2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Eléggé bizsergető érzés és hűvös, ahogy megpróbál az arcomhoz érni, ami nem sikerülhet neki fizikálisan, de a hideg miatt tényleg olyan, mintha éreznék valamit, bár nem mondanám annyira kellemesnek, mintha tényleg simogatás lenne. Igazából nem is tudom, hogy milyen válaszban reménykedem. Persze jó lenne azt hallani, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz, de tudom én rég, hogy ez sajnos nem így működik. Nem lesz minden rendben és... ez az egész nem fog csak úgy magától megoldódni. - Nem, még előtte az erdőben, aztán felfedeztünk egy régi sírt a temetőben pár nap múlva, ő meg majdnem megölte magát azzal, hogy ivott valami hülye kehelyből, aztán... képes volt elhívni a bálba. - én meg igent mondtam, bár persze először kissé kiakadtam, mert hát arról volt szó, hogy nem akarok semmit senkitől, és persze eleve meg voltam ijedve a miatt, hogy majdnem meghalt ott előttem, szóval... hát na azt hiszem érthető, ha nem a legjobban reagál az ember akkor, ha valaki, akit... igen a fenébe is kedvel, majdnem meghal a szem láttára. Csendben hallgatom aztán a szavait és szépen megyek mellette, ahogy elindul lebegve a tóparton. Mégis csak szellem és talán többet tapasztalt már, mint én, szóval... hátha tud valami olyasmit mondani, ami jobb, mint amit én találtam ki. - Szóval... szerinted nem szabad elzárkóznom az érzésektől és... tőle sem? - pedig mennyivel könnyebb lenne azt választani, amit először mondott, nem érezni egyáltalán semmit, és akkor a fájdalmat és a veszteséget sem éreztem. Közben meg ugyanazt mondja, amit Jack, én pedig csak sóhajtok egy hatalmasat, és a lépteim alatt összenyomódó füvet pásztázom a tekintetemmel. Nem lett ez így sem könnyebb, mert... azt hiszem itt egy fő probléma van, amivel meg kéne küzdenem, még pedig, hogy... - És, ha egyszerűen csak félek? Mit csináljak akkor, ha félek ettől? Ha félek érezni, ha tudom, hogy elveszítem majd, vagy aztán itt maradok, mint te és még látnom is kell, hogy... más szenved miattam? - pont ezért gondoltam mindig is úgy hogy könnyebb így. Nem érezni, nem gondolni semmire csak magamra, csak... egyedül lenni és kész, mert akkor nem lesz rossz nekem sem és nem lesz rossz másnak sem miattam. Nem akarok űrt hagyni magam után, hiszen ha úgyis egyértelműen elveszít majd, akinek fontos vagyok, akkor nem könnyebb, ha egyáltalán nem is kap meg és akkor nem kell éreznie a fájdalmat és a hiányomat?
Figyelmesen hallgatom a lányt, és egészen elkeserít amit mond. Sőt, valószínűleg, ha még élnék, most elpatkoltam volna szívinfarktusban. Nem tudok mit mondani. Nem sűrűn van ilyen. Nem akarok sajnálkozni, de nem veregethetem vállon, hogy "Jól van kislány semmi baj!", mert igen is baj van! Ez így nem jó! És nem tudom mit tehetnék, miben segíthetnék... -Andie... -motyogom halkan, majd felemelem a kezem, és óvatosan megcirógatom az arcát az ujjaimmal. -Annyira szeretnék valami pozítívat mondani... -motyogom halkan, és már úgy érzem nemsokára elsírom magam, amiért ilyen tehetetlen vagyok. -Ezzel a Jack fiúval a bálon találkoztál igaz? -sok minden kavarog a fejemben, próbálok időt nyerni magamnak, hogy összeszedhessem a gondolataim, de így sem hiszem, hogy bármi jüót tudnék mondani. -Andie figyelj... Szerintem...Érezni nem rossz dolog. Persze, ha fáj az nem kellemes, nemigaz? De mint látod nem tudod teljesen kizárni magadból az érzelmeket... Nem maradhatsz a kettő között... -csóválom meg a fejem, majd elindulok a tó partján. -Gyere...Kifejtem egy kicsit jobban, mire gondolok...- lassan sétálok, majd mélyet sóhajtok, és beszélni kezdek. -Szerintem döntened kéne, de minél hamarabb... Nem lehetsz a köztesállapotban, döntsd el, hogy akarsz érezni, vagy egyáltalán nem akarsz, de akkor azt csináld rendesen. Ez így nem jó neked, nem? Érzed te is... Tudom, hogy nehéz... Nem akarsz másokat bántani a hiányoddal... Önzetlen vagy, ha jól tudom ez a megfelelő szó rá... Nem tudom mennyiben befolyásol téged az én véleményem... Én a helyedben minden másodpercet kiélveznék a szerelmemmel... oh, ne- ne érts félre! Nem arra céloztam, hogy mindenképp szerelmes vagy ebbe a fiúba...De gondolom érted a lénygeet... Azzal lennék aki fontos nekem. Így is úgy is fájni fog a végén... Ha vele vagy, azért fog fájni, mert nem akarod, hogy vége legyen, viszont ha nem vagy vele, azért fog fájni, mert elhalasztottad azt a sok percet, órát, napot, amit vele tölthettél volna... -egy pillanatra Andie-re nézek. -Nos, én így gondolom... Persze ez nem jelent semmit. Mit gondolsz van egyálatalán értelme annak amit mondtam? -kérdezem kínos mosollyal az arcomon.
Túl sok gondolat, túl sok kérdés, amikkel kéne valamit kezdenem, de még sem megy, pedig tényleg nagyon rendet kéne tennem a fejemben. Eldöntöttem, hogy nem fogok kötődni senkihez sem és most mégis pontosan valami hasonlót kezdek... érezni és ez nem jó. A bál, és amiket utána Jack mondott azt hiszem túl mély nyomot hagytak bennem és erről talán neki fogalma sincs. Egyelőre mondjuk még én magam sem tudom, hogy pontosan mit is érzek, hogy pontosan mit is gondolok mindenről, de... mégis tudom, hogy meg kéne próbálnom valahogy összekapni magam és tartani magamat a régi szabályaimhoz, mert ez így nagyon nincs rendben. Nem szabad kötődnöm sem hozzá, sem máshoz és talán jó is, hogy most már napok óta még csak nem is futottam vele össze. Így a biztos. - Én nem... nem azért kérdeztem. Nem akarok meghalni, pont hogy... nem akarok. - bököm ki. Gyengék a lábaim ezért is jobb, hogy végül leülök az egyik kósza sziklára. Igaza van a kérdésem olyan volt, mintha én ezzel arra akarnék célozni, hogy én akarok meghalni, de szó sincs róla. Nem akarok végezni magammal. Nem akarok meghalni, komolyan nem. Én csak... pont hogy most megint úgy érzem, hogy minden igazságtalan, hogy élni akarok és közben ez nem olyasmi amiben én dönthetek. Azt hiszem az érdekel, hogy fájdalmasabb-e szellemként létezni, vagy jobb, ha úgy sem vagy, mert csak egy árnyképét láthatod az életnek vagy azoknak, akik fontosak voltak neked. Mert hát végül úgyis bekövetkezik nem? Vége lesz mindennek, bár sok beleszólásom nincs abba, hogy eltűnök, vagy szellem leszek, vagy talán mégis? - Tudod ez elég... bonyolult. - sóhajtok egyet, de talán neki elmondhatom, hiszen ő nem veszélyes rám nézve, nem fogja tovább adni másoknak, nem egy diáktársam, aki aztán más szemmel nézne rám utána igaz? - Beteg vagyok, mármint... volt egy balesetem, egy rosszul sikerült bájital robbanás. Bármikor meghalhatok, csak egyszerűen úgy dönt a szervezetem, hogy nem harcol tovább és vége és... Próbáltam ezzel megbékélni, élni az életemet, minél többet kipróbálni és elfogadni, hogy ez van, csak... az érzéseket zártam ki. Nem akarok kötődni, nem akarok szeretni, hogy tudjam, hogy el fogom veszíteni, és hogy fájdalmat okozzak másnak, de... erre jött Jack és... képtelen felfogni, hogy nekem így jó és... most hirtelen én sem vagyok benne biztos. - rázom meg a fejemet. Hát ez az, nem vagyok benne biztos, hogy jól gondoltam és akkor most mi lesz, mit csináljak? Hogyan... hogyan térjek vissza ahhoz, aki voltam, ha egyszer úgy érzem most minden összezavarodott? Én... nekem nem szabadna ilyesmiken gondolkodni? Nem kellett volna elmennem a bálba sem, nem kellett volna Jacket... nem kéne kedvelnem!
//Kis offbéli megjegyzés, Andie szellem lett ideiglenesen, kómában van, de ez a játékunk után történik pár héttel, szóval ne ijedj meg a narancssárga csoportszíntől. //
Elmosolyodom és legyintek párat. -Ugyan, ugyan, semmi gond! Elkalandoztál egy kicsit, én igazán nem haragszom hidd el! -mosolygok rá kedvesen. Figyelek minden szavára, és igyekszem minnél jobban felfogni a mond. Óó, igen... Emlékszem, ilyesmi lehet a diéta is, nem? Igyekszel betartani, de a sok csodás édesség mindig túúúl csábítóak. Rendben, valószínűleg Andie problémája nagyobb, mint holmi diéta, ez rendesen látszik is rajta. Már épp kérdezném, hogy fiú ügy-e, de nem vagyok biztos benne, hogy igazam lenne, másrészt meg...Hát nem is tudom... Épp nyitom a számat, hogy végül még is rákérdezzek, de Andie megelőz, és egy elég meglepő kérdést szegez nekem. Döbbenten nézek rá, és először fel sem fogom mit kérdez, és hogy...Mit kéne rá válaszolnom. Megköszörülöm a torkom, majd az alsó ajkamhoz érintem a mutatóujjam. -Hát...Igen, emlékszem rá. Egyértelműen nem egy kellemes dolog meghalni, a halál nemétől függetlenül... Megmérgeztek. Itt az iskola folyosóján estem össze... - az utolsó kérdése miatt felszaladnak a szemöldököm, és alig hogy befejezte a mondatát, rávágom: -Nem. -egy fejcsóválással nyomatékosítok. -Ne, ez egy nagyon rossz gondolat, azonnal felejtsd el. A válasz amúgy is az Élet. Mindig az Élet a helyes választás, és a helyes megoldás. A halál nem jó. Utána már semmi nem az igazi. Hidd el, az, hogy nem öregszem, és át tudok menni a falakon, nem éri meg mindazt, amit elvesztettem a halálommal. -a végére kicsit megkomolyodom. Dehát ez egy komoly dolog, no! Ezzel nem szabad viccelni, és félvállról venni. Nem mondom inkább, hogy így is boldog vagyok. Hogy vannak céljaim. Én ez vagyok, viszont Andie lehet ezt másképp értelmezné, például úgy, hogy a halál, egy másik élet kezdete. Még jól is lenne ez így, de..Nem! Nem szabad! Ez mindig rosszul kezdődik. Először csak megkérdezik milyen volt...Hogyan történt...Aztán megismétlődik. Ezt pedig nem hagyhatom. -Andie, én szívesen meghallgatlak, elvégre a lányok megszokták beszélni a dolgokat nem? -mosolyodom el ismét végül. -Tudtommal mindketten lányok vagyunk, és talán egy-két jó szót még tudnék is mondani! -nevetgélek aranyosan, és próbálom alátámasztani a mondatomat mindeféle ostoba indokkal, mint ez, hogy mindketten lányok vagyunk... Jól van na, más nem jutott eszembe!
Figyelni szoktam pedig a szellemekre általában, hiszen ők is... na jó nem élnek, de attól még érezheti, ha valaki átmegy rajtuk és amúgy is illetlen és kellemetlen lehet, hogy egyáltalán észre sem vesz valami. Még sem tudok, hogy elsősorban a bűntudatra koncentrálni, hiába van meg bennem, az a baj, hogy túlságosan sok más jár a fejemben, sok olyasmi, ami zavar és amivel nem tudok mit kezdeni és ami... azt hiszem összezavar, és nem kéne így gondolnom és éreznem, mert az eddigi világképembe egyszerűen nem illik bele. Én... nem szoktam mélyebb barátságot kialakítani senkivel sem és nem mondtam még el soha senkinek, hogy mi van velem, hogy mi a baj, Jack viszont... most már tudja és nem érzem úgy, hogy tényleg értené is a lényeget. Azért az meglep, hogy Yolin ismer. Nem baj, csak... nem számítottam rá, hogy így lesz, mert nem vagyok én valami feltűnő alkat és nem is szoktam úgy viselkedni, hogy sokan és könnyen vegyenek észre. - Igen tudom, Yolin, és köszönöm. Máskor jobban figyelek majd, én nem szoktam... átmenni senkin sem. - sóhajtok, de próbálok azért valami emberibb arckifejezést varázsolni magamra, egy mosoly kezdeményt, vagy valamit. Nem mondom, hogy egyszerű, de azért igyekszem, alapvető illem egy kis kedvesség a másikkal. A szavaira viszont még egy a gyenge mosoly kezdemény is lehervad az arcomról, aztán csak leülök az egyik kósza sziklára, ami kényelmesnek tűnik, vagy... inkább nem tűnik annyira kényelmetlennek. - Ennyire látszik? Én csak... nem is tudom, nem kéne, hogy baj legyen, vagyis nem nagyobb, mint eddig, de... azt hiszem kicsit összezavarodtam. Elhatároztam valamit és most nehéz tartani. - mert arról volt szó, hogy nem kedvelek meg igazán senkit sem, most pedig... még is úgy fest,hogy nem tudom ezt tényleg megtenni, mert kedvelek valakit, akit nem kéne és talán túlságosan is és ez összezavar. Néhány pillanatig csak csendben tűnődöm, aztán mégis egészen hirtelen nézek fel újra Yolinra. - Neked milyen volt? Emlékszel rá, hogy haltál meg? Szerinted... jobb szellemnek lenni, vagy jobb lenne... nem lenni? - gondolkodtam már ezen, hogy melyik lenne a jobb nekem, ha szellem lennék én is, vagy... úgy még rosszabb lenne? Lehet, hogy látni, hogy mások élnek, csak még jobban elkeserítene. Nem szeretnék olyan lenni, mint a Szürke Hölgy, viszont Yolin nem olyan búskomor típus, ő nem siratja az életét folyton, ő valahogy... mintha élvezné ezt a helyzetet.
Ismerős érzés jár át, és hirtelen magam előtt találok egy lányt, aki csak úgy...lazán átsétált rajtam. Igazából csak meglepődök, de nem haragszom rá, hisz nem az ő hibája. Biztos nem! Én nem figyeltem eléggé! Először lenézek magamra, majd vissza rá, mikor beszélni kezd hozzám. Döbbent tekintettel hallgatom, majd elmosolyodom és felnevetek. -Ugyan! Én is figyelhettem volna jobban. -kedvesen rá mosolygok. -Andie vagy, igaz? Láttalak már párszor. -mosolygok rá kedvesen, majd közelebb lépek hozzá, és izgatott tekintettel kezdem vizsgálni őt. -Yolin vagyok, és nyugodtan tegezhetsz. - elhúzom a számat, és gyanúsan méregetem a lányt. Végre valaki! Nem leszek egyedül! De... Olyan szomorúnak tűnik... -Valami baj van? -kérdezem kissé aggódó szemeket meresztve rá. Tényleg aggódom. Nem ismerem annyira, de én bárkiért képes vagyok aggódni, ezen gondolom senki nem lepődik meg. -Szívesen meghallgatlak, ha gondolod. -megint elmosolyodom. Mindenki azt mondja, hogy szép a mosolyom. A szép mosoly pedig -tudtommal-, tetszeni szokott az embereknek. Szeretik, ha valaki mosolyog. A boldogság ragadós, és nekem eltökélt szándékom Andie-re átragasztani a boldogságom. -Elég komoly gond nyomhatja a lelked...legalább is az arcodról ezt tudom leolvasni...
Zűrös ez az egész... nem vagyok benne biztos, hogy szabad jobban belemennem. Mi van akkor, ha... nem is tudom... csak rosszabb lesz? Nem akarok ártani neki és főleg nem akarom, hogy nekem is csak fájdalmat okozzon ez az egész és így is úgyis az lesz a vége nem? Én biztos, hogy végül elmegyek, csak a mikor a kérdés és ő sem akarhatja, hogy ezt még sokáig kelljen szenvednie velem. Én... én nem hiszem, hogy ez neki így jó lenne. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha fognánk és elfelejtenénk a bált és nem foglalkoznánk ezzel az egésszel többé. Tudom, hogy azt ígértem, hogy barátok leszünk, hogy majd megnézem a jetiről készített képeit, hogy azt mondtam megkedveltem, de nem szabad. Csak úgy érzem magam, mintha már most előre el is veszítettem volna valamit, ami még csak nem is az enyém igazán és ez nem fair, nem jó így. Dühös vagyok, és nem akarom ezt érezni. Épp e miatt nem barátkoztam senkivel sem, mert nem lesz jó vége. Nem akarom azt érezni, hogy kedvelek valakit és tudom, hogy végül úgyis el kell veszítenem. Igen, igaza van szeretnék egyszer... egy csókot, szeretnék... szeretni, de nem szabad. Nem szabadna még csak hasonlót sem éreznem, mert sokkal rosszabb tudni, hogy mit veszíthetsz el, mintha fogalmad sincs az egészről. Úgy érzem, hogy sikerült teljesen felborítania a jól megszokott életemet és hogy nem tudok ezzel mit kezdeni. Dühösen lépkedek végig a hideg és kemény földön. Összehúzom magamon még jobban a kabátot, mintha akkor kevésbé fáznék és konkrétan észre sem veszem, hogy merre felé megyek, csak a jegyes fuvallatot érzem, a kellemetlen bizsergető érzést, ahogy simán átgyalogolok egy... szellemen. Találkoztam már vele, még ha nem is sokszor. Valahogy jobban szeretek Helénával beszélgetni, ő... valahogy megérti a fájdalmamat. - Oh... bocsánat, én... nem vettem észre. - oh gratulálok, nem épp a jó reakció egy szellemre, vannak akik ezt határozottan zokon tudják venni. Végül csak sóhajtok egyet és megfordulok, hogy szembe kerülje vele. - Úgy értem... nagyon elbambultam és igazán nem akarom zavarni sem. - magázás, tegezés... ezt sosem tudtam. A szellemek idősebbek, elvileg akkor tisztelni kell őket, de közben korra nem néz ki olyan soknak, hát de... majd minden bizonnyal szól, ha nem szeretné, hogy magázzam.
Milyen szép is most az idő... Érdekes, pedig hűvösnek kéne lennie, az passzolna az évszakhoz... Bár nekem igazából mindegy lenne, hiszen úgy már nem érzem a hőmérsékletet, mint mikor még éltem, csak a látvány a régi. A havas táj, amit annyira szeretek, ahogy szél lágyan ringatja a kopasz ágakat. Szerintem ez csodálatos. Csendesen andalgok, teljesen egyedül, ami igazából nem vall rám, hisz többynire mindig van valaki körülöttem... De most még egy árva varjú sem akad, aki a közelben lenne. Régen voltam ennyire egyedül. Ez furcsa. Lehet vissza kéne mennem a kastélyba. Mi van, ha épp szüksége lenne valakinek egy-két bátorító szóra, én meg itt lopom a napot egyedül, ahelyett, hogy segítenék neki? Leguggolok a tó széléhez, ami körül már egy ideje szögdécselve keringek, s a vízbe mártom az ujjaim. Néha kellemes érezni. Letörölni egy könnycseppet, vagy elhúzni az ujjam az égő gyertya felett. Olyan nosztalgikus. -Pff... Miért vagyok ennyire letargikus? -kérdezem halkan magam. -Olyan pesszimista gondolataim vannak... Lehet a tó teszi... Na tessék, még magamban is beszélek... Ajajj... -ki is húzom a kezem belőle, és lassan felállok. Elmosolyodom, és az égre nézek. EZ a hely semmit sem változott az idők során. És én sem... Azt hiszem. Talán csak egy kicsit. Nekem is változnom kellett valmennyire, hogy minnél jobban meg tudjam értetni magam a diákokkal, és én is megérthessem őket. Számomra nagyon fontos ugyan is a kapcsolat tartás. Kapcsolatok nélkül csak egy szellem lennék, akicéltalanul bolyong a kastély falai közt. Így viszont még mindig van célom, méghozzá olyan, amit minden nap elérhetek, ha valakinek mosolyt tudok varázsolni az arcára. Furcsa gondolatok ezek. Nem jellemzőek rám. Lehet mégsem a tó... Hanem az idő. A borús idő talán rám is hatással van. Hmm...
//