2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Csak egyetlen másodperc volt míg eldöntöttem, kezem a kezében, meleget adott és bársonyosságot. Nem is éreztem a durvaságot melyet a buzogány sokszori fogása alkotott a tenyerébe, csak a biztonságot éreztem, azt, hogy nyugodtan rábízhatom magam, bármikor. Az érzés továbbnyúlt a jelenen, nem csak arra az egy pillanatra szólt míg egymás szemeibe néztünk, de kétség kívül meghatározó volt. Furcsamód hűvösséget okozott mikor elengedtem a kezét és újra forróság költözött belém, nem csak a testembe hanem a lelkembe is, mikor ujjaimat újra az övéi közé fűztem. természetes volt, hogy így indulok el, természetes volt a gondolat is, hogy az otthonom felé. Bújkáltam és rejtőztem mindeddig, de előtte nem akartam, hogy titkaim legyenek, bár volt még egy amit nem szívesen adtam ki, de ha kell, azt is megosztom vele. Az egész lénye hajtott afelé, hogy megmutassam ki vagyok én, ki voltam és kivé váltam, s miért. meg akartam osztani vele a világomat, a fájdalmat ugyanúgy mint az örömeimet. Ez izgatottsággal töltött el s egyszersmind félelemmel is. De mostanra, az elmúlt pár percben először éreztem azt, hogy nem félek a következményektől. Átadom magam neki, kezdjen vele bármit amit akar, amit jónak érez, de legalább tudom mit miért cselekedtem eddig. Mástól nem fogadtam volna el, de tőle kellett a visszajelzés. Reméltem, hogy pozitív lesz és nem lök el magától, nem ront rám haraggal amiért az vagyok akinek születtem, akivé nem akarok válni. Kezem a kezében s elindultam új reményekkel a szívemben. A hópelyhek már megültek az utcák kövezetén, milliónyian összepréselődtek a számukra súlyos csizmatalpak alatt, de nagy részül még élvezte a szabadságot. Szellő sem rezdült, de néhol kavarogtak a járókelők köpenyének légáramlataitól.* -Hozzám. Akarod? *A kérdés cseppet sem volt durva, lehetőséget kínáltam vele, hogy nemet mondjon de reméltem nem teszi. Vezettem őt az utcán át egyenesen és hosszan, majd egy kis benyílóba bekanyarodtam. Egy apró kis szeglet, talán még senkinek sem tűnt fel, vagy ha igen, nem tulajdonított neki jelentőséget és éppen ebben állt az én választásom. Annak idején sokat keresgéltem mikor eldöntöttem, hogy nem bírok tovább Godric`s Hollowban élni, csak a véletlen műve volt, hogy rátaláltam erre a kis eltitkolt szegletre. Már a neve is jellemző volt rá, biztos voltam abban, hogy nem véletlenül adták neki. Nyúlláb szeglet. Aki menekül, felveszi a nyúlcipőt, szokták mondani, a szeglet pedig….nos, egyetlen sarokból állt, egyetlen kapuval ami az enyém volt. Piros kapu , kétszárnyú. Mögötte pedig egy egész rejtek láthatatlan kiskapukkal. Arabella a kapu feletti kisablakon keresztül szokott közlekedni, az mindig nyitva áll előtte, de alig látható a szemben lévő magas házfal árnyéka miatt. ide vezetem Altant, még mindig kezem a kezében. nem pálcával nyitom ki a kaput hanem kulccsal amit a kabátom belső, rejtett zsebéből halászok elő, nem engedve el a kezét. Nem szeretném ha elfutna, bár nem nézem ki egy ilyen harcos jellemből, hogy menekülne egy gyenge és ártatlan lány elől, de ki tudja. Nyílik a kapu, mögötte felsejlik a gyertyák fényeivel megvilágított előszoba és folyosó. Ha velem tart, egészen a nappali szobáig vezetem, ahol melegen és kellemes hanggal duruzsol a kandalló, ropog a fa és a fenyő gyantás illatát árasztja.* -Itt vagyunk. Maradsz? *Nézek rá kérdőn s most először mutatok hajlandóságot arra, hogy elengedjem a kezét és őt magát. Ujjaim szorítása lazul, szabadon bocsát ha Altan úgy dönt, inkább menne és nem látna viszont soha többé.*
A két különböző figyelmesség teljesen jól megfér egymás mellett. Vágyakozni rá, mint nőre, mellette pedig szeretni, és figyelni rá, igazán nem nagy áldozat. Talán azért van annyira meglepődve mindezen, mert ha rám néz valaki, azt hihetné, hogy csak az számít, hogy elvegyem a jussomat. Tulajdonképpen őt megelőzően valóban így éltem, a saját vad törvényeim szerint, de ha az ember fia eljut oda agyailag, hogy családot alapít, már megváltoznak az alapvető szükségletek. Helyet kapjon az is, hogy nem csak a benső ösztönök vezetnek, sokkal inkább kitágul a világ, hiszen ez fordítva is működik, volt már pár hete, hogy rémesen ágynak estem valami különös kórságtól, és ha Rasmus mellett lettem volna, senki nem figyel oda rám, ám ott volt Sybella, aki nem tágított mellőlem, még az apróságokat is elzavarta. Miközben készítem elő a leveshez valókat, olykor dorgáló pillantást kapok, ha olyan kerül oda, amely nem a levesbe való, ám úgy vélem, a szándék a fontos. Közben kellemesen el tudunk beszélgetni, és látom azokat a pillantásokat, szinte már az ajkát harapdálja, ha rám néz. Édes kín ez, és hát lássuk be, vagyok annyira alfahím, hogy büszke legyek a vonzerőmre. - Nézzük. Én sem tudom, hogy miért találtam rád, de őszintén szólva nem érdekelnek az indokok. Csak boldog vagyok, és mást nem kívánok. – Na igen, férfiként én vagyok az egyszerű lélek, a nők ellenben sokkal összetettebbek, állandóan felülvizsgálják az érzéseiket, veszélyben érzik a sorsukat. Mindazonáltal Sybella méltó társa vagyok, és nem söpröm be az elképzeléseit a szőnyeg alá, kész vagyok osztozni a sejtelmeiben, és ha vágyik arra, hogy nézzünk utána, hát tegyük. Ahogyan felkapom, azért vigyázok, hogy a szenvedélyesség mellett óvatos is legyek. Nem azért, mert a gyereknek ártanék, az még túl pici, hogy bármit érezzen. Sokkal inkább azért, hogy ne kavarodjon fel a gyomra a hirtelen ingerektől. - A könyv az talán ráér. – Fogom a kezembe az arcát, majd az egyik kezem mégiscsak letéved a keblére, ám most jóval gyengédebben markolom meg mint nagy általánosságban. Lehet vadulni, de csak módjával. – A tündérkéd nem érdekel, ahogyan máskor sem. Csakis akkor napoljuk el, ha ingert nem érzel hozzá. Ha viszont igen, akkor tudok gyors lenni. – Vigyorgok rá, nem vagyok egy sértődős alkat, sem pedig szégyenlős, bármennyire is furcsán érezné magát a kis szárnyas kukkolásától. Egyébként amikor bejöttem, mintha kifelé szállni láttam volna a kis imposztort. Érzem, hogy ahogyan a combjai közé lépek, egyre keményebb vagyok, nem kéne attól félnünk, hogy túlzottan elidőznénk, az majd az éjszaka csodája lesz. – Ugyan, mit szoktam én visszautasítani, amit nekem készítesz? – Húzom magamhoz a fenekénél megtolva őt, és belelehelek az ajkába, hogy egy kicsit keményebben áttolva a nyelvemet a szájába összeszuszogjunk. Lent is összeér, aminek egymásba kell majd csusszannia, de azért megvárom az esetleges zöld utat.
*A vad vágy ami bugyorog bennem mint egy készülő főzet, egy picit átbukkan ellágyulásba mikor Altan nem kér húst. Kenyérrel is beéri a leves mellé? Hát nem tündéri? Ez fog jellemezni több hónapon keresztül? Minden cuki lesz és tündéri, miközben bármelyik pillanatban a földre teperném az én drágámat? Utálom a hormonjaimat. Eddig fel sem tűnt, úgy tűnik mindez tudat alatt forrongott bennem és most, hogy kiadtam magamból, hogy megosztottam Altannal már akadálytalanul törhet a felszínre. Egy nagy levegővétel után elmosolyodom, hálásan tekintek rá és némán elrebegek egy „köszönömöt”. A fejemben sorra jönnek és mennek a csodás jelzők amivel csak illethetem Altant, ám hangosan nem mondom ki egyiket sem mert különben még a fejébe száll a dicsőség, pont elég az is, hogy _tudja_ mit érzek a pucér felsőteste látványától. Egy kis kötény takarja? Ugyan! * -Van-e kukaca? Hát ez édes.*Felnevetek, magamban viszont elszörnyedek. Hova tűnt belőlem a vad boszorkány akit az én vademberem hívott életre? Ez _egész_egyszerűen_borzasztó_! Témaváltás, az pont jó arra, hogy még összeszedhessem a maradék méltóságomat és akként mint egy jó háziasszony pucoljam azt a fránya zöldséget. Egyre inkább érdekel miért jött ide Roxmortsba, bár valamit mondott akkoriban de már nem emlékszem és, hogy őszinte legyek miután egymásra találtunk, kisebb gondom is nagyobb volt annál, mintsem az ittlétének körülményeiről érdeklődjem. Aztán később, Rasmus híján már nem is volt olyan fontos. * -Valami még sem stimmel. Olyan érzésem van, mintha mindez nem véletlenül történt volna. vagy csak várandós érzés, persze. ha feltettük a levest megnézzük azt a könyvet amit a néném küldött? Kíváncsi vagyok mit találok benne. *Így van jól, igen. Itt vagyunk egymásnak, bár amikor először láttam még nem gondoltam, hogy valaha újra találkozunk, de már akkor vonzódtam hozzá és utána is minden órában eszembe jutott. Ő közben a vízbe pakolta a maga zöldségeit én azonban csak pucoltam eddig veszettül. Kell még fűszer és só és…..aztán elkap és átölel. Imádom amikor ilyen vad és barbár….persze ha a hajamnál fogva akarna elvonszolni, elővenném a pálcámat és jól fenékbe durrantanám egy kisebb átokkal. * -Altan mit művelsz?*Sikkantva kérdezem mikor feldob az asztal tetejére, néhány répa sértődötten odébb gurul. *-Én is imádlak drágám, de…..a….könyv.*Elég harmatgyenge az ellenkezésem, főleg, hogy a két combom között áll…..khmmm….belefulladok a csókjába és félő, hogy nem fogok tudni nemet mondani neki, pedig most muszáj, itt nem lehet, Shaylee bármikor felbukkanhat.* -Altan…Shaylee*Két csók között sóhajtok fel szenvedve, hogy el kell utasítanom, de nemsokára úgy is bevonulunk a szobába és akkor még a kis tündérke sem fog tudni meglepni minket.* ~ Na jó, lehet, hogy van egy kis időnk, hogy összeboruljunk, amíg a zöldség fő, csak persze kellene bele egy kis fűszer meg só….de ezt már egyszer gondoltam. Hol is tartottunk? Ja igen, a csóknál, ami észvesztő, de….jaj, Merlinem, olyan finom a bőre, mitől ilyen selymes? Csak neeeem? Használja a neki készített krémemet amire először azt mondta, hogy fúj és férfiak olyat sose, és ne csináljak belőle nőt. Az illata, a kis piszok.~*Megcsiklandozom az oldalát.* -Szóval mégis csak jó a krémem? Te kis díva!
Nem gondolok bele, hogy ez milyen hatással lesz a hormonjaira, vagy az étkezéseinkre. Úgy vélem, hogy minden megoldható, a törzsemben a harcos amazonok olykor magukra kötözött csecsemőkkel vándolroltak, a baba amolyan kiegészítő lény volt az életükben, nem pedig a meghatározója a létüknek. És mégis, most Sybella el van varázsolva, már mintha minden pillantása azt idézné, hogyan fog gügyögni a picivel, ami nem baj, sőt, végtére is én akartam úgy igazán családot alapítani, még magamat is meglepve a hirtelen támadt gondolattal. Ám azt, hogy hasonlatos Celeste-hez csak egy dolog, a benne nyugvó varázs igenis szótlanná tett ott a fogadóban, amikor már napok óta arra vártam, hogy ismét lássam. Mert látnom kellett, tudni, hogy mit érez, vajon gondol-e rám. Tudom, hogy állatként bántam vele, féltem, és megfélemlítettem, hogy ráébredjek, hogy micsoda angyal ő. Ő az, akit nekem rendelt a sors, hogy megnyugtassa haragvó lelkemet, hogy gyermeket szüljön nekem, és élvezhessük a buja éjszakákat egymás karjaiban, amíg világ a világ. - Hogyne. Majd sok kenyeret eszek hozzá, hagyd csak a kamrás húst, nem kopik fel az állam. – Nevetem el magamat, ez apróság, és innentől indul el az, hogy figyeljünk az állapotos nőre, aki mindenféle szertartás nélkül is a feleségem. Nincsen rá szükségem, hogy betrappoljak a roxmortsi hivatalba, engem aztán csak a saját fogadalmam kössön hozzá, ne holmi papír. Ki sem néznék belőlem, hogy tudok írni, és nem kötöm az orrukra, hogy műveltebb vagyok, mint a legtöbb falubéli. Nevetve szemlélem meg, ahogyan szinte leesik az álla a külsőmtől, amit nap mint nap lát. Nos igen, ebből is kitűnik, hogy ez a szenvedély köztünk sosem fog elmúlni, ám nem kell mindig levezetni, hiszen akkor unalmassá, rutinná válik, hagyni kell, hogy a láng olykor elemésszen, szítsa a vágyat, és amikor már nem bírjuk tovább, akkor kell egymásról lehámozni a maradék hacukát. - Nem túlzottan. Csak a kiságyat majd úgy dísziteném fel, hogy stílusos legyen. A mi örökösünk lesz Sybella, oly mindegy, hogy van-e kukaca. – Rázom meg a fejemet, nem vagyok kifejezetten fiúmániás, a lányokból is lehet harcost nevelni, vagy boszorkányt mint a lány, és végtére is ha lányunk születik, ő is továbbörökíti a vérünket. - Sorsszerűnek tűnik, hogy itt találkoztunk. Nem tartalak Celeste utódjának, pótlékának, bármiért is küldött ide a nénéd. Engem Rasmus, igen. Hasonló volt a terve, mint Sheska új ismerősének, és azt gondolta, hogy a közeli várban majd szövetségesre lelek. A többit már tudod. Téged találtalak, és ez így van jól. – Teszem most félre kissé a zöldségek adagolását a forrásban lévő vízhez, és odalépek hozzá, hogy magam felé perdítsem. Megsimogatom az arcát, mégis a combja alá nyúlva ültetem fel az asztal egyik nem használt szegletébe, szétnyitva a lábát, befurakodom közéjük amolyan évődő szándékkal. – Mondtam már párszor, hogy szeretlek, de ezt nem lehet elégszer. Szeretlek. – Hajolok oda hogy rámarkolva a keblére, megcsókoljam az ajkát.. Amit a kezemmel művelek, egy fokkal óvatosabb a megszokottnál, ki tudja, hogy az mennyire érzékeny most.
*Nem levest tervezett. Egy kicsit elkalandoztam, említett volna valami konkrét vacsorát? Ez a baba ügy teljesen lekötötte a figyelmemet. Nem lesz ez így jó még sem ha Sheskáékkal leszek, nem ábrándozhatok mindenféle pelenkáról és szipogó nóziról ha a jövőt fürkészném a fantáziám kosarában, vagy épp a jelenben ragadva azt nézném hol rúgta meg a pocakom. Még ugyan a tervezés szintjén áll minden, de az épp olyan fontos mint a kivitelezés, nem ronthatom el azt amit rám bíznka hiszen életek múlhatnak rajta. Abban reménykedem, hogy ez most csak azért vonja el a figyelmemet mert újdonság és most osztottam meg Altannal, a hétköznapok szürke tengerében már nem lesz ilyen kihagyásom, képes leszek, képesnek kell lennem figyelni és maradéktalanul ott lenni fejben ahol kell. A zöldségeket nézve nekem leves jut eszembe, a padlizsán ég mindig nem tűnik fel, persze látom de csak annyit érzek, hogy valami nem stimmel. egyébként Altan röpke csókja az ami elterel, de ez még mindig apróság ahhoz képest mikor vetkőzni kezd. Érzések, gondolatok száguldoznak a fejemben és a testemben, kétséges az elkészülő vacsora.* -Húst. Igen. Nem. Nem lehetne most a nélkül? A szagát sem bírom.*Ezek szerint nem tűnt fel neki, hogy jobbára kerülöm mostanában ezt az étket. Bármennyire is megsütöm érzem rajta a vér szagát és felfordul tőle a gyomrom. Egy finom zöldségleves viszont jót tenne a megviselt gyomromnak.* -Van egy kis hideg sült a kamrában, azt megeheted utána, mit szólsz? *Bocsánatkérőn nézek rá, de közben nem feledem azt sem, hogy momentán félpucér és persze meglódul a fantáziám ami a ruhában feszítő Altan láttán sem pihen sosem, mert akkor is találok rajta valahol szexis dolgot. És ahogy beleharapott a saját ajkába mint egy vadállat és ez igencsak felizgatott, szóval gyorsan váltottam témát mielőtt még minden kiesik a fejemből. Elveszek tőle egy termetes répát és nekiesek a késsel és látom amikor megnyalja az ajkát, rajtakapottan hajtom le a fejem, mintha az a répa olyan nagyon érdekfeszítő lenne. A könyv emlegetése elfelejteti velem, hogy nem rég rákérdezett arra, lehet-e tudni, hogy fiúnk lesz vagy lányunk, de ez valahogy későn jut el hozzám. Ám ott tolong a többi másik témával együtt a fejemben. * -Talán félidőben megkérdezek egy jósnőt, de akár ki is vethetem kártyán, vagy mondhatok egy bűbájt ami megmutatja, ha annyira kíváncsi vagy rá….a nénikém mondta, hogy jöjjek ide, az anyám nővére aki gondoskodott rólam míg nagykorú nem lettem. *Semmilyen kihívással szemben nem voltak igényeim, csak nyugalmat akartam és elbújni mindenki szeme elől. Erre kaptam egy tündért akinek be nem áll a szája, a család házimanója utánam jött, és Molly, ő szintén itt lakott mikor beköltöztem. * -Azóta, hogy tudok Celeste-ről, úgy érzem nem volt véletlen, hogy a nénikém ideküldött. És most, hogy elküldte a könyvet de a testvéremről nem volt hajlandó egy szót sem váltani, már biztos vagyok benne, hogy minden szándékos volt. Az is lehet, hogy megeskették és azért nem tud Celeste-ről beszélni, de jeleket hagyni róla lehet. *Újabb zöldséget veszek el, most egy gombát és kérdőn nézek Altanra, hogy ő vajon mit gondol erről. Ő miért indult el pont ide Roxmortsba? Csak a Roxfort miatt? * -Téged ki küldött ide? Rasmus kérte, hogy gyere? Üzent valakivel? *Ezen érdemes lehet elgondolkodni és máris azt teszem, az első pillanatban nem tűnik fel, hogy a gombába harapok bele.*
Ezt a JED-et még csak Sybella és Sheksa elmondásaiból ismerem, de nem túlzottan érdekel. Nem zavarja a köreimet, ha Sheska azt mondja, hogy menjünk, és váltsuk meg a világot, hát ott leszek, ám az asszonyomnak nem eshet baja. Egye fene, megvédem én az aprónépet is, már hozzánk tartoznak, még a pók is, akit Sybella oly előszeretettel emleget, velük együtt kellett elfogadnom, hogy ez a családja. Még mindig jobb, mintha Celeste szüleivel kéne barátkoznom. Sybelláról már tudok egyet s mást, a kastélyban kiderült, hogy sötét varázslók voltak a szülei, és ez valahogy megnyugtat. Ha valaki rossz vérből származik, legalább tudom róla, hogy nem tojik be, míg ha aurorok vagy más széplelkű családfát mutathat fel, akkor ott a bizonytalanság, hogy mikor képes olyan útra lépni, ami nem összeegyeztethető az én nézeteimmel. Ettől függetlenül az, ahogyan Sybella áll hozzám, és én hozzá, mégiscsak egyedi. Sötét varázslókkal, gyilkosokkal, perverzekkel nőttem fel, akiknél az, hogy megnyúzzuk az áldozatot, mindennapos dolog volt. Asszonyom azonban korrekt elveket vall, nem bánt senkit ok nélkül, és ez a magabiztosság engem is hozzá láncol. Életemben először tényleg tartozom valakihez, nem úgy, mint annak idején Rasmus csatlóssága. - Hát hogyne. Én ugyan most mást terveztem volna, de rá kell jönnöm, hogy a nagy hír a valódi étvágyamat is meghozta, nem csak hozzád... Úgyhogy jöhet a leves. Csak ki ne spórold belőle a húst, nem vagyok nyúl. – Harapok bele a saját számba, szinte agyarszerű fogaimmal is jelzem, hogy minden tekintetben férfi vagyok. Szóval felső ledob, kötény felhúz. Miközben hátul kötöm meg az alkalmi ruhadarabot, érdeklődve nézek fel, most félhosszúra vágott tincseim nincsenek összefonva a szakállammal, ezért olykor belelógnak a szemembe, ami növeli vadember hatást. Adogatom a zöldségeket, és közben érdeklődve nyalom meg a szám szélét, jelezve, hogy bizony láttam azt a pillantást. Hm... vajon felpattanna a kedvemért az asztalra, hogy szétnyissam a lábát? Imádom csókolgatni a combja belső izmos halmát, s beletúrni a gyönyörűen édes rózsaszín virágszirmok közé. Miközben pakolászom, csakazért is megtornáztatom az izmaimat. - Nocsak... különben már kérdezni akartam, hogy miért pont ide költöztél, ha ennyire átkozott ez a ház? Szereted a kihívásokat Sybellám?
*A felelősség súlya még nem nehezedik a vállaimra, de holnap igenis így lesz amikor Shaylee-nek is el kell mondanom hogyan és miért, kiért fog megváltozni az életünk. nagyon el kell gondolkozzak azon, hogyan tálalom mert nem szeretném ha félreértene valamit. Az, hogy Altannal immár teljes család leszünk, egyáltalán nem jelenti azt, hogy őt mellőzzük, vagy elfelejtjük, de minden bizonnyal és bárhogyan is próbálja szépíteni az én drága vademberem a dolgokat, kevesebb időm fog rájuk jutni. Ezt még én is tudom, pedig nincs gyerekem és testvérem sem volt….vagyis nem vele együtt nőttem fel, hogy felnőtt fejjel érezzem ennek a jelentőségét. Akkor is nehéz lenne ha csupán az eddigi életem változna meg, de közben egészen más is képben van, JED, az elképzelései, a tervei és annak a világnak a távoli jövőképe amit a legtöbb varázsló és boszorkány szeretne de nincs elég bátorságuk tenni is érte. Nekem van, Altan oldalán bármire képes vagyok úgy érzem, ám a baba egy kicsit eltéríti ezt az irányt. Persze nem akarok ezek után a fenekemen ücsörögni és Altannak is meg kell értenie, hogy ki akarom venni a részem a munkából, tartom magam olyan erősnek mint amilyen Sheska, csak a harci tapasztalatokban van hiány. Ettől nem leszek sem rosszabb sem kevesebb, ugyanolyan értékes tagja lehetek annak a közösségnek melynek egy részét Altantól kaptam, a másik pedig most szerveződik, épp csak meg kell találni a megfelelő, nekem való feladatot amit teljes erőbedobással tudok képviselni és megoldani. Altan nevetése rám is átragad, most már felhőtlen az örömöm hiszen nem kell azon agyalnom hogyan adjam elő a hírt, már megoldottuk és a későbbiekben is így fog történni. Bármit megoldunk.* -Úgy legyen Altan Munkhbold, áldásom rá! *Nevetve kapaszkodom belé míg le nem tesz, a csókomat azért még elveszem, aztán jön a meglepődés tárgya, Altan köténybe fog bújni. *-Tényleg? *Azt nem mondom mert hazudnék, hogy nem jut eszembe a köténnyel kapcsolatban némi kellemes pikantéria, izgalom. Mondjuk ki; szex. szeretkezés. Mert a férfiember remekül nézhet ki akár egy női kötényben is, feltéve ha csak az van rajta. Eszembe jut de nem hozom szóba és nem is számítok rá, a kezemet fogva húz a konyha felé míg én álmodozom, majd fél szemmel azt nézem hogyan keresgél ehető holmik után, ám amikor leveti a felsőjét elnyílnak az ajkaim. Mintha soha nem láttam volna meztelenül és az a kötény rajta….édes Merlinem, pedig kezdek éhes lenni de ebből nem biztos, hogy vacsorafőzés lesz. Fel sem tűnik a zöldségek között a padlizsán pedig az nem levesbe való, és a kérdése sem jut el igazán.* -Mivan? Hogy mondtad? ……szépek….a zöldségek. Finom lesz….a leves. ~~Te jó ég, elcsöppen a nyálam. Ez valami várandós dolog lehet? Szó se róla, mindig kívánom Altant, ezzel nincs hiba, de most ahogy ránézek, legszívesebben végignyalnám a mellkasát. Biztosan várandós dolog, utána kell néznem. Meg kell kérdeznem valakit. Kinek van gyereke az ismeretségi körömben? Nincs is ismeretségi köröm. El kell terelnem valamivel a figyelmemet, muszáj tisztán gondolkodnom és ahhoz az kell, hogy ne gondoljak a…tejóóóóéééég azok a karok és az a váll és hogy ugrálnak a mellizmai. Francos kötény, nem látni a kockákat a hasán, pedig az milyen szexi, ott ahol összeér a nadrággal.~~ *Felnézek ré és eszembe jut a könyv ami ott maradt Molly fennhatósága alatt az asztalon, azt kell megemlítenem, igen.* -Képzeld, a nénikém küldött egy régi varázsos könyvet. Rúnák vannak benne és különböző bűbájok. Talán az emeletre is lelünk megoldást. *Nekiállok megpucolni a zöldséget, nagy vehemenciával látok hozzá, nem kell kötény sem. *
Nem nagyon zavar, hogy megint behódoltam Sybella akaratának. Úgy tartom, hogy egy férfi kifelé legyen férfi, védje a családját, hozzon fontos döntéseket, adjon biztonságot. Ám belül igenis a nő szava a szent, érdemes körberajongani, hiszen csakis akkor lehet boldog, ha megbecsülik. Az éjszakai vadászat nem olyan fontos, végtére is ha már sötétedik, akkor is elmehetek, hogy pont hazaérjek, amikor asszonyom melegítené az ágyat maga mellett, hogy ne aludjon el nélkülem. Addigra talán az apróságok is elbágyadtak, hogy ne zavarjanak minket. Az összebújás gondolata már most is felvillanyoz, ám úgy tűnik, Sybella kicsit gyengélkedik, nem biztos, hogy most van ennek itt az ideje. Először is az okát kell megtudnom. Csakhamar a tudtomra adja a maga bohókás, mégis nagyon is nőies stílusában. Még ha el is gondolkozom elsőre, hogyan fejezzem ki boldogságomat, mert annyi minden átfut a fejemen, kezdve azzal, hogy végre itt egy trónörökös, mellette mg a nehézségek, hogy még nem tudom, hogy mit fogok kezdeni vele... Mégis, az előbbi győz, s a szerelem, hogy immár család vagyunk. Már eddig is azok voltunk, főleg, ha belevesszük az aprókat is, bár rájuk annyira nem gondolok ilyen figyelemsséggel, csupán elfogadom a létüket. Talán Sybella mégsem annyira törékeny még most, hogy ne bírja el kitörő örömöm súlyát, ahogyan magasba emelem, és ujjongok vele. Széles mosolyom, öblös nevetésem egyértelműen arról árulkodik, hogy szándékomban áll vele leélni az életemet, s most nem számít más, csupán ez, a boldogság pillanata. - Majd megoldjuk, hogy ne legyen kevesebb időd rám, ennyi az egész... – Nevetek vissza rá, ahogyan még mindig a levegőben tartom, igazán már lejebb engedem annyira, hogy megcsókolhassam. Nem gondolom, hogy egy gyere mindent felborítana, a család része, kiegészítője, még ha sokan meg is ijednek tőle, lehet ezt közösen csinálni, meg egy pici felett is lehet teszem azt csókolózni. Hármasban is elmászkálhatunk ahova csak kell, csak a sötét varázslós dolgokat kell egy fokkal visszaszorítani, de azt hiszem mindenki megérti majd. - Hát hogyne.. – Engedem le, még egy utolsó csókot nyomva az ajkára, amolyan igazán nagyot, csuppanósat, aztán már nézelődöm is körbe, hogy milyen hozzávalókat találnánk. Igazából ha megváltozott a közérzete, neki kel tudnia, hogy mennyire is lehet tömény ez a leves. Kézen fogva indulok el a konyharészleg felé, és nyitogatom a kamrát, hogy mit is találunk otthon. A zöldségekkel biztosan nem lőhetek mellé, ezért elkezdem pakolászni a répákat, de még egy padlizsán is a kezembe akad. Sebaj, jó lesz! - Azt még nem lehet tudni jó ideig, hogy fiú, vagy lány, ugye? – Mosolygok rá dörmögve, és elkezdem felcsatolni az egyik kötényét, miután lehámoztam magamról a felsőt. Na igen, félmeztelen leszek így, de a sok ruhára nem menne rá még a kötény is.
*Sosem éltem egyedül, régen a szüleimmel laktam, aztán jött a Roxfort, a nagynéném és végül magányosan de édes, aranyos és néha bosszantó lakótársakkal. Ám mindig egyedül maradtam éjszaka a hálószobában. Shaylee ugyan rapszodikus hangulatváltozásai során néha bebújt mellém, de az esetek többségében maradt az egyedüllét. Altan felbukkanásával mindez megváltozott, szinte attól a naptól kezdve, hogy összetalálkoztunk a Vadkanban és már nem szívesen mondanék le a társaságáról. Arról nem is beszélve, hogy mellette mindenkor biztonságban érzem magam, jó érzés hallani a szuszogását és a nem túl harsogó horkolását, jó amikor álmában is érezve engem átölel, engem keres hajnaltájt és magához húz, pedig igazából még az álom ösvényein jár, de akkor is rám gondol. Ugyanígy vagyok én is ha most felvenné azt a szokását, hogy vadászni megy éjszaka – értem én, hogy akkor könnyebb és jobb is – talán el sem tudnék aludni nélküle. Nevetve hagyom, hogy a nyakamba csókoljon és mivel egy kicsit csiklandoz is, elhúzódom, de csak annyira, hogy még követni tudjon. Sőt, még húzom is magamhoz nehogy félreértsen. Szeretem az ilyen bolondozásokat, és amilyen marcona tud lenni, itthon olyan kedves és gondoskodó, de nem árulom el senkinek nehogy csökkentsem a renoméját. Maradjon csak mindenkinek félelmetes harcos, vérengző fenevad, nekem pedig a férfi, az otthon melege, a figyelem és a szerelem. Nem tudom min töri a fejét és miért nem ugrik fel s kap a karjaiba ahogy máskor szokta ha öröm éri felőlem, de már nem is törődöm vele. más lesz a világ ezek után, érthető ha elgondolkodik rajta, én is ezt teszem már napok óta, nekem volt időm erre áldozni, ő azonban most barátkozik az apaság és egy újabb felelősség gondolatával. Megértem, de mire erre az elhatározásra jutok már pattan is fel és velem együtt örül ahogy korábban vártam. Kicsit elkésett ugyan de hát férfi, na. Ezek szerint JED háttérbe szorul aminek örülök most, de nemsokára ezen is el kell majd gondolkodnunk és azon is mikor, hogyan és kinek mondjuk el. Nem lenne ildomos elhallgatni, túl fontos az ügyünk ahhoz, hogy az utolsó pillanatban emiatt hátráltassam a társaimat. Nevetve kapaszkodom meg a vállaiban, cseppet sem kényelmetlen, a hasam még ugyanolyan mint régen volt, épp csak egy kicsit szűkebb a blúzom de a fűző még egészen jól áll rajtam. * -Szóval még is csak örülsz, azt hittem megijedtél vagy féltékeny lettél, hogy nem sokára kevesebb időm lesz rád. *A felajánlott lehetőségek közül a főzésen akadok meg.* -Főznél velem? Odaállnál a konyhaasztalhoz köténnyel magadon és kezedben fakanállal? Lássuk csak milyen voltál bájitaltanból, hogyan állítanál össze egy borús és sötét estére való boldogító, ünnepi levest. *Észre sem vettem de most a főzés emlegetésével, pláne a levessel együtt érzem, hogy korog a gyomrom. Alig ettem ma valamit, mostanában készültem főzni de igazából nem nagyon van étvágyam. A sülő hús illata sem úgy hat rám ahogy korábban, azért remélem hamar elmúlik, igazság szerint pár hét és a visszájára fordul a helyzet, majd akkor kell vigyáznom, hogy ne növesszem meg a fenekemet. Most viszont egy könnyű leves talán nem ártana és bennem is maradna. Persze az édességről nem fogok lemondani, azért a mézes keksz ott marad az étlapon.* -Tegyél le Altan, még elszédülök itt a magasban. *Két tenyerem közé veszem az arcát és lehajolva megcsókolom mielőtt letenne, de igyekszem közben sem elszakadni az ajkaitól. *
Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek majd egyszer letelepedni, ehhez képest az aurorlány hasonmása a valaha volt legjobb döntésemnek bizonyul. Pedig oly messziről vándoroltam ide Rasmus oldalán. Még kiskölyök voltam, amikor magához vett, csak mert ügyesebb, és okosabb voltam a társaimnál. Akkor még benne sem csírázott elő a hatalomvágy ily fokú ereje, ami miatt végül pusztulnia kellett. Valahol meggyászoltam őt, ám rájöttem, hogy ő igen sokat változott, a rossz irányba, míg nekem a társaink a családom lettek, és nem lehet hogy egyvalaki magát rendelje a közösség felé. Sheska ellenben befogadta Sybellát is, ahogyan annak idején a mostohagyermekeit. Így rá építhetünk, ha valakit a szívébe zár az amúgy zord harcosnő, annak nem sok félnivalója lesz. - Így tökéletes. Nehogy kimaradjon az éjszaki muri. – Öblösen felnevetve cuppogok a nyakához. Na igen, most vagyunk a virágkorunkban, valahogy elképzelhetetlen, hogy legalább egy kis tapira össze ne bújjunk, ha leszáll az éj, és ha nem is lesz belőle mindig komolyabb ágytúra, azért kellemes perceket, órákat tudunk egymás karjaiban tölteni, amelynek alapja nem csupán a szenvedély, magában hordozza a perzselő szerelmet is, amelyből úgy gondolom, nem kívánok feleszmélni. Az, hogy purdékat akarok tőle, már le lett beszélve, végtére is ha soknak érzi a tucatot, legyen akkor kettő-három, végtére is mindegy, hogy hányan sertepertélnek az anyjuk szoknyája körül, csak legyenek. Olyanok, akik rá hasonlítanak, és olyanok, akik rám is. Nem számítanak világmegváltó célok, csak mi páran. Miután megkapom a jelet, még morzsolgatom magamban az információt. Tudom, hogy azt várná, hogy szokásos szenvedélyem elragad, ám ez mégiscsak nagy lépés az életemben, minden, ami valaha rossz volt, most eltörlődik. Nem egy véres háborút tartok már elsődleges célomnak, amelyben várom a méltó halált. És nem a helyzetet nem tudom hogyan képzelni, hanem hogy mennyire lehet most pattogni vele az ölemben, hogy ne ártsak a kölyöknek... Bár végső soron elég pici lehet még, és a fenébe is bírnia kell. Így felemelkedek, és a karomba kapom a lányt, hogy hujjongva csókoljam halálra. - Olyan.. hihetetlen... te és én... Kit érdekel most JED? Ünnepeljünk szerelmem! Mit szeretnél csinálni? Főzzünk? Elmenjünk valahova? Az lesz, amit csak szeretnéd! – Még mindig állok, és valahol a térde alatt fogom, így bőven fölém magasodik, a vállamon kell egyensúlyoznia, de nem engedném meg, hogy leessen, biztosan fogom én, csak ne billegjen. Szeretteljesen nézem, és várom a választ, bármi legyen is az.
*Igazából még azt sem sikerült eldöntenem, örülök-e a babának, mármint most. Persze örülök, hogy így alakult és annak is, hogy Altan az apja, de és ez a szó jelenleg felülír mindent. Ha tehettem volna valamit, ha befolyásolhattam volna az érkeztét, akkor nem mostanra időzítettem volna. Tudom mi közeledik, a tervek része vagyok magam is, tetteim sok mindenbe beleszólnak majd és még azzal az érzéssel is küszködöm, hogy talán ugyanolyannak hisznek mint a szüleimet; megjegyzem őket is tévesen ítélték el. olyan sokan vannak akik elbújtak, vagy felmentették őket mert bebizonyosodott valamilyen befolyásoló bűbáj ellenük való használata. Az én szüleimnél nem tudom mi volt a tévútra terelés eszköze de biztos vagyok abban, hogy volt. Több éve nem láttam őket, az Azkaban nem egy sima mugli börtön, az Azkabanból nem igen szoktak kiszabadulni élve és ha sikerül akkor sem ép elmével. Talán sosem tudják meg mi lett velem, hogy nagyszülők lesznek, hogy még mindig szeretem őket és szükségem van rájuk….még Altan mellett is. Ő nem pótolhatja azt amit a szüleimmel elveszítettem, legfeljebb enyhítheti a kínt. A szervezkedés már folyamatban van, ám még nem tudom mi lesz a feladatom, viszont semmiképpen sem szeretnék a háttérben maradni. A babára, szerelmünk gyümölcsére azonban vigyáznom kell. Nem tudom hogyan lesz, ezernyi kérdés amit meg kell beszélnünk és pont akkor akar magamra hagyni azért, hogy éjszaka vadásszon mint egy farkas vagy puma. * -Úgy jó lesz, majd később fekszem le, megvárlak. *Tessék, még engedményt is kapok, hát nem imádnivaló? Mintha tudná, hogy mostantól nem érdemes nekem nemet mondania mert különben kikészítem. Nincs tapasztalatom a terhesség terén és mások sem osztották meg velem a magukét, de annyit azért tudok, ha a hormonok beindulnak ott kő kövön nem marad. Vajon én is kibírhatatlan leszek, vagy aranyos? Talán rám másképp hatnak a hormonok, nem akarok házisárkány leni, de tény és való, hogy már most tetszik ez az engedékenység. Amikor a babát a levegőbe rajzolom a pálcámmal és Altan felém fordul kérdőn, szélesen mosolyogva bólintok. Azt várom, hogy kitörő örömmel fogadja netán felkap az ölébe, vagy örömtáncot lejt. Csak én várok túl sokat? Boldoggá tettem, na de mennyire? Az, hogy rajtam kívül még senki sem ennyire, nem jelent semmit. Persze rosszul kombinálok, eleve dilemmában voltam, és leszek is még amíg nem dől el minden és bizonyára én kívánok többet annál mint amennyit kapok. Hálátlan teremtés vagyok, meg sem érdemlem Altant. Na, kezdődik, elborul az agyam, bogarat látok ott ahol csak árnyék van. Molly…..a pókom felé tekintek, nem rég még a kis asztalon volt, most már a kanapé oldalán mászik szorgalmasan felfelé. Beletúrok Altan tincseibe, beszívom az illatát és megpróbálom elűzni a rossz gondolataimat.* -Szerinted JED így is ad majd feladatot? Meddig tart vajon a tervezés és mikor látunk hozzá a munka érdemi részének? *Eltűnődöm, tényleg érdekel. Muszáj tennem valamit azért, hogy újra lássam a szüleimet, hogy a minisztériumnak vége legyen, legalábbis a jelenlegi formájában, hogy kiderüljön az igazság, hogy szabadon varázsolhassunk bárhol anélkül, hogy a muglikra felejtést bájolunk. Azt akarom, hogy a gyerekünk már szabadon nőjön fel. *
Nem tudom, hogy mi ez a nagy titkolózás, mert mintha Sybella egy kicsit mosolygósabb volna az utóbbi időben. Arra nem foghatom hogy milyen jó volt az előző éjszaka, mert nagyjából mindkettőnkön is áll a dolog, másrészt nem vagyok olyan egoista, hogy azt higgyem, csak ez az oka. Máshogyan vagyunk összerakva, a nő akkor tud az összebújásra gondolni, ha boldog, a férfi meg az összebújástól boldog. Mégis megtaláltuk már idejekorán azt a közös hullámhosszot, ami mindkettőnknek teljesen megfelel. Sheskáról egy ideje nem hallottam, valamit nagyon szervezkedik, megmondtam neki, hogy a buzogányom az övé, hiszen mindig mellettem állt, és számíthattunk egymásra, és mivel neki is vannak gyerekei, biztos vagyok benne, hogy össze akarná hangolni a családalapítással a világmegváltó terveket. Sosem gondoltam volna, hogy végül mégiscsak megvetem a lábamat, de Sybella mellett ez nem is lehet kérdés, valami bűbáj ez a nő, igazi csintalan boszorkány, aki nem csak a mágiában járatos, érezteti az otthon melegét, ráadásként mellett igazi férfinek érezhetem magamat, bőven lehet vele váltogatni a gyengéd, s a vadabb együttléteket, valahogy mindig sikerül egymásra hangolódni. Most, hogy ezen tűnődök, a korai napszak ellenére feltámad bennem a vágy, hogy legalább lássam, aztán ki tudja, hátha az aprónépek valahol mást csinálnak, és békénhagynak minket egy röpke időre.
- Akkor legyen alkonyatkor, és sötétre hazaérek. Nem hagyom kihülni az ágyat... – Vigyorgok rá, látva, hogy már biggyeszti is le az ajkát, holott tudja, hogy nálam ezzel semmire sem megy. Már csak azért is, mert úgyis képes vagyok úgy tenni, ahogyan ő szeretné. Ettől még nem érzem magamat kevésbé férfinek, hiszen csak akkor lehetek az, ha ő mellettem áll. Mindazonáltal tetszik a játék, szeretné, hogy megvigasztaljam... Már éppen hajolnék oda, amikor a manó megjelenik, morózusan nézek fel, szerencsére gyorsan eltűnik, Sybella pedig átveszi az irányítást, és megcsókol, ám rövidebben, mint szeretném, mert mintha mutatni akarna valamit. Figyelem a pálcamozdulatot, és eltátott szájjal nézem, ahogyan a varázsbaba megjelenik a levegőben. Nézem egy pillanatig, majd Sybellára, hogy bólintson már, hogy jól okoskodom. Nem zavarnak a rébuszok, mert nem vagyunk azért annyira távol egymástól kommunikációt illetően, így hatalmas vigyor ül ki rám, majd sikerül megszólalni. - Már biztos? Soha senki nem tett ilyen boldoggá...! Hihetetlen vagy te boszorkány... – Mormolom, és azon tűnődök, hogy vajon meddig lehetünk még úgy együtt, hogy az már nem lenne jó a kicsi szempontjából, főleg ha most valami teát is kapott az asszony, akkor lehet, hogy nem a legideálisabb perc az, hogy kifejezzem, hogy attól még gyakorolhatunk most is. Melléülök, és átkarolom, végülis most ez is elég..
*Van bennem némi aggodalom a jövőt illetően. Eddig is volt de azok inkább Altan és a társai terveit illetően merültek fel, de azokat már tisztáztuk, megértettem a lényeget és a terv is tiszta képet fest. Már nem lenne ezzel gondom, bátran belevetném magam, Altan oldalán tudom bármire képes vagyok….lennék. Most már másra kell gondolnom és nem tudom miben befolyásolja ez…ő az életünket. Nem csak a Roxfort elfoglalásáról van szó hanem a távolabbi jövőről, Altan nem egy otthonülő típus aminek most látszik, berendezkedett, elkezdte a saját formájára szépítgetni a házat, a személyisége már ott van mindenhol keze nyomát viseli szinte minden, mégis tudom, hogy néha elvágyódik. Ő szabad ember, ilyennek született, nem vert soha gyökeret és ha itt megtenné az én oldalamon, egy kisebb vihar kiforgatná a földből. vele tartanék bárhova, gondoltam erre, nem véletlen, hogy próbálok megoldást találni Shaylee átkára, mert ha azt megtörjük akkor magammal vihetem. Ő a családom, muszáj velem maradnia, rajtam kívül nincs senkije, olyan egyedül lenne a világban mint egy különleges és szép virág ami magányosan áll egy hegy ormán, ellenáll a szélnek, esőnek, jégnek és csak virágzik, mosolyog, fénylik de nincs párja a világon. Shayleet nem hagyhatom magára. És ezen a gondolati ponton újabb gond kerül a nyakamba amire nem is gondoltam eddig igazán. Vajon mit szól majd Shaylee? Hogyan élünk majd ha megszületik a baba, hogyan viseli majd Altan a gyökeret vert életformát?* -Vadászni? Éjjel? Persze…akkor…..hatásos. Egyedül hagysz. *Duzzogva biggyesztem le ajkamat de persze nem gondolom komolyan a szeszélyes hisztit….vagy mégis? hacsak egy kicsit is komolynak látszik, Altan igyekezni fog hazafelé, megéri egy kicsit színészkedni. A kételkedés magját egy mosollyal ültetem el elméjének földjébe s legyintek mint aki máris engedi, küldi párját, hogy ősi erejével, férfi ember módjára, sompolyogva mint a ragadozó macskák vadásszon asszonyának jóféle húst amit aztán ő kebelez be. Az áldott jó hormonok teszik a dolgukat, a manóm Altan gyanakvó kérdésével egy időben csosszan be a szobába majd miután letett a rosszullét elleni teámat, halk pukkanással eltűnik. Baj van? Igen, mert nem tudom hogyan lesz a jövőben, hátráltatni fogom a harcban, s bár hiába mondanám neki, hogy ne tegye, hogy tudok magamra, magunkra vigyázni, ott fog ülni a szoknyám mellett árgus szemekkel engem figyelve. Nadrágot fogok hordani, ha ezzel ugyan megoldható lenne a probléma. szelíden tekintek rá és megsimogatom rövid de selymes szakállal borított állát. Majd magam felé húzom, hogy megcsókoljam s aztán gyengéden simogatva az ölembe toljam a fejét. időt húzok, naná. S ha sikerült eddig egyetlen kis fejrázással két simogatás között elhessegetni az aggodalmát, akkor már cselekszem is. A pálcám. Igen a kezem ügyében van, s néhány szó elmormolása után a levegőbe írhatom a titkomat. Jobban mondva rajzolom. A varázslat is segít benne, hogy egy fekvő és mocorgó babát fessek ezüstös fénnyel a szobánk hangulatos, alkonyi árnyékai közé. Mert a nők ilyenek, szerintünk nem lehet egyetlen mondattal elintézni, szárazon közölni, hogy mi a helyzet, körítés kell, nem is akármilyen s a bonyolultságát vagy épp szépségét a nő személyisége adja Engem a játékosság jellemez, ezért a rajz és a mókázás. Ha ebből nem találja ki…..elmerengek milyen teljesíthető feladatot találjak ki magamnak és végül az egy csupor méz megevésénél maradok. Természetesen édes keksszel együtt.*
Azt hittem, hogy kijön hozzám a pajtába, bár most, hogy jobban átgondolom, ott nyugton szokott hagyni, az az én terepem, lényegében nekem az a dolgozószobám, ahol az asszonyi sirám nem ér el. Nem fordulnak elő az apróságok, így nem kell átesnem rajtuk, a saját gondolataimmal lehetek. Most viszont szükségem van rá, a páromra, arra a barna szépségre, akinek sikerült hogy megszelíditsen. Szó se róla, kellenek azok a kalandok, az ölelése viszont sokkal jobban. Fiatal vagyok még ugyan, már kezdem azt érezni, hogy jó tartozni valahova, valakihez. Kétlem, hogy az oldalán berozsdásodna a láncos buzogányom, úgysem fogunk egy életen át megfenekleni a Nyúlláb-szegleten, ha eldöntöttük, hogy merre tovább, akkor belevetjük ismét magunkat a sűrűjébe. Az, hogy nem választhat el minket semmi, immár tényszerű, így nem is gondolkozom külön utakba, kivéve ha a faluba megy. Vagy ha Sheskát kíséri valahova. Tudom, hogy a szívem elkísérheti. - Nehezen. A fa nedves, az évszaknak megfelelően inkább vadászni lehet ilyenkor. Éjszaka ki is megyek majd, ha nem bánod. A legtöbb állat alszik, könnnyedén meglephetem őket. – Na persze rossz dolog lehet kicsusszanni a szeretett nő mellől éjszaka, de gyors leszek majd, és hatékony, hogy ne kelljen sokáig nélkülöznie a társaságomat. Van egy olyan érzésem, hogy mi akkor sem költöznénk külön szobába, ha már idősek lennénk, jó látni ha felébredek, hogy ott szuszog mellettem a sötét üstökével, ha odanyúlhatok, megsimogathatom, már az is jóleső dörmögést hoz ki belőlem, mielőtt visszaszunnyadnék. Most, hogy visszajött, kiváncsi vagyok, hogy mit intézett. Olykor csak azért megy el, hogy kicsit emberek között legyen, ezt meg tudom érteni, a kistündér sipákolásától én is falra tudok mászni, le sem lehet lőni, így Sybellára ráfér, hogy bizonyos időközönként függetlenítse magát a dolgoktól. Felkapom a fejemet a vallomásától, elégedetten elvigyorodom, ahogyan bólintva visszaismételem. - Én is szeretlek Sybella. – Tudom, hogy így a tisztességes, hogy kimondom a szót is, hiszen ereje van. Olyan kapocs, amely körbevesz minket, nem hagyja, hogy kicsit is bizonytalanságba temetkezzünk. Olyan erő, amelyet nem lehetne holmi elcsépelt „én is”-sel pótolni. Nem tudom, hogy mitől ez az elérzékenyülés a fiatal nő szemében, meg is hökkenek egy pillantra, a mosolya ellenére kibukik belőlem az ősi kérdés, amit minden férfiember konklúziónak vesz, ha tanácstalanságában nem tud mit mondani. - Baj van? – Ráncolom a homlokomat, keresek az indokot, hogy mi is történhetett a közelmúltban, ám akkor mitől ez a sugárzó tekintet, ha minden rendben van? Ha magamba nézek, elönt az egó, én jól csinálom a dolgokat, és szerencsés, hogy maga mellett tudhat engem, ám ez nagyon is kölcsönös, csak én nem nyílik meg ennyire, hogy pityergésre adjam a fejemet? Mondjuk amikor beszorult a lábam abba az álnok csökérbe, haragomban, és fájdalmamban azért bőszen tudtam volna üvölteni, főleg mivel őt is káprázatnak véltem, ármyányos illúziónak, aki ártani akar nekem.
-….szia! Igen, azt hiszem….nem felejtettem el semmit. *Annyira belemerültem a könyv olvasásába, hogy észre sem vettem ahogy nyílik az ajtó. Valahol a tudatom mélyén érzékeltem ugyan a hangokat, a hűvös légáramlatot ami a kandalló tüzének lángjait is meglobogtatta, Molly is megmoccant és Arabella is megrázta a szárnyait, de valójában egy nagyon érdekes bűbájról olvastam épp és annak eredményét képzeltem el a fejemben. Semmi köze nem volt ahhoz amit szerettem volna megtalálni, de roppant érdekfeszítő volt. Csak Altan öblös hangja volt képes kirángatni az időzített bűbáj leírásának tanulmányozásából. Mikor felnéztem rá arcomon szétáradt a mosoly, valahányszor a közelében voltam olyan érzésem volt mintha kitavaszodna egy rideg és zord tél után, olyan volt számomra mint az éltető levegő, a virágok illata, a meleg napsugár simogatása. Tekintetének látványa megperzselt és ha nem szólalna meg órákig, elmerülnék a csodás szemek mélyében. Az életünk rendeződött, belerázódtunk a mindennapokba, Shaylee csínyeibe, helyreraktunk mindent magunkban és egymásban. Finoman csiszolódtunk, beosztottuk az időnket így jutott magunkra is belőle és bőven a JED általi szervezkedésre. Viszonzom a csókot és nem teszem szóvá, hogy túl rövid, nem vagyok telhetetlen úgy is kapok még és este, vagy még azelőtt, tudom belemerülünk a párnák és takarók helyes elhelyezésének rejtelmeiben. Molly teste alá nyúlok és egy bocsánatkéréssel átteszem a kis asztalra, a könyvet becsukom, nem mintha titkolni valóm lenne, épp csak elvonná a figyelmemet Altanról. Két kezemet a vastag bőrből készült borítóra simítom és Altanra mosolygok. Itt lenne az idő, hogy beszéljek arról amit napok óta gyakorlok, de vagyok olyan makacs és hajthatatlan, hogy mindezt megfelelő terítéssel tálaljam, azt pedig még nem találtam ki hogyan. Talán lesz olyan alkalom a beszélgetésünkben ami ötletet nyújt, akkor majd kapok az alkalmon. * -Neked hogyan telt a napod? Hogy haladsz a munkáddal? *Már pajtánk is van, bár nem tudom minek, Altan sok időt tölt ott és én csak annyit tudok, hogy férfi munka, különben sem érzek késztetést arra, hogy oda kilátogassak, mindenkinek megvan a maga kis titkos kuckója, mostanában a magamét a kamrába tettem át, ott rakosgatok miközben egyre sűrűbben kóstolgatok bele a Shaylee-nek eldugott mézbe. Már ott tartok, hogy kanál sem kell, tündérke módra nyúlok a mézes bödönbe és élvezettel nyalogatom le az ujjaimról az édes mázat. Ja és persze mivel oda meg Altan nem teszi be a lábát, az ajándékát is ott dugdosom a Shaylee ellen használt, jól bevált bűbájjal védve. Az első olyan karácsonyom lesz amit már nagyon várok, amikor értelmét látom ünnepelni és boldognak lenni, a tündérkémmel inkább csak bolondoztunk ezen a napon, miatta készültem és öltöztettem díszbe a házat, miatta sürgölődtem a konyhában megbolondítva a manómat minden kívánságommal, szinte percenként szalajtva el valamiért. Shaylee állt a karácsony középpontjában és ez engem is kirángatott az életem mocsarából, ám most egészen más lesz. Tél volt amikor Altannal találkoztunk, sűrűn esett a hó de a karácsony már rég elmúlt, az ünnepi hangulatnak annyi volt. Majd` egy éve már ennek és még mindig olyan hihetetlen, hogy mi ketten összekötöttük az életünket. Még mindig félek néha attól, hogy felébredek és rá kell jönnöm csak egy szép álomvolt de nem igaz. Megérintem az arcát míg mesél, a tenyerem rásimul a bőrére, érzem az éledező borostát ami csiklandoz, csodálva nézem őt majd önkéntelenül beletúrok a hajába, eljátszadozom a tincseivel. Figyelek ám arra amit mond, valahol megtelepszik az elmémben és később vissza tudom majd idézni de eltölt a karácsony közelgő szellemisége és akaratlanul, szinte elmálézva szakítom félbe, hogy közöljem vele azt amit már úgy is tud.* -Szeretlek.*Az érzelmeim magukkal ragadtak, biztosan a háborgó hormonjaim, legszívesebben elsírnám magam a nagy boldogságomban és persze ahogy erre gondolok meg is telnek a szemeim könnyekkel és egy észrevétlenül le is gördül az arcomon. A házimanóm ezt a pillanatot választja ki arra, hogy morgolódva becsoszogjon a teámmal a kezében, leteszi az asztalra majd egyet csettintve halk pukkanással el is tűnik.*
Igazán meglepő, hogy nekem, a vadembernek végül mégiscsak van valakije, aki mellett letelepedhet, karácsonyt ülhet. Az egykori pogány ünnepet a britek is ünneplik, Sybellának inkább nem mesélek róla, hogy nálunk Mongóliában hogyan is ment mindez. Egy felöltöztetett szalmabábut emberi belsőségekkel töltöttünk meg, majd vérrel locsoltuk le, hogy a végén meggyújtsuk. Az egyik ilyen békés ünneplés közepette pattant ki valami hitvita törzsem két prominens alakja között, míg végül az öreg letépte a kölyök egyik fülét dühében. Ha nem iszom aznap annyit, talán most én lennék a csonka. Megmosolyogtató nosztalgia. Amíg asszonyom távol van, elkészítem az ajándékát, hogy aztán a pajtában rejtsem el őket letakarva egy sötét lepellel, és varázslattal bűvölve, hogy házának egyik lakója se tehesse rá a mancsát. Miután főleg a kezemmel, és a szerszámaimmal kell dolgozni, értékük inkább eszmei, mintsem pénzben kifejezhető, noha vennem kellett a faluban hozzávalókat, s már előre elégedetten morgok, ahogyan magam elé képzelem az arcát, ahogyan bontogatja őket. Én nem várok tőle viszonzást, már az is igazi csoda, hogy belépett az életembe. Még arra is gondoltam, hogy elviszem a táncos mulatságok egyikére az ünnep kapcsán, ám mintha valami gyengeséget látnék rajta az elmúlt napokban, így maradunk végül otthon kettecskén, meg az apróságokkal. Átfut ugyan az elmémen, hogy netán máris sikerült volna eredményre váltani a terveinket, ám elvetem a kérdést, nem akarom ezzel is nyomasztani, ha mégis másról lenne szó. Végtére is nem sietünk sehová. A pajtában lassan végzek a pakolászással, Sybella már az elején belenyugodott, hogy a ház körüli teendőkben én vagyok az úr, így a pajta is az enyém, annyira azért nem szoktam elvonulni, hogy zavaró lenne. Most éppen hallom, hogy megérkezik, és belép a házba, így megalkotom a lepelbűbájt, majd lezárom a kis melléképületet. Hallottam már róla, hogy Sybella majd meg akarja nyitni az emeletet a szárnyaska számára, nekem ez oly mindegy, legalább nem lesz a kicsi láb alatt. Hogy fent mi lehet, az túlzottan nem izgat, eddig is megvoltunk nélküle. Feltárom az ajtót, és leverem a havat a bocskoromról, a felsőtestemet az ingen s a köpenyen felül ezúttal vadállati prém is fedi. Medve, az véd a legjobban a hidegtől. Gyorsan be is zárom magam mögött a járatot, hogy ne süvítsen be a szél. - Mindent sikerült elintézned? – Kérdezem, noha nem tudom, hogy miért ment, végtére is nem kell mindent tudnom, a lényeget úgyis megosztja vele. Odagugolok a közelébe, és miután egy csókot nyomtam az ajkára, kiváncsian figyelem, hogy mit is nézeget a könyvben.
*Igazi fehér karácsonyra számíthatunk, bár még három nap van karácsonyig és a készülődés kellős közepén tartunk, már most látom, hogy nagy hó lesz, akkora, hogy akár hóembert is építhetünk. nem tudom Altan vágyik-e ilyesmire, Shaylee minden bizonnyal de neki nem adhatom meg ezt a boldogságot. Még nem, de remélhetőleg hamarosan. Felpakolva minden féle finomsággal szinte beestem az ajtón, kimerülten de jókedvűen. Arabella a számára nyitva hagyott ablak helyett most a vállamat választotta szállítóeszközül ahhoz, hogy a házba kerüljön, a nappaliba érve azonban máris felröppent a kandalló párkányára és onnan leste fekete gombszemeivel, hogyan dobom le a kosarakat és rogyok le az öblös fotel mélyére. Kimerültségem okát jól tudtam, már napok óta, épp csak meg kellett fogalmaznom valahogy, frappánsan szerettem volna előadni örömöm okát, ám egyik tükör előtt próbált verzió sem nyerte el a tetszésemet. Pedig volt vagy száz…nem, annyi talán nem de számtalanszor Altan elé álltam már gondolatban, mégis mindegyik elcsépeltnek tűnt. Abban biztos voltam, hogy örülni fog a hírnek hiszen hetek óta szinte minden nap belefűzte valamelyik mondatába, ugyan nem vitáztunk miatta egymással, de voltak nézeteltéréseink, melyeket tréfával oldottunk fel. Még volt egy kis időm, hogy kipihenjem magam mielőtt hazatér, Sheskával és JED-del való tervezgetéseik mindig sokáig tartottak, addig pedig kipakolok és megnézem azt a bűbájos könyvet amit a nénikém küldött bagollyal még reggel. Épp csak átvettem, de mivel siettem, hogy minél előbb visszaérjek a jó meleg házba, csak letettem a kis asztalra. Érdekes módon még mindig ott volt, ezek szerint Shaylee vagy nem kelt még fel és nem járta be a házat ahogy szokta, vagy valahol megint galibát csinált mielőtt észrevette volna és most előlem bujkál. Levettem a köpenyemet és kényelmesen elhelyezkedve a kezembe vettem a könyvet, miután megkértem a házimanómat, hogy készítsen nekem egy teát. Nem reggeliztem, Altannak azt mondtam sietek és majd eszem valami finomat Madame Puddifoot kávézójában, valójában azonban egyáltalán nem volt étvágyam, napok óta émelyegtem ami nem csoda, de a gyógytea csodákra képes és elég volt belőle napi két csészével innom és jól voltam. Míg a teám készült belelapoztam a könyvbe, bűbájokat tartalmazott egy olyan időből amikor én még nem is éltem, a nénikémé volt akinek egy hosszú levélben beszámoltam a Shaylee-vel való gondomról, nem mellékesen közöltem vele, hogy tudok Celeste-ről és kérdőre vontam a titkolózás miatt. természetesen csak a könyv érkezett meg, válaszlevél nem. Szóval ott tartottam még mindig az elején, de legalább a tündérke gondjára megoldást lelhetek, hosszú idő óta ez volt az első és egyetlen remény rá. Lesimítottam a szoknyámat, csizmás lábamat a kis zsámolyra tettem fel és az ölemben lapozgatni kezdtem a könyvet. Molly is megérkezett pár perc múlva, egyáltalán nem zavart, hogy végigjárja a karomat és a combomat, hogy végül mint egy térdvédő a térdemen állapodjon meg. Reméltem, hogy nem kezd el hálót szőni, néha önkéntelenül is megtette, olyankor le kellett tennem máshova, hogy ne szője össze valamelyik testrészemet a másikkal. Szép kis bűbájok voltak a könyvben, némelyiket még használni is tudom a közeljövőben, de egyelőre nem találtam olyat ami elszakítja a köztem és Shaylee közötti köteléket vagy megnyitja az emeletet.*
*Nem egyetlen pillanat volt, hogy a szívembe fészkelte magát, emlékeim által, lassan kúszott a tudatomba, nem hagyott nyugodni. Pillantása beleégett az elmémbe, akárhányszor is gondoltam rá mindig azt a világot láttam amit első alkalommal el akartam űzni magamból. Haragos voltam miután otthagytam őt a falu határán, modortalansága mégis minden egyes pillanatban a lelkembe vájt és csak jobban szította a tüzet bennem. Féltem tőle, okkal vagy anélkül, végtelen erejét és harciasságát látva távol akartam maradni tőle, ő mégis vonzott maga felé, mintha megbűvölt volna. A fogadóban is arra számítottam, hogy durva és közönséges lesz, szinte menekültem előle de tudtam, hogy elvesztem. A felém nyújtott keze, a tekintete melyben a vadság és a nyughatatlan lélek mellett végtelen magányt fedeztem fel, megdobogtatta a szívemet s a napok alatt felgyülemlett de eltemetett érzéseimet tárta fel. Nem tudtam tovább tagadni sem magam előtt, sem előtte, hogy mennyire vágyom rá s arra az egyszerű, mégis magasztos szeretetre mely puha takaróként ölelt át. Abban a pillanatban nem is gondolkodtam a múltamon, a titkaimon s azon, hogy mindez talán kettőnk közé állhat, csak őt akartam és tudtam, hogy mindez kölcsönös. Tudtam, mert egy olyan férfi mint Altan nem osztogat csak úgy ékszereket, aki még a „köszönömöt” sem képes kimondani nem vár napokig egy nőre sem, s nem néz rá olyan mély csodálattal ahogy ő nézett rám. Ő azonban várt rám, talán keresett is a faluban de sikerült elkerülnöm mindaddig míg én nem éreztem hiányát. Nem lesznek előtte titkaim, ha az lesz életünk utolsó együtt töltött napja, hogy bevallom ki vagyok és honnan származom, akkor is el fogom mondani, nem lehetek többé gyenge és gyáva. Most viszont a mának élek, az ő vad gyengédségére vágyom, a csókjaira, a simogatására, a tekintetére melytől igazi nőnek érezhetem magam, az egyetlennek akit beengedett a maga világába. Együtt akartam vele lenni, az övé akartam lenni testestől-lelkestől, ha csupán én kapok s nem adhatok az nem elégített volna ki. Érezni akartam minden rezdülését, hallani a sóhajait melyet tapasztalatlanságom ellenére is sikerül kicsalnom belőle, hogy mindkettőnkben felcsapjanak a lángok, hogy emésszen el a szerelem tüze mielőtt békésen elszunnyadunk egymás karjaiban s vállán. Az életembe akartam őt, hogy a része legyen s ne csak egyetlen éjszakára, talán bolondság de ha örök életű lennék, az is kevés volna, olyan volt számomra mint a lelkem másik fele. Úgy játszott a testemen mint egy muzsikus a hangszerén s én képtelen voltam ellenállni. Magával rántott a mámoros varázslat, az ő karjaiban hullottam alá szikrázó csillagként. Szavaim igazak s nem vágyam elégedettsége mondatja velem. Arcát két kezembe fogom s szemeibe tekintek, csókjaitól vörös ajkaim válaszolnak mielőtt újra elmerülnék ízének kóstolásában.* -Amíg csak élünk. Örökké. *Mosolyogva válok el tőle, nem is emlékszem mikor húzódott utoljára ennyire őszintén és felhőtlenül mosoly az arcomra. Magához húz, addig ügyeskedem míg a kanapéról le nem rántom a takarót s be nem terítem szerelemverejtékes testünket. Vállára hajtom a fejem, most már akár Shaylee is megjelenhet, nem érdekel. Persze majd magyarázkodhatok, de jelenleg a boldogság és a szerelem tengerében ringatózom. A béke és a biztonság simogatják le szemhéjaimat, Altant ölelve alszom el.*
//Csodaszép volt, izgalmas és meghitt. Én köszönöm //
Nem tudom, hogy a kis boszorkány hogyan csinálta, de kitalálta a gondolataim. Azzal, hogy önmagát adta, és emelett még ki is tartott fenyegető létem ellenére is, valahogy szíven talált. Fegyvere így erősebbnek bizonyult mint egy mérgezett dárda, nem volt ellene menekvés. Az első időkben még küzdöttem ellene, hogy aztán ráébredjek, sokkal több ő, mint Seleste volt, ám még az én lelkierőmet is túlszárnyalja erőlködés nélkül. Nem merném csatasorba állítani, de hogy ő lesz mostantól elmém igazi kovácsa, az bizonyos, nélküle nem is indulok Rasmushoz, be kell mutatnom, és ha összeáll az új törzs, büszkén vállalom fel asszonyoként. Magától értetődő, hogy vinném magammal, kivéve ha más döntést hoz. Igen nehezemre esne választani a fivérem, és a csinos fiatal nő között, aki felé most örök hűséget esküdtem. Meg kell majd oldanom, s remélhetem, hogy azok, akik mellettem állnak, az én lelki üdvömet is alapul veszik döntéseikben. Most itt hempergünk ezzel az égi tüneménnyel, hogy villámgyorsan száguljunk a beteljesülés felé. Akarom őt, minden porcikámban, s érzem, mindezt viszonzozza. Talán ez alkalommal nem fogjuk tudni elhúzni, annyira ki vagyok már éhezve teste minden pórusára hogy fáradtan zuhanjak majd a karjaiba, ám biztos vagyok benne, lesznek még szerelmes éjeink. Meg is lepődtem akkor, amikor tapasztalatlansága ellenében mégis kérte, szinte követelte a folytatást, amit nem tagadtam meg tőle. Nőiességében csúfoltam volna meg, ha nem veszem el azt, amit felkínál. Meglehet, engem akart csupán elvarázsolni, a kedvemben járni, a reményteli változat, hogy mindkettőnk érdekét nézte, s szerelemre vágyott, nem pusztán adakozásra a részemről. A barna angyal teszi ki a világomat, s nem pusztán egyetlen szenvedélyes szerelmeskedés kedvéért. Így hívom, hiszen mindez már az érzelmekről szól, nem holmi felületes édelgés, amely után a hím továbbállna. Finom, és vad csókjaim váltakozva érik a karcsú testek, s immár nem csupán külsőleg kényeztetem, egyszerre merülünk el a szenvedélyek tengerében. Olykor lassítok, hogy rácsodálkozzak a világszép arca, végigsimítsak az oldalán, jelezve, hogy számomra ő az, akiről mindig is álmodtam. Akiről nem leszek képes lemondani, még akkor sem, ha már túljuttottunk ezen, s békés, letelepedős életre vágyunk. Mellette aztán el tudnám képzelni, amint félmeztelenül bevetem a szántást, hogy gyerekek rohanjanak ki elém, meghozva az ebédet. Volt már ilyen álmom korábban, csak lemondtam róla, miután úgy véltem, nincsen az az asszony, akiért érdemes mindezt kergetni. Pár édes perc után már harmónikusan kergetjük egymást, s érzem, amint egy pillanatra megfeszült a teste, innentől kezdve az elégedettség mámora engem is ugyanabba a kútba taszít, hogy egy utolsó erőteljes rohammal lassuljak le, és kapkodjam a levegőt a vállához simulva. A szavaira ellenben felemelem a fejemet, most már nincs amit hajtson, ám nem lep meg a saját válaszom. - Nem szabadulsz meg tőlem. Ezt még sokszor akarom Sybella. És szeretni téged, amíg csak élünk.. – Nem számít a papír, ahonnan én jövök végképp nem. Megkérhetjük persze Rasmust, hogy mondjon ránk afféle áment, nekem az számít, hogy a nő úgy érezze, hogy sosem kell attól félnie, hogy nem lát többé. Óvatosan lehengeredem róla, hogy aztán mégis magamhoz húzzam, és megcirógassam a tarkóját. Még mindig kapkodom a levegőt, ám boldog vagyok. S hogy most mi vár ránk? Elsősorban némi pihenés.
*A múlt tova tűnik, volt bármilyen is engem nem érdekel, most a jelenben Altannal vagyok, az ő csókja emészt, az ő simogatása perzseli forró véremet. Egy vadember, aki ha akarja talán azzal az általam látott veszélyes fegyverrel bárkit letaglóz, karjának erős izmaival távol tartja magától az ellenséget, küzd és harcol az igazáért, lehet….halált oszt az engem ölelő karjaival, de most…..most van. Engem ölel és engem csókol, nekem ad magából, a lelkéből, a titkokból melyek eddig nem merültek fel egyetlen női szív kedvéért sem. Jóleső érzéssel telít el az, hogy érzem, a karjaimban megnyugszik, nincs benne feszültség, harcolni vágyás, nincs benne olyan erő mely bárkit széttiporhat, csupán gyengédség, finom gondoskodás…némi férfias magasztossággal. Nem akarok mást, tudom, hogy ezek után nélküle nem lesz már ugyanolyan semmi amit eddig erőszakkal magamhoz láncoltam, sem érzelem, sem tett, sem a jövőre vonatkozó terv. Felborul minden amit néhány hónapja magamban kőbe véstem, akarom őt. Minden ízében és porcikájában, anélkül, hogy bármiről bizonyságot kelljen adnom másnak, a világnak vagy akár csak magamnak, neki. A pillanatnyi élvezet nem játszik közre, minden amit érzek túlmutat a jövő bugyrain át az ismeretlenbe, mégis vagy talán épp ezért, nem érdekel. Élvezem. Azt, hogy kényeztet, hogy birtokába vesz, hogy nem enged azok után jottányit sem, hogy szabad utat engedtem neki. Hagyom, hogy elvegye s ő elveszi, fölöttem áll mint erős harcos, férfi aki megvédi a szeretteit s én csak várok rá majd aggódva, finom vacsorával, csillogó szemekkel s lélegzet visszafojtva az üdvözlő csókjára várva. Nem akarom tudni mit tett, azt sem mire vágyott volna, számára csak én létezem, s számomra csak ő. Körmeim belé vájnak de nem érzékelem azt, hogy fájdalmat okoznék neki, csak az éltet jelen pillanatban, hogy mindent odaadjak magamból. S megadom, csípőm önkéntelenül, a női ösztönnek engedve válaszol minden egyes mozdulatára, szemeimmel követem míg tudom de egy ponton túl már csak lehunyva, érzékeimre hagyatkozom. Csak érezni szeretném. Azt, hogy elmerül bennem, hogy birtokosa a testemnek, hogy nem kíván mást. Együtt vagyunk, egymásért és egymással. A tökéletes összhang, harmónia ami két szerelmes szívet egyetlenné kovácsol. Rátalálok arra a közös pontra amit mindketten kerestünk, de eddig nem találtunk, az ő teste az enyémben, eggyé válva olyan magaslatokba emel melyre sosem gondoltam. A vágy, az édes kín csak fokozódik, s az édes kielégülés mámora magával ránt. Nem tudom mit láthat rajtam de nem is érdekel, szemeim lehunyva, mögöttük a mennyország kapujának körvonalai…csak képzelem, de talán ilyen lehet. Egyszerre tör rám a forróság, a hűvös levegő jégszilánkok alkotta csapása és a megnyugvás. Testem még meg-megremeg , hullámzik karjai között mint egy hosszú este utáni alélás a puha párnák között. A szerelem csak most talál rám, az érzés a legrosszabb pillanatban robban ki belőlem. Talán nem hisz majd nekem, hiszen ki hinné az extázis utáni percekben az őszinteséget? De én hiszem, érzem és nincs bennem korlát a véget illetően. Feltétlen és őszinte, hazugságoktól mentes minden egyes szavam.* -Altan!...........Nem akarom, hogy elmenj. A szívem érted dobog, csak érted. *Lihegem s talán túlzó amit mondok, túl sok és hihetetlen, de én igaznak érzem. Nem tudnék elszakadni tőle és nem csak azért mert a világot adta nekem az elmúlt percekben, hanem mert nem akarva a jövőnkre gondolni is egyetlen kép tolakodott az elmémbe. Az pedig mellette állva volt. Vállvetve, minden gátnak akadályául, szerelmes szívemnek bizonyítékául.*
Tudnék rá várni, ha kérné. Az őszinte érzelmekben hiszek, abban pedig nem létezik idő. Sybella oly tökéletes, természetfeletti teremtmény, hogy már az is felvillanyoz, hogy rátalálhattam a háború viharában. Abban a háborúban, amelynek még csupán a küszöbét kapargatjuk, ám ha Rasmus vezérletével elindulunk, kő kövön nem marad. S nekem szükségem van a nőre, akihez hazatérhetek, aki elfogadja a tetteimet, még ha oly sötétek is. Meg kell értenie, halálos fenyegetést jelentek mindenki számára, beleértve az angyalt is. Bárcsak lenne más mód, amelyben béke köszöntene, ám ezt én sem akarhatom. Véremben van a harc, a vérontás, a hódítás, mégis, ahogyan Sybella átölel, hirtelen megnyugvás száll rám, csakis arra figyelek, hogy boldoggá tegyem. Nem számít, hogy az én örömöm beteljesül-e. Csakis arra tudok most gondolni, hogy mosolyt lássak a szép arcon. Mégis magához húz, nem számít, hogy mit hozott számunkra a múlt, most engem akar, legyen bármilyen tapasztalatlan. Nem akarom, hogy büszkesége csorbuljon, ám gyengédséget sem igérhetek, ahhoz nekem is bele kellett volna tanulnom abba, amit a teste úgy igazán rejt. Talán ismét azt az élményt adom számára, amit előttem már valaki, aki láthatóan nem volt ínyére. Összefonódunk, s csak remélhetem, hogy ez az ami kell neki. Legalább csókjaimmal borítom el, hogy felkészítsem az előttünk álló kemenceforróságú lángokra, amelyek már mindkettőnk testét nyaldossák. Fájdalom és kéj fog most egymára találni, ahogyan felfedezem a világát. Amint ez megtörténik, zihálva behunyom a szemem, ki gondolta volna ezt, amikor még pár nappal ezelőtt buzogányt emeltem volna rá ármányos külsejéért? Most beteljesülni látszik az, amire egész életemben vártam, az igazi elfogadás, testileg-lelkileg átható inger, amelytől nem csupán férfinek, valójában kiemelkedett szerelmesnek érzem magam. Kétségtelen, ha rátaláltam, nem lehet az, hogy valaki nála is teljesebb lélekkel vágyjon így rám, neki kell adnom mindent magamból. Szinte észre sem veszem, hogy körmeit mélyeszti, egész testemen cikáznak a villámok, amint mélyebben ismerjük meg egymást, ritmikus, erőteljes hullámzásban közelítünk a csúcspont felé, amelyet ha majd elérünk, semmi sem lesz ugyanolyan, mint egykor, egymás előtt. Figyelem az arcát, a gesztusait, most már képes vagyok alkalmazkodni. Kissé lazítok a szorításon, hagyom, hogy járassa a csípőjét, olyan aspektusokba is állítva csodaszép testét, amelyet férfi nem ismerhet, csupán segítő kezet nyújthat. Ha ő is mozog immár, felveszem a ritmusát, s minduntalan újabb szikrák járnak át. Ezek után már van értelme meghalni, elértem azt a célt, amely minden férfinek egyetlen vágya lehet csupán.
*Nem veszíthetem el őt. Remegve vágyom arra, hogy mindig velem legyen, akkor az egész világ az enyém lenne. Ám ez csupán titkos vágy, félve gondolok rá és amint bevillan a lelkembe azonmód félre is teszem. Nem vagyok telhetetlen, ha csupán egyetlen gyönyörű éjszaka is a jussom, én megelégszem vele, hogy sötét magányomban legyen egy kis fény, amikor minden eltűnni látszik a homályban egy szikra utat mutasson, hogy kihűlni látszó lelkemet felmelegítse néhány órányi emlék. Ölelésre vágyom, szerelemre, hogy tudjam valaki számára fontos vagyok, még ha röpke illúzió is, legalább ennyi legyen. A szívemben bízom Altanban, elhiszem minden szavát s ígéretét, de tudom, ahogy magamat s a sorsomat ismerem, ha holnap elmegy félve nézek majd a nap elébe. Kínszenvedés lesz minden egyes perc amit nélküle kell eltöltenem s a percek óráknak, az órák napoknak fognak tűnni, mire újra láthatom. Önző lennék ha nem engedném el, nem láncolhatom magamhoz, mert minden béklyó a szabadság után kiált s méreggel itatja át a meleg vért. El kell engednem, hogy az enyém legyen, de senki nem mondta, hogy ennyire nehéz lesz. A karjaiban érzem magam teljes egésznek, igazi nőnek, ahogy rám tekint és a lelkem mélyére hatol a csodálatával. Megérdemlem ezt a boldogságot? Mindegy, ha nem, akkor is elveszem. Vágyom rá, arra, hogy birtokba vegyen, hogy az övé lehessek, érezni akarom szívének minden dobbanását, leheletét a bőrömön, csókjai perzselő forróságát s erős karjainak édes börtönét. A testem lázban ég s szinte kigyúl ott ahol megérint, nem tudom honnan a merészség és az erő mellyel ha kis időre is de véget tudok vetni mindennek, hogy vágyamat megosszam vele s kérjem őt, ne adjon többet csak vegyen el mindent amit nyújthatok. Morduló hangjába is beleborzongok, lélegzetem kihagy, hogy utána többszörösen is bepótolja a veszteséget, mély sóhajaim az ő csókjával telnek meg, tekintetem elmerül lélektükrének mély tavában. Átölelem a nyakát, ujjaim lefelé vándorolnak a hátán ameddig csak elérek, hogy bársonyos bőrét érinthessem, a párnák alattam megemelnek így hozzá is simulhatok. Álmomban sem tudtam elképzelni a valóságot, hogy milyen érzés lesz amikor megnyitja kapumat, minden képzeletet felülmúl. Egy pillanatra enyhe fájdalmat érzek, de rögtön utána tomboló vihar kavarog bennem, villámok cikáznak át a testemen, gerincem megfeszül ahogy ívben meghajlok. A mennyországban vagyok, vagy ha nem hát az biztosan ilyen. Nem érzem, fel sem fogom de ujjaim a bőrébe vájnak ha tudnám most elszégyellném magam vagy sajnálkoznék, hogy fájdalmat okoztam neki, de vágyam s a váratlan édes kín ami elönt aranyló ködfátyolt borít rám. *
Szinte úszunk egymás karjaiban. Beteljesülni látszik az a vágyam, amelyért már kölyökként is nyüszítettem. Hiába van egy olyan harcostársam, akit szinte istenítek, más az, hogy olyan ölében hajthatom álomra a fejemet, aki utódokat szülhet, s ha elhagyom a házát, a küszöbről integet, akár könnyes szemmel várva a visszatértemet. Epikus, mondákba illő, pont ezért is érzem a sajátomnak e történetet. Ha létezik angyal, akit nekem teremtettek, e gyönyörű boszorkány az, akiről nem fogok lemondani, ha városokat is kell a földdel egyenlővé tennem. Ha viszakozni vágyik, később is megteheti, ha megbánná, hogy szerelemre léptünk egymással. Akkor a testőre leszek, mert elszakadni nem tudnék immár, s a boldogság az lesz, ha őt nevetni látom. Ezt a csodás lényt, akiért érdemes élni, ha kapok viszonzást, ha nem. Önzőségem megszólal, remélem kapok. Ahogyan visszatekint rám, egyértelműen azt kell éreznem, nem csupán erre az egy alkalomra kaphatom őt meg, holott pusztán szeretni vágyom. Oly mélyen, bizalommal telve engedi el magát erős karjaimban, hogy nő csak akkor tesz így, ha igazán szeret. Különös. Nem tudom, hogy mivel válthattam ki ezt a rajongást, mint ahogyan magamnak is alig kell magyaráznom a miérteket. Egyszerűen megvan benne az a varázs, amelyet fehérnépben még sosem láttam. Tűz, erő, félelmek nélküli csodaszép lélek, a külsejéről már ne is beszéljünk, egyértelműen királynő, még udvartartás sem kell, én leszek a mindenese, ha elfogad. S nagyon úgy tűnik, rászolgáltam a bizalmára, hajléka immár az enyém, még ha kérleltem is őt, hogy hadd dolgozzon rajta a kezem, úgy lesz igazán teljes az otthon. Adni vágyom most, nem szakítanám le virágát, holott bevallotta, ez már idejekorán megtörtént. Én úgy veszem, hogy mindaz nem számít, ha most nem biztos önmagában, leszek én tanítója. Szelíd erőszakkal, nem is tűrve ellentmondást veszem át az irányítás még komolyabb gyeplőjét, hogy általam jusson el a beteljesülésbe, ám valahol az út vége felé feltámad benne ismét az angyal, aki rám is gondol. Ellenkeznék, ám attól félek úgysem hagyná. Nincsen szükségem további kényeztetésre, ám megvan a veszélye, hogy nem fogok immár rá kellően odafigyelni. Ő akarta így, viseljük együtt a súlyát. - Legyen így... kedves! – Mordulok fel, és combjai közé helyezkedem. Felhúzom őt félig támaszkodó helyzetbe, és két párnát tolok a háta mögé. Látni akarom az arcát, érezni a közös élményt. Kivárok pár pillanatot, hogy élvezzük azt, amely most előttünk áll. Megcsókolom, ez a szerelemről szól, nem pusztán a kéjről. Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy fokkal talán durvábban a kelleténél feltárom a virágot, immár belülről. Meg kívánom ismerni világát, szárnyalni vele együtt.
*Csodás dallamként hangzik ajkairól a nevem, nem tudok betelni sem vele sem a hangjával. Mégis létezhet tökéletes világ, melyben a sötétségről a napfényre léphetek? Az otthonom olyan akár a lelkem volt eddig, a sötét színek, a lángoktól ölelt árnyak jellemzik, melyek akár a rabláncok tartottak fogva. Önként vállaltam, sem sajnálkozást sem részvétet nem vártam senkitől, csak próbáltam túlélni azt amit a sors rám mért. Eszembe sem jutott, hogy bárkivel is megoszthatnám, nem az én bűnöm mégis magamon viselem a bélyegét és a súlyát. Gyengeségnek érzem, gyávaságnak. Megtehettem volna, hogy kiállok mindenki elé, ha nem is büszkén de megingathatatlanul vállalva magamat s a családomat, de nem voltam rá képes. Egyedül nem. A lelkem megtört és darabjaira hullott, árnyéka voltam önmagamnak….mostanáig. Altan volt az aki erőt adott, ő benne láttam meg azt ami belőlem hiányzott vagy mélyen eltemettem. Nem más, ő. Tudom, hiszem s érzem, hogy ő kellett ehhez, bárki mással találkozom azon az estén az erdőben, ha segítek is neki, érdektelen lettem volna iránta. Az a lobogó láng ami benne lakozik szította fel bennem is a szunnyadó tüzet, a lényem valóját. Nem a testi vágy volt az első ami hozzáhúzott, én kívántam benne elmerülni mint egy hűs tóban a forró nyári napon, hogy a nap bőrömet perzselő emésztő forróságát, mint a lelkemét, lehűtse. Amikor újra belenéztem a szemeibe, olyan világot láttam ami sosem volt az enyém, de nekem adta, megosztotta velem. Az övé akartam lenni, hogy ő is az enyém lehessen, hogy együtt állhassunk ki a viharos szélbe, egymás támaszául. Minden érintés a lelkemig hatol, érzem ahogy a tenyeremet csiklandozza a szakálla és bár mókásnak találom, a testemre egészen más hatással van, az érzékeim kigyúlnak mint megannyi szentjánosbogár fénye és beragyogja azt a kicsiny világot amit a kandalló előtt alkottunk magunknak. Arcáról a nyakára vándorol a kezem, minden porcikáját be akarom barangolni, fel akarom fedezni a legapróbb érzékeny pontját is. Tudnom kell, éreznem, hogy amit teszek az neki is jó, hallani akarom saját sóhajaim visszhangját, s bár ezen a téren bizonytalan vagyok, a női ösztöneim talán csak nem hagynak cserben. Ám egy időre magával ragad az érzékisége, ajkainak kényeztetése, még hajának tincsei is lágy selyemként olvadnak szét az ujjaim között s csábítanak édes bűnre. Szinte elemészt a tűz ami bennem lobban minden érintéssel és csókkal s már-már hagynám, hogy felkapjon a csillagok közé és ott ringasson el….de megérzem, a combomhoz ér az irántam érzett vágyának ékes bizonyítéka.* -Altan…ne! *Az nem lehet, hogy pusztán ő ad s ringat el a beteljesülés tavában, azt akarom…igen, akarom, hogy elmerüljön bennem, hogy öleljen, magához húzzon, hogy eggyé olvadjon a testünk is akárcsak a lelkünk. Kezemmel gyengédem húzom fel, s bár a testem szinte sikolt a folytatásért, én levegőért kapkodva hívom.* -Veled akarok…lenni….a tiéd.
Oly sokáig zárkóztam be Seleste halála után, hogy teljesen Rasmusnak rendeltem alá magam. Jót is tett, hogy egy évre távoztunk családja körébe, mert így nem kellett azt látnom, hogy folyamatosan a szerettei veszik körül, míg nekem csak ő van, mint fivér akire nem ildomos féltékenynek lennem. Sheskára sosem tekintettem nőként, tiszteletben tartottam vezérem választását, a nőt úgy védem, mintha a királynőm lenne, még gondolatai szinten sem játszottam el a lehetőséggel. Visszafejlődttem a zord pusztaföldivé, akit Rasmus megismert. Amilyen korcs gyermekként voltam. Hogy aztán a sors különös játékának köszönhetően találjam magam szembe a megváltó angyallal, akivel kéz a kézben léphetjük át a hirtelen támadt szerelem küszöbét. Annak kell lennie, ha ily erőteljes módon készen vagyunk kimondani azt, hogy örökké. Közel sem sietek annyira a saját vágyaimmal annyira, hogy miután megkaptam tőle a felkérést, hogy maradjak, sose menjek el hosszú időre, tudom, hogy csakis idő kérdése, míg magában is oly biztos lehet, mint amennyire én benne. Érdekes, hogy mennyire nem szúrja a szakállam, ebből is látszik, hogy nem Seleste az valami gonosz álcában, ennyire nem lenne jó színész. Az aurorlányt bármennyire is száműzöm most a gondolataimból, akaratlanul is eszembe jut, hogy mennyire más volt, olyan, aki meg akart változtatni. Sybella ellenben odaér a szakállamhoz cirógat, magához húz, nem játsza a felsőbbrendűt. Már csak ezért a momentumért csók a jutalma. Vagyis inkább most csupán egy puszi, hiszen hagyom, hogy a fokozatosság elvén működve megtartsam a józan eszemet, és ne érje bántódás, ha nem lenne felkészülve. Itt heverünk egymás karjaiban, és úgy fogok visszatérni Rasmus mellé, hogy tudom, valaki visszavár. Sok harcot megélt buzogányom is békés pár órát tölthet el a falnak támasztva, mielőtt ismét háború indulna gazdája oldalán. Bele sem merek immár gondolni, hogy míg eddig nem volt vesztenivalóm, immár nem mindegy, hogy aggódik értem a csodaszép, mítoszokban megélekendő teremtmény, aki nem csupán a testemre, lelkemre is ráüti billogát, megjelöl, hogy hozzá tartozom. - Én is így gondoltam Sybella. – Nem csupán elfogadás, megerősítés is a részemről. Nem veszem el, azt amit akarok. Arra vágyom, hogy majd ha úgy ítéli meg, szerezzen bizonyosságot, hogy asszonyként kíván velem lenni, s ráérünk felfedezni még egymást, most pusztán a cirógatás is a lelkemig hatol. Látni akarom a kéjt az az arcán, hogy egyszerre feszüljön meg, és engedje el magát végül. El akarok aludni már ma is a karjaiban, ahhoz pedig egy feszültségektől mentes leányra van szükségem. Félmosolyra, szinte ragadószerű vigyorra húzódik a szám, ahogyan érzem a beteljesülés első jeleit. Ismét érintem az ajkát a sajátommal pusztán jelzésértékűen, hogy nem feledkeztem ám el róla, mint ahogyan kőkemény férfiasságomról nem ártana, mert lassan a lány combjait verdesi, ahogyan felé hajolok. Ismét lejebb csusszanok, hogy visszatérjek a megkezdett kényeztetéshez. Immár intenzíven kombinálom, hogy hol az ujjammal érintve, finoman, puhatolózóan mélyre hatoljak, s nyelvemmel is csiklandozzam az érzékeny pontját, reményeim szerint hamarosan a fellegekben találja magát.
*Őszinte voltam, bár néha jobb a kegyes hazugság, s talán rajtam kívül még sokan így gondolják, az életemben annyi hazugság volt már, hogy elegem lett belőle. Amit megosztok vele annyira személyes, hogy sok mindent elárulhat rólam, lelkem újabb zugát nyitottam meg előtte s egyáltalán nem bánom. Akkor sem bánnám ha emiatt másképp viselkedne velem, de az erdei vadembernek már szinte nyoma sincs, csupán az erő az ami megmaradt belőle. Ott legbelül egy érzékeny flérfi lakozik aki ugyanúgy szeretetre vágyik mit én, gyengéd tud lenni amikor arra van szükség, türelmes amire a férfiak általában nem képesek. Az életem folyama megtört amikor a szüleimet az Azkabanba vetették, hirtelen felnőtt lettem pedig még nem készültem fel rá. Jónéhány dolog maradt ki az életemből emiatt, amit már nem tudok pótolni, csak rohanok magam után nap mint nap s a hetek csak úgy elröppennek mellettem. Most egy kicsit megállhatok, Altan karjaiban igenis van értelme az életemnek, minden simogatása egy elvesztett világgal ér fel s hiszem, hogy vele teljes lesz. Könnyű csókot lehelek ajkaimat simogató ujjára, s elmosolyodom mikor biztat. Úgy bánik velem, úgy tekint rám, úgy érint, hogy attól egy törékeny virágnak, egy különleges drágakőnek, a legfinomabb selyemnek.....nőnek érzem magam. Nem csalódott, épp ellenkezőleg, az érintéséből arra gondolok, hogy még jobban vágyik rám. Amikor a hajamba fűzi ujjait, én az arcára simítom a tenyerem s egy röpke de annál szenvedélyesebb csókkal illetem ajkait. Sosem tudtam elképzelni milyen lehet az amikor egy férfi istennőként tekint asszonyára, most már nem csak el tudom képzelni, a saját bőrömön tapasztalom. Már az is megdobogtatja a szívemet ahogy pőre testem minden apró szegletén végigkúszik a tekintete. Nem tartottam magam szépnek, a tükörbe is csupán azért néztem, hogy tudjam, minden a helyén van, nincs egy félrecsúszott ránc, fodor. Kinek is akartam volna tetszeni mikor a házam önkéntes foglya voltam? Most önkéntelenül is felkínálom fürkésző és éhes tekintetének a testemet, olyan mintha simogatna akkor is mikor hozzám sem ér, s látva lélektükreiben a rajongó csillogást, büszke vagyok. Ennyi nekem is jár. Itt lesz minden éjjel, velem. Több mint amit reméltem, s mosolyát a magaméval viszonzom. Száz évig is elgyönyörködnék benne de félő, hogy annyi nem adatik meg.* -Akkor minden éjjel tudlak majd szeretni. *Nem vitás, hogy ezzel az ígérettel levett a lábamról és tudom, hogy komolyan is gondolta. Ahogy én is azt amit mondtam. Szeretem, szeretni fogom. Ha eddig minden porcikám az érzésimről s a vágyamról árulkodott, most szinte felrobbanok. Ahogy ajkai a keblemet érintik, az egész testem szinte felgyullad, s a vágy, hogy még többet kívánjak tőle forró lávaként olvad szét a testemben. Mi lenne ha még sietnénk is? Ha egyetlen érintésétől, s csókjától majdnem a mennyországban érzem magam, mi az amit még nyújthat? Önkéntelenül is felnyögök a nem várt érzéstől, ajkam a nevét formálja, kezem a dús és zabolátlan sörénybe túr. Alig bírom nyitva tartani a szemeimet, a villámok melyek testemet érintik húzzák le szemhéjaimat, hogy csupán az érzékeimre hagyatkozva várjam az újabb csókot, ám muszáj látnom őt. Látni akarom ahogy ajkai körbezárják kinyílt virágomat.*
//