2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Shaylee olyan mint egy szeszélyes tornádó, szerencsére már kiismertem és nem ölelgetem túl sokáig, sajnos hamarabb kell elengednem mint én szeretném, de míg az első pillanatban imádja a másodikban már utálja és menekülne. Sok bogara van, ebből a szempontból olyan mint egy vénasszony, ám ha az ember kiismeri még szórakoztató is tud lenni, főleg ha mindehhez egy csodás és helyes kislány arc társul. Remélem, hogy a füzet elvételével és azzal, hogy szépen kértem arra, ne rajzolja le Altant, legalább meztelenül ne, véget vetek az egésznek, főleg a kukucskálásnak. nem igazán szeretném teljesen kirekeszteni az életemből, de ha másként nem megy és nem érti meg a magánszféra fogalmát akkor kénytelen leszek az egész szobát úgy lezárni bűbájjal, hogy még a kulcslyukon se tudjon belesni. * -Ó! Igazán? K-k-köszönöm. *Naná, hogy megdöbbent a hirtelen és gyors beleegyezése, nem sikerül azonban eldönteni, hogy el is higgyem, hogy mindez megvalósul, vagy újabb problémamegoldáson törjem a fejem és eleve lezárjam a hálót. Mindenesetre hajlamos vagyok hinni és bízni Shaylee-ben, mindaddig míg az ellenkezőjére nem ad okot. Úgy látszik azért csak sikerült majdnem minden oldaláról kiismernem, a keksz és a méz jó fegyver a tündér makacssága ellen, azzal bármikor le tudom kenyerezni és lám, talán éppen attól felejtette el, hogy milyen ijesztően mókás dolgot művelt. Azt hiszem megmutatom Altannak a rajzokat, kíváncsi vagyok mit szól hozzájuk. Még talán tetszeni is fog neki, némelyik igazán előnyös oldaláról mutatja és azok amelyek már a tündérke fantáziájának szüleményei….izgalmasak. Shaylee…..találnom kell egy tündérfiút. Mosolyogva nézem ahogy már könyékig tiszta méz a karja, megvárom míg a nagyját lenyalogatja majd csak azután nyúlok a konyharuháért amivel nedvesen letörölgethetem. A kekszből nekem is jut, kicsit nyálasan és morzsalékosan ahogy teli szájjal lelkendezik és abban a pillanatban még hiszem, hogy nem értett félre amikor felajánlottam az átok feltöréséhez szükséges bűbáj újbóli keresését. A szavaiból úgy veszem ki tetszik neki az ötlet, és csak a biztonság kedvéért kérdez rá arra, hogy maradhat-e. Nevetve válaszolok mert közben lököttnek nevez de tudom, hogy tiszta szívből és szeretetből teszi ezt. Különben is ha lököttségről van szó akkor illünk egymáshoz. * -Nem küldelek el, dehogy és senkit nem zavarsz….feltéve ha nem leskelődsz. Hiányoznál Shaylee, megszerettelek és nem akarom, hogy elmenj….most viszont úgy hiszem rád férne egy kiadós fürdő. Szeretnél naaaagy habot? csinálhatnánk habszobrokat úgy mint régen. *Shylee imádta amikor különböző alakokat gyártottam neki a fürdőhabból, mostanában nem volt rá alkalmunk de most van rá időnk bőven.Ha teleette magát mehetünk is, Altan későn jön haza, a vacsorája készen csak meg kell melegíteni, mi pedig…nekem azt hiszem elég volt a keksz és a méz is.*
Ahogyan Sybella, gazdám, és jóbarátom, szinte az anyucim átölel, egy pillanatra meg tudok ülni a helyemen, aztán máris nyüszítve viszakoznék, hogy sok ez az ölelkezés, uncsiii, és csináljunk már valami mást, valami izgalmasat is. Dobbantok is a lábammal, hogy érzékeltessem az akaratomat. Lehet, hogy én vagyok a kisebb, és az alárendelt, mégis szeretem feszegetni a határokat. Tudom, hogy úgy imád ahogyan vagyok, és ez kölcsönös. Ő sokszor olyan komoly, nekem pedig kell ez, hiszen ha ő is olyan bolondos lenne, akkor nem tudnám annyit bosszantani. Szükségem van rá, hiszen minden tündérnek kell egy út, amin végigmehet, ha a szeszélyeit akarja kiélni. Nekem Sybella lett ez, és tökéletesen meg vagyok elégedve a sorsommal, hiszen nem választottam őt. Bohókás pillantással tolom el magamtól, ahogyan követem a tekintetét, mintha azt hinné, hogy a füzet elvételével lezárta a fantáziámat. Már láttam őket elégszer kettesben az ágyban, hogy újabb és újabb füzeteket nyithassak. De legalább mézet kapok!! Méz-méz-mééééz! A füzet már nem is olyan fontos, tényleg! Nagyra nyíló szemekkel, nyitva hagyott szájjal figyelem a nőt, hogy mikor rámol már elő. Az a szerencséje, hogy pontosan tudja, hogyan lehet lekenyerezni. Feltornászom magamat az asztalra, hogy onnan láblógázzak, amíg ő előrámol. - Már el is felejtettük. Nem is tudom, hogy miről beszélsz...! – Bólogatok, mint aki valóban kész az egyességre, csalafintán csillogó szemeimbe pillantva viszont rálegyinthet, úgysem tud rám hatni. Mindegy is, hogy most mit mondok... Ha véletlenül mégsem rajzolgatnám őket, akkor kitalálnék egy új mókát, példának okáért azon töröm a fejecskémet, hogy bevarázsolom a házikó sarkait olyan bűbájjal, hogy folyamatosan ontsák magukból az orrfacsaró virágport. Még Sybella pókja is tüsszögni fog, ha arra szövi a hálóját. De a két felnőtt egészen biztos. Lehet választani kéremszépen, hogy mit ne csináljak... Akkor kitalálok egy harmadikat! Most lehet rám haragudni? Ugye hogy nem? Majszolgatom a kekszet, és amikor odaér a mézes csupor is, csuklóig belenyúlok. Bele is akad a kezem, ügyes módon előre lököm, nem kifelé, így könyékig mézes leszek, de legalább kiszabadul. Nyalogatom az alkaromat is, nem zavartatva magamat attól, hogy még a ruhámra is cseppen belőle bőven. Majd Sybella kimossa. - Lólfan, mammak énisörülnék... – Köpködök az arcába némi mézes-kekszes morzsát teli szájjal, aztán lenyelek egy nagyobb falatot, és immár üres nyelvvel próbálom korrigálni az előbb mondottakat. – Akkor ugye nem akarsz elküldeni? Nem zavarok itt senkit, ugye? Már megszoktam, hogy olyan.. lökött anyucim vagy, nem akarnék nélküled... tudod... – Ismét markolok egy nagyobb adag kekszet a számba, ezúttal méz nélkül, észre sem véve, hogy már a hajam vége teljesen ragacsos. Ebből nagy fürdés kellene. Azon viszont elgondolkozom, hogy tényleg jó lenne nekem valami barát... Egész féltékeny lettem arra, amit csináltak a hálóban. De rég is volt nekem ilyesmi... Az emberek vajon mind olyan furcsák, mint ezek ketten?
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-10-27, 06:18
*Nem tudom igazán átélni shaylee gondjait de valahol azért megértem amiért olyan szeszélyes és hangulat…tündér. Még mindig nem tudok róla mindent, a múltjáról nem sokat mesélt, a családjáról sem igazán csak körvonalakban, annyit tudok, hogy már egy rokona sincs. Ám biztosan találnék tündéreket a Tiltott Rengetegben és akkor lehetnének barátai akikkel eltölthetne egy kis időt, úgy gondolom neki is szüksége van arra, hogy igazi tündérként létezzen ha nem is egész további életében, de egy kicsit mindenképp. Elengedni nem fogom csak ha ő akarna nagyon menni, ha tényleg a boldogsága függne tőle, minket már nem csak a mágia köt össze hanem a szeretet és a ragaszkodás is. Elfogadtam olyannak amilyen, szeszélyes kis kölyöknek aki mindig rossz fát tesz a tűzre, aki a csínyekben éli ki magát, de mégis a nap végén hihetetlen nagy szeretettel bújik oda hozzám, és tudom bármit megtenne ami erejéből futná ha az életem múlna rajta. Átölelem és a szívem megtelik melegséggel, Shaylee olyasmit nyújt nekem amit még Altan sem tud, sosem mondtam a szerelmemnek de biztosan tisztában van vele milyen közel áll hozzám a kis tündér, és épp azért fogadta el őt is, mert nélküle félember lennék. * -Az jó, nagyon jó. *Az idilli pillanat némileg megváltozik amikor gonoszkásan felnevet, hihetetlen ahogy egyik pillanatról a másikra változik a hangulata és a lelke kora. az imént még apró gyermek volt, most meg egy vén banya, de visszatér a gyermek is, hiszen ez az igazi lételeme. vele nevetek mert nem tudok mást tenni, a viselkedése az én számat is mosolyra kunkorítja, ami aztán hamar le is konyul a döbbenettől. Meglátva az Altanról készült rajzokat kissé zavarba jövök, mondjuk az érett málna kutyagumi az arcomhoz képest. Gyorsan el is teszem a füzetet a szemei elől, a kamrába megyek és nem csak azért, hogy felejtésre mindent kipakoljak elé, hanem azért is, hogy a füzetet eldugjam két polc közé. Majd ha nem lesz a közelemben becsempészem a hálószobámba amit azonnal le is védek. Persze tudom, ez majd megint rosszul esik neki, sosem volt olyan helyiség a házban ahonnan kizártam végleg, de ezt most muszáj lesz. * -Ne Shaylee, ilyet nem…illik rajzolni, ígérd meg, hogy nem rajzolod le Altan még egyszer…..legalábbis ruha nélkül. Jó? *Pakolás közben beszélek, de mire az ígéretét venném már minden az asztalon van, le is hajolok hozzá az utolsó szónál, hogy a szemeink egy vonalba kerüljenek. nem tud félrenézni, muszáj lesz megígérnie. Shaylee sokkal idősebb nálam mégis gyerek még a lelke, ám Altan jelenléte és az amit látott, ahogyan látta, minden bizonnyal más gondolatokat is ébresztett benne, olyanokat amik eddig nem voltak jelen. Azt hiszem, igen….a felismerés lassan ér el, de annál erősebb. Shaylee ha maga még nem is jött rá igazán, a lelke mélyén vágyódik egy hasonló kapcsolatra mint amilyen Altan és köztem van. A fenébe hát honnan kerítsek elő most neki egy tündérfiút? Szólnom kell Altannak. Mindezen gondolatomat csak megerősíti az amit ezek után mond a tündérem. Egyetértek vele, valamit ki kell találnunk, hogy levegyük róla az átkot. Ő már a kekszet majszolja én meg elé tolom a mézes csuprot.* -Igen tudom. Arra gondoltam, hogy nekiállhatnánk megint annak az átoknak és megpróbálhatnánk valahogy kinyitni az emeletet. Ha mindkettő sikerülne, akkor bármikor kimehetnél a faluba és emberek között lehetnél, találhatnál magadnak barátot, és berendezhetnénk neked az emeleten egy erdei kuckót. Mit szólsz? Olyan lehetne mintha az erdőben lennél, lenne fa, moha, bokrok, kis fészek meg egy nagyobb ágy is, mikor milyen alakban szeretnél pihenni. *Remélem a saját szoba gondolata boldoggá teszi és nem fogja úgy érezni, hogy az átok megtörése csupán azt a célt szolgálja, hogy elűzzem innen. Szeretném ha itt maradna és továbbra is a családom része lenne. S ha már együtt vagyunk én is fogok egy kekszet és belemártom a mézbe majd a számba is teszem. Nekem túl édes így de sebaj, majd leöblítem valamivel. Mondjuk egy kis tejjel.*
Nem tehetek róla, nem arra van szó, hogy nem kedvelem Altant. Egyszerűen csak Sybella választotta őt a beleegyezésem nélkül. Ezzel nincsen is gond, de nekem nem kell szeretnem, együtt lennem vele. Ha ők imádják egymást nyalni-falni, megmászni, hát az ő dolguk, néha leselkedem, legtöbbször meg unalmamban elmegyek rajzolgatni. Lassan már tényleg jó lenne, ha megtalálnánk az átok ellenszerét. Nem mintha el akarnám hagyni tündéri anyucimat, de legalább fel tudnék költözni, engem sem zavarna a sok éjszakai hangzavar, amit egyértelműen nem a pixik adnak ki. Zavarban nem vagyok, csak érdeklődve, kiváncsiskodva hajolok be olykor a szobájukba, vagy bújok el az ágy alatt, hogy titkos harmadikként vészeljem át, ahogyan Sybellát „ölik”. Most sem haragszom igazán rá, csak furcsa a helyzet, de mint tudjuk, szeszélyes vagyok, mint a megáradt folyó, így haragom gyorsan tovaszáll, ahogyan a nyuszi nyakába ugorba a mellkasába fúrom az arcomat, és várom a puszijaimat. Mind a nyolcat, hiszen imádom, ha végigpuszilgat. Nem érdekes, hogy majdnem háromszor annyi idős vagyok, szeretek az ő picije lenni, hiszen külsőleg már nem öregszem, hát lélekben is megmaradtam gyermeknek. Vagyis... mostanság sokszor a hivatlan, új lakótárs miatt kamasznak, legalábbis így érzem magam. Egyre többet nézek ki az ablakon. Bár Sybella enged repülni tündérként, de az mégis más, mintha emberként beszélgetnék valakivel, vagy elmennék elnyalni egy fagyit, beülni valahova, ahova egyébként ő szokott. Nem érzem börtönnek a Nyúlláb-szegletet, de valahol mégis nyomaszt, kezd kicsi lenni a számomra Altanal egy fedél alatt. - Én is Sybella anyu. Én is szeretlek. – Bizonygatom, és úgy is van, a szipogásomat gonoszkás nevetés követi, amolyan idős nénis stílusban, és összedörzsölöm a terenyemet, ahogyan az ölébe ülök, de csak egy pillanatra, mert kéri a füzetemet. Büszkén hozom elő a vackomból, a többi kincsemet alaposan visszatakargatom. Végülis nem titok, hogy miket csentem el ide. Mivel úgysem viszem ki a házból, tulajdonképpen csak áthelyeztem őket, hogy csak én gyönyörködhessek bennük. A füzet rajzai élénk fantáziáról árulkodnak, olyat is lerajzoltam, ami meg sem történt. Látom, hogy Sybella jobban elpirul, mint ahogyan én nevetgéltem a rajzolásuk közben. - Hogy mi-mi-micsoda? Emlékbe? Az új füzetbe is fogok ilyesmit rajzolni, jó? – Kérdezem szemforgatva, de mégis elfelejtem a dolgot, mert még szárnyak nélkül is utánaröppenek, ahogyan elkezd mindent kipakolni. Álmélkodva járom körbe az asztalt, most... születésnapom van? Vagy mi ez az ünneplés? Altan elmegy? Komolyan? - Nem tehetek róla, én már... régen csináltam ilyesmit. Szeretlek anyuszi, de sokszor unom. Szeretek ember lenni, de nem ismerek rajtad kívül senkit. – Talán meglepő, hogy így felhozom, hiszen eddig nem volt senki az életében, de arra utalok, hogy annak idején a törzsemben már nagy lány voltam, és igenis volt már ilyen jellegű afférom, de vagy ötven éve semmi. Azért még egy tündér sincsen fából, főleg, ha ilyesmit lát. Feléledtem úgy lelkileg a dolog iránt. Azért kedvtelve tekergetem le mindennek a tetejét, és csillogó arccal gondolkozom, hogy mibe is mártsam a kekszemet. Méz, méz! Nyami! Miről is beszéltünk az előbb? Tanácstalanul tömöm a kekszet a számba, nem is figyelem, hogy mennyit morzsálok.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-10-09, 11:32
*A kérdésemre kérdéssel vág vissza és egy kicsit igaza van. Valóban sokat volt láb alatt és néha megdorgáltam érte, de most átesett a ló túlsó oldalára. Alig látom és hiányzik, ő és a csacsogása, az idétlen viccei, a csínytevései. Ha még az elején azt mondja nekem valaki, hogy visszasírom a régi napokat, talán kinevetem. Valóban akkor ismeri meg az ember bizonyos dolgok értékét amikor elveszíti azt. Szégyenlem magam, Shaylee nem tehet semmiről mégis mintha őt büntetném állandóan mindenért. Az érzelmeim feljebb tolulnak a torkomon, vissza kell nyelnem a könnyeimet. Pocsék anya vagyok és pocsék testvér, pocsék barát és még minden más aminek Shaylee a hangulatai szerint tekint. Válaszolnom kellene de ugyan mit? Ha azt mondom "igen, de" akkor az életben többé nem beszél velem, hiszen bevallom, hogy láb alatt volt. Ha nemet mondok, az sem igazán hiteles mert eleget pöröltem vele mikor óránként galibát csinált. Hosszan gondolkodom, hogy mit is mondjak, a magyarázkodásba csak belesülnék, épkézláb gondolat nem jut eszembe. Bonyolult dolog ez és nem tudom, hogy Shaylee jelenleg melyik értelmi szintre tornázta magát, gyerekként kezeljem és szájbarágósan, türelmesen beszéljek vele, vagy épp ő a bölcs, öreg tündér aki a végén úgy is kioktat. Ezek után azt sem értené meg, hogy tényleg szeretnék vele több időt tölteni és nem akarom, hogy a háttérbe vonuljon mikor Altan is itthon van, mindketten a családom, és ha már úgy is néha gyerekként viselkedik, miért is ne lehetne a "gyerekünk"? Persze csak képletesen, olyan formában, hogy részt vesz az életünkben és nem bújik el folyton. Végül csendben maradok az első kérdése után, úgy sem jönnék ki jól az egészből bármerre is indulnék el. * -Rendben, találj ki valamit. *Közben azon agyalok hogyan tárjam elé az átkos és az emeleti titok feltörésének ötletét úgy, hogy ne érezze elüldözésnek vagy kirekesztésnek. Nem akarom elküldeni, neki szeretnék nagyobb szabadságot ajándékozni, ha sikerülne az átkot feloldani, akkor is ragaszkodnék ahhoz, hogy velem, velünk maradjon és ha még az emeleti részt is sikerülne kinyitni, talán még egy igazi, saját erdei kuckót is berendezhetnénk neki. Igen, talán ez jó lenne, nem ijesztené el, biztosan örülne neki. Végre kimászik a lépcső alól és a nyakamba veti magát én meg ujjongok és hálát mormolok el magamban Merlinnek és az összes eddig élt varázslónak, jósnőnek, boszorkánynak. Annak ellenére örülök Shayleenek, hogy látom a kuckó csücskében felhalmozott apró tárgyakat, némelyikük már olyan régen elveszett, hogy nem is emlékeztem rá, talán nem is kerestem csak most jöttem rá, hogy volt olyanom. Nem ért kár, csak sejtem, hogy miért gyűjtötte be a holmijaimat. * -Jó, szeretlek rosszaság! *A hangomon jól hallható, hogy mosolygok és talán érzi magán ahogy az arcom elhúzódik. Bár szipog egy sort, nekem már az is öröm, hogy hozzám bújt vigaszért, csak annyira tolom el magamtól, hogy letöröljem a könnyeit, de addigra már nevet. * -Ó te kis huncut, azt hittem sírsz. Most aztán jól kicseleztél. *Hadd legyen jó napja, sikerélménye, azért mondom ezt, de közben már azon merengek hogyan tölthetnénk el lehető legkellemesebben a napot. Ezért jut eszembe, hogy talán a kanapéra fészkelhetnénk magunkat mint régen és erre tökéletesen megfelelne a rajzainak a nézegetése, ám a válasza gyanút kelt bennem, de képtelen vagyok bármire is gondolni. Mellé telepedem a padlóra, végül is itt pont olyan jó beszélgetni mint a kanapén, kicsit közelebb húzom a rajzos füzetet és belekukkantok. Egyszerre tör rám a pirulás, a légszomj, a heves szívdobogás a nevetés, zavar és vidámság, döbbenet és felismerés. Nem tudok egy hangot sem kinyögni a képek láttán. azt be kell valljam, Shaylee isteni tehetség, már ami a valósághű ábrázolást illeti, de azért mégis.....~Mikor látta Altant ebben a pózban? És abban? Úgy csak akkor.....és....neeeem, ez képtelenség. Te jószagú Merlin szakálla!~ Becsapom a füzet fedelét és magamhoz ölelem gyorsan mielőtt Shaylee eszmélne. Felállok és elindulok a konyha felé.* -Ezt megtartom emlékbe, majd kapsz másik füzetet, jó? *Sietek, nehogy kikapja a kezemből a füzetet, bevetem magam a kamrába és amilyen gyorsan csak tudom, az összes édességet, mézet, lekvárt, mogyorókrémet és kekszet a mazsolával kirakosgatom a tündér elé. Remélem elfelejti a füzetét és este az első dolgom az lesz, hogy beszélek Altannal és megerősítjük a hálószobánk védelmét.*
- Régen meg az volt a baj, hogy mindig láb alatt vagyok, neem? – Kérdezem elnyújtott, nyafogós hangon, a szemeimet forgatva, miközben a hajammal játszom. Tudom, hogy gonosz dolog őt így kezelni, végülis több ő, mint lakóstárs, most meg úgy kezelem, mintha csak egy betévedt vendég lenne. A lábamat még mindig magam alá húzom, bizonytalan vagyok, hogy mennyire engedjem be a vackomba, vagy én mennyire másszak ki. Érzem, hogy megvan az a távolság, amit sejt. Az anya-lánya kapcsolat megváltozik, mintha egy barátnő lennék mostanság, aki a párja mellett talán kap néha szerepet, ha nagyon erőlteti. Tudom, hogy Sybella nagyon boldog most, nem is akarom elvenni tőle, ezért alig csinálok galibát, nem úgy akarom felhívni magamra a figyelmet. Volt idő, amikor ki akartam erőszakolni a szereretetét. Azóta már csiszolódtunk egymáshoz, és megint megváltozik minden. Lehet, hogy amit rossznak ítélek meg, az végső soron mindenki érdekét használja. Nem tudom, tényleg nem. Amikor itthon van Altan, akkor jobb szeretek nem a közelben lenni, nekem egyszerűbb így, jobb, ha Sybella nem osztja meg a figyelmét, így nem érzem azt, hogy másodhegedűs lennék. Talán jól látja, eljött az idő, hogy továbbálljak. Legalábbis lélekben, fizikálisan ugyanis még nem tehetem meg. - Jól van Sybella. Tegyünk egy próbát. Akkor... – Gondolkozom el rajta, hogy mi is legyen velünk most délelőtt, ha már idejött, akkor értékelnem kell a hirtelen támadt felajánlást. Miért is ne? Végülis mit veszíthetek? Elfogadjam, hogy időbeosztás van? Harcolja azért, hogy többet legyen velem? Nyújtom a kezemet, hogy ki tudjon húzni a vackomból, a rajzfüzet viszont ott marad egyelőre, ahova rejtettem, remélem nem is kérdez rá. Ha kicsit körülnéz, jó pár ingóságát ideloptam már, talán tud is róla, ha meg nem, legalább újdonsággal hat, hogy itt találkozik velük. Nem vagyok manó, hogy almoljak, de legalább ennyit meg akartam belőle szerezni. - A kettő együtt jár. Úgy szeress, hogy azt is elfogadod. – Csúszok most közelebb, és átkarolom a nyakát, a vállába fúrva az arcomat szipogok párat, majd amikor úgy látom, hogy megijedne, akkor elnevetem magamat. Örök-vidám jókedvemet aligha árnyékolja be ilyesmi, megtanultam már úrrá lenni az unalmamon, most is elfogadtam, hogy ez a helyzet, csak meglepett a változás. Viszont azt nem akarom, hogy neki miattam lelkiismeretfurdalása legyen, végtére is én vagyok az idősebb, vigyáznom kell nekem is rá, ahogyan ő velem megteszi. - Te tudod. – Bólintok csalafinta mosollyal, és visszakúszok a füzetért. Előhúzom, és nagy büszkén fektetem a térdemre. Altan a főszereplője a rajzaimnak, főleg meztelen állapotban hatalmas kolbásszal. Nem tehetek róla, olykor leselkedtem, érdekel az ilyesmi. Tündér vagyok, de nálunk is hasonlóan működik az ilyesmi. Én viszont még túl fiatalon kerültem el otthonról, nem volt részem ilyesmiben, pláne, hogy az emberek között annyira mások a méretek. Nem pironkodom, egyértelmű, hogy lassan felnövök erre a szintre, csak éppen én nem próbálhatom meg senkivel. - Na jöhet a keksz? Meg a mazsolaaaa! – Nyammogok, és várom, hogy induljunk.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-09-28, 17:52
*Nem is sejtette. Hát persze, tudtam én, hogy nem lesz ez egyszerű, Shaylee bántva érzi magát és erre minden joga megvan, csak épp én nem tudom kezelni a helyzetet. Nem tudom hogyan engeszteljem ki, hogyan vigasztaljam meg és hogyan csaljak mosolyt az arcára. Olyan igazi shaylee-s mosolyt ami régen ékesítette már az arcocskáját. Lehet bárhány éves, most egészen kicsinek tűnik, néz rám ártatlannak mutatva magát a nagy szemeivel, de éppen ezzel kelt gyanút. * -Hívnak itt másvalakit is Shayleenek? Nem is tudtam róla. Persze, hogy téged kereslek, mostanában mindig elbújsz előlem, pedig szeretném ha körülöttem lennél. *Akkor is amikor Altan itthon van, hiszen nem az egész napot töltjük az ágyban, szoktunk beszélgetni is vagy csak ülünk a kanapén és nézzük a kandallóban lobogó tüzet és közben csemegézünk valami finomat, rendszerint gyümölcsöt vagy süteményt, amit Shaylee is szeret. Alig látom őt, tudom miért mégis fáj, hogy annyira eltávolodott tőlem pedig Merlin a tanúm én nem löktem el magamtól. Látom a füzetet amit el akar rejteni előlem, de csak egy pillanatig követem a mozdulatot, utána a tündér szemeibe nézek, mókás ahogy elfújja a haját az arcából és már nyúlnék is, hogy én magam igazítsam meg ahogy régen is tettem. Finoman a füle mögé száműzve, ám ez a kiváltság már nem az enyém és ez elszomorít. Bánatosan a vélt és magamra vett bűnömtől nézek rá és csak azért is felé nyújtom a kezem, hiába húzódik el, most türelmesnek kell lennem.* -Csak veled lenni szeretnék Shaylee. Mindegy mit csinálunk. *Emlékszem az első napokban vagy voltak azok hetek is, mindig szét volt túrva minden, a ruháimat is összekente mézzel, csokoládéval, rosszabb volt mint a két pixim, mert ő ráadásul még gondolkodott és terveket is szőtt az éles eszével, a pixik csak ösztönből cselekedtek. * -Szeretni szeretlek ugyanúgy, a rendbontásod igazán nem hiányzik. *Félve nevetek fel, nem tudom ezt hogyan reagálja le, most olyan mintha egy tojásokkal teli úton kellene átkelnem. Igazán nem könnyíti meg a helyzetemet, nem haragszom érte, csupán egy kicsit bosszant, mintha nem is akarná, hogy rendbe jöjjön minden. Persze értem én, az egész élete felborult, kirekesztettnek érzi magát és nem mehet ki a világba ahogy én, azért is jutott eszembe, hogy megpróbálhatnánk megint megkeresni az átka titkát, hogy kicsit szabadabb legyen és ne érezze magát ide bezárva. Természetesen minden pillanatban aggódnék érte és hazavárnám őt, ez nem változott, Shaylee ugyanúgy a családom mint azelőtt volt, azt hiszem egy kicsit irigy Altanra. Vagy féltékeny. * -Láttam, hogy rajzoltál mielőtt idejöttem. Megmutatnád? Szeretném látni. Leülnénk a kanapéra és mézes kekszet ehetnénk, azt hiszem van egy kis mazsola is a kamrában, ugye nem szeretnéd ha a nagy rumliban elkeveredne? Mit szólsz? *A kutatást egyelőre hanyagolom, majd később említem meg neki, ha már jobb kedve lesz. Bár úgy érzem nem is szeretné már megtalálni az ellenátkot és a felső szint ajtajának kulcsát sem. Elveszítette az érdeklődését, nem is szólt róla azóta, hogy Altan ideköltözött. Lehet, hogy attól fél, ha levesszük róla az átkot és nem lesz hozzám kötve, elküldöm? Ó! Erre nem is gondoltam eddig.*
Úgy kell vennem ezt, mint amikor magányosan repkedtem az erdőben. Tudtam, hogy attól még otthon vár rám valaki, így érzem magamat Sybellával kapcsolat. Elhanyagol, de szeret, és ha tud, lecsippent számomra egy keveset az idejéből. Tudom, hogy megtalálta azt a nagydarab melákot, akivel jól ellehet, és engem sem akar cserbenhagyni, csak éppen nehéz ezzel a megváltozott helyzettel megbírkóznom. Ha eltelik pár nap, biztosan megszokom a dolgot, vagy anyuci is rájön, hogy több időt kéne rám szánnia. Nem vagyok a vér szerinti lánya, bizonyos szempontból még bölcsebb is vagyok, csak ezt nem dörgölöm az orra alá. Ez így szépen kialakult, hogy ő a főnök, én meg lázadok, ezt a tökéletes harmóniát ő is megszokta, és csak idő kell, hogy megint az legyen, mint régen. Addig néha meg fogom vágni a durcit, és elvonulok, mondjuk ide a vackomba. Nem akarom én, hogy elküldje a pasit, csak... rossz ez így. De majd csak lesz valahogy. Most éppen a lépcső alatti zugban kucorgok, és színezgetem a rajzomat, tincseim kócosan hullanak a szemembe. Néha anyuci megcsinálja két copfban, bár úgy érzi, ehhez már idős vagyok, de hát mit tegyek, szeretek emberi léptékkel kislány maradni, azt a kort szeretem a legjobban az emberekben. Amolyan tizenhárom-tizennégy, talán ezért is nem öregszem, csak nagyon picit külsőleg. Élvezkedve harapdálom az ajkamat, ahogyan kedvtelve nézegetem a rajzot, amit úgysem fogok Sybellának megmutatni. - Engem kerestél anyuszi? Nem sejtettem. – Hazudom ártatlan nagy szemeimmel, rejtegetve a rajzomat, amiért minimum kikapnék, ha nem is szó szerint, Sybella sosem bántott, csak szigorú tud lenni, ami szintén fáj az én érzékeny kis lelkemnek. Miután becsaptam a rajzfüzetet, a hátam mögé rejtve, és gonoszan fintorogva nézek rá fel, félrefújva a tincseimet. Szinte érzem, hogy felém akarna nyúlni, visszahátrálok a sarokba, felhúzva a térdeimet. - Játszani? Segíteni? Ördögi dilemma. Te mit akarsz Sybella? – Kérdezem most egy kissé élesebb hangon, nem úgy, hogy mit szeretne. Igen, észre lehet venni, hogy nekem is vannak igényeim, és ha így reagálom le, ami mostanság történik velünk, akkor egy rossz szava sem lehet. Végül mégis győz az, hogy nagyon sokat voltunk már együtt, csak nem akar elhagyni, ugye nem? Beharapom a számat, és letakargatom a rajzfüzetemet, hogy ne nézze meg, majd térdre ereszkedve kimászok a vacokból. A szélénél állok csak meg, és kezdek bele a válaszba. - Ugyanúgy? Nem úgy tűnik anyuci. Azt akarod, hogy megint szétdobáljam a kamrád tartalmát? Megteszem, ha felmérgesítesz, de meg én. – Szűkítem össze a pilláimat, valami konkrétabb magyarázatra várva.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-09-21, 21:14
*Egy kicsit lelkiismeret furdalásom van Shaylee miatt, tudom, hogy mostanában elhanyagoltam, egyrészt Altan miatt, másrészt a tervük miatt is. Volt szervezkedés rendesen amiből kicsit én is kivettem a részem, de igazából még nem éreztem magam közéjük tartozónak. Egy-két év ugyan nem olyan sok, de ha a varázsló lánya ennyi ideig él egyedül és megvan a maga napi programja, a bogarai, akkor nehéz hirtelen mást kerülgetni a házban, szó se róla imádom Altant és jó, hogy velem van, mégis azért csak felborult a napirendem. Ebben pedig Shaylee is benne van, azt hiszem ő issza meg a levét igazán, hiszen nem egy pók aki nélkülem is elvan, vagy egy holló aki bármikor kirepülhet az ablakon és végigjárhatja a mezőt. Shayleenek csak én vagyok. Azt már nem mondhatom el, hogy nekem csak ő van, mert Altan életem legnagyszerűbb története betölti a mindennapjaimat, de ha Shaylee nem lenne, azt hiszem belebetegednék. most talán az egész napot együtt tölthetjük, van dolgom elég és segíthetne, közben beszélgetnénk amiről csak szeretné, ha Altanról kérdez, róla is szívesen mesélek, vagy egyszerűen csak leülünk a kandalló elé és mesélünk. Tudom, hogy szereti a meséket, olyankor mint egy kisgyerek csücsül, hempereg és néz azokkal a nagy szemeivel. Édes pofa. Sejtem, hogy miért tűnt el a szemeim elől, és már bele is kezdenék a bújócska játékba amikor meghallom a válaszát és rögtön lehervad az a halvány mosoly is az arcomról ami eddig ott trónolt. Az anyucizást már megszoktam és nem szólok érte, inkább becézésnek fogom fel, de most jó esetben is kissé bántó. Mert bántani akar és teljes szívemből megértem. Benézek a lépcső alatti vacokba, leguggolok hozzá és szándékosan nem veszem észre, hogy milyen gyorsan csukta össze a rajzfüzetét. * -Shaylee….miért itt kucorogsz? Nincs kedved játszani, vagy segíthetnél nekem egy kicsit hmmm? Vagy esetleg beszélgessünk? *Nem lehet neki könnyű, eddig csak én voltam meg az apróságok, most Altan is itt van, ráadásul azóta Shaylee ki van tiltva a hálószobámból, legalábbis amikor mindketten bent vagyunk Altannal, pedig gyakran velem aludt amikor rosszat álmodott, most meg egyedül van.* -Shaylee…kicsim….gyere velem kérlek. Tudom, hogy sok minden változott mióta Altan itt van, és ez neked nehéz, de hidd el, én ugyanúgy szeretlek és szükségem van rád. *Máskor amikor meg akartam vigasztalni és némileg sikerült is, mindig a nyakamba ugrott, átölelt, belenyomta az arcát a nyakamba. Most is erre várok, de gyanítom ilyen könnyen nem úszom meg ezt a témát. *
Egy ideje Sybella kevesebbet van otthon, és ha igen, akkor sem velem foglalkozik. Talán meg kéne értenem, és a boldogságának örülnöm. Minden remekül működhetne, ha ez egy tökéletes világ lenne, én meg másra is tudnék gondolni, nem csak magamra. Feleslegesnek érzem magam, vágyom arra, hogy nekem is legyen családom, mert ez így nem az igazi. A tündérekhez már nem mehetek vissza, valahova elvándoroltak, legalábbis nagyon remélem, hogy nem esett bajuk. Miután ezt sosem tudhatom meg, jobb azt hinni, hogy minden rendben van velük. Sybella egyszerre az anyukám, az unokám, a mindenem, viszont ha ennyire láb alatt vagyok, akkor talán jobb lenne, ha valahogy rájönnék, hogyan tudok innen elszabadulni. Igaz, az emberi alakomat már teljesen megszoktam, talán így is élhetnék, repkedni meg imádok, szóval ez olyan dilemma, amit nem tudok még mindig eldönteni. Ember vagyok, vagy tündér? Egyszerre már mindkettő. A felső emeletre kéne bejutnom, hátha ott a titok nyitja, de ha Sybella, az emberi mágiát komolyan űző boszi is állandóan visszapattan, és vajon hogyan érhetnék el sikert? Pedig ha megtalálnám a módot, akkor leléphetnék, talán észre sem venné, hogy már nem vagyok itt. Nekem hiányozna ugyan, de békével töltene el a tudat hogy azzal a nagy melákkal már jól elvan. A manó meg a pixik... Sybella társai, nem érdekelnek, még a holló meg a pók is jobb társaság, mint a többiek. De ma, ilyen korán jól indult a napom, és elterelte a gondolataimat a mókázás. Végül lelépek a saját kis vackomba, bele sem gondolva, hogy Sybella utánam jön. A lépcső alatt van egy kisebb rész, amely olyan, mintha szoba lenne, oda szoktam bekucorogni, most is éppen ott vagyok, és megrezzenve kapom fel a fejemet, gyorsan becsapva a rajzfüzetemet, hogy még csak ne is lássak, sikerül egy pillanatra elvörösödnöm, de gyorsan összeszedem magam, mintha mi sem történt volna. - Itt vagyok, nem kell kiabálni. Na mi van anyuci? – Kérdezek rá talán egy kicsit bántóbb hangnemben, de hát mit csináljak, most így sikerült, ilyen kedvem van. Meg vagyok bántva, de úgysem láthat a lelkem mélyére. Ez van. Ajakim durcásan biggyednek le.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-09-09, 20:54
*Egy ideje már a felhők felett lebegtem, az sem érdekelt amit Sheska mondott az iskoláról, a diákokról, a tanárokról és a minisztériumról. Csak Altan létezett és elmerültem a boldogságban. Valójában a szőnyeg alá sepertem a dolgokat, nem akartam foglalkozni semmi ilyesmivel addig míg el nem jön az ideje. Szerencsére Altan sem kérdezett a szüleimről, sajnos azonban a húgom sem került szóba. De végül is mindegy volt, a lényeg, hogy együtt vagyunk, tervezzük a közös életet, amiről már régóta nem voltak álmaim. Persze ebbe a közös életbe beletartoznak a különös kis családom tagjai is, Altan tudja ezt és elfogadta. Ez még egy adag boldogsággal töltött el, nem csoda, hogy dalra fakadtam mikor a hálószobát takarítottam. Altan elment valahova, talán Sheska kérte meg valamire, már nem emlékszem, mire visszajön ragyogni fog a ház és finom vacsorát sütök-főzök. Majd megpróbálom Shayleet is befogni, mostanában szegény unatkozik és kevesebb időm van rá amiért érthető módon meg van bántódva. Valamivel ki kell engesztelnem, talán újra átnézzük a régi könyveket, hátha megtaláljuk a megoldást az átkára, vagy felmegyünk az emeletre, leülünk a földre egy tál mazsolával vagy mézes keksszel és megpróbáljuk kinyitni az ajtót. Bevetettem az ágyat és felöltöztem, vagyis átöltöztem hálóruhából blúzba és szoknyába. Altan korán ment el, úgy reggeliztünk ahogy felkeltem, de nem neheztelt érte, sőt…szerintem tetszett neki. Shaylee meg a háta mögött vágott képeket és mutogatott mindenfélét, amiért majd` kipukkadtam a visszatartott nevetéstől. Majd azért beszélek vele, hogy ilyet ne csináljon, főleg ha eszünk mert félre fogok nyelni aztán leshet. Ha meghalok és Altanhoz köti őt az átok, azt nem teszi zsebre. Kimentem a szobából és utána kiabáltam, Arabella kinyújtóztatta a szárnyait a kandalló párkányán ülve, de a hangomtól kissé megrezzent.* -SHAYLEE! Hol bújkálsz?........bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. *Megsimogattam Arabella fejét majd tovább mentem a tündéremet keresni. Molly is előkerült, bár kétlem, hogy a hangom hívta volna elő, ő lustán mászott a falon, majd megült a szüleim képén.* Shaylee!
*Shayleevel nehéz, néha nagyon nehéz, de minden más percet megédesít. Később visszagondolva a „nagy tetteire” csak mosolyogni tudok. Anyának elképzelni magamat is nehéz, főleg ha arra gondolok mennyivel idősebb nálam, de tapasztaltságban ezt sosem mutatja ki. Végül is igaza van, inkább gyerek ő semmint felnőtt tündér. nem is tudom, hogy léteznek-e egyáltalán felnőtt tündérek, úgy értem nem az éveik számában, hanem gondolkodás és érettség szintjén. Lehet, hogy a hatszáz éves tündér is olyan komolytalan és játékos mint Shaylee. Azon vagyok, hogy megtaláljam az ellenátkot, nem azért mert nem szeretném ha velem maradna, hanem mert nagyobb szabadságot kívánok neki. Akkor is velem marad, tudom…de már nem fog hozzám kötődni és kedvére járhat-kelhet az emberek világában, emberként. Tudom milyen sóvárogva szokta nézni az utcán sétáló varázslókat és boszorkányokat, a szüleikkel szaladgáló gyerekeket. Ő tündér, szüksége van szabadságra és ha már képes emberi alakban is létezni, akkor arra a világra is szüksége van. Ezeken kívül más okom is van arra, hogy függetlenítsem magamtól. Nem tudom milyen átokkal van dolgunk, nem tudom meddig tart, hogy mennyire erős a kötelék, meddig bírja szakadás nélkül. Shayleenek biztosan nem jutott eszébe, de nekem igen….ha én már nem leszek. Mi történik vele ha akkor is kötődik még hozzám amikor meghalok. Ő is meghal? Valamilyen módon megsérül? Vagy csupán megszűnik a varázs? Képes lesz utána mindenhol emberi alakban létezni vagy a kapocs visszazárja a házba míg valaki más nem érkezik? Annyi kérdés és nincs rá válasz s amíg nem tudom mi történik Shayleevel, aggódom érte. Jelenleg azonban nem éppen ezek a sötét gondolatok borítják el az elmémet hanem az édesség keresés és a tündérem makacs akaratossága. Most tényleg olyan mint egy vásott kölyök.* -De így működik. A nincsből nem adhatok. *Amikor megtalálom a kekszes korsót, egy pillanatig elgondolkozom azon, nem lenne-e jobb ha próbaképp nem adnám neki oda. Talán megtanulná, hogy nem mindig kapja meg azonnal azt amit szeretne, de aztán erről leteszek. Majd máskor, amikor amúgy gondolok rá és hozok neki valamit, amikor nem lesz bűntudatom egy szépszemű idegen miatt. * -Teljesen tisztában vagyok vele. Te is a válaszomat. *Kettőn áll a vásár – hogy mikor lettem ilyen okos szülő? – nem csak ezen lepődöm meg. Nem teszem szóvá, de megjegyzem, hogy a tündérem tud kanállal is mézet enni, ez a későbbiekben még jól jöhet. Merlinre mondom ré fogok pirítani.* -Ha nem dugdosnám, most nem lenne tartalék és ehetnéd a kenyeret. *Na igen, ez is az ő érdekében történt. Rámutatok, hogy nem a „napi adagját” dugtam el előle hanem azt amit pluszban vettem, amikor _gondoltam rá_. Azért elmosolyodom a hirtelen támadt komolyságán, nahát van neki ilyenje is, ennyi idő után is kész meglepetés. Nem is egy, el vagyok ma kényeztetve. * -Végre megért benned a „kérem” és a „köszönöm”. Ezt nem felejtem el. Keksz, értem. Szívesen kenek neked. *Vágok vissza csípből, mosolyogva, majd amikor megvan az első három mézes keksz, odanyújtom elé egy tányéron, s míg mesél nekem a tündérekről, egy vizes törölközővel kiszabadítom a hajából a kanalat és a méz egy részét. Persze ma este hajmosás is lesz, de csak ha kimúlattuk magunkat és visszatértünk a repkedésből. Semmi galleonért nem hagynám ki. Addig is nevetek a pórul járt tündérfikon, a ravasz tündérlányokon és a sok fura tündérségen.*
// Én köszönöm, élveztem minden percét és remélem nem ez volt az utolsó játékunk. Szeretnék még sokat, sokat, mert annyi tervem van. //
És még Sybella azt mondja, hogy nem az anyukám. Pontosan úgy viselkedik, csak nem ismeri be. Gondoskodik rólam, helyretesz, szeret, és büntetéseket oszt ki. Az, hogy nem a vér szerinti tündéranyucim, vagy hogy más helyzetben találtunk egymásra, engem aztán nem érdekel. Meg a korkülönbség sem a javamra. Állandóan nyúzom az idegeit, játszom vele, ahogyan szerintem egy kislánynak kell, hogy aztán végül jó gyerekként mégis odabújjak, és elmondhassam, nekem van a legjobb mamám a világon. Talán fáj még kicsit, hogy már nincsen hová mennem, és nem láthatom tündér véreimet, de a boszikám annyira jól ellát mindent ami velem kapcsolatos, hogy egy rossz szavam sem lehet. Pedig neki aztán nincsen választása, nem csupán a ház miatt kötődöm ide, ha ez nem lenne, akkor sem rakná ki a szűrömet, valahogy tudja, hogy a varázslat ellenére is egymásba tudtunk kapaszkodni, és a világ végére elmennék, ha kérné. Nem túl hagyományos a tündérlétem, de ezt a sorsot már el se cserélném senkivel. Többet ad sokszor nekem, mint azok az anyukák, az ablakból látok a gyermekeikkel, és ezen nincs is mit magyarázni. Nem dacból hívom anyának, hanem mert így érzem, és ez jön a számra. Olykor, hiszen nem is mindig. - De a nyuszi... de a nyuszi... de anyuciiii! Ez nem így működik. Ha én ma vágyom rá, ma akarom, akkor nem tudok egy egész napot várni rá, de... akkor... várok, ha akarod, legyen a mézeskenyér. Ezt még sokszor vissza fogod tőlem hallani. – Ez nem fenyegetés, tény. Igaz van, amíg ő kekszért keresgél, én már kanalazok is, most a kulturált tündérlányt játszom, azért ma okoztam elég rendetlenséget, hogy még mézzel is feláztassam a polcot, ezt nem szabad pazarolni. Úgyhogy gyorsan egy kanalat elő, és már tolom is a pofikámba, még kenyér sem kell. Vádlón mutatok rá mégis a kanalas kezemmel, amint előbújik a keksszel, de felülkerekedik az érzés, hogy mégiscsak kapok valamit. - Előlem.. dugdosod? – Most egészen komolyan mondom, előtör belőlem a hatvan éves komoly tündér, amolyan szórakozott mosollyal, hogy még komolyan azt hiszi, hogy van esélye ellenem? Hát hihetetlen, hogy tényleg képes átvágni... Ügyes boszorkány az én a nyuszim. Nem is válaszolok bosszúmat idéző fantáziálgatásom kérdésére, inkább csak választok. - Csakis kekszes! Kenjed... kérlek. – Teszem hozzá, azért mégse akarok mindenen hisztizni, leülök gyorsan az asztalhoz, mint egy illedelmes kislány, és ösztönösen a hajammal kezdek játszani, nem véve észre, hogy még ujjaim között tartom a mézes kanalat, így az egész beleragad aranyló tincseimbe. - Legyen a... – És rántok elő most már tényleg egy igazi tündér legendát a tarsolyból és a csacsogásommal telik az est egy igen hosszadalmas része, kérdés, hogy utána még kirepülünk, vagy elálmosodunk.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, és hogy elviselted, hogy az idegedre mentem //
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-04-22, 07:14
*Shaylee igazán aranyos, de elég gyakran bosszantani is szokott, nem tudom melyik van túlsúlyban. Mindezek ellenére szeretem, nem tudok rá haragudni, persze ha rosszat csinál az első pillanatokban puffogok és jól leszidom, de aztán......úgy meglágyítja a szívemet mint a napsütés a kint felejtett vajat s aztán még a kenyérre is ken. Nem is tudom mit kezdenék magammal nélküle, ha csak a pixik lennének, vagy csak Roben aki sosincs szem előtt mert a manókhoz képest hihetetlenül szégyenlős. Az is lehet, hogy már nem lennék épeszű, folyton a szüleim jártak volna a fejemben, és nagy magányomban megbolondultam volna. Most biztosan szénaboglya hajam lenne, szakadt és foltos ruhákban járnék, magamban motyognék mint a remeték és állandóan a falubeli gyerekeket riogatnám. Ezzel szemben Shaylee ébren tartja bennem az élet iránti szeretetemet, az élni akarást, a jó kedvet, a vidámságot......és a bennem élő gyereket. Most például a hanyag anya szerepébe bújtat és nekem tényleg lelkiismeret furdalásom van amitt, hogy nem hoztam neki semmit, pedig akárhányszor elmegyek itthonról mindig gondolok rá, tudom, hogy imádja a mézes karamellát amit csak a Mézesfalásban lehet kapni, az az én kedvencem is. Amikor a Roxfortba jártam és volt kivel a faluba mennem, mindig a Mézesfalásban kötöttünk ki elsőként, teletömtük a zsebeinket mindenféle finomsággal, és mire visszatértünk a suliba, már csak morzsák maradtak. Közben bejártuk Roxmorts minden zugát és a környékét, beültünk a Három Seprűbe és vajsört ittunk, kibeszéltük a fiúkat meg a tanárokat. Leginkább Pitont természetesen, mert ő adta rá a legtöbb okot. Most is járhatnék még oda, továbbképezhetném magam, de nem hiányzik az életemből a gúnyos tekintet és a mögöttem felhangzó sugdolózás. Shaylee kitölti az életemet. Azon vagyok, hogy megtaláljam az ellenátkot és elvihessem magammal a Három Seprűbe, vagy a Mézesfalásba, hogy kedvére kiélhesse az édesség iránti szenvedélyét. Ezzel szemben most mézeskenyeret kínálok neki.* -Tudom Shay, egy egész kosárnyi mézes karamellát hozok neked. Grillázst, cukorpálcát, és...kapsz tőlem egy csokibékát is. *Emlékszem amikor először hoztam haza csokibékát és kibontottam. Shaylee sikítozott és kacagott és nekiállt fogócskázni a békával, aztán amikor rávetette magát az szétloccsant a kezei között és tiszta csoki lett az arca is. Úgy nézett ki mintha akkor esett volna le a kéményből. Egész délután ezen nevettünk. Ezen merengve tovább keresgélek, a mézes csuprot kitettem az asztalra, mire visszanézek, Shaylee már minden bizonnyal könyékig benne lesz. Kell lennie valahol még egy kis keksznek, aminek a tetején színes cukorszórás van, talán ott lent. Néha eldugom a tündérem elől az édességet, hogy jusson hétvégére is, vagy akkorra amikor sokáig elmaradok és hagyok kint neki egy kicsit a szobámban. Tudom, hogy bejár oda, nem is lenne baj ha nem kutakodna...és még a kíváncsisága sem zavar, de hajlamos mindent szétszórni. Szerencsére arról már leszokott, hogy mindent összekenjen és a tollpárnákat sem szaggatja szét azért mert "olyan szép amikor a pihék szállingóznak, mint a hó".* -Lilán világító tehén, csak azért mert nem hoztam neked mézesmilkát. Remek fantáziád van, igazán sziporkázó. *Azt is a kamrából kiáltom ki, majd felsikkantok örömömben. Még sem leszek ma gonosz anya, a kezemben egy agyagkorsóban megtaláltam a nem rég eldugott kekszeket. Ezek szerint ez jó rejtekhely, még Shaylee sem találta meg. Igaz, bűbájjal van lezárva így még az illata sem szivárgott ki. Kikukkantok a kamrából, arcomon a fülemig ér a szám. Kilibbenek és a pálcámért indulok, mire visszatérek a korsó már nyitva van. Diadalmasan Shaylee elé teszem az édességet.* -Mézes kenyér vagy mézes-cukros keksz? *Magamnak persze kenyeret kenek, nekem elég annyi édesség is, nem halmozom a vágyaimat.* -Szóval, milyen mesét kapok ezért?
Szerencse, hogy Sybella nem ismerte a hugaimat, mert még én voltam köztük a legérettebb. Ha tőlem ki tud borulni olykor, tőlük már öngyilkolt is volna, napjában félezerszer. Ők aztán alaposan emberbosszantó teremtmény kategóriába voltak sorolhatóak. Igaz, én is így kezdtem, de az a több évtizedes rabság rajtam is lassított valamicskét. Bármennyire is nyúzom drága gazdám ideit, az életemet adnám érte, olyan szinten imádom, és ő a családom, akivel mindent ki tudok élni. A pixik és a házimanó barátszámba mennek, de nekem kell egy anyuka, egy testvér, és egy babusgatnivaló gyerkőc is. Ez mind Sybella. Arra már nem is próbálok gondolni, hogy mennyire fájt a szívem, ahányszor csak kinéztem a börtönöm ablakán, és egymásba gabolyodó párokat láttam. Ők emberek, pedig a tündérek is lehetnek szerelmesek. Másképpen nem is működne nálunk sem a családalapítás. Jó, mi csak tündérport szórunk egymásra, és elháljuk a nászt életünkben egyszer, amiből sok kis tündér születik, nem igazán értem én ezt, de a helyzet az, hogy nagyon emberré sikerült válnom, és a butáskodás mellett nekem sem ártana valaki, egy olyan igazi deli valaki, akinek a fejére trágyalét önthetek, ha nem szed virágokat egész nap nekem. Amolyan általánosan gyötörhető fajta, aki állandóan szerelmes verseket ír hozzám... Nem tehetek róla, az előző tulaj biztosan valami álmodozó lélek volt, mert rengeteg ilyen könyvét találtam meg, és olvastam el. Az első időkben, amikor még nem tudtam, hogy animágus, állandóan szárnyakat varázsoltam a hátára, hogy pótolja valami módon a családomat. Alig tudtuk levakarni róla, a tündérmágia már csak ilyen gonosz, aligha vannak visszafordítható igéink. Aztán beavatott, hogy a mahinációim nélkül is képes repülni, hollóként. Az volt aztán a csudijó mulatság, megcsiklandoztam a fenekét, erre megpróbált lenyelni, de mindig én voltam a gyorsabb, és ügyesebb, ő csak egy madár, én meg az egek úrnője vagyok, muhaha... Ellenkezésére csúnyán nézek, de nem tudok mit kezdeni. - Mézes kenyér... hát jó, de holnap... ugye tudod mit kell tenned? – Húzom el a számat, és vállat vonva követem a konyhába, hátha igaza lesz, és legalább a mézhez hasonlatos pótlékkal meg tud lepni. A kenyér nem olyan mint az a finom cukor, amit úgy imádok, és inkább ráhagyom a munkát, addig én lecsüccsenek a konyhaszekrényre, unottan méregetve a körmeimet, miközben láblógatok. - Tudoood, olyan foltos, és azt mondja, hogy múúú! Tehén! És azért világított lilán, mert csak kitaláltam az egészet, mert nem hoztál még mézesmilkát sem. Blöööö....! – Öltök nyelvet, és várom, hogy elkészüljön a kenyerem, már nyújtogatom érte a kacsóimat, közben ártatlanul pislogok, és már az esti mesén tünődöm, amit ezúttal nekem kell majd szolgáltatom. Tele hassal jobban beindul majd az emlékezetem.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-04-15, 09:10
*Muszáj vagyok hangosan kuncogni a nyerítésén, néha tényleg annyira kislány, hogy elfelejtem mennyivel idősebb nálam. A tündéreknél másképp telnek el az évek, lassabban öregszenek, egy év az ő életükben annyi mint a miénkben egy perc, vagy egy óra. Nem tudom pontosan, de Shaylee talán most még úgy hat-nyolc éves lehet emberi mértékkel, vagy tíz. Még ebben sem vagyok biztos, mert néha hat évesnek tűnik, aztán egyszer csak bedob egy komoly és bölcs eszmefuttatást, olyankor én érzem magam gyereknek mellette. Azért megnyugtató, hogy leszek én Sybella is, már csak azt kell megfigyelnem, hogy milyen hangulatában szólít majd a nevemen, később pedig ebből tudok következtetni a jó vagy rossz kedvére, hogy boldog vagy szomorú.* -Jó, majd meglepődöm. *Mosolygok rá és megfogadom, hogy tényleg meg fogok lepődni. Mellette, vele sosem lesz unalmas az életem, a nénikémen kívül aki tőlem távol lakik, Shaylee a családom, ő vette át a szüleim helyét, és a pixik, akikről még nem tudom mit gondoljak. Nem egy hűséges népség, engem mégis kitüntetnek a társaságukkal, talán az én csapongó hangulatom szórakoztatja őket. Shaylee gyorsan le tudja törni a kedvemet, és mély lelkiismeret furdalást is okoz a homlokráncolásával. nem hoztam neki semmit, igazából nem gondoltam rá és ez mély nyomot hagy bennem, nem csak vele kapcsolatban, hanem Altannal kapcsolatban is, hiszen rajta járt az eszem. Lázasan agyalok azon, hogy maradt-e még valami édesség a kamrában vagy a szobámban amivel ideiglenesen kielégíthetném a tündérem édesség mániáját. A Mézesfalásba már nem mehetek, késő van, nem ma nem megyek vissza a kisboltba.* -Ne haragudj, de ma már nem. Majd nézek valamit a kamrában, vagy eszünk mézes kenyeret. *Tudom mennyire hiányzik neki, nem egyszer kaptam rajta, hogy a kamrában ücsörgött a padlón és csuklóig merült a mézes csuporba, Shaylee olyan volt mint Micimackó. Néha meg olyan mint Tigris, legalábbis ahogy ugrálni és örülni kezdett, kísértetiesen hasonlított rá, a pixik fel is pörögtek tőle, kénytelen voltam lenyugtatni őket egy időre.* -Jól van Shaylee, nem nagy gond, csak ne felejtsd el, hogy milyen rumlit tudnak csinálni. *A manókat otthagyva a konyhában látunk neki a terítésnek, remélem megelégszik a mézes kenyérrel, talán valahonnan elő tudok kaparni egy kis édes kekszet. Ezzel a reménnyel kukkantok be a kamrába ahol két polcon sorakoznak a csuprok, üvegek, letakart kosarak. A nagy keresgélés közepette azért hallom az elkezdett mesét, de hiába, nem igazán érzem magam képben. Kíváncsian lesek ki a kamrából egy csupor mézzel a kezemben.* Óriásröppentyű? Az micsoda? És miért világított lilán? *Azt hiszem ma este menthetetlenül belesüllyedek a tündérvilágba.*
Ha valahogy Sybella megoldaná azt, hogy máshol is tudjak emberi alakban lenni, akkor is követném őt a világ végére, ez már többször szól mint egyszerű lakótársi viszonyról. Igaza van, viszonyunk inkább nővéri, de nekem szükségem van rá, hogy valaki olyannak szólíthassam, kezeljem, aki gondoskodik rólam, talán neki is fontos az, hogy valaki csakis rá van szorulva. Szigorú, viszont mintha meghatná, hogy felügyelhet, rendszabályozom. - Ahogy gondolod, néha majd a Sybella jön a számra, és majd meglepődsz, nyihiii.... – Viháncolok, és máris túl vagyok az előbbi lelkiismeretfurdaláson. Ez vagyok én, sosem fog rámunni, kivéve ha megfojt, és kivág az ablakon, akkor bizony végem lesz mint a tündérsárkánynak, aki azt hitte, hogy le tudja győzni a mormotamedvét. Utóbbit nem tudom, hogy micsoda, van róla legendánk, majd alkalomadtán ez lesz az esti mese. Fiatalabb koromban én is igen harcias voltam, még volt egy fűlándzsám is, amelynek darabjait még ma is őrizgetem, a fűszoknyámban van valahol, emberi alakomban ez talán belémépül? Nem tudom, tényleg nem. Csalódottan ráncolom a homlokomat, és dacosan nézek fel, hihetetlen, hogy megint el tudja venni a kedvemet. - És-és... akkor most még visszamész a kisboltba érte? – Értetlenkedem, nem tudom elképzelni, hogy édesség nélkül feküdjek le. Legalább valami mézestejet keverjen már nekem, az olyan nektárjellegű, de hátha... még látok némi reményt, bizakodva bólogatok, talán megfordul, és elmegy még nekem olyan mézescukiért. Megőrülök a mézért, tündérmivoltomból adódóan ezt nem is kell magyaráznom. Ha itt bent tudnék röpködni, akkor már az egész ház tiszta tündérpor lenne a zsongásomtól. Sajnos úgy tűnik sikerült mindenkit felzargatnom, pedig csak kettesben akartam lenni vele, de megérdemli, ha nem hozott semmit. Már régesrég nem arról van szó, hogy ő szúr le engem amiért rendetlen voltam, fordult a kocka. Nem mintha megtehetném, ő a ház úrnője, csak ezt hajlamos vagyok elfelejteni. - Bocsánat-bocsánat. – Kapaszkodom a szoknyájába, amíg varázsol, majd hagyom magam vonszolni, végre csinálunk valamit, és ugye utána megy vissza a kiboltba? Ugye? Lelkesen vigyorogva kezdek teríteni, ebben viszont elég ügyes vagyok, hogy afféle Hamupipőke módjára nem ejtek el semmit, gyorsan az asztalra kerül a terítő, de még a tányérok is, már hajolok is le, hogy a cipót húzzam elő az alsó szekrényből. - Meséljek, meséljek, hát jó. A tündérek történetét hallottad már, amikor megpróbáltak elvonszolni egy halott óriásröppentyűt, ami lilán világított?
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-04-10, 14:28
*Volt egy olyan sejtésem, hogy a tündéremet nem fogom meghatni a hiúságomra való utalással, tudja jól, hogy minden vagyok csak az nem. Semmilyen értelemben. Ha most rá is bólintana, később akkor is kicsúszna a száján, szóval már most fel kell készülnöm arra, hogy anyának fog hívni, ha tetszik nekem ha nem. Nagyot sóhajtok még mielőtt elkezdene beszélni, jól ismerem, a pillantásából tudom nagyjából mit fog mondani. Ő nem csak a házhoz van kötve, hanem most már hozzám is, nem tudjuk mi lehet ez, milyen mágia, de néha szinte fizikailag érzem azt a kapcsot ami nem enged kettőnket. Például olyankor amikor valamelyikünk ellenkezik a másikkal, amikor fennáll annak a veszélye, hogy az egyik valamilyen lelki formában eltávolodna a másiktól. Persze ez nem fog megtörténni, de a mágia….be van programozva.* -Áááóóóúúúcs! Shaylee…..rendben. De én akkor is úgy fogom fel mintha a nevem lenne az, hogy anya. *Vállat vonok, ha neki ennyire fontos ám legyen. Bárhogyan is szólít, ugyanúgy gondoskodom róla és ugyanúgy szeretem. Vele szemben egyszerűen nem tudok kevesebb érzelmet produkálni, sosem haragszom rá igazán és egy idő után azt hiszem már az sem fog érdekelni, hogy az engedékenységemmel a saját renomémat rombolom le. Shaylee az életem része, ha ő nem lenne, a hiánya annyira fájna mintha egy testrészemet veszíteném el, a lelkem egy darabját biztosan ő birtokolja. Megsimogatni, átölelni őt olyan természetes, nem is gondolkodom rajta, ám épp ezért megyek bele gyanútlanul a saját csapdámba. Nem hoztam neki semmit, az igazság az, hogy állandóan az idegen járt a fejemben és az, hogy visszamenjek vagy minél gyorsabban eltűnjek a szemei elől. Shayleere zégyen és gyalázat, ma nem gondoltam. Eltolom kutató kezeit magamtól, és megrázom a fejem.* -Nem Shaylee, nem hoztam ma semmit, sajnálom. *Tényleg sajnálom és remélem, hogy a kirepülés emlegetése majd annyira lázba hozza, hogy nem kérdez rá, hogy akkor vajon mi a búbánatos fészkes fenét csináltam ennyi ideig odakint. Ahogy vártam, lelkes, kicsit talán jobban mint azt a ház többi lakója szeretné. Már az sem érdekel, hogy az iménti engedélyemmel élve gyakorolja a megszólításomat, Roben a maga érdektelen arckifejezésével bukkan elő csatlakozva hozzánk, majd csuklani kezd és kivonul a konyhába. Egy egész napig a színét sem látjuk, nem úgy a pixiket, őket is éppen ma ette a fene haza, nem tudom mit esznek rajtam, de levakarhatatlanok. Zajonva, csapongva repkednek Shaylee hangjától megbolondulva a csillár körül, a kristályok hangos csörömpöléssel adnak zenei aláfestést.* -Shaylee! Csendesebben…igen, kirepülünk ha szeretnéd, de ne izgasd fel a pixiket, szétszedik a házat….Immobilus! *Nagy sóhajjal veszem elő a pálcámat és „lövöm le” a pixiket. Talán mire magukhoz térnek nem lesznek olyan izgatottak. Finoman karon ragadom a tündéremet és kivonszolom őt a konyhába, már ha hagyja. Addigra Roben is biztosan felszívódott, nem kell néznünk a rosszalló pillantásait.* -Gyere, előbb vacsorázzunk. Közben mesélhetsz, utána repülhetünk egyet, de csak a környéken.
Azt hiszem akkor sem fogok megváltozni, amikor már Sybella dédunokáinak mosom a szennyesét, el tudom képzelni, hogy akkor is rám szólnak, a helyemre parancsolnak. Egyrészt imádom, hogy a részese lehetek mindannak, amit képvisel, másfelől bennem marad az a dac, amelynek nincsen összefüggése a korommal. Az évek telhetnek, én maradok aki vagyok. Ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel nézem a hópelyhek szállását, mint ötven évvel ezelőtt, és még mindig nem jöttem rá, hogy a borstól széttüsszögöm magam, hiába szólt már rám annyiszor Sybella, aki mostanság kezdtem el anyának nevezni, eddig talán részleges süketséget gyakorolt, ezért mondtam ki most a szemébe nézve, afféle bocsánatkérésként. Ahogyan lenéz rám, igyekszem nem túljátszani a krokodilkönnyeket, és az ajakbiggyesztést. Igaza van, mindent túlságosan megélek, és még szárnyaska voltomra is fogom, és a megannyi szeszélyt, amelynek huszadáért is kidobott volna egy jobbérzésű valaki. Sybella ellenben tényleg családtagként kezel. Nem tudom, hogy miért. Megesett rajtam a szíve, és tudja, egyedül már elpusztulnék. Pusztán a magánytól. Határozottan társas lények vagyunk, bár száldosunk és bukfencezünk nagyokat az erdőben, mégis visszatérünk a nap végén a szeretteink körébe. Nekem már nincsen kihez, csakis hozzá. Így rendszerint alig szoktam kirepülni, mert rossz arra emlékeztetnem magamat, hogy mi is történt, ráadásul annyira megszoktam az emberi létet, hogy időm nagy részét az tölti ki. Meg a házimunka, amit előszeretettel hanyagolok
- Nekem... ez nem tetszik. Lehetnék, de nem vagyok, tudod jól, és te nem vagy öreg, kééérlek, nekem sokat jelentene. Egy nővér... az nem számít. Nekem sok volt, egy sem gondoskodott rólam. Az olyan... szóval leszel az.. ugye? Anya? - Ha ránk néz valaki, emberi léptékkel nincs köztünk tíz év sem, de nekem nem ez számít. Az a viszony többet jelent, hogy tudja, mit kell tennem, és... ahogyan hozzábújok, ahogyan mesél nekem, még a kioktatása is olyan, mint amit sokszor láttam másoknál az ablakán át. Anya. Ő az anya. Ezen nem is tudok vitatkozni, bármit megtehet, mondhat, de ebből... nem tdok engedni. Hüppögésemet a simogatása szakítja meg, amire már megkönnyebbülten sóhajtok fel, elvéve a zsepkendőt, beletrombitálok egy isteneset, hogy pár pillantattal később más vidoran kövessem a konyha irányába, és majdnem beleütközöm, amikor megtorpan, kérdően érintem meg a derekát, és nézek fel rá a karja alatt. - Más dolgod? Meglepit hoztál?!!! – Kérdezem felugró szemöldökkel, és már kutatok is a kötényében. Nagy ritkán meg szokott lepni olyan finom mézizű cukorral, amiből sokat lehet letörni, rágcsálni, még a virágok porára is emlékeztet kicsit. Medvecukor talán... Ugye most is azt hozott? Közben még kérdez is, lelkesen válaszolok. - Óóó, hát a mi történeteink lehet, hogy unalmasak, de ha gondolod... anya.. – Megnyomva a szót kacarászva, és átölelem a derekát szeretetteljesen. – Ma én ringatlak el, és mesélek. Kirepülüüüünk? Úúúúúú!! Ugye nem viccelsz? Te és én? – Kezdek fél lábon ugrabugrálni, felzajongva a pixiket és a házimanót, mindhárman értetlenül, morcosan meredve kettősünkre.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-03-28, 12:28
*Meg kell még szoknom, hogy Shayleenél másképp mennek a dolgok. Noha sokkal idősebb nálam, nem úgy néz ki és a személyisége is inkább hasonlít egy gyerekére aki a dackorszakát éli, ám néha megcsillogtatja a tudását, sok éves tapasztalatait melyeket akkor szerzett amikor én még nem is éltem. A tündéreknél lassabban telik az idő, hatvan évesen még gyereknek számítanak s noha idővel azért megkomolyodnak, megmarad bennük a szertelenség, a játék iránti vágy. Szeretem Shayleyt, ha néha szigorú is vagyok hozzá, de muszáj. Az elején nem voltam az, örültem, hogy akadt egy társam, lelkes voltam és egy kicsit sajnáltam is az átka miatt, de nem vezetett jóra. A tündérem elkanászodott és több bosszúság volt vele mint öröm. Kénytelen voltam bizonyos szabályokat az életünkbe iktatni, de egyelőre nem találom a megfelelő egyensúlyt. Persze hiába mondom, most is megenyhülök és magamban nem dohogok azon, hogy anyának hív, inkább mulatságos.* -Gondoskodom rólad de az lehet olyan is mintha a nővéred lennék, bár esetünkben ez sem igaz, hiszen a nagymamám lehetnél. Öregnek érzem magam ha anyának szólítasz, nem lehetnék mégis inkább a nővéred? Az jót tenne a hiúságomnak. *Ha már muszáj valamilyen családi kapcsolatba foglalni az együttélésünket, ez jobban tetszene, de azt hiszem többet nem szólok rá ha elkottyantja magát. Olyan társra leltem a személyében aki másnak nem adatik meg, kényszerű száműzetésemben ő a világ, és az is marad bármi is történjen. Van dolgunk elég, rejtélyek amiket meg kell oldanunk, az átka amire keressük a megoldást. nem akarom elveszíteni, de nekem is rossz az ami elszakítja őt a társaitól és a tündérlét igazi szabadságától. A sírást nem tudom elviselni, nem akarom, hogy szomorú legyen, megsimogatom a hátát és előszedek egy zsebkendőt, a kezébe nyomom.* -Tessék, fújd ki az orrod. *A kérdésére megtorpanok, nem megyek a konyha felé mert megint eszembe jut Altan. Most magyarázkodhatok a tündéremnek, semmi értelme elhallgatni bármit is, olyan érzékeny a szentem, hogy egyből észreveszi ha valami nem olyan mint amit megszokott tőlem, én pedig nem vagyok képes leplezni az érzéseimet. nagy sóhajjal zuhanok le a kanapéra és lehajolok az egyik párnáért ami még a földön maradt. Nézem ahogy elkezdi összehajtogatni a ruhákat, de persze nem lesz belőle semmi, hiszen úgy is abbahagyja amint valami elkezdi nagyon érdekelni.* -Egyet sem. Más dolgom akadt.. *A mese. Igen ez egy jó téma az iménti kikerülésére, de aztán más is eszembe jut. A nyafogására muszáj nevetnem annyira aranyos, és persze jól gondoltam, a ruhahajtogatás félbemarad. Shaylee tényleg olyan mint egy gyerek, nem tud egyszerre két dologra odafigyelni, hát segítek neki. Elveszek párat a ruhakupacból és jó példával járulok elő, beszélek és közben hajtogatok.* -Mesélek, az nem marad el, de egyszer te is mesélhetnél nekem, már kezdek kifogyni a történetekből. Mondjuk mesélhetnél arról az időről amikor még nem átkoztak meg. Biztosan emlékszel rá….és mit szólnál ahhoz, ha a mese és a lefekvés előtt kirepülnénk? Nagy kedvem lenne most szárnyalni. *Shaylee tud arról, hogy néha holló képében repkedek, persze leginkább akkor amikor maga alá temet a kétségbeesés, de most épp ellenkezőleg. Az a különös érzés ami folyton eszembe juttatja az idegent, csiklandoz és kedvet érzek ahhoz, hogy újra megnézzem azt a helyet ahol találkoztunk, esetleg még a temetőt is megkereshetném. Szárnyakon mindez nem tart olyan sokáig és Shaylee is velem lehet.*
Tudom, hogy nem vagyok ideális lakótárs. Nem csak a korunk miatt. Idősebb vagyok, ez mégsem látszik rajtam, külsőleg, belsőleg meg aztán pláne nem. Más módon edződtünk, és most egymást kéne tanítanunk. Azaz neki engem, mert még mindig képes vagyok úgy viselkedni, mintha az enyémekkel lennék, velük az erdőben. Nem tudhatom, hogy mi történt a családommal, amíg ide voltam bezárva, börtönöm egyben az otthonom is lett, az új lakó pedig egyben az új családom is, mégsem értünk egyet, szinte soha. Csiszolódtam, próbáltam megtanulni azt, hogyan is fogadtassam el magam vele. Úgy érzem, hogy szeret, törődik velem, de vajon meddig? Magányos, ahogy én, kitöltjük egymás mindennapjait, nekem már semmi esélyem, hogy tündértársakra leljek, míg ő naponta jár le a faluba, emberekkel ismerkedik, és csak idő kérdése, hogy barátokra lel. Én ebben a formában el sem hagyhatom a házat, mert akkor azonnal tündér vagyok, pedig még az is átfutott csalafinta kis agyamon, hogy ha valahogy meg tudná lelni az ellenátkot, talán én is mehetnék a faluba, így, emberként. Vicces lenne, mert azt hihetnék, hogy csak valami kicsi vagyok, pedig az ő léptékükkel nagyi volnék, vagy mi. Az más kérdés, hogy még mindig imádok játszani, és elképzelni sem tudom, hogyan reagálnék valakire, aki nem a boszi. - De-de.. most már úgy kezellek. Te gondoskodsz rólam nem... anya? – Igen, ezt így gondolom, mert a kor ellenére is úgy vélem, ő a bölcsebb, itt ő van otthon, valahogy mostanság kezdem úgy gondolni, hogy ha álnok is vagyok vele sokszor, mégiscsak kötödőm hozzá, szeretem. Mondhatnám, hogy Sybella, de ez.. valahogy feledteti velem, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban, és nem lesz senkim rajta kívül. Hiába nézek nagy szemekkel, megint olyan szigorú. Ajkam legörbül, érzem, hogy hatalmas könnycsepp buggyan ki a szememből, az orrom is úgy megtelik, mintha tömény virágport szagoltam volna. Ahogyan az előbb elnevettem magam, azt hittem belőle is vidámságot csalok ki, erre most esély sincsen. - Jól van, megyek már. – Végül mégis magához ölel pedig már éppen indultam volna. Letörlöm a könnyeimet, mindig ez van, nem gondolok a következményekre. Tudom, hogy többnyire csak ártok neki, társaságomat bőven lehetne helyettesíteni egy nagydarab tuskóval is, csak jobban járna. Mégsem küld el, pedig megtehetné, hogy kiutasít innen. Pedig annyira szeretek ember lenni, de csak nála lehetek az. Túl sokáig figyeltem őket az ablakból úgy, hogy ők engem nem láthattak az átok miatt. Vágytam a világukba, amit most Sybella egyedül testesít meg, én meg vagyok olyan ostoba, hogy teljesen felforgatom az életét. Tényleg úgy bújok hozzá, mint egy kislány, még akkor is, ha nem képes a lányaként kezelni. Szipogok még párat. - És találtál? Mennyit sikerült szedni? – Kerítek egy kendőt, amibe belefújom az orromat, majd leülök a földre törökülésbe, hogy elkezdjem összehajtogatni a ledobált tiszta ruhát. Miután sosem volt sminkem, nincsen minek elkenődni, így arcocskám pusztán ködfátyolos a könnyektől, de próbálom visszanyerni a jókedvemet. - Ma is mesélsz valamit elalvás előtt? Ugye a mesét nem vonod meg... ? Kééérlek! – Nyafogom el magam, szinte már nyüszítek, mint valami kiskutya, még a munkában is megáll a kezem. Megint ez van, valami elvonja a figyelmemet.
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-03-23, 14:10
*Az az igazság, hogy én mulasztottam. Az idegennel való találkozásom annyira felbolygatta a lelkemet, hogy elfelejtkeztem a tündéremről. Ezért sem tudok igazán haragudni rá amiért rendetlenséget csinált a házban, hiszen megígértem neki, hogy sietek vissza, tényleg csak fagydudváért mentem ki az erdőbe amit ilyenkor lehet csak találni. Tudhattam volna, hogy nem bír sokáig megmaradni a fenekén, hiába adtam neki munkát, amit magam is könnyedén elvégezhettem volna, de ráhagytam Shayleere, hogy eszébe se jusson unatkozni. Arra persze nem számítottam, hogy bele sem kezd az egészbe. Shaylee tulajdonképpen megszínesítette az életemet, de ezt azért nem mondom el neki, mert akkor még Merlin bocsá` visszatér a régi énjéhez és megint egy marék kupacot találok ott ahol nem kellene lennie. Kezdetben szinte egész nap bosszankodtam miatta, nem mintha olyan nagyon jó volt utána takarítani, de legalább nem merengtem a sorsomon, a szüleimen és a sötét jövőmön. Persze azt azért nem mondanám, hogy hiányzik a rosszasága, de ennyi még belefér, viszont állandóan kontroll alatt kell tartani, őt legalább képes vagyok nem úgy mint a pixiket, akik valamilyen furcsa és még ki nem derült oknál fogva ragaszkodnak hozzám. A bocsánatkérésére nagyot sóhajtok és meg kell köszörüljem a torkomat mielőtt válaszolok.* -Ne nézz így rám. nem enyhülök meg. És ne szólíts anyának. *Mi ez az újabb szokás? Nem vagyok az anyja, nem is akarok az lenni és nem is leszek az soha. Miért látja bennem azt ami nem vagyok? vagy ez csak egy újabb csel, hogy az ujja köré csavarjon? A szája elé kapja a kezét és én tudom, hogy a nevetését fojtja vissza. Nos, ezért legalább nem hibáztathatom, Molly emlegetése Shaylee fején tőlem volt nagy hiba. Beharapom az alsó ajkam, nem, nem nevetünk Mollyn.* -A _hálómba_ nem mentél. Helyes, egyel kevesebb gondod lesz amikor rendet raksz. *Fellélegzem. A szobámat legalább békén hagyta. Az én szobámat. Hajlamos közös tulajdonként emlegetni, de az az én szentélyem és abból nem engedek, persze erre sokszor fittyet hány és éjszaka belopózik és mellém bújik. Inkább tekintem a húgomnak mint a lányomnak, ha nagyon maga alatt van és hiányzik neki a kinti világ és a tündérlét, akkor hagyom maradni. A végén azért csak átölelem, amikor a fejét teljesen belefúrja a hasamba, és a hátát simogatom. Önkéntelen, vigasztaló mozdulat. A kérdés váratlanul ér, hiszen mondtam neki hova megyek és miért, ja persze arról nem volt szó, hogy idegen férfit mentek majd ki egy fa gyökerének a fogságából és egészen a hatása alá kerülök. Az emlékeimből felmerül Altan arca, a szemei és szinte a füleimben hallom karcos hangját amitől még most is borzongok. Újabb torokköszörülés, most azért, hogy ne az érzelmeimtől átitatva rekedten válaszoljak. Eltolom magamtól és ha sikerül a földön lévő párnák felé lépek.* -Az erdőben voltam, de mondtam hova megyek. Fagydudváért mentem a nénikémnek. Shaylee kérlek csinálj rendet, addig megmelegítem a vacsorát. *az egyik párnát felveszem a földről és a kanapéra teszem, de csak azért, hogy csináljak valamit a kezemmel, utána igyekszem ki a konyhába. Remélem a tündérem nem veszi észre mennyire zavarban vagyok most, hogy az idegen arca újra felmerült az emlékeim között.*
Amilyen türelmetlen voltam, hogy merre lehet egész nap, az utolsó két órában annyira nem foglalkoztam a dologgal, hogy bármikor betoppanhat. A korábbiakból tanulva most nem csináltam túl nagy zűrt, a frissen mosott ruhákat nem érte akkora kár, össze lehet hajtogatni, és bár a földre szórtam őket, a padlót Sybella felmosta, még bűbájjal is rásegített. Azóta a pixik nem csináltak annyi koszt, hogy ez most gond legyen, így csakis elvi kérdés, hogy megint bontottama rendet, holott nem így beszéltük meg. Ez a megbeszélés is olyan muris. Mintha lenne beleszólásom. A boszi kiadja, jobb esetben megkér, hogy mit kell tennem. Nem, tényleg nem egy parancsolgatós típus, én vállaltam, hogy ha már befogadott, akkor megszolgálom a bizalmat, csak éppen... Ez nem könnyű. Utálom azt, ha kell. Olyan fura szó, nem is tudok hozzá alkalmazkodni. Amikor nem hagyott listát, még az is előfordult, hogy csináltam valamit, példának okáért finom ebédet ütöttem össze, önszorgalomból, tündér-szeszélyből, ám úgy, ha valamit direktbe csinálni kéne... wáh... azt már nem szeretem. De annyira unom itt bent magam, viszont valakinek vigyáznia is kell a házra, szereti, ha akkor repdesek ki, ha ő otthon van. De ez nem igazság. Vele szeretek lenni, és ha mindketten otthon vagyunk, akkor már maradok is, nem érdekelnek annyira a virágok, meg a tündérpor. Akkor bizony le se szállok róla, csicsergek, régi tündérmesékkel traktálom, vagy éppen kérdezgetem az emberek világáról, amelyet még mindig nem sikerült teljesen megértenem. Még olyanra is rákérdezek, amit már sokszor megbeszéltünk, visszatérő örök-témáim vannak, mert nem tudom elfogadni a furcsaságokat. Így most nem is tehetek többet, mint a föld alá süllyedve töredelmesen bevallom, hogy mi is történt, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz, de amilyen jólelkű, hosszasan úgysem tud rám haragudni. Ugye? Remélem, hogy ez sosem változik. Hiába ölelgetem, nem ölel vissza, és olyan szigorúan szorítja össze a szemét, hogy most aztán tudom, hogy nagy bajban vagyok. De... azt kéne néznie, hogy fejlődtem. Nincsen kulimász az ágyneműben, a tollpárnák is érintetlenek. Bármennyire is szeszélyes vagyok, pár év alatt még én is csiszolódtam valamicskét. Ha visszagondol az első napokra, amikor pixitrágyával mázoltam ki kedvenc teáscsészéit... igazán elégedett lehet most már velem. - Nem, én csak... unatkoztam. Megbocsátasz.. anya? – Komoly próbálok maradni, holott elképzelem, amint Molly a hátsójával rajtam csücsül. Ettől már vihogni támadna kedvem, ám félő, hogy ha kitör belőlem, akkor oda a bűnbánat. A szám elé kapom a kezem, és tartom magam. Sőt, macskamód idomulva fúrom bele a fejemet Sybellával, valahol pocaktájon, hiszen még emberként is igen apró vagyok. - Csak... itt. A hálónkba nem mentem. – Többesszámban mondom, mert igen sokszor vele alszom, átölelve, holott szokása kiparancsolni, van nekem egy kisszobám, saját ággyal, de én már csak ilyen ragaszkodó vagy. – És-és-és... hol jártál?
Aláírásom helye
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tündéri őrület a Nyúlláb-szegletben 2015-03-16, 08:32
Shaylee néha tényleg idegesítő tud lenni, de semmi nem tart nála sokáig. A következő pillanatban bűbájos kislány, aztán komoly felnőtt – elvégre még nálam is idősebb – aztán pedig még egy pixin is túltesz. Vagy kettőn. Körbe is nézek, hátha meglátom a rendbontókat, de csak Molly mászik lefelé az egyik sarokból. Szóval mindezt egyedül csinálta, megint unatkozott, holott szándékosan sok munkával bízom meg, nem mintha lusta lennék megcsinálni vagy őt akarnám halálra dolgoztatni. Nem vagyok ilyen ember, de Shayleenak el kell foglalnia magát valamivel egész nap amikor nem vagyok vele, hogy ne történjen olyasmi, ami most is. Ha vele vagyok nincs gond, mert akkor tüneményes és jól elbeszélgetünk, még bűbáj és átokkeresésben is segít, és igazán okos, ha nem azon jár az esze, hogy megint unatkozik. Ma viszont, gyanítom megint elkeveredett a pergamen. A számonkérés után jól tudom mi következik. Elszégyelli magát, aztán átölel és bánatos, könyörgő cicaszemeket mereszt rám, én meg ellágyulok és megbocsájtok. az esetek többségében így történik, feltéve ha nem tett valamilyen helyrehozhatatlan kárt. Úgy tűnik most csak a párnákon és a takarón vezette le az unalmát, szerencse, hogy a pixik nem voltak itt, különben ki tudja mit csináltak volna hármasban. Veszélyes trió. A gondolatom beigazolódik, Shaylee máris engem karol át, szinte kiszorítja belőlem a szuszt is, olykor a szeretete túl sok, de hát a tündérek ilyenek. Mindent ezerszeresen élnek át. Nekem viszont muszáj szigorúnak lennem, különben elkanászodik. Nem könnyű szülőnek lenni, én pedig mindjárt egy kamaszt kaptam a nyakamba az összes lázadásával együtt. Szóval, először jön a számonkérés, aztán a büntetés. Nem akarom bántani sehogy sem, mert szeretem és tulajdonképpen ő az egyetlen akivel beszélgethetek, mintha a sors adott volna egy ajándékot önként vállalt magányom mellé. Nagyot sóhajtok és megerőszakolom magam, hogy ne öleljem át. Még ne.* -Shaylee! Semmit nem csináltál ma amivel megbíztalak, ezért unatkoztál. Legközelebb ráültetem Mollyt a fejedre. *Fogalmam sincs mit csináljak vele, végül is nem tett semmi visszafordíthatatlant, legalábbis itt a nappaliban nem. Gondolom a konyha is ugyanolyan mint reggel volt. A háló….a tollpárnák, te jóég! Ugye nem?* -Shaylee…..hol játszottál? *Nagy levegő Sybella, végül is nem nagy gond, két pálca suhintás és meg van oldva, de azért már nagy büntetés jár, és pont ezt nem akarom. Lélegzet visszafojtva várom a választ és csak azért sem ölelem még át.*
Döbbenten nézek fel, amint átlépi a küszöböt. Mindig ez van. Belehergelem magam valamibe, hogy aztán ne is számoljak a következményekkel. Ez vagyok én. Ő meg elfelejti, hogy nem ember vagyok, még ha sokszor a lányaként viselkedek, holott majdnem háromszor annyi évet megéltem már, a mi életünk korántsem annyira tartalmas mint a halandóké. Igaz ugyan, hogy szinte belehalunk minden érzelembe, oly erősen éljük meg őket, viszont hajlamosak vagyunk a felszínességre is. Ezért eshet meg, ilyen bohó vagyok, és valóban úgy viselkedek, mint egy kamasz, akit bizony a felnőtt nőnek kell helyretennie. Megállok a forgásban, majd karjaimmal átölelem a vállaimat, bűnbánóan hajtva le a fejemet, holott pontosan tudom, ez is múlandó szeszély, és pár perc múlva már nyoma sem lesz. Sybella túlságosan jól mulat velem, hogy csak úgy kitegye a szűrömet, ráadásul tudja, hogy már nincsen olyan hely, ahova mehetnék. A pixiket keresem a tekintemmel, hátha a segítségemre lesznek, ám most úgy tűnik ők is jobban látják meghúzni magukat valami sötét vacokban, hogy az amúgy jóságos boszorkány egyedül az én fejemet szedje le. Ezek után már csak leshetem, hogy drága gazdám valóban elmeséli, hogy hol is járt, aki felfordulást csinál, annak nincsen joga kiváncsinak lenni. Körbejáratom a pillantásomat, valóban nagy a kupi, de semmi helyrehozhatatlan. A hálóban például nem jártam, pedig kilyukaszthattam volna a tollpárnákat, akkor lett volna csak haddelhad. Végül az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek, a nyakába borulok, átölelve valahol a dereka környékén, hiszen így is lényegesen magasabb. Cicaszemeket elővarázsolva nézek rá fel, a hasába mélyesztve az államat. - Ne haragudj... játszottam, unatkoztam, és olyan sokáig nem jöttél. Kikapok nagyon? – Nem merem még elengedni, megvárom a hatást, végülis többségében így gondolom, és ha majd kimondta az ítéletet, utána kezdek majd rendet rakni. Az elmaradt házimunka persze más tészta.
//
//