot a roxforban. Mindkét meccsünkön elkaptam a cikeszt, és még jővőre is én leszek a fogó, ez biztos. Akkor mit is akar tőlem a kis harmadikos? Rákészülünk arra, hogy mi is fog történni, önmagában is elég röhejes, hogy két aranyvérű egymást akarja elgyepálni mugli játékban. Ha ennyire vadulna, akkor még képen is törlöm a díszpárnák egyikével, így pusztán becsmérlő vigyort vetek rá. - Az egész tálat a képedbe borítom, ha nem fejezed be Lily Caster. Csak én dobálhatok... – Oldalt sandítok, hátha le tudok puskázni némi gyakorlós mozdulatot, de amint látom, ő is elég tanácstalannak tűnik, számomra minden gomb ugyanolyannak tűnik, a nyilacskák kivételével nem igazán logikus a felépítés. A muglik számára biztosan megtalálható a logika, ezt bőszen titkolom, hogy még nem sikerült felfognom az értelmét. Időnként találkozik a tekintetünk, van egy olyan érzésem, hogy elkönyvelt ugyanolyan módon, amit a fél iskola követ nagyjából. A roxfort antihőse. Valahogy így kezelnek. Nem fogom felvilágosítani őket, hogy más dolog piszkálni valakit, vagy komolyan tömegek ellen fordulni. Utáljanak, magasról teszek rá. Pontosan tudom, hogy mennyit érek. - Áh, Rembrandt. Hogyne... – Biccentek most már csak fél szemmel, hiszen meghalljuk a sípot, a nyilakon kívül hiába nyomkodom a gombokat, nem történik semmi. Aztán nagy nehezen az egyik terelőt mégis sikerült befognom, akivel díjnyertes mozdulattal csapom le versenycsapatom legendás hajtóját. Elképedve áll meg a kezemben a kontroller. – Ez meg... mi a jó franc? – Kérdezek rá nem túl úrias módon. Oldalt pillantva harapom be az ajkamat, neki sem megy sokkal jobban. Hát ezt erőteljesen... Nem, nem élek csúnya szóval. Nem adjuk fel, inkább azt mondanám, méltóságon aluli lenne belebonyolódni egy varázstalanok számára készült bugyuta szórakozásba. Felállok, és nemes egyszerűséggel vágom földhöz a szerkezetet, hogy aztán a csizmám talpával tiporjam porrá. - Hoppá.. Mintha azt hallottam volna a hátsó sorokban, hogy valaki inni akart volna? – Nyújtom a karomat, és ha nem mond villámgyorsan igent, akkor még a monitor is kap egy bombardát...
Őszintén szólva sokkal rosszabb helyzetre számítottam, de kellemesen csalódtam. Márpedig ha ezt a kevésbé utálatos hangulatot fenn tudjuk tartani akkor rajtam nem fog múlni a barátságosabb kapcsolat sem. A szüleim biztos azt mondanák, hogy természetes, hogy egy Malfoy-al jóban legyek, de eddig ez valahogy kevésbé tűnt evidensnek. Most viszont látok rá esélyt, szóval... miért is ne lehetnénk jóban az állandó ellenségeskedés helyett? Mondjuk nem tudom a házam és a kviddics-csapat mennyire pártolná az újfajta ismeretséget - feltéve, hogy bármi is marad belőle az este végére, vagy azon túl - mert azért azt nem hiszem, hogy Harry-ék valaha is megbékélnének Draco-val, ahhoz azt hiszem valami csoda kéne. De legalábbis hatásos bájital. Ezen dilemmázom magamban miközben Draco-ra várva magam elé kapkodok némi rágcsát, első körben valami baconös chipset, meg egy tál popcornt. A biztonság kedvéért egy szimpatikus szörpöt is szerzek, mert a száraz, sós nassolnivalók mellé jól fog jönni. Egyébként akadt az italok között vajsör, mindenféle édes üdítő, szörpök és mintha egy-két alkoholos italt is láttam volna, de azok nem az én stílusom. - Lehetsz is, aztán meg ne lepődj ha esélyed se lesz ellenem. - komolyan nem tudom mire fel jön belőlem ez a nagy magabiztosság, mert egyenlőre azt sem tudom, hogy kéne elképzelnem egy csapatos játékot ilyen felületen... Az egyetlen esélyem, hogy Draco is legalább ilyen elveszett, de ezt nem tudnám megmondani. Annyi biztos, hogy ha fogunk még játszani, akkor a Harpies-t nem engedem át neki még egyszer. Mégiscsak ők a példaképeim, és ha van esélyem rá, hogy komoly kviddics-játékos legyek, akkor ez az a csapat ahova be akarok kerülni. Persze ahhoz előtte egy amatőrebb csapatban kéne sikereket elérnem... De kezdjük azzal, hogy Draco-t megpróbálom elintézni egy gépbe nyomorított meccsen. Ahogy látom hozzám hasonló aranyvérűként neki sem legjobb barátja a technika, de azért reménykedni még nem kezdek el mert nem hiszem, hogy nekem jobban menne. Valahogy a lenéző megszólalását sem veszem fel, talán a versenyhelyzet miatt, vagy csak mert a popcorn-dobálás mellett egyszerűen nem lehet komolyan venni. Meg ugyan nem sértődök, de a rám dobott popcornokat egyesével pöckölöm vissza felé ahogy a ruhámról meg a hajamból összeszedem őket. - Azt majd meglátjuk. Ne csak a szád legyen nagy, Draco. - ugyan én megkértem, hogy a keresztnevemen hívjon - valahogy éreztem, hogy egyébként a vezetékneves megszólítás lenne érvényben - de Ő nem mondott semmit ezzel kapcsolatban, úgyhogy ha nem tetszik neki legfeljebb szól hogy ne. Vagy megdob még popcornnal. Én pedig inkább feladom, hogy akárcsak közeli tippet is adjak a reakcióival kapcsolatban, mert ahogy egy kicsit kevésbé az a tipikus "ellenfelek vagyunk és te most pfuj vagy" helyzet áll fenn valahogy egyáltalán nem tűnik annyira rémes alaknak, mint ahogy a többi Griffendélestől - főleg felsősöktől persze - korábbi történetekből hallottam. Persze lehet, hogy csak ritka jókedvében van. Vagy jobban érdekli a játék, mint az én piszkálásom. Ami azt illeti én a felvezető videó alatt próbálok rájönni, hogy mégis hogy kéne hét játékost irányítani egyszerre... Egyáltalán lehetséges az? Játszottam már hasonlóval... de ott egyetlen embert kellett irányítani nem egy csapatot... Mielőtt túlságosan belezavarodnék a saját értetlenségembe Draco kérdése visszaránt kicsit a kanapéba, én pedig kicsit elgondolkodom a válasz előtt, mert hogy őszinte legyek a kalap körül történtekből nem sok maradt meg azon kívül, hogy enyhe gyomorgörccsel átvágtam a sorakozó lányokon. - Nem vele jöttem, úgyhogy annyira nem figyeltem, de ha jól emlékszem egy Hugrabugos szőkeség húzta... Viszont ismerheted az eredeti páromat, Arthur Rembrandt, ötödikes és Ő is Mardekáros. - úgy látszik vonzom a Mardekárosokat. Vagy Ők vonzanak engem... Bár arról igazán nem tehetek, hogy nyolc évesen egy jövendőbeli Mardekárosra találtam rá egy ablakpárkányon. Ahogy arról sem, hogy halvány lila fogalmam nincs, hogy mégis mivel kéne nekem elkapni a labdát. Márpedig a meccs elkezdődött, én pedig csak össze-vissza nyomkodok mindent, mire csodák csodájára megmozdul a kiszemelt karakter de ezzel már kicsit elkések. Oké, már megvan egy játékos mozgatása de mi van a többivel? Kicsit értetlenül nézek hol a képernyőre, hol arra a rengeteg gombra amivel elvileg a csapatomat irányíthatnám. Ha valami csoda folytán azzal az egy játékossal mégis sikerült volna elkapnom a kvaffot, akkor az eddig felfedezett irányítás segítségével elindulok vele a pálya vége felé, bízva benne, hogy semmi nem áll az utamba... Ami persze úgysem lesz így. Nem is tagadom, elég ideges vagyok, valahogy ez nem az én játékom. Élőben sokkal jobb az egész. Ez így bonyolult, ott vagyok én, van a csapatom, a másik csapat, és tudom, hogy hogy irányítok mindent amit kell. Itt le azt se tudom, hol irányíthatnám a terelőimet... Pedig érthető okokból nekem ez fontos pont lenne a játék megszeretésében, de egyszerűen nem értem ezt az egészet. Azt hiszem jobb az elején beismerni, ha valamit nem értek, mert akkor talán meg tudom tanulni a végére. Remélem. A minimum, hogy Draco kellemesen kiröhög. Valószínűleg. - Oké, fogalmam sincs mivel irányítok bármit azon az egy hajtón kívül. - mutatok a képernyőn a karikák felé tartó egyszem mozgó játékosomra. Minden korábbi magabiztosságom elszállt, az biztos. És valahová nagyon messzire szállt, mert egy icipicit sem érzek belőle.
Az elmúlt másfél év rányomta a bélyegét arra, ami velem történt. Nem kezelhetek mindent úgy, mint korábban. A sötét nagyúr az enyészeté, a Malfoy néven nem kevés csorba esett, és ahogyan anyám is megmondta, itt az ideje új szövetségesek után nézni. Ha hatalomra akarunk törni, nem bízhatunk egy összeverődött horda maradékában, nekünk magunknak kell megerősödnünk. Nincsen már az a félelmi-kultusz, amellyel másokra hatni tudtam, s nem miattuk. Magam miatt. Nevetségesnek tűnne olyasmivel riogatni őket, amelynek már nem sok alapja van. A tettek kell, hogy beszéljenek. Leépítettem a csatlósaimat, hogy valódi szövetségesekre leljek. Nem csupán a mardekárosok között. Ez a mai este talán kissé kivételt képez, mindenki szusszanhat egyet, Pennyvel is akár fegyverszünetnek is használhatnánk. Ő nem teljesen így gondolta. Hangulata fagyos volt, míg én nem kértem bocsánatot, megmaradt a távolság. Ha neki így jó, hát nekem is jó! Na nem mondom, hogy tökéletes lesz az este a griffendéles aprósággal, akinek a bátyja legalább hozzánk jár, de megpróbálhatok nem mindenre fintorogni. Belépek mögötte, hogy megszemléljem a kényelmes kanapét, a kikészített popcorn-t, chipset, és persze az elmaradhatatlan bonbonokat. Elmarok egy csípős mártogatós szószt, és a chipes tállal együtt ledobom magam, amíg a lány nyomkod. - Ah, a szokásos griffendéles magabiztosság. Erre kiváncsi leszek. – Tömök a számba egy nagyobb marék chipset, miután a vörös szószba mártottam. Nem fogom kimutatni, hogy pokolian csípős, majdnem könnybelábad a szemem. Eleve volt rajta valami alap por, amihez a pikáns sajtos is elég lett volna, de nem, kellett nekem felvágni. Lendületesen állok fel, hogy mellé lépdeljek, és persze, hogy a Harpies-t választom. Örökrangadóikban tökéletesen az egyensúly, csak időlegesen tudnak felülkerekedni egymáson. Az más kérdés, hogy alig volt még a kezemben ilyesmi, aranyvérű lévén a szüleim messzemenőkig elutasítják a technológiát, Londonban mégis ki tudtam próbálni ilyesmit a barátaimnál. Haladni kell a korral. Ha megvan a csapatválasztás, rosszul titkolt bizonytalansággal az edzőmeccset választom, amiben még korrigálni lehet a figurákat, míg az éles játékban erre nincsen lehetőség. Arébb tolom magamtól a tálat, a kérdésre viszont meglepetten fordulok oldalra, mégis visszatér a Malfoy gúny. - Nem kellett ahhoz játszanom, hogy laposra verjelek. – Dobom meg egy maréknyi popcor-nal, úgy tűnik valamellyest mégis szelidültem az elmúlt másfél évben. Csak Pennynek nem vagyok hajlandó beismerni, akkor már nem is biztos, hogy tükörbe tudnék nézni. A startra nyomok, és hagyom, hogy hét kis játékosom a levegőbe emelkedjen, és csak a sípra várjunk a kvaffért. - A bátyáddal jöttél? Ő kit kapott most?
Kicsit fellélegzek amikor nem egy bántással kezd, abban bízva, hogy talán nem lesz annyira vészes az este mint elsőre tűnt. Végülis neki sem lehet célja, hogy ha már úgyis együtt kell lennünk ebben a pár órában, akkor végig egymás agyára menjünk. Egy pillanatra elcsodálkozom mikor a kezét nyújtja, de végülis nincs okom elutasítani, sőt talán még örülök is neki, hogy nem úgy áll hozzám mint valami megvetendő aljanéphez. Hogy ezt most az aranyvérűségemnek, a családom Mardekáros múltjának, vagy valami teljesen más oknak köszönhetem, igazából mindegy amíg nem jön vissza a meccsek előtt tapasztalt "kedves" viselkedése. A szobák nagyon is felszereltek, hogy őszinte legyek legfeljebb szívecskékre, lufikra és romantikázók kuckókra számítottam, ehelyett annyiféle szoba van mindenféle elfoglaltságra lehetőséget adva, hogy felfogni sem tudom mindet. A játékos szobába lépve azonnal a kviddiccsesen akad meg a szemem, és ahogy látom ezzel nem vagyok egyedül. A kihívásra egyszerűen nem tudok nemet mondani, egyrészt mert kviddiccs, másrészt mert kihívás. - Álmodozz csak. - felelem vigyorogva. - Nem veszítek ellened! - húzom ki magam határozottan, majd a géphez lépve nyomban nekiállok csapatot választani. Ahogy végignézem a lehetőségeket hamar rájövök, hogy csak az brit-ír liga csapatai vannak benne, vagyis akik a bajnokságon részt vesznek. A két kedvenc csapatom a Montrose Magpies és a Holyhead Harpies, ezek közül pedig ezúttal a Magpies-t választom, hogy ha Draco esetleg a mostani sikercsapatot választotta volna akkor semmiképp se tehesse meg. Nincs nagy gyakorlatom ilyen játékokban, csak néhányszor játszottam hasonlóval, de azért mégiscsak kezdőnek mondanám magam, szóval ha Draco valaha is kicsit több időt töltött ilyen játékkal, akkor a korábbi kijelentésemet nem valószínű, hogy tartani tudom. Megvárom amíg Ő is kiválasztja a csapatát aztán amíg a bevezető videó megy csak úgy mellékesen teszem fel a kérdést, mintha mit sem számítana, pedig közben a gyomromban hasonló idegesség ül, mint ami meccsek előtt szokott elérni, azzal a különbséggel, hogy most egy minimális fogalmam van csak arról, hogy mégis, hogy lehetne megnyerni a játékot... - Játszottál már hasonlóval korábban? - most már úgysem léphetek vissza, de jobb előre felkészülni a csúfos vereségre, ha esetleg ilyesmire kerülne sor. Lehet, hogy át kellett volna gondolnom, hogy milyen játékba megyek bele... De már nincs visszaút, szóval bízok benne, hogy őstehetség vagyok, akármilyen kevés is erre az esély. Miért érzem, hogy ennek elég nagy bénázás lesz a vége?
A karácsonyi bál egészen jól sikerült Pennyvel, magamon is meglepődtem, hogy tudtam vele úgy viselkedni, ahogyan az talán elvárta volna tőlem, hogy aztán otthon rájőjjek, teljesen alárendelt szerepbe helyezett. Ő az okos, idősebb egyetemista lány, és egyetlen szerencsém, hogy aranyvérű, mert a szünetben a családom végig azon élcelődött, hogy na akkor ezt sikerült jól elintéznem, remélik, hogy minél több hozományt hoz, elnémítom majd, ha ostobaságot beszél, a végén már herótom volt az egész témától, és mélységesen bántam, hogy kicsit is foglalkoztam vele. Amikor visszatértem az iskolába a szünet végeztével talán azt várta volna, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, hiszen még valami csókféle is elcsattant. Eléggé lerítt az arcomról, hogy magam alatt vagyok, és amikor erősködött, hogy mondjam el, kissé ráripakodtam. Visszazuhantunk oda, ahonnan elindultunk. Ezek után csoda volt, hogy felmerült elhívtam mégiscsak a valentin napi bulira, vállalva a további élcelődést a Malfoy kúriában. Igent mondott, de láttam rajta, hogy erőteljesen pofákat vág. Jó! Akkor menjünk ilyen hangulatban édelegni a griffendéles nyálgép partijára. Ha van szerencsém, még a vakrandis részre is megkapok valami griffes kiscsajt... Öltönyben ugyan, de nyakkendő nélkül, meglehetősen savanyú fejjel sétálgatok Pennyvel a karomon amíg csak meg nem érkezünk. Hát így sikerüljön belehibázni a dologba. Bejött, amitől tartottam. Griffendélles olvassa fel a nevemet. Ennél fenonemálisabb már nem is lehetne ez a mai nap. Meglepődök, hogy Penny egyátalán arcon csókol, vetek rá amolyan „majd megbeszéljük” pillantást, és előrelépek Lily felé, ahogy látom már ő is elindult felém. Legyőzöm a késztetést, hogy fintorral feleljek a kérdésére, van egy olyan érzésem, hogy ha tönkrevágnám a lány estéjét, bizony Penelope is visszahallaná, akkor aztán a jelenlegi merevkussnak a vége az lenne, hogy az életben nem is beszélnénk többet. Szánalmas, mennyire elkezdtem függeni tőle. - Pontosan tudom, hogy ki vagy. – késhegynyire húzódott ajkakkal felelek, hiszen a nyelvemre a Caster jobban kijönne. Egyetlen szerencséje, hogy a bátyja hozzánk jár, így előfordulhat, hogy kegyesebb leszek a kelleténél. – Ahogy óhajtod. – Adom meg magamat, a szüleim mindig lehordanak, hogy nagyjából semmit sem örököltem apám úrias stílusából, hát itt az ideje, hogy ne a megjegyzésekkel hívjam fel magamra a figyelmet. Ha nem viseli jól magát, máshogyan is meg tudom keseríteni az estéjét. Végülis... lány, fogjuk rá, hogy akár még el is társaloghatunk, amennyire a gyomrunk engedi. Nyújtom a kezemet, és ha odaadta, akkor elindulunk felfelé. Nem is tudom, hogy mi kell most nekünk, mert a vadrománc az kizárva, talán nem ártana kideríteni, hogy mi a közös bennünk, hátha azzal el tudjuk űzni a keserű felhangot. Az egyik szobánál rengeteg elektronikus kütyüt, játékot látunk bent. Az egyik monitoron éppen a kviddics konzolos változata fut. Ez valamiért mosolyra fakaszt. - Ebben lemoslak Caster.. Lily. Mit szólsz? – Hagyom, hogy beljebb lépjen, kivéve ha menne tovább valami más szobát választani.
Azt hiszem ennél pechesebb nehezen lehetnék... Nem szeret engem a kalap. Pedig minden olyan jól indult. Nem öltöztem ki igazán, szűk fekete nadrág, fekete póló az elején mintával és egy piros kapucnis pulcsi. Végülis nem bálba készültem, hanem randira. Kettőre. Olyan emberrel aki nem aláz le minden egyes alkalommal amikor meglát. De ne rohanjunk előre. Arthurral megérkeztünk a Valentin napi buli találkozójára, ahol már eléggé összegyűltek a meghívottak, így nem igazán láttam át, hogy ki van itt, de mintha Cameront is láttam volna - eléggé meg is lepődtem rajta. Megkaptuk a rövid tájékoztatást, és a lányok odatömörültek a kalaphoz, hogy kihúzzák a vakrandi párokat. Én is gyorsan elköszöntem Arthurtól és beálltam a sorba. Idáig rendben is volt. Izgatottan vártam, hogy kit kapok, talán ismerem is az illetőt... Aztán belenyúltam a kalapba. A pulzusom kicsit felugrott amikor kirántottam a kezem, aztán széthajtottam a lapot és elolvastam a nevet. Eddig akármennyire is izgultam a vidám mosoly ott maradt az arcomon, de most teljesen lefagytam egy pillanatra amikor felolvastam a nevet. De az idő nem áll meg, haladni kell. Veszek egy nagy levegőt és átvágok a húzásra váró lányok között a párjukat váró fiúk felé. Egyenesen odalépek hozzá, és kelletlen mosollyal felnézek rá. - Helo. Remélem élvezni fogjuk az estét. - bár őt ismerve - a gúnyos beszólásait legalábbis, amivel a Griffendéleseket üdvözli - nekem meg fogja keseríteni ezt a vakrandit. - És ha kérhetem szólíts Lily-nek - teszem még hozzá, a formális bemutatkozást kihagyva - remélem ennyit legalább megjegyzett a kviddicsmeccsekről. Ha rajtam múlna akkor nem utálnám én ennyire - ráadásul a szüleim szerint is jóban kéne lennem vele - de ha okot ad rá, akkor nem fogok mindent lenyelni. Sajnos Griffendéleseket hobbi szinten piszkálja, így érthetően nem a szívem csücske. Pedig ha nem lenne bunkó velem, akkor nem lenne okom utálni - erre nálam az eltérő ház még nem ok - de sajnos erre nincs sok esélyem. Viszont ha már a kalap így osztott, akkor egy estére kénytelenek leszünk elviselni egymást, én pedig ennek ellenére élvezni akarom ezt az időt, szóval megpróbálok rendes lenni vele, feltéve, hogy Ő sem lesz teljesen tapló. Nem hinném, hogy megkedveljük egymást, de talán sikerül magyarázatot találnom az állandó szemétkedésére - mert igenis mindennek oka van. Úgyhogy vágjunk bele. - Akkor mehetünk? - intek a Szobához vezető lépcsők felé. Még reménykedem, hogy jó is lehet ez az este, végülis Valentin Nap van, vagy mi, szóval talán visszavesz egy kicsit a beszólogatásból és emberként fog rám tekinteni.
//